A boszorkány pillangói

 Alice a nevem. Alice Finnigan. Életem legkülönösebb napján a boszorkány erdejében jártam. Tudom mennyire bizarr ez az egész. De megtörtént. Soha senki sem foglalkozott a banyával. Kerülték őt. A falu vénjei hittek a sztoriban, beetettek minket, ha rosszak voltunk. Elmondták, hogy a boszi felfalja a gyerekeket. A fiúkat csak azért, mert éhes. A lányokat azért, hogy megőrizze korát, halhatatlanságát. Csakhogy mi, a huszonegyedik század gyermekei legyintettünk a mesére. Nem is meglepő hát, hogy hárman is jelentkeztek a felhívásomra. Persze mind fiúk. A többi lány nem akarta besározni a cipellőjét.

    Szóval négyen cuppogtattuk cipőnket a mocsaras erdőben. Én voltam a vezető, a legfiatalabb, és az egyetlen lány. Amúgy tizenhét éves vagyok. Most is. Tehát túléltem ezt a történetet.

    – Figyu, Alice, mi van, ha a banya tényleg gyerekeket zabál?

    Megtorpantam a csapat előtt. Az a zseléagyú Zack reszkető lábbal toporgott mögöttem. Egy kicsit megsajnáltam. De hát ő akart velünk tartani! Csak gőzöm sincs, miért.

    – Nem zabál. Ez csak egy mítosz. Egy skót, kis falusi mendemonda. Zagyvaság.

    – Vagy fel akarsz minket zabáltatni vele. Vagy a lánya vagy.

    Megvontam a vállam. Legyen gyereknap.

    – Vagy az.

    Zack csuklott egyet. Ránéztem a többiekre. A srácok bárgyún vigyorogtak. Nem értettem, mi a bajuk. Megfordultam, és haladtunk tovább. Szomorúfűzek és nyárfák övezték az ösvényünket. Közöttük hatalmas, sáros pocsolyák terültek el, és ha rájuk esett egy levél, nem úszott sehová. Odaragadt.

    Nem igazán érdekeltek ezek a fiúk. Ha értitek milyen szempontból gondolom… Egész úton a fociról, sportkocsikról és a csajokról beszélgettek. Engem nem vontak be. Szerencsére. Nagyon ritkán szóltak hozzám, és akkor is a bosziról kérdeztek. „Szerinted hány éves lehet?”, „Hogy néz ki? Szexi, vagy tipikus banyafejű?”, „A gyerekek csontjait használja fogpiszkálónak?”. Mintha én mindent tudnék! De nem, én sem ismertem a boszorkányt. Nem voltam a lánya. Engem két jó fej szülő nevelt. Bár ők sem mindig értékelték művészi elvontságomat. Ez is csak egy hóbort volt. Beszélgetni akartam a remete nővel. Biztos voltam benne, hogy tényleg él valaki az erdőben, hiszen egyesek látni vélték a házát. Csak azt nem hittem el, hogy egy rettenetes boszorkány. Talán ő is művész, aki a természetbe vonult ihletért! Ezt gondoltam, és nem érdekelt, hogy más mit gondol.

    Aznap hűvös volt a levegő és nyirkos. A gyenge napsugarak halványan és langyosan tűztek át a felhőkön, majd a fák lombjain. Vékony, fekete kabátban voltam, alatta lila pulcsit hordtam, és a lábamon egy kék, koptatott farmernadrág feszült. A sáros föld majdnem lehúzta fekete, fehér orrú tornacipőmet.

    Harry ordított. Kövérkés termetű srác, állandóan fal, és ha belelép egy mocsárba, nem csoda, hogy nem tud kijönni belőle.

    – Á, basszus, segítsetek már! – Harryt combközépig elnyelte a sár.

    – Mit keresel te ott? – ráncoltam a homlokom, és átvágtam a srácok között.

    Mindkét marha csak bambán nézett a szerencsétlenre, egyedül én akartam rajta segíteni. Furcsa, nem? Aki nagyon megijed, képtelen cselekedni. Megfogtam a karját, és nagy erőlködések során sikerült kihúznom a súlyos szutyokból.

    – Hú, kösz, Alice! – hálálkodott, s visszanézett a nagy sártócsára. – Nem vettem észre ezt a rakás ganéjt… a fenébe is! Nem bírom már, skacok, én eltiplizek innen! Nem érdekel már az a vasorrú bába.

    Nem vitatkoztam vele. Az ő döntése volt. Én egyedül is elmentem volna, de hát fel kellett ajánlanom egy ilyen lehetőséget. Plusz nem ártott néhány testőr. Na de ilyenek?

    Harry eltotyogott, csokit majszolva. Rápillantottam a másik két fiúra, de még mindig csak mosolyogtak. Zack kacsintott is. Megint a homlokomat redőztettem. Nem tudtam rajtuk kiigazodni. Minek örülnek? Elhagyott minket az egyik csapattag. Ráadásul Harry ismerte legjobban az autómárkákat. Azt hittem hiányozni fog nekik. De nem kellett csalódnom bennük, így is eldumáltak egymással.

