Éhn és Teh legendája

Fodrozódik a felhők tengere. Oly nagy dicsőség, és szenvedély kavarog a magasság színes habjai között, hogy a Zugybolog, - amely, ha igazak a Feljegyzések, az Árodin legnagyobb, és legviharosabb óceánja - méltán megirigyelheti az egek kusza burjánzását. Ugyanakkor nem cikáznak villámok, és nem robajlik az urszuatók keserves, közeli halált jelző sikolya. Csupán a felhők tekeregnek.
Napnyugta előtt még ezernyi árnyalatban villódzott az ég, de mostanra már elsötétült, és százféle lila szőtte nedvességből hálóját a boltozatra. Csend ülte meg a mindenséget, és az éjszakai lények türelmes gondossággal másztak elő rejtekükből, nehogy elpattintsák a végtelen némaságot. Az egek álmos színnel körbeölelték a világot, és a fenségi pompa minden létező lelkét kellemes aurával áldotta meg.
Viszont akadt, akit másmilyen benyomással köszöntött a táj.
- Fázok! - kiabálta túl a fülébe süvítő szelet Éhn, és köhögött egy sort. - Lassíts kérlek!
Sötét, és fájdalmas hideg uralkodott a felhők között. Éhn pedig már teljesen átázott a kétórás út alatt. Barna bőrnadrágja jócskán rádobott a súlyára, fehér ingje úgy tapadt testére, mintha még magzat korában szabták volna a bőrébe. Egyedül kopott, vörös zekéje mutatott valamicske kitartást a repülés alatt.
Dús, barna hajkoronája ziláltan tapadt fejére, mégis volt egyfajta királyi hatása szögletes arcának, ahogy így repült a felhők világában.
A sárkány, - mert neki szólt az utasítás - lebukott, hogy kikerüljön egy szilárd felhőt. Ezután hatalmasra tárta kissé áttetsző szárnyait, és az ellenszél belekapott bütykös testébe. Így lebegett néhány másodpercig, didergő utasával a nyakában. Lassan, a földdel hegyesszöget bezárva próbált suhanni a hideg felhők között, hogy Éhnnek kevésbé kelljen egy túlméretezett jégkockára hasonlítania.
A sárkány óvatosan repült a lassan beálló éjszakában, testén hordozva a reszkető emberfajzatot. Lilás pikkelyei langyos üvegszilánkokként birizgálták Éhn sápadt arcát.
Előfordult, hogy a fiú óvatosan lekulcsolta egyik kezét a sárkány nyakáról, hogy végigtapogassa zekéje összevarrt belső zsebét. Idegesen kotorászott melle környékén, és mikor keze célba talált, mindig megkönnyebbülten hajolt vissza a gyönyörűséges hüllő nyakára. Így repültek a fagyosodó világban, fáradtan, izgatottan.
Hideg légáramlat zizegtette a sárkány testét, és az megszólalt különös nyelvén, melyet más lények leginkább egymást ismétlő "huámm, huámm"-nak hallottak.
- Huámm… huámm-huámm… huámm? - kérdezte mély, bugyborékoló hangján.
Éhn elgondolkodott. Bárki megtanulhatja eme csodálatos lények nyelvét. A kulcs az intonációban, azaz a hanglejtésükben van. Éhn meg is tanulta. Ez azért volt fontos, mert a sárkányok képtelenek élni az emberek, vagy más kétlábú lények hangképzésével. Viszont megadatott nekik, hogy megértsék. Így hát Éhn a saját nyelvén beszélt repülő bajtársához, amaz pedig "huámmozva" töltötte ki ezt a szerepet.
Csontropogtató légáramlat süvöltött a felhők végtelen tekervényében. Felvillant a lény pikkelyes teste, mikor belevetette magát a szaggató szélbe.
- Mikor a tenger fölé érünk - kiáltotta válaszát reszketve a fiú. - Onnan pedig már nincs messze - tette hozzá kicsit halkabban, és idegesen markolászta hatalmas öltésekkel összevarrt belső zsebét.

Történt egy éjszaka, kerek tizenöt esztendővel ezelőtt, hogy egy Luvinna nevű karcsú szűz - épp szökésben apja házából - megszomjazott a kimerültségtől; e végett pedig követve egy ujjnyi ért a fák között, hamarosan minden tavak legszebbike mutatkozott meg előtte. Azelőtt Luvinna soha nem mondhatta volna el magáról, hogy ilyen látványban részesült. Úgy érezte magáénak tudhat minden gazdagságot, mert sem pénz, sem bármilyen más emberi érzés nem hatott még rá így. Árodin gigantikus holdját látta, egészen új formájában. Csupán félig emelkedett ki a horizontból, de a tóban tükörképe oly rezzenéstelenül mosolygott vissza rá, hogy olybá tűnt egy egész holdat süllyesztettek a földbe.
Az eget szokásosan milliónyi csillag pettyezte, óriások, törpék, vörösek és kékek. És ott tündökölt a négy, lila színben rebegő égitest. Luvinna mindig kikerülte tekintetével a négy, csigavonalban villogó csillagot, és ezzel sokan voltak így. Előhozta lényükből a félelmet…
A hatalmas tavat mindenütt erdőség szegélyezte. Ez viszont megnyugtató volt.
Luvinna lábujjhegyen szaladt ki a halkan morgó fák közül, le a tó széléhez. Olyan krémesen tiszta, olyan pihentetően csendes volt a felszíne, hogy majdnem megsajnálta a vizet felzavarni. Végül győzött a szomjúság. Először csak teknőt formált kezéből, és abból szürcsölte a csillogó vizet, később már egész arcát a tóba hajtotta, gondosan ügyelve, nehogy hosszú hollófekete fürtjei víztől csöpögjenek.
Degeszre itta magát. Ha egy férfi meglátta volna azt a mohóságot, amint a műveletet végre hajtotta, lehet, örökre elment volna a kedve a leánykéréstől.
