Lélekőr 1. - Az átkozottak

Az átkozottak

Ez a nap is ugyanolyan eseménytelenül indult, mint akármelyik másik, ezért nem is fűztem hozzá különösebb reményeket. Eszembe se jutott, hogy ma meggazdagodok, vagy esetleg más módon változik meg az életem. A mostani reggelen is ugyanolyan dühös lettem, mint a héten bármelyik nap, miután kiléptem az ajtón.
Miért? – kérdeztem bosszúsan az égre tekintve. – Miért teszitek ezt velem? Miért esett ma is az a vacak hó? Nem lehet igaz.
Már egészen hozzászoktam, hogy engem utálnak az égiek. Összeesküvés volt ellenem az a békeszerződés is, amit a sárkányokkal kötöttek az emberek. Ugyanis én nagy hüllővadász voltam, de mivel már tilos őket levadászni, elvették a pénzszerzési lehetőségemet. Minden vagyonom a fegyvereimre és páncélomra költöttem. Persze a megállapodás megkövetelte, hogy hagyjam azokat az aljas gyíkokat, ezért máshogy kellett pénzt szereznem. Kezdésként szinte fél áron el kellett adnom harceszközeimet. 27 évesen abba kellett hagynom a gyilkolást és normális emberként kellett élnem. Már majd 8 éve élek így. Állattenyésztésből és alkalmi munkákból. Rettenetes.
Az állatoknak azonban étel kell, amit idén az időjárásnak és az isteneknek köszöntetően nem sikerült megtermelnem. Arra túl kevés pénzem volt, hogy megvegyem nekik. Azzal a csekélyke félrerakott arannyal pedig spórolnom kellett, hogy elég legyen a jövő évi lovak, juhok és ökrök megvásárlására. Már, így tél közepe fele, majdnem mindet le kellett vágnom, mert nem tudtam megfelelően ellátni őket. Ráadásul itt, a hegy lábánál, mindig hidegebb a tél, mint máshol a környéken, ezért semmi növényt nem találni. Majd három órát kell gyalogolnom ahhoz, hogy olyan helyre érjek, ahol már található valami zöld, takarmánynak.
Összeütöttem a tenyerem és nekivágtam az útnak, be, a kopasz fákból álló rengetegbe. Gyorsan szedtem a lábaim, hogy kimelegedjek, nem volt kedvem megfagyni itt, távol mindentől. A falu ellenkező irányban foglalt helyet, ezért valószínűleg senki sem talált volna rám.
Az útnak a felénél járhattam, mikor hangos ordítást hallottam a fejem fölül. Kíváncsian tekintettem fel az égre. A magasban egy hatalmas sárkány menekült, három, nála jóval kisebb ellensége elől. Számomra ismeretlen lények voltak hatalmas madarakon, de hogy milyen szerzetek lehettek, nem tudtam, ilyen távolságból nem láttam eléggé őket. Nemsokára egy kis pontot véltem felfedezni az égen, ami felém tartott. Először arra gondoltam egy nyilat lőttek ki felém, de amint közelebb ért hozzám a tárgy, már láttam, hogy nem az.
Az utolsó pillanatban léptem félre, a kis zsák útjából. Az apró szütyő a földig lesüllyedt a puha hóban. Felemeltem a kis tasakot és kíváncsian méregettem. Első gondolatom az volt, hogy pénz lehet benne, de rá kellett jönnöm, hogy akármennyi ezüstöt, esetleg aranyat rejt, túl könnyű ahhoz, hogy meggazdagodjak belőle. Mindig is kíváncsi természet voltam, ezért nem is teketóriáztam, a tenyerembe öntöttem az erszény tartalmát.
Két drágakövekkel kirakott gyűrű gurult a tenyerembe. Az egyik fő ékköve egy zöld, míg másiké kék színű volt. Egyből felcsillant a szemem, mert mind a kettő értékesnek látszott. Bizony sohasem árt egy kis plusz pénz. Először a kék gyűrűt húztam fel a jobb kezemre, majd a zöldet a balra. Kíváncsi voltam, hogyan mutatnak rajtam, és nem kellett csalódnom, gyönyörűen álltak.
Akármennyit is értek ezek az ékszerek, az állatokat meg kellett etetnem, ezért ismét elindultam a mező irányába. Alig sétáltam egy keveset, mikor két fekete ruhás alak termett előttem. Nem tudtam, hogyan kerültek ide. Ebben az időszakban, növények híján, biztos észrevehetetlenséget, csak a varázstudományokban jártas személyek, láthatatlanság képessége nyújthat, de ezek a furcsa lények nem látszottak mágusnak.