    A mi falunk nem nőtt nagyra, és elég távol van Skócia nagyvárosaitól. Elég távol ahhoz, hogy totál mások legyünk, mint a városlakók. Saját kastélyunk van, szellemeink, boszorkányaink, sárkányaink, manóink, tündéreink, varázslóink, hóbortjaink és babonáink. Jó-jó, mi fiatalok kezdünk kinőni az ilyesmiből, kezdjük elfelejteni a legendákat. Rálegyintünk a nagyapók és nagyanyók meséire, és előkapjuk a laptopot, az mp3 lejátszót, a távirányítót, aztán szórakoztatjuk magunkat a fene nagy valósággal. Elég lehangoló.

    Tovább hűlt a levegő, ahogy egyre beljebb kutyagoltunk a mocsarak között átkanyargó ösvényen. Mogyoróbarna, hosszú hajamba belekapott a durva, hideg szél, és csípte a fehér arcomat. Összehúztam nagy, kék szememet, majd oldalra néztem. Elölről támadt a természet. Száradó levelek száguldoztak felénk, az egyik a kabátomra tapadt. Még azt is hallottam, ahogy Zack kocogtatta a fogát. Zselézett hajú, fárasztóan sekélyes gondolkodású srác volt. Tom szintúgy. Ő kullogott leghátul, zsebre tett kézzel. Furcsa, közelről rettenetesen büdös, zöld rágón csámcsogott, és percenként lufit fújt belőle. Zsíros haját oldalra nyalta, vastag nyakában vastag aranylánc lógott. Általában rappernek érezte magát, de most hála Istennek csak a ragacsballonokkal volt elfoglalva.

    Tom váratlanul felvisított. Olybá tűnt, hogy malacot nyúznak, de ez tényleg ő volt. Pördültem egyet, és elkerekedett szemmel láttam, hogy a szerencsétlen fiú egy faágról lógó zsákban hánykolódik. Zack éktelen hangon kacagott rajta, és eszébe sem jutott, hogy esetleg segítsen neki kiszabadulni. Hülyegyerek volt, nem tagadom, de nem mondtam volna az arcába, és amúgy sem akartam lógva hagyni. Úgyhogy elkértem Zacktől a svájci bicskáját, s elkezdtem vágni a kötélhálót. Miután végeztem, Tom nagy nyekkenéssel a sárba esett.

    – Ó, bakker, én is csupa genyó lettem! Alice, nem lehetett volna finomabban?! – nyafogott szokatlanul magas hangon.

    – Szívesen, máskor is – fintorogtam. – Akkor most te is elmész? Kimosod a gatyádat?

    Tom fülig elpirult.

    – Elmegyek. Nem is tudom, minek jöttem! Zack?

    A zselés hajú vagány láthatóan nem tudott dönteni. Hol rám nézett (még mindig bárgyún), hol pedig a barátjára. Elhittem, hogy nehéz helyzet. Velem nem beszélhet csajokról, kocsikról és a fociról. Vagy számítógépes játékokról. Ciki.

    Oké, annyit talán nem is gondolkodott. Hamarosan már csak egyedül kószáltam a lápos-mocsaras vidéken. Így be kell, hogy valljam, én is elkezdtem félni, vacogni. A nap aranyló golyóbisát eltakarta egy szürke pamacs. Esőfelhő. Elkezdtem parázni. Rettegtem, hogy eltévedek, és az erdőben kell aludnom. Pedig mindig azt hittem, hogy bátor vagyok, a legbátrabb nő a környéken. Nos, legalább ebből is tanultam.

    Hollók telepedtek a nyárfák ágaira, és vérmesen károgtak. El akartak üldözni, haragosak voltak. A szél egyre jobban feltámadt, csípő-szúró erővel és gyilkos vehemenciával kínzott engem. Ha idáig eljutottak volna a fiúk, akkor most tutira magamra hagytak volna. De én nem adtam fel. Büszke, makacs, ellenálló embernek születtem. Anyu is ilyen.

    Felhörgött egy állat. Nem tudtam miféle fenevad lehetett, de libabőrkeltő hangjától kilőttem magam, mint egy rakéta. Futottam. Emlékeztem rá a mesékből, hogy a boszorkány háza egy tölgyfákkal kerített tisztáson áll. De még sehol sem láttam tölgyfákat. Tornacipőmmel nagy fröccsenéseket loccsantottam a pocsolyákból, s a farmerem alja kezdte felvenni a környezet színét. Arra gondoltam, hogy pár pillanat múlva talán teljesen beleolvadok a környezetembe, a hollók meg fának fognak nézni. Mozgó, jajveszékelő fának.

