Egyedül

Testem a sötétség hideg takarójáról lógó remegő jégcsap, egyedül, a fényt keresve értelmetlen életében, és az utat keresve a végtelenben! Fogalmam sincs, mióta tapodja csupasz lábam a rideg homokot. Csak arra emlékszem, hogy a fénylő gömb felszállt az égre, mint ahogy a fáradt sóhajtás távozik a testből, majd nemrég élettelen aranyrögként bukott le a távolban, az egyik borostyánszínű dűne mögött, és azóta sötét van, és hideg. Nagyon hideg! Átjárja e meztelen testet, és a benne lakozó ártatlan lelket, és kegyetlenül kitépve helyéből megforgatja azt zord agyarai között. A kínt csak egyetlen tény enyhíti, hogy akkor sem volt jobb, mikor a nap az eget járva diadalmasan ontotta örök lángja melegét és forrósította fel a sivatag homokját annyira, hogy ki azon járt, úgy érezte, az égető fájdalom az agyáig elhatol. S mindez nem elég, ott volt maga a levegő, és a nap sugarainak szédítő támadása, együttes erővel a szomjhalálig kínozták gyenge testem. A gyűlölet, melyet e hely iránt érzek szinte megőrít, s ezt az érzést csak a lelkembe maró kétségbeesés képes elnyomni, melyet a magány, és a tudatlanság táplál. Nem tudom, mi ez a kietlen hely, hova tudtom nélkül kerültem. Nem tudom, ki ez a lény, kit önmagamnak gondolok. Nem tudom, mi az a fennséges cél, melynek beteljesítésére tökéletes személyem hivatott. Nem tudom, mire kellene használnom gyönyörűségtől sugárzó testem. Nem tudom, mire kellene utasítanom eszményi izmaim, melyekről érzem, sőt tudom, hogy többre hivatottak, mint e beláthatatlan táj felfedezésére. Hisz itt mindenütt csak a sivatag óceánja terül el körülöttem, annak fakó szemcsés vizével. Vagyis mégsem mindenütt, mögöttem ugyanis ott van a Köd, az az idegesítő homály, ahol semmi sem valódi, semmi sem létezik, semmi sem örök, legkevésbé én. És ha csak rágondolok, elfog a szédülés, szívem a torkomban dobog, agyamban a vér pedig azért lüktet, hogy felejtsem el minél hamarabb azt a helyet, és ne próbáljam meg felidézni mindazt, ami ott történt. Csak azt tudom, hogy ott kezdődött minden, és tudom, ha visszamennék, véget is érne. Testem, lényem az enyészetté válna, visszafogadná a világ, melyből vétetett, és nyoma sem maradna, hogy valaha is létezett. Azt nem akarom! Valami oka csak volt, hogy idekerültem, és nem az, hogy máris végem legyen. Márpedig a Köd nem tartogat számomra mást, vagy ha tartogat is, az olyan szörnyű, hogy eszem inkább elmenekül, mintsem felidézné e világsúlyú gondokat. Itt van hát egy dolog, egy apróság, melyben biztos lehetek: úticélom sosem lesz e kárhozott hely. De akkor merre tartsanak kecses lábaim?
Áh! Mit tudsz te?
Mindenhol csak a sivatag terpeszkedik, mintha élne, és minden erejével az én szabadulásomat akarná megakadályozni. Mintha bárhova is néznék, ő elém kúszna, és azt sugallná, nincs esélyem, ölelő karjaiban pihenek majd mindörökre. Csupán egy irányt fedeztem fel, melyet a végtelen homokkarok már nem érnek el. A távolban szürke foltok sejlenek fel, talán hegyek, és azt hirdetik itt a kiút, szabadulj meg a vég tüzes katlanjából ifjú tünde. Talán csak játszik velem a túlon túli szerzet, és örökkévalóságának érdekesebbé tétele miatt szórakozik velem. Talán az sem jó út, és ott is a vég vár rám, de lehet, hogy tévedek. Hiszen miért ne reménykedhetnék a jóban? Talán ott megtalálom azt, amit keresek, az életem értelmét, és végre nem fogok úgy meghalni, hogy nem tehettem semmit, mi értelmet adott itt létemnek, létezésemnek. A hegyek viszont messze vannak, a fénylő gömb leereszkedett, és nem árasztja többé magából a melegét, én pedig fázom.
Hagyj! Nem kell az ölelésed!
A magány, az egyedüllét pedig kis híján megőrít. Nincs senki, akihez szóljak, nincs egy másik teremtmény, ami több lenne, mint a homok, amit taposok. S végső elkeseredésemben már jó ideje beszélek magamban. Legalább a saját hangomat hallgathatom, ezt a füleimnek oly kedves, lágy énekszót, mely oly kellemes felüdülést jelent a szél fúvása mellett. Minek lenne hangom, ha nem azért, hogy hallgathassam. S minek van a szél, ha nem azért, hogy élettelen, érdektelen zaját elnyomja ez a valótlan harmónia a hangszálaim között.
Ó, igen, ez a gyengéden ölelő láthatatlan lélek azóta velem van, mióta elhagytam a gyűlölt ürességet, a nem létet. Ő volt az egyetlen, ki a lángoló tűzgolyó perzselő uralma alatt is gyengéden cirógatott, és hűvös érintése felüdülést jelentett a szörnyű időkben. Te vagy az egyetlen, kit magamhoz ily közel engedek. Egyedül te érdemelted ki ezt az óriási kegyet. Ám te eljátszottad bizalmamat, és akkor is érintettél, mikor nem volt rá szükségem. Egész éjszaka játszadoztál ébenfekete hajammal, és csodáltad két zöld tincsemet, mely diadalmasan túl nyúlva fejem vállig érő koronáján, gyengéden simogatta mellemet. Nem hibáztatlak mindezért, hisz ki is állhatna ellen az eleven gyönyörűségnek, de csupán nappali érdemeid miatt bocsátok meg neked, ó, te zúgolódó szerzet. Mondd, hogy élhet egy ilyen fennkölt lélek, ily hárborzongató hanggal? Vagy csupán saját eszményiségem mellett ily rút a dallam?
Ó, te csak hallgass!
Való igaz nincs is szebb hang a világon, mint az enyém, mely maga a szavak szivárványa. Csupán neki köszönhetem, hogy a szomorúság gyomorszorító mocsara nem nyelt még el magába. Ez az, mely mellet, a szél, és minden más zaj elhalványul. Hisz minden apró hang, mely elhagyja sima ajkaim, egy-egy csepp frissítő nedű. Ám képtelen vagyok ezekből a cseppekből olyan óceánt dagasztani, mely oltaná igazi szomjamat. Mert bár már melegszik ölelése e fagyos szeretőnek, a levegőnek, a szárazság, mint érdes bőrű szörnyeteg mászik le torkomon, és forró leheletével szárítja ki testem minden kincset érő nedvét. Találnom kell valamit, mely ezt a szörnyet a szomjoltás tengerébe folytja! De nincs körülöttem semmi, csak a homok, a dűnék, és az a furcsa növény ott nem sokkal előttem. Mi az ott, mi az, ami a lemenő hold fényében oly hívogatóan csillog? Mi az, mi máris menekülésre késztette a torkomban lakozó bestiát, és éltető patakokat indított útjára szavaim forrásából? Megtaláltam volna életben maradásom kulcsát? Az a növény is ugyanúgy terpeszkedik, mint a sivatag, melyben sanyarú életét éli, és talán ugyanolyan halálos csapdát rejt magában, mint aranyló anyja, ám szirmain kövér vízcseppek játszadoznak, és buján hívogatják éledező nyelvem. Számmal kell illetnem azokat a puha, vízzel teli zöldes ajkakat!
Innom kell a vízből! Oltanom kell maró szomjamat! Én leszek az, ki befalja nektárját! Nekem kell előbb odaérnem! Az a víz az enyém! Nem kerülhetsz elém! Nem lehet a tied! Nem vagy méltó rá! Nem érdemled meg az életet! Csak én érdemlem meg! Én vagyok a tökéletes lény, az egyetlen, és nem számít mily kemény a tested, pusztulnod kell! Már csak át kell lépnem felletted, és végre enyém lehet az, minek enyémnek kell lennie!
Óh! Igen! Árassz el! Légy enyém éltető nedű! Fogadd be testem az éltető, a tisztító mannát, és nem fog számítani, mit tettél meg érte, hogy megszerezd!
Még hogy „jut mindkettőnknek”!? Még hogy „ez mindkettőnk túlélésének a kulcsa”!?
Badarság! Felejtsd el! Vesszen ez is a Köd homályába, és gondoskodjon a feltámadó szél a homoktakaróról, mely eltakarja a múltat, és boldog jövőt ajándékozik nekem, az egyetlen lénynek, kihez méltó nincs e világon, és immár méltatlan sem.

