Jan És Jul

Ragon Bricks rendkívül kicsiny falunak számított. Alig ötven ember lakott itt, a csecsemők halálozási aránya viszont nagyon magas volt. Így évről-évre kevesebben maradtak ebben az amúgy is gyér közösségben.

A falu szélén, egy rogyadozó, fából tákolt viskóban élt egy házaspár. Fél éve halva született a kislányuk, a férfi tartotta a feleségében a lelket. Biztatta, hogy hamarosan ismét teherbe esik majd, és kihordja a gyermeket, aki egészséges lesz és élettel teli.

Roger Markus Donovan viszont nem is hitt igazán ebben az egészben. Szerette a feleségét, és nem szívesen mondta volna el neki, hogy mit gondol erről az Istenverte faluról. El van átkozva!

Minden éjjel szerelmeskedtek, de a feleség nem esett teherbe. Egyik este sírva fakadt, amikor az étkező asztalhoz leültek vacsorázni.

– Roger! Én ezt nem bírom tovább! Tudom, hogy nem lehet gyerekem, és ez elkeserít. Vágyom rá, hogy gondoskodjak valakiről! Akár arra is hajlandó lennék, hogy örökbe fogadjak egyet!

Így történt, hogy másnap bementek a Ragon Cityben található árvaházba, az apácák felvették a házaspár adatait, és ígérték, hogy még másnap elküldenek egy papot, hogy megvizsgálja, milyen környezetben laknak. Az árvaház nem szívesen adott volna örökbe olyan embereknek gyereket, akik nem tudták volna biztosítani a megfelelő otthont.

Roger Markus Donovan és felesége, Hedvig Donovan nem is reménykedett benne, hogy a pap beleegyezik majd abba, gyereket fogadjanak örökbe. Hisz egy olyan viskóban laktak, amelynek teteje lyukas volt, mint a rosta.

Így is lett. Másnap, amikor a pap kiment a megadott címre, keresztet vetett, és azt mondta:

– Ebbe a viskóba be nem teszi lábát gyermek!

Azonban nem volt igaza, két nappal később úgy esett, hogy egy tíz éves forma kisfiú és egy lány lépte át a küszöböt.

***

Pénteki napra esett, hogy Roger tűzifát ment készíteni az erdőbe. Elég gyakran hagyta ezt a munkát, már akkorra, amikor kis híján mind elfogyott. Vitte a szekercét, ennivalót és egy kis szekeret. Azt, ha megpakolta rendesen, akkor három napra elegendő fűteni való fát készített.

A batyujában ott lapult még a teste felmelegítésére szolgáló itóka is. Otthon főzte a viskó előtt álló barackfa terméséből.

Vágta a fát, és észre sem vette az idő múlását. Hamar esteledni kezdett. A szekér már csordultig volt, attól félt, hogy meg sem fogja bírni mozdítani. És be kellett látnia, hogy ez igaz is! Hiába kínlódott, hiába feszítette meg minden izmát, a szekér nem mozdult. Ahogy ott gondolkodott, sírásra lett figyelmes, ami a sűrű erdő mélyéről jött. Ahogy múltak a másodpercek, majd a percek, a síró hangok egyre közelebbről hallatszottak. Roger már meg tudta állapítani, hogy két gyermek az! Bizonyára elvesztek, gondolta, és szólongatta őket.

– Hé! Erre gyertek! Halljátok a hangom? Próbáljátok meg követni! – kiabálta körbe-körbe szünet nélkül, és kisvártatva egy tíz év körüli kislány és egy vele egy korú kisfiú lépett ki az erdő szélén húzódó bokrokból.

Roger Markus Donovan életében nem látott két ilyen gyönyörű és elbűvölő teremtést. Nagyon megsajnálta őket, és úgy gondolta, hogy segítenie kell megtalálni a szüleiket.

