Áldozat

A tél beállta előtt érkeztek a kis hegyvidéki faluba - egy nő és a kisfia. Nehéz sorsuk volt mindeddig. Az anyán mindenhol ott volt a bélyeg: mondhatjuk úgy, megesett nő volt, leányanyaként hozta világra gyermekét. Hát még amit a kisgyerekről állítottak! "Nem emberi vér folyik annak a fattyúnak az ereiben, erre akár meg is esküszöm!" -mondogatták sokan, sokfelé...
Mindenhol ugyanabban volt részük: megvetésben, lenéző pillantásokban és gyűlöletben. Mindenhonnan elzavarták őket, és nem tehettek ellene semmit. Faluról falura vándoroltak, és bíztak abban, hogy valahol csak befogadják majd őket.
Végül ugyan oda lyukadtak ki, ahonnan végül is elindultak. Az anya szülőfalujába. A nő szülei rég meghaltak már, rozoga viskójuk a kis település határában "állt". Vagyis inkább omladozott...
Mikor elérték a kis tákolmány bejáratát, félig megkönnyebbült, félig lemondó sóhajt szakadt fel belőle: nyugodtan birtokába veheti az épületet, senki sem költözött be, amíg üresen állt. Viszont... Ezen a helyen kéne élnie, itt kell felnevelnie gyermekét? Úgy látszott, a kisfiúnak sem volt ínyére a dolog. Szája lefelé görbült, majd keservesen sírni kezdett.
-Nyugodj meg, kicsikém.- csitította.- Minden rendben lesz, ne félj!
Bár nem volt erről teljesen meggyőződve.
Aztán nekilátott a hatalmas feladatnak. Rendbe kellett tennie "kunyhójukat". A kisfiút egy zsákba ültette, aminek két sarka ki volt vágva, a zsákot pedig a hátára akasztotta. Így az egy éves forma gyerek "kényelmesen" ellehetett.
Egészen jól haladt, amíg a kicsi sírni nem kezdett: éhes volt. Igen, ő maga is szenvedett már a koplalástól, ráadásul a munka is eléggé kifárasztotta.
Így tehát nagy levegőt vett, és elindult a legközelebbi szomszédjuk felé. Bekopogott az ajtón, és várt...
Nem szeretett kölcsönkérni semmit. Mikor mégis rákényszerült, a válasz általában ugyan az volt: rájuk csapták az ajtót. Ennek dacára, valahogy csak kihúzták eddig…
Bentről csoszogó léptek zaja hallatszódott, majd kinyílt az ajtó. Az anya egy öregasszonnyal találta szemben magát. Jól megtermett asszonyság volt, hogy teljesen kitöltötte az ajtó nyílását. Őszbe forduló, gyér haja hullámokban szabadult ki a fejkendő alól, tekintete kemény volt és fekete. Az anyának ezzel ellentétben vörösesbarna haja volt (és nem fedte le semmilyen kendővel, mint ahogy az asszonyok szokták), szeme pedig mélykék színben pompázott.
Az anya olyan volt az öregasszonyhoz képest, mint karcsú virágszál a tüskésbozót mellett.
A nő nyelt egyet, majd belekezdett mondókájába:
-Adjon Isten, Annah anyó!- köszöntötte, majd elnézve a néni töprengő tekintetét, így folytatta.- Nem tetszik emlékezni rám? Én vagyok az, Tana. A szüleimmel itt laktunk a szomszédban.- mutatott a viskójuk irányába.- Az után, hogy három éve meghaltak a szüleim, költöztem el innen...
Az öreg asszony gondolkozott egy kicsit, majd szeme felcsillant a felismeréstől, majd el is komorodott. Tehát hallott a pletykákról, állapította meg magában Tana keserűen.
-Igen, emlékszem.- felelte lassú, kimért hangon.
-Anyó, bocsánat a zavarásért. Tetszik tudni, most takarítom a régi kunyhónkat, mert itt szeretnénk letelepedni. Tudja, nagyon kimerültem, éhesek vagyunk, és... és azt szeretném kérdezni, hogy nem tudna kölcsönadni egy kevés ételt? Tudja, már... De majd...
-Ha annyira fárasztó a munka, gyermekem - szakította félbe a vénasszony metsző hangon.-, miért nem segít neked az urad?- és fürkésző tekintetét az övébe fúrta.
-Tudja, meghalt, egy kevéssel az után, hogy a kisfiunk megszületett.- felelte szomorúan, és lesütötte a szemét.
Az idős nő, úgy tűnt, megkönnyebbült. Tehát mégsem igaz minden, amit a népek beszélnek... Ez a kislány csak egy szerencsétlen, akinek meghalt a férje..., gondolta ébredező szánalommal. Mindjárt kedvesebben nézett rájuk ezután! Már éppen azon volt, hogy megadja nekik, amit az anya kért, mikor a kisfiú kinyitotta szemét, és az idős asszonyságra hunyorgott. Az nyomban hátratántorodott tőle.
-Ez a kölyök... ez… ez boszorkányok fattya...!- suttogta remegve, miközben behátrált a szobába, és megpróbálta bezárni az ajtót. De Tana dühös volt, és útját állta. Az ilyen megjegyzések miatt űzik el őket mindenhonnan, és bánnak úgy velük, mint a pestisesekkel.
-Aken nem fattyú, mégkevésbé boszorkányoké! Az apja egy nemes volt...
-De milyen nemes gyermekem?- rázta meg a vállánál fogva őt, miközben úgy károgott, mintha csak egy jól megtermett varjú volna.- Mert hogy nem nemesember, az biztos. Már rég a folyóba kellett volna fojtanod azt a férget, ott a kezedben!
-Ez felháborító!- vörösödött el Tana a méregtől, de addigra becsapódott előttük az ajtó.
A nő még dühösen fújtatott egy darabig, majd elindult a kunyhójuk szomszédságában húzódó erdő felé, valamilyen élelem után kutatva. De néhány fagyos bogyón kívül másra nem akadt.
Késő éjszakáig dolgozott, és végül a földre hányt száraz füvön tértek nyugovóra.
A kunyhó takarítása egy egész hetet vett igénybe. Az eredmény pedig egy huzatos, omladozó kis vályogkunyhó volt. Pedig, emlékezett vissza, régebben milyen takaros kis ház volt! A kertben virágok nyíltak, arrébb legelt mindig a lovuk és a két kecskéjük...
