A krónikás

June Mandelson szeretett a buszon tanulni. Így mire hazaért, többnyire már végzett, és otthon azt csinálhatta, amihez épp kedve volt. Néha ugyan nagynénje talált neki egy kevés munkát a ház körül, de Margaret néninek segíteni nem tartozott az unalmas, vagy megerőltető tevékenységek közé. June kedvelte az idősödő hölgyet, akire apja és anyja korai halálakor bízták. Anyja nővére különleges asszony volt, a lány legalábbis annak látta.
Margaret néni, még June születése előtt egy ideig Indiában élt, és azt beszélték, furcsa kuruzsló módszereket tanult el a helybéliektől. Ha azonban egy ínycsiklandóan finom tea elkészítését nem tekintjük kuruzslásnak, akkor a nagynéni épp olyan hétköznapi asszony volt varázslás terén, mint akárki más June-ék utcájában. Margaret néni különleges volta a meséiben rejlett. Egy részüket talán valóban Indiából hozta magával, de a történetek kimeríthetetlen forrása mégis inkább a hölgy fantáziája lehetett.
June a nénire nem mint anyjára, inkább, mint egy kedves barátra tekintett azok helyett az osztálytársai és ismerősei helyett, akikkel soha nem tudta megértetni magát. Ő is inkább valamiféle kívülállóként, furcsa, ösztönös idegenséggel tekintett rájuk, így ez az elutasítás közte és a többiek között örök, sűrű szellemalakként lebegett.
A busz ablakát kitartóan ostromolta az apró szemű, szúrós eső, minden gyalog járó ember rémálma. Az úttesten meggyűlt víz a lassan hömpölygő forgalom kerekei alatt lustán kavargott, a pillanatra elcsituló pocsolyákban az ólmos égbolt leste remegő tükörképét. June eltűnődve figyelte a gyenge szélben nyújtózkodó fák csupasz ágait, de úgy tetszett, nem is ágak, hanem egy ősi lény eltorzult ujjai, melyek ingva kapkodtak a város felett pöffeszkedő felhők felé. A lány kisimítva arcából gesztenyebarna haját, elkalandozó gondolatait némi erőfeszítéssel visszaterelte a francia forradalom múltba mosódó alakjai felé. „Legalább lesz valami értelme holnap elmenni az iskolába” – gondolta komoran, ahogy a másnapi dolgozat tényével igyekezte magát tanulásra bírni.
A busz lassított, és zötyögve begördült a megállóba. June a forradalom eseményeibe mélyedve szállt le a járműről, és a sarkon álló kisbolt felé vette az irányt. Be szeretett volna vásárolni, még mielőtt hazamegy: ebben az időben egészen biztos, hogy nem lép ki még egyszer a lakásból, ha már megcsapta a meleg, és Margaret néni főztjének illata.
A kopottas ajtó fölött megszólaló csengő zökkentette ki a jakobinus diktatúra vérengzéseinek sorából: épp Saint Just, ahogyan akkoriban nevezték, a terror arkangyala képét idézte fel magában. Ahogy felpillantott, egy borzongató másodpercig egészen biztos volt benne, hogy Saint Just áll a vegyesbolt pultja mellett, s finom vonású arcát lehajtva pénzt számol. June zavartan pislogott egyet, de mire kinyitott a szemét, a látomás elillant. Valóban állt ott valaki, de ahogyan a férfi felemelte fejét, June már látta, hogy csak a képzelete játszott vele. A lidérckép annyira megdöbbentette, hogy most, mikor az épp fizető úriembert jobban szemügyre vette, már nevethetnékje támadt a saját ostobaságán. A férfi vékony orra, kemény vonásai semmiképp sem tették Saint Just-höz hasonlatossá. Talán a fény zavarta meg, a vásárló hosszúkás arca vagy sötét, inkább fekete haja.
A férfi ekkor hirtelen felé fordult, s June-t megbénította a tekintetébe kapcsolódó szürke szempár. A lány felismerést, reményt és ijesztő elutasítást látott saját képével vetekedni. Bár a varázs megtört, ahogy a férfi elhaladva mellette kilépett a boltból, a kis rézcsengő hangja már régen elhalt, mire a June térdébe költözött könnyed bizsergés alábbhagyott ott, ahol a távozó hosszú, fekete kabátja megérintette. Hirtelen azon kapta magát, hogy eddigi tétlenségét átkozva kiront az utcára, s a sarkon beforduló férfi után iramodik. Az eső az arcába vágott, a vastag könyvekkel telerakott iskolatáska még a ruháin keresztül is kellemetlenül vágta a vállát, de nem lassított. Az úriember, ha nevezhetjük így ezt a rejtélyes, füstszemű alakot, jócskán előtte járt, és mogorva, esernyős járókelők tömege választotta el a kétségbeesetten tolakodó kamaszlánytól.
Lénye egyik fele értetlenül tiltakozott az üldözés ellen, a másik, mely csak akkor jött elő, mikor a fák ágai kapkodó ujjakká váltak, egyre hajszolta June-t. A bizonyosság, hogy nem engedheti a férfit eltűnni, egyre erősödő hullámokban tört rá, maga sem értette, miért. A főbb utaktól, a forgalom zajától távolodva lassan elnéptelenedett körülöttük az eső áztatta utca. A férfi hirtelen megtorpant egy alacsony, régi építésű háztömb sötét kapualjában, de csak épp arra az időre, míg elfordította kulcsát a zárban; azután elnyelte őt a dohosan ásító, sötét lépcsőház.
June az utca túlsó oldaláról tehetetlenül nézte, ahogy a kapu dörrenve bezáródik, s a hang, mint mérges kis tüske, fúródott a lelkébe. Kívül maradt. Akárhogy igyekezett is, nem sikerült beszélnie a férfival. A lányt meglepte a kudarc keltette csalódottság, az érzés mintha nem is tőle származott volna. Nem értette, miért áll az esőben egy idegen férfi kapualjával átellenben, de vonakodott magába nézni a rég ismert válaszért: máshová vágyik. A csalódottság az övé, az ő lelkét zárja ez a szegényes kis világ tetszetős gyémántkalitkába. Hitte, hogy a férfi a kalauz, akinél megválthatja jegyét az útra, melynek vége az ismeretlenbe vész, de úgy tűnt, megint csalódnia kellett.
