A rubin - 1. rész

Gyönyörűen faragott, aranykilinccsel díszített tölgyfaajtó állt a szoba túloldalán, ami megmozdult és lassan kinyílt. Zenk csak bámultam a nyíló ajtót, és hirtelen az elmúlt órák emlékei törtek rá. Minden olyan szépen indult.

Sikerült némi pénzhez jutnia, és első útja a kedvenc kocsmájába vezetett, hogy Teloro atyát is meghívja egy italra, mert inni egyedül nem jó, az öreg meg mindig szívesen fogadta az ajándékot.
Jan, a sánta kocsmáros vigyorogva hozta ki a kancsókat. Rögtön tudta, hogy a fiatal fiú keresete nem sokára az ő zsebét fogja lehúzni. Zenket ez egyáltalán nem zavarta. Hozzászokott már, hogy nem tud változtatni a helyzetén.
Apját sosem ismerte, anyja pedig egy szegény szövőnő volt. Amikor meghalt, Zenk kisgyerekként az utcára került. Eleinte a szemétben turkálva élt, és koldulással szedte össze a kenyérre valót, később pedig elleste a többiektől, hogy hogyan lehet elcsenni a gyanútlan utazók erszényét, és egyre többet tanult. Rájött hogyan nyithat ki zárakat néhány apró fémszöggel, hogyan kell valakinek a háta mögé lopakodni és elmetszeni a torkát. Mire elérte a serdülőkort, Zenknek már nem kellett éheznie, ám mégsem tudott kitörni nyomorúságos helyzetéből. Ha pénzhez jutott, nem tartogathatta sokáig. Ez volt az utca törvénye. Az éhenkórászok mérföldekről meghallották a pénz a csörgését. Ha valaki volt annyira bolond, hogy nem szórta el hamar, akkor egy nap tőrrel a hátában, meztelenül ébredt egy szeméthalom alján.
Zenk kótyagos fejjel hallgatta Teloro atya beszédét, mértéktelenül vedelte a sört, s olykor egy kis pálinkával öblítette le a híg folyadék kesernyés ízét. Persze Teloro sem maradt le, hiszen ő híres volt feneketlen bendőjéről. Különös szerzet volt az öreg. Zenk csak néhány hete ismerte az ősz hajú, tokás vénembert, aki egy bizonyos Ronathor nevű hatalmas isten felszentelt papjának vallotta magát. Az egyetlen gond az volt, hogy soha senki nem hallott erről a Ronathorról, és úgy tűnt, hogy maga Teloro sem tudta hol van, vagy hogy van-e istenének temploma, esetleg más követői is. Persze ez nem zavarta a jól táplált, feje tetején kopaszodó férfit. Vidáman mesélt hőstetteiről, és hirdette az igét, Zenk pedig pontosan ilyen, szórakoztató társaságra vágyott egy hosszú italozás mellett.
- Ronathor kérges kezei óvjanak minket! – emelte magasra poharát Teloro, Zenk pedig azon gondolkozott, vajon érdemes-e támasztania kezeivel a fejét, vagy inkább engedje el, hogy halkan koppanva megállapodjon az asztal söráztatta lapján. Már éppen döntésre jutott volna, amikor valaki megkopogtatta a vállát. A fiú felmordult és oldalra fordult, de nem tudta kivenni a széke mellett álló alak arcát. Csak egy sötét foltot látott. Talán a sok ital homályosította el a látását, vagy csak maszkot viselt a férfi.
- A férfi – gondolkodott el Zenk egy pillanatra. - Honnan tudom, hogy férfi? Hmm...a hangjából. Ezek szerint szólt hozzám.
- Megsim…megmis…megismételné? – nyögte Zenk akadozó nyelvvel.
Aztán már nem emlékezett másra, csak a kocsma elmosódó képére, utána pedig csak a teljes sötétség töltötte ki a gondolatait.
Másnap reggel Teloro atya hangos horkolására ébredt. Az öreg ágya mellett feküdt a poros földön. Nem tudta, hogyan jutottak fel a szobába. Csak arra emlékezett, hogy beszélt egy idegennel, és elvállalt egy feladatot, amit nem lenne szabad visszamondania. Persze nem az illendőség tartotta vissza, hanem az a különös érzés, ami akkor kerítette hatalmába, amikor furcsa munkaadója sötét alakját látta, és az asztalán heverő zacskónyi arany. Megigézve bámulta a pénzt. A csillogó érmék gúnyosan mosolyogtak rá. Zenk félt tőlük, és imádta őket egyben. Halált és megváltást jelentettek neki. Ez már elég nagy összeg volt ahhoz, hogy vegyen belőle egy lovat, és elvágtasson erről a szemétdombról. Talán egy házra is futná, egy szeletke földdel. Sőt bőven jutna rá! Képtelen volt ellenállni a pénznek, mégis valami visszatartotta. Félt az idegentől. Nem lett volna mersze visszautasítani, mégis tudta, hogy nem kellene elvállalni a feladatot. Túl veszélyes volt.
