Éjvadász

 

 Reccs!

 A szárazra sorvadt, apró gally reccsenése eget-földet rázó mennydörgés gyanánt robbant a fagyos, néma éjszakában.

 Sajnálom – rezdült végig társam szégyenteljes bocsánatkérése a kettőnk elméjét összekötő szellemfonálon.

 Még egy ilyen, és végzek veled, Ezüstszem! – küldtem a választ.

 Nem felelt. Tudta, nem fenyegetem, csupán tényeket közlök. Aki hibázik, meghal. Ha társai elég okosak, megölik, mielőtt miatta vesznének valamennyien.

 Az ég közepén ragyogó hold fényében a lábaim előtt heverő tetemre pillantottam. Az első.

 Az ostoba parasztja mit kereshetett idekint éppen ilyenkor?

 Ezek a tudatlan barmok rettegik a teliholdtól terhes éjszakákat. Sőt, rettegnek ezek mindentől, ami tompa agyuknak felfoghatatlan vagy veszedelmes.

 Rettegik a telet, a holdat, a sosem látott istenek haragját, a földesuruk martalócainak gúnyos vigyorát. Rettegnek a völgy közepén terpeszkedő falu apró kápolnájának félbolond csuhásától, aki ostoba hite még ostobább dogmáival igyekszik bűntelen, megalázkodó életre sarkalni őket.

 Elégedett mosoly terült el arcomon. És rettegnek tőlem is.

 Fényes nappalokon is suttogva ejtik csak ki a nevem, és rögvest oltalmazó jelek sorával kérnek kegyelmet magukra. Talán minden félelmük közül ez emészti őket legjobban.

 Azt suttogják, Éjvadász.

 Egyszerű névvel illettek, de mit is várhatnék tőlük.

 Újra a tetemre pillantottam. Csizmám órával megböktem a férfi állát. Átvágott torkából már nem folyt a vér. Ismét feltettem magamnak a kérdést. Vajon minek jött ki az erdőbe, egyedül, éjnek évadján?

 Kutassátok át a környéket, többen is lehetnek! – parancsoltam. Ezüstszem, megkétszerezve figyelve minden lépésére, eltávolodott tőlem.

 Mi ez az óvatosság, Éjvadász? – kérdezte gúnyosan Tűzevő.

 Már csak ez hiányzott. Tűzevő a legkiválóbb harcos volt, akivel valaha együtt dolgoztam, de ha nő került a közelébe, eszét vesztve igyekezett fitogtatni képességeit. A fátyolos lány, a Halott Szűz pedig olyan nő volt, aki könnyedén elvette az eszét.

 Fogd be a szád, és fésüld át a nyugati oldalt! És ne hibázz! Nem óhajtok egy szuka miatt felfordulni! – A gondolataim ostorként vágtak végig társamon. Elképzeltem a tetovált arcát, ahogy a kaján vigyor torz vicsorrá vadul.

 Majd megbékél. Megbízónktól félszáz aranydukát, tőlem néhány kupa sör, és ha szerencséje van, az istenektől a halott nő ölelése lesz a jussa.

 Félszáz aranydukát fejenként.

 A hold fényénél újfent szemügyre vettem az alattunk terpeszkedő falut. Alig százötven rogyadozó vályogház, egy kétszintes nemesi kúria, egyetlen kápolna tornya és - Tűzevő legnagyobb bánatára - egyetlen italmérés. Nehezemre esett elképzelni, mi érhet meg ennyit egy ilyen porfészekben.

 A gondolat újra elkomorított. Az elmúlt néhány napban igyekeztem feltérképezni ellenfeleinket, és kiderült, erősebben őrzik a kis kápolnát, mint azt valaha gondoltam volna.

 A faluban nyomorgó parasztoktól nem tartottam. Barmok voltak mind. Tekintetükben szűkölő félelemmel, berzenkedve bújtak össze, mikor elhaladtam közöttük. Olyanok, mint a birkák, ha megérzik a farkas szagát. Bár lehet tévedek. A birkák legalább bőgnek, ha veszély közeleg.

 Hamar rájöttem, a pásztortól sem kell tartanom. A csuhás nem is sejtette, miféle ereklyét rejteget tudatlanul a kápolna falai között. Ostoba volt, vakbuzgó hittel és az illuzióval, hogy istene felfigyel cselekedeteire, meghallgatja imáit, és maga mellé emeli majd, ha eljön az idő.

 Hamarosan eljön. Amilyen ostoba, csak megváltás lesz számára a hideg acél. Az én karom vezérelte megváltás.

 A csuhás tanítványa, a fiatal novicius szörtelen képe jutott az eszembe. Kopaszra borotvált arca és feje, jellegtelen vonásai, görnyedt, megalázkodó tartása pont olyan volt, mint a nagyvárosok utcáit koptató társaié.

 Már-már elsiklottam felette, mikor megpillantottam a szemeit. Azt hiszem, a pojácák erre mondanák, a telihold jégszínnel ragyogó ikermásai. Két felhőszürke szem villant rám a csuklyája takarásából.