Az itt töltött éjszakák nyomot hagytak az egészségében. Köhögött, a hideg is rázta, tekintete pedig a láztól csillogott. Aken szerencsére jól volt. Erős gyerek volt- és a đeiamisok vére folyt az ereiben.
Életük hosszúra nyúlt, külsőre magas, fejedelmi megjelenésű lények, fülük hegyes, pillantásuk átható, szemük színe pedig semmi mással össze nem téveszthető: aranybarna, sötétvörös... és olyan szikrázó zöld, ami nem a halandó emberek sajátja. Akennek is ilyen zöld szeme volt, némi sárgával keverve, és rézszínű haja, amit viszont az anyjától örökölt.
Nagyon gyengének érezte magát, mégis kiment a kunyhó mögötti udvarra, hogy fát aprítson. A kisfiút nem hozta ki magával, az idő már dermesztően hidegre fordult, főleg így, hogy este felé jártak.
Nagy nehezen megemelte a fejszét, a feje fölé lendítette a magasba, majd lesújtott a fahasábra. Utána kisimított néhány verejtékben fürdő tincset az homlokából. Megint megragadta a fejsze nyelét, ám ekkor meghallotta a gyereksírást.
Nagyot sóhajtott, majd visszaindult a viskóba. De nagyon megrémült, mikor a kisfiú sírása mellett egy férfi szigorú hangját is meghallotta:
-Elhallgass, nyomorult fattyú!
Tana megszaporázta lépteit, és szinte rohant a bejáratig. Amikor meglátta, mi folyik bent, szíve kihagyott egy dobbanást- utána viszont egyre hevesebben vert.
A szobában két nő és egy férfi állt, a férfi undorodva felkapta a csöppséget, és elindult vele a bejárat felé.
-Hová viszi a fiamat?- kérdezte dühösen és egyben rémülten Tana, és a kicsi után nyúlt. A férfi nem adta vissza neki, sőt, fel is pofozta, amiért hátráltatni merészelte. Tana a földön találta magát, és úgy elszédült az ütéstől, hogy ott is maradt egy darabig. Csak térdelt a fagyos talajon, de felállni még nem tudott.
-Fogd be a szád, te istentelen némber!- dühöngött.- A gyerekkel megválthatjuk a falunkat és a te szabadságodat is. Hálásnak kéne lenned... Tűnj az utamból!
-Tessék? -kérdezte értetlenkedve, és betegen csillogó, kék szemét a férfira függesztette. Közben remegő lábakkal felállt. Az egyik asszony válaszolt a kérdésére.
-Banditák várakoznak a templomnál.- kezdte sápadtan.- Áldozatot követelnek, hogy épségben hagyják a falusiakat, és ne gyújtsák ránk a házainkat. Az istenüknek, Geonnak szánják az emberáldozatot. A falu lakói pedig úgy döntöttek, a te fiadat ajánlják fel az életünkért cserébe. De ne légy szomorú!
-Új életet kezdhetsz, tisztességesen élhetsz!- folytatta a másik asszony.- A többiek rég befogadtak volna téged, de félnek a fiadtól...
Tana ezek után már nem figyelt. A férfi után indult, aki elvitte Akent. A távolból látta, mikor átnyújtotta a gyermeket az egyik útonállónak, majd az idegenek elhagyták a falut. Tana követte őket, miközben egyre sötétebb árnyalatú lett felette az ég. A csapat egyre csak távolodott tőle, miközben ő a félhomályban botorkált felfelé a hegyoldalon, közben vállát a zokogás rázta s a könnyeit nyelte.
Végül teljesen eltűntek a szeme elől. Már Aken ordítása sem ért volna el idáig, már ha egyáltalán kiabált volna. De a kisfiú különösen nyugodt természetű volt.
Térde remegett, majd az elkeseredettségtől és a fáradtságtól a földre zuhant. Aztán keservesen feltápászkodott, hogy folytassa útját fatörzsekbe kapaszkodva, és a sötétben tapogatózva.
De az erdő veszélyes hely, főleg éjszaka. Farkasok vonyítottak a fák között, mindenhonnan lopakodó neszeket hallott.
Nem bánta, ha így kell véget érnie az életének, farkasok fogai közt pusztulva. Ha nem mentheti meg a fiát, akkor nincs értelme az életnek. Az a legjobb, ha ő hal meg előbb. Majd megvárja Akent a Túloldalon, így nem lesz a kicsinek semmi félnivalója. Bár már rá is várnak odaát...
Sötét felhők gyülekeztek az égen, hogy idővel hatalmas sereggé nőjék ki magukat, és ismeretlen helyek felé masírozzanak. A villámok aranytőrei végigszántották az égboltot, hangjuk betöltötte a környéket. A moraj leginkább fájdalmas, mélyről feltörő kiáltásnak illett volna be...
Hogy a helyzet tovább romlott, Tana ismét sírni kezdett, és mintha csak a felhők is biztosítani akarták volna a kilátástalan helyzetről, elkezdett esni az eső… És szakadt, mintha végtelen szomorúságot siratna, feláztatta az egyébként is laza talajt, és igencsak megnehezítette az anya dolgát.
Tanának sikerült felkapaszkodnia egy magaslatra. Addigra már teljesen besötétedett, és a csillagok halvány, irányadó fénye sem hullott a világra.
Emlékezőtehetségét segítségül hívva maga elé idézett egy képet: kopár, kavicsos hegyoldal, gyér növényzet. Nem túlságosan meredek lejtő, de az apró kövek, és a kevés kapaszkodó gondot jelenthet.
Mélyet sóhajtott, majd nekiindult a következő szakasznak. Egyik fától a másikig szinte átlökte magát, görcsösen kapaszkodva a törzsekbe, amíg egy pillanatnyi szünetet tartott.
Talán figyelmetlen volt.
Talán a sors akarata.
Mindenesetre megcsúszott. Megállíthatatlanul gurult lefelé, magával sodorva az éles köveket. Hiába próbált megállni, már nem volt ura a helyzetnek.
Nem mintha bármikor is az lett volna.