Egyedül nem indulhatott útnak. A város gazdagabb negyedei sok nem voltak biztonságosak az ő fajtájának. Társakat kellett szereznie.
Csak néhány napja ismerte Trisnát, de hamar megkedvelte a törékeny lányt. Szívesen lett volna többet vele, viszont Kweritet, a nő goblin kísérőjét nem szívlelte. Trisna és társa, állításuk szerint csak néhány napra szálltak meg a városban, és csak átutazóban voltak, ennek ellenére úgy tűnt maguk sem tudják merre tartanak, és egyenlőre maradtak. A csinos lány értett a mágiához. Egy rosszul sikerült betörés után meggyógyította a sebesült Zenket, és a fiú hálával tartozott neki.
Felkereste őket kedvenc fogadójukban, és előadta nekik a történetet. Úgy gondolta, hogy megbízhat bennük. Ismeretlenek voltak errefelé, ráadásul a goblinok ritka szerzetek a városokban, és nem is kedvelik őket, így igazán senki sem közeledett hozzájuk. Kívülállók voltak, így nem lett volna kinek elárulniuk Zenket.
- Veszélyes dolog betörni a gazdagokhoz – csóválta a fejét Trisna.
- Nem veszélyes, hanem őrültség! – vicsorgott Kwerit.
- Ráadásul egy rubinért? Értékes dolog egy drágakő, de betörni az előkelő negyedbe ennyiért? – értetlenkedett a lány.
- Nem tudom miért csak azt kell elhoznunk. Talán valami különleges dolog. Lehet, hogy egy családi ereklye, vagy mágikus eszköz – vont vállat Zenk.
- Ha mágikus, akkor nem hiszem, hogy pont mi lennénk a legalkalmasabbak arra, hogy elhozzuk – mosolygott Trisna.
- Felejtsd el kölyök! – mordult fel a goblin. Zöldes bőrén megcsillant az asztalon álló gyertya fénye. Alacsony termetéhez képest tekintélyes izmai megfeszültek a ruhája alatt.
- Ugyan már! Ezt figyeljétek! – húzott elő Zenk egy drágakő berakásos ezüst medált a zsákjából. – Ezt kaptam az idegentől. – Ez a medál kinyitja a hátsó kaput, és hatástalanítja a mágikus csapdákat!
- És honnan tudjuk, hogy működik-e? – fortyant fel Kwerit.
- Betörni megyünk, nem vendégségbe ember! Öööö goblin! – helyesbített gyorsan Zenk. – Kockázatos, nem tagadom.
- Mondtam, kölyök! – hajolt közelebb a goblin. - Felejtsd el! – mondta lassan és fenyegetően.
- Jól van, Kwerit, csak nyugalom! – intett Trisna. – Ez túl veszélyes Zenk. Mi nem vagyunk betörők.
- Hát jól van. Akkor már csak egyetlen érvem maradt – azzal Zenk közelebb hajolt és elmondta mekkora részt kapnának a pénzből.
Trisna tágra nyílt szemmel nézett. Még Kwerit is eltátotta a száját megvillantva hegyes agyarait. Zenknek nem kellett tovább győzködnie őket. A részletekben már hamar megegyeztek.
- Tudsz valamit arról az emberről, akihez betörünk? – kérdezte Trisna, amíg a goblin sörért ment.
- Nem, és talán jobb is így. Ha nyomoznánk, lehet, hogy feltűnést keltenénk. Nem ismert a neve, sem a rangja. Egyébként meg mindegy. Ha működik a medál, akkor nem lesz gondunk, ha meg nem, akkor menekülünk.
- Hárman elegen leszünk?
- Hát – szólalt meg halkan Zenk – ,jobban örültem volna, ha csak ketten megyünk. Azt hiszem, Kwerit gyűlöl engem.
- Ó! – nevetett a lány. – Ő mindenkit utál rajtam kívül!
- Remek. Válaszolva a kérdésedre – feszengett Zenk. – Elegen lennénk hárman, de lesz egy negyedik társunk is. Azt hiszem róla még nem beszéltem.

