A tájkép

Az asztalnál egy göndör, gesztenyebarna hajú lány ült, és teát iszogatott. Selyemhálóingben, álmos arccal ücsörgött, és a felkelő napot nézte. Bájos lány volt. Hamarosan egy vörös hajú nő jött ki mellé a szomszédos szobába. Ha az előbbi lány bájos volt, hát a másik elbűvölő. Hosszú, vörös haja kócosan lógott a derekára. Amolyan ünnepélyes, elf ruhát viselt, fölötte festőköpenyt. A két ruhadarab valahogy sehogyan sem illett össze, mégis, ahogy a nő járt-kelt bennük, ez valami természetességet kölcsönzött a szokatlan párosításnak.
-Elegem van!- fakadt ki a vörös hajú nő.- Hónapok óta dolgozom annak a vénembernek, de bármibe hajlandó vagyok fogadni, hogy még most sem lesz elégedett a képpel. Azt szeretné, ha egy ereje teljében lévő, huszonöt éves, hős hadvezérnek ábrázolnám. Nem megy. Már fiatalítottam rajta a képen annyit, amennyit nem szégyelltem, de ez azért már mégis túlzás. Mikor lefestettem olyannak, amilyen valójában, emlékszel akkor milyen jelenetet rendezett?
-Pedig jó kép lett. – felelte a barátnője. – Szerintem igenis előnyösen ábrázoltad.
-Tudod, néha elegem van az emberekből. Anyám néha mondta is, hogy az elmúlástól való félelem teszi őket ilyenné. Ne is haragudj meg, Szeszi, de igenis elegem van az emberekből. Emlékszel, milyen nehéz volt munkát találnom?
-Ez csak azért van, mert mára olyan kevesen maradtatok, elfek. Az emberek félnek attól, amit nem ismernek. Tudjuk rólatok, hogy mágikus erőtök van, és ez a többség számára ijesztő.
-Bezzeg akkor örültök nekünk, ha a mágiánkkal segítünk nektek. Vagy olyan képeket festünk, amilyet ember nem képes.
-Ezért is van olyan sok megrendelőd. Inkább örülj neki.
-Tudod, néha már úgy érzem, mennem kell. Hogy hova, azt nem tudom, de nem maradhatok már sokáig.
-Aurélia, ne hagyj el engem. Mi lenne velem nélküled?
-Ugyan, Szeszi, azt hiszem, lassan neked is normális életet kellene élned. Egy férfival.
-Legalább te ne mondd ezt! Elegem van abból, hogy mindenki ezt hajtogatja nekem. Én szeretlek téged.- mondta a lány, azzal gyöngéden megcsókolta Auréliát.- Nekem ennyi elég, és nincs is szükségem holmi férfiakra!
Aurélia megcsóválta a fejét, de nem akart vitatkozni. Nagyot sóhajtott.
-Visszamegyek dolgozni. Estig ne keress.
-Ugyan már, a gróf csak egy hónap múlva küld a képért. Addig még van időd. Inkább menjünk le a folyóhoz, vagy sétáljunk egyet az erdőben.
-Nem, Szeszi, ma nem. A vénember képét befejeztem, és nem is óhajtok vele többet foglalkozni. Vagy elfogadja olyannak, amilyen, vagy nem kap képet. Most tájképet fogok festeni.
-Tájképet? Miért? Hiszen a portréid elbűvölőek. Az a te igazi szakterületed.
-Ebbe ne szólj bele, kedvesem. Este hozd a vacsorát a műtermembe.
Aurélia felállt, és visszament dolgozni. Előhozta emlékezetéből az anyja énekeit, a csodálatos tájakat, amiket eddig életében látott, Szeszi álmodozását egy kastélyról, egy kerti tóról és egy pavilonról, saját vágyálmait, és festeni kezdett. Szinte betege lett a munkájának. Újabb és újabb színeket, formákat teremtett a vásznon. Esténként a műtermében vacsorázott. Szeszinek nem volt hajlandó megmutatni a képet, nem is beszélt vele. Napokig így dolgozott, míg végre holtfáradtan kiment a műteremből, lefeküdt, és elaludt. Egy teljes napot átaludt. Mikor felébredt, Szeszit igencsak ijedtnek találta.
-Jaj, drágám, de j, hogy felébredtél, Pehely eltűnt. Már mindenütt kerestem, szólongattam, de sehol sincs. Lehet, hogy beszaladt a műterembe, tudod, az ablaknál azon a kis résen keresztül. Bolond cica. Persze a műtermedbe nem tudtam bemenni.
-Megnézem, bent van-e.- felelte Aurélia, de szemében mintha egy csöppnyi félelem jelent volna meg.
Aurélia bement a műterembe. Az ajtót nyitva hagyta. Szeszi néhány perc után kérdezősködni kezdett.
-Na, bent van? Megtaláltad? Aurélia, válaszolj már! Aurélia!
Szeszi félénken bement a műterembe. Oda neki tilos volt bemenni, hacsak Aurélia nem kérte rá külön. Szeszi nem látott bent senkit. A terem Aurélia nélkül kísértetiesnek, félelmetesnek tűnt. A falakon portrék lógtak Aurélia szüleiről, bátyjáról, és Szesziről. A szoba tele volt labirintusszerűen elhelyezett festőállványokkal. Némelyiken Aurélia megrendelői portréjának vázlata volt, de akadtak kész képek is, amelyek csak arra vártak, hogy a tulajdonosuk érte jöjjön. Aztán Szeszi megtalálta azt a képet is, amely az idős grófot ábrázolja, aki legutóbb kért képet.
-Valóban jól sikerült.- jegyezte meg Szeszi csöndesen.
Aztán továbbment. Aurélia és a cica mintha sosem jöttek volna be. Végül Szeszi az utolsó képhez ért. Még a lélegzete is elállt. Hatalmas kép volt. Az elfek legendáinak ezüsterdejét ábrázolta. Volt ott egy hófehér pavilon is, egy kis tó, valamint egy kastély a kép szélén. Szeszi megbűvölve állt a kép mellett. Azután lassan a vászon felé nyúlt. Ekkor mintha valami mozgást vett volna észre a kép szélén. Arra nézett, de nem látott a képen semmi szokatlant. Megrázta a fejét. Mintha azonban valami különös, megmagyarázhatatlan aura lengte volna körül azt a festményt. Szeszi finoman megérintette a képet.
A gróf egy hónap múlva ment ki a képért. Nem találtak a házban senkit, de a gróf nagyon meg volt elégedve a festménnyel, így elvitette a kastélyába. A ház évekig üresen állt, mígnem a királyné tett ott látogatást. Miután megállapította, hogy a házban már rég nem lakik senki, az összes képet árverésre bocsátotta. Azaz, csak majdnem a mindet. A nagy tájképet a hálószobája előtti folyosóra rakatta. Később észrevette, hogy az évszakok a képen is váltakoznak, épp úgy, mint a kinti világban. Ha tavasz volt, a fák a képen és a kertekben egyaránt virágba borultak. Nyáron gyümölcsöktől roskadoztak, ősszel minden levél vörös és arany színbe öltözött, télen pedig hó fedett be mindent. Telente néha láthatóak voltak csöpp lábnyomok a hóban, és néhányan esküt tettek volna rá, hogy a képen néha egy cicát, egy göndör, gesztenyebarna hajú fiatal hölgyet, vagy magát a festőnőt látják sétálgatni a képben.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2006-11-22 08:17 Blade