Végül egy útjába álló bokor állította meg.
Kellett hozzá egy kis idő, mire tudatosult benne, hogy már nem forog körülötte a világ. Óvatosan leengedte görcsösen magához szorított karjait, majd megadta magát a gyengeségnek, és mély, álomtalan álomba merült.
Több óra elteltével léptek hangokra ébredt. Mintha őt szólongatták volna. Erőtlenül kinyitotta sötétkék szemeit, de homályosan látott. Egy magas férfi hajolt felé, haja sötétbarna volt, és az arcvonásai emlékeztették őt valaki máséra...
Elmosolyodott.
-Ehmien...- suttogta, majd lehunyta szemét, és ismét elveszett a lelkében rejtőző végtelen, öntudatlan sötétségben...
Egy tisztáson ébredt. A sebeit ellátták, minden kötésből különös növényillat áradt. Olyan kellemes, megnyugtató illat volt...
Végtelenül fáradtnak, és érzéketlennek érezte magát. Olyan eltompult volt, hogy szinte semmi sem jutott el a tudatáig a külvilágból.
-Magának nem tanították meg a szülei, hogy ne barangoljon egyedül az erdőben éjnek évadján? -kérdezte egy megrovó hang. Tana felkapta a fejét, de rögtön éles fájdalom hasított belé a mozdulattól, hogy sötét karikák táncoltak a szeme előtt. Lassan visszaengedte a fejét a földre, lehunyta a szemét, és csak egy dolog járt a fejében... Egy valaki...
-Ehmien, én...- de aztán gyorsan magára eszmélt. Ehmien meghalt. Ezen nem változtat az sem, ha mindenkit a nevén szólít.- Bocsánat. Elnézését kérem uram, és köszönöm a segítségét. Fontos dolog vitt az erdőbe...
-Tegnap is ezt a nevet említette. Kicsoda ez az Ehmien? -kérdezte az idegen férfi. De nem jutott el Tana tudatáig a mondat. Megakadt az első szónál: "tegnap". Összeszorult a szíve. Mennyi lehet az idő? Ha már elkésett, és...
Érezte, hogy forró könnycseppek gördülnek le az arcán.
-Aken... Lehet, hogy már késő...- motyogta.- Mennem kell... Meg kell találnom...
Megpróbált felkelni, de az akarat kevésnek bizonyult hozzá. Visszahanyatlott a fűbe, és keservesen zokogni kezdett. De nem a testi fájdalmától.
-Ha Ehmien... itt lenne...- suttogta.- Ő megmenthetné...
-Kit? -szólt közbe egyre türelmetlenebbül a megmentője.- Beszéljen már értelmesen!
-Akent... A kisfi... kisfiamat... meg... meg fogják... ölni...- zokogta.
-Szóval Aken a fia, Ehmien pedig a férje... Mondhatom derék ember, hogy nem vigyáz a családjára!
-Tudja, ő nem volt az uram...- suttogta.- Igaz, hogy Aken apja, de... Soha nem egyeztek bele, hogy feleségül vegyen. És végül is miattam, meg a kisfiunk miatt ölték meg őt...- jegyezte meg miközben mardosta az önvád.- Egy éve már... De... Még meg sem kérdeztem.- kanyarodott vissza a jelenbe.- Mi a neve, jó uram?
Az idegen nevetett, bár Tana nem értette, hogy min.
-A nevem Zeto. Tegezzen, kérem. Mi a magáé, szép hölgyem? -játszotta az előkelő úriembert.
-Tanának hívnak.- válaszolta, bár a "szép" jelzővel korántsem értett egyet főleg így, hogy tele volt vérző sebekkel és horzsolásokkal.- És engem sem kell magáznia.
-Hová vitték a fiát? Akarom mondani... a fiadat?- kérdezte komolyabb arcot magára öltve Zeto.
-Nem tudom...- kezdett el megint sírni a nő.
-Nekem igazság szerint sürgősen tovább kéne mennem, de téged sem akarlak itt hagyni. Velem tartasz? Így még mindig nagyobb az esélye, hogy a nyomára bukkanunk...- vetette fel az ötletet Zeto.
-Rendben van.- bólintott Tana, és halvány mosoly derengett fel arcán.
Zeto felsegítette a fiatal nőt a lóra, majd felült mögé. Tana viszont nem igazán tudta tartani magát, és nekidőlt a férfinak. Érezte a bőrpáncélja szagát, és Zeto erős karját, ahogy a válla köré kulcsolta, hogy nehogy leessen. Némán lovagoltak egy darabig. Majd, hogy megtörje a csendet, Zeto megkérte az anyát, hogy mesélje el az egész zűrzavaros históriáját.
-Azt hiszem, Ehmiennél kell kezdenem.- a férfi csak bólintott és hümmögött.- Miután a szüleim meghaltak, cselédként szegődtem el egy úri családhoz. Akkoriban 17 éves voltam. Abban a faluban találkoztam vele először. Nagyon hasonlított rád. Magas volt, a haja sötétbarna, az arcvonásai nemesek...- közben Zeto mosolygott a közvetett jellemzésen. "Nemes arcvonásaim lennének?" -gondolta. - A szeme, a tiéddel ellentétben viszont olyan kavargó zöld, amit előtte sosem láttam. Vérbeli đeiamis úr volt. Nem is értem, hogyan szerethetett belém, és én belé. -abbahagyta az elbeszélést, mikor megérezte a férfi megrökönyödését.
-Folytasd, kérlek.- köszörülte meg a torkát Zeto.
-Rendben. Gondolom tudod, milyen ellenségeskedés van a đeiamisok és emberek között. Eltiltottak minket egymástól. De nem hallgattunk senkire. Megpróbáltuk a többiek elől eltitkolni, hogy mi van köztünk. De terhes lettem, és ez mindenkinek szemet szúrt, és mindenkit felháborított- az embereket és a đeiamisokat egyaránt. Ilyen egyetértés még sosem volt a két nép között...- mondta mélységes keserűséggel a hangjában.- Minden azon az éjszakán dőlt el, mikor Aken megszületett. 19 éves voltam akkor. Idegenek jelentek meg nálunk.
Ez egyébként nagyon furcsa dolog. Az emberek, ha nehezen, de elviselik maguk mellett a đeiamisokat, ők szintén megtűrnek minket. De a félvéreket pedig mindenki gyűlöli. És az én fiam bizony félvérnek született.