Átázott sportcipőjére meredve lassan, keservesen vonszolta át magát a kapualjba, de most már nem az iskolatáska súlya nyomasztotta. Mi az a néhány kis könyv? Könnyű pelyhek voltak az egész lényére rátelepedő, sűrű keserűség árnyékában. Nekidőlt a mélyen végigkaristolt, súlyos faajtónak, s az apró biztonsági üvegen át bebámult a lépcsőházba. Mandulavágású, zöldes szemei, melyek miatt Margaret néni mindig macskához hasonlította, halvány kísértetpillantással csillantak meg a piszkos üvegen. Odabent sötétség honolt. June érezte, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán, de nem zavarta: ha kilép a kapualjból; az eső elmossa majd őket. „Ahogy a rosszkedvet is.” – döntött a lány, s mélyet sóhajtva hátat fordított a csalfa épületnek, ezzel a mozdulattal a férfi emlékét is maga mögé parancsolva.
Az ajtónyitó elektronika ismerős, zümmögő hangja állította meg. A kapu résnyire kitárult. June-ban újra feléledt a remény, ezúttal erősebben, tisztábban, mint korábban érezte. Tenyerével kitámasztva az ajtót egy pillanatig tétovázott, azután belépett a nyomasztó hangulatú épületbe.
A folyosó belső udvarra vezetett, balra fényesre koptatott lépcső indult az emeletekre. Ahogy tanácstalanul megállt az udvarra nyíló üvegezett ajtóban, az az ijesztő gondolata támadt, hogy a házban nem lakik senki. Az eső halkan dobolt a csillogó kövezeten, de ezt leszámítva az épületben síri csend honolt. Az első emelet udvarra néző, nyitott folyosóján kinyílt egy ajtó. June összerezzent a hangra, s bátorsága végleg elszállt, ahogy megpillantotta a küszöbön álló alakot. A férfi most idősebbnek látszott, mint amikor a vegyesbolt pultja mellett állt. Szomorkás tekintettel nézett le a kőkockákon álló lányra.
– Meg fogsz fázni, ha túlontúl sokáig bámészkodsz az esőben – hangja kicsit érdes volt. – Azt hiszem, jobb, ha feljössz, mert elmenni nem fogsz, ha jól gondolom.
June-t meglepte, amit a férfi mondott, de úgy döntött, kérdéseit később teszi fel, ha már nincs közöttük egy emeletnyi távolság.
A férfi előzékenyen félre állt az ajtóból, utat engedve az elázott lánynak. „Így, közelről talán mégis csak hasonlít egy kicsit Saint Just-re.” – futott át a gondolat June agyán, ahogy tétovázva megállt a szűk, de kellemesen meleg előszobában. „A tekintete teszi.”
– Elnézést a zavarásért, uram … – kezdte végül, ahogy a férfi újra felé fordult. Tétovázva nyújtotta a kezét: – A nevem June Mandelson.
A férfi kissé szórakozottan bár, de elfogadta a kinyújtott jobbot.
– Saint Just. Nagyon örvendek.
A lány halottsápadttá fakuló arcába nézve önkéntelenül is elmosolyodott, s amint vonásai meglágyultak, ez a mosoly majd’ tíz évvel tette fiatalabbá.
– Nem értem hirtelen jött riadalmadat, hiszen ezt a nevet te magad adtad nekem – csóválta a fejét, ahogy kicsit hátrébb lépett, láthatóan, hogy jobban szemügyre vegye az előtte álló lányt. – Vagy esetleg már meg is gondoltad magad? – tűnődött tettetett aggodalommal –Nem is hasonlítok arra a véres kezű, angyalarcú zsarnokra?
– Nem… – sütötte le a szemét June, de azután, mintha meggondolta volna magát, keményen a férfi szemébe nézett. – Azaz, lehet, hogy mégis. Tudja, a tekintete teszi. Magának is olyan…
– Őrült – fejezte be helyette a férfi. Az előszoba falára függesztett, patinás keretű tükörbe pillantott, s úgy tűnt, kicsit elkalandoztak a gondolatai.
– Ne vegye tolakodásnak, uram – szólalt meg June, ahogy lassan magához tért döbbenetéből –, de megkérdezhetem, hogy honnan tudja, mit gondolok? Valamiféle gondolatolvasó talán?
A férfi lassan elfordult tükörképétől, s azzal az elnéző pillantással tekintett a lányra, amivel csak egy szülő nézhet a gyermekére, ha az rossz fát tett a tűzre. Szavai azonban meghazudtolták tekintetét és kellemes hangját:
– Ennél ostobább kérdést fel sem tehettél volna. A választ te magad is tudod, June. – S mielőtt még a lány tiltakozhatott volna, gyorsan hozzátette, miközben a konyhának tűnő helyiség felé indult: – Érezd magad otthon! A nappaliban bárhová leülhetsz, ahová kedved tartja, és ahová még elférsz… – Halvány mosoly futott át az arcán, ahogy hozzátette: – Gyanítom, az utóbbi esetben nem a méreted okoz majd problémát.
June fejében sebesen keringtek a zavarodott gondolatok, kusza szövedékükkel a maradék józan társaikat is bekebelezve. A lány lassan elcsitította őket, ahogy a nappaliba lépett, talán mert tudta, ha ennyi furcsasággal nem birkózik meg, akkor az előtte álló beszélgetés megőrjíti majd.
A szoba tágas volt, és padlóját puha, süppedős szőnyeg borította. A távolabbi sarokban köríves kandalló simult meg, fehér kő párkányán apró ezüstből és fából készült szobrok sorakoztak. A magas ablakokon beeső, halvány, októberi fényben, az ajtóban állva a lány nem tudta kivenni, mit formázhatnak. Ahogy közelebb lépett sámánokat, sosemvolt állatokat és finoman megmunkált növényeket fedezett fel köztük, de néhány figura formája még így is megtartotta titkát. June lassan hátat fordított a kandallónak, s csodálkozva nyugtázta, hogy bejöttekor az apró szobrok annyira lefoglalták, hogy észre sem vette a falakat mennyezetig beborító könyvespolcokat. A lány biztos volt benne, hogy már az ezeken összezsúfolt írások száma is több ezerre tehető, jobban körülnézve pedig megértette, miért beszélt a férfi helyhiányról. A szoba közepére rendezett, félkörívben álló kanapé, és karosszékek körül is magas tornyokban álltak a legkülönbözőbb méretű, kötésű, s címükből ítélve változatos témájú könyvek.
