Kalandozók születése

 Emberevő M. Ork – közkedveltebb nevén Mork - merevrészeg tekintettel pislantott fel a kiürült fémvödör takarásából, amiben nemrég még az emberek íztelen és gyenge itala, a vodka várta szomorú sorsát. Apróvessző, a térdéig is alig érő gnóm íjász egy támlátlan, nyikorgó székre állva ingadozott, miközben igyekezett komoly vonásokat erőltetni arcára, de csak a töpszli orrán hurkákba gyűrődött bőrt sikerült összeráncolnia.

 Füles, a félvér elf erre harsányan felvihogott, aztán hanyatt csattant székével, amivel óvatlanul - és minden egyensúlyérzék nélkül - billegett. Varázslóinas köpenyébe belegabalyodva próbált feltápászkodni a ragadós mocsokkal lepett padlóról. A kezével kapálózó, üvöltöző alak láttán mindenki pusztító mágiától rettegve húzta be a nyakát, pedig Ő csak válogatott szitkokat szórt elf ősei érthetetlen nyelvén. Pusztító varázslatot még hírből sem ismert, a köpenyt is csak azért tartotta meg, miután kirúgták az iskolából, mert nagyszerűen védte duzzadó izmoktól mentes testét a széltől. Mindig azt hangoztatta, hogy egy napon nekilát, és kitanulja végre a mágia mesterségét. Anyja vérének hála, sok ideje volt még belekezdeni, ezért Ő lelkesen szem előtt is tartotta az ősi mondást: Ha ma mindent megtanulsz, holnap unatkozni fogsz.

 - Szóval ...hikk..., ezt már régen, na... tehát ezt már régen meg akartam kérdezni – próbált komoly eszmefuttatást kezdeményezni Apróvessző. – Te akkor most miért is ...hikk... vagy emberevő?

 A kocsma zömmel emberekből álló közönsége egyszerre hördült fel a kérdés hallatán.

 - Őőő – kezdte Mork, végül legyintve ejtette vissza fejét az asztalra, és elégedett képet vágott, amiért az elfogyasztott szesz ellenére is ilyen fejlett kommunikációs készségről sikerült tanúbizonyságot tennie.

 - Csak mert láttam a barlangodat ...hikk... – erőltette tovább a kínos témát a gnóm, miközben akkorát csuklott, hogy csak karjaival csapkodva sikerült megőriznie egyensúlyát. Végül leguggolt, és nudlinyi ujjaival belekapaszkodott a szék lekerekített peremébe, úgy folytatta. - Kiszívott csontok, meglékelt koponyák ...hikk... és a gondosan letisztított embercsontok ...hikk... halmazai bizonyítják, hogy ...hikk... nem vallási rítusról, hanem konyhaművészetről van itt szó!

 A mélynövésű teremtmény elégedetten hordozta körbe tekintetét, amiért sikerült a gondosan kitervelt mondandója végére jutnia. Mork felemelte busa fejét, és ujjnyi agyarai közt mélyeket lélegezve készült a válaszra. Sikertelenül, hisz folyamatosan két gondolat kergette egymást diónyi agyában, kiszorítva minden mást a kettejüknek is elég szűkös helyről. Az első arról győzködte, hogy talán mégsem olyan gyenge ez a vodka. A második pedig a körül forgott, vajon mennyit rontana a jóhírén, ha sugárban végighányná a helyiség deszkapadlóját.

 Éppen akkor vágódott be a fogadó lengőajtaja, amikor az elsőben sikerült döntésre jutnia, és a felszabadított agykapacitás végre foglalkozhatott volna a gnómnak szánt válasszal. Az említett - igen jelentéktelen - agykapacitás e helyett azonban a látványt igyekezett feldolgozni, és a röhögésingert továbbította a megfelelő helyre, amitől az ork szája szélesre nyúlt, és hányingerével küszködve röfögött az asztalt csapkodva.

 Az ajtóban egy feltűnően fiatal és leginkább rozoga alkatú fiú állt, akin korántsem feszült a városőrök lila és barna színekben gusztustalankodó zubbonya. Az öltözék láttán Fülesnek egy nagy adag tehéntrágya jutott eszébe, aminek a közepén felbukkant néhány ibolya. A szeplős képű, szőke legény lándzsájával birkózva botladozott a díszes társasághoz.

 - Hát itt vagytok! A kapitány hívat titeket! Nem vettétek át az őrszolgálatot, pedig már a falon kellene lennetek – hadarta levegővétel nélkül, majd kifújta magát, és hozzátette. – Azt üzeni, megkorbácsoltat titeket.

 Mork a fenyítés hallatán új életre kelt. Kétmázsányi izom emelkedett fel az asztaltól, minek hatására a fiú kocsonyává vált, és csontjai hangosan koccantak egymásnak. Az ork már emelte sonkányi karját, hogy a maga módján adjon választ a kapitány üzenetére, de Füles közbelépett:

 - Hagyjad má! Ő is városőr, mégse ütheted agyon a saját társadat.

 - Igaz – morogta Mork, és visszarogyott helyére, majd maga elé húzta a vödröt, és a hirtelen mozdulatok hatására visszatöltötte tartalma jelentős részét.

 - De ez akkor sincs jól! – fortyant fel Apróvessző, ennek köszönhetően újfent majdnem leszédült alkalmi pódiumáról. – Minek vagyunk ...hikk... őrök? Csinálhatnánk bármit ...hikk...!

 Az ork csak helyeslően intett kezével, miközben újabb hörgésekkel kísért tisztítókúrába kezdett.

