A Féreg nyomában befejező rész

A rasset úgy fújtatott, mint valami paripa, ahogyan két kezével kaparta ki a földet előttem. Nem értettem hozzá, de még én is hallottam, hogy egyre üregesebben döng előtte az agyagfal, amivel küzdött. Aztán áttörte a keresztfalat, és orral előre belezuhant az Ezüst Kéz titkos folyosójába. Elfojtott egy gusztustalan káromkodást, amely az elfeken kívül holmi görényekkel, tetvekkel és nyüvekkel is kapcsolatban volt, aztán visszamászott hozzám.
- Nyitva áll az út, ahogyan megbeszéltük. Mennyi időre van szükséged? – kérdezte.
- Nézzétek a holdat, és akkor gyertek utánam, mikor két késhegynyit haladt előre. Remélem, addigra megtalálom Rioont.
- Szólj, ha szükséged van valamire! – sziszegte Krassac, és elvonult, hogy megbeszélje a taktikájukat a nemzetsége összegyülemlett tagjaival.
Mielőtt bemásztam volna az alagútba, amit a patkányemberek fúrtak nekem, végigmértem az egész díszes kompániát. Csupa girhes, alultáplált, szürkés-kékes bundájú figurát láttam, akikre harcban vajmi kevéssé számíthatok. De most ők voltak a hadseregem. Talán a segítségemre lehetnek, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan terveztem.
Megmarkoltam a kardomat, és beléptem az Ezüst Kéz folyosójára. Nem volt teljesen sötét odabent. Az elfek világító köveket építettek be a mennyezetbe, amitől különös derengés hatott át mindent. Balra indultam el, de ott két kanyar után egy nehéznek tűnő kőtömbbe botlottam. A félhomályban egy ezüstszínű kéz lenyomata világított rajta. Pár pillanatig tétováztam, hogy mit tegyek. Rátapasztottam a fülemet a kőtömbre, de semmit sem hallottam. Egyetlen hang sem szűrődött át a túloldalról. Most először gondoltam bele, hogy mire is vállalkoztam. Lehetséges, hogy valóban rábukkanok az Ezüst Kéz rejtekhelyére. És ha emögött a kőtömb mögött húsz vérszomjas rowlind elf vár rám? Nem lenne hová menekülnöm. Aztán arra gondoltam, hogy Rioon fejét akarom. Rengeteget fizetett érte az amokh pap, már előlegként is. És még mennyi várható akkor, ha végrehajtom a feladatot! Megteszem.
Határozottan beleillesztettem a kezemet a lenyomatba, és legnagyobb meglepetésemre a kőtömb úgy mozdult el a helyéből, mintha sarokvason csúszna. Beléptem a feltárulkozó helyiségbe, és hirtelen tennem kellett pár komikus mozdulatot, mert majdnem lezuhantam. Egy akna szélén találtam magam. Ahogyan lefelé néztem, mintha víz csillogott volna az alján. Aztán felfelé pillantottam. Néhány csillag kukucskált odafönt. Hát persze! A városi közkútban álltam. Akkor ez erre zsákutca. Visszazártam a kőtömböt, és a folyosó másik vége felé vettem az irányt. Elhaladtam a lyuk mellett, amit a rasset ásott ki nekem, és folytattam az utat. Én sem szerettem az elfeket, mint minden normálisan gondolkodó ember a városban, de azt el kell ismernem, hogy ezzel a folyosóval össze sem lehetett hasonlítani azokat, amiket a patkányemberek ástak maguknak. Az dohos volt, sötét, szűk és szemetes, míg ezen kényelmesen, felegyenesedve járhattam, s egy alkalommal sem botlottam meg kiálló kövekben, vagy más akadályban. És a szag? Magam sem akartam elhinni, de ambrózia illat lengte be az egész teret, mintha a rowlind elfek még arra is külön vigyáznának, hogy a járatban ne kelljen fintorogniuk, mikor elhagyják a búvóhelyüket.
Hamarosan kétfelé ágazott el az út. Úgy gondolkodtam, hogy a kúttal átellenben a városfalon jutnék túl, tehát lekanyarodtam balra. Hogy jónak bizonyult a sejtésem, azt az mutatta, hogy a folyosó döngölt föld falait hamarosan gondosan egymásra épített kövekből készült fal váltotta fel. Bejutottam a házba, reményeim szerint Rioon házába, és mindezidáig nem találkoztam ellenállással. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de gondoltam, hogy a rassettek hamarosan megjelennek majd. Igyekeznem kellett.
Néhány lépcsőfok állta utamat, amelyek felfelé vezettek. A lépcső tetején finom mintákkal megszőtt függönyt láttam. Habozás nélkül hajtottam félre a kelmét … és szembenálltam egy rowlind elffel!
Lány volt, fiatal teremtés, az arcán azzal a finom, sápadt pírral, amely oly vonzóvá teszi ezeket a törékeny, magas elf nőstényeket. Könnyű, házi köpenybe burkolózott, talán én ébresztettem fel a lépteimmel. A késem olyan gyorsan szaladt bele a testébe, hogy sikoltani sem volt ideje. Lágyan letettem a földre, és ahogyan még egy pillantást vetettem az arcára, amit lassan birtokába vett a halál maszkja, megmoccant valami bennem. Aztán megráztam a fejem. Meg kellett tennem, ha nem akartam, hogy fellármázza az egész házat. Beljebb léptem, és megállapítottam, hogy valóban Rioon hajlékába érkeztem. A terítővel eltakart ajtó egy kis folyosóra vezetett, amiből két helyiség nyílt. Az egyik hálókuckó lehetett, pár szépen a földre helyezett gyékény mutatta a gondos háziasszonyt. Ide raktam le a leszúrt nőt, és még be is takartam. Szép álmokat! A másik talán Rioon imaszobája volt. Megtorpantam, ahogyan beléptem ide. A falakat vászon borította, s a vásznakon régi, dicsőséges korokból származó jeleneteket festett valaki annyira élethűen, hogy szinte látni véltem, ahogyan az alakok mozognak, hajladoznak a képeken. Középen egy oltár állt, rajta két-három kimunkált szobor. Gyönyörűen csillogtak a félhomályban. Ezek aranyból vannak!. Már éppen nyúltam volna értük, amikor az egyik felizzott. Mágia! Ismét a falakra pillantottam, és meg mertem volna esküdni, hogy a festett alakok valóban megmozdultak. Aztán hűvös fuvallat söpört végig a helyiségen. Fellélegeztem. Ez csak a huzat. Az mozgatta meg a vásznakat. Minden bizonnyal megérkezett Rioon!