– Elvesztetek?
– Igen – felelték kórusban, és volt a hangjukban valami, ami csábító volt –, már három órája bolyongunk. Elfáradtunk, és éhesek is vagyunk! – folytatta ezúttal már csak a kislány. Fekete pupillája olyan volt, mint a világűr. Épp csak a csillagok hiányoztak belőle.
– Szegénykéim, és a szüleitek?
– Ájultan hevertek a felborult hintóban, amikor útnak indultunk – pityeredtek el mind a ketten, és a férfinak majd megszakadt a szíve. Úgy döntött, hogy hazaviszi a két gyermeket, és bemegy a városba, hogy segítséget hívjon. Ám volt egy kis bökkenő, hogy nem bírta megmozdítani a szekeret. Mi legyen vele? – gondolkodott, majd úgy döntött egyelőre itt hagyja, ahol van. A bajba jutottak előnyben részesülnek.

Így indultak útnak. Hármasban, a lemenő nap fényében. Roger egyik kezét a kislány fogta, a másik kezét pedig a kisfiú. A nap előttük ment le, így hosszúra nyúlt a férfi árnyéka. A két gyermeknek viszont nem volt.

***

Hedvig Donovan meghallotta, hogy a férje hazatért. Gyorsan letörölte a könnyeit. Nem akarta, hogy lássa rajta: sírt. Elmondott egy imát, hogy essen teherbe, vagy történjen valami csoda.

– Kedvesem, megjöttem! – kiabált már messziről Roger, és a feleség egy szikrányi boldogságot vélt felfedezni a hangjában.
– Képzeld, vendégeink vannak, de nekem gyorsan be kell mennem a városba, hogy segítséget kérjek.
Hedvig szája elé kapta a kezét. Két falfehér csöppség állt a szoba ajtajában, közrefogva férjét.
– Uram Teremtőm! Hisz szörnyen néznek ki! Gyertek ide Hedvig nénihez, megmelegít titeket! Biztos át vagytok fagyva. Roger, hol találtad őket?

Férje elmesélte, hogy mi történt.

– Szaladj a városba, és a rend őrei induljanak hamar útnak!

Roger el is ment, míg Hedvig próbálta jóllaktatni a gyerekeket, de azok nem akartak enni, mondván, nem éhesek.

Ahogy kiderült Hedvig kérdéseiből, a kisfiút Jannak hívták, a kislányt pedig Julnak. A szőke kislány halkan belesúgott a feleség fülébe.

– Mi kimegyünk sétálni! Ne gyere utánunk! Megértetted?

Hedvig Donovan nem volt felháborodva, hogy így beszélt vele Jul. Szeme messzire révedt, és beletörődve bólintott.

– Gyere, Jan! – gondolta a kislány, és lehuppant a földre. Eddig Hedvig ölében ült. – Ideje végre jól laknunk, utoljára két órája szívtuk ki annak a medvének a vérét.
– Igen, húgom – gondolta vissza Jan, hallva a kishúga gondolatait –, még szerencse, hogy megérezted az emberszagot. Máskülönben most ott állnánk az erdőben megmerevedve, míg ránk nem talált volna Hemera vámpírúrnő!
– Hmm – gondolta Jul mosolyogva. – Hány éve is rejtőzködünk előle?
– Száz – húzta ki magát büszkén a kisfiú, melle dagadt a büszkeségtől –, de gyerünk végre, mert érzem, hogy már nehezen mozgok. Nincs sok időnk! Ha nem eszünk hamar, akkor megmerevedünk!

A két gyerekvámpír hangtalanul lopakodott ki a viskóból, és bekopogtak a szomszéd ház ajtaján.
Egy ötven év körüli férfi jött ki, meglepett arcot vágva, mikor megpillantotta a két gyereket.

– Hát ti meg kik… – az öreg eddig jutott a kérdésben, amikor a két démoni lény rávetette magát; kivillantva három centi hosszú metszőfogát szemmel követhetetlen gyorsasággal. Két oldalról mélyesztve fogaikat nyakába. Csontok roppantak, ahogy a két vámpír összezárta állkapcsát. Lelkét kilehelve feküdt a földön, és a két csöppség nagyokat nyeldesve itta ki az öreg vérét. Majd miután végeztek vacsorájukkal, behúzták a házába. Belülről bezárták az ajtót, és szürke köddé változva átcsúsztak az ajtó alatt, a túloldalon ismét gyermeki alakot öltöttek.

