A rubin - 2. rész

Valami felborította szánt és Zenkkel együtt belefúródott a hóba. A fiút egy pillanatra elfogta a pánik. Mindenhol fehérség vette körül. Hó tömítette el a száját, az orrát, és nem kapott levegőt. Kétségbeesetten próbált menekülni, de úgy érezte, hogy az imént még oly szép fehér lepel most béklyóba vonja tagjait. Aztán megrántotta valaki a lábait, és Zenk havat köpködve kapkodott levegő után. Kwerit sietett a segítségére. A fiúnak nem volt ideje bármit is megköszönni. Meglátta mi támadt rájuk. A hatalmas fekete kutya négy lábon állva is majdnem olyan magas volt, mint ő. Szeme vörösen izzottak, pofájában tűhegyes fogak sorakoztak fenyegetően csillogva. Hátsó lábai furcsán rövidek voltak. Három ilyen fajzat vette körül őket.
Zenk egy oldalra pillantott. Látta, hogy a másik szán is felborult, és az egyik kutya épp az egyik vadász testét tépte. Sejtette mi történhetett a saját vezetőjükkel. Szemeivel Trisnat kereste. A lány beszorult a felborult szán alá, és az egyik támadó épp kiszemelte magának a törékeny teremtést. Zenk azonnal a segítségére sietett. Megbillentette a súlyos szerkezetet, amíg a lány ki tudott kászálódni alóla. Trisna félelemtől reszketve mondott köszönetet.
A kutyák láthatóan nem akarták bántani őket egyelőre. Egy helyre terelték mindhármukat és lassan körözni kezdtek a kis társaság körül. Ha útjukba akadt valamelyik szán darabja, akkor fogaik közé vették, megrázták, vagy feldobálták a levegőbe. Játszottak. Volt hogy egy összevesztek a megölt vadász egyik testrészén. Ilyenkor egymás sűrű szőrébe akaszkodtak, és morogva tépték, de aztán hamar helyreállt a rend.
Zenk Trisnára pillantott, és elkerekedtek a szemei.
- Teloro! Hol van Teloro?
- Trisnával utazott! - morogta Kwerit.
- Nem, nem volt már mellettem - nyögte a lány. - Talán messzebbre repült, amikor felborultunk.
- Akkor jó helye van ott! - vágott közbe a goblin. - Most más gondunk is van! - Kwerit vicsorogva szorongatta rövidkardjait. Elöntötte a harci láz, mégsem tehetett semmit. Tudta, hogy kevés esélye lenne a kutyák ellen.
Zenk előhalászta a szákjából kisméretű nyílpuskáját, és tanácstalanul méregette ellenfeleiket.
- Ezzel nem sokat árthatok nekik – csóválta a fejét. Most is ugyanannyira tehetetlennek érezte magát, mint egész életében eddig.
- Nézzétek! Mintha reszketnének! - mutatott előre Trisna.
- Na és? - fortyant fel a goblin.
- Igen! - bólogatott Zenk. Úgy tűnt, hogy a kutyák tényleg fáznak.
- És? - kiáltott fel hisztérikusan Kwerit. - Mi a jó francot jelent ez?
- Az hogy nem itt élnek - jelentette ki tárgyilagosan Trisna.
- Vagy csak talán ma hűvösebb van a megszokottnál! Tényleg elment az eszetek? Mire megyünk ezzel szócsépléssel? – rázta kardjait Kwerit, de a többiek ügyet sem vetettek rá.
- A varázsló küldhette őket. Adjuk vissza nekik a rubint! - szólt Zenk és kotorászni kezdett a zsákjában. Mielőtt bármit is mondhattak volna a többiek, előhúzta a drágakövet, és felmutatta a kutyáknak.
Egy pillanatra megdermedtek a hatalmas állatok, aztán leültek a hóba, fejüket az égnek emelték és vonítani kezdtek. Hívtak valakit, és válasz is érkezett a hívásra. Zenkék úgy érezték, mintha egy fagyos szellő simogatott volna rajtuk végig. Kirázta őket a hideg, és verejtékezni kezdtek. Mellkasukban viszketést éreztek, ami lassan erősödött, mintha tűt mártottak volna a szívükbe. Levegő után kapkodva estek térdre. Aztán amilyen gyorsan jött a furcsa érzés, olyan könnyen el is múlt.
Zenk lassan feltápászkodott és körbenézett. A kutyák még mindig vonítottak. Úgy érezte ideje eltűnniük, bár nem tudta hova menekülhettek volna a végtelennek látszó hómezőn.
- Galoth kutyái! - szakította félbe Zenk gondolatmenetét, egy mélyen dörgő hang. - Hódoljatok, vagy pusztuljatok! - az idegen felkacagott, Zenk pedig egy sötét árnyékot látott elsuhanni maga mellett.
Egy hatalmas, fekete páncélba öltözött férfi volt az. Vértjének őrjítően kavargó vésetei vörösen felizzottak, ahogy lecsapott a kutyákra. Zenk nem várt tovább. Belekapaszkodott éppen feleszmélő társaiba és rángatni kezdte őket.
- El kell tűnnünk innen!
Senki nem ellenkezett. Rohanni kezdtek. Minél távolabb a harcoló felektől. Trisna átesett egy nagyobb hóbuckán, amire a hótömeg elhaló nyögéssel válaszolt.