Szeme ekkor egy ajtón akadt meg. Jellegtelenül húzódott meg az egyik hatalmas könyvespolc árnyékában. June kíváncsian indult el felé, de egy hang a fejében megállította.
– Oda soha, soha, míg meg nem engedem, ne menj be! – June riadtan pördült meg, mert ráeszmélt, a hang kívülről szólt hozzá. A férfi állt mögötte. Nem hallotta, hogy mikor jött be a szobába, talán a süppedős szőnyeg nyelhette el lépteinek zaját… talán nem…
Szabad kezével a karosszékek felé intett, a másikban tartott tálcát pedig egy alacsony kávézóasztalra tette.
– Üljünk le – tanácsolta. – Főztem egy kis teát, azt hiszem, mostanában így illik, ha vendéget fogad az ember.
June engedelmeskedett, és mielőtt leült, elvette a tálcán gőzölgő egyik csészét. Rövid ideig csendben ültek egymással szemben. A lány a tea felszínén kavargó kis örvényeket nézte, de nem kóstolt bele az italba. Végül a férfi törte meg a csendet:
– Miért jöttél ide?
– Nem tudom – válaszolt a lány, továbbra is a csészébe bámulva, mintha a forró italban keresné a választ. A férfi egy kicsit előredőlt a karosszékében.
– Beszéljünk nyíltan. Úgy mindenkinek jobb lesz.
– Az mondja, hazudok? – pillantott fel a lány. Zöld szeméből megrökönyödés tekintett a férfira. – Azt hiszi, hazudok, moniseur Saint Just?
– Ez egy kicsit durván hangzik – vonta össze szép ívű szemöldökét a férfi. – Tudod, a hazudni szó olyan kicsinyes, … olyan álnok a csengése. Nem. Nem gondolom, hogy hazudnál. Csak épp igazat sem mondasz. Ha egy kicsit magadba nézel, mindjárt ott a válasz. Alig egy karnyújtásnyira.
June arcán értetlen kifejezés jelent meg.
– Ha ilyen jól tudja, hogy miért jöttem, akkor minek ez a kérdezősködés?
– Tőled szeretném hallani. Tudod, ha az ember nagyon vágyik hallani valamit, akkor is azt érti, ha mást mondanak neki – Tekintetébe furcsa szomorúság költözött. June igyekezett nem rá nézni, ahogy válaszolt:
– Azt gondoltam, segíthet… – Egy pillanatra megakadt. – varázslatot találni ebben a világban – hadarta el a mondat végét, továbbra is kerülve a füstszín szempár pillantását.
– Hallottad már a szelet énekelni, June? Hallottad már, amint az erdő fái suttognak egymásnak a vihar közeledtével? Láttál már szürke, pöffeszkedő felhőt varanggyá válni, s egy üzletember fényesre súrolt cipőjét patává? Érezted-e már egy elhagyatott utcában, hogy az ablakok, mint megannyi szem téged figyelnek, s mint a kísértetalak, ha nem a szemed sarkából nézed, szertefoszlik, a ház ismét csak házzá lesz, az ablakok nem szemek többé? Láttad-e, hogy a fák ágai talán görcsös ujjak, melyek a szabadulás reményében az ég határtalan messzeségére törnek? – A lány már nem nézett másfelé. A férfi szavai rabul ejtették. – Ne! Nem kell, hogy válaszolj. Tudom, hallottad, láttad, érezted. Te másképp fogod fel ezt a világot, mint a többiek, June, és ha akarod, én megtaníthatlak, hogy használd ezt a csodát.
– Ki maga? – A lány agyában ez volt a legerőszakosabban tolakvó kérdés, mely most ezernyi társát félrelökve tört a felszínre. A férfi ismét visszadőlt az öblös karosszék támlájára.
– A Bűvös. A Krónikás. A Titokzatos Férfi Az Utcánkban… Saint Just. Nevezz, ahogy csak szeretnél, eddig mások is mindig ezt tették.
– Nem a nevét kérdeztem, uram. Épp az előbb mondta: „Beszéljünk nyíltan!”
A férfi arcára keskeny kis mosoly költözött, ahogy fejét félrehajtva nézett a lányra.
– Az előbb már elárultam. A Krónikás.
– És mivel foglalkozik a Krónikás? – kérdezte June erősen megnyomva az utolsó szót.
– Ír.
– Mit ír? – June rosszallóan nézett a férfira, de az úgy tűnt, nem akar kötélnek állni.
– A nagynénéd már aggódik, hogy hol maradsz ilyen sokáig – tért ki a Krónikás a válasz elől. – Jobb lesz, ha hazamész. Lassan besötétedik, nem jó ilyenkor az utcán bóklászni, főleg ha fiatal lány a ténfergő illető.
June lemondóan sóhajtva emelkedett fel a karosszékből. A csészéjére pillantott, s látta, hogy üres, pedig nem emlékezett rá, mikor fogyott el az ital.
– Elkísérjelek? – kérdezte a férfi. Tekintetét a kis ezüstszobrokon felejtette.
June furcsállotta az ajánlatot, s most derengett fel benne először helyzete abszurd volta: egy megállapíthatatlan életkorú, vadidegen férfi lakásán van, közelít az este, és azt sem tudja, milyen úton keveredett ide.
– Azt hiszem, egyedül is hazatalálok – mondta, hangjában árnyaltnyi nehezteléssel, amit a Krónikás az imént megtagadott válasznak tudott be.
– Te tudod – vonta meg vállát a férfi. Ahogy az ajtóban állva a távozó June után nézett, azt kívánta, bár visszanézne a lány. Akkor elmondaná neki. El akarta mondani. Mindentől meg akart szabadulni, ami oly hosszú időn át nyomasztotta, s hallgatásra kötelezte. De a lány nem nézett vissza. Fejét kicsit lehajtva, lelkében eddig ismeretlen zavarodottsággal, töretlenül lépkedett, egyre távolabb és távolabb kerülve a Krónikás lakásától.
„Talán vissza se jön többet.” A férfi határozottan csukta be az ajtót, kicsit erélyesebben is, mint a zár megkívánta, mintha ezt a kétségbeejtő gondolatot ezzel kizárhatná a lelkéből. Az éles hang felverte a ház halotti csendjét, ahogy az udvar falai felkapták, s visszhangként dobálták az éjfeketébe forduló ég alatt.