Teloro atya jó cimbora volt, amíg elég bor volt a gyomrában, viszont ha kiszáradt a torka, akkor elviselhetetlenné vált. Ő is tanúja volt Zenk és az idegen beszélgetésének, és másnap ébredéskor halkan megemlítette a fiúnak, hogy esetleg beszélhetne másoknak is a rubinról, meg a hatalmas zacskó aranyról, ami igen népszerűvé tehetné őket a környéken. Az öreg ragaszkodott hozzá, hogy részt vehessen a rablásban és az arany negyedére is igényt tartott. Zenk végigmérte a pocakos vénembert. Sosem gondolta volna, hogy ő lesz a tervezett betörés kulcsfigurája. Ha visszautasítja, akkor talán még ma megcsodálhatja egy tükörben saját elmetszett torkát, de ha magukkal viszi, abba is belebukhatnak.
- Talán meg kellene ölnöm – gondolta Zenk, de mégsem tette meg.

- Ez a dagadt vénség mit keres itt? Egy sereg ork is csendesebb mint ez! – kaparta a kardja markolatát mérgében Kwerit.

- Nagyobb tisztelettel beszélj az idősekkel édes fiam! Ronathor…

- Kuss! Kuss! Kuss! – rivallt rájuk Zenk. Kezdett teljesen kikészülni a goblin és az atya vitájától.

Kwerit összehúzta a szemöldökét. Nem tetszett neki, hogy így beszél vele a fiú, de azt is tudta, hogy csendben kell maradniuk így nem szólt. Teloro is hallgatott.

A hatalmas villát magas, fehér kőkerítés védte a betolakodóktól. Hátsó kapu előtt két őr állt. Trisna intett, hogy várjanak. Lehunyta a szemét és koncentrálni kezdett. Az őrök szemhéja elnehezült. Fejük előrebukott és állva elaludtak. Zenk a kapuhoz rohant. A kovácsoltvas remekmű közepén egy apró mélyedés volt a zár mellett. Beleillesztette a medált, és a kapu kinyílt. Zenk vigyorogva biccentett hátra.

Tigor a kapuőr felkapta fejét. Szíve a torkában dobogott. Óvatosan oldalra pillantott társára, aztán fellélegzett. Nem vette észre a másik, hogy elbóbiskolt egy pillanatra. Tigor nagy megkönnyebbülést érzett. Szüksége volt erre a munkára. Nem veszíthette el.

Zenk és társai fényűzően berendezett termeken haladtak át. Selyem függönyök, ébenfa székek és asztalok, arany gyertyatartók és tálak díszítették a szobákat. Nem találkoztak több őrrel, és amelyik ajtót a medál nem nyitotta ki, annak a zárjával Zenk végzett pillanatok alatt.
A fiú lába bokáig süppedt az egyik szoba végtelenül puha szőnyegébe.
- Bár beleférne a zsákomba!
Zenk pontosan tudta hol keresse a rubint. Megbízója a alaposan kioktatta, és különös módon a fiú a rengeteg elfogyasztott ital ellenére is emlékezett mindenre.
Megtalálta a dolgozószobát, és óvatosan résnyire nyitotta az ajtaját. Sötét volt bent, csak az ablakon beszűrődő holdfény adott némi világosságot. Zenk belépett a helyiségbe. Az íróasztalon ott csillogott egy arany emelvényen az emberfej nagyságú rubin. Megigézve lépett közelebb és vette kezébe a követ, mielőtt Trisna bármit is szólhatott volna. Zaj hallatszott.
Gyönyörűen faragott, aranykilinccsel díszített tölgyfaajtó állt a szoba túloldalán, ami megmozdult és lassan kinyílt. Egy feketeköpenyes, testes férfi lépett be rajta mosolyogva. Barátságosan intett nekik, aztán kántálni kezdett. A levegő felizzott a tolvajok körül.
Zenk dermedten állt. Általában a gyorsaságáról, és ügyességéről volt híres, ám most túlságosan meglepett volt ahhoz, hogy bármit is tegyen.
Ritkán találkozik az ember varázslókkal. Persze akadnak olyanok, mint Trisna, akik tudnak néhány ügyes trükköt, de az igazi mágusok nagyon ritkák. Az ajtón belépő kopasz férfi viszont igazi varázsló volt. Ezt már az első pillanatban érezte Zenk.

