Elűzetés

- Tofunok!
Az óriás hangjába beleremegett a fennsík, s még talán a homály vidéke is összébb húzódott egy kicsit. Ez volt az első alkalom, hogy nevükön szólították eme pusztító teremtményeket. Senki nem vette még szájára e csúf elnevezést, de mindenki tudta, mit jelent. Rengetegen voltak, hátuk mögött a valótlanság vidéke, a Köd, előttük a végtelen sivatag, s most mind, ki képes volt gondolkodni, de még az állatok is ugyanazt a vezényszót vájták tudatukba.
- Meneküljünk! - sikította egy kis, pocakos, csapzott hajú ember a lények forgatagában azt, amire mindenki gondolt. Ő volt az első áldozat. A sivatag örvénylő homokjából egy csontos koponya robbant ki, épp az ember alatt. A következő pillanatban pedig már mindent jótékonyan eltakart a felkavarodó porfelhő. Vér fröccsent a meredten bámulókra, majd felvillant egy zöld farok, aztán a homok nyöszörgő hangjai közepette, ahogy ismét magába nyelte a fenevadat, az egykor volt élőlény, most élettelen húshalomként zuhant a többiek közé. Ennyi jutott hát neki e csodából, a gondolkozás, az érzés, a létezés ajándékából. Ő is csupán pár pillanattal ezelőtt ébredt öntudatra, mint mindenki más, az a több száz lény, aki vele együtt lépett eme idegen világ vészjósló földjére. Előtte nem is léteztek, s mikor kiléptek a Ködből, csak egyet tudtak, el kell innen menniük. Nem számít hova, csak el az ismeretlen, a valótlan, a Köd vidékéről, hol semmi sem igazi, semmi sem állandó, legkevésbé nem ők. Csak néhány lépést tettek még meg, mikor az óriás megpillantotta a hullámzó homokot.
Az emberek méltóképp reagáltak a történtekre, rohantak és ordítoztak, ahogy bírtak, ám végül szinte mindegyikük hangja egy gurgulázó halálsikolyban halt el, ahogy a talpuk alól kirobbanó tofunok az alkarjukból kiálló csonttüskékkel szinte kettéhasították őket a combjuktól egészen a tüdejükig.
A goblinok az emberekhez mérve felfoghatatlan őrültséggel reagáltak a dolgokra. Örömüket lelték a menekülő emberek jajveszékeléseiben, a hátukra ugrottak és a földre teperték őket, hogy aztán együtt váljanak a tofunok martalékává. Mások egész egyszerűen a lábukba haraptak, és a véres hűsdarabokkal a pofájukban jártak örömtáncot, majd fuldokolva röhögtek, az egyik emberi áldozat elguruló fején, és perverz labdajátékot játszottak vele, míg a szörnyeteg vissza nem jött érte, kiegészítve egy kis ráadással az étkét.
A gyíkemberek mindezt rideg tárgyilagossággal fogadták, bár tudták, ha a földön maradnak, semmi esélyük a túlélésre, ők mégis próbálkoztak, méghozzá nem is rosszul. Mindent megtettek, hogy feljussanak az óriásokra, vagy valamelyik állat hátára, és azon hagyják el a helyszínt. Eme céljuk eléréséhez pedig valóban mindent felhasználtak, hullákat, élőket, fajtársaikat egyaránt. Aki pedig az útjukba került, többé nem kellett aggódnia a tofunok miatt.
Az oggunok viselték a legjobban a dolgot, legalábbis ők voltak az egyetlenek, kik nem nyilvánították ki érzelmeiket. Fürge árnyakként suhantak a lények áradatában, s némán, kecses tornászként vettek minden akadályt. Láthatatlanul surrantak el a lábak között, libbentek át a fejek felett, és ha kellett, puha takaróként simultak a többi lényhez, hogy elkerüljék a veszélyt. Ám a tofunok elől még ők sem menekülhettek, az apró bokára szemvillanás alatt lecsapott a karmos kéz, és a homok ölelésébe rántotta, hogy aztán bíbor szökőkútként törjön ismét a felszínre.
Az orkok sem kíméltek senkit, ám ők egyáltalán nem gondoltak a menekülésre. Tudták, hogy végük, de nem vesztegethették el ezt a kiváló lehetőséget, ki kellet próbálniuk a pusztítás örömét. Az acsarkodó goblinokat lábaiknál, kezeiknél megragadva, élő husángjaikkal csépelték a népet. S ha eltaláltak valakit, az ütődött kis szerzetek még bele is haraptak a szenvedő félbe, s csak a következő csapásnál hagyták kitörni a nyakukat. Ha pedig a hű fegyvernek szakadozóban voltak a végtagjai, a büszke ork gyorsan tovább adott a segítő kézen, és újabb fegyver után nézett.
Az óriások egy darabig viselték, sőt még segítették is a rájuk akaszkodókat, de mikor az első tofun átvágta az egyik óriás inát, a többinek sem volt tovább maradása, és legyen az a legjámborabb tünde, vagy oggun, ha hátráltatták őket, mindet elsöpörték. Akik pedig döngő lépteik útjába kerültek, az legnagyobb sajnálatukra, néhány lépés után végül csak lefoszlott a terebélyes talpakról.