Kihajtotta fejét a tó öleléséből, és visszakúszott egy hatalmas mogyorófa csoportig. Ott hátradőlt az ágak oltalmában; halkan szuszogott. Kékesfehér leple izzadtan tapadt testére.
Csupán egy gondolat égette az elméjét. A félelem. Félelem az apja haragjától. Szerencséje van, hiszen most még tombol az éjszaka. Apja alszik; de ha felkel… Nem is az miatt fog haragra gerjedni, hogy megszökött. Felfordítja a házat, lerombolja a pajtát - pedig már akkor tudni fogja, hogy ő, Luvinna kinyitotta a Ládát, és kiemelte belőle a Titkot.
Nála van.
Végigtapogatta leplét biztosság végett, megvan-e még a kincs. Hogy is lehetett ilyen meggondolatlan, hogy nem szorongatta végig az út alatt.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor megtalálta a ruha egy apró csomóban kidudorodó pontját, combja tájékán.
Aztán hirtelen furcsa érzése támadt. Borzongató. Mintha valaki figyelné… Halálra dermedten feküdt a gyümölcsfák szoknyája alatt. Lassan fordította el fejét, miközben szívverése fokozatosan erősödött… Lüktetett a füle, a szeme, és a szája. Valaki tényleg figyel, motoszkált a gondolat ijedt tudatában.
Halkan engedte ki bennrekedt levegőjét. Csak képzelgett, nincs ott senki.
Behunyta szemét, de azonnal ki is nyitotta, mintha rugótól pattant volna vissza. Néhány méterrel odébb, egy évezredes fenyő mögül fényes, sárga szempár fürkészte leplezetlen mohósággal.
Gombóc akadt a torkába.
Soha nem látott ilyen fényes, visszataszító tekintetet. Mint valami túlméretezett kígyó, lesett Luvinnára. Pupillái még ebben a sötétben is csíkká préselődve vigyorogtak a sárga szemekben.
Luvinna nem hagyta el fekhelyét, pedig iszonyatosan félt a szemektől. Soha nem félt semmitől ennyire. Inkább vizslatná egy éjszakán át a négy csillagot! Inkább szaladna haza apjához, akitől megszökött, hogy visszaadja a Titkot. Apja halálra ütlegelné, ha megtudná, hogy Luvinna mivel próbálkozott. De nem baj! Ezeket a gonosz, sunyi szemeket nem bírta elviselni.
A szörny láthatatlan pofájából kéjjel teli fröcsögés visszhangzott. Mint a kiéheztetett ember, egy cafat hús láttán. A szemek erősebben fénylettek, de ezt a fényt semmiképp nem lehet társítani a Jó fényével. Dermesztő, alattomos, és végzetes volt azoknak a szemeknek a világa, és ezt tetézte, hogy Luvinna alulról látta a szörnyet. Így még visszataszítóbbnak látta.
És hirtelen, a fák takarásából horrorisztikus gyorsasággal, és testtartással rontott ki a szörnyeteg. Luvinna sikoltani próbált, de hangja csődöt mondott; mozdulni pedig már rég nem tudott. Lebénult.
Utoljára a testnélküli (mert a sötétben nem észlelte) galád szempárt látta, amint fejéhez hajol. Aztán kibírhatatlan nyomás robbant ki agyában, a világ elsötétült, és ő eszméletét vesztette…
… A szörny pedig némán lengte körül az élettelen testet, végigszaglászta, és diadalittasan felüvöltött.
És egyszer csak felgyulladt.
Csak állt, testét a pokol tüze vette körül, és nem jajgatott, nem szaladt a tóhoz, hogy segítsen magán. Élesen nyávogott a hús, ahogy szénné égette a magasba szökő tűz. Csontok hamvadtak, és az égett test émelyítő szaga szaladt végig a környék fái között.
A szörny minderről tudomást sem vett. Csak nézte, nézte sárga szemeivel a törékeny szüzet a földön. Mikor már tudta, hogy a másvilág hamarosan kitárja kapuját előtte, tekintetét az égre emelte. Nem vonyított, nem kiáltott, nem nyüszített.
Utoljára a szemek aludtak ki.
A forró hamvak pedig a szűz tudatlan testére hullottak.
Sokáig nem történt semmi. Nagyon sokáig.
A hold közben helyét változtatta, a csillagok elfordultak addigi helyzetükből. A tehetetlen fák halkan duruzsoltak.
És aztán a hamvak fényleni kezdtek Luvinna testén. Aranyszínben villant fel szemenként a por, ami behintette a lányt, és a testébe ivódott.
Most már az eszméletlen lány fénylett. Combja, keble, és feje fölött arany körök lebegtek, majd pedig testére szálltak, és körbeölelték mint holmi béklyók. Arany színben izzott a lány szűzi teste, és a fény egyre erősödött. A fák, ha tehették volna, elfordultak volna, hogy ne kelljen látniuk azt a hatalmasságot, ami a lányból tündökölt. És a fény betöltötte az erdőt, elsuhant a tó felett. Minden aranyszínben ragyogott. Az éjszakában nappal teremt.
Mintha évek teltek volna el, hogy Luvinna tudat alatt megosztotta testével a másik testet. A fény már vakító volt, perzselte a fák kérgét, az állatok pedig igyekeztek minél távolabb kerülni a vakító pompától.
És hirtelenjében véget ért. A fény visszakúszott Luvinna testébe, - és azok, akik idáig hősiesen szemlélték a fényt, most megvakultak, ahogy beállt a sötét. És végül a lányban is megszűnt az aranyszín.
Különös álmok háborgatták a tudatát, míg eszméletlen volt. Tudta, hogy mi történt. Tudta, hogy mit kell tennie. Tudta, hogy egy legenda része lett…
…És reggel mikor felébredt, testén két kisgyermek aludt. Egy emberfiú, és egy lila sárkány. Az élete örökre megváltozott… És tudta, hogy mi lesz az ikrek neve…
…Éhn és Teh.