 A ragadozók megismerik egymást. Láttam rajta, ő is felfedte titkomat. Néhány pillanatig tekintetünk párbajába veszett a világ. Végül elfordult, de tudtam, nem gyengeségből, csupán szerepét játsza tovább.

 A keleti oldal tiszta – érkezett Ezüstszem jelentése. – A házak némák, fények nincsenek, csak apró tűzek lobognak.

 Na igen, Ezüstszem még túl fiatal volt. Hogy is lennének fények? A parasztok örülnek, ha van mit enniük.

 Nyugat? – kérdeztem szenvtelen hangon. A válasz hiánya viszont hamar izgalomba hozott.

 Tűzevő, mi a helyzet nyugaton? – kérdeztem újra, abba az irányba fordulva, amerre társamat sejtettem. Ezúttal sem kaptam választ. Ok nélkül nem maradna néma.

 Ezüstszem, haladj a keleti oldal legszélén álló házig! – utasítottam fiatal társamat. – Ott fordulj a kápolna tornya felé, és menj tovább a negyedik épületig. Ott találod a két északi lovagot. Képes vagy végezni velük egyedül?

 A szellemfonál hullámokat vetve bolydult meg, jól jelezve Ezüstszem érzelmeit.

 Tudom, hogy hibáztam, de ettől még közétek tartozom, Éjvadász! – gondolatai haragjában fuldokolva értek el hozzám.

 Itt a lehetőség, hogy bizonyítsd! – válaszoltam hidegen. – Én megkeresem Tűzevőt!

 Hátamra szíjazott rövidkardom markolatára fontam jobbom ujjait. Megnyugvás áradt szét a testemben. Apró, fürge lépésekkel haladtam az erdő fái között. A talajt borító ezernyi ág és levél egyetlen árulkodó hangot sem adott ki csizmám talpának érintésére.

 Biztam benne, hogy Ezüstszem végez a két északival. Három napja láttam meg őket előszőr. A két férfi nehéz fegyverekhez és még nehezebb páncélokhoz szokott testén kötegekben duzzadoztak az izmok. Ez nem jelentett volna különösebb gondot, de az említett páncélok és fegyverek is velük voltak. Egyszer sem láttam őket vértezetben, de biztosra vettem, a házban őrzik őket. Gyűlőltem a fajtájukat. Az acél utját kevesen ismerték náluk jobban.

 Egy ilyen harcossal szembekerülve csak a futás segít. Hátulról azonban...

 Elmosolyodtam, hogy alig egy pillanaton belül elkomorodjak. A negyedik őr jutott eszembe. Csak néhány szívdobbanásnyi időre sikerült megpillantanom, de azonnal rájöttem, kivel állunk szemben. Varázsló volt, kétség sem fért hozzá. Hogy miért került a papi szék alkalmazásába, arról fogalmam sem volt, de alaposan megnehezítette a dolgunkat.

 Vele mindenképpen nekem kellett foglalkoznom, és ez aggasztott. Ha nem sikerül gyorsan és csendben elintéznem, akkor kénytelen leszek szembeszállni a hatalmával. Régen használtam mágiát, talán nem is tudom már megidézni a megfelelő pusztító erőket. Sokat gondoltam arra, mi lesz, ha kudarcot vallok. Végül mindig ugyanarra a következtetésre jutottam.

 Félszáz aranydukát megéri a kockázatot.

 Na és persze ott volt még a nő.

 Tűzevő nem tudott róla, de nekem már megadatott az, amiről ő csak álmodott. A Halott Szűz megosztotta velem az ágyát. Forróbban ölelt, mint bármely élő, akivel korábban volt dolgom. Nehezemre esett kiverni a fejemből, de megfelelő mennyiségű bor, és a város falainak magunk mögött hagyása segített a felejtésben.

Megzaboláztam elkóborló gondolataimat, és Tűzevő nyomába eredtem. A szellemszál még mindig ép volt, így biztosan tudtam, életben van. Már csak azt kellett kiderítenem, miért nem válaszol.

 Társam nyomait követve elértem a falu keleti határának legszélén felhúzott kunyhót. A rogyadozó vályogfal tövéhez lapulva kutattam további nyomok után. Legnagyobb megdöbbenésemre egyet sem találtam. Tűzevőt mintha a föld nyelte volna el.

 Némi töprengés után a kápolna tornyát célozva siettem végig az épületek árnyékai között. Kerítések akadályoztak az előrehaladásban,de nem kerültem meg egyet sem közülük. Amelyik útban volt, azt átugrottam. Éppen egy akrobatamutatvány közepén voltam, mikor Ezüstszem megzavart.

 Az egyik északi halott – jött a jelentés.

 Kibillentem az egyensúlyomból, de sikerült megkapaszkodnom balommal a fal tetejében. Lábaim alól neszezve fordult ki némi törmelék.

 Az egyik? – kérdeztem rosszat sejtve.

 Csak ő volt itt. – éreztem a felőle áradó feszültséget. - Átvágtam a torkát, de társát sehol sem találom. Hogyan tovább, Éjvadász?