    Aztán végre kiértem a fortyogó mocsártengerből, és megpillantottam egy szilárdnak tűnő földszeletet. Göcsörtös, vaskos törzsű tölgyek sorakoztak előttem, s körbezárták a tisztást. Megérkeztem. Örömittasan belebokszoltam a levegőbe (talán meg is szédítettem egy röpködő bogarat), majd szaladni kezdtem. Átsurrantam két óriási fa között, és máris a kéményéből gőzpamacsokat eresztgető, kúszónövényekkel átfont kőház elé érkeztem. Másnak képzeltem. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint egy kísértetkastély. Fekete, bedeszkázott ablakú, omladozó átkos kégli. De nem, ez csak egy régi, skót kis házikó volt. Bár valóban nagyon ósdinak tűnt, amelyet lassan megfojtanak a folyondárok, borostyánok és egyéb növények.

    Ahogy közelebb lépdeltem a fából tákolt verandához (amely egészen újnak tűnt, és teljesen elütött a ház többi részétől), észrevettem, hogy a fekete ajtó előtt egy hasonlóan fekete, nagy szőrmók szuszog. Már akkor bizonyos lehettem benne, hogy ez nem csak egy összegöngyölt takaró. Ez valamilyen kutya. De tévedtem. Az állat lassan felegyenesedett, s felemelte nagy fejét. Szeme sárgán fénylett, hegyes fülét megremegtette, bajsza kiegyenesedett. Egy párduc volt, egy fekete párduc.

    Először persze marhára megijedtem, és a futást fontolgattam. De rájöttem, hogy tök felesleges. Egy ilyen nagymacska pillanatok alatt utolérne.

    – Szia! – integettem neki bambán, próbáltam megnyugtatni. Elég ostobán viselkedtem.

    – Üdv! – nyitotta ki a száját, és mélységes döbbentemre folytatta is a bemutatkozással. – P vagyok. P, mint párduc. Könnyű megjegyezni. Te meg Alice vagy, már vártunk.

    P-nek férfias, mély hangja volt. Apára emlékeztetett.

    – Te beszéltél az előbb? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

    – Nem, a sanghaji jó öreganyám.

    – Még tréfálkozol is?

    A párduc lejött a lépcsőről. Irtózatosan káprázatos mozgása volt. Még sosem láttam ilyen állatot. Még állatkertben sem. No és az, hogy beszélt… nem találtam szavakat.

    – Figyelj, kislány, ebédidő van. Nem nekem. Neked. Úgyhogy menj csak be, egyél! Anya már vár téged. Tudta, hogy jössz.

    – Anya?

    – Nem a tiéd. Bár vér szerint nem is az enyém. Na, menj! Kiálltad a mocsár próbáját. Nem ijedtél meg tőlem, és segítség nélkül idetaláltál. A szíved nemes, és jó. Meg a többi… Unom az útbaigazítást, a nyájaskodást, de valamit csak kell mondanom! Menj már!

    Valahogy éreztem, nincs más lehetőségem. Nem mertem elrohanni az ellenkező irányba. Kissé ellenszenves volt ez a párduc, kinek neve P. Hogy is kaphatott ilyen nevet?

    Kinyitottam az ajtót. Halkan nyikorgott, majd megszólalt egy csengő. Pont, mint a boltokban. Elmosolyodtam. Belülről kifejezetten kedves helynek tűnt. Átsétáltam a zöld tapétás, füstölőkkel illatosított előszobán, és a konyhába jutottam. Egy kerek asztalt találtam ott, s rajta három pite gőzölgött. Egészen nagy piték.

    – Ülj le, drágám! – ijesztett rám egy negédes hang a hátam mögött.

    Megfordultam, és szemben találtam magam az erdő boszorkányával. Kékes árnyalatú, fekete haját kontyba tűzte, fiatalos, lágy arcán piros mosoly görbült. Ezüstszínű szemét feketével húzta ki, de nem túlzóan. Nem az a topmodell fajta volt, de a fiúk tutira elkábultak volna tőle. Ébenfekete estélyit viselt, ujjain ékköves gyűrűk csillogtak.

    – Nahát, ne kéresd magad! – kuncogott vidáman, és kijjebb húzta az egyik párnázott széket.

    Még mindig nem tudtam szóhoz jutni. Leültem, ahogy kérte. Megfogtam a villát, és ettem, ahogy P kérte. Közben néha a nőre pillantottam. Ő is lassan falatozott. Bizarr helyzet volt, meg kell hagyni.

    Letettem a villát, és az asztalra könyököltem.

    – Az a párduc, P… azt mondta, hogy maga az anyukája.

    A boszorkány harsányan nevetett.

    – Aila vagyok, és a párduc nem a fiam. Csak szereti azt hinni. Ahogy én szeretem a pitéket. Mi csak pitét eszünk. Gyümölcsöset, mint ezt az almásat, zöldségeset, húsosat. Mindenfélét.

    Összeráncoltam a homlokomat. Furcsábbnál furcsább dolgokat hallottam. Állandóan pitét eszik? Mi van a gyerekekkel? Hogy őrzi meg a fiatalságát? Nem is eszik lányokat?

    – De mi ez az egész? Honnan tudta, hogy jövök? Honnan tudta a nevem? – Elég sok kérdés felmerült bennem.

    – Láttam – vont vállat.

    – A pitékben?