***

Félelme alaptalannak bizonyult: a lány másnap ismét a küszöbön állt, gesztenyeszín haja ázottan tapadt törékeny koponyájára, macskaszemei elszántan tekintettek a Krónikásra.
– Szárítsd meg a hajad! – mondta a férfi köszönés helyett, ahogy beengedte a lányt a lakásba, s a fürdőszoba felé terelte. June nem ellenkezett, s néhány perc múlva már kevésbé vizesen, teát kortyolgatva ült a kandalló elé húzott karosszékek egyikében. Az eső napok óta folyamatosan esett, cseppjei monoton ritmust vertek a magas ablakokon.
June a tüzet bámulta, még akkor is, mikor a Krónikás végül – kilépve a tiltott szobából – leült a mellette álló székbe.
– Azért jöttem vissza, mert tanulni szeretnék magától – vágott a Krónikás kérdése elébe a lány, a férfi azonban nem figyelt rá.
– Tartozom neked egy válasszal. Tegnap kikényszerítettem belőled a választ az én kérdésemre, a tiédet félresöpörtem, ezt nem találom igazságosnak.
June kicsit megmozdult a karosszékben.
– A Krónikás feladata nem más, mint a Világ Történetének lejegyzése. Ezért szükséges, hogy a Krónikás lásson. Lássa a lelkeket, a varázslatot, az eseményeket úgy, ahogyan azok valójában vannak. Úgy, ahogyan csak annak mutatkoznak meg, aki nem hisz vakon az őt körülvevő túlzott egyszerűségben és hétköznapiságban. Ez a képesség benned, ellentétben a legtöbb emberrel, fellelhető, ezért nagyon fontos nekem, hogy itt vagy. – Elhallgatott. – Nemsokára eláll az eső. Ha akarod, elmehetünk megnézni az embereket az utcán.
June idegennek találta a Krónikás szavait, ezért megkérdezte:
– Úgy érti, a lelküket?
– Igen – bólintott lassan a férfi. – Ha valóban olyan tehetséges vagy, mint hiszem, te is látod majd őket. Van, hogy azt gondolom, már eddig is láttad… – Hirtelen megváltozott a hangja. – Ha akarod, lehetsz az utódom. A következő Krónikás.
June nem tudta, mit válaszoljon. Az ajánlat egyszerre volt csábító és félelmetes. Végül kérdéssel felelt:
– A Krónikásnak egyedül kell élnie? Nekem van egy nagynéném… igen, ezt tudja, hiszen tegnap épp „miatta” küldött haza… és nem tudnám őt magára hagyni.
– A Krónikásnak nem kell egyedül élnie, mégis egyedül él. Ezt most, tudom, még nem érted, de később érteni fogod. Igaz, akkor már késő lesz… – Az utolsó mondatot inkább suttogta, mint mondta, de a hangjába költözött megtörtség felkeltette a lány figyelmét.
– Mit mondott?
– Hogy a Krónikás egyedül él.
– Nem, utána mit mondott? – vágott közbe a lány türelmetlenül.
– Nem tudom, mire gondolsz – A férfi kinézett az ablakon. – Úgy látom, elállt az eső.
Hamarosan már a belváros egy zsúfolt buszmegállóját figyelték az utca túloldaláról Álltak egymás mellett, némán, s June-t az a furcsa érzés fogta el, hogy a csillogó négysávos útnál sokkal több húzódik köztük, és a megállóban várakozók között. Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz, de ahogyan a lány egyre gyakrabban pillantott a Krónikásra, a férfi végül megkérdezte:
– Mit látsz?
– Hétköznapi embereket. Mit kellene látnom? – kérdezett vissza June.
– Neked kell rájönnöd, én nem mondhatom el. – A férfi úgy tűnt, befejezettnek tekintette a beszélgetést, mert megint a megálló felé fordította tekintetét. June is, jobb híján követte a példáját. Az utca túloldalán álldogálók mogorván meredtek maguk elé, mintha még mindig a már elállt eső miatt bosszankodnának. Kicsit távolabb a többiektől fiatal, jól öltözött nő állt, fekete, elegáns táskával a kezében, üzletasszony lehetett. Balra tőle két iskoláskorú fia. Csak ritkán szóltak egymáshoz, talán a megállóra telepedett elutasító csönd vette el kedvüket a beszélgetéstől. Egy-két idősebb úr és hölgy, egy foltozott kabátot viselő negyvenes csavargó, férfiak és nők az utcákról; semmi rendkívüli.
June-t a kétkedés hideg ujjai érintették meg. Talán nem is alkalmas. Talán nem is lát úgy, ahogyan a férfi várja tőle, s ha ez bebizonyosodik, a Krónikásnak már nem lesz szüksége rá. A hétköznapok sivataga visszahódítja majd a képzelet épp születő zöldjét, néhány hónap, és mindent elfelejt; a finom kis ezüst szobrokat, a kellemes kandallót, a Krónikást, és vele a reményt. A férfi megérezhette a lány elsötétülő gondolatait, mert hosszú ujjú kezét June vállára tette. A lány azonnal felé fordult. A férfi arca egészen közel volt az övéhez, mikor megszólalt:
– Miért gondolod, hogy valamiféle nagy, hivalkodó csodát várok tőled?
– Azt kérte, lássam a lelküket – felelte June bizonytalanul. – Ha most ez sikerülne, akkor az egészen különleges volna, más, mint eddig. Valami új, ami azt hiszem, mégsem telik a képzeletemből, ahogyan azt maga gondolta…
– Ha még sok hasonló sületlenséget kitalálsz, akkor valóban be kell majd látnom, tévedtem a képességeidet illetően… – mosolyodott el a férfi. – Ostobaság tévesen elképzelt, látványos varázslatot hajszolni, June. Amit látnod kell, az csupán az, amit eddig is láttál, se több, se kevesebb. Azt, amit eddig is észre vettél már, de a világ nem engedte, hogy elfogadd.
June tétován bólintott. Míg a férfi beszélt, képtelen volt elfordítani a tekintetét, de ekkor a Krónikás válla fölött egy közeledő járókelőt pillantott meg, és megértette tanítója szavait. Az élmény okozta meglepetést elnyomta a szívébe költöző furcsa öröm, úgy érezte, rég látott jó barátot üdvözöl. A közeledő munkás hétköznapi ember volt, mégis egészen más. June látta egyszerű, nyílt arcát, és a mögötte lakó lelket, az orrot, szemet, szájat, s mellettük, velük egy valóságban fényt, lüktető füstgömböket, csillogó ébenbőrt érzett. Egy pillanatig minden érzékét a férfi lénye töltötte ki, aki teljes valójában tárult fel a lány elméje előtt.
Ahogy tekintetével követte a munkást, látóterébe került a buszmegálló. Ezernyi érzés, gondolat, remény és vágy tört rá az utca túloldaláról, rádöbbentve June-t a lélek és test félelmetes összetettségére. Mindent egyszerre látott, érzett és tudott, s saját magát is meglepte a tény, hogy mindent értett is, tudata képes volt befogadni a rázúduló mágikus nyomást, mely eddig láthatatlanul hömpölygött felé, többnyire elutasításba ütközve.
Még többre vágyott. Most, hogy megnyitotta elméjét a csodának, mely születése óta ostromolta, minden gondolata arra késztette, azonnal pótolja a kihasználatlan, elfecsérelt éveket. Magáról megfelejtkezve lépett le a járdáról, közelebbről, mélyebben meg akarta ismerni a buszmegállóban állókat.