 A válaszon gondolkoztam, mikor megéreztem hátam mögött a veszélyt. Ruganyos izmaim minden erejével taszítottam el magam a vályogfaltól, amely millió darabra robbant azon a ponton, ahol egy pillanattal korábban még kapaszkodtam. Törmelékdarabok záporoztak rám, ahogy hemperegve rúgtam talpra magam, de azonnal vissza is hasaltam a porba. A hatalmas kalapács fejem felett elsüvítve szinte kiszakított egy darabot a levegőből. Talpra szökkentem és elhátráltam támadómtól. Döbbenten figyeltem a termetes lovagot, aki deréktól lefelé egy fekete örvénybe veszve emelte ellenem fegyverét.

 Térmágia!

 A gondolat villámcsapásként hasított belém. Valószínűleg így kapták el Tűzevőt is. Ezért nem találtam nyomokat a kunyhón túl.

 A robosztus alak kilépett a fekete örvényből és harsányan kacagva közelített felém. Hatalmas harci kalapácsát magasra emelve jelezte, cseppet sem békések a szándékai. Dideregve hátráltam előle. A levegő érezhetően tovább hült a közelségében. Testét deresedő, ezüstszürke vértezet borította. A sisakon keresztül csak szemei aranyszín ragyogását láttam.

 - Tolvaj vagy, netán orgyilkos? – kérdezte zengő hangján. Szavaival együtt párafelhők születtek. – Egyre megy! Izé-porrá zúzlak, kisember!

Megvan a másik! Egy átkozott jéglovag! – üzentem Ezüstszemnek, bár semmi értelme nem volt őt is idehívnom.

 Gyorsnak kellett lennem. A balomra fűzött karkötőből egyetlen szavamra pusztító villám született, hogy gyilkos erővel sújtson le támadómra. Az északi férfi néhány pillanatra vakító fényárban úszott. Karommal védve szemeimet, elhátráltam a kínlódótól.

 - Ennyi lenne?

 Szavai hallatán végigfutott hátamon a hideg. Berzenkedve tekintettem oda, ahol egy kupac hamura számítottam csupán. A jéglovag épségben, fegyverét magasra emelve állt velem szemben. Páncélja néhol megkormolódott ugyan, de úgy tűnt, nem érte komolyabb sérülés.

 - Mágiával ellenem nem mész semmire! – hörögte és felém lépett. – Istenem ítéletét nem kerülheted!

 Szemtől szembe csak a futás marad. A mellette magasodó falat figyeltem. Vagy talán mégsem?

 Az épület a többi kunyhó fölé tornyosult, és a falakat nem vályogból készítették. Emberfejnyi köveket habarcsoztak egymáshoz. A nemesi kúrián kívül csak egy épület gazdája engedhette meg magának ezt a fényűzést. Már tudtam, az italmérés mögött talált rám ellenfelem.

 Elsőre ostoba gondolat ágyazta magát a fejembe. Hátra szökkentem és karjaimat magam elé tartva igyekeztem megidézni a bennem lakozó erőket. Tudtam, a karkötőt jó ideig képtelen leszek használni, így muszáj lesz saját erőimet megcsapolni. Ha képes vagyok rá egyálltalán.   

 A termetes férfi megérthette, mire készülök, mert megvetően felhorkant. Újabb lépést tett, aztán mégis megtorpant. Alig tíz méter választott el tőle, mégsem rontott nekem. Mintha várt volna valamire, mintha kiváncsi lett volna rá, mire is készülök. Talán csak meg akarta mutatni, mennyire sebezhetetlen a számomra.

 Az erők lassan mozdultak, végül mégis megéreztem, sikerrel járok. Ökölnyi csomó született gyomrom mélyén. Émelygés lett úrrá rajtam, gerincemen ugyanakkor kellemes bizsergés futott végig. Testem minden porcikáján felállt a szőr, ahogy kék fénnyel cikázó villámok sisteregtek fel ujjaim végén.

 Ellenfelem elégedetten szisszentett egyet, majd magasra lendítette fegyverét, hogy végett vessen a bemutatómnak. Bizott a védelmében, és joggal tette. Sosem lettem volna képes megsebezni. Az ostoba nem fogta fel, hogy nem őt akarom eltalálni.

 Célbavettem a mellette magasodó falat, ujjaim körül megsűrűsödött a jégkék színnel szikrázó energia, és utjára engedtem pusztító hatalmamat. Néhány vakító szál a férfi testének vágódott, és károkozás nélkül vált semmivé. A mágia tiszta eszenciájának nagyja azonban a fal tövébe csapódott, megrogyasztva ezzel az épület szerkezetét.

 Az északi az utolsó pillanatban döbbent rá, mi is történik mellette. Próbálta elkerülni végzetét, lábai előtt térkapu körvonalai jelentek meg, de elkésett. Ugrani nem tudott, a testét borító vértezet túl nehézkessé tette lépteit. Szitokszó veszett a fülsértő robajba, ahogy a fal maga alá temette ellenfelemet.

 Lihegve, izzadó homlokkal figyeltem művemet. A termetes test néhol kilátszott a romok takarásából. Tudtam jól, a kődarabok féltucat bivallyal is végeztek volna, de az északi még életben volt. Kardot húztam és a romok közé léptem. A páncél réseit kerestem, míg rá nem leltem a védtelen nyakra. Egyetlen mozdulattal fosztottam meg az életétől.