Blade képe

Érdekes történet, pont olyan, amit nem felejt el egykönnyen az ember, mert elgondolkoztatja.

Talán a végére kellett volna egy kicsit nagyobb csattanó, de így sem rossz.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

sze, 2006-11-22 14:35 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Elfek. Ha ember lett volna, akkor tetszik, de így olyan fantasys, hogy az már fáj.
Az eleje kidolgozott, a vége összecsapott. Először egy reggel, valósidejű elmesélése. Aztán kezdi festeni a képet, és felgyorsulnak a napok, aztán eltűnnek, és vége. Hónapok, évek, évszázadok telnek el (ki tudja?), ugyanolyan terjedelemben, mint amennyien leírtad a reggelt. És a végén a csattanó - az az egyetlen jó rész benne. Csak az elfes rész ne lenne... egy ember is tud szépen festeni! Az ovális arckép. Poe. Hogy mást ne mondjak. (Ez jutott hirtelen az eszembe.) ;)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2007-10-03 09:26 Alkotó

Alkotó képe

Az a baj, hogy ha az ember úgy ül le olvasni, hogy tudja, ez egy fantasy történet, és már a felénél, a macska eltünésénél rájön, hogy itt valami térkapu, vagy hasonló van. A történet hátralévő része pedig számomra csupán szócséplés volt. Olyan, mint egy vicc, amit túlmagyaráznak, vagy mintha nem feltételeznéd az olvasóról, hogy rögtön le esik neki a tantusz, ezért még részletezed kicsit.
Az elfekkel szerintem semmi baj nincsen. Én inkább attól mászok a falra, ha egy fantasy történetben is emberek a főszereplők. Sokkal nagyobb kihívás, és sokkal érdekesebb eredménnyel kecsegtet egy kitalált lényről való mesélés. Ám ha csak külsőségekben különbözik az emberektől, megette a fene. Nálad viszont megjelennek emberekétől különböző indíttatások is, melyeket a halhatatlanság eredményez. Sajnos azonban látszik rajta, hogy a sablonelf képe ragadott meg, és nem gondoltál bele egy ilyen képességekkel rendelkező lény valódi életébe. A halhatatlanság együtt jár ugyanis a türelmetlenség hiányával. Aki örökké él, annak nem számít, hogy mondjuk mennyi időt tölt egy kép elkészítésével, sőt. Ha már megadatott neki az örökkévalóság, nyilván nem sajnálja az időt a tökéletes megalkotására. Mit számít néhány hónap, ha örökké élsz? Mit számít egy ember elégedetlensége, ha számodra az élete csupán egy szemvillanás?
Emellett pedig az elfek mágikus képességeit sem aknáztad ki. Kötve hiszem ugyanis, hogy egy elfnek ne jutna eszébe a sokadik panasz után felruházni a képet egy irányított illúzióval, mely a tulaj számára 20 évesnek mutatja őt, mindenki más pedig látná az eredeti vonásait.
Ráadásul ez az egész mágikus kép ötlet is elcsépelt. A téma tehát nem nyerő, ez tény. De ha volt türelmed idáig elviselni a kritikák áradatát, megérdemled hogy őszintén véleményt mondjak az irományodról.
Képtelen vagyok a fentiek ellenére nem szeretni. Olvasom a saját soraimat, és mégis az az érzés van bennem, hogy ez egy tök jó történet. De mikor megpróbáltam rájönni miért, mindig egy újabb logikai hibába ütköztem. Aztán rájöttem.
A téma rossz, de írni azt nagyon tudsz! Lehet nem is a fantasy, meg a mágia világa való neked. Te képes vagy a valóságot is élevezhető, és érdekes módon leírni. Szerintem kár lenne másodkézből szerzett fantasy elemekkel elcsúfítani leendő műveidet.