    – Nem, egy tükörben. Nézd, Alice, te egy különleges lány vagy! Kitaláltad, hogy megkeresel engem. Senki nem akart követni, csak pár fiú. Ők olyan kis senkik. Csak beléd vannak zúgva, kedvesem. Mit gondolsz, miért néztek rád olyan bárgyú boci szemekkel?

    Megráztam a fejem.

    – Nem tudtam – motyogtam elsápadva. – Az a srác nem jött velem, akit én szeretek.

    – Bran? – kérdezte Aila. Ettől még jobban elsápadtam, szédültem. – Gyermekem, Bran az én fiam. Bran, gyere enni!

    Ez már túl sok volt nekem. De Bran tényleg megjelent a konyha átjárójában. Barna haját oldalra söpörte, barna szemét rám szegezte, aztán szépen leereszkedett a harmadik székre. Úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, az ő anyja meghalt.

    – Anyáék elváltak – magyarázta. – Tudod, Alice, én mindig is reméltem, hogy tetszem neked. Csak egy picit bátortalan vagyok.

    – Picit? – kacagott a boszorka. Ekkor paprikavörösre pirulhattam.

    Szívem választottja megköszörülte a torkát, ő is elpirult, de folytatta a magyarázást.

    – Anya mondta, hogy mit látott. Megkérte, hogy ne menjek veled, mert túl nagy segítség lennék. Tudod, ide csak úgy szabad eljutni, hogy az ember… kitalálja a dolgokat. Segítség nélkül. Ki kell állni a próbákat. Ez a szabály.

    – De mi volt a próba?

    Aila válaszolt:

    – Az, hogy elveszted az útitársaidat, félelem övez téged, és találkozol a párduccal. De te mindet kiálltad, drága lány! – A boszorkány egy pillanatra oldalra nézett, aztán derűsen fordult felém. – Tudod mi a legnagyobb titkom? – Megcsóváltam a fejem. – A pillangóhatás.

    Na, ez a szó volt az, amelyen a leginkább elcsodálkoztam. Most arról a bizonyos filmről fogunk beszélgetni? Meghív egy kis dvd-ézésre?

    Bran mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok.

    – Anya csak a tudományos kifejezésről beszél, nem a filmről. A hátsó kertben van egy pillangófarmja. Nagyon óvja. Mert…

    – …ha egy pillangó valahol megrebbenti a szárnyát, máshol hatalmas dolog történhet! – fejezte be Aila.

    – Nem értem, most mire gondol?

    – Ha megszületik a kertemben egy pillangó, a Másik Világban életre kel egy tündér.

    Elámultam. Nem tudom miért, de hittem neki. Ezüstös szeme megbabonázott. Bran felállt az asztaltól, és a kezét nyújtotta nekem. Azonnal tudtam, hogy meg akarja mutatni a kertet. Követtem. Pironkodva, nagyokat sóhajtozva, rózsaszínen látva. Képtelen voltam ellenállni. Megdelejezett a varázsuk. Hagytam, hogy kikísérjen egy piros ajtón. Odakint fehér kerítéssel határolták a nagy kertet. A szivárvány összes színét egy helyen láttam. A virágok bámulatosan tarkállottak, a pillangók telerajzották őket. Alig hittem a szememnek.

    Bran rám villantott egy mosolyt. De nem olyan bárgyú, idiótajellegűt, mint a többi fiú. Bran sokkal őszintébb volt ennél, sokkal kedvesebb… szebb.

    A kert végében egy kettévált törzsű tölgyfa állt. Közé szorítottak egy nagy, ovális tükröt. Tudtam, hogy a kelta mitológiában a tölgyfák voltak a legszentebbek.

    – Kövess, Alice, és ne félj!

    Bran átlépett a tükrön. Nem bukkant fel a másik oldalon, eltűnt.

    – Bran, várj! – kiáltoztam.

    Egy kicsit tényleg megijedtem, de nem maradtam ott. Nem akartam csak úgy várni, és várni. Átfutottam a tükrön. Mesevilágba léptem, a Másik Világba. Ez egy különleges történet, és nem is a mi szemünknek való. Valamiért túl csodálatos nekünk, hétköznapi embereknek. Én mégis átéltem. De ez egy olyan szent titok, olyan lenyűgöző varázslat, hogy el sem mondhatom. Talán majd egyszer. Egyszer még mesélek róla, hogy mi várt rám. De csak képzeljétek el! Képzeljetek el egy olyan helyet, ahol minden más! Minden kicsit kifordított! Például kékek a fűszálak, a levelek. Tündérkék röpködnek a bódító illatű levegőben, pillangók helyett.

    Aila nem boszorkány… Aila az erdő nimfája, a Másik Világ védőszentje. Egy különc Őriző. A titkok, a csodák, a mesék úrnője. Mi mást mondhatnék rá? Megszerettem, s beleszerettem a fiába. Nem volt más út. Nekem is őriznem kellett a Másik Világot.

    De ne csüggedjetek, láthattok még engem, ha akartok! Láthattok pillangók, vagy éppen tündérek között! De egy biztos, mindig Bran kezét fogom majd, és örömteli pillantással mosolygok rátok.