Néhány másodpercig csak ijedten bámultam őket, majd remegő lábbakkal hátrálni kezdtem. Csupán néhány lépést tudtam megtenni, mert nekiütköztem valaminek. Ijedten kaptam hátra a fejem, ahol egy harmadik sötét ruhás idegen meredt rám.
Nem emberek voltak, hanem valami más. Rosszabbak. Éjszínű csuhájuk mindent eltakart a kíváncsi szemek elől, még látószervüket is. Megfordult a fejemben, hogy vajon így hogyan látnak engem, de jelen pillanatban volt más gondom is, ezért nem tudtam sokat merengeni a kérdésen. Valahogy el kellett menekülnöm. Semmi esélyem olyanok ellen, akik mindenféle látható seb nélkül, megtámadtak és legyőztek egy sárkányt, mert abban biztos voltam, hogy megtették. Nem volt más magyarázat arra, hogy már miért nem a gyíkot követik.
Az egyikük egy hatalmas lépést tett felém. Nem is lépés volt, inkább csak siklott a föld fölött, de a köpenye a lábát is eltakarta, ezért erről nem tudtam megbizonyosodni.
- Add ide! – sipított rám éles hangján.
- Mit? – kérdeztem, mintha nem tudnám, miről van szó, pedig éreztem, hogy a gyűrűket, a gyűrűimet akarja, már pedig semmi kedvem nem volt, kiadni őket a kezemből.
- Ne szórakozz emberlény! – hallatta hangját a másik szembenálló és előrántotta kardját.
Nem tudtam mit mondani, de nem is volt rá szükség. A kezeim felől fémes csikorgás hallatszott. Mind a négyen a gyűrűket kezdtük figyelni, amik még mindig rajtam voltak. Az ujjaim végén kékes csillogás jelent meg. A fény nőni kezdett, majd nemsokára egy lemezzé alakult. Az elsőből egyre több lett, míg végül az egész testemet körbezárták, és páncélt alkottak körülöttem.
Még soha nem láttam ilyen vértet. Úgy simult hozzám, mintha direkt nekem készült volna. A hidegkék színű pikkelyek félig takarva egymást, tökéletes védelmet adtak és félelmetes harcost varázsoltak belőlem. Újdonsült ruházatom mérete ellenére nagyon könnyű volt, és teljesen szabad mozgást biztosított. Gyakorlatképpen behajlítottam a térdem, majd léglantot kezdtem pengetni. Hétköznapi ruhában sem ment volna egyszerűbben.
A nagy csodálkozás közepette, majdnem megfeledkeztem támadóimról. Újra szemügyre vettem őket. Most már láthatóan nem voltak olyan bátrak, éreztem, hogy ruhájuk alatt remegnék, elönti őket a félelem.
- Ez… ez bolond. Felvette azokat a… - recsegte egyik ellenfelem, de nem fejezte be a mondatát. Hangja már nem volt olyan sipítozós, mint annak előtte. Érezni lehetett benne a szívből jövő rettegést.
- Vedd azt le. És… és inkább add oda nekünk. Az… az átkozott. Most azonnal vedd le. – szólt elcsukló hangon a másik.
- Még hogy átkozott. – nevettem fel. – Hiszen éppen engem véd.
A félelem már teljesen elszállt belőlem. Nem csak az adott bátorságot, hogy tudtam, a gyűrűk védenek, hanem az is, hogy láttam, ellenfeleim legszívesebben elfutnának.
Kíváncsi voltam harmadik ellenem véleményére is. Egy hirtelen mozdulattal fordultam meg, hogy ráhozzam a frászt, de nem volt ott senki, akit megijesszek. A csupasz erdőt kezdtem szemlélni, hátha észreveszem, amint a mögöttem lévők társa, fejvesztve menekül a fák között. Akárhogy kerestem, senkit nem láttam. Próbáltam a lábnyomait megtalálni, de egy se volt neki. Pedig a hóban mindig megmarad, de ez a torz lény nem hagyott semmit maga után.
Mosolyogva fordultam vissza a másik kettőhöz. Épp szólni akartam nekik, hogy ha ők is ilyen gyávák, akkor inkább tűnjenek el, de addigra már senki nem volt ott. Újra bizonyítékok után kezdtem kutatni, hogy járt itt valaki, de ismételten csalódnom kellett. Sehol nem taposta le senki a havat, csak ott voltak süppedések, ahol én jöttem. Már rég örültem ennyire annak, hogy senkit nem látok.
- Ezek se jönnek már vissza. – intéztem szavaim ismételten az égiekhez. – De nem nektek köszönhetem.