- Teloro! - Zenk kirángatta a reszkető öreget a hó alól.
- Hagyd itt ezt a szerencsétlent! - mordult rá Kwerit, ám Zenk rá se hederített. Lekevert két pofont az atyának, aki erre félig magához tért, és mindannyian futásnak eredtek.
Zenk hátrapillantott. Az egyik kutya már kettévágva hevert a hóban. A fekete vértes idegen kacagva dobta le pallosát, és páncélos öklével zúzta szét következő ellenfele pofáját. Zenk nem akart többet látni. Körbenézett, de hiába. Csak az üres hómező. Itt nem menekülhetnek semerre sem észrevétlenül..
Trisna felkiáltott és hátra mutatott. Az idegen feléjük tartott. Teljes páncélzatban futva közeledett a majdnem térdig érő hóban. Ezt még Kwerit is tátott szájjal bámulta, de Telorot nem nyűgözte le a látványt. Végre feleszmélt, és ő hajtotta tovább a társaságot. Futottak teljes erejükből, de úgy tűnt hiába. Egyre csökkent a távolság közöttük. Zenk már arra gondolt, hogy kénytelenek lesznek megállni és harcolni, amikor megnyílt alattuk a hótenger, és egy barlangba zuhantak.
Zenk havat köpködve pattant fel, és felrángatva társait tovább futottak az előttük feltáruló, széles folyosón. A falakat kékesen csillogó kristályok borították, amik elég fényt adtak ahhoz, hogy biztonságosan haladhassanak tovább a menekülők. A folyosó hirtelen elfordult, a fiú pedig majdnem nekirohant a falnak. Oldalra fordult, aztán hirtelen felkiáltott. Egy színes, selyemruhákba öltözött, mosolygó férfi állt előtte. Közben beérték a többiek is, és ők is elképedve bámulták a különös alakot. A furcsa jövevény végigsimított a vállán ülő, élénk színekben pompázó gyíkon, és szólásra nyitotta a száját. Nem volt ideje elmondani, amit akart. Zenket valami ellökte és nekiesett a barlang falának. A fekete páncélos volt az. Nem törődött velük. Egyenesen nekirontott a selyemruhás férfinek.
Vakító villanás. Egy varázslat halt el a fekete vérten, és egy pallos csapott vissza válaszul, ám egyikük sem talált. Folytatták a harcot. A selyemruhás éppen háttal volt Zenkéknek, amikor Teloro felállt és ütésre emelte a kulacsát. Zenk tátott szájjal bámult. Különös fényt látott az öreg szemében. Elszántság sugárzott a tekintetéből. Teloro lesújtott. A méretes, fémborítású kulacs bezúzta az ismeretlen fejét. Egy fülsüketítő dörrenés hallatszott, és a lökéshullám újra a barlang falához csapta Zenket és a társait. A fiúnak kezdett elege lenni a dologból.
- Ezt meg miért csináltad? - ordított Telorora, még a földön fekve.
- Ez csoda! Ronathor csodát tett! - vigyorgott az öreg a kulacsát bámulva. - Hol a gyík? - kapta fel a fejét hirtelen, és keresgélni kezdett. - Hol van a gyík?
- Milyen gyík? Kit érdekel? - kiáltott fel Zenk. - Miért ölted meg? - mutatott a vérző fejű hullára.
- Segítenünk kellett lovagnak! Ő is segített nekünk! Megölte a kutyákat!
- Honnan tudod, hogy segített nem csak ránk támadott ő is? Végig a hó alatt lapítottál! - nyomta kardját Kwerit Teloro torkához. - Nyírjuk ki az öreget, aztán fussunk mielőtt magához tér a fekete!
- Milyen fekete? - értetlenkedett Zenk, de aztán észrevette a földön fekvő lovagot, és rájött, hogy még mindig nem oldódott meg minden problémájuk. - Hagyd Telorot! Tűnjünk el innen! - Zenk jó példát mutatva elindult a barlang ismeretlen része felé. Az atya sem sokat habozott, és utánaeredt. Kwerit megtorpant.
- Trisna?
- Az ott egy varázsgyűrű! - mutatott a lány megbűvölve a földön fekvő hulla kezén csillogó aranygyűrűre. - Érzem.
- Nincs erre most idő!
- Dehogynem! Ezek nagyon ritka dolog Kwerit! - Azzal elkezdte lerángatni a selyemruhás ujjáról a gyűrűt, de az nem engedett. Kwerit megunta a dolgot, és odacsapott a kardjával. A lány rosszallóan emelte fel a levágott ujjat.
- És mi van ha, az enyémet vágod le?
- Ugyan! - mordult fel a goblin és magával rángatta a lányt.
Lassan beérték Zenkéket, és tovább rohanva egy hatalmas terembe jutottak, aminek a falát minden eddiginél sűrűbben borították a kékes fényű kristályok. Trisnának közben sikerült megkaparintania a gyűrűt, és rögtön az ujjára húzta.
A lány sikolya sokáig visszhangzott a kristályok között. Kwerit azonnal a segítségére sietett.
- Mi történt?