A kis csapat dermedten állt a mágussal szemben. Teloro atya felnyögött és hátralépett valami szilárd felületet keresve, ahol megtámaszkodhat, de nem sikerült neki. Meglepett kiáltással tűnt el a falban. Zenk nem tudta mi történhetett vele, de úgy gondolta, hogy nem lehet rosszabb, mint egy mágussal harcolni, így az öreg után vetette magát, a többiek pedig követték a példáját. Egy robbanást hallottak a hátuk mögött, de forróság már nem érhette el őket. Megfordult velük a világ és sötétbe borult minden.

Zenk arra ébredt, hogy fázik. A bőre szinte érzéketlenné vált a dermesztő hidegben. Kinyitotta a szemét, de csak fehérséget látott. Hóban feküdt. Lassan összeszedte magát, és négykézlábra állt. Amerre szem ellátott, fehéren csillogó hómező terült el körülötte. Az ég szürkésen derengett. Éjszaka volt, mégsem vonta őket körbe teljes sötétség. Teloran városában ritka a hó ebben az évszakban. Nem volt nehéz rájönnie, hogy máshol vannak. Valahol messze, nagyon messze Telorantól.
- Ronathor szent nyakékére!
Zenknek csak most jutott eszébe, hogy becsukja a száját. Kissé még kábán a hang irányába fordult, és Teloro atyát látta, aki éppen nagyot húzott a mindig magánál tartott flaskájából.
Közben Kwerit és Trisna is magukhoz tértek, és döbbenten meredtek maguk elé.
Kwerit törte meg a csendet.
- Hol a jó fenébe vagyunk, Zenk? – fordult fenyegetően a vékony férfi felé.
- Honnan tudjam? Csak mentem Teloro után! – hördült fel Zenk.
- Engem csak ne keverj bele, édes fiam! Ronathor is megmondta: Ha kérdeznek, válaszolj, és ne mástól várd a választ! – kezdett el szónokolni hevesen gesztikulálva az öreg.
- Miattad kerültünk ide – folytatta Kwerit – ,és ha meg kell döglenem, hát velem jössz te is!
- Mi lenne, ha befognád a ragyás pofádat? – morgott Zenk. Ugyan nem szívesen szállt volna szembe az izmos goblinnal, pedig a mellkasáig sem ért neki, de nem ijedt meg egy kis csetepatétól.
- Mi lenne, ha kivágnám a nyelved? – rántott kardot a goblin vigyorogva. – Úgyis kell valami élelem, és eddig értelmes beszédre nem használtad.
- Arra fényt látok – Trisna hangja vékony és halk volt, mégis mindenki odafigyelt rá. A lány a többiekre nézett és megrázta a fejét. – Átjöttünk egy portálon. Ennyi. Ezen nincs mit vitatkozni. Inkább örüljetek, hogy megmenekültünk a varázsló haragja elől.
- Mégis hogy került a falba egy portál? – tárta szét a kezeit Zenk.
- Fogalmam sincs – csóválta a fejét a lány. Először azt hittem, hogy a mágus csapdája. Kiküld ide a hómezőre meghalni. Aztán amikor megláttam, hogy még mindig a kezedben szorongatod a rubint rájöttem, hogy nem ő nyitotta a kaput. Különben miért hagyta volna nálunk, amit elloptunk tőle?
Egy pillanatig mind a négyen csendben álltak, aztán Kwerit mordult egyet, és az övébe tűzte a kardját. Lassan mindenki megnyugodott, és úgy döntöttek, hogy elindulnak a fények felé.
Hosszú volt az út, de később a kivehetetlen formák házak alakjait vették fel és a fény az ablakokból szűrődött ki. Zenk és a többiek gyorsítottak lépteiken menedéket remélve a házak valamelyikében. A hideg megdermesztette izmaikat, arcukat pedig jeges szél csípte. Még Teloro atya jókedve is tovatűnt, mikor az utolsó csepp bort is kiitta kulacsából.