Újra meghallottam a fémes csikorgást, de mire lenéztem a vért már teljesen eltűnt rólam. Először megriadtam attól, mi lesz, ha a sötét alakok visszatérnek, de aztán megnyugodtam. Amilyen gyorsan elmenekültek, nem kell attól tartanom, hogy mostanában újabb látogatást tennének nálam.
Úgy döntöttem, ma nem viszek friss növényeket, inkább visszafordulok és hazamegyek. Van még egy kevés tartalék a jószágoknak, mára, és még holnapra is bőven elég az.
Visszafele az út, mintha sokkal rövidebb lett volna. Eljátszadoztam a gondolattal, miszerint ezek az apró ékszerek gazdaggá tehetnek engem. Rengeteg olyan dolog jutott eszembe, melyekkel egyszerűen szerezhetek pénzt, a kis drágaságaim segítségével. Igaz ugyan, hogy a legtöbb ötletemnek a törvény szolgái nem örültek volna, viszont megérdemelnék, miután ők fosztottak meg engem a törvényes meggazdagodástól. És a sárkányok gyilkolása helyett, egy unalmas életet kellett élnem miattuk. De az életem megváltozott, hála ennek a mai napnak.
Rég volt már utoljára, hogy boldogan bújtam az ágyba, vagy hogy vártam a holnapot. Magamra rántottam a meleg takarómat, majd kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját. Nem akartam a gyűrűkben aludni, mert sohasem szerettem, ha olyankor ékszerek vannak rajtam.
Néhány másodpercig még néztem, ahogy a drágakövek csillognak a kezemen, majd rászántam magam, hogy levegyem őket. A jobb kezemmel kezdtem. Finoman eltávolítottam a kék színű karikát, majd egy kicsit görgettem a tenyeremben.
- Még hogy átkozott! – hördültem fel. – Micsoda badarság.
Aztán elengedtem a picikét. Amint a varázserővel bíró kincs már nem érintette a bőrömet, furcsa érzés kerített hatalmába: vért szerezni. Ujjaim végén enyhe viszketést éreztem. Körmeim vastagodni, majd nőni kezdtek. Az eddig csiklandós érzést, először csak kicsit erősödött, de hamarosan égő fájdalomba váltott át. Próbáltam enyhíteni az elviselhetetlen szenvedést, de karmaim, melyek eddigre majdnem akkorák lettek, mint ujjaim, megakadályozták minden próbálkozásomat. A sajgás először csak enyhén, majd erőteljesen kiterjedt az egész testemre.
Ordítva, kiabálva fetrengetem az ágyamban. Mind a tíz gyilkolásra termett karmommal testemet kapartam, de csak azt sikerült elérnem, hogy több helyen sebeket ejtettem magamon. Hátammal addig dörgölődtem az ágy egyik lábához, míg az ki nem dőlt. Ezzel is csak azt értem el, hogy az ágy összeszakadt alattam, de semmi más nem változott. Egy idő után hosszú és vastag szőrök jelentek meg az egész testemen, míg végül mindenem bunda tarkította.
Mikor az összes kín elmúlt, és éppen kezdtem volna megnyugodni, a szememet érte a fájdalom. Belerikoltottam a párnámba, de abban a pillanatban, teljesen megszűnt a szenvedés. Remegve nyitottam ki a szemem. A döbbenettől szólni se bírtam, pedig legszívesebben most az isteneket szidalmaztam volna. Nem érzékeltem a színeket. A világ számomra már fekete-fehér volt. És volt még valami furcsa. Mintha minden égett volna. Lobogtak a falak, lángokban állt a széttört ágyam és lángoltam én is. De ez a furcsa tűz, nem égette a bőröm és a falakat sem rongálta. Mintha nem is lett volna ott.
Valami át akarta venni felettem az irányítást. Utasításokat adott nekem, de az egész olyan volt, mintha ez mind az én agyszüleményem lett volna. Úgy éreztem, vért kell szereznem valahonnan, vért kell ontanom. Fejemben lévő parancsolóm, mintha egy levegőt vett volna. Egy kis időre ráeszméltem, hogy ezek nem az én gondolataim, ezt nem én akarom, de aztán a láthatatlan úr ismét belefogott a ténykedésbe.
Újabb parancsok jelentek meg a fejemben, melyeket saját ötletként és vágyként dolgoztam fel. Ölnöm kell, irtanom a gyenge embereket, akik nem érdemlik meg az életet. Ám mindenekelőtt bosszúra vágytam. Még nem tudtam, kin kell megtorolnom és mit, de éreztem, szükségem van rá, hogy megtegyem.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2006-08-31 06:49 Blade