A titkos folyosó felől izgatott hangokat hallottam. Az Ezüst Kéz tagjai tértek haza valamilyen városon kívüli portyáról, és észrevették a rassetek által fúrt lyukat. Úgy gondolták, hogy pár mocskos patkányemberrel elbánnak. Most nem vigyáztak arra, hogy észrevétlenek maradjanak. Futó lábaik neszét én is tisztán hallottam. Rioon rohant elől, és úgy robbant be a szobába, mint valami eszét vesztett bivaly. Gyorsan körbenézett, de engem nem vehetett észre, mert addigra már fent ültem a szoba legmagasabb keresztgerendáján. Kilépett a helyiségből, és benézett a hálóba. Lehalkította a hangját, gondolva, hogy a lány alszik. Kemény parancsszavakat suttogott a társainak, akik a neszekből ítélve lehettek olyan öten vagy hatan, aztán távolodó lépések tudatták, hogy a rowlind elfek elmentek. Vártam még egy keveset, és lemásztam a gerendáról. Azon töprengtem, hogy megölhettem volna Rioont, mikor belépett a szobába. De a kint sorakozó társai ebben az esetben bizton felkoncolnak. Meg kell várnom, míg visszatér.
Az ingem mentette meg az életemet. Varrtam bele nehány keményre szárított bőrdarabot, egyet a szívem fölé, másokat meg az oldalamhoz és a hátamhoz. A mellkasomba szánt döfés lecsúszott az egyiken, és felhasította ugyan a ruhát, de nem tett kárt bennem. Hátra ugrottam, és szembetaláltam magam a bosszúra szomjas Rioonnal.
- Elküldtem a többieket … mert ez csak a mi kettőnk ügye! – mutatott ki a háló felé, ahová a megölt lányt fektettem le.
Amikor benézett oda, tisztán látta, mi történt, és mégis volt annyi lélekjelenléte, hogy eltitkolja az érzéseit előlem. Nem akarta, hogy a társai végezzenek velem. Csakis ő, egyedül ő. Pontosan tudta, hogy ott ülök fent, a keresztgerendán. Hogy honnét, meg nem fejthettem. Talán az arany szobrok súgták meg neki, mikor belépett a szobába. A rowlind elf alaposabban megnézett, és elhúzta a száját.
- Borgosh … azt hittem, hogy meghaltál, ott a tanyán. De Hail elmesélte a feltámadásodat. Most teszek róla, hogy még egyszer ne támadj fel.
Szinte észrevehetetlen gyorsasággal szúrt előre. Alig tudtam kikerülni a veszedelmes pengét. Még azt sem engedhettem, hogy megkarcoljon, mert Rioon a késére és a nyílhegyeire is mérget kent. A kardommal és a tőrömmel igyekeztem távol tartani magamtól az elfet. Közben a folyosó felől harci zajt hallottam. Rasset barátaim munkába kezdtek!
A rowlind átvette a balkezébe a kését. Láttam, hogy a fickó egyformán jól bánik mindkét kezével. Szinte a semmiből egy újabb kést varázsolt elő. Kiegyenlítődtek a viszonyaink, sőt a mérleg nyelve ezzel inkább az elf javára billent. Ballal a mellkasom felé vágott, s amint önkéntelenül is hátrébb szökkentem, megpróbált a jobb kezében lévő késsel leszúrni. A fegyver hegye végigsúrolta a ruhámat, de nem sértett meg. A kardommal feléje sújtottam, de a két kést keresztbe téve megakasztotta a lendületet. Megpróbálta a kezemből kirántani a fegyveremet, de nem járt sikerrel. Hátrébb lépett. Lihegve néztünk egymásra.
A rowlind hideg fejjel méregetett, a gyenge pontjaimat kereste. Én hasonlóképpen cselekedtem. Észrevettem, hogy amint az előbb a bal kéz – jobb kéz kombinációval próbálkozott, egyetlen szívverésnyi időre védtelenül hagyta a jobb combját. Oda kellene bevinnem a találatot. Kíváncsian vártam, megismétli-e az akciót. Néhány cseles vágás és hárítás után megismétlődött az előbbi helyzet, de az elf ezúttal a bal combját hagyta szabadon. Meglendítettem a kardomat, hogy bedöfjek a résen. A rowlind védelmi vonala azonban olyan hirtelen zárta be ezt a kiskaput, mintha sohasem lett volna, és a jobb keze megvillant. Csapda! Ez az átkozott szándékosan csinálta az előbb a hibát, hogy kilendítsen a védekező pozíciómból, és szabadon hagyjam a bal oldalamat.
Egy mocskos elfnek hamarabb kell felkelnie, ha Borgosht akarja meglepni. … csak egy lehelletnyit változtattam a döfésre emelt kardom helyzetén, és a derék jószág lecsapott Rioon jobb vállára. A rowlind könnyű bőrpáncéljának résén benyomtam a kardot, mialatt kígyóként siklottam el a kése mellett. Rioon felszisszent, de nem kiáltott. Ebben a pillanatban tiszteltem a hősiességét. A kardot a sebében hagytam, s mint egy sinnar táncosnő, eltáncoltam az elf mellől. Ahogyan baljával kirántotta a sebből, vörös patak buggyant ki a résen. Én közben már átkaptam a jobb kezembe a tőrömet, s ebben a pillanatban a védtelenül maradt bal oldalába döftem. Hallottam, hogy valahol a Beltenger másik partján, egy Lodar Gar nevezetű városban rendszeresen rendeznek olyan ünnepeket, amiken bikákkal küzdenek meg férfiak. Úgy éreztem most magam, mintha egy dühöngő bikát döfnék le.