S ahogy az éjháló szirmai becsukódtak, magába zárva az összegyűjtött párát szürcsölő tündét, a szél betemetett egy élettelen zöld testet. Egy kecses és feszes, szinte emberi, mégis oly valótlanul tökéletes és karcsú testet. Egy ártatlan oggun testét, ki hason feküdt a homokban, és nyaka lehetetlen pózban állt, rajta vékony, vörös ujjnyomokkal.

2.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 2.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2007-10-08 15:13 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Az Alkotás Kora sorozatot nem ismerem, így nekem édes mindegy, hogy szorosan, esetleg csak lazán kapcsolódik hozzá. Önmagában is olvasható (a hely ezek szerint nem ismerős, de ez nem zavart), és érthető. Úgy-ahogy.
Pár hibát találtam, talán stilisztikaiak (gyönyörű szó!), vagy elbeszélésbeliek, vagy hívd, ahogy akarod, de nem nyelvtani. nyelvtanilag rendben van. Viszont az a pár hiba (ha hiba) engem nagyon zavart.
Mindjárt az eleje. "Na tessék! Most meg majdnem megfagyok!" Majd a folytatás körmondatokban. Okéééé, tünde. De ez nem mentség arra, hogy nem szokás így beszélni. Egyszerű mondat - körmondatsorozat - új bekezdés: hiányos mondat - körmondatok sorozata - megint egy hiányos mondat - megint a körmondatok. Ezek közül az eleje az, ami a leginkáb zavart. Ha egyszerű a stílus, legyen egyszerű. Ha tirádás, legyen végig tirádás. De félmondatokért ne szakítsd meg! Minek? Egy-egy felkiáltás elmegy, de az eleje már nem. Az egy duzzogó megjegyzés. Majdnem megyfagy, amit azonnal ki is fejt két sorban. Dönts! Vagy-vagy. Vagy "majdnem megyfagyok", vagy "Testem a sötétség hideg takarójáról lógó remegő jégcsap, egyedül, a fényt keresve értelmetlen életében, és az utat keresve a végtelenben.". De együtt - számomra - összeférhetetlen.
Ami még zavart, az a kijelentő mondatok sokasága. "Én vagyok a tökéletes lény, az egyetlen, és nem számít mily kemény a tested, pusztulnod kell." - Ez felkiáltójeles. ;) Ilyenkor mindig elképzelem, hogy kimondja ezt valaki: "Pusztulnod kell." Mindezt unott képpel, mintegy mellékesen, ásítva, majd lekaszabolja a fél helyiséget. :D Oh, bocs, elkalandoztam. Szóval... igen, még egy dolog.
"Nincs senki, akihez szóljak, nincs egy másik teremtmény, ami több lenne, mint a homok, amit taposok." - Aham... érdekes. Ennek ellenére gyorsított menetben lezajlik a bűn és bűnhődés. :) Ezt a mondatot... írd át? Ne húzd ki, akkor hiányzik az indoklás, hogy miért beszélget magában (bár meggyőződésem volt, hogy ezek a gondolatai... persze manapság mindenki naplót ír, és magában beszélget, a gondolatokat megtartjuk a saját kis privát birodalmunknak, amely teremt, de nem áll szavakká). Talán jobb lenne, ha a nincs helyett mondjuk "nem látok senkit" esetleg "semmit" állna, az kevésébé zavaró. Mert ettől a mondattól számítva kb. fél percen belül (max.) meglátja a növényt, ami már messziről csillog - most kicsit megzavarodtam. Nem, nem, ha holdfény van, és sík sivatagi táj, akkor... á, dűne! Megvan. Szóval tegyük fel, hogy egy dűne mögött bújt meg az a cuki kis gaz. Akkor nem szóltam, vissza az egész. Mert máshogy már akkor látnia kéne, mikor elkezdi a bekezdést (kicsit összevontam a szereplőd monológját az írásképpel, bocs). És az a másik izé... mi az az oggun? Úgy fajilag. Vagy alfajilag. :)
Ööö... ennyi. Még talán annyit, hogy a sivatagban éjjel mínuszok röpkednek, szóval az a pára már nem pára, hanem jégkristály - de tegyük fel, hogy ez egy különleges sivatag, itt nulla fok felett van a hőmérséklet.
De nem szeretnék csak bántani, itt van két kifejezés, ami tetszett:
"a túlon túli szerzet" - Ez nagyon jó. :) (Őszintén szólva eddig nyögve-nyelve olvastam, de ez annyira megfogott, hogy lendületet adott a továbbiakhoz.)
"éjháló" - Ez egy kivételesen jó név! :D Nekem nagyon tetszik. Főleg, hogy épp egy sosemvolt világ növény- és állatföldrajzát dolgozom ki (kötve hiszem, hogy lenne belőle novella... a második mondat után elakadtam :) ). Nem, nem akarom kölcsönvenni, csak megjegyeztem, hogy ez tetszik. Méghozzá mennyire! :)
És... remélem nem haragszol meg azért, ha őszinte leszek: ez a két kifejezés tartotta bennem a lelket. Meg a Köd témája. Ez a három viszi a hátán a művet. A többi olyan... "én tudok többszörösen összetett mondatot alkotni, és ezt egy tündének tulajdonítani" stílusú. De ugye nincs harag... kérlek szépen! :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2007-10-08 19:54 Alkotó