Szóval, idegen đeiamisok érkeztek Ehmienhez. Azt mondták, szégyen, hogy ilyen fattya született. Szó szerint ezt mondták: "Senki sem nézi el neked ezentúl a bűnös viszonyodat. Örökké megbélyegzett leszel, a jövőd is romba dől, pedig sokra vihetted volna. Tessék, fogd ezt a kardot! Öld meg azt a férget, meg a könnyűvérű anyját! Csak így moshatod magad tisztára..." De nem volt hajlandó kezet emelni rám, vagy a gyerekre. Akkor azt mondták, hogy elintézik ők maguk. Ez már sok volt neki. Ellenük fordította a kapott pengét. De a túlerő végül győzött. Még csak nem is láthatta a saját fiát...!- Tana nagy lélegzetet vett, hogy megnyugodjon.- Nem tudom, meddig élhetett volna. Talán négyszer hosszabb idő is ki lett volna neki szabva, mint egy földi halandónak, vagy lehet, hogy több is. Mégis feláldozta magát értünk.
Az áldozata ellenére iszonyú év volt az idei. Mindenhonnan elüldöznek minket, sehol sem tűrték meg a félvér fiamat. Visszatértünk a szülőfalumba. Félreértés ne essék, az egész "kalandom" Ehmiennel jóval arrébb kezdődött.- a nő egy kis szünetet tartott, majd színtelen hangon folytatta.- A szomszéd asszony meglátta a fiam tekintetét, és megértett mindent. Ha láttad volna a rémületet az arcán...! Kiutáltak minket az emberek. Aztán egy rablóbanda állított be a faluba, és áldozatot követeltek azért, hogy épségben hagyjanak minket. Az emberek pedig gondolkozás nélkül elvitték a gyermekemet, és odaadták nekik. Utánuk mentem, de egy idő után szem elől tévesztettem őket. Nem voltam túl jól, az az igazság.- most sem lehetsz jobban, gondolta Zeto.- Azután támadtak rám a farkasok. És megmentettél. Innen pedig tudod a történetem.
-Visszahozom a fiadat.- ígérte a férfi. Hangja komor volt és elszánt. Tana nem értette, hogy Zeto honnan ilyen biztos a dolgában. Bár erős volt... De nem kérdezősködött. A beszéd kifárasztotta, és lassan elnyomta az álom...
A férfi nagyot sóhajtott, mikor érezte, hogy Tana teljes súlyával nehezedik rá. Hát ezt hogy fogja megoldani? Nehéz ügy, nagyon nehéz...
Még két napjuk van. Holnap után, mikor a telihold a fejük fölött jár majd, Zeinna kútjánál fogják feláldozni a kisfiút...
Tana nagyon furcsa álmot látott. Fák úsztak el a tekintete előtt, az ég vöröses színűvé kezdett válni... Aztán furcsa hangokat hallott. Fegyvercsörgést, emberi hangokat, majd nevetés harsant.
Aztán az összemosódó hangok kavalkádja mögül kezdett értelmes szavakat meghallani. Majd mondatokat is...
Már félig felébredt, mikor odalépett hozzájuk valaki.
-Köszöntelek, testvér... Szerencsével jártál?- kezdte az idegen dörmögő hangon, és kezet nyújtott.
-Igen, Faimon. Mindent elintéztem.- válaszolta egy ismerős hang. Zeto volt az, majd viszonozta a köszöntést, és kezet ráztak.- A táborban nem volt gond, míg távol voltam?
-Minden rendben volt. Ez a csűrhe észre se vette, hogy távol van a főnökük.- nevetett a másik rekedtes hangon.- Mindent előkészítettünk holnap éjszakára. De... Zeto nagyúr... ki ez a nőszemély veled?
-Hosszú történet.- sóhajtott fel a férfi.- Majd később elmondok mindent. Mondd, megnézhetném a...
-Őt uram?- vágott közbe sejtelmesen Faimon.
-Igen.
-Természetesen.
-Addig vigyázz a lányra!- adta ki a parancsot Zeto, majd elment.
-Igenis uram.- dörmögte a másik.
Ezek után visszasüppedt az álomba. Már csak azt érezte, hogy leemelik a ló hátáról, és utána megszűnt körülötte a világ...
Mikor végleg felébredt, egy sátorban találta magát. Egy szőke asszony sürgött-forgott körülötte, kicserélte a kötéseit, és aggódva szemlélte őt. Mikor Tana már tiszta tekintettel tudott a szemébe nézni, megkönnyebbült sóhaj tört elő belőle.
-Már nagyon aggódtam a kisasszonyért.- mondta.- Egy fél napot átaludt! Már azt hittem, fel sem fog kelni. A homloka tűzforró volt... Még az a szerencse, hogy a sebeit az úr olyan kitűnően ellátta... Hogy van, kedvesem?
-Jobban.- mondta erőtlen hangon. Testileg tényleg jobban volt, de... A szíve egyre inkább összefacsarodott a fájdalomtól, és mellkasára ólomsúllyal nehezedett az aggodalom.
-Hozok magának valamilyen ételt. Olyan rettenetesen sovány!- sopánkodott az asszony, majd kisietett a sátorból.
Tana körülnézett a szobában. Mindenhol állatbőrök voltak leterítve, felfüggesztve... az egyik sarokban sötétre pácolt asztalkán rézedények voltak elhelyezve.
Beszéd szűrődött be hozzá. Ketten folytatták az ingerült eszmecserét. Az egyik Zeto volt, a másik férfiban pedig felismerte azt az alakot, aki megérkezésükkor fogadta őket. Hogy is hívták? Öhm..., töprenget magában. Faimon. Igen.
-De Zeto nagyúr...- könyörgött neki.
-Nem! Meg kell akadályoznunk! Nem áldozhatjuk fel a gyereket!- válaszolta emelt hangon.
-Mégis mit tehetnél ellene nagyuram?- próbált Zeto eszére hatni Faimon.- Tudjuk jól, nemzetünk tagjai közt első vagy, de csupán első az egyenlők között.- ezt nem igazán értette. Az előzőeket pedig nem akarta megérteni. Egy gyereket feláldozni?, tűnődött magában. Nem, biztos rosszul hallotta...- Ha megpróbálod megmenteni a gyereket, Kennah felbuzdítja ellened az embereket. Az irányítást pedig megszerzi tőled...