Közelebb értek a településhez, ami egy tucat kisebb házikóból és két nagyobb épületből állt. Zenk végigsimította az egyik ház falát. Úgy tűnt, hogy a szürkés épületek téglából épültek, a téglákat pedig valamilyen ismeretlen módszerrel hóból készítették. Érintésre teljesen szilárdnak hatottak a falak. Az ablakokat hártyaszerű anyag fedte, amin nem lehetett keresztüllátni.
- E-ezek hóból vannak! – vacogott Zenk.
- Te nem vagy észnél! – biggyesztette le az ajkát Kwerit.
- Inkább azon gondolkodjatok, hogy mit csináljunk! - rivallt rájuk Trisna.
- Gondolom bezörgetünk az egyik ajtón – vont vállat Teloro.
- Azt se tudjuk kik élnek itt! – szólt a lány.
- Sok vesztenivalónk nincs – emlékeztette Zenk a varázslónőt szorult helyzetükre.
- Onnan – mutatott Kwerit, akinek a legjobb füle volt mindannyiuk közül, a falu legnagyobb épületére – zeneszót hallok.
- Rendben! Nekem jó lesz! – elégelte meg Zenk a tétlenkedést és elindult az épület ajtaja felé. Megállt előtte és óvatosan megkopogtatta. Az ajtó is világosszürke volt, mint a falak. A fiú meg mert volna rá esküdni, hogy ez is hóból készült, viszont tapintásra még sem érezte annyira hidegnek és nedvesnek.
Nem érkezett válasz. Zenk újra kopogtatott, ezúttal határozottabban, de senki sem válaszolt. Kwerit előrelépett és berúgta az ajtót.
A helyiség egy fogadó belső terének tűnt. A fehér kemence felől forróság áradt, a rozoga szürke székeken kékes bőrű, fehér hajú emberek ültek állatprémekbe burkolózva. A viharvert asztalokon kancsók és kupák sorakoztak.
Minden tekintet a belépőkre szegeződött. Néhányan fegyvert ragadtak, és fenyegetően felemelkedtek székükről. A többiek csak tátott szájjal bámultak. Egy testes, koszos kötényes férfi lépett elő társai közül, és Zenkék legnagyobb meglepetésére közös nyelven szólalt meg.
- Mit akartok? – szólt bizonytalanul.
- Csak szállást és élelmet – dadogott Zenk vacogó foggal.
- És ruhát – egészítette ki Trisna.
- Hogy kerültök ide? – kiáltott fel valaki a tömegből.
- Igazából magunk sem tudjuk. Varázslat hozott minket idáig – magyarázkodott Trisna.
- De számít ez, barátaim? – nevetett fel Teloro. – Gondolom, sok furcsaság történik itt is, mint bárhol máshol! Igyunk egyet!
- Nem – húzta össze a szemöldökét a pocakos férfi. – Itt nem történnek furcsaságok. Itt nem történik soha semmi.
- Ó! – fogta vissza magát az öreg. – Értem.
- Fizetni tudtok?
Mindenki Zenkre nézett, aki grimaszolva húzott elő egy maréknyi aranyat zsákjából. A fogadós közelebb lépett.
- Hmm – méregette az érméket. – Szép az anyaguk. Ilyesmit nem látni errefelé, mégsem tudom ezeket semmire sem használni. Sajnálom. Gyermekjátéknak tűnnek.
Zenk sóhajtott, és előhúzott egy aranykupát a zsákjából. A kocsmáros szemei felcsillantak, és bólogatott, hogy szívesen látna néhány hasonló dolgot. A fiú zsákjából pedig sorra kerültek elő az ezüstözött tálak, aranyozott markolatú kések és ébenfa evőeszközök. Trisna és a többiek értetlenkedve bámulták Zenket.
- Most mi van? Csak nem gondoltátok, hogy üres kézzel jövök el abból a villából?

A fogadós megígérte, hogy cserébe Zenk holmijáért ad nekik enni, inni és elalhatnak a kemence mellett. Kis idő elteltével még ruhát is szerzett nekik. A fehér kezeslábasok valamilyen állat prémjéből készülhettek, és nagyon kényelmesnek és melegnek bizonyultak. Kweritnek volt a legnehezebb ruhát találni, mert a kékbőrű emberek jóval magasabbak voltak a nála.