Ekkor követtem el ugyanazt a hibát, mint amit annak idején, a tanyán. Lenegedtem a fegyveremet, mert biztos voltam benne, hogy Rioon verve van. Ő viszont, igaz erőtlenül, de felém tudott még szúrni a bal kezében lévő késsel. Alig-alig ért el, de balszerencsémre ugyanott talált el, ahol az előbb. A ruhám elszakadt már azon a helyen, így a kés hegye megkarcolta a bőrömet.
Rioon kiejtette a kezéből mindkét kését. Rám meredt, és a pillantása eltorzult. Ebben a pillantásban minden gyűlölete, megvetése ott sűrűsödött. Megvetése az alacsonyabb rendű emberi faj iránt, és gyűlölete, amiért elpusztítottam azt, aki neki talán a legkedvesebb volt. Úgy gondolom, Rioon nem akart anélkül a törékeny elf nő nélkül élni, akinek a holtteste ott hevert a hálóban. A rowlind felkiáltott, és fegyvertelenül nekem rohant. Magam elé tartottam a tőrömet, és át is szúrtam vele ellenfelemet, de ő csak jött, jött, és teljes testsúlyával rám vetette magát. Két keze megragadta a nyakamat, és nem evilági erővel szorítani kezdte. Most igazán nagy bajba kerültem. Az őrült szorítástól színes karikák ugráltak a szemem előtt, és én hiába ütöttem szabad bal kezemmel az elf jobb vállát, ahová a kardomat beszúrtam, nem reagált rá. Minden erőmet összeszedve mindkét kezemet beszorítottam az ő kezei közé, és megpróbáltam szétfeszíteni a karjait. Amikor már azt hittem, hogy mindennek vége, ha csak egy lehelletnyit is, de sikerrel jártam. Óriásit nyeltem a levegőből, és megújult erővel szinte letéptem a nyakamról a karjait. Lelöktem magamról, felpattantam, és a kardomat kerestem, hogy ne legyek védtelen, ha az őrült ismét rám rontana. Megszédültem. Talán a méreg kezdett el hatni, amivel a kése élét bekente. Aztán észrevettem, hogy Rioon nem mozdul. Meghalt, a tőrömmel szúrtam keresztül a szívét. Felemeltem a földről a kardomat, és készen álltam, hogy fogadjam a halottból kitörő férget, de nem történt semmi. A rowlind meg se moccant.
Minden mozdulat fájdalmat okozott, mégis elővettem a tarisznyámat, és nekiláttam, hogy levágjam Rioon fejét. Olyan óvatosan cselekdetem, amennyire csak lehetett, nehogy most lepjen meg a Féreg. Továbbra sem történt semmi. A fejet a tarisznyába tettem, és még mindig vártam a kitörést. De Rioonból semmi sem tört elő. Nem ő az én emberem!
De hát akkor … csak Shaldar lehet! Hát persze! Shaldar, a yöder ork, aki arra készül, hogy a Beltenger vidékének legerősebb harcosával mérje össze a kardját holnap a városi arénában! A Féregnek így is, úgy is nyert helyzete van! Ha Shaldar veszít, akkor a Féreg egyszerűen átköltözik Gigászba, és talán ott, az aréna homokján átalakulnak a Sápadt Emberré. Ha Shaldar nyerne, akkor nem kétséges, hogy ő a legerősebb, és megtörténhet ugyanez. Ha igaz mindaz, amit az amokh pap mondott nekem.
Nem hagytak további időt a gondolkodásra. Váratlanul elfek lepték el a házat. Úgy látszik, megvívták a csatájukat a rassetekkel, és győztek. Valahol a föld alatti járatokban talán garmadával hevertek a girhes, bundás testek. Az életösztönöm felülkerekedett az elf mérgén. Annyi időm volt, hogy a tőrömet kitépjem Rioon testéből, betűzzem az övembe, és felugorjak. Két kézzel kaptam a keresztgerenda után, mialatt röptömben lerúgtam magamról egy rowlindot. A házat gondosan egymásra fektetett nád takarta. Amikor az előbb fent ücsörögtem, gondoskodtam az egérútról, elvágtam néhány egymáshoz kötözött kévét. Most a fejemet használva faltörő kosnak, áttörtem két nádkéve között, és már bukfenceztem is lefelé, az utcára. Hatalmasat nyekkentem a döngölt földúton, ami Rioon háza előtt vezetett. Alaposan megütöttem magamat, de legalább éltem. Felugrottam, és nem törődve tiltakozó porcikáimmal, sántikálva futásnak eredtem. Egy nyílvessző abban a pillanatban állt bele a tűzoltók raktárának sarkába, amikor beugrottam mögé. Nem hallottam mögöttem rohanó lépteket, de tudtam, hogy a rowlindok úgy osonnak az éjszakában, akár az árnyék. Csak a tőröm maradt, a kardomat otthagytam a házban, mert akadályozott volna a menekülésben. Egy szál tőrrel viszont nem szállhattam szembe azzal a legalább hat elffel, akiket a házban láttam. Nekitámasztottam a fejemet a raktár falának, és gondolkodni próbáltam. Hányinger tört rám, és úgy éreztem, menten összeesek. De nem tehettem. A tőr ólomsúllyal húzta lefelé a kezemet. Úgy ejtettem el, hogy észre sem vettem.
Ekkor valaki megragadta a könyökömet. Kínlódva feléje fordultam, és vártam a bizonyos halált. A sötétből azonban nem egy elf villogó szeme, hanem az amokh pap arca nézett rám.
- Itt vagyok! – suttogta. – Sikerült?
Nem válaszoltam neki. A maradék józanságom azt súgta, nem árulhatok el neki semmit, hiszen akkor esetleg itt hagyna, a rowlindok kénye-kedvére. Addig segít nekem, amíg bizonytalanságban van.