    Legyetek jók, s velem együtt őrizzétek a meséket!

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2011-04-22 01:20 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Te, mit tördeled a mondatokat? Olyan erőszakosan választod szét, mintha darálóból jöttek volna. Természetes mondatdinamika, ritmus, szövegzene, miegymás... nem bűn felolvasni valamit, és nem úgy, ahogy annak írva kéne lennie, hanem úgy is, ahogy írva vagyon. Rá fogsz döbbenni, hogy a kettő köszönő viszonyban sincs egymással.
Illetve redundáns. Olyan infomációkat közölsz, amiket nem szükséges. Amik kiderülnek pl. a stílusból, a környező leírásokból. Mintha nem éreznéd, mégis mit írtál... nem azt, hogy az olvasó mit érzékel, itt a saját szövegedet kéne alaposabban elemezned.
Végezetül, ha megfogadsz egy tanácsot: túl sokat forogsz a tiniirodalmi körökben. Ez is egy vonulat, de kicsit szállj ki onnan, ha valóban komolyan gondolod az írást, mivel a C-kategóriás Nők Lapja sztárolta romantikus lányregények szintjén ragadtál meg. Márpedig arra lehet, hogy van kereslet, de hogy az nem írás, csak betűpótlék, az is biztos.

_____________________
Dr. Bloody Dora

p, 2011-04-22 16:32 Artair McKnight

Artair McKnight képe

Kösz.

p, 2011-04-22 08:44 voogergo

voogergo képe

Egyet kell, hogy értsek Dórival; borzalmasan feldaraboltad a mondataidat. Egymás után ennyi tőmondatot kifejezetten kellemetlen olvasni. Továbbá nekem is nagyon tiniirodalom szagú volt a történet, ami persze nem feltétlenül baj, hisz ennek a műfajnak is nagy az olvasóközönsége, mindössze én nem vagyok oda érte. :)

"Vékony, fekete kabátban voltam, alatta lila pulcsit hordtam, és a lábamon egy kék, koptatott farmernadrág feszült. A sáros föld majdnem lehúzta fekete, fehér orrú tornacipőmet."

Szerény véleményem szerint, fölösleges a szereplők ruhatárának bemutatása. Elsősorban ráerőlteted az olvasóra a saját képzeletedet, másodsorban három bekezdés múlva már úgyse emlékszik senki se, milyen színű is volt az a pulcsi. Amúgy is; van egy olyan szabály, hogy a novellában csak olyan mondatok (szavak!) szerepelhetnek, amik előreviszik a cselekményt, vagy segítenek a karakterek személyiségének árnyalásában. A ruhatár szerintem nem tartozik a karakter jelleméhez. Persze vannak kivételek, de ez egy annyira hétköznapi öltözet, hogy feleslegesen pazarlod vele az olvasó idejét.

Pár apróság még: 

"Irtózatosan káprázatos mozgása volt." Hát ezt jól megfogalmaztad.

"Egy különc Őriző." Ugyan valóban létezik ilyen szó, és használják is, de szerintem borzalmasan hangzik. Inkább Örző.

Amúgy aranyos kis tinimese volt. P-t kifejezetten csíptem. :)

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

http://voogergo.wordpress.com/

p, 2011-04-22 14:29 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A ruhatár bemutatása a tiniirodalom (értve ez alatt főleg a női részleget) tipikus kelléke, mivel a kamaszok sokkal nagyobb időt és figyelmet fordítanak a külsejükre, mint eőtte bármikor. Ebben a orszakban csúcsosodik ki ez, szóval a ruhatár bemutatása mintegy kötelező, hiszen arra figyel a legjobban. A leírásokban ezért dominál a külső - a belső pedig gyakran elsikkad. Ez a való életben is megfigyelhető, emlékezz csak vissza kamasz éveidre... A gond az, hogy a novellában ha a belsőt nem láttatja a szerző, elvesznek a motivációk, elveszek ezáltal a dráma, és akkor már elveszett minden, amiért érdemes volt tollat ragadni.

Azonban a belső tulajdonságok külső kivetítése klasszikus írói fogás, de hogy ezt valaki profi szinten űzze, el kell felejtenie az előbb említett ruhatárazást.

(Mondjuk erről mindig a szerepjátékos vicc jut eszembe. Karakterlap (fiú írta): két sor külső, három oldal fegyverek. Karakterlap (lány): két szóban a fegyverek, három oldal külső bemutatás, ami átnyúlik az egyéb megjegyzések közé, sőt, a másik oldalra, a képességek felsorolásához is.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2011-04-23 19:50 voogergo

voogergo képe

Dóri: Ezt aláírom. Ennek ellenére továbbra is azt javaslom a tisztelt szerzőnek, hogy a hétköznapi ruhatárazást inkább hagyja el, és koncentráljon a belső tulajdonságokra, illetve próbálja meg azokat a külsőre is kivetiteni (ahogy te is mondtad). Nem hibaként írtam anno a ruhatár leírását, mindössze egy tanácsot szerettem volna adni a karakterábrázolás terén, amivel szerintem tovább léphetne a jelenlegi keretein. Persze ezt nem muszáj megfogadni. :)