***

Hedvig észre sem vette, hogy elmentek. Azt sem, amikor visszajöttek. Jul ismét belesúgott a fülébe:

– Megetettél, megitattál! – Aztán a többit fennhangon folytatta. – Köszönjük, néni, igaza volt, amikor azt mondta, hogy jobban leszünk, ha eszünk valamit. Ugye anyunak és apának nem lesz bajuk?
– Jaj, dehogy lesz! – fordult Hedvig a kislány felé, és szemében immár nyoma sem volt révetegségnek. – Meglátod, minden jó lesz. Azonban ideje lenne ágyba bújnotok. Szerencsére van hely, ahol aludjatok. Egy másik szobánk is van. Átviszek nektek egy matracot. – Be is vitte, még altatót is énekelt nekik. Majd, mikor látta, hogy elaludtak, egy-egy puszit adott a csöppségek homlokára, és elhagyta a helységet.

Azonban a vérszívók csak tettették az alvást!

– Jul? – kérdezte bátyja gondolatban húgát, miután Hedvig távozott. – Neked nem hiányzik anyu?
– De igen – sóhajtott fel magában a kislány. – Ha Hemera nem ölte volna meg anyánkat, akkor boldogan éltünk volna, míg meg nem halunk. Pont, mint a mesében. De annak a banyának hála most élhetünk örökké tíz éves gyerekként. Öldökölve, mint az állatok.
– Nekem is nagyon hiányzik! – gondolta elkeseredve a fiú. Ha képes lett volna rá, akkor zokogott volna. De nem volt rá képes. – Az ember azt mondja, hogy az idő minden sebet begyógyít. És hogy aki meghalt, az már csak futó emlékként fog bennünk élni, de anya már vagy ötszáz éve halott, és még mindig ugyanúgy hiányzik!
– Nekem is! – sóhajtott fel újfent Jul. – Ennek véget kell vetnünk! Adjuk fel! És szálljunk szembe Hemerával. Nem sok esélyünk van ellene. Ezt tudom. Te tudod, hány éves?
– Nem! Nekem nem mondta el.
– Háromezer éves.

A kisfiú álla szétnyílt meglepetésében. Ekkor értette meg igazán, hogy miért Hemera a vámpírúrnő. Talán ő volt az első vámpír.

– Igen, ő az első vámpír, és azóta életben van. Ő mesélte egyszer nekem. De ez nem teljesen így van, hogy ő volt a világegyetem első vámpírja. Ugyanis a vámpírok másik galaxisból származnak. Mármint az ősvámpírok. Akik teljesen máshogy néznek ki.
Jan ámulattal hallgatta húga gondolatait.
– Hemera nekem mesélte egyik este, amikor te táplálkozni mentél. Én nem voltam éhes, mert a tanyánk felé tévedt egy oroszlán. Akkor még Afrikában laktunk, emlékszel?
– Igen, kétszáz, vagy talán háromszáz éve?
– Úgy valahogy. Szóval mesélte, hogy amikor még ember volt, akkor akart nagyon gyereket, de akkoriban alig pár ember tudott egészséges gyermeket szülni. Neki sem sikerült. Az ura elhagyta, és ő járni kezdte a világot. Egyik este aztán egy erdőben vert tanyát. Nem messze csapódott be az ősvámpír űrhajója.
– Jul és Hemera elmesélte, hogy hogy nézett ki?
– Igen – bólintott a kislány gondolatban –, hasonlított egy emberre, de csak annyiban, hogy a teste emberi alakú volt. A feje viszont hosszú, előrenyúló nyúlvány, aminek a végén tűhegyes fogak sorakoztak.
– Hemera nem menekült?
– Szerintem az ősvámpír megbabonázta, ahogy mi is ezt az asszonyt, aki befogadott éjszakára.
– Igazad lehet.
– És miután Hemera mozdulatlanul állt, a vámpír köddé alakult, és beleszállt az orrlyukán át. Aztán elrepült az űrhajóján.
– Értem, biztos ő amolyan terjesztő volt.
Ekkor hallották meg mind a ketten Hemera vámpírúrnő hangját a fejükben.
– Gyermekeim, gyertek be az erdőbe, én itt várok rátok! Ha nem jöttök, kiirtom az egész falut!
– Megyünk, de nem azért, hogy újra hű szolgaként kövessünk, hanem, hogy megölj bennünket.
Jan és Jul fejében csend, Hemera nem válaszolt.
– Gyerünk, húgom! – mondta ezúttal a kisfiú fennhangon, hogy nagyobb nyomatékot adjon mondandójának. – Küzdjünk meg vele!