A törpék mindezek keverékeként viselkedtek, csak a pánik hiányzott belőlük. Minden tettüket, vagy a harci düh, vagy megfontoltság vezette. Egy göndörszakállú nő például fajtáját megszégyenítő kecsességgel szökkent a rohanó óriás után, ám próbálkozását nem koronázta siker, és ez irdatlan dührohamot eredményezett, melynek jó néhány idegesítő goblin és egy ork állkapcsa lelte kárát, míg végül egy neki rohanó ember társaságában el nem nyelte őt is a forrongó homok.
A tündék pedig, kiket a legtökéletesebbnek teremtettek, valóban példamutatóan jártak el. Nemesen viselték a dolgot, s csak kis részük ájult el. Az őket eltipró sokaság pedig gondoskodott róla, hogy gyenge természetük ne öröklődjön a későbbiekben. Az egyik tünde körül kis, vegyes fajú csoport álldogált várakozva. A tünde komoly arccal, nagy taktikai fogásokon gondolkozott, miközben figyelte a tofunok feltűnési helyeit és a tömeg haladását. Majd sokat sejtetően, ugyanakkor rettentő fölényesen és magabiztosan elindult a tömegen keresztül az egyik irányba, nyomában bölcs követőivel az életbemaradás útján. Ekkor azonban egy óriás megadta magát a lábát nyiszitáló tofunok sokaságának, és mint egy lavina, úgy állapodott meg a kis csapaton. Csak a bölcs vezető élte túl, ő is csak egy pár pillanatig, míg az óriás lábáról lesikló tofunok meg nem szabadították a lelkiismeretének kínzó ostromaitól.
Az állatok mindeközben valami különös ösztöntől vezérelve mind más irányba menekültek, és nem a tömegben kerestek menedéket, hol csak a biztos halál várt rájuk.
Így hömpölygött át a sivatagon a vészes iramban fogyatkozó sokaság, s miközben egyre inkább maguk mögött hagyták a ködöt, a távolban feltűnt egy hegyvidék, mely végre fedezéket nyújthatott volna a tofunok támadásaival szemben. Nem úgy, mint a jobbjukon tátongó szakadék, mely csupán a még gyorsabb véget biztosíthatná, vagy a baljukon húzódó végtelen sivatag, hol a tofunokra terített asztal várna az arra menekülők személyében.
Az óriás, ki elsőnek pillantotta meg a megelevenedő homokot és figyelmeztetni próbálta a lényeket, már azt sem tudta mióta menekülnek. Azóta, hogy elkiáltotta magát, egy lélegzetvételnyi időre sem csendesült el a sivatag. A kék ég alatt most vörös volt a homoktenger, és benne a ragadozóhalak nem kíméltek senkit és semmit. Mikor végignézett a már nem is olyan nagy tömegen, úgy érezte rettentően öreg, és már túl sokat is megért. Pedig semmire nem emlékezett a tofunok támadása előtti időkből, melyek talán soha nem is léteztek. Ahogy egyre inkább úrrá lettek rajta a súlyos gondolatok, úgy lassultak léptei, míg végül megállt. Szórakozott mozdulattal fejéhez emelte rettentő mancsát, és téglaszerű karmaival belevájt pusztán a fél fején leledző mohaszerű hajába. Egy gyíkember sivítására tért magához, aki épp ezt a furcsa menedéket szemelte ki magának, és most nem tetszését nyilvánította, egyrészt ily modortalan megzavarásáért, másrészt az ok nélküli megállásért menekülés közben. Az óriásokhoz képest is hatalmas, sziklatömbből faragottnak ható gigászi lénynek csak most tűntek fel különös utasai. A fején tanyázó gyíkon kívül ugyanis lábfejein egy-egy törpe ücsörgött, és kapaszkodott, mintha az élete múlt volna rajta. Mikor a két mohalepte kavicsnak tűnő szem rájuk szegeződött, azok csak egy könnyed mosolyt eresztettek meg. Egyikük pedig még kezével is csalapált felé, jelezve ott létét. Ám mikor az óriás szemei elkerekedtek, mindkét törp arcáról lefagyott a mosoly. A hegyhasítékszerű száj lavinaként nyílt eget rengető, fájdalmas ordításba, és még mielőtt az ezüstös szakállú törpe újra megkapaszkodhatott volna jól végezve az integetés dolgát, az óriás oszlopnyi lába akkorát rúgott, hogy a kis lény hamarosan már abban sem bízott többet, hogy valaha egyáltalán földet ér. Ám még mielőtt megtalálta volna a repülés szépségeit, nagyot csattanva landolt egy ember előtt pár lépéssel. Majd, annak nagy megnyugvására, épp elegendő lendülete maradt, hogy előrebukfencezve kirúgja alóla a lábat, és így mindketten földre kerüljenek kiszolgáltatva a tofunoknak. A törpe már épp meglepődött volna az óriás ily modortalanságán, mikor langyos vér fröccsent az arcára. Rögtön az óriásra kapta a tekintetét, és máris minden megvilágosodott számára. A hatalmas test ugyanis a földön hevert, és a teljesen szétszabdalt talpát szorongatta, miközben a gyíkember eszméletlenül lógott a zöldes-barna hajzatba csavarodva, a másik törpe pedig rettegve nézett farkasszemet a támadó tofunnal.