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

http://voogergo.wordpress.com/

v, 2011-04-24 06:16 Indi

Indi képe

Dóri nem az igazadat vitatta, a tanács jó volt. De az ember gyereke, legyen bármilyen érzékeny is, előbb a szemével fog látni, és amíg a szemével lát, addig a karaktere zokniján levő minta is több szerephez jut, mint bármilyen belső tulajdonság, ami Neked, meg nekem, meg minden csóri olvasónak élővé tenné. Mert az írónak az előbbi teszi élővé és úgy látja, hogy ez jó. Jótanácsra ez nem fog megváltozni, de biztos vagyok benne, hogy A. elraktározta az infót és ha a helyzet megérik rá, akkor alkalmazni is fogja.

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

v, 2011-04-24 12:22 Artair McKnight

Artair McKnight képe

 Persze, hogy elraktároztam! :-D De ha fiataloknak szóló történetet írok, akkor nem árt némi infó a ruhákról. Szeretik. Meg miért is ne? Én is szeretem a részleteket, ha olvasok.

v, 2011-04-24 18:02 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Artyban az a jó, hogy bármit tesz, a végén mindig igazolja a szavaimat. (Ezt ne vedd sértésnek, de vicces, hogy végül mindig arra bólogatok, hogy igen, kösz, ezt mondtam én is.) Pont erre világítottam rá, Gergő, hogy az a célközönség, akinek ez a mű szól pont ezt igényli. Egyfajta "védelem" volt részemről, hogy tiniírásban kihagyni a külső leírás aprólékosságát hatalmas baki, hiszen nekik ez teszi "élővé", ettől tudják megfelelően elképzelni a jelenetet, ez érdekli őket elsősorban. Ezt magyaráztam. A tanács attól még valóban jó, én is egyetértek, de te sem mondanád egy shakespeare-i drámaírónak, hogy használjon több ködöt, ne legyen senki, aki kinyilatkoztat, erősítse a relatív értékeket, hiszen az nem az ő világa.

Megesik az ilyen. Az Oidipuszt én is utáltam, holott ott aztán van belső érték, motiváció-háló, dráma, feszültség, jellemrajz, minden, ami kell. De ez kit érdekel? Apám osztálya is utálta, szívből, még az után is, hogy megnézték (nem akarok hülyeséget mondani, Krétakör előadásban?), ám ahogy apu kiadta a feladatot, hogy az Antigonét ők maguk fogják előadni, klasszikus görög színház, legyen ruha, mindenki kap szerepet (sok pici Antigoné, mindenki kapott egy részt, hogy az egész osztály részt vehessen benne), máris jobban élvezték. Megvoltak a szükséges részletek, tényleg bele tudták élni magukat. Szóval kell az ilyesmi ahhoz, hogy később már ne legyen rá szükség, és másra helyeződjön a hangsúly.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2011-04-25 17:32 voogergo

voogergo képe

Én értem, hogy ugyanarról beszélünk; nem kell bólogatnod. :)

Amúgy nekem tetszett az Oidipus, annak ellenére, hogy elég beteges a Thébai mondakör. Bár alapvetően is szeretem a görög drámát.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

http://voogergo.wordpress.com/

p, 2011-04-22 16:33 Artair McKnight

Artair McKnight képe

 Legközelebb vigyázok ezekkel a tőmondatokkal. Én nem vettem észre őket sajnos.

Örülök, hogy P azért tetszett. 

p, 2011-04-22 11:08 Roah

Roah képe

Kamasznapló miatt ilyen tagoltak a mondatok? Rózsaszínbe nekem csak a vége felé ment át, főleg annál a szebb szónál. A boszi külsejéről többet elárultál, mint a jelleméről. Alice egész jó lett, csak valóban sok a feles töltelék a karakter körül. (Végülis, ha egy kamaszcsaj a főszereplőd, akkor az öltözködés, vagy annak taglalása része lehet az életének. Korból, nemből eredően is. Csak a történet szempontjából nincs jelentősége.) Meg Skócia - ami a szívem csücske! -, helyett mondjuk Edinburgh-hoz viszonyítasz a földrajzot illetően? Ez teljes mértékben szub, csak kérdem.

"– Vagy fel akarsz minket zabáltatni vele. Vagy a lánya vagy.

    Megvontam a vállam. Legyen gyereknap.

    – Vagy az."  - Itt a vagyokkal nagyon összespanoltál. ;)

És egy utolsó észrevétel, az énezés. Szerintem nem szükségesek. "Én fiam", "én így", "én úgy". Én nélkül is tökéletesek. (Egyébként gyakori hibám volt, sokáig, nehezen hagytam fel az énezéssel.)

Az ötlet egyébiránt jó, bár a rövid mondataid nagyon megnehezítették az olvasást.

