Csapda

 Az oktogon hegylánc Ameron és Chomor határán emelkedett. Népem és riválisaink birodalma között az utolsó háború végén emelték isteneink a nyolc szabályos csúcsot.

 Emlékszem, a legendás hegység tövéből a felhők közé nyúló sziklacsúcsokat csodálva, régi kalandok jutottak eszembe. A legendák szerint mágia nélkül még soha senki nem jutott át a hatalmasok akaratából született akadályon. Ám a legendák gyakran hazudnak, de legalábbis tévednek.

 Fiatalabb koromban még számoltam, hányszor is keltem át az Oktogon rejtett ösvényein, hogy istenem és népem jövőjéért szembeszálljak a démonimádó chomori hadurakkal, boszorkányokkal vagy halottidézőkkel. Rendem parancsára legalább félszázszor mentettem meg a világot, mégis újszerű, izgalmas volt minden alkalom, mikor ehhez a természetes akadályhoz vezetett utam. Fiatalon még büszkeséggel töltött el minden siker, minden győzelem, melyet istenem nevében az ő segítségével elértem.

 A fiatalságom azonban múlóban volt, és múlóban volt vele a büszkeség és dölyf bűne is. Az évek folyamán nem maradt más, csak a kérlelhetetlen inkvizítor, a rend bástyája, uram hitének rendíthetetlen oszlopa. Nem maradt más, csak a két lábon járó legenda.

 Három napja róttam Oktogon végtelenbe nyúló bérceit, messzeségbe vesző fennsíkjait. Láthatatlan völgyeit kutattam, a megbúvó ösvényeket, a titkos templomot. Ellenfelem nyomait követtem. Rendem parancsára szegődtem utána, hogy istenem kiszabott ítéletét rá mérhessem végre.

 Különösen mozgott, logikátlanul, mégsem engem akart megtéveszteni. Ahhoz túl óvatlan volt, túl sok nyomot hagyott, pedig tudnia kellett, a nyomában vagyok.

 Ser’kimnek nyilván igaza volt, hisz rendtársam figyelmeztetett:

 - Fagymarta szíve helyett régóta káoszlepte agya vezeti – mondta komoran hat nappal korábban, mikor tudtomra hozta új feladatomat.

 Nem árult el sokat, csak annyit, hogy rendünk egyik tagja vált hitetlenné, és próbál keresztül vergődni Oktogon szikláin ellenségeinkhez. Ezt nem hagyhattuk, nem engedhettük, hogy az elméjében hordozott tudásunk az ellenfél kezére kerüljön.

 Megdörgöltem fáradó szemeimet és a messzeségbe kémleltem. Már egy napja, hogy a fennsíkra érkeztem, ahol felfigyeltem a romos kolostorra, melyet ilyen hosszú idő alatt sem sikerült elérnem. Úgy tűnt, minél vadabb tempóra sarkaltam lovamat, egyre távolabb kerül tőlem a különös építmény.

 Mások talán feladták volna, de a nyomok abba az irányba vezettek, és kétségem sem volt felőle, hogy prédám is oda tart. Sok ilyen kápolna létezett a hegycsúcsok közt. Kapukat rejtettek a mélyükben a két birodalom között.

 Megráztam magam és nyeregtáskámból előhúztam kulacsomat. Az erős törköly néhány kortya elűzte tagjaimból a fáradság érzetét. Katona szokás volt, még beavatásom előtt ragadt rám. Istenem sosem rótt meg érte, sosem adta jelét annak, hogy ellenvetése lenne.

 - Ideje tovább indulnunk – súgtam a fekete mén fülébe és fellendültem a nyeregbe. Vágtára sarkaltam és élvezettel fogadtam a pálinkától kivörösödött arcomba csapó szelet.

 A hallucináció hirtelen tört rám. Mióta az átkos fennsíkra léptem, egyre sűrűbben követték egymást különös látomásaim. Biztos voltam benne, hogy az idegen istenek, Chomor démonkirályai zúdították rám a torz képeket, hogy eltérítsenek a számomra kijelölt ösvényről. Hitem azonban kitartott, hiába gyötörtek egyre groteszkebb hallucinációk.

 Sajgó fejjel néztem, ahogy a szellőktől végigszántott mező tűzpiros szirmú virágai hullámzó vértengerré változtak körülöttem. A hullámok megelevenedtek és felém nyúltak. Csuklómra és bokámra fonódva rántottak ki a nyeregből.