Az érkező busz feltűnőbb nem is lehetett volna, amint a pocsolyák vizét felverve, a macskakövek okozta hangos zörgéssel, meglehetősen nagy sebességgel bekanyarodott az utcára, June még sem vette észre. A Krónikás egy táncos fürgeségével termett a lány mellett, s karját megragadva még épp idejében rántotta vissza a dühödten dudáló jármű elől.
June ködös tekintete azonnal kitisztult, s a lány ijedten vette észre, hogy a férfi érintésével a különleges képek, érzések megfakulnak. Kétségbeesetten kapott utánuk, miközben igyekezett lerázni magáról a Krónikás kezét, de aggodalma alaptalan volt: igaz, tompábban, inkább derengő szellemformákként, de továbbra is érzékelte a most felismert valóság minden apró részletét. Lassanként megnyugodott, és hagyta, hogy a férfi visszavezesse a járdára.
– Sétáljunk! – kérte a férfit csendesen.
Sétáltak. Fáradhatatlanul rótták a város utcáit, s a lány magában ujjongva fogadta a korábbi évek sejtéseit, furcsa érzéseit, melyek sorra öltöttek testet.
Teltek a napok, June egy délutánon sem mulasztott el becsengetni a férfi lakására, hogy utána órák hosszat gyalogolhasson tanítója oldalán, hallgatva, s figyelmesen magába szívva a Krónikás szavait. A látás élménye nem tudta elszürkíteni a férfiból áradó melankolikus mosolyt, a tapasztalatot, amivel az életet kezelte.
Mikor a lány már kigyönyörködte magát a lelkek összetett voltában, a férfi az őket körülvevő élettelen tárgyakra hívta fel a figyelmét. Az épületeket, szobrokat, szökőkutakat, sőt még a közlekedési lámpákat is jellegzetes derengés övezte. Egytől egyig mágikus tartalmuk volt, melyet készítőjük, s később a tárgyat megérintő más emberek, állatok ruháztak rájuk.
Egy napon a Krónikás kivételesen határozott céllal vágott neki aznapi sétájuknak, egy keveset látogatott, apró térre vitte a lányt. A teret egyfelől elvadult kis park, három oldalról omladozó bérházak keretezték, s közepén megkopott szökőkút árválkodott. A medence mellett, körben látni lehetett régen itt állt padok maradványait, de a deszkákat maradék nélkül elvitték vagy összetörték.
– Miért hozott ide? – Észre sem vette, hogy még mindig magázza a férfit. Akármilyen közel is érezte magához a Krónikást, ez tűnt helyesnek.
– A kút, és csakis a kút miatt – válaszolta a férfi. – Egyébiránt meglehetősen lehangoló hely.
June kíváncsian tett egy lépést a kőből faragott alkotás felé. Látta a belőle áradó, puha fényt, de nem találta különösnek: intenzitása, színárnyalata is hasonlított az összes többi tárgy kisugárzásához.
– A tárgyaknak nemcsak a fénye érzékelhető – mondta a Krónikás a lány mellé lépve. – Gondoltál már arra, miért nem tudod megfejteni a varázst, ami körülöleli őket, a történetüket hordozó fény titkát?
June nem felelt, csak lassan megcsóválta a fejét.
– Nagyon helyes – bólintott a férfi. – Legalább nincsenek téves elképzeléseid. Bármely magyarázat hibás volna, a fény ugyanis megfejthető.
Mindig száraz tenyerét a hűvös kőre fektette, s, a mozdulattól kicsit összerándult. June bizonytalanul figyelte a Krónikást, aki lehunyt szemmel állt a szökőkút előtt, s arcán és lelkében rengeteg érzelem kavargott. „Több, mint a megszokott” – gondolta June a férfi lényét vizsgálva. Nem tudta, mit vár tőle a másik: kövesse-e a példáját? Végül úgy döntött, csatlakozik a férfihoz.
Alig ért bőre a kopottas mészkőhöz, képek, színek, illatok és hangok áradata rohanta meg. Ez az élmény egyáltalán nem hasonlított a néhány nappal korábban átélthez, amikor először engedte magát látni. Most minden más volt, sokkal harsányabb, sokkal töményebb, sokkal ijesztőbb. Megpróbálta elrántani a kezét, de az meg sem mozdult, mintha hozzátapadt volna a kút anyagához. Már a teret sem látta, csak a rohanó pillanatokat, a szökőkút múltja elhatalmasodott az anyagi világon. Pánikba esett. Eszeveszetten kereste a máskor szürkének és unalmasnak ítélt jelenkori életet, de egyre inkább a húsz, ötven, száz évvel korábbi hatásokba merült, melyek nyomot hagytak a szökőkút élettelen tömegén. Kiáltani próbált, de leírhatatlan borzalommal látta, hogy már teste sincs, nincs szája, ahol a torkára forrt iszony előtörhetne. Már nem létezett. Sötétség vette körül, a saját elméjének üressége.
A Krónikás hangjára ébredt. Ahogy megpillantotta a fölé hajoló aggodalmas arcot, a megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe. Még sohasem látta ilyen gondterheltnek a férfit, de mielőtt ezen elgondolkodhatott volna, az érzés eltűnt a másik lelkéből.
– Minden rendben. – A Krónikás ezt inkább kijelentette, mint kérdezte.
– Igen – felelte June, enyhén reszkető kezét figyelve. – Mi történt velem?
– Nem tudtad, mire számíthatsz, és a meglepetés elgyöngített annyira, hogy az események magukkal sodorjanak. Figyelmeztetnem kellett volna téged.
June hamar száműzte lelkéből a szökőút keltette rémületet, és másnap újabb próbát tett, ezúttal egy másik téren álló szoborral. Azután növényekkel, épületekkel, sőt a macskakövekkel is. Életében először volt ilyen határtalanul boldog. Szerette a tudást, aminek a birtokában volt, szerette az őt körülvevő, eddig unalmasnak ismert világot, és szerette az embert, aki mindezt megmutatta neki.
A Krónikásnak is megnyugvást hoztak ezek a napok. Megtalálta az utódját, ennél nagyobb ajándékot nem kért a sorstól. Elégedett volt a lány és a saját teljesítményével egyaránt, míg végül egy este, a kandalló tüzébe bámulva ráébredt szenvtelen önzésére. S az, hogy ez a gondolat ilyen élesen testet öltött benne, ijesztő ténnyel szembesítette: már túlságosan közel került hozzá a lány. Valóban képes lett volna az övéhez hasonló életre kárhoztatni June-t, ha ma éjjel nem üti fel a fejét ez az átkozott érzés? Hirtelen megundorodott önmagától.
Hosszan ült még a kandalló előtt, figyelte az árnyak játékát a párkányon sorakozó apró szobrokon, és egyre határozottabban tudta: mindent elmond a lánynak. Nem tehet mást. Az őrjítő megkönnyebbülés, amit a lány megjelenése keltett, hirtelen semmivé foszlott, helyét egy sokkal mélyebb bizonyosság vette át: nem engedheti, hogy a lány Krónikássá legyen. „Elég lesz, ha csak elmondom neki, amit már korábban el kellett volna mondanom…” A gondolatra zord mosoly terült el az arcán, mely torzul vigyorgó koponyává feslett a tűz mindent felfedő fényében. „Ha megtudja, mibe kényszerítettem volna bele, egészen biztosan meghátrál. Talán meg is gyűlöl.” A gondolat fényes pengeként hasított a lelkébe.