A barlang különös módon meleg volt, és ez a hatás csak erősödött befelé menet.
Éhn még egyszer hátrafordította fejét, hogy lássa, Teh biztonságban van-e. A sárkány bólintott csontos, lila koponyájával. Éhn megvakarta fejét, és fáklyáját magasra emelve, tovább folytatta útját a szikla mélyébe. Csak ment, és ment, egyre beljebb a kanyargó folyosókban. Néha még hangokat is vélt hallani. Furcsa volt; mintha egy szót sugdosna egy örökkévalóságig minden, odabent. Dicsőség
Már óráknak tűnt vándorlása, midőn megtalálta a végállomást. Egy hatalmas szikladarab gátolta el a továbbhaladást. A sziklán pedig - tán vérrel írták - egy ismeretlen szimbólum díszelgett. A falnak támasztotta a fáklyát, hiszen tüzet nem lehet átvinni a kövön. Éhn tudta mit kell tennie: kimondta a megfelelő igét, és abban a pillanatban keresztül ugrott a kőzeten.
Hátranézett, és látta, hogy a szikla szinte azonnal visszanyerte szilárd alakját. Nem sok kellet, és tetőtől talpig benne marad. Az pedig ugye fájdalmas helyzet…
Elakadt a lélegzete. Küldetése legfontosabb pontjához érkezett.
Szűk, fáklyákkal megvilágított, omladozó teremben találta magát - idebent volt a legmelegebb. És vele szemben ott állt a hét császár. Éjfekete szemükkel hidegen fürkészték.
Hat már visszatért az életbe, őket szép sorjában visszahozták évekkel ezelőtt. Azok most is ott álltak évszázados helyükön, hisz várták a vezér ébredését. Mindegyikük földig érő, vörös talárt viselt, nyakukból pedig vastag, vasalt kendő csüngött mellükre, aranyszínben hirdetve az ősi szimbólumot.
Egyik se szólalt meg, és még szemük sem rebbent, mikor Éhn hirtelen áttört a sziklán.
A fiú zavarban volt. Ezek a figurák ijesztőek, gondolta. Pedig mindegyik öreg.
Felemelte kezét, és meghajolt. A császárok nem reagáltak.
Előre lépett. Hevesen dobogó szívvel indult a legfőbb császár felé, közben magán érezte az öregek lankadatlan tekintetét. Megállt, és megnézte magának a vezért. Ő volt a legöregebb, de még alvó arca is nagyobb tekintélyt és erőt sugárzott, mint bárkié, akivel Éhn valaha is találkozott. Így hát ő tűnt a legfiatalabbnak a csoportban. Feje tetején már kopaszodásnak indult az őszség, halántékánál pedig gondosan hátra volt fésülve. Mint valami lecsapó sas.
Sok száz éve aludt már, többet mint szövetségesei, hisz őket - mint tudjuk - felébresztették az idő lassú folyamán. Már csak a vezér várt az életre.
Éhn lábujjhegyre állt, közvetlen a vezér előtt, - remegett a félelemtől, oly nagy karizma sugárzott alakjából - és vonakodva teljesítette kötelességét.
Szemen csókolta a legfőbb császárt. Először a jobb szem, aztán a bal. Hátraugrott.
Néhány másodperc elteltével a császár morogni kezdett. Még csukva volt a szeme, de a szája már rángatózott.
- M… M… Müü… lyen évet írunk? - Vastag, követelő hang töltötte be a forró termet.
A császárok most elfordították fejüket ébredező vezérükről, és szúrós szemmel tekintettek Éhnre.
- Ööö… - kezdte. - Pontosan kétszázhuszonkettőben járunk.
A császár szemhéja erre dühösen kipattant, - hangosan reccsent, mint az olajozatlan fogaskerék - és hidegen meredt a fiúra. Mély, sárga szemei voltak.
- Ez nem a mi időszámításunk. Mi történt kettőszázhuszonkettő évvel ezelőtt?
- A… a…
- Ne válaszolj! Nem fontos… Különös, a nyelv a régi maradt. - Még mindig egy helyben állt, társai mellett.
Éhn megjegyezte magának, hogy a köszönet el maradt, ráadásul egyre kellemetlenebbül érezte magát a hőségben. A császár idegesen forgatta körbe fejét.
- Inkább azt mondd meg, hogy mért ilyen furcsa szagú a levegő. Vagy inkább azt, hogy mért nem fekete a szemed. Nem is… nem is… Inkább azt szeretném tudni, miért most ébresztesz fel. Sok idő eltelhetett, ha már új időszámítás van érvényben… Mondd csak terjeszkedett az Árodin? Az élen persze helytartó van, hiszen a császárok mi vagyunk (Itt Éhn nagyot nyelt.) - elhallgatott egy pillanatra. - Tudod kicsi emberfajzat, - mert ugye az vagy - valami nagyon-nagyon megváltozott itt. Érzem, hogy nem helyesen cselekedett a világ, miután ez a balsors érte a császárokat. Netán elzüllött? - Arcán vérfagyasztó mosoly jelent meg. - Rendet kell tennünk a császárokkal. És Árodin lakóinak nem szabad tudniuk, hogy feltámadtunk kegyetlen álmunkból… Érted, kicsi fiú? Te sajnos tanúja voltál visszatérésünknek, így el kell hogy hallgattassunk.
Az egyik császár előrelépett, felemelt tenyérrel. Arcán szadista grimaszok futkorásztak.
- Hagyd Tetrum! - szólt a vezér. - A lassú halált szeretem. Fulladjon a tengerbe, ha el akar menni. Vagy száradjon a szikla fekete bőrére, ha reményt vár. - És ezekkel a szavakkal elhomályosultak a császárok, és eltűntek szem elől.