***

Az erdő mélyén Jan és Jul ott állt szemben a vámpírúrnővel. Szeme kifejezéstelen. Nem tudták megállapítani, mit érez.

– Pusztíts el minket! Nem akarunk így élni! Az édesanyánkkal akarunk lenni a túlvilágon.
Hemera felkacagott.
– Mit gondoltok? Számotokra van túlvilág, vagy számomra? Egy másik faj vagyunk, semmi emberi nem maradt bennünk!
– A kockázatot megéri. Mi a legrosszabb, ami a halál után jöhet? Bármi is az, ettől csak jobb lehet.
Hemera vámpírúrnő gondolatai elcsendesedtek, kiürítette elméjét, majd beletörődve bólintott.
– Hát legyen! – gondolta szomorúan, és odalépett a kicsikhez. Lehajolt hozzájuk. – Én szerettelek titeket, és ez örökre így marad. – Hemera nosztalgikusan pillantott körbe az erdőben. – Itt kezdődött minden ebben az erdőben.
– És itt fejeződik be – gondolták kórusban Jan és Jul. – Sajnáljuk, de mi menni szeretnénk. Továbblépni, reméljük, egy jobb életbe, mint ez volt!
– Ég veletek, gyermekeim! – szólt Hemera. Felegyenesedett, aztán kinyújtotta karjait, amelyek örvénylő ködfelhővé alakultak beszippantva a két vámpírt.

1450. március 13.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2020-12-21 08:41 Dana

Dana képe

Üdv!

Elmondom a benyomásaim úgy, ahogy jöttek olvasás közben.
1. Tudsz helyesen írni, központozás is egészen rendben van (ez ritka). Köszönet érte, szuper!
2. Logikai buktatói vannak az írásodnak, illetve egy olyan korról (1450) beszélsz, amelybe nem tudod beleélni magad. Ez talán -- de csak talán -- arra utal, hogy nem olvastál az adott korról eleget ahhoz, hogy beleképzeld magad abba a helyzetbe. Ha nem így lenne, nem beszélnél 1450-ben örökbefogadási rendszerről úgy, ahogy ebben az írásban teszed.
3. Egy extra bonyolult sztorit akarsz belezsúfolni egy olyan keretbe, ahová nem is illik. Miért kellett a képbe Hedvig és a párja? Mi célt szolgáltak ők? Mert hogy nem adnak hozzá semmit a történethez.
4. Hiányolom a valódi csattantót. Van, de nem különösebben ütős.
5. Nem túl szerencsés párbeszédes formában egy ilyen bonyolult sztorit előadni.

Ezek merültek fel bennem... Hogy mi lenne a javaslatom? Hogy gondold át, honnan hová szeretnél eljutni, és hogy abból mi fér bele egy novella kereteibe. Ez inkább lenne egy elbeszélés, mondjuk 2-3 részre bontva (mert hát a novellának is megvannak a maga szabaályai, amiknek meg kell feleljen egy történet), rendesen kifejtve.

Nem adtál át érzéseket, képeket nem festettél stb. Javaslom, hogy válassz ki egy-két novellát az általad kedvelt műfajból, s próbálj meg valami olyat írni, amibe igazán Te magad is bele tudod élni magad, ami rövid, tömör, és odacsap az olvasódnak.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2020-12-23 22:21 Sednol

Sednol képe

Amit írok, lehet, hogy csak egy sajátos látásmód eredménye, de engem mindig zavar, ha ilyet olvasok:

„Ragon Bricks rendkívül kicsiny falunak számított. Alig ötven ember lakott itt, a csecsemők halálozási aránya viszont nagyon magas volt. Így évről-évre kevesebben maradtak ebben az amúgy is gyér közösségben.” Nekem az itt használata azt az érzést kelti, hogy a mesélő a helyszínen a régmúlt eseményéről számol be, ám ha így lenne, akkor másként kezdené. Számomra úgy hangzik helyesen, hogy Alig ötven ember lakta. Másabb a csengése. Megmarad a mesélő időbeli és térbeli távolsága.