 Miközben csapkodva, rángatózva próbáltam szabadulni, a szentségtelen kápolna lassan kiemelkedett a vörös hullámok közül. Ajtaja hatalmasra tárult és a halál lehelete csapott az arcomba.

 Körülöttem félmeztelen testek születtek a semmiből, hogy vonagló sorokba rendeződve tántorogjanak a kápolna mélyén uralkodó sötétségbe. A tökéletes testekbe hasított vérmocskos tetoválások bántották a szemem. Néhányat felismertem közülük és végre sikerült erőt gyűjtenem egy fohászhoz.

Néhány sort rebegtem el csupán, mikor finom simítást éreztem tarkómon, mintha egy láthatatlan kéz érintett volna meg. A különös látkép lassan elmosódott, végül semmivé foszlott, és mint oly sokszor, ezúttal is a földön fekve tértem magamhoz. Halk hálát mormoltam istenemnek, Szilnek.

 Felpillantottam, de nyomban hányinger tört rám. Megráztam kába fejem és csodálkozva bámultam az előttem magasodó épületre. A néhány perce még távolba vesző kolostor oszlopok közé szorított kapuja ásított rám. Hullabűz csapta meg az orromat. Hitetlenkedve tápászkodtam fel a mező öleléséből. Lovam idegesen felnyerített mögöttem.

 Csitítólag léptem mellé, finoman végigveregettem a szügyét, ettől némileg megnyugodott, de láttam rajta, csak a lovászmesterek munkájának köszönhetem, hogy nem vágtat eszét vesztve a messzeségbe.

 A levegőbe szimatolva megéreztem mitől retteg igazán. A hullabűznek gazdája is volt. Az oszlopok közé épített kapu mögül kicsoszogó élőholt szörnyeteg legalább kétembernyi magasra nőt és páncéllapokkal megtoldott vállaimtól is háromszor szélesebb volt. A kövér, rothadó sebekkel tarkított húsmassza felső harmadán két csecsemőfejnyi fekete szem bámult rám, és a hason keresztül húzódó száj cuppogva jelezte elégedettségét a várható lakoma örömére.

 Egy Zabálóval hozott össze a sors. Lassú és ostoba, ereje viszont iszonyatos. Ha az oldalából kinövő karjai közé kaparint, páncélostól is könnyedén összeroppantja a mellem. Nem panaszkodtam, bemelegítésnek tökéletesen megteszi.

 Az oldalamra csatolt pörölynek nem vettem volna hasznát, így a nyereghez erősített kardhüvelyben pihenő pengéért nyúltam. Érintésemre a hatarasznyi acél teljes hosszán kéken izzottak fel a rá vésett rúnák.

 Némán indultam a szörnyeteg felé. Fegyveremet két kézre markoltam és lépteim futássá gyorsultak. Elhajoltam a felém lendülő kar elől, miközben baloldalába mártottam a pengét. Tovább futottam és tíz lépés után fordultam újra felé. Örültem, hogy csak mellvértet viseltem. Ellene nem segített a teljes vértezet, a fölösleges páncéldarabok nélkül viszont elég fürge maradtam ahhoz, hogy elkerüljem a csapásait.

 Újra lendületet vettem és ezúttal jobbról mértem rá csapást. A vágás hibátlanul sikerült, a felpuffadt testből belek ömlöttek a mezőre. Félfordulattal fejeztem be a rohamot és térdhajlat felett lecsaptam egyik lábát. Hangtalanul dőlt előre, kezeivel támasztva meg magát.

 Hátulról két egymás ívét keresztező vágással széthasítottam a testét és leeresztettem kardomat. A szörnyeteg mozdulatlanná vált, hatalmas teste pufogva eresztette a szabadba a belé zárt mérgező gőzöket.

 Visszasétáltam fekete ménemhez és elhúztam a közeléből. Letöröltem pengémről a rá tapadt mocskot és visszacsúsztattam hüvelyébe. Pajzsomat balomra szíjazva, jobbomban a rendház szent pörölyével fordultam szembe a templom bejáratával.

 Az ajtóban megállva a homályt kémleltem. Igyekeztem hozzászoktatni szememet a templom mennyezetét tartó embernyi vastag oszlopok közt uralkodó fényviszonyokhoz. A terem, ami odabent várt rám, kör alapú volt. Sugara nem lehetett több húsz lépésnél. A bejárattal szemben egy vérmocskos kőtrón emelkedett.

 Közepén ott ült a prédám. Egyenes derékkal, büszkén, pengemarta arcán gúnyos mosollyal figyelte döbbenetemet. Mellvértjén ott ragyogott az enyémre vésett jel mása, az inkvizíció rúnája, a hit hatalmának jele.