Éhn a félelemtől remegett. A forró falnak támaszkodott, és a császárok hűlt (vagy inkább forrt) helyét figyelte. El kell mennie innen. Figyelmeztetni a királyt… Fulladjon a tengerbe, ha el akar menni, lengett a mondat felhevült tudatában. De hiszen ott van Teh, ő majd… Teh! És már hangzott a fájdalmas sárkánysikoly. Éhn átment a sziklán, felkapta fáklyáját, és visszafelé szaladt a labirintusszerű járatokban.
Nem volt nehéz kitalálnia a barlangrendszerből, hiszen Teh halálsikolya még a köveket is átjárta, és azok finom rezgésekkel közvetítették a hangokat.
- Teh! - kiáltotta Éhn, miközben kiért a hideg éjszakába. Kellemetlenül hatott a forróság után a fagy.
Gyenge tűzvihar gurgulázott elő a sárkány torkából, mikor egy tucatnyi ocsmány törpefélét próbált félreállítani. Lila teste megszámlálhatatlan öklömnyi lyuktól rángott, belőlük fekete vér spriccelt. Teh az égre hördült, az ocsmányságok ellepték porhüvelyét, szárnyát tépkedték, és izzó vassal döfködték.
- Rohadékok! - üvöltötte Éhn fáklyáját a magasba emelve. Nekik rontott, és tüzes fegyverével oszlatta a szörnyeket; szájából ördögi szitkok patakzottak, miközben könnyeivel küszködött.
A sziklaperem - ami ennek a keserves harcnak volt színtere - fekete vértől vált csuszamlóssá, és az aljas szörnyek égett-pörkölt tagjai vonyítottak a tengerbe zuhanva.
- Elmennek - nyögte kövér könnycseppek közepette Éhn, mikor fáradtan roskadt Teh testére. És valóban, a megmaradt támadók önként vízbe vetették magukat.
- Most meg fogok halni - hörögte huámmozó nyelvén a sárkány.
Éhn nem válaszolt. Tudta, csak magát győzködné azzal, ha most azt hajtogatná, nem így lesz.
Sírva kapargatta Teh hosszú pikkelyeit. A haragos tenger lassan befejezte fáradhatatlan ostromát a sziklák lábánál, a vér pedig szikláról sziklára csurgott alá, míg nem találkozott a nyűgő habokkal odalent.
Órák telhettek el. A felhők kitisztultak, és láthatóvá vált a végtelen sok csillag.
Éhn nem mert felnézni az égre. Ma a Hold sarlója tompábban fénylett, mint szokott. A boltozatot pedig a négy csillag uralta, szokatlanul erős fényben. Még a sziklák is lila aurát kaptak.
Miért léteznek?, tette fel magában a kérdést ezredszerre Éhn. Senki nem meri bámulni az eget, mert ott van az a négy idegesítő égitest. És most, hogy a császárok felébredtek, erősebben világítanak.
Félelmetes.
Teh halkan szuszogott, haláltusája a végéhez közeledett… Éhn pedig bosszút esküdött, és magát korholta. Ha most nem jött volna el, akkor… akkor ez nem történik meg.
Érces robajra ocsúdott. És mire megfordult volna, megtörtént a halálosztás.
Hátuk mögött a kövek több ember magas kőszörnyé egyesültek. A szörny előrántotta kőpengéjét, és lesújtott.
Teh dermesztő sikolya szakította szét a csöndet, mikor a kard tőből leválasztotta nyakát testéről. A szörny felkapta Teh hosszú, vonagló testrészét, és a tengerbe ugrott vele.
Éhn keserveset kiáltott a sokktól. Szíve agyában robbant fel, torkát epe, és vér maró együttese zúzta szét. Öntudatlanul zuhant le a szikláról.

- Ébredj fiam - szólt egy végtelenül nyugodt, idős hang.
Éhn szándékosan nem reagált. Nem akart többé felébredni.
- Ébredj fiam.
Szemét láthatatlan kezek nyitották ki. Egy öregasszony hajolt fölé, vénséges vén asszony képe.
- Mámm… - hörögte Éhn. - Megha…
- Hallgass fiam. Tudok róla - hosszút sóhajtott. - Szerettem őt, igaz gyermekem volt. De most nem gyászolhatok. Még nem… - Töredéknyi szünet. - És kérlek téged Éhn… öld meg a hetedik császárt.
- Minden a te hibád anyám! - tört ki Éhnből, és felült. Vastag fehérség vette körbe testüket - Te akartad, hogy én legyek az, aki kiszabadítja a hetedik császárt. Te bíztad rám a Titkot! Miattad halt meg Teh! Mire volt jó mindez, ha most meg azt akarod, öljem meg?! - ordította.
- Nem láthatod még fiam. Csak mikor már kardod a szívét döfi át. Akkor majd megérted jó öreganyádat… Most menj. A lélekvesztő már vár, hogy elvigyen a császárhoz. Ébredj fiam!
- Nem! Nem akarok most találkozni vele! Gyenge vagyok nagyon. - Testét különös, rángató érzés fogta el, és tudta, hogy azonnal felébred. - Várj! - remegte idegesen. - Nincs kardom… - talán még mást is mondott volna, de ez örök homályba veszett, mert a következő pillanatban anyja szájából kék víz ömlött Éhnre, és ekkor a fiú szeme valóságosan is kinyílt.

Orrába, fülébe, és szájába temérdek folyadék tódult fel, mikor felébredvén a víz alatt találta magát. Kétségbe esve úszott felfelé, és már komolyan elkezdett félni, ám feje csakhamar kirobbant a nehéz tengerből. A kövekre vetette magát, és vizet hányt. Teste tele volt kisebb nagyobb zúzódásokkal; vér szivárgott belőlük. Letépte magáról zekéjét, és a sziklának csapta.
Sokáig sírt.