Alkotó képe

Nincs, egyáltalán nincs, sőt nagyon tetszett a kritikád. Ezért illik szépen sorjában válaszolni rá.
Az Alkotás Kora sorozatot nem ismerheted, mert az is az én művem, és nem publikáltam, még. Azért írtam ezt a kis megjegyzést a végére, hogy később ne kelljen javítani, mikor már a többi is szerepel itt. Igazából ugyanis nem nagyon tudtam, mennyiben lehet javítgatni a már elküldött anyagon.
A hibáimat akkor szerintem hívjuk stilisztikainak. Nekem is tetszik ez a szó, és így, ketten már simán leszavazunk egy esetleges akadékoskodó harmadikat.
Szerintem nem követek el nagy hibát, ha elárulom, eredetileg az egész szöveg csak annyira volt "tündés", mint az általad is idézett eleje. De úgy olyan unalmas volt, és száraz, hogy feltöltöttem a mondatokat ezekkel a képekkel. Eszembe sem jutott, hogy a békén hagyott részek, és az újak között harmóniát kellene teremtenie. Talán azért, mert így olyan ritmusos lett az egész. Tő-képképképképkép-tő-képképképképkép. Mintha valami zeneszám. De igazad van, ha jobban belegondolunk, tényleg elég logikátlanok ezek a váltások. A baj csak az, hogy egyszerűen nem tudok dönteni. Egyértelmű, hogy az egyszerű részeket eltüntetem, de nélkülük hiányérzetem van. Főleg az elején. Kifejezetten szeretem ugyanis felütéssel kezdeni az írásaimat. Valami olyannal, ami szinte pofon vágja az olvasót, és emiatt már képtelen letenni, míg végig nem olvassa. Egy ilyen kezdéssel szerintem nem sok ember van, akit nem érdekelne, hogy "má mé?".(hajdúsági tájszólással a "már miért?", ami kb annyit tesz nálunk, hogy "mégis mi okból?", gondoltam tisztázom, és rendelkezésedre bocsátom, ha esetleg még nem volt meg a gyűjteményedben... :)) Azt pedig hirtelenjében nem is tudom, hogyan lehetne egy cirádás körmondattal ugyanezt a hatást elérni. Egyáltalán lehet?
A pontok sokasága viszont tényleg szégyenletes hiba, és ég is a fejem tőle rendesen. Erre nincs mentség, javítom. De ez az unott képes mészárlás tetszik. Lehet egyszer felhasználom.
"Nincs senki, akihez szóljak, nincs egy másik teremtmény, ami több lenne, mint a homok, amit taposok."
Na már most. Van ez a tündibündi, aki magát a legtökéletesebb lénynek gondolja, értékesebbnek, többnek mindennél, ami körülveszi. Ezért van annyira marhára egyedül. Mert senki sincs, aki méltó lenne hozzá. Legalábbis szerinte. Mint az a történetből kiderül, nem is olyan kihalt ez a sivatag. Van egyrészt ez az oggun, kinek kilétére később kitérek, és ez a növény. De mivel a tünde szerint egyik sem elég fenséges hozzá képest, ügyet sem vet rájuk. Egészen addig, míg az öncsodálattól el nem ér a szomjúság gondolatáig. Akkor persze már rögtön felértékelődik a növény is, ami esetleg némi frissítővel is szolgálhatna. Sajnálom, hogy nem voltam képes ezt átadni a szövegen keresztül, és szívesen vennék bármiféle tanácsot e téren.
És akkor most jöjjön az oggun!
Nem tudom mennyire vagy járatos a Cherubion kiadó 1996-os működésével, azon belül pedig az Osiris Könyvek 31. tagjával, mely a Fekete Vér címet viseli. Ez a könyv egész konkrétan egy oggunról szól, ami annak idején engem úgy megfogott, hogy egyszerűen képtelen voltam kihagyni a világom standard fantasy lényei közül. Azóta már rájöttem, hogy szinte senki nem ismeri ezt a fajt, és hozzászoktam a magyarázkodáshoz. Másrészt pedig a Cherubion játékkönyvekben jó ideig volt választható szintén ez a faj, ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül erre esett a választásom. Azóta, kihasználva e faj ismeretlenségét, és tulajdonképpen kihasználatlanságát, jó néhány dologgal kiegészítettem a leírásukat, és inkább mondom magaménak, mint a Robert Knight fedőnevű Bihon Tibortól kölcsönvett fajnak. Ám mivel maga a történet szempontjából szinte teljesen lényegtelen, hogy mi is ez a lény, nem is tartottam fontosnak kiléte részletezését. A főszereplő ugyanis maga sem vesz róla tudomást, egészen addig, míg a víz nem lesz a tét, így hát gondoltam elég, ha meghagyom titokzatos árnynak, kinek kilétéről mindenki szabadon gondolkozhat.
Ugyanakkor viszont mellékelem az éppen élő leírásukat, és ha gondolod, megírhatod, mit szúrjak be belőle a történetbe.
"Ők voltak az árnyékok közt járók. A tökéletesen észrevétlenek. Kiket csak akkor fedeztek fel, ha ők akarták. Ám miért akarna egy lény, ki megbékélt sorsával és felfedezte a láthatatlanság gyönyörűségét, része lenni annak a világnak, mely nem érti meg, s melynek sohasem lehet része? Titokzatosak és visszafogottak voltak. Némán tették a dolgukat, és csak akkor beszéltek, ha kellett. Csak látogatóként vettek részt a valóságban, s ha épp nem volt muszáj, mindig elbújtak valahova, eltűntek a világ szeme elől, és vissza húzódtak a saját kis világukba. Csak fajtársaikkal számára nyíltak meg kissé, egyébként teljesen magányos életet éltek. A hihetetlenül jó rejtőzködő képességük mellé mindezek mellett félelmetesen jó helyzetelemző képesség párosult, melyet viszont, ha kellett, valóban előszeretettel használtak. Nagyon kevés oggun volt ugyanis, aki nyílt harcba bocsátkozott volna, vagy aki maga okozott volna sérülést másnak, esetleg maga gyilkolt volna. Ehelyett inkább a háttérből ténykedtek, észrevétlenül, mások számára teljesen jelentéktelenül. Mégis képesek voltak úgy alakítani a dolgokat, hogy a környezetük azt akarja csinálni, amit ők akarnak. Nem nyíltan vezették a lényeket, hanem különböző mesterkedések segítségével, a lények vezetőit befolyásolták. Elemző képességükkel megkeresték azokat a helyzeteket, mikor közbe kell lépniük, és egy-két apró, ám halálpontosan időzített csellel elérték, hogy olyat tegyen áldozatuk, ami nekik kedvez, miközben azok egyébként soha nem tettek volna még csak hasonlót sem. Nem voltak nagy céljaik, vagy alantas vágyaik. Eszüket e helyett arra használták, hogy minden helyzetnek tökéletesen urai legyenek, miközben ezzel senki sincs tisztában. Ha pedig beszéltek, akkor is csak olyan ködös utalásokat tettek, amiket talán abban a pillanatban fel sem fogott az áldozat, de arra jók voltak, hogy bogarat ültessenek a fülébe. Egy-két nap múlva pedig ennek következtében az áldozat olyan elhatározásra jutott, melyre egyébként soha, miközben arra már nem is emlékezett, hogy honnan indult ki az egész gondolatmenet. Ezeket az eszközöket mégsem használták gátlástalanul gonosz célokra. Jellemüket tekintve ugyanis a semlegesség állt hozzájuk legközelebb, mert bár rettenetesen szelídek voltak, senkinek sem ártottak, és szó nélkül segítettek mindenkinek, mindezt saját érdekükben tették, és soha nem foglalkoztak más boldogságával. Ők valóban az árnyak közt járók voltak. Azok, akiket soha senki nem vett észre, ám az óvatlanok könnyen elbotolhattak bennük, akik pedig óvatosak voltak, azokat is befolyásolták, hiszen miattuk elkerülték az árnyak mélyét, az ő birodalmukat.