- A gyűrű! Egyre szorosabb! - sikította a lány. Reccsenés hallatszott. A lány ujja eltört, és a gyűrű tovább szorította.
- Levágom!
- Ne! - rántotta el a lány a kezét. - Ne! - nyögte újra, és fájdalmában térdre esett. Ujja a terem padlójára hullott, de a gyűrű nem esett le, hanem ottmaradt a vérző csonk végén és tágulni kezdett. A vérzés elállt, a seb megfeketedett, és egy púp kezdett nőni a végén. A púp egyre nagyobb lett, és egy ujj formáját kezdte felölteni. Repedezett, kérges bőr fedte, és ez egy faághoz tette hasonlóvá. Egyre csak nőtt. Már majdnem olyan hosszú volt, mint Trisna alkarja, amikor megállt. A lány nem nyögdécselt tovább. Felállt és remegve bámulta új testrészét.
- Már nem fáj - jelentette ki lassan, akadozó nyelvvel, mintha álmában beszélne.
- Ez meg mi? - lépett hátra Kwerit a kardját szorongatva. Trisnának nem maradt ideje válaszolni. Egy mély hang zengett fel mögöttük.
- Remek! Magam sem csalhattalak volna okosabb csapdába benneteket! - kacagott fel a fekete vértes. - Jól választottatok útirányt.
Trisna lehunyta a szemét és koncentrálni kezdett. Megremegett körülötte a levegő, aztán a többiek egy villanást láttak, halk pukkanás kíséretében, és nem történt semmi.
- Ezek a kristályok erősen mágikusak - zengte a lovag. Zenk meg mert volna esküdni rá, hogy elvigyorodott a sisakja rejteke alatt. - Az energia olyan sűrű, annyira vad, és kavargó, hogy csak a legnagyobb varázslók képesek megzabolázni. Itt nem tudsz varázsolni - fektette a vállára pallosát.- Itt csak a káosz teremtménye érzi jól magát.
- Egy káoszlovag! - nyögte Trisna.
- Persze nem mintha szükségem lenne efféle csapdákra a ti esetetekben, de én sosem becsülök le senkit - Egy pillanatra elhallgatott. - Na jó! Néha igen! - kacagott fel és elindult Zenkék felé. - Nekem a rubin kell, és gondolom nem váltok meg tőle önként.
- Dehogynem! - kiáltott fel Zenk kétségbeesetten. - Odaadjuk...
- Hmm - vágott közbe a lovag - inkább elveszem! Azt jobban elvezem! - kacagott fel és bezúzta Trisna arcát fémkesztyűs öklével.
Kwerit felordított, és a lovagra vetette magát. Kardjai nagyot csattantak a fekete páncélon, de még csak megkarcolni sem tudták. A goblin nem adta fel. Vadul támadott, ám többé már nem tudta elérni a lovagot, aki hatalmas termete ellenére fürgén ugrott félre a csapások elől. Kwerit remek harcos volt, de a lovag csak játszott vele. Zenk tudta, hogy ha megunja, akkor azonnal végez a goblinnal, mégsem tehetett semmit. Ha a Kwerit nem bírt a feketével, akkor neki semmi esélye sem lenne. Zenk körbenézett, de nem látta Telorot. A lovag háta mögött viszont valami mozgolódott. Trisna magához tért. Varázsgyűrűs ujja zölden világított, és a lány a káoszlovag hátához nyomta a furcsa testrészt. Az ujj könnyedén égette át a páncélt, és a lovag hátába mélyedt. A sötét alak felordított, és szétrobbant a mellkasa. Páncélos teste élettelenül zuhant előre, majdnem maga alá temetve Kweritet, de a goblin az utolsó pillanatban félreugrott.
Trisna a földre hanyatlott. Zenk és Kwerit azonnal mellette termettek. A goblin magához szorította a lányt. Trisna arca teljesen összezúzódott. A sebei nem véreztek már tovább, hanem kékes pikkelyek kezdtek nőni belőlük. Nehezen lélegzett, de még élt.
A goblin remegve ölelte magához a lányt. Zenk nem akarta tovább zavarni a többieket. Látta Trisnát, és tudta, hogy a végét járja. Arrébb ment, de nem tudott állva maradni. Letérdelt a földre, arcát a kezeibe temette és egész testében remegett.
- El kell mondanom valamit, Trisna - suttogta Kwerit a lány arcát bámulva. - Emlékszel arra a napra, amikor apád kiment az erdőbe? Én is vele voltam. Tudod - egy pillanatra elhallgatott - szerettem apádat, és ezt hittem képes engem elfogadni, mégis rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Bár mindent megadott, és szeretett, de végül kiderült, hogy mindig is úgy tekintett rám, mint egy nagyon kedvelt háziállatra. Testvérednek fogadtál el, apád viszont kezdte úgy érezni, hogy elhidegülsz tőle. Aztán amikor miattam nem akartál a városba költözni, hogy igazi mestereknél tanulhass, akkor azzal vádolt meg, hogy elveszem tőle a lányát. Akkoriban anyád is gyengélkedett már, és a sok baj mellett ez csak növelte apád dühét. Aznap este kivitt az erdőbe, és arra kért, hogy menjek el. Örökre. Örökre, vagy végez velem. Nem tudtam uralkodni az indulataimon, és ő sem. Megöltem. Én tettem. Bocsáss meg!