Még éjszaka ült a tájon, és a lila fény is erősen ragyogott. Óriási madarak szelték át az eget, éles, földöntúli hangukat hagyva nyomukként. Egy bálna repült a magasba a vízből, és szökőárt keltve zuhant vissza. Éhn rendületlenül tűrte a fullasztó víztömeget, ami a sziklára csapódott.
Aztán hirtelen gondolat következtében a magasabb sziklákra nézett. Teh teste már nem volt ott. A víz moshatta el, vagy csak a dögevők végezték túl gyorsan rendeltetésüket.
- Öhm… Uram! - szólt egy unott, üres hang, percekkel később. - Tudja engem ezért fizetnek, már bocsánat a magammal való engedékenységemért, így hát javasolnám a mi előbbi indulást.
Éhn felült a sziklán. Tekintete egy korhadt, patkányrágta csónakon, és annak gazdáján akadt meg. A magas, görbe hátú csontváz a csónak elejében állt, két kezét patkánycsontokból összeforrasztott evezőjének végén nyugtatta, hasadt koponyáját pedig kézfejére hajtotta.
- Anyám küldött?
- Ó kedves uram, ha Mámmra céloz, akkor bizony azt kell mondjam, igen.
Éhn végigmérte a halott ábrázatot.
- Ne hívd így. Nem vagy a gyereke.
- Ó való igaz uram, a Feljegyzések nem említenek engem fiául. Apjaként viszont annál inkább.
- Mi?
- Uram sajnálom, de nem vagyok felhatalmazva arra, hogy többet mondjak. Ezért is koponyaplasztikát kapok odalenn.
A csontváz szavainak hatása alatt, Éhn bekászálódott a járműbe. Borzalmas ez az éjszaka, gondolta. Furcsa dolgok történnek, nagy részét pedig fel sem bírta még fogni.
A csónak kipenderült a sziklák közül, élén most Éhn gubbasztott. A csontváz a farból evezett, meglepő gyorsasággal.
"Apjaként viszont annál inkább" - zengett a mondat Éhn fejében.
A nyílt tenger alig hullámzott, majdhogynem dermedten rebegett a lila fényben.
Már rég elhagyták a fekete sziklákat, és Éhn tudta, hogy a Vár felé haladnak. Utazásuk során egyszer nézett hátra, és akkor megdermedt. A csontváz fekete szemgödréből könnyek indultak meg.
Vagy csak az eső játszott.

Az éjszaka lassan már túllépte derekát, de még mindig sötét lepel pihent a környéken. A négy csillag fénye viszont egyre csak erősödött…
Éhn tekintete egy percig sem lankadt az egyhangú utazás alatt. A csónak orrából figyelte a messzeséget, akár egy vastagon patinás öreg vízköpő.
Csendesen, ám annál sebesebben szelték a vizet. Némaság ült a lélekvesztőben.
Hosszú idő elteltével Éhn felkiáltott: - Ott van! Látom a Várat! - Kezével a távolba mutatott, a csontváz helyeslően bólintott.
- Jut eszembe, - zörögte a csontváz - ezt édesanyád küldi. - Azzal valami koppant a csónak gyomrában.
Éhn hátrafordult. A csontváz emelt fővel evezett tovább, lábainál egy kard hevert. Dísztelen, tompán csillogó fegyver volt. Mégis áradt belőle a dicsőség, az erő, és a lélek. Éhn érte nyúlt. A markolata sem volt olyan lenyűgöző. Mintha fekete bőrből lett volna.
Éhnek pedig nagyon tetszett a kard, és igazán remélte, hogy örökre az övé lehet. Mintha csak neki kovácsolták volna. Micsoda szépség volt annak a kardnak a lelke!
Sokáig elmerenghetett vele, mert hirtelen előredőlt, és kavicsokra esett.
- Hát itt volnánk, uram. - rekegte a másik.
- Ne uramozz! Nem vagyok felnőtt…
A csontváz nem válaszolt, csak hosszan nézte Éhnt. Ezután dolgát végzetten fejet hajtott, és csónakját visszaeresztette a vízbe. Elevezett.
- Várj… - suttogta magának Éhn, miközben figyelte a végtelenbe vesző figurát. Az lassan elérte a horizontot, ott pedig eltűnt.
Éhn csak állt, kezéből a kard lógott. Aztán megrázta fejét, és tekintetét a Várra emelte. Szerencsére közel volt a parthoz.
Elindult.
Nem volt könnyű feladat végigmenni a Várba vezető úton. A sokktól majdnem összeesett. A macskaköveket hosszú soron holttestek tarkították. A házak ajtajában hátba döfött gyerekek feküdtek befelé menet… Az áldozatok között egy nő sem volt. És Éhnt galádul furdalta a lelkiismerete, mert ő volt az, aki felébresztette a vezért.
A császár nem akarta, hogy kitudódjon ébredése. Mégis, most száz halott szegélyezi az utat., töprengett Éhn. Nagyon nem értette a császár gondolkodását. És egyre inkább félt tőle.
Megszaporázta lépteit; mintha egy ismerősét látta volna a sárban feküdni…
Ahogy közeledett a Várhoz, úgy sűrűsödött az éjjeli virágok illata. Furcsa párost alkotott a növények keltette szép érzés, és közben a hullák látványa a macskaköveken.
Az út emelkedni kezdett, lassan elhagyta a házakat, és Éhn meglátta a Vár hatalmas kertjét, ami belepte az egész környéket. Csupa virág, és illatos fa mindenütt. A halottak szagát elnyomta a kert tiszta katlanja, a tenger felől suhogó só, és a nedves föld illata, ami jelezte, hogy nemrég itt is eshetett.
Mikor elérte a nyitott Várkaput, felemelte kardját, hogy kész legyen lesújtani az esetleges veszély esetén.