 Ez is egy harcmodor.

 Körbefordultam, hogy felmérjem a helyzetet. Mutatványomnak hála, felbolydult körülöttem a falu. A legtöbb házból parasztok rohantak ki a kezük ügyébe eső tárgyakat szorongatva.

 Merre vagy? – kérdeztem Ezüstszemet, miközben a kápolna tornya felé rohantam.

 A kápolna tövében, az árnyékos oldalon – kaptam a választ.

 Maradj ott, máris megyek! Kihozzuk amiért jöttünk és eltűnűnk innen! – Homlokráncolva engedtem útjára aggodalmas gondolataimat. – Óvakodj a noviciustól. Fejvadász, vagy orgyilkos, még nem tudom, de veszélyes!

 A varázsló? – kérdezte bizonytalanul. No igen, nem lepett meg a reakciója. Kicsúsztak a kezeink közül az éjszaka történései.

 Továbbra is az én dolgom, de csak ha összeakadunk vele – válaszoltam erőltetett közönnyel. Ahogy alakulnak a dolgok, kétség sem fért hozzá, hogy elkerülhetetlen a találkozás.

 Két parasztot vágtam le, akik botor módon utamat állták vasvilláikkal. Még a birkák közt is akadhat harciasabb fajta.

 A kápolna kerítésén átvetődve kishíján összeütköztem az Ezüstszem felé lopakodó csuhás alakkal. Az álnovicius alig néhány lépésnyire állt gyanutlanul várakozó társamtól, és fojtóhurokkal a kezében haladt egyre közelebb. Meglepődve tért ki az utamból.

 Ügyetlenül felé súlytottam. Kétségbeesésében a huzalt maga elé feszítve próbált védekezni. A vékony acélszál kettészakadt a csapásomtól, ellenfelemet viszont, bár alig ujjnyival, de elkerülte a pengém.

 Csuhája alá nyúlt és dobótőrt küldött az útjára. Alig értem földet, félfordulattal lendültem tovább a kápolna fala felé. A dobótőr még így is a vállamba csapódott. Kiáltás nélkül buktam hanyatt, hogy hempergés közben tovább fokozzam fájdalmamat.

Ezüstszem eközben feleszmélt, és kéttenyérnyi számszeríjával célba vette a papnövendéknek álcázott orgyilkost. A férfi kisiklott a csuhából és rövid kardot húzott elő a hátára szíjazott hüvelyből. Testét az északi lovagéhoz hasonló, ezüst fénnyel ragyogó, vékony mellvért óvta. 

 Láttam társam arcán, rádöbbent, hiába lő. Az acélvessző azonban már úton volt és szívdobbanásnyi idő alatt sziszegte keresztül magát a tucatnyi lépés távolságon. Sikítva csúszott le a rúnákkal telerótt mellvértről, és legnagyobb szerencsénkre csúnyán végigtépte a férfi bal felkarját.

 Ezüstszem az álnovicius irányába hajította számszeríját, és kardot rántva rohamozott. Ideje volt cselekednem. Felugrottam a fal tövéből, és néhány lépéssel a sérült férfi oldalába kerültem. A dobótőr pengéje minden mozdulatnál újabb fájdalomhullámmal bombázta az agyamat, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Ha nem öljük meg azonnal, mindketten búcsút inthetünk az életünknek.

 Balra, alacsony vágás! – utasítottam társamat. A legjobb taktikának tűnt. Ha éppen maradt jobbjával védekezik, akkor én sújtok le rá, ha az én csapásomra vár, akkor Ezüstszem okoz neki újabb sérülést. Ha pedig fürgébb, mint hiszem, akkor is hátrálásra kényszerítjük.

 Ellenfelünk is hasonlóképp mérhette fel a helyzetet, mert egyetlen szökkenéssel ugrott el közöttünk. Életem során kevés alkalommal reagáltam olyan gyorsan, mint a holdfényes éjszakéban árnyékot vető kápolna tövében. Ennek ellenére is elkéstem.

 A világ velem lassult. Az arcom felé sikló penge lapján látni véltem saját, döbbenettől eltorzult képmásomat. Fegyverem mérhetetlen lassúsággal úszott be látóterembe, hogy útját állja a gyilkos csapásnak. Reménytelen vállalkozásnak tűnt.

 A szívdobbanásnyi idő elég volt ahhoz, hogy elfogadjam a végzetem. Szinte csalódottan figyeltem a szemem előtt születő szikrákat, melyeket az egymásnak csapódó pengék keltettek életre. Szinte hiányzott az elkerülhetetlennek hitt sors.

 Ezüstszem kardját bámultam, ahogy útját állta az orgyilkos csapásának. Aztán észbe kaptam végre, és minden erőmmel és gyorsaságommal az álnovicius mellébe döftem kardomat. A rúnákkal ékített fegyver átütötte a könnyű vértezet mágikus védelmét, és markolatig szaladt a kikerekedett szemű férfi mellébe.

 Lihegve rogytam a porba hanyatló test mellé. Kövér izzadságcseppek csorogtak végig arcomon. Ezüstszem kitépte a vállamba fúródott dobótőrt. A fájdalom kilúgozta tagjaimból a rájuk nehezedő fáradságot.