6.

Az este, mielőtt találkoztam volna a patkányemberekkel, üzentem az amokh papért is. Gondoltam, hogy jól jöhet a jelenléte, de azt nem gondoltam, hogy ennyire jól. Nem tudom, milyen varázslatot alkalmazott, de sértetlenül jutottunk el egy csendes, tiszta szobácskába, ahol a pap kimosta a sebeimet, és ráolvasással, gyógynövényekkel próbált lelket önteni belém. Mikor elég erősnek éreztem magam, beszámoltam neki a rajtaütésről. Mondandóm alatt végig imákat mormolt, mindhiába. A történetemet akkor sem tudta megváltoztatni.
- Szóval Shaldar az! – sziszegte, mikor az utolsó szó is elhagyta a számat.
- Igen, ő. – mondtam fáradtan. Leginkább aludni szerettem volna a kemény küzdelem és menekülés után.
- Holnap fog a város dicsőségéért harcba szállni az arénában! – morfondírozott a pap. – És ha legyőzi Gigászt, akkor ő a legerősebb a Beltenger vidékén … és semmi sem állhatja útját a Sápadt Embernek!
- Ha pedig Gigász megöli, akkor a Féreg átköltözik a bajnokba, és belőle csinál Sápadt Embert – bólintottam.
- Ezt nem hagyhatjuk! – csapott az egyik öklével a másik tenyerébe az amokh pap. Gúnyosan elhúztam a számat.
- Nem? Nézz rám! Alig állok a lábomon, a méregtől gyenge vagyok, mint egy csecsszopó. Mit vársz tőlem?
- Nem gondoltuk, hogy ekkora a baj. Megduplázzuk a neked szánt vagyont, ha sikerrel jársz! Te vagy az egyetlen reményünk, harcos!
Nyögve megváltoztattam a helyzetemet. A pap arca elkomorodott.
- Háromszoros pénzt kapsz. Szedd be ezeket a porokat, mielőtt elalszol. Meglátod, holnapra jobban fogod érezni magad.
- Jó … jól van. Próbát teszek. De ehhez szükségem van néhány dologra. Holnap reggelre legyél itt azokkal, amiket felsorolok …
A pap úgy jegyzetelt, mint valami íródeák. Amikor végre kiment a szobából, vártam egy kicsit, aztán felkeltem és megnéztem, bezárta-e maga mögött az ajtót. Majd leültem az irhára, amit ágyamul terítettek le a földre, és nevetni kezdtem. Addig-addig kacagtam, hogy a könnyeim is kicsordultak, és a végén már az egész lelkem tele volt jókedvvel. Holnap leszámolok Shaldarral. És olyan jutalmat kapok, amiről nem is álmodtam ezidáig!