De ilyentől egyelőre nem kellet tartani. Belépett a Várba, és egykét kacskaingázó növény még követte egy darabon.
Éhn most járt először itt. Eleddig csak történetekből, vagy beszámolókból hallott a Vár szépségéről, és erejéről. Némán csodálkozott az építmény belsejében.
Halkan lépdelt a roppant folyosókban. Félhomály volt odabent, fáklyára nem volt szükség.
Sokpercnyi lopakodás után, elakadt. Egy festménygalériában találta magát, amiből három másik, nyitott folyosó tátongott.
Nem kellet sokat agyalnia azon, hogy vajon melyik lehet a helyes irány, vajon hol lel majd a császárra, és visszataszító brigádjára, mert az egyik folyosóból forró levegő fújt a galériába.
Emlékezett, hogy a barlangrendszerben is a forróság jelezte a császárok hollétét, így most is erre hagyatkozott. Folytatta útját az első folyosón, és közben a levegő egyre égetőbb, egyre fülledtebb lett. Karja elfáradt, így lejjebb engedte kardját. Sokat, nagyon sokat gyalogolt a díszes Várban. A festményekről vörös hölgyek mosolyogtak rá legyezőjük mögül, egy-egy hulláktól hemzsegő csarnokba pedig a négy csillag ragyogott be a kupolákon. Kihalt, éhes csend feküdte meg a polírozott padlót, és falakat. És Éhn követte a forróságot.
Egyre följebb, és följebb került az építményben. Sok lépcsőt hagyott el, mindegyik vértől csúszott.
A forróság pedig erősödött.
Épp vörös zekéjét tépte volna le magáról a hőség hatására, amikor észrevette, hogy csak az ingjét markolássza.
- Ott hagytam!!! - kiáltott fel megsemmisülten. A hatalmas oszlopok és falak gúnyosan visszhangozták Éhn rémületét. - OTT HAGYTAM!!! - üvöltötte, és térdre rogyott. Kardja hangosan koppant a padlón.
Ingjét tépkedte eszeveszetten, mintha még lenne remény. Vége! Elveszett! Édesanyja életét tette tönkre ezzel. Rábízta a Titkot, és ő elvesztette!
- NEM! - ordította. - NEM!!!
Ott hagytam a sziklán., zakatolt agyában. Már biztos, hogy elmosta a víz… A Titok! Bele volt varrva a ruhába! Mámm titka! A nagyapja titka!
A világ elmosódott, egyedül Éhn fájdalma élt, és a lassan tengerfenékre merülő ruhadarab látványa.
Éhn görnyedten feküdt a forró padlón, keserves hisztériába zuhanva.
Álmos sötétségbe veszett a folyosó vége, ám most sárgás fény hasította szét. Egy ajtó nyílt…
Éhn lélegzete elakadt, könnyeivel küszködve meredt a fényforrásra. És hirtelen szívóerőt érzett a fény felől. Próbált ellenállni, és négykézláb mászott a másik irányba. A szívás erősebb volt. Még idejében kapta el kardját, mikor az energia sokszorosára növekedett, és a festmények már elmosódva suhantak el mellette. Hason fekve, lábával előre csúszott a fénybe. A kapu hangosat dörrenve becsapódott, és ő egy sárgás fényű teremben feküdt.
Percek telhettek el, de még mindig mozdulatlanul hasalt az izzasztóan forró padlón. Szemét sem merte kinyitni.
Mind a heten itt vannak, csak az időt húzom., gondolta letörten.
Lassan engedte fel jobb szemhéját, és fejét észrevétlenül fordította el. Szívébe jeges tőrt döftek, úgy érezte. A király fekvő alakjával nézett farkasszemet. Az uralkodó üveges, halott szemeivel. Megölték.
- Most már igazán felállhatsz Éhn - dünnyögte a hetedik császár hangja.
Két csontos kéz kapta fel a padlóról. Éhn kardja élesen zörgött, ahogy hegyével a padlót megkarcolta.
A királyi csarnokban állt. Odakintről is tisztán lehetett látni ezt a termet, hiszen az egyik sokadik szárnyból nőtt ki, mintha odalett volna ragasztva. Hatalmas, kerek falú építmény volt ez, a magas, csúcsíves ablakok lágyan követték a falak vonalát. Ahogy ezek mutatták a külvilágot, a csarnok elég magasan lehetett. A végtelenbe vesző mennyezeten pedig egy hatalmas sárkány vörös freskója morgott le rájuk. Éhn háta mögött a hat császár állt.
A csarnokban a felfordulás volt az úr. Aranyozott székek, és serlegek száza volt szét hajigálva. A padlón néhány fenséges ruhájú ember, köztük a király hátbaszúrt teste feküdt ernyedten. De ezek fölött Éhn tekintete mind tovaszállt, mert végig a terem közepén álló asztalt bámulta. Hosszú díszes asztal volt ez, de nem ez szúrta ki tekintetét, hanem valami más, valami igazán szívszorító.
Teh hosszú nyakát kötözték az asztalra. Feje holtan csüngött le.
Éhn szólni sem tudott a döbbenettől.
- Igazán szellemes nem igaz? - kérdezte a hetedik császár, a király trónját elfoglalva a csarnok végében. Nem beszélt hangosan, mégis tisztán ki lehetett venni minden szavát.
- Testvéred megkínzott tagja hever királyi asztalomon, első vacsora végett - duruzsolta unottan.
- Hagyja békén, különben megölöm! - kiáltotta elkeseredetten Éhn. Szavai idétlenül lengtek a levegőben.
- Megölnél? - kérdezte ártatlanul a császár.
- Igen! Képes vagyok rá!
A császár olyan gyorsan termett a fiú elé, hogy Éhnek még felfogni sem volt ideje. Úgy mozgott, akár a szellemek.
- Hát akkor csak tessék! - suttogta színpadiasan, és az Éhn kezéből fáradtan lógó kardot pengéjénél fogva, szívéhez emelte.