Teloro és a többiek a kemence mellé ültek, és dermedt tagjaikat melengették, s közben az összes idegen őket bámulta. Úgy tűnt, hogy még sosem láttak hozzájuk hasonlót. Zenk törte meg a feszült csendet. Megszólította a hozzájuk legközelebb ülő kékbőrű férfit.
- Meg tudná mondani, hol vagyunk? Mi ennek a helynek a neve?
- Ennek? Falunak hívják – jelentette ki tárgyilagosan a prémekbe öltözött férfi.
- Hogy minek? – húzta fel bozontos szemöldökét Kwerit?
- Falunak. Sosem hívtuk másként.
- Remek – mosolygott nyugodtan Trisna – ,de mégis hol van ez a hely?
- Itt – bólogatott a férfi. Úgy tűnt őszintén beszélt, és tényleg a semmi közepén vannak, ahol nincs viszonyítási pont, ám Kwerit nem elégedett meg a válasszal. Göcsörtös ujjaival a kardja markolatán dobolt. A fogadó vendégei pedig lassan visszafordultak az italuk, vagy korábbi beszélgetőpartnerük felé.
- Mégis van itt még valami? Egy másik település, vagy bármi?
- Nincs itt semmi – rázta a fejét az idegen. – Azt mondják, délre vannak a hajósok. Ők a nagy vízen suhannak a szánjaikkal, de én sosem láttam őket.
- Akkor nincs más választásunk…
- Oda kell mennünk, hátha ők többet tudnak – fejezte be Trisna Zenk megkezdett mondatát.
Az atya a fogadó másik végében egy kancsóból kortyolt, amit senki nem tudta hogyan szerezhetett, és éppen néhány kékbőrűt térített. Hevesen gesztikulálva mesélt Ronathor hatalmáról és jóságosságáról, a fogadó vendégei közül pedig néhányan érdeklődve figyelték.
A fogadós négy adag ételt és négy kancsó sárgás folyadékot rakott le eléjük, és már ment is volna dolgára de Trisna megszólította.
- Hogyan jutunk el a hajósokhoz?
- Senki nem jár arra. A vadászok holnap reggel érkeznek haza. Ők talán elviszik magukat néhány ilyen csillogó holmiért! – erre mindannyian megnyugodtak kicsit. Még mindig nem tudták hol vannak, de az étel és az ital látványa felvidította őket és a fogadós közvetlensége jót tett a biztonságérzetüknek.