***

Ahogy June belépett a jól ismert, otthonos előszobába, azonnal tudta, valami megváltozott. A Krónikás lénye háborgott, kék volt, fekete tarajokkal. Hosszasan nem szóltak egymáshoz. June a nappali egyik karosszékében ült, lábát egészen maga alá húzva. A Krónikás arcát jéggé változtatta a lány számára eddig ismeretlen elutasítás. Eszébe jutott a férfi szeme, mikor először látta.
– Tartozom az igazsággal – szólalt meg a Krónikás, és megállt az ablak előtt. Nem várta meg a lány válaszát, talán nem is akart válaszokat, csak megnehezítették volna a dolgát.
– Azt mondtam, lehetsz az utódom, de csak a lehetőséget mutattam meg neked, a következményeket nem. – Hideg tűz lobbant fel a szürke szempárban. June hallgatott és figyelt. Minden gondolata nyomasztó balsejtelembe süllyedt. – Nem mondtam el, hogy a Krónikás addig marad Krónikás, lelke addig nem léphet tovább, míg meg nem találja a méltó utódját. Kevés hozzánk hasonló ember él ebben a világban. Él? Helyesebb volna a létezik szó... Túl sokáig várattál magadra, June. Ezer év roppant hosszú idő, nem embernek való. Ezer év… talán több is eltelt, mióta megszülettem… s alig kevesebb múlt el, mióta meghaltam. – Látta June elkerekedő szemét, melyben a hit a hitetlenséggel versengett, látta, közbevágna. Nem engedte neki. Fejét figyelmeztetően megcsóválta, ahogy folytatta: – Kezdetben csodálatos volt. Épp úgy élveztem a látás adta örömöket, ahogyan te is. Boldog voltam, hogy megtaláltam azt, amire rendeltettem. Lelkesen írtam a Világ Krónikáját, míg végül arra eszméltem, hogy a családomat gyászolom. Meghaltak a szüleim, ez minden ember életének velejárója, de a halál örök társammá szegődött. Szükségem volt kapcsolatokra, kerestem mások társaságát: a testvéreimét, gyerekeikét, unokáikét. Sorra múltak el mellőlem, röpke életük évei eltörpültek az én végeláthatatlan szolgálatom idejének árnyékában. Lassan megszakítottam minden fonalat, ami a külvilághoz kötött, ez nem is volt olyan nehéz, mint hittem. A súly, az őrjítő teher a magány viselése volt. Néha kitörtem. Róttam az utcákat, figyeltem az embereket, kerestem az utódomat. Minden reményem csalfának bizonyult, és a vágyakozás keserű perceit reménytelenség váltotta fel, mely felbukkanásodig megszállottan kiirtott minden szép gondolatot.
– Ezer év hosszú idő, June. Nem is hiszed, hogy megnyomoríthatja egy ember lelkét. És mi az az ezer év, ennek sokszorosához mérten, amit lehet, várnod kellene, míg felbukkan a következő Krónikás. Talán soha el sem jönne…
June nem várt tovább, felállt a karosszékből, és a férfi elé lépett. Ahogy a Krónikás arcába tekintett, azon már nem elutasítást, csak szégyent és megtörtséget látott.
– Azt hitted, ezzel elkergethetsz? – kérdezte kedvesen. A férfi arca megkeményedett, de a kényelmetlen álarcot roppant nehéz volt viselnie. Elhátrált a lánytól, hangja meglepően hideg volt, ahogy válaszolt:
– Igen. Azt hittem, így meghátrálsz. Azt hittem, lakik annyi lélek benned, hogy amit mondtam elriasszon…
A lány megcsóválta a fejét.
– Épp annyi épp annyi lélek lakik bennem, hogy ne törjem össze benned a reményt. Én leszek a következő Krónikás.
– Ostoba – suttogta a férfi. – Itt fogsz rekedni. A testedet réges-régen szétrágták már a férgek, s te azon fogsz keseregni, miért nem hittél nekem. Menekülnél majd, de nem lesz hová.
– Lehet – hagyta rá June. – De ezen ráérek akkor töprengeni, időm lesz elég.
– Menj el, June! Menj már!
A lány nem mozdult, s ahogy ott állt, macskaszemeivel sajnálkozva nézve mesterét, a Krónikásban valami megpattant.
– Takarodj már, szerencsétlen! – kiáltott rá June-ra. – Azt gondolod, most nagyon önzetlen és önfeláldozó vagy, igaz? – A lányba mintha lándzsát döftek volna, egészen meggörnyedt, ajkát meglepett kis nyögés hagyta el. – Azt hiszed, valami… nagy és nemes tettet viszel véghez?! Nem, June, csak a saját kis lelkedet tömjénezed ezzel! Most pedig tűnj el, és soha ne gyere vissza!
June-t alig vitték érzéketlen lábai, szinte vonszolta magát az ajtóig. Akár első nap, ma sem nézett vissza, így nem láthatta az ezeréves arcon legördülő könnyeket.

***

Egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. Agyában újra és újra végigperegtek az elmúlt délután pillanatai. Nem tudta elhinni, hogy a férfi komolyan gondolta, amit mondott, nem tudta elfogadtatni magával azt a kegyetlenséget, amivel mestere ellene fordult, s ahogy lassan vánszorogtak az éj lidérces percei, megszületett benne az elhatározás: visszamegy, és mindent megbocsát.