Másnap én is elvegyültem a városi aréna felé tartók tömegében. Jókedvűen, beszélgetve, lökdösődve haladt a tenger nép a központ felé, ahol a porondot felépítették. Lel Tessin legnagyobb piacterén a Nagy Bajnokság miatt körbe hatalmas kakasülőket ácsoltak, akkorákat, hogy az egész város elfért volna rajtuk. Szükség is volt rá, mert ezen a napon még a háztetőkön is nézők ücsörögtek. A játékok utolsó napját Lel Tessin főbírája nyitotta meg, aki az istenek segítségét kérte a porondra lépőknek. Állatviadalokkal kezdődött a parádé, aztán majd rabszolgák is fognak egymás ellen harcolni, de mindenki a nagy összecsapásra várt Gigász, és a várost képviselő Shaldar között.
A mindenhová bejáratos amokh pap elmondta, hogy a város bajnoka messze a porondtól és a város zajától, egy csendes mellékutcában lévő házban készülődött a nagy összecsapásra. Innen csak akkor jön elő, mikor a harc kezdetét veszi. A házat Lel Tessin őrsége védte a kíváncsiskodóktól. Mikor eljön az idő, Shaldar titkos ösvényen jut majd el a porondhoz, hogy sehol se kelljen a nyílt utcán megjelennie. Az összecsapás előtt még papi áldást kap egy, az arénához közeli kis kápolnában, és ezután csap majd össze Gigásszal. A titkos ösvényre a más városokban szerzett tapasztalatok miatt volt szükség. Előfordult már, hogy a küzdelemből kiesett versenyzők családja megpróbált bosszút állni a győztesen, s bizony Gigászt is nemegyszer megtámadták már. Pedig a játékokban nem kötelező a részvétel. Csak az jelentkezett rá, aki nem féltette az életét, hiszen a vesztes a legtöbbször zsákban hagyta el az arénát. Ilyen a játék. Minden vesztes hagyott azonban maga mögött valakit, aki bosszúra szomjazott. Mire Shaldar a döntőbe jutott, nyolc család férfitagját gyilkolta le. Lehetett hát okuk a verseny rendezőinek arra, hogy a város bajnokát ne mutogassák. Az amokh pap pontosan elmondta, merre vezet a titkos ösvény. Shaldar útja során el fog haladni a korábbi bajnokoknak emelt, szám szerint nyolc diadalív alatt. A bajnokot végig kísérni fogja a Lel Tessin-i őrség, kivéve a diadalívek alatt futó ösvényt, amire csak a bajnok tehette a lábát. A kíséretet itt úgy oldották meg, hogy az őrség egyik fele elkíséri a diadalívek előtti kanyarig a bajnokot, ott útjára bocsátják, és a diadalívek utáni kanyarban pedig várja majd az őrség másik fele. A hatodik diadalívhez egészen közel egy háztető húzódott, amelyről átugorhattam az építmény tetejére, onnan pedig a yöder ork hátába kerülhettem. Új hajítótőröket hozattam magamnak a pappal, meg egy új kardot is. A tőrömet, amit a pap elhozott Rioon háza mellől, szintén az övemre tűztem. Úgy éreztem, ennél alaposabban már nem készülhetek fel a nagy leszámolásra.
Lehasaltam a háztetőre, és vártam az emberemet. Valami nagy-nagy izgalom feszített belülről. Le akartam győzni Shaldart, és úgy éreztem, hogy a Rioon felett aratott győzelmem után ez lehetséges. Meg fogom ölni az orkot is, meg a benne lapuló Férget is, ha az istenem úgy akarja. Leshelyemről jól láttam a diadalívek ösvényének kezdetét. Shaldar jelent meg ott, hat városi őrtől kísérve. Hatalmasat dobbant a szívem. Kezdődik!
A yöder ork egyedül lépett rá a diadalívek ösvényére. Áthaladt az első alatt, s ekkor láttam, mennyire sápadt már most is az arca. A rücskös ork ábrázat valami félelmetes, vicsorgó álarcba merevedett, ahogyan hangolta magát az előtte álló küzdelemre. Álkapcsa folyamatosan mozgott, valószínűleg rágcsált valamit, talán az orkok egyik kedvenc eledelét, beléndekmagot. Már a második diadalív alatt is elhaladt, aztán a harmadikat és a negyediket is maga mögött hagyta. Úgy éreztem, hatalmas fába vágtam a fejszémet. Az ork hatalmas, széles vállait csillogó páncél borította, fejére erős sisakot tett. A kardját az oldalára erősítette, válláról tarisznya lógott. Övébe két görbe kést is tett. Legyőzhetetlennek látszott. Az eszem azt diktálta, hogy meneküljek, amilyen gyorsan csak tudok. Mit nekem a háromszoros vérdíj, mit nekem a dicsőség? Mégis tudtam, hogy nem fogok elmenekülni. Olyan erők mozgattak, amelyeknek nem tudtam ellenállni.
Shaldar már elhagyta az ötödik ívet, és éppen most ért a hatodik alá. Megfeszítettem az izmaimat, vérem a fülemben dobolt. Még két lépés, és átugrom a diadalív tetejére, onnan pedig egyenesen az orkra. A tőrömet bedöföm a páncéljának a nyaknál lévő résébe. Gyerekjáték, nagyon sokszor tettem már ilyet. Önkéntelenül felemelkedtem. Most … most!
A kezem a torkom elé repült, és éppenhogy sikerült elkapnia a fojtóhurkot, amit valaki hátulról a nyakamba dobott. Hogyan vettem észre? Nem tudom. A szavrasínból font hurok beletépett a tenyerembe, és odaszorította a torkomhoz. Megfeszítettem az izmaimat, hogy megpróbáljam távol tartani az ádámcsutkámtól a veszedelmes szerszámot. Támadóm ugyancsak teljes erejéből húzta a kötelet, és csak abban reménykedhettem, hogy a hurok elszakad. De igazi mestermunka volt, amit talán egy troll sem tudott volna kettétépni. A kezem egyre biztosabban szorult hozzá a nyakamhoz. Fulladozni kezdtem, éreztem, ahogy a szemeim kitágulnak, és majdnem kiugranak a helyükről. A nyelvem dagadni kezdett a számban, és lassan kibukkant az ajkaim közül. Mindjárt végem van.
A szabad bal kezem ekkor találta meg az egyik hajítótőrt. Felfelé szúrtam, nem törődve azzal, hogy az átszúrt fülemből hirtelen ömleni kezd a vér, és elvágtam a hirkot. Előre zuhantam, és megpróbáltam talpra kecmeregni, de a támadóm már a hátamon termett. Éreztem, ahogyan megragadja a hajamat, és megemeli a fejemet. Tudtam, hogy mi következik: én is számtalanszor csináltam már hasonlót. Egy gyors vágás, és az áldozat felvágott torkából kirepül az élet. A kés az állam alá siklott. Minden életerőmet felhasználva hátrafejeltem. Iszonyúan kemény dologba vertem a fejemet. Kiáltást hallottam, és az ellenfelem elengedte a hajamat. Oldalra vetődtem, ő meg egyenesen rám.
A tető eddig bírta. Recsegve-ropogva szakadt be alattunk, és mindketten bezuhantunk valami raktárféleségbe. Én álltam előbb talpra, és végre szemtől-szembe láthattam a támadómat. Egy elf vadászt. Mielőtt felállhatott volna, arcon rúgtam, amitől hanyatt zuhant. A tőröm után nyúltam, és ugyanazzal a mozdulattal, amivel kirántottam az övemből, már belé is szúrtam. Összecsuklott. Most nem időztem azzal, hogy levágjam a fejét, csak a ruháját hajtottam szét a mellkasán. Jól sejtettem. Egy ezüst kezet formáló kicsiny medált láttam rajta, bőrszíjon. Az Ezüst Kéz megtalált hát! Hallgatóztam egy sort, de semmit sem hallottam. Tudtam, hogy ettől még akár mellettem is állhatna egy elf, amilyen nesztelenül közlekednek ezek a vadak. Önkéntelenül oldalra pillantottam. És az elf valóban ott állt, tőlem nem messze, a raktár bejáratánál. A szeme a helyiség túlsó oldalára figyelt. Ahogyan odakaptam a tekintetemet, egy másik elfet láttam. A kezemből sziszegve szállt ki az egyik hajítótőröm, és a rowlind átdöfött nyakkal zuhant a földre. De a másikkal szemben védtelen voltam. Ebben a pillanatban emelte célzásra az íjját. Ilyen közelről még én sem vétettem volna el. Dermedtségem csak akkor engedett fel, amikor a rowlind összecsuklott. Az oldalából kés állt ki.
- Szólj, ha szükséged van valamire! – sziszegte egy ismerős hang.
Azt hiszem, sem ezelőtt nem tettem, sem ezután nem teszek olyat, mint ekkor. Magamhoz öleltem Krassac csatakos, vérfoltos bundáját.
- Barátom! Hát élsz? – kérdeztem gyengéden, és megpaskoltam a patkányember fejét.
- Nem sokon múlt. A rowlindok hajtóvadászatot rendeztek a nemzetségem után. Sokan, nagyon sokan elestünk. Remélem, nem volt hiábavaló …
- Nem volt az, bízz bennem. Hogy jutottál a nyomomra?
- Tegnap óta követlek. Láttam, hogy megint valamilyen komoly munkád akadt, ezért nem akartalak megzavarni. Két háztetővel odébbról figyeltelek, mikor észrevettem a rowlindokat. De szerencsére nem érkeztem későn.
- Csak ennyien voltak? – kérdeztem.
- Igen. Ketten vadásztak rád. Igaz, nem tudhatom, nem szóltak-e a többi kezesnek.
- Mennünk kell. Barátom! Tudsz nekem segíteni? – a rasset bólintott. Gyorsan elmondtam neki, hová kellene eljutnom, minél rövidebb idő alatt.
Krassac felnevetett.
- Idefent nagyon kacskaringósak ám az utak! De odalent nyílegyenes járataink vannak. Ne félj, ott leszel időben! – Krassac megállt egy pillanatra, és komolyan rám meresztette fekete gombszemeit. – Egyet kérek tőled, Borgosh! Gondolj a nemzetségemre akkor, amikor hatalmas harcos leszel! – Néhány pillanatig bámultam rá, aztán lassan elmosolyodtam.
- Megígérem.