A kapott étel valami megállapíthatatlan eredetű, igen ízletes, fűszeres sült hús volt. Az ital ízre leginkább a mézsörre hasonlított. Zenk kinyújtózott és mosolyogva élvezte az aromás italt. Kellemesen felforrósodott teste a kinti hideg után, és kezdte szebb színben látni a világot.
Lassan kiürült a fogadó és csak Trisnáék maradtak. A kocsmáros is nyugovóra tért. Teloro részegen horkolt a kandalló mellett. Kwerit nem bírt nyugton maradni. Egy ideig a fogadóban rótta a köröket, majd úgy döntött, hogy kimegy körülnézni.
Zenk és Trisna egyedül maradtak. A lány csendesen ízlelgette italát. Zenk kényelmetlenül feszengett székében. Többször szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát. Aztán lassan kiürült a kancsója, és elég bátorságot érzett magában, hogy feltegye a régen érlelődő kérdést.
- Trisna. Mi van közted és Kwerit között?
- Hogy micsoda? – csodálkozott a lány, aztán csengő hangon felnevetett. – Hogy köztem és közte?
- Igen, tudod – pirult el Zenk – mindenki mond dolgokat, aki ismer benneteket.
- Milyen dolgokat mondanak? – mosolygott a lány. Látszólag nem izgatták túlzottan a pletykák.
- Ezt is, azt is. Csak azt látja az ember, hogy ti ketten mindig együtt vagytok.
- Nem tudom, elmondhatom-e ezt neked – harapta be alsóajkát a lány. – Tudod Kwerit és én testvérek vagyunk.
- Ezt nehéz elhinni… - kacagott a fiú. – Inkább mondd azt, hogy a szeretőd!
- Sok évvel ezelőtt történt – folytatta a lány ügyet sem vetve Zenk közbeszólására – ,hogy találtunk egy síró zöld bőrű csecsemőt az erdőben. Nem tudom, hogyan kerülhetett oda. Akkoriban a goblinok messze lejártak a hegyekből portyázni. A szüleim nem kedvelték őket, mégsem tudták volna otthagyni, vagy megölni a gyermeket. Ahogy ők elmesélték, az a csöppség olyan volt, mint egy állatka, ami mégis hasonlított egy kicsit az emberre. Hazavitték és Kwerit lett a neve. Velem együtt nőtt fel, persze nem mellettem, hiszen mégiscsak goblin volt. Az istállóban lakott, de jól bántak vele anyámék és sokat játszottunk együtt. Kwerit lassan családtag lett, amiért sokan megszóltak volna, ha nem élünk annyira távol a nagyobb településektől. Később mikor kiderült, hogy képes vagyok uralni a mágiát, apám a városba akart küldeni tanulni. Kwerit minden áron le akart beszélni róla, hogy elmenjek, és végül sosem jutottam el semmilyen iskolába, mert apámat megölték, anyám pedig beleőrült a férje halálába. Kwerit elhatározta, hogy vigyáz rám és nem hagy egyedül. Morcos teremtés, de velem mindig jó volt – sóhajtott fel a lány.
- Kicsit furcsa a természete.
- Azt hiszem, nem tud megbékélni magával – bólogatott a lány. – Nehéz lehet félig emberi gondolkodással goblin testben.
- Igen, azt hiszem értem mit akarsz mondani – dörzsölte meg a szemeit álmosan a fiú. – Mindenkinek megvan a maga harca.
- Igen? – mosolygott Trisna. – És te mi ellen küzdesz?
- Á! – sóhajtott csalódottan Zenk. – Ebből a pénzből saját házam lehetett volna – mutatott a zsákjára. Senkitől nem kellett volna tovább tartanom senkitől és semmitől. A magam ura lehettem volna, de minden összeomlott.
- Eddig is a magad ura voltál, nem?
- Nem. Az utca olyan, mint egy rossz család. Ott a sok kisöcséd, akiket megversz és elveszed az uzsonnájukat. Meg kell tenned, mert ha nem félnek tőled, előbb-utóbb a fejedre nőnek. Persze ott vannak a bátyáid is. Az erősebbek, és ők téged vernek. Aztán ha ügyes vagy és szerencsés vagy feljebb kerülhetsz, de sosem lehetsz a csőcselék vezére, mert a vezetők teljesen más körökből kerülnek ki. Elég okosak és befolyásosak ahhoz, hogy lenyomva tartsanak minket. Nehéz innen kiszabadulni.
- Megértelek – ásított Trisna. – Szomorú dolog ez. Tényleg mindenkinek megvan a saját harca – mosolygott álmos szemekkel a lány. Fejét az asztal lapjára hajtotta, és lassan lecsukódtak a szemei.
Zenk sem bírta már tovább. Ma nem kellett álmatlansággal küzdenie.