 A pöröly markolata kis híján kicsúszott elerőtlenedő ujjaim közül. Megroggyant vállal figyeltem ellenfelemet. Ser’kim nem mondta meg az üldözött nevét, már értettem miért. A vérmocskos száj, a szentségtelen rituálé maradványai, a kapu odakint heverő őre, aki nem fordult ellene. Minden jel arra mutatott, megtörtént a megtörténhetetlen.

 Ujjnyira nyírt fekete haj, keskeny kecskeszakáll, sötétbarna szempár. Az arcon ejtett seb idegen volt számomra, ám a többi közelebbi, mint szerettem volna. Zabin vonásai voltak. Az a vékony ajak, a görbe orr, az előre ugró áll. Képtelenség volt, de egykori bajtársam, leghűségesebb segítőm, testvéremmé fogadott barátom ült a trónon.

 - Szil szent nevére – nyögtem vérmocskos képét bámulva.

 - Ki ne merd ejteni a nevét! – üvöltötte a trónról feltápászkodva. Kezében felizzottak a szent pörölyöm másának rúnái, a húsába égették jeleiket, ő mégsem engedte el a fegyvert. Égett hús bűze lengett körül minket, és a halál szagával elegyülve hányingert gerjesztett remegő gyomromban.

 - Miféle gusztustalan mágiát végeztél el magadon? – kérdeztem lassan eszmélve a döbbenetből. – Hogy mered megszentségteleníteni a tested?

 A trón előtt álló Zabin felnevetett. Kacaja vészjóslón verődött vissza a templom faláról. Csak akkor vettem észre, hogy háta mögött egy halott fekszik a trón tövében. Egy fiatal gyermek kivéreztetett teteme.

 - Gusztustalanság? – hangjától végigfutott a hideg a hátamon. – Megszentségtelenítés? Csupán elindultam a tökéletesség útján, testvérem! Chomor urainak hatalma nagyobb annál, mint képzeltük!

 - Nem érdekelnek a hazug szavaid! – kiáltottam vissza. – Hogyan keríthetett hatalmába a démonurak hite? Hisz Szil oltalmaz minket!

 Gúnyosan felröhögött és én megértettem végre, nincs értelme tovább társalogni. Düh öntötte el elmémet, haragra gerjedtem és végezni akartam hitehagyott társammal. Magasra emeltem pörölyömet és rohamra indultam. Válaszul Ő is felemelte saját pörölyét, aminek rúnái sosem látott vérvörös fénnyel ragyogtak fel. Szemem elé rántottam pajzsom, de elkéstem. Félvakon igyekeztem védeni magam, ám Zabin meg sem mozdult, csak állt magabiztosan.

 Az oszlopok közt születő pendülést meghallottam ugyan, de védekezni nem volt esélyem. Az oldalamba hasító fájdalom üvöltésre kényszerített és térdre rogyva bámultam a bordáim közül meredező számszeríjvessző végét. Vért köhögve próbáltam talpra kászálódni, de a rám törő fájdalomhullám miatt visszazuhantam a kövekre.

 - Maradj nyugton, Nyel!

 - Ser’kim? – A jól ismert hang irányába fordítottam fejem. – Te is itt?

 Az árnyak közül előlépő inkvizítor az egyik oszlop tövéhez támasztotta számszeríjat és kardja markolatára fonta ujjait. Lassan mozgott, óvatosan sétált felém.

 - Sajnálom Nyel – hangja meglepően őszintén csengett, szemeiben szomorú könnyek csillantak. – Álmomban sem hittem, hogy kezet kell emelnem rád.

 - Szil nevére, mi folyik itt?! – kérdeztem üvöltve és erőmet összeszedve toltam el testem a kőlapoktól. Nagy nehezen térdre küzdöttem magam és a pöröly markolata után tapogatózva vártam a választ.

 - Ez egy csapda – felelte Zabin a teremben körbemutatva. – Egy csapda, amibe belesétáltál. Ameron birodalmának hőse, Szil hatalmának tartóoszlopa – megvetően kiköpött. – Melletted mindig csak második lehettem, te mindig előrébb jártál. A sertiai fennsík bajnoka. Sosem lehetett túlszárnyalni téged, hisz ki volna még képes egyedül végezni tucatnyi démonlovaggal?

 - Így igaz, Chomor urai rettegnek tőled – vette át a szót Ser’kim. – Érted mit jelent ez? Fel tudod fogni, mit jelent, hogy halandó létedre megrettented azokat a féldémon szörnyetegeket?