A lány nem válaszolt. Nem lehetett tudni hallotta-e a hozzá intézett szavakat.
- Jajj ne! - nyögte Zenk. Újra végigcirógatta őket a fagyos szellő és szúró fájdalmat éreztek a szívükben. Valami közeledett.
- Mennünk kell Kwerit! - rázta meg a goblin vállát a fiú, de az nem válaszolt. - Hallod? - Kwerit Zenre pillantott. Fájdalom sugárzott szemeiből. Nem tudott sírni. Az ő fajtája képtelen volt erre.
- Nem. Nincs már értelme.
- Talán lehet még segíteni Trisnán! - mutatott Zenk a lányra.
A goblin lehajtotta a fejét. Úgy érezte, hogy megszabadult minden tehertől, mint ahogyan életének értelmétől is. Trisna, az egyetlen, akit szeretett, és most haldoklott. Felnézett a fiúra. Fiatal volt még, és annak ellenére, amit a napokban átélt, még mindig élettel teli volt a tekintete. Nem tört meg. Az ő tekintetéből merített Kwerit erőt. Talán még lehet segíteni Trisnán.
A hátára vette a lányt és elindult. Csak egy irányba mehettek. Egy újabb alagút vezetett ki a teremből, ami meredeken felfelé kezdett ívelni, és hamarosan újra a hómezőn találták magukat, de nem mehettek tovább. A selyemruhás férfi gyíkja állta útjukat, csak most akkora volt, mint két jól megrakott szénás szekér.
- A rubint! - szólalt meg mély, bársonyos emberi hangon. - Gyorsan!
Zenk nem habozott. Még örült is, hogy megszabadulhat a drágakőtől. Előhalászta a vörös követ és remegő kézzel nyújtotta a gyík felé. A hatalmas lény szájából kicsapódott villás nyelve, rátekeredett a rubinra, magához rántotta és lenyelte. Aztán nem mozdult, csak bámult óriási hüllőszemeivel.
Zenknek kezdett elege lenni mindenből. Újra csak sodródott az események áradatával, és nem tehetett semmit. Úgy érezte, esélye sincs arra, hogy átlássa a dolgokat.
- Mégis mi történik itt? – tört ki belőle hisztérikusan. – Ki az átok vagy te! Ki ez a lovag és…
- Nyugalom! – vágott közbe a szivárvány minden színében pompázó gyík. - Most már nem kell aggódnotok! Minden rendben lesz. A nevem Hyzor. A mágusok tanácsának tagja vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek. A rubint Lekar Torb, a renegát mágus rabolta el tőlünk. A vörös rubin a káosz egyik bajnokát tartja fogva, és ezért hatalmas fegyver lehet, de egyben nagyon veszélyes is a gazdájára nézve. Lekar hatalmat remélhetett tőle, ám csapdába esett. A káosz teremtményei szagot fogtak, és keresni kezdték a rubint. Ezek után Lekar valószínűleg meg akart szabadulni tőle, ez viszont nem volt olyan egyszerű. Nem hagyhatta el jó védett birtokát, mert rátámadtak volna a káoszhívők, viszont senki nem volt aki önként elvállalta volna, hogy megszabadítja őt a drágakőtől. Keresnie kellett valakit, aki eléggé tapasztalatlan ahhoz, hogy ne ismerje fel egy ilyen tárgy hatalmát, és rátok esett a választása. Ő intézte el, hogy béreljenek fel benneteket a feladatra. Miután kikerült a drágakő Lekar kezei alól, már könnyű volt rátalálni. Ti elhoztátok a rubint, és Lekar ide küldött titeket. Hogy miért ide, azt nem tudom. Talán csak azt szerette volna, ha minél messzebb kerültök tőle. Ti pedig kénytelenek voltatok menekülni üldözőitek elől.
- Az egyiket megöltük. Egy káoszlovagot.
- Egy káoszlovagot nem könnyű megölni, de már nem számít. A rubin jó kezekbe került, és vége a történetnek.
- Majdnem! - jelent meg egy villanással Teloro a gyík alatt. Keze felizzott és egy tűzlabdát dobott a lény felé. Hyzort túl gyorsan, és váratlanul érte a támadás. Nem tudott már védekezni. A tűzgolyó nagy cuppanással csapódott a hasába és a gyík mellső lábaitól lefelé szétrobbant. Teloro mosolyogva közelebb lépdelt. A húscafatok és az égett belsőségek közül kihalászta a rubint.
Kwerit vicsorogni kezdett. Lerakta Trisna testét a hóba és kivont karddal rontott Telorora. Az öreg oda sem nézett, csak a goblin felé nyújtotta a kezét, mire az elvágódott a hóban és nem mozdult többet.
