Utazás

Mikor leszállt a vonatról, csodálkozva nézett körül. Minden teljesen tiszta volt, talán az fogta meg leginkább. Lassan vándorolt tekintete végig a sínek közt, át a szerelvényeken, amik szinte csillogtak egészen a váróteremig. Mosolygott és arcáról a boldogság sugárzott. Készültem is rá eleget.
Kiléptem a váróteremből és felé indultam. Erre megtorpant és tétován nézte, amint közeledem felé. A boldogság egyre halványabbá vált arcán és lassan a bizonytalanság kezdte elhódítani szívét.
- Ne félj. - mondtam, miközben egyre közeledtem felé. Pár lépésnyire megálltam előtte. - Remélem kellemesen utaztál.
- Hol vagyok? - kérdezte félénken.
- Nem emlékszel?
Zavart tekintetét a földre szegezte és apró mozdulatokkal megrázta a fejét. Egy pillanatig azon tűnődtem, vajon ha elmesélném neki, talán könnyebben tudná teljesíteni a próbákat. Aztán erőt vettem magamon és játszottam tovább a szerepem, ahogy az rám volt bízva. Nem az én dolgom volt.
- Azért vagy itt, mert próbára tesznek. - mondtam. Nem értette és zavara egyre csak fokozódott. Kértem, hogy kövessen és reméltem, hamar túl lehetek rajt.
- Milyen próbákat kell elvégeznem? - kérdezte.
Nem mondhattam neki semmi pontosat. Nem lett volna tisztességes, noha az eddigiek közül ő volt a legszimpatikusabb. Arról nem is beszélve, hogy megszegném a szabályokat és teljesen felforgatnám a rendszert, ami eddig igencsak jól működött, anélkül, hogy az én közbeavatkozásomra lett volna szükség. Az én felelősségem csak addig terjed, amíg bekísérem a jelölteket a váróterembe és eldöntjük, hogy akarja-e a nagy próbatételt.
Igazán fontos feladatot kaptam, szomorú és néha egyenesen szívszaggató, de nagyon fontos keresztet kellett cipelnem. Mikor megérkeznek a jelöltek az én feladatom, hogy csak akkor engedjem tovább őket, ha felkészültek a visszafordíthatatlanra.
Nyugodt, lassú léptekkel sétáltunk végig a peronon. Az aluljáróban, ami a vágányok alatt vezetett a váróterem bejáratához, halk zümmögéssel villogott az egyik neon.
- Igazán szép tiszta itt minden. - mondta a mellettem sétáló fiú.
Alig lehetett néhány száz éves. Épp csak belekóstolt a világba és máris olyan feladatokkal bízzák, meg, ami még a tapasztalt öregeknek is sokszor kemény fejfájást okozott. Sokszor gondoltam arra, mikor jön el az idő, hogy hátra kell hagynom a hivatásom és nekem is el kell utaznom, hogy megmérettessek. Ismét.
- Köszönöm. - nem igazán tudtam mást válaszolni.
- Mindig ilyen kihalt ez az állomás?
- Többnyire. Elég ritkán fordul elő, hogy egynél több emberrel kell foglalkoznom. Tudod ez egy bonyolult folyamat, amit csak zavarna, ha csoportokban kellene fogadnom bennetek. - talán kicsit kezdett megnyugodni. Mindig csak felkészítője és szemlélője voltam a folyamatnak.
A váróterem néma csendbe burkolózva várta, hogy belépjünk. Egyszerűségét nagyon szerettem. Semmi nem volt, ami elvonta volna a gondolatot a célról, ami miatt ide kellett jönni. Már többször jeleztem a mester fele, hogy túl nagynak találom a helyet, de a választ minden esetben az volt, hogy ne aggódjak e miatt. A terem közepén egy vaskos farönk pihent. Az egyszerű mégis stílusos asztalt hat kis tuskó ölelte körül. Hellyel kínáltam a fiút és én is leültem az egyikre.
Lesütött szemekkel ült egy darabig, talán próbált erő és bátorságot gyűjteni, hogy feltegye azokat a kérdéseket, amiket ilyenkor mindenki fel szokott tenni.