Blade képe

Nos, ebből még akármi is lehet, de azért néhány ponton átírnám, mert vagy elkapkodtad, vagy nem odaillő kifejezést használtál, vagy következetlen vagy, vagy egyéb. ;)

Pl: "Az apró szütyő a földig lesüllyedt a puha hóban. " aztán: "túl könnyű ahhoz" - akkor nehéz vagy könnyű?

"Néhány másodpercig csak ijedten bámultam őket, majd remegő lábbakkal hátrálni kezdtem. " Egy harcos, aki 8 évig küzdött a nagy sárkányok ellen, berezel ennyitől? Nem hinném.

"A fény nőni kezdett, majd nemsokára egy lemezzé alakult. Az elsőből egyre több lett, míg végül az egész testemet körbezárták, és páncélt alkottak körülöttem." - ez körülbelül olyan, mint a Dűne c. filmben

A gyűrűk egyértelműen A gyűrűk urára emlékeztetnek, pláne, ha "kis drágaságaim"-nak nevezed őket. Nem jó filmekből meríteni, mindig az újra kell törekedni. Az is a filmben volt, hogy milyen nehéz levenni, ha már egyszer felhúzta - csakúgy, mint ebben a történetben.

Ja és ez: "Kíváncsi voltam, hogyan mutatnak rajtam, és nem kellett csalódnom, gyönyörűen álltak." - kicsit hiú ez a büszke harcos, nem gondolod? ;)

A végén olyan előzmény nélküli átmenet van, hogy azt hittem, sort tévesztettem: "Valami át akarta venni felettem az irányítást." MI? Hogyan? Egyik pillanatról a másikra csak úgy leírod. Ezt jobban ki kellett volna fejteni.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2006-08-31 09:58 Alexander T.