Külsejük is alaptermészetüket tükrözte, bőrük, hajuk sötétzöld, testük feszes, kecses, és izmos, ugyanakkor könnyű, hogy bárhova el tudjanak jutni, ha épp rejtőzködésre lenne szükség. S mivel lételemük volt a sötétség, ezért mindent, amit az befogad, úgy láttak, akár a napsütötte mezőket. Lángszerű, égnek álló, vagy rövid, tüsi hajukon kívül semmilyen szőrzet nem borította testüket. Minden másban viszonylagos hasonlóságot mutattak az emberekkel. Méretük pedig úgy két harmada volt az emberekének.
Az oggunok igen szűkszavúak voltak, ám ennek ellenére rettentő választékosan beszéltek, és abból a pár szóból is, amit mondtak, el tudták érni azt, hogy a lehető legkevesebb kérdést tegyék fel nekik utána. S bár intelligenciájukban nem előzték meg az embereket, gondolataikat leginkább ezekre a dolgokra koncentrálták, így lehettek képesek a tökélyre fejleszteni a kommunikációt.
Az oggunok a goblinokhoz hasonlóan csak nagyon ritkán mutattak kirívó tulajdonságokat, hiszen minden vonás, ami szokatlan volt, a rejtőzködő, a beolvadó, elvegyülő képességieket rontották. Aki mégis különbözött a többiektől, sőt bizonyos rendellenességek miatt még a bőrszíne is elütött a többitől, arra sosem várt hosszú élet, és biztosított volt, hogy ne öröklődjenek rossz tulajdonságai."
A pára-jégkristály témában azt hiszem megint én vétettem, egy olyan ismeret kihagyása miatt, melyet mindenki számára tudottnak véltem, és egy aprócska képzavar is közbelépett. Az éjháló nagy páragyűjtő virág, ami hajnalban szétterített szivacsos szirmokkal várja, hogy lecsapódjon rá a pára, és az első napsugárra összezáródik, hogy nappal vastag héjával védje a sivatag kincsét. Mikor a tünde meglátja, már hajnalodik, és a szirmok nyitva vannak. Ilyenkor már nem fagypont alatt van a hőmérséklet, és a pára is cseppfolyós. Az ormótlan hibát ott vétettem, hogy "hold fényéről" írtam, és kimaradt a "lemenő". Ezt most javítom is. Másrészről pedig a világomban egy-két dolog valóban nem úgy van, mint a valóságban. Ilyen például az is, hogy gyorsabban telnek a napok, melynek okára, ha lehet, csak egy későbbi novellában térnék ki.
(Csak közben jegyezném meg, hogy tényleg röhej, mennyi helyen írtam pontot felkiáltójel helyett. Szörnyű, milyen figyelmetlen voltam. Szégyen ilyet kiadni a kezeim közül.)
A vicces az, hogy még a dicséretedbe is belekötök. A "túlon túli" ugyanis nem az én szülöttem. A Marvel képregények egyik nagy sorozata volt a Titkos Háború, melyben többek között a mostanában filmekből is ismert Pókember, Fantasztikus Négyes, X-men, és társaik harcoltak a gonoszok ellen egy másik univerzumban a Túlon Túli parancsára, aki egy mindenek felett álló entitás, és így kívánta szórakoztatni magát.
Az Éjháló viszont teljes mértékben az enyém. S még sok hozzá hasonló növényem és állatom van. Tulajdonképpen a világomban alig van valódi élőlény, éppen ezért nem kevés új fajt kellett kitalálnom, hogy a világnak igazi flórája és faunája legyen. Valahogy úgy, ahogy te is. Csakhogy én ezen már 8 éve dolgozom, és ez idő alatt volt időm pihent agyam ilyetén kifacsarására. Bár írtad, hogy nem akarod kölcsönvenni, azért mellékelem ennek leírását is. Hátha találsz benne még érdekes, szórakoztató dolgokat.
"Orknyi magas virágú, kemény szirmú, barna növények voltak, melyek hajnalban szétterítették szirmaikat, és azok szivacsos belsejébe gyűjtötték a lecsapódó párát. A szirmok külseje ugyanis nedvesség hatására összerándult, így nyitva utat a virág vízben gazdag belseje felé. Az éjhálók tehát méltán voltak a sivatag legfőbb vízforrásai, és ezt az állatok is jól tudták. Ha megszomjaztak, egyszerűen megnedvesítették a barna szirmokat, és máris hozzáférhettek a szomjoltó nedűhöz. A bőrgólyák pedig fél életüket e különös burokban élték le, innen indultak vadászni, és ide tértek vissza szokatlanul hosszú álmukat aludni. Az éjhálók nagy, ritkás telepekben éltek a sivatagban szétszórva. Magjaikat a hajnali szél gondjaira bízták, amik homokot érve az első csepp párától elkezdték ereszteni hosszú gyökereiket, és növeszteni kemény, nedvességet semmiképp ki nem eresztő virágjukat. Majd míg világ a világ, ott díszelegtek a sivatag homokjából kimeredve, állandóan őrizve a sivatag kincsét, mely maguk ellátása mellett a sivatag lényeit is életben tartotta. Ezért váltak hát az éjháló a homoktenger legjelentősebb növényeivé."
(Teringettét, már meg a bőrgólyák leírása kívánkozik ide. Nem baj. Őket még pihentetjük addig, míg külön nem kéred őket. :))
A Köd témája egyébként szintén igen érdekes, és összetett. Ám, ha egy egész novellát neki szentelnék, akkor sem mondanék el róla mindent. Talán egyszer hozzáfogok.
"én tudok többszörösen összetett mondatot alkotni, és ezt egy tündének tulajdonítani"
Na most képzeld el, milyen volt eredetiben ez a történet, a többszörösen összetett mondatok nélkül! Egy valami tény, van még hova fejlődnöm írás terén, annak ellenére, hogy egy-két ötletemmel fel is tudom kelteni a figyelmedet.
Na és most jöjjön az a rész, amit a legjobban rühellek olvasóként, és nem tartok méltónak egy komoly íróhoz.
A mentegetőzés:
Ez az első novellám, mely valójában a már fentebb említett Alkotás Kora sorozat egyik kulcsfigurájának előtörténete.
Szörnyű. Sosem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedek, de látod de kihozod belőlem a legrosszabbat. :)
"De ugye nincs harag... kérlek szépen!"
Na, javítottam, amit tudtam, szólj, ha még szúrja valami a szemed!