- Tudjátok mi a bajotok nektek? Vének vagytok és hülyék - vigyorgott Teloro Hyzor képébe, aki még élt. - Elhülyült már a mágusok tanácsa. Annak idején miattad nem kerültem be a tanácsba. Kitaszított lettem, de miért? Mert erősebb vagy? Nem, nem. Mert okosabb? Az sem, mert akkor nem sétáltál volna bele ebbe a csapdába. Egyszerűen azért lettél a tanács tagja, mert te is olyan tehetetlen idióta vagy, mint a többiek. Minek nektek a mágia, ha semmire sem használjátok? Csak ültök a tornyaitokban, és azt hiszitek ti irányítjátok a világot. Tudod miért loptam el a rubint? Mert tudtam, hogy a te felügyeletedre van bízva, és mert biztos voltam benne, hogy te jössz érte. És tudod miért pont ide csaltalak? - Teloro közelebb lépett a gyíkhoz és letépte a nyakán vékonyka láncon lógó apró medált. – Na, rémlik már miért? Elpusztítom a medált és ezzel megfosztalak az újjászületés lehetőségétől.
- Nem tudod megtenni! - sziszegte Hyzor. - Túl erős mágia védi.
- Na látod pont ezért hoztalak ide. Észak Bástyája elnyel és megsemmisít minden mágiát. A medálba zárt apró darabka a lelkedből elszáll, a többit pedig majd elveszik azok, akik a rubin után kutatnak. Mert sokan keresik. Bizony egy pillanatra megijedtem én is a hatalmától - felkacagott – és a népszerűségétől. Galoth is igényt tart a rubinba zárt káoszbajnok lelkére, és persze a káosz is keresi a követ. Mert az a barlangban nem csak egy káoszlovag, hanem maga Ryterath Tartoris, leghíresebb mind közül, őt pedig három árnyékpap követi Galoth ajánlásával. Ők ősi ellenségek. Megküzdenek egymással, és megölnek téged is. Szerinted melyik végez veled? Ó, remélem, hogy Galoth fog a lelkeden lakmározni!
- A rubin nagy hatalommal bír! – sziszegte Hyzor. – A lány sebeiben a kőből áradó káosz táptalajra lelt, és elborította. Rajtad is el fog hatalmasodni.
- Ezért fogom elpusztítani a követ is! – vigyorgott a Teloro álcáját viselő Lekar. – Túl nagy ereje van ahhoz, hogy újra a tanácshoz kerüljön.
Zenk ezt a pillanatot választotta arra, hogy lőjön. Az apró nyílpuska lövedéke átfúrta Teloro torkát. A mágus álcája lehullott. Eltűnt Teloro tokája, ősz haja hatalmas pocakja, és egy testes, de edzett kopasz férfi állt Zenk előtt. A varázsló kitépte a nyilat a nyakából. Vér ömlött a sebből.
- Hogyan? – hörögte tágra nyílt szemekkel. – Nem juthatott át a védelmemen!
- Rásegítettem – vigyorgott Hyzor. Csonka testéből nyálkás karok sarjadtak. A rubin közelsége megtette hatását.
Lekar sebe lassan gyógyulni kezdett. Elállt a vérzés, és egy fekete tüske türemkedett ki a nyakából. A mágus felnyögött.
- Sietnem kell! – Azzal elindult a végtelen hómező felé. Egy pillanatra megtorpant. Hátrafordult, és egy szikra pattant ki a kezéből Zenk felé. Amikor elérte a fiút, tűznyalábbá változott, és átégette Zenk mellkasát.
- Téged is meg fog ölni a káoszlovag! – suttogta Hyzor, aztán elhallgatott. Ryterath lépett ki a barlangból és egyetlen csapással kettészelte a gyík fejét.
Sziszegés hallatszott, és jeges szellő söpört végig a vidéken. Ryterath páncéljának vadul kavargó vésetei vörös fénnyel izzottak fel. A káosz ősi ellenségének csatlósaival készült megvívni.
Az árnyékpapok föld felett suhanva közeledtek. A furcsa szellő az ő érkezésüket jelezte. Nem tűntek többnek egy üres fekete köpenynél, és egy csuklyánál. Körözni kezdtek a káoszlovag körül és monoton hangú kántálásba fogtak. Galoth a Lélekfaló éneke volt ez. Egy varázslat villant, és vörös energianyaláb csapódott Ryterath vértjébe, de nem tudott kárt tenni benne. Árnyékkarok fogták égető szorításba, de pallosával felszabdalta mindet. Galoth szolgái pörölyöket és buzogányokat húztak elő köpenyeik mélyéről. Lesújtottak, majd tovaszökkentek. Gyorsaságukat akarták felhasználni a lovag ellen, ám Ryterathot évszázados tapasztalat segítette. Az egyik pap hibázott, és a káoszlovag egyetlen csapással szelte ketté. A köpeny alatt rejtőző árnyéktest szertefoszlott a lovag pallosának érintésére.
Kwerit lassan megmozdította fejét. A varázslat hatása elmúlt. Újra tudott mozogni. Úgy érezte, mintha minden izma elszakadt volna, de nagy küzdelem árán fel tudott kelni. Lekar varázslata nem ölte meg, csak megbénította. Hallott mindent, és tudta mit kell tennie. Mögötte gigászi küzdelem zajlott. Hatalmas erejű lények vívtak meg egymással. Kwerit nem törődött velük. Egy utolsó pillantást vetett Trisna holttestére, megszorította kardját, és Lekar után indult.