- Megölöm magát! - válaszolta Éhn. - Megölöm…
- Gyerünk. Tedd meg! - kísérteties volt a császár hangja, mintha száz, meg száz szellem szólalt volna meg egyszerre.
Éhn szívverés felgyorsult, már a nyakában pattogtak az artériái. Kövér izzadságcseppek szántottak végig halántékán, vagy csöppentek le orrán. Keze idegesen remegett.
Nem vagyok embergyilkos…, gondolta, de aztán tekintete Teh csonka nyúlványára esett, és arca megkeményedett. A testvére volt…
A kard éle felszakította a császár vörös talárját, és vékony vér szivárgott fel. Éhn megsebezte a bőrét.
- Csak ennyi telik tőled Éhn? - szólt a császár meleg, vastag hangja.
Éhn mélyebbre tolta a pengét. Kísértetes fény játszott a kardon.
A császár alig észrevehetően felszisszent, de rettenthetetlenül állt tovább a fiú előtt. Éhn tudta, hogy a húsát sértette fel.
- Mélyebbre Éhn! Talán túl gyenge vagy ahhoz, hogy végezz testvéred gyilkosával? És sok másik ember kiontójával?
Éhn mélyebbre döfött, a császár vigyorgott. Szemmel láthatólag jól szórakozott.
- Tényleg megölnél?
- Mi okom lenne életben hagyni?
- Nos, két okot biztos tudok mondani. - A császár szeme felvillant, és a semmiből hirtelen egy vörös zeke tűnt fel a levegőben. Éhn akaratlanul is leengedte a kardot, és a ruháját bámulta.
Itt van! Visszakaphatja! Csak a karját kéne kinyújtania, és a Végzete újra a kezei között lesz.
- Már nem érdekel - mondta végül, és agyában ezer hang kiáltozott az ellenkezője miatt.
A császár arcáról lehervadt a mosoly.
- Mi az, hogy már nem érdekel? Ez fegyver Éhn! A legnagyobb fegyver. Ha nem veszed el, akkor az enyém lesz. Veled ellenben én tudom, mit rejt a Titok, és használni is képes vagyok. Még nagyobb erőt tudok kisajtolni belőle, mint azt te valaha is tennéd!
- Akkor tartsa meg! - morogta Éhn, és közben lelke minden fegyverrel bombázta elméjét. Eszébe jutott, hogy mennyit szenvedett édesanyja ez miatt, hogy mit jelentett ez nagyapjának, és hogy anyja mily nagy biztossággal bízta rá.
- Ezt nem mondhatod fiam!
- Nem vagyok a fia!
A hetedik császár arcára visszatért az a vérfagyasztó, kegyetlen mosoly, amiről az embernek automatikusan egy éppen lesújtó giotin jutott eszébe.
- Ó! Akkor most jól figyelj… Tizenöt évvel ezelőtt megéreztem, hogy valami nagyon nincs rendben Árodinnal. Tudtam, hogy ha rövid időn belül az arra alkalmas ember fel nem ébreszt, akkor itt elszabadul a pokol! Ezért - s mivel nagy császár vagyok - szabadjára engedtem varázslatos megtestesülésemet, hogy ha megtalálja a tökéletes szüzet, termékenyítse meg. A kis tünemény az erdőket, vizeket, egeket rótta már hónapok óta, mikor hirtelen egy fantasztikus éjszaka, varázslatra lett figyelmes. Követte az energiát, míg végül nem találkozott Luvinnával, a te anyáddal… Édesanyád megosztotta testét az én varázslatos megtestesülésemmel, hiszen erőszakot gyakoroltam elméjére, hogy létrehozzunk téged Éhn. Luvinna engedett, és én véghezvittem egy olyan mágikus szertartást, ami csak az igazán erősek végezhetnek el. Viszont anyád tett egy kikötést. Mivel már akkor mérhetetlenül gyűlölte személyemet, találkozásunkkor létrehozott egy másik lényt, hogy a fia soha se lehessen olyan, mint én. Így osztódott az új lélek, és egy másik gyermek is született - a császár az asztalra intett fejével. - Teh az anyád tökéletes kivonata volt. Igaz, soha senki nem dönthette el, hogy hím, avagy nőstény sárkány. Luvinna nagy árat fizetett ezzel, mert így elvesztette létének szépségét, megaszott, és életének homokszemcséi gyorsabban peregtek, mint bármely más emberé.
De engemet is veszteség ért, hiszen félig meghaltam… Azon az éjszakán varázslatos megtestesülésem magasabb szintre lépett…
Tervem akkor vált tökéletessé, amikor alkonyatkor megjelentél a testvéreddel, hogy kiszabadíts.
Nem gondolkodtál azon soha, hogy ki az apád, és hogy miért te jelöltettél a kiszabadításomra?
Nem gondolkodtál el ma este, hogy miért nem öltelek meg? Hogy miért a sárkánnyal végeztem? Ez próbatétel volt Éhn… Látni akartam, hogy kinek születtél. Apja lettél-e, vagy inkább anyja?
És most, egy kulcs a tét fiam… a Titok. Én tudom mi ez, és tudom mire való.
Éhnben egy világ omlott össze… Látta magát kisgyermekként, látta, ahogyan édesanyja neveli.
Nagy ember leszel fiam, mert te fogod kiszabadítani a hetedik császárt! Testedben hordozod a magot, ami megengedi, hogy felébreszd. Mámm végig tudta. És neki is elmondta, csak akkor még nem értette a szavak mögötti rejtett információt. És most itt áll, szemtől szembe a felébredt császárral, aki az apja… Az ő apja. Szörnyszülött vagyok!, tört fel Énben. Ez itt az apám! A vére vagyok! Az övé vagyok!