h, 2007-10-08 20:39 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Csúnya dolgot teszek, 1001. hozzászólásomként: :( Nem jó az átírás. :( Sőt, :cry: Az első két mondatot én már eredetileg is ki akartam húzatni, de meggyőztél, hogy tényleg az kéne: húzd ki az átírt részt. Az elejét. Kezdd a jégcsapostól, és felkiáltójellel. ;) (Én azt elsőre is felkiáltójellel képzeltem volna el... érdekes.)
Talán meghagyhattad volna az egyszerű mondatokat. Úgy is lehet képet vetítetni, csak kisebb adagokban tálalod.
De talán hagyjuk az átírás-javítgatás témát (egyébként az egészet átszerkesztheted, ha akarod), én mindig találok valamit, ami nem tetszik, és rájövök, hogy az eredeti volt a jó. (Visszaállítsam az eredeti verziót?) Mert itt van ez a "nincs senki, aki méltó lenne hozzám" téma - túl hamar. Nincs meg az érzelmi ív, hogy jut el a senkitől a növényig, majd a másikig. Egy bekezdésben vannak (gyakorlatilag), és ez nem túl jó. Ha az elejére teszed ezt a magyányosság-fenségesség szöveget, és az eredeti helyén megmarad a szomjúság felülkerekedése talán jobb. Mert így azt kell gondolnom, hogy addig is szomjas volt, és épp akkor látta meg a növényt, ami felé kúszott az a drága oggun (vagy sétált... részletkérdés), és beugorott neki: hé, ez víz, és nekem MOST kell innom, és hajrá!
Az oggunokra visszatérve: nem kell kidolgozni csak érdekelt, hogy mi a halál (gondoltam, biztos tudnom kéne, de ezek szerint nem...). Az élet vége. Az oggun definícióért meg hálás köszönet, a Cherubion kiadónál bennfentesebb személyek is szeresztősködnek ezen a honlapom, mint én (én vagyok a szükre színfolt, mert fantasyból tökéletesen sík vagyok).
És... mi az a bőrgólya? :D Az éjhálóval kapcsolatban: na, most kereshetem meg annak a növénynek a latin nevét... aszongya, aszongya, Bevezetés a növénytanba... tavalyi anyag... huh, ez nagyon az alján lesz... pl... ez? Hopp, mázli, megvan. Hmmm... mennyi hülyeséget írtam én... "Jegyzet: Bogi már megint nincs meg. Köv. óra is itt lesz, én el nem mozdulok, az tuti, szóval meg kell majd találnom innen (hmm... én vagyok a biztos pont. Jóhetsz Arkhimédész, segítek kimozdítani sarkaiból a Földet.)" Jééézus! Mindezt első óra előtt? Khm. Bocs. Na, hol van az a név... Welwitschia mirabilis! Óh, akkor gógle haverom...
http://www.museums.org.za/bio/images/hgr/hgr4942.jpg
Na, erre gondoltam először, mikor olvastam az éjhálót. Hasonlít? ;) (Cuki növényke... nekem mindig is tetszett.) Remélem...
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