 - Szil oltalmaz engem! – hörögtem vért köhögve. Balommal elkentem az államra csorgó nedvemet. – Ezért győzők mindig, és ezért fogok győzni most is, hisz Ő velem van és őriz engem!

 - Ostobaság! – a trón előtt álló Zabin kimért léptekkel indult felém. – Ideje, hogy elvégezzük a ránk rót feladatot. Hóhéraid hamarosan ideérnek, a mi dolgunk az, hogy megtörjük a hited, mielőtt bárdjaik alá kerülsz.

 - Gondolj csak bele, Nyel – folytatta Ser’kim. – Mégis miféle isten engedné, hogy legerősebb szolgája ilyen csúfos véget érjen? A mi szemünk már felnyílt. Szil nem létezik, de ha mégis, hát rég elfordította rólunk tekintetét.

 Balomra pillantottam, az arcomon szétkent vér maradványaira. Fájt az oldalam, de muszáj volt erőt gyűjtenem a harchoz.

 - Nem! Az lehetetlen, hogy igazat mondjatok! – kiáltottam és reszketve küzdöttem talpra magam. – Lehetetlen! Istenkáromlók vagytok mindketten, és nem hagyom, hogy hazug szavaitokkal tovább rengessétek hitem oszlopait! Szil velem van! Ő ad erőt nekem, és az Ő erejével legyőzlek titeket!

 Üvöltve rontottam a felém közeledő Zabinnak és erőm maradékával sújtottam felé újra és újra. Ő azonban olyan könnyedén kerülte ki a csapásaimat, mintha előre látta volna minden mozdulatomat. Egy erőtlen próbálkozásom után elkapta a csuklómat. Nagyot csavart rajta és földre rántott.

 - Hogyan engedhetné meg egy igazi isten, hogy a legjobb barátod csaljon tőrbe? – kérdezte közvetlen közel hajolva.

 Pörölyét magasra emelte, hogy lesújtson fegyverforgató karomra. Magam elé rántottam a pajzsom és sikerült félreütnöm az iszonyatos erejű csapást. Karom és mellem megsajdult, de harcképes maradtam. Újra lendületet vettem és a pajzzsal ütöttem meg az arcát. Jól sikerült támadás volt, pont az állát találtam el. Hanyatt zuhan, és eszméletlenül terült végig a padlón.

 Nem volt időm összeszedni magam, hisz alig álltam fel, helyét társam, Ser’kim vette át, aki kihúzott karddal termett előttem. Az acél villanására nyomban hátráltam, a penge mégis végigtépte az arcomat. Hanyatt zuhantam és kezeimet széttárva vártam lesújt-e rám.

 A bejárat felől üvöltés érkezett és egy számszeríj húrjának pendülés követte az embertől idegen hangot. Néhány pillanatig mindketten megbénultunk meglepetésünkben, aztán Ser’kim a mellébe fúródó vesszőre fonta ujjait, de nem tudta kitépni testéből. Csalódott mosoly futott végig az arcán.

 Az ajtó irányába fordítottam tekintetem. Egy démonlovag állt a terembe törő fény útjában. Széles vállain vérvörös páncéllapok pihentek, felsőtestét pikkelyvért védte. Oldalán csatabárd lógott, kezében a végzetes vesszőt útjára küldő fegyvert tartotta. Sisakot nem hordott. Félig lenyúzott pofája, vérvörös szeme és gúnyos vigyorra görbülő szája elhitette velem, hogy egy igazi démonnal állok szemben. Pedig ember volt, ha a kegyetlen és ocsmány fajtába tartozott is.

 Rég nem tapasztalt düh és dac lett úrrá rajtam és elmém távoli zugába száműztem a sebeim okozta fájdalmat. Valóban csapdába csaltak Chomor csatlósai. Engem, Szil hitének oszlopát, Ameron hősét. A pöröly szárára markoltam, meglendítettem és a felém rohanó démonlovagra vetettem magam.

 Félrecsaptam a fejemet célzó csatabárdot, majd iszonyatos erővel vágtam mellen. A testének csapódó pöröly összeroppantotta a bordáit, de ez még kevés volt a halálához. A földre zuhant, és üvöltve próbálta talpra küzdeni magát. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, fölötte teremtem és acélkesztyűs balom csapásaival péppé vertem az arcát.

 A templom bejáratán túlról üvöltéseket és fegyvercsörgést hozott a szél. Odakint még többen érkeztek Chomor urainak kutyái.