Az árnyékpap buzogánya Ryterath vállát érte. A tüskék feltépték a páncélt, és húsba mélyedtek. A káoszlovag felordított aztán kacagni kezdett. A fájdalom csak növelte harci kedvét. Válaszul egyetlen csapással vágta le az egyik csuklyás fejét. Egy ellenfele maradt. Az utolsó árnyékpap próbált távol maradni a lovagtól. Egy alkalmas pillanatban közelebb szökkent és lecsapott, de a káoszlovag villámgyors mozdulattal megragadta a nyakánál fogva és kardja felé húzta. Az árnyékpap hiába csépelte pörölyével a lovag fejét. Ryterath csak kacagott és felnyársalta pallosával Galoth szolgáját.

Kwerit előtt állt Észak Bástyája. A néhány méter magas szögletes kőemelvény még aprónak látszott a távolban, de a goblinnak újabb erőt adott. Egész teste remegett a fájdalomtól, mégis tovább botladozott. Észak Bástyáján kell utolérnie a mágust. Tudta, hogy csak ott ölheti meg. Még egy lépés…és még egy, és még száz, és megvolt a száz meg lesz az ötszáz is! Ötszázon túl mi az az ezer? Ezer után, már a távolság felén is túl volt, de a fájdalom elborította elméjét. Úgy érezte, hogy talán itt kellene lefeküdnie, és megadni megadnia magát a halálnak. Megszabadulna a ruháitól, és tagjait megdermesztené a hideg. Egy idő után már a fájdalmat sem érezné. A fájdalmat. A testi fájdalmat nem, de ami belül gyötörte, az nem múlhatott el. Tudta már, miért kell továbbmennie: Trisnáért és Zenkért.
Nagy fájdalmak árán felkapaszkodott a kőbástyára. Lekar már fent állt, háttal neki. A medál és a rubin megsemmisítésére készült. Kwerit megragadta, és maga felé fordította. Látni akarta az arcát. Kardját a varázsló gyomrához nyomta és tolni kezdte befelé. Átszúrta a ruhát és vér serkent. A mágus a fájdalom ellenére koncentrálni próbált, de rájött, hogy a bástyán nem működik a mágia. Felnyögött, és ficánkolni kezdett, mégsem tudta kitépni magát a goblin szorításából. A kard már a markolatáig mélyedt Lekar gyomrába. A varázsló ordított fájdalmában, és utolsó erejével előre lökte magát. A goblinnal együtt lezuhantak a bástyáról. A hó felfogta az esésüket. Lekar újra varázsolni kezdett. Itt már működött a mágiája. Fájdalom rántotta görcsbe a testét, és az ájulás szélén állt, de még így is képes volt koncentrálni. Kwerit körül szikrák pattogtak. Villámok gyötörték testét, de a goblin nem engedett. Kirántotta kardját a varázsló gyomrából, és szíven döfte a mágust.