Reggel Kwerit ébresztette a kis csapatot, akik hiába várták, hogy feljöjjön a nap. Ebben az évszakban itt sosem volt nappal. Csak a csillagok és a hómező halvány derengése adott némi fényt. A portyáról hazaérkezett vadászoknak nem nagyon akarózott megint útra kelni, így Zenknek majdnem az egész zsákmányát fel kellett ajánlani nekik. Sőt, az egyik alacsony, állatbőrökbe öltözött férfi még Kwerit egyik tőrére is szemet vetett, ám a goblin pillantása meggyőzte arról, hogy a tőr nélkül is elegendő fizetséget kaptak.
Indulás előtt Telorora bízták, hogy elegendő mennyiségű élelmet vegyen a fogadóstól, de később rájöttek, hogy hibáztak, mert az öregnek néhány kancsó bor is annak bizonyult.
A vadászok kutyaszánjain két ember fért el ülve, egy pedig állva hajtott, így két szánnal indultak útnak. A vadászok szerint a súlyelosztás is fontos volt, ezért ők szabták meg ki melyik szánon utazik. Így a pocakos Teloro a legkönnyebb Trisna mögött kapott helyett. Zenk és Kwerit, mindkettejük nagy örömére, egy szánra kerültek.
A vadászok kiáltottak egyet, ostoraikkal a tömött szőrű kutyák fülei mellé csattintottak és a csillogó havon sikló szánok lassan maguk mögött hagyták az apró települést. A kutyák szinte hang nélkül vágtattak, és a szánok is csendben szelték a havat.
- Nem tetszik ez nekem - morgott Kwerit. - Valami itt nagyon nincs rendben.
- Rendben! Tudom minden az én hibám, mégis... - próbált gátat vetni Zenk a várható panaszáradatnak, de Kwerit közbevágott.
- Nem erről van szó! Tényleg minden a te hibád, de ezen már túltettem magam. Inkább nézz körül, vagy gondolj vissza arra az átkozott falura! Nem tűnik fel néhány igen furcsa dolog?
- Hát...nem igazán - ásított Zenk.
- Gondolhattam volna. Nem furcsa, hogy fából készült ez a szán, mégis sehol sem látni semmilyen növényt a környéken csak havat? Nem furcsa, hogy egy egész falut találunk a semmi közepén? Miből élnek vajon? Miből főzik a sörüket? Mit esznek, mikor nincs itt semmi csak hó! A vadászok sem hoztak a faluba semmit! Persze még a közös nyelvet is beszélik, de a pénzt nem ismerik!
Zenk eleinte nem figyelt az állandóan morgó goblinra, de hamar feltűnt neki, hogy igaza van zöldes bőrű társának.
- Talán tényleg furcsa az egész hely, mégsem volt időm ilyesmin gondolkodni mikor majdnem halálra fagytam! Számít ez egyáltalán? A lényeg, hogy nem történt semmi baj. Van élelmünk, takarónk, szánunk, és sértetlenül el tudtunk jönni a faluból. Akkor meg mi bajod van?
- Csak az, hogy úgy érzem valami nagyon komoly dologba tenyereltünk bele, és együtt sincs annyi eszünk, hogy kimásszunk belőle.
Többet nem szóltak egymáshoz, csak némán bámulták az egyhangúságában is szép vidéket.
Zenk egyre nagyobbakat ásított és már Kweritnek nehezére esett nyitva tartania a szemeit, amikor egy árnyékot látott elsuhanni a szán mellett. Hirtelen meghűlt a goblin ereiben a vér, de már nem maradt ideje felkiáltani.

4.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.7 (6 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2005-06-23 13:14 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Néhány héttel ezelőttig nekem a fantasy a Gyűrűk urát jelentette, Stephen Kingtől a Setét Torony sorozatot, ja, meg Conant, a barbárt. Jó, hogy ráakadtam a Karc-ra, megkedveltetitek velem a stílust.

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

cs, 2005-06-23 13:43 adriandraco

adriandraco képe

Hát sajnos csak az első rész van még fent. Itt még nem sok minden történik.
Az a baj, hogy túl hosszúra sikeredett, így sok idő míg átolvassák a moderátorok :) de majd ma talán...
Mindenesetre kösz, hogy belekezdtél, a hossza ellenére is :)
__________________________
http://adriandarco.atw.hu

cs, 2005-06-23 14:26 Blade

Blade képe

Igen, talán ma :)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2005-06-23 14:35 adriandraco

adriandraco képe

Köszi Blade! :)

Egyébként nyithatnánk ilyen témát is. Ki hogyan ismerkedett meg a fantasyval. Rengeteg embertől hallom, hogy nem nagyon ismerte a műfajt, amíg egy-egy irodalmi oldalon össze nem akadt vele. Talán sok embernek előítéletei vannak a fantasyvel szemben. Kár. Ha kicsit népszerűsödne, akkor nagyobb létjogosultsága lenne itthon is.

Gyémánt B. : ha Conant és Gyűrűk Urát olvastál, akkor a lehető legjobb alapjaid vannak a fantasy műfajhoz! :) Hiszen Howard ( a Conan írója) történetei a legelső igazi fantasy művek közé tartoznak, Tolkien Gyűrűk Urája meg az egyik legmeghatározóbb fantasy :).
__________________________
http://adriandarco.atw.hu

cs, 2005-06-23 17:22 Blade

Blade képe

Igazi AD-s írás - nem csalódtam, érdekes történet.
Egy bibit találtam, amikor a fehér hó csillogott, az éjszaka közepén. Avagy fenn volt a hold? :)

Na lássuk a 2. részt!

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2005-06-30 08:22 Rem

Rem képe

Ez a rész elolvasva. A következőnél hosszabban hozzászólást fogsz találni. ;)
______________________
Az öreg dobozoló sámán

szo, 2008-01-26 22:46 Hajni

Szia adriandraco!
Nekem nagyon tetszett ez a történet,és gratulálni szeretnék a fogalmazási stílusodhoz. Nagyon élvezetes. Holnap elolvasom majd a második részt is. Amúgy hány része lessz?