 Nincs méreg – jelentette Ezüstszem, miközben a dobótőr pengéjét vizsgálta.

 Tovább kell mennünk, be a kápolnába! – parancsoltam. A kápolna elé rohantunk, és társam feltépte az íves ajtószárnyak egyikét. Behúztuk magunk mögött az ajtót, és a két fogantyú közé egy kezem ügyébe eső gyertyatartót szúrtam.

 - Ez nem tart ki soká – bölcselkedett Ezüstszem. Hangja vékony volt és erőtlen.

 Örülnék, ha megtartanád magadnak a bölcsességedet, és ne csapj zajt a beszéddel! – förmedtem rá szellemnyelven.

 - Kik vagytok ti, és hogy merészelitek megzavarni Uram házának békéjét?!

 Egyszerre pördültünk a hang irányába. Az öreg csuhás állt az oltár előtt, kezében háromágú gyertyatartó. Döbbenet ült ki ráncoktól barázdált, ősz szakállal keretezett arcára.

 Nem volt ideje újabb szavakra. Meguntam a játszadozást és képességeim legjavát nyújtva, sóhajtásnyi idő alatt szeltem át a húsz lépésnyi távolságot.

 Karját megragadva hajítottam a legközelebbi padsorok közé. A vékonnyá aszott kar csontja reccsenve engedett mozdulatom lendületének. Az öreg koponyája hatalmasat koppant, és a csuhás hangtalanul terült el a falapokkal kirakott padlón. Feje furcsa szögbe fordult el törzsétől. Rögtön láttam, a nyakát törtem. Legalább nem volt szükség szúrásra.

 Keresd az amulettet! – parancsoltam a csuhás tetemét figyelő társamat. Láttam rajta, vonakodva engedelmeskedik.

 Mi lesz Tűzevővel? – kérdezte a szentély feldúlása közben.Nem feleltem. Megfeledkeztem mindenről, ami körülöttem zajlott. Borzongató érzés futott végig a hátamon. Erős késztetést éreztem, hogy a falra rögzített szentek egyikének kőmását összetörjem. A szomorú kőszemek egy pillanatra megtorpantottak, aztán megragadtam a szobrot és minden erőmmel a földhöz vágtam. Ezernyi darabra robbanva fedte fel előttem titkát. A törzse üreges volt. Egy lapos, korong alakú, alig féltenyérnyi tárgy hívogatott ellenállhatatlanul. Érte nyúltam, mikor újra felmeredt testemen a szőr. Akkor éreztem hasonlót, ha mágia munkálkodott a közelemben.

 Az ajtó felé fordultam, pontosan akkor, amikor millió apró darabra robbanva foszlott semmivé. Ezüstszem üvöltése alig jutott el a tudatomig. Fiatal társam vérző fejét markolászva rohant ki látószögemből. A kavargó por túloldalán még megpillantottam a kántálva közelítő varázslót, aztán profilt váltott a világ. Néhány szívverésnyi ideig a mennyezetet bámultam, végül magához ölelt a jótékony sötétség.

 

***

 

 Sejtelmem sem volt arról, meddig lehettem eszméletlen, de fájdalmas hirtelenséggel zuhant rám a valóság. Lüktető fejemnek lavinák moraja volt minden apró pisszenés. Izmaim feszültek, tarkóm és hátam sajgott a zuhanástól.

 Igen, zuhantam. Erre kétség kívül emlékszem. Próbáltam felidézni az utolsó képeket eszméletlenségem előttről. Szétrobbanó kápolnaajtó. Lángokból előlépő varázsló. Kántálás, zuhanás, sötétség.

 És most a kínokkal terhes ébredés.

 De hol? – hasított tompa elmémbe a kérdés.

 Ekkor döbbentem rá, még fel sem nyitottam fáradt szemhéjaim. Megtettem hát, és hitetlenkedve meredtem Tűzevő kifeszített, kizsigerelt testére. Az arcát ronccsá zúzták, mégis felismertem néhai társam. Testét ágyékától szegycsontjáig felhasították, padlóra omló belei még gőzölögtek. Agyam csak lassan fogta fel a látottakat, de nyomban rám tört a hányinger. Sok kegyetlenséggel találkoztam már, magam is értettem a kínzás mesterségéhez, de az ilyen látvány még az én gyomromat is kikezdte.

 - Ég veled, testvér – suttogtam halkan, mikor levegőhöz jutottam.

 Erőt vettem magamon, és próbáltam felállni. Sikertelen mozdulataimra lánccsörgés volt a válasz.

 - Felesleges erőlködnöd – csendült fel egy ismeretlen hang. - Magam karcoltam rá a törhetetlenség rúnáit.

 Fejemet oldalra fordítva megpillantottam a varázslót. Mögötte egy fekete ruhás, fájdalmasan gyönyörű alakkal megáldott nő állt, aki arcát fekete lepellel fedte. Nem volt szükség rá, hogy lássam vonásait, tudtam hogy megbízom áll a vörös kámzsás tűzidéző mögött. Harag öntötte el agyamat.