Ryterath megállt a goblin teste mellett. Kwerit még lélegzett.
- Szép munka, kisfickó – dörmögte, és meghajtotta a fejét. Nem ölte meg a goblint. Kivívta a tiszteletét.
Tompa puffanás hallatszott. Vörös csepp hullott a hóba lyukat égetve a fehér leplen. Elállt a szél, és a csendes vidék teljes némaságba burkolózott. A vörös csepp sisteregni kezdett, és furcsa lény öltött alakot belőle. Vörös páncélját fekete tüskék borították. Hatalmas termete Rythreathéval vetekedett. Nem viselt sisakot. Álla hosszú és keskeny, arca finom metszésű volt. Sötét haja a hátát verdeste, mandulavágású szemei vörösen izzottak. Hatalmas kezeivel csontfehér pallost markol.
- Az ostoba mágus! – kacagott Ryterath. – Azt hitte, megsemmisítheti a rubint, de a drágakő nem mágikus, így csak a téged bebörtönző varázslat szűnt meg.
- Ó, ennek az ostobasághoz semmi köze sincsen – szólalt meg az idegen selymes hangon. – Már régóta hatalmam volt Lekar felett. Kicsinyes bosszúvágyát kihasználva, én vettem rá, hogy hozzon ide, mert tudtam, hogy csak itt válhatok szabaddá. Végül mindkettőnk vágya teljesült. Én szabad vagyok, Hyzor pedig halott. Lekar beteljesítette bosszúját. Elégedett lehet – vigyorodott el, aztán elkomorodott. – Miért jöttél Ryterath?
- Azért küldtek, hogy visszaszerezzem a rubint, de azért jöttem, hogy megöljelek.
- Nem teljesíted a feladatod?
- A rubin már nincs többé – vont vállat. - Reméltem, hogy sor kerül erre. Kár lett volna, ha a káosz bajnokát, a híres Cyliar Lomethet egy drágakőbe zárva kellett volna megsemmisítenem – kacagott fel a lovag. – Nem lett volna méltó hozzám, és hozzád sem.
- A káoszlovagokat nem a lovagi erények teszik lovaggá Ryterath, hanem a vadságuk és az őrületük. Sosem a tisztelet. A gyengeség magva rejtőzik benned.
- Benned is megvolt annak idején.
- És el is buktam
- Miért kell vajon megküzdenünk, mikor annyira hasonlóak vagyunk? – tára szét a karjait a lovag.
- Mert tudom, hogy előbb-utóbb el fogod árulni istenünket, és ezért megöllek.
- Én pedig a helyedet akarom! Istenünk legnagyobb kegyeit! – kacagott Ryterath. - A legnagyobb káoszlovag vagyok! A végzeted!
- Táncoljanak hát a pengék!
A két harcos összecsapott. Aurájuk áttetsző, vérszínű gömbként jelent meg körülöttük. Izzó kardjuk olykor szikrázva lepattant, néha pedig sisteregve szelte át a burkokat.
Ryterath ellenfele nyaka felé vágott, de Cyliar hárított és mellbe rúgta a lovagot, aki a rúgás erejétől hátra esett. Cyliar a földön fekvő káoszlovag felé szúrt, de az arrébb hengeredett, és felpattant. A bajnok megbillent az elvétett szúrás közben, Ryterath pallosa pedig kegyetlenül zúgott a válla felé. A vörös vértes villámgyors mozdulattal tért ki a vágás elől és csak egy tüskét vesztett el páncéljáról.
A káosz katonái újra összecsaptak. Pengék váltottak vad csókot szikrát vetve, de nem bírtak egymással. Kwerit a földön fekve nézte végig a gigászi küzdelmet. Az ájulás határán volt, de nem adta meg magát. Tudta, hogy nem sok halandó láthatott még ilyet. Talán egy sem.
- Elhagy az erőd bajnok! – nevetett Ryterath, és ellenfele felé vágott.
- Ó, még nem nyertem vissza teljesen a hatalmam, de egy szeletkéje is elég lesz, hogy legyőzzelek téged! – mosolygott Cyliar, miközben hárította Ryterath csapását, és egy köríves vágással válaszolt. A lovag mellkasán felhasadt a páncél, és fekete vér csordult ki vértje alól.
- Sokkal erősebb vagyok, mint régen! Messze földön rettegik a nevem! – nevetett újra a lovag Ryterath, akit nem zavart a sérülése.
- Igen, erősebb vagy, mint voltál. A káoszba vetett hited viszont gyengült, míg az enyém erősödött az évek során, amíg bebörtönözve éltem – csapott a lovag felé Cyliar, de a mozdulat túl széles lett, és megbillent közben. Ellenfele pedig túl erős és tapasztalt volt, ahhoz, hogy kihasználatlanul hagyjon egy ilyen hibát. A bajnok felordított. Bal karja a hóba hullott, és vér szennyezte be a mindent ellepő fehérséget.
- A halál vár rád itt ma északon.
- A halált még nem próbáltam! De nem félek tőle! – nevetett a bajnok, és támadott. Ryterath kirúgta kezéből a fegyverét és fejét vette ellenfelének. Cyliar feje mosolyogva hullott karja mellé.
Ryterath elsétált a holttest mellől és megállt Kwerit mellett.
- Ha arra mész mutatott a legfényesebb csillag felé az égen, akkor eljutsz a tengerig, és ott találsz segítséget.
- Nem bírok már felállni – nyögte. Eddig a gyűlölet és a szeretet hajtotta. A gyűlölet az emberek iránt, akikhez tartozni akart, de nem fogadták be, és a Trisna iránt érzett szeretete, de mindkettőt elvesztette. Nem akart már mást, csak aludni, és felejteni.
- Túl fogod élni kisfickó! Igazi harcos lelke lakozik benned. Hallgasd meg mit súg. Ha pedig nem teszed, akkor megérdemled a halált – biccentett Ryterath, majd elindult, és lassan eltűnt a messzeségben.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (7 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2005-06-23 20:24 Ritus