-Akkor mit javasolsz, mit tegyek?- kérdezte fáradtan Zeto.
-Ne bolygasd meg az istenek akaratát! Úgy lesz a legjobb, ha nem dühíted fel Geont.
-Nem vagyok benne biztos... Áh, jó napot Idona. Hogy van a lány?
-Egész jól, uram.- válaszolta az Idonának nevezett nő bizakodón. Ő az az asszony, aki ápolt, ismerte fel a hangot Tana.- És, ha csak rajtam múlik, egészen rendbe fog jönni. De nézze meg a saját szemével!
-Rendben.
Fénycsík tört a szobába, amikor belépett Idona és Zeto. Az asszony odavitte neki az ételt, Zeto épp hogy egy lépést közeledett felé.
Tana ráemelte üres, összezavarodott tekintetét, a férfi szinte megijedt a látványtól.
-Te jó ég.- sóhajtott fel.- Tehát hallottad...
-Igen.- bólintott Tana. De Zeto már nem várta meg a választ, hanem sarkon fordult, és kiviharzott a sátorból.
Másnap reggel bukkant fel ismét a férfi. Eldöntötte, hogy tiszta vizet önt a pohárba. Szüksége volt egy kis segítségre, hogy dönteni tudjon.
-Megosztanád velem, mi ez az egész, nagyúr?
-Igen.- bólintott Zeto, de elbizonytalanította, hogy Tana nagyúrnak nevezte, és hogy olyan furcsa hangsúllyal nyomatékosította a szót.- A legjobb, ha igazán az elején kezdem. Csak amiatt, mert egyszer banditának, vagy valami hasonlónak neveztél bennünket. 80 éve nagy háború pusztított a vidéken.- kezdett bele, miközben tekintete és hangja is réveteggé vált.- Rengeteg család vált földönfutóvá. Egy részük összefogott, hogy átsegítsék egymást a nyomorúságon. Tanyáról tanyára, faluról falura hánykolódtak. Az ilyen élet erős fiakat nevel. Úgy mondják, egyszer az egyik férfinak megjelent a Harcosok istene, Geon. Azt mondta, pártfogásába vesz minket. És így is lett. Kisegített minket a bajból. Ezért cserébe pedig teljesítenünk kell a kívánságait.- jelen esetben a véráldozatot.
Az a férfi, aki előtt megmutatkozott a nagy Geon, a dédnagyapám volt. A leszármazottai osztoznak azóta is a hatalmon. Kennah volt rajtam kívül a legesélyesebb arra, hogy vezető lehessen. Ő a rangidős a nemzedékünkből. Csakhogy anyai ágon leszármazottja a dédnagyapánknak. Ezért engem jelöltek ki a hatalom örökösének. Ettől függetlenül ugyan annyi joga van az irányításhoz, mint nekem és a többi leszármazottnak. A különbség az, hogy, ha nem tudunk megegyezni, az én szavam dönt.
Na mármost... Az a helyzet, ha szembeszállok Geon akaratával, és megpróbálom megmenteni a fiadat... Kennah biztosan ellenem fordul. És követni fogják őt az elvakult hagyománytisztelők. Valószínűleg végeznek velem, és a híveimmel is. A végeredmény teljes mészárlás, és Kennah önkényuralma. Ha csak a saját életemről lenne szó, nem haboznék...
-Szóval... mit fogsz tenni?- kérdezte Tana óvatosan. Kezdte belátni, hogy az ügy jóval bonyolultabb, mint hitte.
-Van egy tervem... De ezt alaposan át kell beszélnünk...
Tana szeme felragyogott. Zeto még nem is látta ilyennek a lányt. Be kellett látnia, hogy ez a fény a tekintetében sokkal jobban áll Tanának, mint az a rengeteg szomorúság, amivel ezidáig sújtották.
-Szóval, arra gondoltam... Ebben az ügyben az én szavam már kevés. Ha csupán annyit mondok, "Hagyjátok a fiút életben", valószínűleg azonnal kés repül a hátamba. Ha viszont azt mondom, "Hagyjátok békén a fiamat"...
-Ezt mégis hogy gondolod?- kérdezte hitetlenkedve a nő. Nem bíztatta túlságosan, hogy Zeto csak ezt az egy lehetőséget találta.
-Egyszerű. De talán... mégsem annyira. Bátran állíthatom a többiek előtt, hogy voltak "kalandjaim", ahogyan te is kifejezted magad. Nyugodtan hazudhatunk annyit, hogy te is közéjük tartozol... És az asszonyom vagy.
-Eddig világos. De nem értem, hogy segíthet ez Akenen?- kételkedett továbbra is Tana.- Azt mégsem hazudhatod, hogy a te fiad. Tisztán látszik rajta, hogy egy részben đeiamis. Te viszont nem vagy az. És én sem.
-Meglehet.- próbálta meggyőzni a nőt.- De mondhatjuk, hogy az egyik felmenőd az volt. Csupán arról van szó, hogy rajtad nem ütköznek ki a jegyei... Érted? És egyébként is, te magad mondtad, hogy mennyire hasonlítok az apjára.
-Tényleg nincs más lehetőség?
-Ha van is, előttem nem mutatkozott meg...- sóhajtott lemondóan Zeto.
-Rendben.- bólintott lassan Tana.- Akkor csináljuk... De... Hogyan?
-Először is összehívjuk a tanácsot...
Délután került sor az összejövetelre. Ott voltak tehát a Tanács színe előtt. Egy nagy sátorban ültek, hosszú asztal körül, fából faragott, könnyű székeken. Az asztal lapján rézkupák sorakoztak, de nem volt bennük semmi. A gyűlés előtt senki sem ihatott bort, hogy tiszta fejjel dönthessenek az egész népüket érintő kérdésekben.
Tana feszélyezve érezte magát a sok férfi között. Az élet nem volt mindnyájukkal olyan bőkezű szépség terén, mint mondjuk Zetoval. Alakjuk tömzsi volt, hajuk hosszú és borzas… És nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy barbár keletiekkel ültették egy asztalhoz.
Csak minden úgy menjen, ahogy eltervezték!
-Nos, Zeto...- emelkedett fel helyéről félig egy vörös hajú és szakállú férfi. Tana gyanította, hogy ő a hírhedt Kennah.- Végre megosztanád velünk, miért ne áldozzuk fel azt a piszkosvérű fattyat?!