 - Te! – hörögtem. – Miért? Miféle örült játékot űzöl?

 - Csendet, Éjvadász! – parancsolt rám a nő. – Te nem emlékszel rám, de én nagyon is jól emlékszem rátok.

 - Miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül. – Sosem láttalak még! Emlékeznék rád!

 - Akkor is, ha csak nyolc éves lettem volna? – kérdezett vissza és hátravetette arcából a fátylat.

 Hófehér arca még a bal felét végigszántó forradás ellenére is gyönyörű volt. Pisze orra nagyszerűen passzolt állának kecses vonalához. És azok a gyönyörű, éjfekete szemek. Azok okoztak mindent, azok törték meg a büszkeségem. Miattuk vállaltam a feladatot, miattuk halt meg Tűzevő és minden bizonnyal Ezüstszem is.

 - Pedig emlékezned kellene. Nyolc éves voltam, mikor megtámadtátok a falumat. Még fiatalok voltatok, egyszerű tolvajok. Még álom sem volt az északi klánok szövetsége, melyet

létrehoztál. – Elém sétált és letérdelt, hogy szemünk egy magasságba kerüljön. Gúnyosan vágta az arcomba mondandóját. – Még nem voltál a félelmetes Éjvadász.

 - Sok falut kifosztottam fiatalon, miből gondolod, hogy pont a tiédre emlékeznék – makacsoltam meg magam. Ha már halnom kell, büszkén teszem. Ez a ribanc nem fog megtörni. Soha senki nem volt képes megtörni.

 - Mert azon az éjjelen olyat tettél, amit szerintem soha máskor – súgta a fülembe a halott nő. – Megmentettél engem.

 Hirtelen régi emlékek szakadtak rám. Döbbenten figyeltem a nőt. Igaza volt, sokszor eszembe jutott, sokszor megbántam már, amit akkor tettem. Mindig sejtettem, hogy egy napon megbosszulja magát a sors, és most eljött az a nap.

 - Az anyámat már megerőszakolták és megölték a kutyáid. Ez volt mind közül a legkegyetlenebb – köpött Tűzevő teteme felé. – Engem akartak sorra keríteni. De te nem hagytad. Megütötted őt, és magaddal rángattál. A falu szélén aztán elengedtél és bekergettél az erdőbe. A világra bíztad a sorsom, és mint látod, megtaláltam az utam.

 - Hibáztam – ingattam a fejem bosszúsan. Láncaim ütemesen csörögve helyeseltek. – Életemben egyszer fordult elő.

 - Hibáztál, és én születtem a hibádból! – a lány felállt és a varázsló mögé sétált. Finoman végighúzta ujjait az idősödő férfi vállán és balján elhelyezkedve pillantott vissza rám. – Végül mégis meghaltam. Aztán életre keltem. Hatalommal és erővel telve keltem ki a sírból. És egyetlen érzéssel. Egyetlen érzés töltötte fel újjáéledt testemet.

 - A bosszú – szúrtam közbe gúnyosan. – Ismerős érzés, hidd el. Gyerünk, essünk végre túl rajta!

 - Legyen, ahogy akarod – mondta a nő. – Végezz vele Ghald!

 A kámzsás férfi jobbján apró szikrák pattogtak, majd elméjének parancsára tűzgömbbé formálódva készültek az életem kioltására. Kétségbeesetten próbáltam saját erőmet összegyűjteni, de a láncokra vésett rúnák megakadályoztak benne. Végül felvetettem fejem és a nő szemeibe nézve vártam a végzetet.

 A Halott Szűz elmosolyodott, és azután olyasmi történt, amire álmomban sem gondoltam volna. Kecses karja megnyúlt, és karcsú, de halálos pengévé formálódott. Üvölteni akartam rémületemben, de a döbbenet teljesen megbénított.

 A fegyverré formált testrészt végighúzta a koncentrációba mélyedő varázsló torkán. A férfi megdöbbenve kapott levegő után, miközben szörcsögő hangok kíséretében spriccelt a vér a nyakán végigfutó sebből. A keze köré formált tűzlabda szétomlott, könyékig leolvasztva idézője jobbját, és a földre csobbanva belekapott a férfi vörös kámzsájába. A lány elszökkent tőle és kéjes mosollyal figyelte, ahogy a férfi eleven fáklyaként lobog még néhány pillanatig. Az ősi tűz alig pár szívdobbanásnyi idő alatt porrá emésztette a testét, majd kihunyt, mintha sosem létezett volna.

 A lány hozzám rohant, és nyakamba borulva, arcomat csókolgatva szólalt meg újra.

 - Mindent elmondtam, csak azt nem, amit akkor éjszaka éreztem. – Láncaim csörgése csak hátborzongatóbbá tette a történéseket. – Sosem tudtam elfelejteni, ahogy azon az estén magaddal cipeltél. Karjaid óvón, szeretőn öleltek körbe. Sosem éreztem még ahhoz hasonlót. Minden nap, és minden éjjel tudtam, hogy csakis neked köszönhetem az életem, a mostani erőmet és hatalmamat. Azóta kerestem az alkalmat rá, hogy meghálálhassam neked, amit értem tettél. Szerelmem.