A másik, ami feltűnt, hogy érzésre sokszor rossz helyen zárod le a mondatot, holott a rá következő mondat szerves része az elsőnek. Ez volt a legszembetűnőbb:
„A nap előttük ment le, így hosszúra nyúlt a férfi árnyéka. A két gyermeknek viszont nem volt.”
Gondolom a nyomaték kedvéért tetted új mondatba, de hidd el, ha utolsó tagmondatként áll, akkor is van súlya, sőt értelme is. Mert önmagában felmerül a kérdés, mi nem volt a két gyereknek.

Egy időben szerettem én is játszani olyan nevekkel, amik elvitték az emberek képzeletét egy másik történetbe, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem minden esetben van értelme. Itt egy pillanatra felsóhajtottam, hogy Jancsi és Juliska, de aztán mire tovább altattál volna, fogtad és ezt a káprázatot széttépted. Igazából semmit sem tett a történethez, üresség maradt utána.

Csatlakoznék Danához, nem kell idegen lényeket beleszőni a történetbe, csak nehezebbé válik tőle.

Jelen formájában a meséd egy jó vázlat. Egy olyan ötlet, amiben sokkal, de sokkal több rejlik. El kell döntened, hogy az eredet részt akarod valamiért megmutatni jobban, a család szemszögét vagy a gyerekekét.

Próbáld ki magad! Írd meg mind a három típust. Aztán meglátod, melyik él igazán.

Csak egy ötlet: szerintem a jelen formájában akkor működhet a történeted, ha a két gyermekre koncentrálsz. Megmutatod, mit éltek, élnek át napról napra. Ágyazz meg a kiábrándultságuknak! Dana említette, hogy nincs jelentősége a Donovan családnak. Igaza van. A történet jelen formájában olyanok, mint akik ott sem voltak. Nem számítanak. Játssz el a történeteddel! Az is elég, ha gondolati szinten. Próbáld elképzelni, milyen lehet a sorsuk, hogy akire egy ideig felnéztek, arról kiderült, hogy megölte a szüleiket, csak hogy lehessenek saját gyermekei. Aztán az éhség súlyát megalapozhatod azzal, hogy a férfi segítségért megy, ők meg megölik az asszonyt, és utána elszörnyednek önmagukon. Ez lehetne a végső löket a döntésükhöz, és akkor súlyt kapna a család és a jó tett helyében… :D Próbáld meg úgy bevonni a családot, hogy a gyerekek szemszögéből írod meg a történetet, és ők a férfi gondolatait látják, miközben az fát vág.

Ez a történeted klasszisokkal jobb az előzőnél. Várom a következőt.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

h, 2021-01-04 13:13 S7ABO

Írástechnikai dolgokba nem folynék bele hozzáértés híján, de mint olvasó, a következőket gondolom.

Valóban többször kezdtél új mondatot ott, ahol elég lett volna egy vessző is. Például:
"...a csecsemők halálozási aránya viszont nagyon magas volt. Így évről-évre kevesebben maradtak..."
"...gyereket fogadjanak örökbe. Hisz egy olyan viskóban laktak..."
"...meg sem fogja bírni mozdítani. És be kellett látnia..."

(Na jó, ez mégis egy kicsit írástechnikai megjegyzés volt, de engem kizökkentett a nagyobb szünet.)