A Krónikás azon kapta magát, hogy bár lénye egyik fele üvöltve tiltakozik ellene, kinyitja az ajtót. June újra eljött. Az egyszerre rátörő megkönnyebbülés, megbánás, remény és az előbbiek keltette önutálat fojtogató felhőjén át végül sikerült megszólalnia:
– Miért nem hallgattál rám?
– Hogy tömjénezhessem a kis lelkemet – mosolygott a lány.
– Azért mondtam, hogy megvédjelek… – A férfi megborzongott. Még mindig az ajtóban álltak. – Gyere be, még megfázol.
– Beszéltem Margaret nénivel – mondta June, ahogy elhaladt a Krónikás mellett. A férfiben bosszantó balsejtelem támadt.
– Miről?
– A Krónikási munkáról. Ő azt mondta, megértené, ha e miatt otthagynám, de kérte, hogy néha látogassam meg.
– June – A lányt megállította a férfi hangja. – Remélem tudod, erről szó sem lehet. Visszajöhetsz, tanítlak, ha szeretnéd, de nem engedem, hogy Krónikás legyél.
– Te már nem tudod, hogy mit szeretnél és mit nem – válaszolta a lány kedvesen. Hangja a tegnap délután emlékét ébresztette fel a férfiban.
– Ne kezdjük elölről a parttalan vitát! – Arca figyelmeztetően elkomorult. – Ha továbbra sem mondtál le erről az őrültségről, jobb, ha befejezzük a beszélgetést, és te szépen hazamész.
June azonban elhatározta: ezúttal nem hagyja magát. Lassan elindult a nappali felé, de minden lépését nehézkesnek, esetlennek érezte.
– Te még mindig nem érted! – kiáltott utána a férfi, s ahogy ráeszmélt, mire készül a lány, a nappaliba rontott. June a kis ajtó előtt állt, tekintetében nyoma sem volt megszállottságnak, ahogyan arra a Krónikás számított.
– Nem, te nem érted! Nem magamért teszem. –¬ Azzal lenyomta a kilincset és eltűnt a szomszédos szobában. A Krónikás utána szökkent, de csukott ajtóval találta szembe magát. Képtelen volt lenyomni a kilincset, igaz, gyűlölte magát érte.
June a titokzatos szobában azt találta, amire számított: kopottas, karcsú könyvespolcok gyűrűjében szépen faragott íróasztal állt. Az asztalon a polcokon sorakozó kötegekhez hasonló papír, az egyik félig teleírva. Ahol az írásnak vége szakadt, egyszerű, fekete penna egyensúlyozott soha el nem kopó hegyén. A toll különösen ragyogott: puhábban, mégis élénkebb fénnyel, mint amit June eddig, más tárgyakon látott. Megkerülte az íróasztalt. Ahogy mögé került, az ajtó kivágódott, de a Krónikás, aki sápadtan állt a küszöbön, mintha habozott volna: beléphet-e?
June-ban nem tudatosult, miért teszi, villámgyorsan megragadta a tollszárat. Küzdött a pennából áradó emlékek rohamával; letűnt korok Krónikásainak minden öröme, vágya és keserűsége tört rá egy kurta pillanat alatt. Azt hitte, megőrül. Elméjét vakító fehér villanások homályosították el, de valahogy sikerült a felszínen maradnia. Görcsösen markolta a tollat remegő kezében, ahogy leírta végeláthatatlan pályafutásának első mondatát:
„Ekkor a lélek, ki hosszan rótta e krónika sorait végül elszabadult e világról, hogy helyébe hőn várt utódja lépjen.”
Felpillantott. A férfi továbbra is a küszöbön állt, szája néma sikolyra nyílt. Tett egy tétova lépést a lány felé, de megtántorodott, s ha June nem kapja el, a földre zuhan. A lány érezte, milyen könnyű ez a test, ahogy karjában tartva a süppedős szőnyegre fektette.
– Ha nem tanítasz meg látni, talán nem veszem észre a könyörgést, amit tegnap olyan kétségbeesetten palástoltál – suttogta June.
– Bocsáss meg, hogy belerántottalak ebbe a rémálomba – A férfi hangja határozott volt, épp olyan, mint első nap, mikor behívta a lányt az esőből.
– Köszönöm, hogy belerántottál. – Hirtelen gyönyörűnek látta mesterét, a lelket, amit ez a szellemtest oly sok éven át fogva tartott. – Köszönöm, hogy hittél bennem, köszönöm, hogy tanítottál, és köszönöm, hogy szerettél.
– Nem, June. – A volt Krónikás megpróbálta felemelni a fejét, de már nem volt elég ereje. Mielőtt a füstszín szempár végül örökre lecsukódott, egész lényét a lány felé fordította. – Kettőnk közül én tartozom köszönettel. Köszönöm, June. Köszönöm, hogy hihettem benned, taníthattalak, köszönöm, hogy szerethettelek.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2008-01-24 20:03 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Hopp! Még egy hosszú novella :)
Ezt viszont olvastam, mielőtt ide feltöltötte volna a szerző.
Nekem tetszik. A javítható hibákat leszámítva semmi egetrengetőt nem találtam.
Lehet véleményezni. :P