Időközben Shaldar, aki mit sem vett észre a mögötte játszódó eseményekből, látszólag csak az előtte álló küzdelemre gondolt. Szórakozottan pillantott rá az őt kísérő katonákra. Azok nevetgélve, vidáman kísérték a város bajnokát. Nem is sejtették, micsoda hatalom fejlődik a yöder orkban. Egy lény, aki hatalma csúcsán a puszta akaratával rabságba hajthatja majd Lel Tessint, és bármelyik másik várost. A Féreg ott lapult az ork hátában, csápjaival átfonta az ereket, inakat, gondolatokat. Eleinte még beszélgetett a yöderrel, de mostanra Shaldar agya már csak ritkán szólt. Talán elpusztult, talán csak megunta, hogy hiábavaló diskurzusokat folytasson valamivel, ami felett nem lehet hatalma. Ki tudja? A Féreg, aki magamagát S’shossos-nak nevezte, bánta ezt. Maga sem tudta, mi vár még rájuk, de azt biztosan érezte, hogy ha az idegeibe égetett vágyat a hatalom iránt be akarja teljesíteni, akkor együtt kell léteznie ezzel az emberi állattal. Vagy majd azzal a másikkal, Gigásszal. Nem, ilyet a Féreg még nem gondolhatott. Bizakodást és erőt sugárzott az orkba, aki ennek hatására büszkén kihúzta magát, és szinte táncoló léptekkel közeledett immár az aréna felé. Az egyik katona a kis kápolnára mutatott: - Ott megkapod az áldást, bajnok! A kápolna másik kijárata egyenest a harctérre vezet. Lel Tessin istenei legyenek veled! Nyerd meg nekünk a Bajnokságot!
Shaldar morgott valamit, megigazította a tarisznyáját, és belépett a kápolnába. Csupasz kis helyiséget látott, a falakon furcsa jelekkel. A másik ajtót értékes vaddisznóbőrrel fedték el. A kápolna északi falát egyszerű faalkotmány támasztotta, rajta néhány gyertyával, és más áldozati tárgyakkal. A faalkotmány előtt állt az áldást osztó pap. Egész testét csuha fedte, arcát mélyen beborította a ruha kámzsája.

7.