 Döbbenettől megszólalni is képtelenül bámultam a könnyeivel küszködő nőt. Felpattant és a társam teteme mögött álló kőoltárhoz sietett. Felkapott róla valamit és visszarohant hozzám.

 - Íme Age’ageo szeme – emelte magasra a szoborban talált ereklyét, aminek keresésére felbérelt minket. – Ahogy sejtettem, te megtaláltad. Te alkalmas vagy arra, hogy a hatalma beléd költözzön.

 - Te meg örült vagy – nyögtem ki végre, de nem törődött szavaimmal. Ökölbe szorított jobbomat szétfeszítve, tenyerembe fektette a szemet és visszazárta rá ujjaimat. Nem éreztem semmit, aztán néhány érthetetlen szót vakkantott, és összeomlott körülöttem a világ.

Iszonyatos fájdalommal rándultak görcsbe az izmaim. Még éreztem a perzselő kint, pedig szellemem már kiszakadt testemből és a világtól egyre távolodva emelkedtem az istenek szférái felé. Meghaltam?- hasított belém a baljós gondolat. Igen, minden bizonnyal meghaltam.

 Az egyre távolodó világ már csupán apró pont volt a számomra, mikor sűrű, ködszerű fátyol borult rám. A massza csápjai sosem látott színekben villogva ölelték körbe lelkemet. Suttogást hallottam. Az első néhány mondat csodálatosan lágy, női hang volt, mégis rideg és közömbös, mintha ítéletet mondott volna felettem. Aztán morgás és csaholás nyomta el szavait, és szörnyetegek körvonalai rajzolódtak ki a lassan magába fojtó ködben.

 Mindig is tudtam, az alvilágban bűnhődőm majd vétkeimért, mégis sikítva, kapálózva próbáltam szabadulni. Minden igyekezetem hiába valónak tűnt, és a lények egyre közelebb férkőztek hozzám. Néhányan már megérintettek, végigkarcolták pőre bőrömet, hosszú, karmos ujjaikkal.

 Aztán meghallottam a lány kántálását. A halott szűz szavai messzire űzték a körülöttem örvénylő démonokat. Ugyanolyan örült sebességgel lódultam meg a világ felé, ahogyan néhány pillanattal korábban elhagytam azt.

 Gyomrom teljes tartalmát a kövekre ürítettem, mikor lelkem visszarobbant testembe. A kínok ellenére is megéreztem, valami változott. Inas testem sokkal erősebbnek, sokkal izmosabbnak, és valahogy sokkal nehezebbnek tűnt. Ösztönösen a jobb tenyeremre pillantottam.

 A szem benne volt. Szó szerint. Pontosan a barázdáktól végigszántott tenyerem közepébe ágyazódott. Megfordítottam kézfejemet, és úgy bámultam, mintha nem is hozzám tartozna. Az ereklye mindkét oldalt látszott, de nem volt vérzés, sem fájdalom. Megmozgattam ujjaimat, és mindegyik engedelmeskedett agyam parancsának.

 Csodálkozva bámultam a szemet, ami vakítóan felvillant, aztán már mindent értettem.

Tökéletesen tisztában voltam vele, mi is történt. Istenné váltam.

 Önkéntelenül is felnevettem. Láncaim csörgése fojtotta belém az örült kacajt. Végigfuttattam rajtuk tekintetem, majd könnyed mozdulattal téptem őket darabokra. A varázsló rúnái ellenállás nélkül olvadtak le a nyomban szilánkokra roppanó acélról.

 Felálltam és csak ekkor vettem észre, az előttem térdeplő lányt. Könnyektől csillogó szemeiből őszinte imádat áradt felém.

 - Kelj fel! – parancsoltam. Hangom falakat rengető erővel tőrt a felszínre. Elégedetten mosolyogtam. A lány felállt és kitárt karjaim közé bújt. Félénken ölelt át, mintha nem is az a gyilkos lény lett volna, aki szörnyeteget alkotott belőlem.

 - Most már örökre együtt lehetünk – rebegte könnyes szemmel. – Örökre ugye, Szerelmem?

 - Ég veled, Szerelmem! – lepillantottam rá és élvezettel figyeltem döbbenettől és fájdalomtól kikerekedett szemeit. A pengévé vékonyodott alkarom pontosan a köldökénél döfte keresztül a rángatózó testét. Lassan forgattam el a fegyvert, arcának minden apró rándulását, az okozott fájdalom minden pillanatát kiélveztem. Ajkain vérpatak sarjadt, szemeiből könnyek törtek fel.

 - Miért? – kérdezte kínlódva.

 Felfelé rántottam fegyverré alakult testemet. A penge a kulcscsontját keresztülvágva szakadt ki belőle. Kis híján kettészakadt, ám a szétfröccsenő vér vékony huzalok gyanánt tartotta össze a felsőtestét. Egy pillanatig álmélkodva figyeltem, ahogy egymásba kapaszkodnak a vörös szálak, majd villámgyorsan a lüktető szívéért kaptam. Sikerült kitépnem, mielőtt összezárult volna a seb.