-Igen. Gondoljátok át logikusan. Ez egy félvér kölyök. A szemetekben semmit sem ér... Nem, ugye? Nem ér annyit, hogy áldozatul ajánljuk Geonnak. Ha engem kérdeztek, ez egy jel. A Nagy Geon, a Harcosok Istene azért jelölte ki őt, azért keresztezte útja a miénket, mert Geon tudomásunkra akarta hozni, hogy nem kell neki ilyen áldozat...
-Tehát…?- vonta fel borzas szemöldökét Kennah.
-Úgy vélem, kincset kéne felajánlanunk neki ezentúl...
Zeto úgy gondolta –ez közvetlenül a gyűlés előtt jutott eszébe-, hogy, ha az eredeti terv szerint saját vérének vallaná a fiút, azzal azt sugallaná:- ő igenis sokat ér ahhoz, hogy Geonnak adhassák.
De ahogy várta, ezzel a kifogással sem sikerült mindenkit meggyőznie.
-Ezt nem gondolhatod komolyan...!- emelte fel a hangját Kennah. Felállt a székből, sőt, közben fel is lökte azt. Arca színe hasonlóvá vált hajához.- Honnan veszed a bátorságot, hogy kiforgasd a jóslatokat, kedves rokon?!!
Tana eközben csak ült, szótlanul, arca merev volt, és nem mutatott ki érzelmeket. Nem bírta ezt a nyomást. Folyton ez a gondolat zakatolt a fejében: most dől el minden. Volt ezen kívül egy nagyon furcsa érzése. Rengetegszer hallotta, amint így beszéltek, vagy csak sugdolóztak róluk az emberek a hátuk mögött... De Zeto szájából valahogy jobban fájt - még, ha tudta is, hogy valójában nem így gondolta. Mert Zeto egy igazi barát volt. Nem idegen, kívülálló, akiknek a megjegyzései szinte nyom nélkül leperegtek róla...
-Nem forgatom ki, csupán...- emelkedett fel már Zeto is. Az asztal túlfeléről ekkor felszólalt egy hang:
-Ne marakodjatok, mint a gyerekek! Egyszerűen eldönthetjük a kérdést. Éjjel kivisszük a gyermeket, ahogy terveztük, és majd meglátjuk, hogy Geon küld -e valamilyen jelet. Ha igen, akkor a kölyöknek egérutat engedünk.
Ezzel a többség egyetértett. Kennah elégedetten vigyorgott. Zeto talán nem is tudja, mit kockáztatott ezzel a kijelentésével, gondolta kárörvendően. Sokat, nagyon is sokat... A tekintélyét, és vele a hatalmát!
Zeto nagyot nyelt. Aken megmentésére kevés esélyük maradt.
A délután ólmos szárnyakon szállt el a fejük fölött. Tana aggódva nézte, amint a hegycsúcsok mögé lebukó nap utolsó vérszínű sugarai tőrdöfésként szelik át a leszálló sötétséget.
Aztán rájuk borult a fekete némaság, a Hold is elindult hódító útjára, felhőkkel kísérve, ezüst páncéljában.
Zeto kitámogatta Tanát a sátorból, és bevezette az erdőbe. Néhány percig szótlanul haladtak egymás mellett, mígnem kiértek egy tisztásra. A fiatal nőnek rögtön feltűnt a kövekkel kirakott kút, amit többen is körbeálltak. Aztán Kennah kezében meglátta a kisfiút. Szeme megtelt könnyekkel, hogy már csak az emberek és a fák elmosódott körvonalait látta.
Kennah rosszindulatú félmosolyra húzta száját, majd lassú, puha léptekkel elindult Zeto felé, és odaadta neki Akent.
-A te kezedtől meneküljön, avagy vesszen.- mormogta, és otthagyta őket.
A férfi szerette volna Tanának visszaadni a fiát, de félt tőle, hogy ha esetleg másként alakulnának a dolgok, nem lenne szíve visszavennie tőle. De megtenné? Nem áldozná fel magát, mint egykor Ehmien? Hiszen megfogadta neki, hogy megmenti a gyermekét...
Vagy talán nem csak ezért? Nem csak, mert a szavát adta?
Tana is tudta, hogy még nem teljesülhet szíve vágya, így beérte annyival, hogy nézte a kisgyereket, és az arcocskáját simogatta. Aken kinyitotta szemét, és elmosolyodott anyja láttán.
-Nyugodj meg.- suttogta halkan, nehogy a körülöttük állók meghallják szavait.- Nem engedjük, hogy bántsanak...
Közelebb léptek ők is a kúthoz. Tana vakon meredt a sötét vízbe, és végignézte, ahogy a Hold a kút közepébe vándorol, vagy inkább végtelenül lassan kúszik...
-Nem történt semmi.- mondta Kennah félhangosan. Nagyon önelégültnek tűnt.- Zeto, itt az ideje, hogy a kútba vesd a...
Ám ebben a pillanatban a vízből egy ezüstös alak emelkedett ki. Holdfény-arcán látni lehetett az indulatot, majd tekintetét végigjáratta a társaságon, és megállapodott Zetoéknál.
Az összegyűltek rettenettel vegyes áhítattal tekintettek fel a félig áttetsző alakra. Ez alól csak Zeto, Tana, és a kicsi hármasa voltak kivételek. A férfi arcán csupán a csodálat (és döbbenet) játszott, Aken vidám nevetés-féleséget hallatott, az anyja arcán pedig boldog mosoly tündökölt, és ajkai némán formálták a szót: "Ehmien..."
A szellem bólintott, majd kilépett a kútból, és szembenézett Zetoval. A férfi úgy találta, hogy Ehmien tényleg hasonlít rá. Mintha csak homályos üvegen nézegette volna a tükörképét.
Hosszú ideig egy pisszenés sem hallatszott, majd Ehmien törte meg a csendet. Hangja olyan volt, mint a vihar zúgása, vagy a víz morajlása.
-Hagyjátok a fiút.- mondta nyugodt, hideg hangon, hogy megfagyott körülötte a levegő.- Nem kell több véráldozat.
-D...de Geon nagyúr...- dadogta Kennah.
-Megmondtam.- emelte fel a hangját Ehmien.- Nem kérek az emberáldozatból.
Kennah nyelt egyet, majd bólintott. Mégsem lehet olyan jelentéktelen ez a kölyök, gondolta. Ha a Nagy Geon személyesen sietett a megmentésére...
-Eleget vándoroltatok már a világban, és elég dicsőséget szereztetek már a nevemnek. Adósságotokat leróttátok. Utolsó parancsom ez: éljetek úgy, ahogy a háború előtt. Bontsátok le sátraitokat, és emeljetek házakat a helyükre. Műveljétek a földet...