(*Rég láttalak erre. :) Regény ügyben van fejlemény?)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2011-04-22 16:41 Artair McKnight

Artair McKnight képe

Éppen egy olyan könyvet olvastam a novella írásakor, amelyikben rengeteg ilyen rövid tőmondat volt. Szerintem rámragadt. És lehet, hogy durvábban ragadt rám. De összevetve az újabb írásaimmal, már látom, hogy azóta ez nem olyan jellemző... 

Azért nem jártam erre, mert mostanában inkább regénnyel foglalkozok, és a novellákat hanyagolom. Ráadásként az előző két beküldött novellámra alig kaptam véleményt. Sőt, talán előtte sem nagyon. 

Köszönöm a kritikát.

(Ja, és természetesen a kiadókat még nem érdeklem. Hiszen ugyan... a szar tinis dolgokról írok, amelyekről nem kell írni egyesek szerint. :-) ) 

szo, 2011-04-23 07:54 Indi

Indi képe

A tinis dolgokat senki nem tartja "szarnak", maximum nem idevalónak. Írni mindenről lehet, de az optimális eredmény érdekében nem árt mérlegelni a célközönséget. A Karcosok ritkán vágják magukat hanyatt egy olyan írástól, ami leginkább tinikhez szól, tini nyelven. Hozzátenném, a tájleírásaid kiejezőek, aprólékosak, élnek.

Tininek lenni nem betegség, hanem állapot. Hogy az ember nem tud visszamenőleg mit kezdeni ezzel, azt nem róhatod fel neki. Célközönség! Mindettől függetlenül azt láttam kommntekben, hogy a karcos társak minden kis (az ő szempontjukból) értékelhető apró fejlődésed felett örömködnek. Ők ezt tudják neked nyújtani, *mert már nem tinik, más az értékrendjük.

* akinek nem inge...

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

szo, 2011-04-23 12:53 Artair McKnight

Artair McKnight képe

 Attól, hogy nem az itteni többség a célközönségem, a kisebbségnek megmutathatom, nem? :-D Ha kirázza a hideg őket ettől a stílustól, akkor miért írnak hozzá? Hiszen akkor nyilvánvaló, hogy nagyon erősen befolyásolni fogja őket a véleményezésben...

szo, 2011-04-23 17:47 Bloody Dora

Bloody Dora képe

1. Mert emlékeznek arra az időre, mikor még ők is célközönség voltak, és várják vissza.

2. Nem ismernek, nem ismerik a stílusodat.

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2011-04-23 19:27 Obb_régi

:)

v, 2011-04-24 06:26 Indi

Indi képe

Félre értés ne essék, annak mutatod meg akinek csak akarod :) Arra próbáltam rávilágítani, hogy adott esetben miért a kevés komment és az a kevés is miért nem olyan, mint amit várnál.

Az pedig, hogy miért kommentel valaki, akit közben a hideg ráz, roppant egyszerű, mert segíteni szeretne. Mert nem kell, hogy szeresse azt, amit olvas, ahhoz, hogy meglássa benne a hibákat. ;)

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

szo, 2011-04-23 07:36 Indi

Indi képe

"Alice a nevem. Alice Finnigan." - Ha jól emlékszem, már nem először találkozom ilyen indítással nálad. Védjegy vagy túlzott James Bond hatás? Minden esetre a a név nélküli játékban lett volna egy fix találatom veled :)

"Életem legkülönösebb napján a boszorkány erdejében jártam. Tudom mennyire bizarr ez az egész. De megtörtént. Soha senki sem foglalkozott a banyával." - innentől egy új bekedésbe tenném, furcsa lett ebben a formban a váltás, zökken a gondolat.

"Kerülték őt." - simán mehet az előzővel egy mondatba, ezzel kapcsoatban az egészet éremes lenne átbogarászni. 

"A falu vénjei hittek a sztoriban," - én viszont nem hiszem, hogy bármiféle vénekeknek akár csak halvány sejtése lenne "sztorikról". Egy esetben lenne hiteles ez a megfogalmzás, ha a történet végére kiderülne, hogy a narrátor még mindig tini, akkor viszont elég nagyvonalú voltál, amkor kijelentetted, hogy már túl is van élete legkülönösebb napján. Ma egy boszi, holnap egy sárkány, mit lehet azt tudni? Arra az esetre, ha nem válna maga is halhatalanná: "életem eddigi legkülönösebb napján..."

"beetettek minket, ha rosszak voltunk." - keress rá a beetetés szinonímáira és meglátod, hogy semmi keresnivalója a hittel egy kalapban.

"A fiúkat csak azért, mert éhes." - ez tetszett! :D  

"Persze mind fiúk. A többi lány nem akarta besározni a cipellőjét." - egy, csak egy vagány lány van a vidéken.... Még meg sem ismerhettem igazán és már sikerült ellenszenvessé tenned a főszereplődet. Az nem vagányság, hogy lenéz másokat. Abból, hogy rajta kívül csak fiúk mernek menni én, mint hülyegyerek megértem, hogy vagány, ne fényezze magát mások rovására, mert ez az ellenkezőjét éri el nálam. Ne szabd meg az olvasódnak ilyen durván, hogy mit gondoljon, a szamár is megmakacsolja magát, ha rángatják! Csak okosan.