 A sebhelyes arc egy végső, kétségbeesett sikolyba torzulva meredt rám. A lány holtan rogyott a földre. Meghalt, ezúttal végleg. A vérmocskos szívet a földre hajítottam és a kijárat felé vettem az irányt. Vérszomjam még korántsem sikerült kielégítenem. Képtelen voltam betelni új hatalmammal.

 Alig egy óra múlva a falu lakóinak tetemeiből összehajigált máglya előtt álltam. Mindenkivel végeztem, a csecsemőktől az öregekig. Mindenkit darabokra szaggattam. A máglya alján ott perzselődött Ezüstszem teteme is. Már halott volt, mikor rátaláltam. Csalódott voltam, élvezet lett volna végezni vele.

 Nehezemre esett elszakítanom tekintetem a lángoktól, de muszáj volt. Indulnom kellett.

 Elérkezett az ideje, hogy új istent adjak a világnak.

 

 

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2012-01-14 21:50 Blade

Blade képe

"Néhány pillanatig tekintetünk párbajába veszett a világ." - szeretnél nagyot mondani, de hidd el, nem az viszi előrébb az írást

MIért kell szinte minden mondatot új sorba írni? Teljesen szétesik az egész, nehéz olvasni, nem ehhez van szokva a szem. 

Aztán sok az értelmetlen mondat, pl: "A legtöbb házból parasztok rohantak ki a kezük ügyébe eső tárgyakat szorongatva." - azaz, mondjuk a boroskupát vagy a talicskát? 

Zavarosság: "Homlokráncolva engedtem útjára aggodalmas gondolataimat. " 

Rengeteg a helyesírási hiba is.

Azt tanácsolom, hogy egyszerűbben írj és ne fogadj el/hagyj benne olyan mondatokat (újraolvasáskor, mert nyilván legalább ötször átolvastad, ugye?), melyekben a legkisebb félreérthetőséget, logikátlanságot vagy érthetőségi hibát látod. 

v, 2012-01-15 15:39 Alkony

Alkony képe

 Köszönöm a kritikát ( hozzászólást :) ).

 Őszintén szólva, ez egy lassan már feledésbe merült vasárnap este terméke, amit most poroltam le, hogy előkerült virtuális íróasztalom fiókjából. Régen számtalanszor végigolvastam, és van egy olyan hibám, ha valamit már ismerek ( négy-öt olvasás után a saját gondolataimat már kívülről fújom ), akkor hajlamos vagyok átfutni a szöveget, és ezért könnyen átsiklok a hibás, érthetetlen mondatok felett.

 A helyesírásom sajna szintén fejlesztésre szorul, sosem tartozott az erősségeim közé ( de a matek és a fizika igen, és ez a ritkább :P ).

 A mondatok új sorban kezdése tényleg zavaró, bár Word-ben ez számomra nem tűnt fel.

 Amivel vitába szállnék, hogy mindenkinek más a logikus. Nekem például evidens, hogy az éjszaka folyamán lármára ébredő parasztok fegyvernek használható tárgyakat ragadnak magukhoz. Ugyan a talicska is használható fegyvernek, csak megfelelő erő kell hozzá, erre azért nem gondoltam. Bizonyára szerencsésebb lett volna egy olyan megfogalmazás: "A házakból parasztok rohantak elő, és kezük ügyébe eső vasvillákkal, kaszákkal felszerelkezve keresték az éjszakai lárma okát."

 Ami engem még érdekelne, a sztori szempontjából milyen értékelést kapna az írásom? A legkritikusabb pontnak a halott nő főhős iránti vonzalmát érzem. Megállja ez így a helyét? ( bár egy fantasy világban elvileg mindent szabad )
 Továbbá egyik barátomtól kaptam olyan kritikát, "egy lovag ne tudjon már térkaput nyitni". Pedig pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.

 Összességében igyekszem erőt venni magamon, és újra átnyálazom az egész művet.

cs, 2012-01-19 09:01 Blade

Blade képe

Ne tedd.

Inkább írj újat, figyelj arra, hogy ha másoknak írsz, akkor ne a saját logikádat kövesd (legalábbis ne kizárólag), hanem azt, amit jó eséllyel más is felfog/elfogad. Ha magadnak írsz, akkor nem szóltam, viszont akkor nem kell feltenned ilyen oldalakra, nyilván. ;)

cs, 2012-01-19 20:52 Alkony

Alkony képe

Ezek szerint "butítanom" kellene rajta?

Ez nem egyszerű, hisz ami nekem logikus, arról nehezen hiszem, hogy más nem fogja fel elsőre. Leszögezném, hogy nem vagyok átlagon felüli, tehát a logikámnak követhetőnek kell lennie.

De ezzel nem szeretnék vérre menő vitát kirobbantani, figyelni fogok a dologra. Azonban mikor írok, akkor a saját kis világomba fordulva nem gondolok másokra, csak arra, hogy nekem hogyan tetszik a történet.

De arról még mindig nem tudok semmit, hogy milyen maga a történet?

Esetleg annyira gyenge, hogy kritikán aluli?:)

 

Küldtem be egy újabb keletű művet, kiváncsian várom, hogy abban is hasonló problémák jelennek-e meg.

( ha kikerül egyáltalán)