Még mondott néhány dolgot, amiből Tanában annyi maradt meg: a tisztességes munkával megtermett vagyonból áldozzanak ezentúl istenüknek.
Megigézve bámulta halott kedvesét, és úgy érezte, szíve majd’ meghasadt- nem fért meg benne együtt a határtalan öröm és a végtelen szomorúság. A boldogság, hogy Aken megmenekült, és Ehmient is újra láthatja... De aggasztotta a jövő, és hogy Ehmien nemsokára ismét eltűnik az életéből. Ez volt az érem keserű oldala.
És valóban. Ehmien befejezte mondanivalóját, és visszalépett a kúthoz. Még hátranézett az anyára, és Tana valami ilyesmit olvasott ki a tekintetéből: várj meg itt.
Tana bólintott, majd átvette Akent, és magához szorította a csöppséget. Örömkönnyek áztatták sovány arcát.
Csendben végignézte, ahogy eloszlik a tömeg. Egyedül Zeto maradt mellette. Köszönetet akart neki mondani, de nem jöttek ki a hangok a torkán, így hát csak hálás pillantást küldött felé.
Percekkel később megjelent Ehmien. Zeto belátóan elhúzódott a tisztás peremére, hogy ott várja be a nőt, és ne legyen senki terhére.
Ehmien kilépett a kút kőpereme mögül, és megállt Tana előtt. Az anya, mintha csak attól tartott volna, hogy az üres levegőbe fog belemarkolni, óvatos mozdulattal hozzábújt a férfihoz. Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőle, mikor megbizonyosodott róla, hogy Ehmiennek van egy többé-kevésbé szilárd teste.
A férfi szoros ölelésbe zárta őket, majd megcsodálta kisfiát.
-Milyen nagyra nőtt.- suttogta gyengéd hangon, és átvette Akent.
-És nagyon hasonlít rád.- tette hozzá büszkén csengő hangon Tana.
-Igen...
-Nézd, a füle, a szeme, de még az álla is...
-Tana...- szakította félbe a nőt szomorkás hangon.- Nem maradhatok túl sokáig.
Az anya szinte hallotta, ahogy megszakad a szíve a fájdalomtól.
-De hát... Miért?- kérdezte kétségbeesetten, bár sejtette a választ.
-Az én erőm is véges... De mielőtt visszamennék, szeretnék megbeszélni veled néhány dolgot.- majd helyet kínált Tanának a kút peremén..- Először is... eszedbe ne jusson utánam jönnöd! Ne nézz rám így, kérlek...- sóhajtott fel, miután meglátta Tana bosszús tekintetét.- Ne add fel, mint ahogy a hegyen tetted! Érted? Soha!
-Honnan...?- kérdezte Tana meglepetten.
-Ott voltam veled, ahogy mindig, csak nem láthattál... Kétségbe-ejtett, hogy nem tehetek érted semmit. Tudod jól, a halottaknak nincs hatalmuk az élők sorsa fölött... Annyit tehettem csupán, hogy mikor feltűnt Zeto, az utadra vezettem.
A férfi a neve említésére felkapta a fejét.
-Értem. Szóval mégis egy részben neked köszönhetem az életemet...
-Biztos nem érted, hogy akkor miért nem akadályoztam meg, hogy elvigyék Akent...- folytatta Ehmien, miközben ezüstösen derengő kezével végigsimított a kisfiú vörös haján.
-A te erőd is véges...- idézte őt Tana.
-Igen. A másik dolog, amit mondani akarok, - tette hozzá.- hogy szabad vagy. Az emlékem semmire sem kötelez téged.
-De hát...- kezdett akadékoskodni Tana.- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Hogy felejtselek el...
-Nem kell elfelejtened. De az élet megy tovább... Aken és a te érdekedben is kérem, ha találsz valakit, akiben megbízol és szeretsz, ne habozz, és főleg ne legyen bűntudatod! Ismerlek, és hajlamos vagy az ilyesmire...
-De...
-Én a legjobbat akarom neked!- emelte fel a hangját Ehmien.- Én lennék a legboldogabb, ha veled lehetnék... De nem így alakult. Nem változtathatunk rajta...
Nekem az a legfontosabb -és amióta megismertelek, ez a legfontosabb számomra-, hogy boldog légy, és biztonságban legyetek! Érted?- aztán végignézett Tana síró szemén, amin megcsillant saját ezüstös fénye. Holdfény-kezével végigsimított a lány arcán, és letörölte a könnyeket.- Kedvesem...
Zeto nagyon meglepődött a történteken. Ez a Đeiamis, aki az előbb megfélemlítette egész népét, most gyengéden, szeretettel vigasztalta Tanát. Most döbbent rá, hogy Ehmien milyen fiatal lenne, ha még élne…
-Megfogadok mindent...- derengett fel egy halvány mosoly Tana arcán.
-Helyes... Zeto!- szólt hasonmásához.- Megtennéd, hogy vigyázol rá?
-Persze.- bólintott, majd végignézte, ahogy Ehmien visszaadja Akent Tanának; majd megöleli, még egyszer, utoljára.
A nővel együtt nézték, ahogy a szellem eltűnik.
-Köszönöm...- suttogta utána az anya.- Érzem, soha többé nem fogom őt látni... Nos...- vett egy nagy lélegzetet.- Visszaindulunk?
-Persze. Induljunk.- majd átkarolta a nő vállát, és immár hármasban, visszatértek a táborba...
***
Zeto vándor népe végre nyugalmat talált. A Nagy Geon parancsát követve letelepedtek, és kincsekben adóztak istenüknek. A férfiak nehezen szoktak vissza a földműves-életre, de lassan elrendeződött minden.
Zeto pedig feleségül vette Tanát, Akent pedig sajátjaként nevelte. Még két gyermekük született. Békében éltek, bár nem mondhatnánk, hogy sok boldog esztendővel ajándékozták meg őket a sors. Tana másfél évtized múltán megtért kedveséhez...
Aken élete szintén izgalmasnak bizonyult. Rá várt a feladat, hogy megfejtse Idoniko titkát...