Lassan félrehajtottam az arcomból a kámzsát.
- Áldásom rád, harcos! – mondtam.
Shaldar arca elfeketedett. Láttam, hogy megpróbál kiejteni néhány szót, de aztán feladta a hiábavaló küzdelmet. És a helyiségben hirtelen sziszegő hang szólított meg.
- Azt hittem, elpusztítottalak a tanyán.
- Nem. – suttogtam. A hangomat olyannak hallottam, akár a száraz kóró hajladozását a szélszellemek játéka közben. – Nem jártál sikerrel.
- Ketten vagyunk. – megborzongtam. Ugyanezeket a szavakat hallottam annak idején Joo Kriantól.
- Igen, ketten.
- Csak egy maradhat!
Ez volt a jel. Ledobtam magamról a pap csuháját. A papot odakint, egy eldugott sarokban Krassac vette kezelésbe. Nem számított már, mégis valahogy úgy éreztem, elegendő ha Shaldart ölöm meg. Ne szaporítsuk az áldozatokat feleslegesen.
A mackós mozgású yöder ledobta a válláról a tarisznyát, és hihetetlenül gyorsan rántotta ki a kardját. Sebhelyes, ocsmány ork képe elvigyorodott, és vérfagyasztóan mély hangon odavetette:
- A Gigász előtt megöllek téged is!
- Próbáld meg! – súgtam vissza.
Kardját lengetve rontott nekem. A páncélzat azonban zavarta, nem tudott olyan könnyedén mozogni benne, mint én az egyszerű, kemény bőrdarabokkal kivarrt ingemben. Félreugrottam, és rácsaptam a tőrömmel. Semmilyen kárt sem okoztam benne, de a harci vágyát felfokoztam ezzel. Félrecsapott, és ha nem húzom le a fejemet, bizony lemetszi a nyakamról. Így is odalett pár hajszálam. Eltáncoltam mellőle, miközben megpróbáltam bevinni egy döfést a páncélja harmadik és negyedik íve közé. Tőröm lecsúszott a fémről, és majdnem elvesztettem a fegyveremet.
A jobb tenyerem a hirtelen mozdulattól sajogni kezdett, és amint lenéztem láttam, hogy a tőr markolata véres. A fojtóhurok által okozott sebem kiszakadt, és csúszóssá tette a fogásomat. A vért beletöröltem az ingembe, a tőrt pedig átdobtam a bal kezembe. Az ork közben ismét rám támadt. Tőröm összecsapott a kardjával, és bizony erősen meg kellett markolnom, hogy ne repítse ki a kezemből. Kivédtem a szúrását, és ismét eltáncoltam egy ravasz vágás elől. Jobb kezem fájósan lógott az oldalam mellett, és ez hirtelen ötletet adott, hogyan csalhatnám tőrbe Shaldart. A tőr hegyével megcsiklandoztam a yöder ork páncélját, és elhajoltam a szúrása elől. Fegyvereink ismét összecsaptak, de nem tudtuk egymást megsebezni. Hátraléptünk.
- Jól harcolsz! – mondta elismerően Shaldar. – Már értem, miért vett be a csapatba Asran.
Aztán ismét szélvészként támadt rám. Nem gondoltam volna, hogy páncélban is ilyen gyorsan mozog. A kardja megvágta a jobb karomat.
Felszisszentem, és fájdalmas kézzel fogtam meg a sebet. A yöder ork vigyorogva nézett rám. Kardja megvillant, de a tőröm felfogta a csapást, sőt ellentámadásként végigkarcoltam a mellvértjét. Amikor a tőr megakadt, megpróbáltam benyomni a résen, de most Shaldar lépett még időben hátra. Eljött az én időm. Eddig lelógatva tartott jobb kezembe vezettem minden erőmet. A sérült tenyeremmel megmarkoltam az egyetlen dobótőröm, ami még megmaradt az Ezüst Kéz elfjeivel való harc után, és eldobtam a fegyvert.
Olyan nagy csönd támadt, hogy tisztán hallottam a szívem dobbanását. Shaldar lassan lenézett a mellkasára, ahol pontosan a harmadik és a negyedik páncéllemez közül állt ki a tőr. Visszanézett rám. A tekintetében elismerés csillant. Alaposan rászedtem, hiszen azt hitte, tehetetlen jobb kezemre nem kell ügyelnie. Aztán a bal kezével lassan, nagyon lassan a tőrért nyúlt, és kihúzta a sebből. De a páncéllemezek közül nem buggyant elő vér. Talán meg se sebeztem. Ezúttal nem követtem el azt a hibát, mint korábban. Bal kezembe fogva a tőrömet, feszült figyelemmel lestem ellenfelem minden mozdulatát. Amint megemelte a kardját, a tőrömmel lecsaptam. Fegyverem hegyével kiütöttem a kezéből a fegyvert. Shaldar ott állt fegyvertelenül, és talán sebesülten. Győztem.
De nem. Az ork lehajolt, és felemelte a tarisznyáját. Még mindig hihetetlenül gyors volt. A kezében kemény ostor jelent meg, és mielőtt észbe kaphattam volna, a nyakamba zúdított egy csapást.
Úgy éreztem, hogy az istenek egy villámot küldtek elpusztításomra. Tüzes fájdalom hasított a jobb fülembe, ugyanoda, ahol nemrégiben átszúrtam, és az ütés ereje belökött a sarokba. Elfelejtkeztem róla, hogy az ork hosszú ideig városi marghahajcsár volt. Ha megfigyeltem volna a Nagy Bajnokságban a küzdelmeit, akkor látom, hogyan kezeli ezt a fegyvert. De most meglepett ezzel, és majdnem elpusztított. Az újabb csapást sem tudtam kikerülni, és alig-alig használható jobb kezembe csapott a tüzes istennyila. Átzuhantam a falhoz támaszkodó faalkotmányon, és tudtam, a következő ütés az utolsó lesz. Láttam, ahogy egyre közelebb jön, és a feje fölött lengeti a szíjat, amelyet egészen vékonyra csíkozott lóbőrből fontak, és több helyen kis csontocskákat fűztek bele, amik kihasították az áldozat bőrét. Már majdnem