Én olyan ember vagyok, aki olvasás közben folyamatosan filózik, hogy a félválról odavetett megjegyzéseknek, a neveknek, a háttérbeli történéseknek lesz-e bármi jelentősége majd később, illetve próbálom megtippelni, hogy mi. Lehet, hogy más is így olvas, vagy csak én néztem sok X-aktákat, nem tudom. Szóval itt is ilyeneken járt az agyam.
A nevek engem is félrevittek, kétféleképpen is. Először nekem is rögtön Jancsi és Juliska ugrott be, és megörültem, hogy kapunk egy alternatív verziót, egy amolyan fan fictiont. De ezt később megcáfoltad.
Aztán (ezt először csak poénból gondoltam, hála a multis környezetnek), felötlött bennem a Január és a Július gondolata. Ezt rögtön tovább is gördítettem, hogy vajon a két gyermek (árnyék híján) nem véletlenül Donovanék halva született gyermekei lesznek-e később (akár szellemként), akik januárban, illetve júliusban születtek volna.
És ott van az eleinte még főszereplőnek hitt Donovan pár. Valóban semmi jelentőségük és szerepük nincs, pláne ilyen szokatlan nevekkel, amik arra engednek következtetni, hogy ők fontosak lesznek később. Pedig nem. Nélkülük is ehettek volna, és utána lett is volna hol aludniuk.
Egy szó, mint száz, ha leraksz a színpadra egy pisztolyt, azt süssd is el! Vagy inkább le se rakd! :)

A végére pedig pár logikai megjegyzésem lenne csak.
Egy alig ötven fős faluban jó eséllyel kevés a fiatal, tehát mindössze pár olyan korú család élhet csak, akik a gyemekvállalás időszakában vannak. Matematikailag tehát lehetséges ugyan, hogy magas a csecsemő halálozás, mert mondjuk négy születendő gyerekből csak egy marad életben, de egy ekkora faluban ez nem kimutatható, mert eleve egy-két gyerek születne pár évente. Ha egyáltalán.
Aztán a pálinkafőzés. Szerintem egy olyan szegény család, akiknél a tető is rozoga és lyukas, nem hiszem, hogy rendelkeztek volna megfelelő eszközökkel. Borral inkább el tudtam volna képzelni a jelenetet, bár az annyira nem melegíti a testet, maximum a lelket.
És végül a tüzifa. Tüzifát nem "készít" senki, pláne nem az erdőben. Oké, technológiailag valóban készítik, hiszen az erdei "egész" fából darabolással állítják elő a megfelelő méretű hasábokat, de azt akkor sem így mondjuk. Lehetett volna úgy, hogy elment tüzifát gyűjteni, vagy csak egyszerűen fát vágni. Lehet, hogy ez csak az én falusi fülemnek bántó, de rossz volt olvasni.
A tüzifához kapcsolódva pedig szintén logikátlan, hogy nem bírta elhúzi a szekeret. Nem először ment ki fáért, és nem először vitte ki a szekeret magával, illett volna tudnia, hogy mennyit bír elhúzni. És min gondolkodott a nehéz szekér mellett? Hogy hogyan tudná elhúzni egyedül, amit eddig megmozdítani sem bírt? Elég kézenfekvő a megoldás: le kell rakni a fa egy részét, amiért másnap visszamegy. Másrészt szintén nem tesz hozzá semmit a sztorihoz, teljesen felesleges volt ennyire kifejteni, elég lett volna annyi, hogy mondjuk hazafelé elakadt a sárban, és azzal szenvedett, miközben meghallotta a sírást. Ez megadta volna a kellő hátteret, és Roger sem tűnt volna butának.

Az egészet tekintve az ötlet baromira tetszik. Valld be, hogy szándékos a Jancsi és Juliska utalás! Valóban egy vázlatnak érződik, rengeteg lehetőséggel. Ahogy Sednol is írja, több szemszögből is elmesélhető lenne. Sőt, egy novellasorozattá, vagy egy kisebb regénnyé bővítve egyszerre mindhárom nézőpont is beleférne. A történet egy-egy epizódját bemutatva minden szereplő szemszögéből (Roger, Hedvig, gyerekek) amolyan körkapcsolásszerű élmény lenne. Ha láttad esetleg az Isten városa című filmet, akkor tudod, miről beszélek. (Nagyon jó film, ajánlom!)
Ha kissé szőrszálhasogatásnak is érződik a kommentem, az lehet, hogy azért van, mert a vázlatszerű írás és az érzelmek hiánya miatt nem éltem bele magam túlságosan, így az agyam lefoglalta magát valami mással. :)

Ui.:
Az űrhajókat felejtsd el, ide nem illenek! Használd őket másra! ;)

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.