3.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2007-01-06 16:31 Blade

Blade képe

Jó hosszúra sikeredett, kíváncsi vagyok, lesz-e mégvalaki, aki végigolvassa.

Az elején azt hittem, kihozol belőle egy komoly helyzet és hangulatleírást, de a közepétől annyira rózsaszínű, meseszerű lett, heppi enddel, hogy ez az érzés gyorsan elmúlt. Ráadásul a "szőke herceg jön és megment" szindróma is nagyon benne van. Azt a részt sokkal jobban ki kellett volna fejtened, amikor a szellem megjelent, hiszen ez a lényege az egésznek, de csak ennyit írsz: "Ám ebben a pillanatban a vízből egy ezüstös alak emelkedett ki."

Hogy ne bízd el magad ;) : sok benne a szóismétlés, a helyesírási hiba, a fogalmazási hiba, a furcsaság, pl: "Tana eközben csak ült, szótlanul, arca merev volt, és nem mutatott ki érzelmeket. Nem bírta ezt a nyomást. " Ha nem bírja a nyomást, akkor nem ül ott érzelmek nélkül, hanem pl felpattan és elrohan vagy kiabál.

Azért ne keseredj, lesz ez még sokkal jobb is. ;)

Várjuk a köv. írásodat!

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

szo, 2007-01-06 18:18 Cartwright

Cartwright képe

Mhhh.... Mielőtt neki láttam volna az olvasásnak, megnéztem az adatlapod, s azt ott található oldalt. Így tudtam meg rólad, hogy Anime/Manga rajongó vagy (én is amúgy ^^). Ez lehet hiba volt, mivel a novella olvasása közben Animés keretek közé helyeztem az eseményeket. Így érthetőbb volt számomra a meseszerű történet. No mindegy.
Amúgy egyetértek Bléd úr véleményével. Van még mit fejlődnöd, s mivel fiatal vagy :D van időd is rá. A többi rajtad múlik.
Egy-két dolog, ami kicsit zavart engem (lehet rosszul látom):
Az elején van egy rész, ami arról szól, hogy éheznek mind a ketten. Nem tudom igazán, de egy egy év körüli gyerek szerintem még szopik, így az ő problémája letudva :D A fagyos (fagyott) bogyós megoldás meg hát… nem elég életszerű (bár a te világodban lehetnek olyan gyümölcsök amik elegendő táplálékot nyújt egy embernek ;) ).
„…lopakodó neszeket…” Kicsit zavart engem. Olyan, mint a néma zaj. Szóval, ha lopakodik valaki, akkor azt nem halljuk ugye. A nesz meg nem lehet lopakodó… Lehet tévedek.

„…s a csillagok halvány, irányadó fénye sem hullott a világra…” Köhöm, ha jól értettem, akkor a csillagok alapján tájékozódott idáig? Mert maga a csillagfény nem elég erős hogy lássa az utat. Tehát a holdfényt ajánlom az a tuti esti sétákhoz :D

„…kopár, kavicsos hegyoldal, gyér növényzet…” „…Egyik fától a másikig szinte átlökte magát, görcsösen kapaszkodva a törzsekbe, amíg egy pillanatnyi szünetet tartott…” Nekem itt egy csupasz, köves, gyenge növényzettel megáldott hegyoldal „jelenik meg” a fákat nem igazán tudom hova rakni. Mert ha kopár nincsenek fák.

Na ennyi röviden. Gyakorolást ajánlok és sok (elemző!) olvasást :D

---------------------------------------------------------------
"Ma is holnap fekszek, akár csak tegnap!"