cs, 2008-01-24 20:24 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Így könnyű...
Majd elolvasom, ha lesz rá időm, ígérem (most sok mindent megígérek). Egy gyors kérdés még előtte:
"– Nem, te nem érted! Nem magamért teszem. –¬ Azzal lenyomta a kilincset és eltűnt a szomszédos szobában."
Itt a ¬ micsoda? Eredetileg mi volt ott a szövegben? A feltételes szóköz rejt/mutat jele ilyen, de ha valóban az, akkor az oldal miért nem tudja megjeleníteni? :-? És ha nem az, akkor vajon mi?
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2008-01-25 15:03 Kentaur

Kentaur képe

Nekem nagyon tetszett.
Most jönne a sablonos szöveg,hogy mennyire értem,és mennyire mintha én lennék az a lány,de inkább mellőzöm.
:-)
A vége egy icipicit várható,könnyen kitalálható,adja magát a dolog,de lehet csak az én kifacsarodott fantáziámnak.De az ötlet maga,az nagyon ott van...mindenki lelkében talán aki a könyveket szreti,akiben van írói véna,aki lát,vagy látott így valaha,mikor még ifjú volt,és nem törte meg az élet.(hüpp-hüpp)A stílus mindenesetre nagyon magávalragadó,a hangulati képek és leírások láttatják a dolgokat ahogy azt kell,szóval részemről gratula.Élvezet volt.
----------------------------------------------------------------

Ha a menyországban nincs csoki,és rockzene...akkor NEM megyek!!!

p, 2008-01-25 15:52 Eve Rigel

Eve Rigel képe

No, azt hiszem, most érkezett el az ideje, hogy jelezzem, az itt kentaur néven regisztrált tag nem azonos velem, aki kentaur néven vagyok moderátor a Cherubion Fórumon.
Eddig nem láttam szükségét, hogy erre felhívjam a figyelmet, de mivel én irányítottam ide Acid Raint a Fórumról, tisztában kell lennie a helyzettel. :D

p, 2008-01-25 16:28 Cartwright

Cartwright képe

Ám a Cherubion Fórumon is van egy Eve Rigel, aki viszont azonos az ottani kentaurral :D
---------------------------------------------------------------
"Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem"

p, 2008-01-25 16:28 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Névtorlódás... :) Hihetetlen, hogy a hölgyek miért akarnak kenta-urak lenni.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

v, 2008-01-27 20:26 Kentaur

Kentaur képe

És én marha eredetinek gondoltam magam pár éve,mikor ezt választottam nicnévnek...Aztán jött az a Kentaur nevű művész,és most te is...Nevet kéne változtatnom.
----------------------------------------------------------------

Ha a menyországban nincs csoki,és rockzene...akkor NEM megyek!!!

v, 2008-01-27 21:04 Blade

Blade képe

Vagy Eve-nek...dobjatok fel egy...bögrét :)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2008-01-27 21:38 Eve Rigel

Eve Rigel képe

2006. 05. 25-én, amikor regisztráltam a Cherubion honlapra mint moderátor, épp valami ismeretterjesztő film ment a tv-ben. Törtem az agyam, mi legyen a nevem (a moderátori), és egyszerre meghallottam, amint a filmben valaki azt mondja, "a kentaurok hímnemű lények voltak..."
Nosza! Így lettem kentaur, bár ha jól sejtem, mindkét kromoszómám X. :)
Mivel itt a saját nevemen ismernek, mint szerkesztőt, felesleges nevet változtatnod, kentaur. ;)
Kód: Tipp :P

p, 2008-01-25 19:12 Acid Rain

Acid Rain képe

Köszönöm mindenkinek aki elolvasta, (meg azoknak is, akik nem, de megígérték... ;))
Nagyon örülök, hogy tetszett, igazság szerint kicsit kételkedtem a fogadtatásban, mert ezt a novellát eredetileg egy pályázatra írtam, de semmi visszajelzést nem kaptam tőlük... rossz tapasztalat. :S )
¬ Ez nem tudom mi... találtam máshol is, azokat kijavítottam, de ez nem tűnt fel.