k, 2007-10-09 14:23 Alkotó

Alkotó képe

Hát, gondolom siettél ezzel az 1001. hozzászólással, mert elég szétszórt lett. Azt még sikerült is merértenem, hogy töröljem ki az első két mondat helyeti dolgokat. De azt már nem értem, hogy ha átírtam úgy, ahogy mondtad, akkor most miért nem jó. Arról meg végképp gőzöm sincs, hogy kerül a (most már) első mondat végére felkiáltójel. Felszólító és óhajtó mondatnak semmiképp sem néz ki, így marad a felkiáltás. Hát, nem tudom megpróbáltad-e ezt a rövidke kis mondatocskát elkiáltani, szerintem lehetetlen. Tulajdonképpen ebben a mondatban egy deka indulat nem fér már bele. Ezért tartottam szükségesnek egy mondatot elé, ami esetleg jobban kifejezi az érzelmeit. Mindenesetre javítottam, ahogy mondtad, kíváncsi vagyok, így milyen lesz.
Az egyszerű mondatok képvetítéses témájából sem értettem semmit. Ígyhát azokat békén hagytam. Majd megírod, hogy mit csináljak, ha akarod.
A méltóság téma túl hamarsága sem kristálytiszta számomra. Most akkor szúrjak be még egy fél oldal merengést, csak azért, hogy meglegyen az "érzelmi ív"? Fogalmam sincs, miért baj az, hogy egy bekezdésben vannak. Ez az egész novella egy gondolatmenet, minden mondat az előzőből következik. Ha ez a csaj most azon mereng, hogy tetszik magának a saját hangja, majd elgondolkozik azon, mit érez még legalább ilyen fontosnak, és eljut a vízig, akkor szerintem logikus a gondolatmenet. Ezek szerint pedig viszonylag jól értelmezted a dolgot:
Még a novella elején kitérek arra, hogy milyen rossz volt már nappal, mert akkor a meleg miatt marha szomjas volt. Most hideg van, és fázik, de legalább azzal tudja magát vigasztalni, hogy jártatja a száját. A novella végére pedig már hajnalodik (ezt több helyen is jeleztem most már), kezd melegedni az idő, és ráadásul még a gondolatmenetben is ekkor jut el odáig, hogy eszébe jut, hogy inni is kéne már, főleg, hogy a melegedő idő miatt, és a folyamatos beszéd miatt ismét kezd kiszáradni a szája. (ezt is írtam) Ráadásul ez a jány egyfolytában megy, és hogy-hogy nem a történetvégére ráakad erre a növényre is.
Na már most, azt eddig természetesnek vettem, hogy ezen a történeten rögtön látszik, hogy egy nagyobb időtartam eseményeit fedi le. Írásaid alapján viszont szembesültem azzal, hogy ez nem így van. Úgy tűnik az, hogy ennyi idő alatt ilyen kevés dolgot gondol végig a hölgyemény, az egyszeri olvasó számára elviselhetetlen. Azt hiszem ezért tanácsoltad az időhúzást, amivel viszont én nem szeretnék élni. A kézenfekvőbb lehetőség ugyanis az, hogy beszúrok ide még fél oldal felesleges szöveget, a csúnyább pedig az, hogy a gondolatmenetet ehhez hasonló böszmeségekkel szakítom meg:
És így gondolkozott, míg az éjszaka el nem telt, és a hold ereszkedni nem kezdett.
Az oggun definícióját szívesen. A bőrgólyáét az alábbiakban olvashatod:
"Madarakhoz hasonló lények voltak, de egyetlen toll sem volt csontos testükön, melyet visszataszító, lebernyeges bőr fedett. Négy szárny takarta ocsmány ábrázatukat és csenevész lényüket. Lábaik karmokban végződtek, mellyel főként a sivatag kisebb lényeit ragadták el. Mivel akkorák voltak, mint a törpék, ezért kényelmesen elfértek az éjhálókban, melyekbe a nappali meleg elől bújtak, és persze folyadékszükségletüket is itt pótolták. Mindig hajnalban vadásztak, mikor az éjhálók elkezdték gyűjteni a párát, mivel egyrészt csak ilyenkor szabadulhattak ki, másrészt a többi állat is ilyenkor merészkedett elő a búvóhelyéről, és a gólyák őket fogdosták össze. Alapjában véve agresszív lények voltak, és aki piszkálta őket, azokba hamar beleakaszkodtak. Társaik pedig előszeretettel segítettek be a bosszúhadjáratba. Szóval, a sivatag vándorai jobban tették, ha hajnal tájt távol maradnak az éjhálóktól."
Az általad beszúrt kép egyébként hasonlít, ám az éjhálóknak keményebb a szirma, és vastagabb, nem ilyen nyeszlett, puha izé, ráadásul belül szivacsos és vizes.
Végezetül pedig:
"egyébként az egészet átszerkesztheted, ha akarod"
Na ez a mondat vette el a kedvem attól, hogy én tovább dolgozzak ezen a novellán. Őszintén megmondva az alaptörténet sem valami nagy szám, így meg már végképp nem. Azt ha egy szöveget ilyen hosszan kell magyarázni, az már sok jót nem jelent. Azért nem adom fel, és fogok én még írni ide, csak... nem ilyet.
Itt rinyálok, de a végén csak beszúrtam még egy bekezdést. Remélem nem lett olyan szörnyű, mint a múltkori, és nem kell ezt is kihúznom.