- Te... - kezdte bizonytalanul és én nyugodt, mosolygós arccal vártam, reméltem ezzel megnyugtathatom. Többet nem tehettem érte. Aztán bizonytalanságában elhallgatott.
- Igen? - próbáltam kihúzni belőle az elsőt.
- Te ki vagy?
Nos erre a kérdésre nem számítottam, meglepettségem még jobban összezavarta és ismét lesütött szemekkel meredt térdeire és a kis táskájára, ami a lábai közt hevert a földön.
- Én a kalauz vagyok. Én döntöm el, hogy felkészültél-e a nagy útra. - elsőre eléggé gyenge megfogalmazásnak tűnt, végül is még soha nem kellett ezen egy kiválasztott előtt eltöprengenem. Végül is, egy vasút állomás adott helyet a döntésnek, ezért akár kalauz is lehetek.
- Milyen utazás? - kérdezte, most már bátrabban, mint az előbb.
Ez megint egy olyan kérdés volt, amit nem vártam. Voltak finom de mégis elegáns és semmitmondó válaszaim arra, hogy miért vannak itt, ki küldte őket, kik ők egyáltalán, de olyannal még soha nem találkoztam, aki megállt volna az én személyemnél. Lehet, hogy ez a fiatal fiú fogja beváltani a megszámlálhatatlan eónok reményét?
- Az utazás egy próbatétel. - kezdtem a magyarázatot. - Amire kiválasztottak téged. - láttam, hogy ismét kérdezni készül valamit, de aztán hamar meggondolta magát és egyre inkább érdeklődő tekintettel várta, hogy folytassam.
- A próbatétel egy különleges kirándulás, ami alatt eddig soha nem tapasztalt élményekkel leszel gazdagabb. Erre azért van szükség, hogy minél többet tanulhass meg, minél több ismeretet szerezz. Egy új világ fog megnyílni előtted, amiben boldogulnod kell. Erre egy meglehetősen rövid időt fogsz kapni, bár a te szemszögedből az is lehet, hogy a végtelenségnek fog tűnni. Persze nem leszel egyedül. De arra egyedül kell rájönnöd, hogy miként találod, látod és hallod meg azokat, akik a segítségedre lehetnek.
- Az jó, ha valaki lesz velem. - szólt közbe.
Tényleg más volt, mint az eddigiek.
- Nehéz feladat lesz, nem álltatlak. Most azonban az első feladat, hogy eldöntsük, elindulhatsz-e az új világ fele?
Arcáról eltűnt a félelem és a bizonytalanság. Az ijedt ifjú helyén már egy kíváncsi és kalandéhes gyermek ült.
- Miért engem választottak ki erre a feladatra? - kérdezte, ám hangjában nem a többiektől már jól ismert félelem és önsajnálat sugárzott, hanem az őszinte kíváncsiság és egyfajta bizakodás.
- Azért vagy itt, mert voltál már minden. Kavics, szék, hangya, ördög és angyal. Ez az utolsó lépcsője a képzésednek.
- De nem emlékszem semmire! - mondta lehangoltan. - Hogy lehetne ez a vége, ha azt sem tudom, hol kezdődött.
- Ez az ára mindannak a rengeteg leírhatatlan élmények, tudásnak, amit eddig felhalmoztál. Most az utolsó tanulási feladatod következik. Előtte el kellett felejtened a már megszerzett tudást, sajnálom. Azonban az utolsó kör végeztével visszakapod mindazt, amit valaha megszereztél.
- Miért kell mindezeket megtanulnom?
- Azért mert van egy kérdés, ami már régóta foglalkoztatja a mestert, aki kijelölt, akinek reményei szerint te lehetsz az, aki képes lesz válaszolni.
- Gondolom a kérdést, most még nem kaphatom meg? - kérdezte vidáman.
- A lelkesedésed igazán dicséretes, de nem lenne igazságos. - feleltem mosolyogva. Jobban belegondolva mást nem is tudtam csinálni, csak mosolyogva kísérni az eseményeket, minden alkalommal.
- Mikor kezdhetem? - kérdezte.