Ritus képe

Örülök a "visszatérésednek", jól esik Tőled olvasni, nagyon jól fogalmazol. Kellemes olvasmány volt ez is, mint az eddigi összes írásod! ;)
Külön tetszett, h. újra az Észak Bástyája hangulat kerített hatalmába, vagyis ebbe a világba tetted ezt a sztorit is. Kwerit alakja és gondolatvilága elgondolkodtató... és kár, h. megint meg kellett halnia valaki(k)nek (pl. Trisna) ebben a novelládban is... :)
Csak így tovább! Írj még sokat! :lol:
_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)

cs, 2005-06-23 21:12 adriandraco

adriandraco képe

Köszi :)

Igen, sajnos nálam hullanak a szereplők, de Kweritnek van még egy történetem, így ő nem hallhatott meg :)

Jó, hogy valaki azért elolvasta a hossza ellenére is :)
__________________________
http://adriandarco.atw.hu

p, 2005-06-24 00:07 Blade

Blade képe

Én is elolvasom, csak most...khm...elfoglaltak.

No de holnap munkaidőben...! :)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

p, 2005-06-24 13:46 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Shakespeare sem szokta volt kímélni a hőseit, mégis szeretik! :D
Hajrá Kwerit!

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

p, 2005-06-24 14:42 adriandraco

adriandraco képe

Köszi a véleményt! :)
__________________________
http://adriandarco.atw.hu

cs, 2005-06-30 08:54 Rem

Rem képe

Szerintem a saját világodban írodott novellákat tudatosan szorítozhatnád, és rendezhetnéd most már, és a könyvalakban való megjelenését fontolgathatnád. ;) Jó kis pörgös novella. A gondolatvilága is tetszett. Élvezetes volt olvasni. Csak így tovább. ;)
______________________
Az öreg dobozoló sámán

cs, 2005-06-30 13:56 adriandraco

adriandraco képe

Köszönöm Rem :)
__________________________
http://adriandarco.atw.hu

szo, 2005-07-02 18:34 Tim Shaw (nem ellenőrzött)

Na, akkor ide is beírom.
A történet tetszett.
De az a gyanum, most nem nézted át elég alaposan, hogy levadászd a kisebb hibákat.
Persze attól még élvezetes darab! Gratulálok!

szo, 2005-07-02 18:38 adriandraco

adriandraco képe

Köszi Tim!

Próbálok ráakadni a hibákra, de az ember a saját írásában találja meg a legnehezebben őket, mert tudja, hogy minek kell egy-egy sorban lennie, és sokszor az átolvasáskor nem is olvas, csak átfut rajta.
Máskor nyugodtan listázd ki a hibákat ha van kedved. Nem sértődöm meg, sőt örömmel javítom :)
Meg akkor átolvasom még egyszer holnap :)
__________________________
http://adriandarco.atw.hu

szo, 2005-07-02 18:41 Tim Shaw (nem ellenőrzött)

Szívesen, de ne számíts túl gyors reakcióra. Most épp a többi jelentkező novelláját olvasom.

szo, 2005-07-02 18:44 adriandraco

adriandraco képe

Újonc?? :D
__________________________
http://adriandarco.atw.hu

szo, 2005-07-02 18:52 Tim Shaw (nem ellenőrzött)

Töröltem! :lol:

szo, 2005-07-02 19:42 Bogumil

Bogumil képe

_____Bogumil D' Kukulkán
Igazi fantasy,jól szórakoztam miközben élvezettel olvastam.Remek.
Bogi

sze, 2011-11-30 18:48 Goston13

Goston13 képe
5

Imadom az olyan törteneteket ahol az iro(jelen esetben te) felboritja a klasszikus jo-rossz rendet. Alapvetöen nem tartozik a tipikus jo fajok köze a goblin, es a legszimpatikusabb szereplö nekem Ryterath volt. Nem veletlenül Joker a keped, ez jo!

Ui.:Bocs az ekezetekert, Nemetorszagbol irok, es nincs rendes billentyüzetem.  

"Gyárekek! Ha a dícséretről már lecsúsztunk, a leb*szásér' mér sietnénk haza?" (Bödöcs Tibor életfilozófiája)