 Feltápászkodtam a tetemtől és visszasétáltam a szédelegve nyöszörgő Zabinhoz. Mikor meglátott, felemelte saját fegyverét, de mielőtt használhatta volna, szilánkosra zúztam jobb szegycsontját. A páncél alatt jól halhatóan roppantak el a csontok. A vörös fényű pöröly földre zuhant, Zabin pedig fájdalmasan üvöltve rogyott a lábaim elé.

 - Hamarosan magad is megbizonyosodhatsz arról, hogy Szil létezik, és megismerheted haragját – súgtam mellé térdelve. – Ég veled, Zabin!

 Csapásom szétzúzta a fejét. Botladozva, sebeim fájdalmával küzdve sétáltam a vérmocskos trónhoz. Ezernyi csata fáradsága tőrt rám egyszerre, mikor nehézkesen leültem. Hátamat a hideg kőtámlának vetve próbáltam büszke tartást erőltetni magamra. Úgy ültem ott, ahogy egy legendához illő.

 A kapuban egy újabb démonlovag jelent meg, ám sokkal nagyobb volt, mint holtan heverő társa. Hátán vörös köpeny lógott, arcán hegtetoválások hirdették magas rangját. Láttam már hasonló jeleket. Az idegen chomor légióinak egyik vezére volt.

 - Sosem hittem volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz – gúnyolódott rám pillantva. Hangja fémes csikorgásnak tűnt, bántotta a fülemet. – Szil bajnoka, a hit oszlopa! Chomorban rettegve suttogják csak a neved, én mégis csapdába csaltalak.

 - Átkozott démonimádó! – morogtam és magam elé emeltem pörölyömet. – Gyere csak, ha halni akarsz! Emlékezz a sertiai fennsíkon történtekre!

 - Ó igen, a sertiai fennsík – mondta elrévedve ellenfelem. – Akkor valóban hihetetlen kitartásról tettél tanúbizonyságot. De az majd húsz éve történt. Most öreg vagy, fáradt, és sebesült.

 - Azért csak légy óvatos – vágtam vissza fájdalmasan mosolyogva. – Öreg vagyok, de erős. Fáradt vagyok, de kitartó. Sebesült vagyok, de Szil erőt ad!

 - Igen, én is erre gondoltam – felelte elégedetten Chomor hadura. – Ezért hoztam magammal a szolgáimat. Sokat.

 A háta mögött ragyogó fényben vörös páncélos alakok jelentek meg. Lassan, kimért léptekkel sorjáztak be a terembe. Öt, hét, tizenegy, tizenhat. Tovább nem számoltam. Egyre csak jöttek és jól láttam, hogy csapatnyian tolongtak még a bejáraton túl.

 Felálltam és mindkét kezemmel megszorítottam a pöröly markolatát. Tudtam, hogy eljött végre az utolsó harcom. Megnyugvással töltött el a tudat. Megtérhetek végre istenemhez és őseimhez. Mosolyogva emeltem magasra fegyveremet és örömittas ordítással nyugtáztam, hogy ellenfeleim akaratlanul is hátráltak egy lépést. Szil figyelt rám, hisz lehetőséget adott, hogy illő módon hagyjam magam mögött a világot. A túlvilágra léphetek végre, és büszkeséggel tölt el, mennyien kísérnek majd utamon.

 

2
Te szavazatod: Nincs Átlag: 2 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2012-01-20 10:10 Sren

Sren képe

 Ismét egy fantasy, azoknak, akik szeretik. :) 

Nekem (főleg az elején) árnyalatnyit körülményeskedőnek tűnik a fogalmazás, de egyébként nem rossz. 

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2012-01-20 11:35 Dokesz

Dokesz képe

Chrom örgögeire! Nekem tetszik, bár hiányolom belőle a feszültséget. A befejezés viszont elég jóra sikeredett, és egyáltalán nem sablonos.

Szerintem a "páncéllapokat" felejtsd el, számomra legalábbis nagyon furcsán hangzik, lehet helyette: mellvért, vállvért stb.

Elég jól belesürítetted a bevezetésbe a kitalált világ részleteit, sikerült csak a feltétlenül szükséges részletekre szorítkozni, ezért én nem mondanám dagályosnak a bevezetést, ennyi mindenképpen kellett a hangulathoz.

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

p, 2012-01-20 13:38 Kelvin

Kelvin képe

Nekem hasmenésem szokott lenni a fenteziktől, de ez egész jó volt.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

p, 2012-01-20 20:31 Alkony

Alkony képe

Köszönöm, hogy időt szántatok a művemre, és örülök neki, ha elnyerte a tetszéseteket.