- Úgy érzed, hogy képes leszel rá? - kérdeztem vissza, mikor még szinte be sem fejezte.
- Igen.
- Miből gondolod?
- Mert te mondtad. Már megszereztem a többi tudást. Azt mondtad ez az utolsó lépcső és a mester, bízik benne, hogy válaszolni fogok a kérdésre, ami foglalkoztatja, ha végeztem ezzel a tanulási fázisommal is. És márt csak azért is, mert máskülönben nem lennék itt. Igaz?
- Igaz. - feleltem és lassan felálltam. - Nos, akkor felkészültél?
- Nem tudom, nem emlékszem. Az indulásra készen állok, hogy mit kell tennem, azt pedig majd megértem, ha odaérek.
- Szerencsés utat. - eddig is teljes szívből kívántam a legjobbakat a jelölteknek, ám most hosszú idő óta először ismét én is bíztam abban, hogy azt bocsátottam a nagy kalandra, akit már oly rég várunk.
Szárnyaim szélesre tárva kezeim a mennyezet fele emeltem. Hangosan dörögve mondtam a szavakat, melyeket ősi titokként őriztem már az idők kezdete óta.
A teremben vakító ragyogás támadt. Testvéreim dalolva nyitották meg a kaput, ami az emberek világába vezette reményünket, mindannyiunk közül a legfiatalabbat. Alig tanulta meg használni szárnyait, máris el kellett felejtenie való énjét, hogy emberré válhasson.
Sajnáltam, hogy ilyen hamar el kell hagyjon bennünk, mégis örültem, hogy fiatal kora ellenére ebben a hatalmas kegyben és lehetőségben adatik neki rész.
Mikor a ragyogás elmúlt, mikor a lélek átpréselte magát abba az apró testbe, ami a következő hetvenkilenc évben fogja szolgálni, észrevettem, hogy a táska, amit oly görcsösen szorongatott, ott hevert az asztal mellett.
Kíváncsian vettem fel és tétovázva fogtam meg a csatot, hogy kioldjam.
- Szerinted is ő lesz az? - észre sem vettem mikor lépett mögém Mihály, ki köztünk a legnagyobb volt.
- Nem tudom. Sokan fordultak már meg nálam, kikben a mester bizodalma volt.
- Igazán jól végzed a feladatod barátom. - dicsért meg.
- Köszönöm. Volt időm beletanulni. - válaszoltam mosolyogva. - De nem szoktál itt sűrűn megfordulni és főleg a munkán dicsérni. Én jövök?
- Igen testvér. A legjobbra van szüksége, neked kell segítened élete nagy útján.
- Köszönöm. - nem egészen így képzeltem el, de boldog voltam, hogy ennyire fontos feladatot kaphattam.
- Még befejezhetem, vagy azonnal indulnom kell?
- Még van időd, csak azért jöttem, hogy szóljak, hamarosan elkezdődik számodra is egy újabb nagy kaland.
- Remélem másodjára még tanulságosabb lesz. - feleltem és Mihály vállára tettem kezem egy röpke pillanatra, majd elindultam, hogy rendbe szedjem az állomást. Hamarosan megérkezik az utódom, akit nem fogadhatok ekkora rendetlenségben.
A nagy kaland. Az emberek világa. Akik születésükkor látnak és hallanak, felnőve vakok és süketek mégis reménnyel gazdagon telve teszik dolgukat. Tanulnak és tanítanak, életük végén pedig megválaszolják a saját kérdésüket.
Igazán meseszép világba léphetek be ismét, ha felnyílnak szemeim.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2009-06-16 19:38 Styra

Styra képe

Központozási és vessző hibák (lásd GYÍK), szóismétlések, de egész szép történet volt.
Az elütéseket írtam ki, a többi sok lett volna, de eolvasod a GYAK-ot, szerintem magadtól is tudod javítani őket :)
"hamar túl lehetek rajt." inkább rajta
"de a választ minden esetben az volt" válasz
emiatt, vasútállomás egybe
"próbáltam kihúzni belőle az elsőt." az első szót, inkább
"nem álltatlak" - egy l, áltat
"s főleg a munkán dicsérni." munkám
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.