Az ifjú törpe a félelemtől dermedten állt a szörnyeteg előtt. Nem gondolta, hogy ilyen hamar utoléri a vég, hisz idáig viszonylag jól alakultak a dolgok.
Amikor a tofunok előtörtek a homokból, neki az elsők között sikerült felmásznia egy óriásra, és bár keményen kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen a hatalmas lény lábáról, kissé megkönnyebbült, hisz az óriások hatalmas termetüknek és hosszú lábuknak köszönhetően a többi fajnál gyorsabban tudtak menekülni. Aztán amikor az óriás lerúgta a másik lábáról a belekapaszkodó ezüstszakállas törpét, már tudta, hogy baj van. Az események azonban felgyorsultak. Az óriás vérző talpát fájlalva a földre roskadt, az eséstől az ifjú is földre került, és szembe találta magát a tofunnal.
És most ott állt rémülten földre került megmentője mellett, miközben agya egyre csak azon járt, hogyan kerülhetné el a biztos halált. Végül támadt egy kétségbeesett, őrült ötlete.
Hirtelen elkiáltotta magát, és ahogy bírt, rohanni kezdett a tofun felé, majd amikor elég közel ért hozzá felugrott, és két lábát előre nyújtotta a levegőben, hogy így csapódjon neki a szörnynek. Ám még mielőtt szétmarcangolhatták volna a tüskés karok, az óriás keze lecsapott, s így csupán egy gyenge ájulást és bokájának kibicsaklását kellett elszenvednie a terebélyes tenyérrel való találkozás miatt. A megmentő most sem vesztegette sokáig az időt, felnyalábolta utasait, még mielőtt a mindenfelől leselkedő veszély lecsaphatott volna, és mindent beleadva rohanni kezdett. Fájó talpa miatt bicegve ugyan, de futott, reménykedve a remélhetetlenben. A törpe, az ütközéstől még mindig kábán motyogott valami köszönetfélét, közben pedig azon merengett, milyen jól tette, hogy elkiáltotta magát, különben az óriás sosem veszi észre, és azóta már ő is úgy nézne ki, mint az az óriási talp, melynek kitartásán most az életük múlik.
Lassan sötétedni kezdett. A lények most látták elsőnek az alkonyt, s nem nagyon tudták mire vélni, mélyen legbelül azonban érezték, hogy ennek így kell lennie. Az alkotottak szétszéledtek, a halálsikolyok elültek, a tofunok pedig visszavonultak lakmározni. A végtelen sivatagban pedig csupán egy pontnak tűnő óriást és a rajta pihegő kis társaságot az utolsó felszínen maradt mészáros méregette.
Deréktól lefelé kígyó volt, felül pedig az emberek valami groteszk kicsúfolása. Az egész felsőtestét vékony, pergamenszerű bőr fedte, ami alatt jól láthatóan átütött az egész csontváza. Karcsontjaiból óriási tüskék meredtek és tették halálos fegyverré egész felső testét. Tarkójából három pár csonttaréj futott előre az arcáig. Kettő a koponyája felső részén egészen a szemöldökéig, kettő a pofacsontjának kimeredő része volt, és egészen az izmos, orrként funkcionáló függőleges vágásokig húzódtak, kettő pedig az állkapocscsontja bőrén átütő része volt, melyek az alsó szemfogain értek véget, így téve brutálissá a harapását. Szörnyű pofázmányán szemei voltak a legrettenetesebbek. Aki csak rájuk emelte tekintetét, máris megérezte milyen az, ha belelátnak a zsigereibe.
S most ezek a szemek még félelmetesebbek voltak. A sántát fürkészték, és utasait, kik között ott volt az Egy.
Halálos vigyorra húzódott a pofája, vértől csöpögő agyarai veszélyt sejtetően villantak ki, majd tűntek el ismét, mikor a tofun fejest ugrott a homokba, és kartüskéivel visszaásta magát a mélységbe, hol az ő fajtája tanyázott.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2007-10-12 11:42 Blade

Blade képe

"Ahová lépek, szörny terem" - ez a film jutott eszembe, gondolom nem leszek ezzel egyedül.

Érdekes ötlet a sokféle faj egyszerre történő ábrázolása, bár arról nem szól a fáma, mit is kerestek ott - lehet, hogy nem is ez a lényeg, hanem a menekülés.

Egy fordulatot vártam volna azért a végére.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----