fölöttem állt, és élvezettel nézte a halálfélelmet a szememben. És lecsapott. A tőröm a gondolatnál is sebesebben emeltem fel, és a markolatot védő ráccsal fogtam fel a csapást. Az ostor vége a tőr kosarára tekeredett, miközben majdnem kiütötte a szememet. Ahogyan csak bírtam, teljes erőmből megrántottam a szíjat. Shaldar elveszítette az egyensúlyát, és egyenesen rám esett. Megpróbáltam szabadulni, lehengerítettem magamról a terhet, és akkor vettem észre, hogy az ork szemei fennakadva, élettelenül merednek a kápolna mennyezetére. Melléből kiállt a tőröm, amibe belezuhant. Hirtelen felpattantam, és türelmetlenül vártam a Féregre. Nem kellett sokáig várnom. Shaldar arca egyszerre eltorzult, és a nyaka hullámozni kezdett egyre inkább felpuffadt, s a csomó felküzdötte magát a halott yöder ork arcába. Még egy pillanat, és hirtelen vér, csont és néhány fog vagy agyardarab között erre a világra született a Féreg. Sziszegve nézett rám, a hátát begörbítette, de nem támadott. Körülnézett, mintha a menekülés útját keresné. Nem tétováztam. Rávetettem magam, és puszta kézzel ragadtam meg, hiszen ez volt az egyetlen fegyverem. Vonaglott, és csúszós teste majdnem kiszabadult a markomból. Leszorítottam a földre, és majdnem béna jobb kezemmel a tőröm után tapogatóztam. A Féreg hirtelen kitátotta a száját, és tűhegyes fogaival a kezembe kapott. Üvöltve dobtam le a földre, de mielőtt még elinalhatott volna, rátapostam, és a lábammal tartottam fogva. Megpróbált kisiklani a talpam alól, mialatt én még mindig hiába próbáltam meg elérni a tőrt. Tapogatózó kezem ekkor egy másik kézhez ért. Odakaptam a fejemet, és a tekintetem találkozott az amokh pap pillantásával. Megéreztem a markomban a tőrt. Lecsaptam, mire nem evilági visítás volt a válasz. Újra átszúrtam a teremtményt, akinek testéből zöldes váladék folyt ki a kápolna padlatára. Ismét, ismét és ismét döftem, míg végre a Féreg nem mozdult többé. Köptem egyet a padlóra, és a számmal kiszívtam a vért megharapott bal kezemből. Felegyenesedtem, és az amokh papra néztem.
- Íme, a Féreg! – suttogtam.
- Igen … -válaszolta elgondolkodva a pap. – Bíztunk benned, és te méltónak bizonyultál.
Veszedelmes pillanat volt. Átfutott az agyamon, hogy a pap vajon a háromszoros jutalmat választja-e, vagy inkább az egyetlen tanú eltüntetését. A kérdés talán még mindig nem dőlt el. Bennem viszont igen. A kezemben lévő tőrt az amokh pap nyakába döftem.
A férfi megtántorodott, majd térdre esett. A szemei döbbenetről tanúskodtak. Azt hiszem, ideadta volna a pénzt. Ha nem jut eszébe a kérdés …
- Mi … ért … ? – nyögte elhaló hangon. Hetykén válaszoltam.
- Milyen miért? Miért döftelek le? – rövid szünetet tartottam. – Vagy inkább azt kérded, hogy miért nem költözött belém a Féreg? – újabb szünetet tartottam. A pap vére lassan csordogált, és a padlón összefolyt a yöder ork vérével. Shaldar vére sötétebb volt. Lassan felemeltem a pap állát, és a szemébe néztem. Tudtam, hogy megértett. De úgy gondoltam, válaszolnom kell.
- A Féreg nem tud olyan testbe költözni, amelyik már foglalt! – mosolyodtam el, és éreztem, ahogy Sz’skhal megmozdul bennem, valahol a hátam felső harmadában.
Leengedtem a megüvegesedő tekintetű pap hulláját a földre, és felegyenesedtem. Még egy pillantást vetettem S’shossos hullájára, aki azt hitte, az erő elegendő ahhoz, hogy a belénk égetett küldetést véghez vigye. Nem. Erő és ravaszság egyaránt szükséges ahhoz, hogy megszülethessen a nagy igazi. A Sápadt Ember.
Felkaptam a fejemet. Most hallottam meg először a kinti tenger nép ordítását, amint a város bajnokát követelik. Gigász minden bizonnyal már odakint várt ellenfelére. Rám. Elmosolyodtam, felkaptam a tőrömet, hátul az övembe tűztem a dobótőrt, elől Shaldar két görbe kését, és félrehajtottam az arénába vezető ajtót takaró vaddisznóbőrt. Végigsétáltam a porondra vezető folyosón, vetettem egy pillantást az egyik sarokban ücsörgő Krassacra, és végre kiléptem a fénybe. Már várt a jutalom, amiről mindezidáig nem is álmodhattam.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2005-11-22 19:37 Eve Rigel

Eve Rigel képe

A történet befejezését olvashatjátok.
Gratula! :)

sze, 2005-11-23 11:26 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A vége aranyos. Főleg az utolsó mondat, mert nekem szokásom az első és az utolsó mondatot a teljes történt végignyálazása előtt elolvasnom. És ez esetben egy cseles csavarral találtam magam szemben, mert az uccsó sorból nem derül ki semmi "új"... :D Gratulálok és is. Jó befejező.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

k, 2006-01-03 04:21 nionalas

nionalas képe

Udv!

Nos, csak ismetelni tudnam, amit az elso resznel mar leirtam. Ezt nem teszem...

Koszonom neked!

Maradok tisztelettel: Nionalas

szo, 2008-05-10 16:33 goston

Gratulálok! Zseniális írás! Ha tudnék ilyet, boldog lennék. Ezt ajánlom mindenkinek.