Köszönöm Blade, hogy rááldoztál egy kevéske időt a művemre.
Lenne néhány megjegyzésem is:
A puha hóban, szerintem egy könnyű tárgy is elsülyedhet. Egy 100 Ft-ost is elnyel a frissen
hullott hó. És hogy a forintnál maraggyunk. Ha a zacskoban van 10 darab 100 forintos, az nem sok pénz, és könnyű is, de a hó mégis elnyelheti.
A harcos, pedig nem attól ilyedt meg, hogy 2 alak áll előtte, hanem attól, ahogy megjelentek. Először még semmi nem volt ott, asztán meg ott álltak előtte. Ilyet még sárkánytól se látott.
A Dűne című filmet, már elég rég láttam, ezért nem emlékszem rá, de tetszett. Talán újra megnézem, mert erre a részre nem emlékeztem. Az ötlet sem onnan származik.
Először egy nyaklánc lett volna, meg egy kristály és nem gyűrűk. De szerintem ha nyakéket teszek a műbe, az hasonlított volna, az oldalon fellelhető A medál című műre. Attól pedig szerintem nem kell tartanom, hogy Tolkien megvádol a műve koppintásával. Bár szerintem te se tennéd.
A drágaságaim, pedig csak tisztelgésként került bele a műbe, a nagy mester előtt. Gondoltam, hogy ki kéne hagyni, de aztán maradt. Talán rosszil döntöttem. Talán nem.
Nem akartam arra utalni, hogy nehéz őket levenni, csupán, hogy örül, hogy gazdag lehet általuk és minél előbb menne a gazdagság után.
És mint minden embernek, neki is van egy jelleme. Hiú, nagyképű, és becsvágyó. Mint közülünk is sokan.
Végül pedig, a befelyezés tényleg kicsit hirtelen jött, de mikor átnéztem, nem tűnt ennyira összecsapottnak. És igazából nem is az.

Minden kritikán két oldala van. Én most kihasználtam a megcáfolható részt. Teljesen jogos, és igaz amit leírtál és mégegyszer köszönöm, hogy időt áldoztál rá.
Szerintem természetes, hogy én is, mint minden "művész" védem a művem.

cs, 2006-08-31 11:12 Blade

Blade képe

Egy 100 ft-os viszonylag kicsi felülettel rendelkezik, de egy szütyő azért kicsit nagyobb ;)

A medálra nyugodtan hajazhatsz, azt csak 1 milliárd ember ismeri, míg a gyűrűk urát 5. :)

Védd csak a műved, úgy kell azt!

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2006-08-31 15:32 Fishbone

Fishbone képe

,,"Néhány másodpercig csak ijedten bámultam őket, majd remegő lábbakkal hátrálni kezdtem. " Egy harcos, aki 8 évig küzdött a nagy sárkányok ellen, berezel ennyitől? Nem hinném.''

Most komolyan. Te láttál már 8 évig sárkányokkal küzdő harcost? Szerintem nem. Innentől kezdve nincs is miről beszélni. :D

cs, 2006-08-31 17:49 Alexander T.

Fishbone -nak teljesen igaza van.
Egyébként nyugodtan pontozhatjátok / csillagozhatjátok/ a novellát. Nem sétődök ám meg.

cs, 2006-08-31 18:47 Blade

Blade képe

Még jó. ;)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2006-08-31 18:45 Blade

Blade képe

Én még sárkányt sem láttam, bevallom, de sztem te sem. :)

A józan ész más diktál, mint amit olvashatunk. Vagy csak az enyém? ;)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2006-08-31 21:37 Fishbone

Fishbone képe

Jó, végülis lehet benne valami. Vagy esetleg kimaradt a novellából, hogy rengett a föld, mint a veszedelem.

k, 2008-04-15 21:03 William Black

William Black képe

Szerintem jó lett a műved. Nekem nagyon tetszett. Sajnáltam, hogy abbamaradt, már várom a folytatást. Nekem egy dolog nem világos a cime az, hogy Átkozottak, azaz többes szám. De itt csak a harcos lett átkozott nem? Az a három lény, ők csak olyanok, amilyenek.