"Szóval négyen cuppogtattuk cipőnket a mocsaras erdőben. Én voltam a vezető, a legfiatalabb, és az egyetlen lány. Amúgy tizenhét éves vagyok. Most is. Tehát túléltem ezt a történetet." - ezt itt, ahogy van ki lehet vágni. Bízz benne, hogy itt mindenki el tud számolni négyig, akkor is ha nem segítesz összeadni a három fiút, és az egy vagány lányt. Még az is megvan, hogy a négyből három a fiú, tehát kis matekozással 1x a lány. Az, hogy a lány a LEG, már mondtam milyen hatással van rám. Az "amúgy" már csak hab a tortán. Miért vesz engem félvállról a narrátor? Ez sem a szimpátiámat növeli. Azt pedig, hogy a történetet, amit most mesél, túlélte, már az elején sejtettem abból, hogy MOST meséli.

"Megtorpantam a csapat előtt. Az a zseléagyú Zack reszkető lábbal toporgott mögöttem." - mivel vagány lány  narrátor, csak arról beszélhet, amit látott, ebből az jön ki, hogy hátul is van szeme. Zseléagyú Zack beletrafált, tényleg a boszorkány mutáns csemetéje a fsz.

"Egy kicsit megsajnáltam. De hát ő akart velünk tartani! Csak gőzöm sincs, miért." - ha nem tudnám, hogy túléli, most erősen remélném, hogy valami megeszi! Az ember nem attól erős, nem attól vezető egyéniség, hogy megveti a nála valmiben gyengébbet, hanem attól, hogy támogatja azt a másikat, erősíti ezáltal már nem kell az arcomba tolnod mennyire LEG, mert én magam jutok majd erre a meglátásra. 

    – Nem zabál. Ez csak egy mítosz. Egy skót, kis falusi mendemonda. Zagyvaság.- túlírás ez is, tudjuk jól, hogy kóciában vagyunk, a lány neve elég beszédes.

 

    – Vagy fel akarsz minket zabáltatni vele. - felkiáltójel, Zack elég zaklatott lehet, nem? Vagy a lánya vagy. - szintén. A szismétlés meg...

  Később azt írod, hogy beszélgetni akart a nővel, hátha hasonszőrű. Ez eddig oké, simán lehet, hogy egy remetként élő teljsen átlagos humanoidot boszorkánynak titulálnak, de azt nem értem minek húz magával három gyáva fiút. Ha ő  vagány lány, akkor menjen egyedül (de akkor ninc közönség ehemm), ha meg mégsem annyira vagány, akkor ellentmondásba keveredtél a fsz jellemét illetőleg, amit érdemes lenne megint csak átgondolni. Egy bizalmas beszélgetéshez ("téged is furcsának tartanak?), nem kell három srác hallgatóságnak. A kötelezően felajánlott ?! lehetőség magyarázata gyenge lábakon áll, azt meg gondolom indulás előtt is pontosan tudta (mert mindenkiről komoly, kiforrott véleménye van), hogy a srácoknak maximum a szája a nagy, ha otthonos környezetben mozoghatnak, aztán ennyi, de nem lesznek azok testőrök ha megfeszülnek sem. Töltelék karakterek? Jó, nem baj az, mégis van benne párbeszéd, de akkor megint csak azt javasolnám, hogy vagány lány ne tudjon mindent előre, döbbenjen rá ott és akkor, hogy puhák a fiúk, mutassa meg, hogy ő bezzeg nem, mentese ki azt a nyomorultat és legyen szerény, hogy én elismerősen bólogathassak, "ez igen, ebben a csajban aztán van spiritusz", de ne abból álljon ki az egész gondolatmenete, hogy benne más sincs, csak az a bizonyos spiritusz!

 

Segáz, lelkes vagy, kitartó és akkora a fantáziád, hogy az irigylésre méltó. Idővel majd nem az irányít téged, hanem fordíva, de addig is írd azt, amit szeretnél, ez egy állomás, a legtöbb ember áthalad rajta. ;)

 

 

 

 

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

szo, 2011-04-23 13:00 Artair McKnight

Artair McKnight képe

 Hát szerintem én valami mást akartam kihozni a történetből, mint ami neked lejött a főszereplővel kapcsolatban. :-D Na de köszi, megfontolandó tanácsok! Csak azt nem értem, hogy a szóismétlés miért ilyen nagy gond még mindig? Olyan sok van belőlük kiadott művekben, hogy gigantikus listát lehetne összeírni róluk. Persze-persze, kerülöm, amikor tudom, de néha összejön véletlenül.

Én azt írom, amit szeretnék. Beleválogatok a témákba, de jelenleg a modern kelta tündérmese az asztalom. Én nem adom fel, attól nem kell félni... :-P

cs, 2011-04-28 10:53 Artair McKnight

Artair McKnight képe

 A novella nyert egy blogos pályázaton, és meg fog jelenni egy gyűjteményes kötetben, az Underground Kiadó gondozásában. :-)