k, 2007-10-09 15:38 Blade

Blade képe

Khm, khm...a hsz-eket nem minősíteni kell, hanem megköszönni...

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

k, 2007-10-09 16:12 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Megbocsátasz, de ezt már nem olvastam el újra (három már egy kicsit sok nekem).
Na, akkor válaszok: a bőrgólyákat kösz. Amúgy a növényke nem nyeszlett-nyiszlett (a Te növényed kemény levelekkel nem élne meg, mindegy), és belül szivacsos, vizes, mivel egy NYITVATERMŐ POZSGÁS! Huh. :) Most mutass egy növényt a sivatagban, ami nem raktároz vizet a belsejében. És állítólag a világ legöregebb növénykéi. Szépek, kedvesek, állítólag van 2000 éves példány köztük, mert olyan, de olyan lassan növekednek... :)
Szóval a magyarázkodás: én nem mondtam, hogy írd át az elő két mondatot cikornyásra! Nekem csak az nem tetszett, hogy kétszer fogalmazod meg ugyanazt az érzést (fázik) - egy rövis, meg egy hosszú mondatban kifejtve. Ez nekem túl sok volt, ezért ajánlottam a vagy-vagy témát. És ehhez kapcsolódik a felkiáltójel, vagyis az első két (kihúzott) rövid mondatot pótolja a meghagyott hosszú, ami értelmileg ugyanaz: "most már mindjárt megfagyok". És mivel az felkiáltójellel volt (felsóhajtott), hát maradjon ez is hasonló hangú. Csak ezért. ;)
Az egyszerű mondatok. Nem mondtam, hogy úgy írd át, csak elmondtam, hogy az egyszerű mondatokkal is lehet képet leírni, nem csak többszörösen összetettel. Kicsit nézd általánosabban a "kritikát", amit mondok, az nem mind átírási javaslat! Ha azt mondom, "ezt így és így át kéne írni", az az. De ha nincs előtte ilyen, akkor hagyd a jó fenébe, majd legközelebb gondolj rá. Oké? :)
Ez a kiszáradás téma... igen, az idő a baj. Nem gondolat - és ez a legnagyobb probléma vele. Mert ezt el lehet gondolni hat nap alatt is, de elmondani jelen idejű cselekvés, és ennek a szövegnek az elmondása egy fél óra. Nem sok. Maga a bekezdés öt perc sem - tehát nekem ezért volt túl gyors a felismerés, hogy innia kéne. Főeg, hogy megzavartál azzal, hogy látja az oggunt meg a növénykét előtte is, csak a méltósága nem engedi, és nem megy oda, mert nem többek, mint a homok. De ezek szerint járkál, vagyis nekem volt igazam, vagyis legyen egyszer gyereknap, igaza volt az olvasónak, na! Ha marad az a feltételezés, hogy addig nem látta a növényt, akkor jó. Akkor tényleg reális. Szomjas volt előtte is, egyszer hipp-hopp, víz a sivatagban, na rohanjunk. Igen, én ezt így képzeltem. Erre Te megmagyaráztad, hogy nem, a méltósga volt a gát, nem a homokdűne, ami eltakarta a növényt. Oké, akkor nem reális, akkor túl gyorsan adja fel a lelki harcot (ami nincs is, mert nem érzékelteted az időt). Erre most kiderül, hogy addig valóban nem látta a növényt. Vagyis cirka 2000 sort feleslegesen vitáztunk, mert eredetileg is ugyanarra gondoltunk, csk nem tudjuk megértetni egymással. Vagy nem? Nem érdekel! És még valamit: nem akarom, hogy kiderüljön, hogy nem! NE ÍRD ÁT MÉG EGYSZER! :D Legyél Te a belátóbb. Mint szerző tudhatod, hogy mi a Te igazságod, én, mint olvasó, tudom, hogy én mit olvastam ki ebből, és mit kreáltam hozzá. Nekem a dolog rendben van. Neked is. Mit vittázunk? Át ne merészeld írni! :)
És... lány?! Na neeeee! Kérem, én a tündén is már kiakadtam (más teremtmény nem körmondatozhat? csak tünde? hogy van ez? nem érdekel, hogy magasabbrendű, az emeberek méltósága, bukott becsülete akkor is sokkal érzelemgazdagabb, mint a hidegfényű tündék világa! a tünde álljon mindenek felett, és az embert tedd meg főszereplőnek! ó, kicsit kiakadtam, bocs, nem ide tartozott), de hogy még nő is... oké, nyugi. Nekem férfi. és akkor is férfi marad, ha átírtad, és megejgyzed, hogy nő. Nem érdekel. Ezzel a magyrázattal elkéstél. :P