 - Igazatok van! – csapott az asztalra Füles is, ám nyomban nyüszítve kapta vissza kezét, és fájdalmas grimaszba torzult arccal próbált kipiszkálni sérült tenyeréből egy belé ékelődött szálkát. Félve tette hozzá, mikor végzett: – Lehetnénk kalandozók.

 A gnóm szeme kerekre tágult a meglepetéstől, Mork viszont csak félredobta a vödröt, és kérdőn pillantott a félelfre.

 - Oszt azok meg micsinának?

 - Szerinted? – kérdezett vissza gúnyosan Füles, de Emberevő tekintete láttán névadó testrészeit behúzva folytatta, hogy elkerüljön egy kiadós verést. – Hát tudod, kalandoznak. Kincset találnak. Sok pénzt keresnek. Jókat esznek, és persze állandóan isznak – szúrta hozzá az ork számára legmeggyőzőbb érvet.

 - Az jó – értékelte a hallottakat Mork. – Akkó legyünk!

 - Fene essen belétek ...hikk... legyen hát! – kurjantott fel Apróvessző is, és ezúttal nem sikerült időben kapaszkodó után nyúlnia, így nagyot nyekkenve terült ki a hüledezve bámuló őr lába előtt.

 - És a kapitány üzenete? – hebegte a fiú, miközben próbált rendes fogást találni dárdáján.

 Mork újra felemelkedett, és igyekezett minden izmát megfeszíteni.

 - Akkó má kalandozók vagyunk? – kérdezte vészjósló hangon.

 - Aha – felelte Füles szélesen vigyorogva. A félelf már tudta, mi következik.

 - Akkó ez má nem a társam?

 - Nem – kapta a választ.

 - Akkó má leüthetem?

 Füles csak bólintott. A fiatal őr rémülten lépett hátra, de elkésett. Az ork lendületet vett, és teljes erejével arcon csapta. Mork emberfejnyi öklének érintésétől a fiú a fénynél gyorsabban repült ki a lengőajtón. Csörgés kísérte káromkodás jelezte, hogy a zöldbőrű óriás több legyet ütött egy csapásra.

 Mork összecsapta tenyereit, mint aki jól végezte dolgát, aztán az egyik vendég elől felkapott egy teli korsót, és társai felé fordult. Füles óvatosan felállt, miközben Apróvessző is visszaküzdötte magát a székére, és mindhárman magasba lendítették saját korsójukat.

 - A kalandozó életre! – üvöltötték vidáman.

 A kocsma vendégei beleborzongtak, mikor végiggondolták, miféle kalandok várhatnak a három különös szerzetre.

 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2012-05-07 19:37 Kelvin

Kelvin képe

Az utolsó mondat egyáltalán nem kéne. Egyszerű, olvasható.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

k, 2012-05-08 08:00 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Egész szórakoztató volt. :) 
Az utolsó mndat tényleg felesleges, jobb, ha előtte vágod el a történetet. Ugyanez a helyezet az előtte lévő párbeszédnél, amikor az ork "engedélyt" kér a fiú lecsapására. Az utolsó kérdés oda sem kell ("Akkó má leüthetem?"). Ezzel már túlmagyarázod a helyzetet, és elveszed kicsit a poén élét. Mindenki tudja, hogy miért kérdezi.

Még pár kisebb dolog:
Az "tájjellegű" szövegnél, amit az ork mond, használj aposztrófot. Pl: Akkó' má' leüthetem?
Nem kel az ő-t nagy betűvel írnod, amikor valakire hivatkozol vele. Csak akkor nagybetűs, ha megszólítás.

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

k, 2012-05-08 17:49 Welmyr Tasferd

Welmyr Tasferd képe

Véletlenül nem Dörnyei Kálmán Kaland nélkül című regénye ihletett meg? Ha nem ismered az említett alkotást, akkor sűrgősen pótold, mert hasonló a témája. Én kötelezővé tenném középiskolákban.
A viccet félretéve, tényleg egész jó lett. De az utolsó mondat nekem is szúrja a szemem.

"A jó könyv arról ismerszik meg, hogy akárhányszor olvassuk, mindig más." - Anderson Hays Vanderbilt Cooper

k, 2012-05-08 20:15 Alkony

Alkony képe

 Köszönöm, hogy elolvastátok.

 Ez az egész azért jött, mert az írásaim témái általában sötét, reménytelen helyzetekről szólnak, sötét, hanyatló világokban. Ezzel szemben a hétköznapokban elég humoros férfinak tartanak ( bár jellemző rám ott is a fekete humor ). Lényeg, hogy addig rágták a fülem, amíg megpróbáltam egy mókás történetet összedobni. Teljesen sablon, nincs benne semmi váratlan, vagy meglepő, nem is erre törekedtem:)
 Elég nehéz volt nyomvonalat választani, még nem is tudom, mi legyen az irány, hisz legalább annyira rajongok Rejtő Jenő humoráért, mint Terry Pratchett eszement világáért.
 
 Az utolsó mondat tényleg felesleges. Amikor megírtam ezt a két röpke oldalt, nyomban átküldtem néhány ismerősnek, és az utolsó mondatot egyfajta fenyegetésnek biggyesztettem oda, hogy lássák, lesz még folytatás. ( eméssze csak őket a bűntudat, mit szabadítottak a világra:) )

 Welmyr: Nem ismerem a művet, de igyekszem pótolni.

 Sütiszörny: Igazad van, az aposztróf jó ötlet, és valószínűleg írástechnikailag is így helyes. Az ő-t szintén vettem, és javítom.

 

 Üdv: Alkony