Visszatérva az idő problémájára: "Úgy tűnik az, hogy ennyi idő alatt ilyen kevés dolgot gondol végig a hölgyemény" - nem, nem ez a baj. Ez gondolatban jó. Mert a gondolat csapong, megáll, csak a léptei neszét hallgatja, de ez összefüggő beszédnek láttatod, vagyis nincs megszakítás, vagyis nem ölelhet fel nagyobb időtartamot, mint az olvasási idő. Ha gondolat, én készséggel elfogadtam volna, hogy oké, nem kell jelezni, hogy itt nem gondokozott, mert evidens. De nem, Te ragaszkodtál a magában beszélős modellhez. Ez volt a bajom vele. Mert ott már jelezni kell, ha megáll a beszédben.
"Végezetül pedig:
"egyébként az egészet átszerkesztheted, ha akarod"
Na ez a mondat vette el a kedvem attól, hogy én tovább dolgozzak ezen a novellán."
Miért? Megkérdezted, mennyit lehet beleszerkeszteni egy-egy műbe. Erre válaszoltam, hogy ha kedved tartja, az egészet átszerkesztheted, nincs karakterbeli megkötés, vagy új verzió-korlátozás. És... nem látszik, hogy elment volna a kedved a művön való dolgozástól (szép kifejezés)... bocs, kihagyhatatlan poén volt! (Tudom, ezek után a fene se akar ránézni, megértelek.)
De értem, azt hitted, lekicsinylem a művedet, vagyis semmi nem jó belőle, az egész mehet a kukába. Nem, nem, elbeszéltünk egy más mellett. Nem is... nem akartuk megérteni a másikat (én igyekeztem, de Te "csúnyán átvertél"...). Szerintem maradjunk abban, hogy az olvasó gondol valamit, az író gondol valamit, és ne keverjük ezeket össze, mert ez lesz belőle (lásd fentebb). Csak akkor kezdjünk vitába, ha bizonyos a félreértés (pl. valakinek a haláláról írsz, de az olvasó a következő részben aktuális házasságát várja már), vagy ha valaki kérdez valamit. Akkor természetesen javítsd ki/válaszolj. De a különböző olvasatokat hagyjuk meg egymásnak. ;)
Ettől függetlenül értékelem a szorgalmadat, és a munkát, amit ebbe az egy műbe beleöltél. Bár úgy tűnik, feleslegesen. De tanulságos lecke volt, mindkettőnk számára. (Te megtanultad, hogy nem kell első szóra ugrani, és kiszolgálni a másikat, én meg megtanultam, hogy fogalmazzak egyértelműen... de akkor azt fogom érezni, hogy megsértődsz, mert túl szájbarágós leszek, és azt hiszed: hülyének nézlek. Patthelyzet.)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

k, 2007-10-09 20:58 Alkotó

Alkotó képe

Köszönöm.

sze, 2007-10-10 01:00 Fishbone

Fishbone képe

Hmm... Ahogy így beleolvastam a hozzászólásokba, valamiért eszembe jutottak a ,,Vita is over!'' momentumok. :D No mindegy.

Amúgy én nem ismerem az eredeti művet, de ez most szerintem nem olyan rossz.
Ha valaki azt mondja, hogy ő maga tökéletes, akkor biztos van benne valami stikli. Nem vagy véletlenül tündegyűlölő egyébként? :D
Engem az zavart, hogy lefáraszt az olvasása, de ez alapvetően nem probléma. (2007. okt. 10. 1:47) Meg aztán én nem értek az irodalomhoz, lehet, hogy az eredetiben sem zavart volna az a pár dolog. Esetleg tudat alatt, így max a felénél abbahagytam volna, de ez most lényegtelen.
De azért remélem, hogy a sorozatod sztori részei máshogy lesznek végigvezetve.

hárborzongató - valami perifériát ki kéne már találni a billentyűzet helyett... én is mindig 'karcoalt'-ot írok a google-be, mikor ide akarok jönni, múltkor már a billentyűzetre is rácsaptam, bár az azért volt, mert nem akarta bevenni az egyik betűt. Mondjuk segített a problémán: Lefelé fordítva jól ráhúztam a hátára, fél kiló kosz pottyan a földre, aztán már minden jó lett.
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

sze, 2007-10-10 09:35 Alkotó

Alkotó képe

A sorozat totál máshogy van végigvezetve, megnyugodhatsz.:)