Eszébe jutottak barátai. És az ő apjuk. Szegény emberek többségében. Kovácsok, suszterek, halászok. Normális emberek… Azok a gyerekek nem mondhatják el magukról, hogy az apjuk egy ezeréves őrült, és gyilkos…
- Értesz fiam? - kérdezte vastag hangján a császár.
Sokáig ült a csönd. A vörös ruhadarab fáradtan lebegett.
- Nem vagyok a fia - dünnyögte végül Éhn.
A császár nem válaszolt, csak hátat fordított, és a legközelebbi ablakhoz araszolt.
- Tél van talán, hogy ilyen sokáig tart egy éjszaka?
Most Éhnen volt a hallgatás sora.
A hat császár szellemként tornyosult Éhn mögött. A fiú testvére maradványait nézte, és eleredtek a könnyei. Testvérem…, siránkozott.
- Miért kellet megölnie?
- Már mondtam; próbatétel.
Éhn merészen elfintorodott, miközben könnyezett.
- És miért kellett megölnie az embereket odakint?
A császár az ablakon fürkészett kifelé. Tekintete rosszalló volt.
- Azért mert megváltoztatták a mi világunkat. Ennyi, semmi más. Az ilyen csak a hátába érdemel tőrt - hosszú csend követte, Éhn lehajtott fejjel állt. - Mi történt kettőszázhuszonkettő évvel ezelőtt?
A fiú nem válaszolt.
- Nem is szükséges… - intett nemet a császár. - Az eredmény a fontos. Nézz ki az ablakon! Megértem, hogy az embereknek haladniuk kellett a korral, de azt hiszem, valahol elrontották. Varázslat, varázslat… Mindenütt ez a szó kering, a sehonnai paraszt az út porából, még az is tud varázsolni - felháborodottan ütött a fényes párkányra.
- Mért baj, ha tudnak varázsolni? - kérdezte könnyeivel küszködve Éhn.
- Most még nem látszik, de egykét század, és Árodin a pusztulás küszöbén fog állni… ezért ment tönkre a másik világ is… varázslat - suttogta olyan halkan, hogy Éhnek nagyon meg kellett erőltetnie a fülét.
- Mikor mi voltunk az uralkodók, az embereknek mind fekete szemük volt. És nézzenek oda! Még neked is, a császár fiának, barna szemed van! Undorító. - Magasra húzta az orrát.
- Ez teljesen logikátlan… Minden ami történik…
- Logika, logika! - ismételte gúnyosan a császár. - Hol volt a varázslatban valaha is logika? A történetek logikátlanok, mert csupán egy, ám mégis elengedhetetlen fogaskerék hajtja őket. A mi esetünkben a változás…
- De én ezt tényleg nem értem. Vannak más módszerek. Nem kéne kiirta…
- Hát ez nem igaz! Mintha nem is a fiam lennél! Fogd már fel! Vagy inkább mutassam? - A császár egy fiatalember erejével ugrott fel az asztalra, Teh nyakához. Tenyerét felemelte, amiből sárgás porviharszerű anyag szállt a magasba. Az anyag a vörös sárkány festményébe csapódva zúzta szét a mennyezetet, és törmelékek kirepültek az éjszakába, ahol dermedten álltak meg.
- Ez a legfőbb oka mindennek! - mutatott az égre a császár.
A csarnokot lila fény hintette meg. Odafentről a négy csillag nézett vissza rájuk.
Éhnt hirtelen érte a találkozás az égitestekkel. Szíve nagyot dobban, és tekintetét azonnal a lilásan csillogó padlóra szögezte. Hihetetlen félelem járta át minden porcikáját.
A császár egy őrült hangjával üvöltött fel.
- Ki tette az égre ezt a förtelmet!?! - ordította. - Felelj fiam, ki volt az az alávaló gazember, aki így átrajzolta az egek térképét? Ezekből a csillagokból árad a félelem! Ki volt ez?
- N… Nem tudom… - reszketett Éhn, és az idegességtől a földre esett. Lila fény járta át a megcsonkított csarnokot.
- Ez történt kettőszázhuszonkettő esztendeje? Felelj! - üvöltötte a császár, és szemei vérben forogtak.
- Nem - mondta a padlónak a fiú.
A császár kitágult mellkassal, szapora légzéssel tekintett az égre, és magában motyogott valamit. Förtelem, félelem, gonosz szemek!
- Hagyja abba! Tegye vissza a tetőt! - Ez utóbbiról Éhn is tudta, hogy képtelenség.
- Csend legyen te féreg! Mocsok vagy, mint az anyád! Amint látom, neki születtél. Lefogadom megesketett, hogy megölsz! - ripakodott Éhnre, és újra az égre fordult.
Éhnt fájdalmasan érték ezek a szavak. Ettől a szörnyetegtől nem is várt mást, de valahogy, mióta tudja, hogy ez az apja, mégis tőrként döfték szíven.
Egy pillanat alatt döntött.
Felugrott, megmarkolta kardját, és az asztal felé rohant. A császároknak még idejük sem volt, hogy elkapják.
Felpattant testvére csonkjához, és a császár szívéhez emelte kardját.
A császár intett csatlósainak, hogy hagyják Éhnt. Ez az ő dolga.
Megint elővette vérfagyasztó mosolyát.
- Komolyan megölnéd a tulajdon apádat?
Éhn idegesen lihegett, szemében olthatatlan, gyilkos tűz égett.
- Nem vagy az apám!
Tűzvörös vér spriccelt a császár mellkasából, mikor Éhn kardjával megdöfte. Mindenki hallotta a szétpattanó húst, a ropogó bordákat, amint a kard mélyebbre hatolt, és volt még valami, amit csak ketten éreztek. A dobogó szív.
Mintha a kard közvetítette volna Éhn kezéhez a szív heves mozdulatait, ahogy neki-nekikoppant a penge hegyéhez. Dömm-dömm-dömm.
Csak egy pillanatra tétovázott. A császár döbbent, tágra nyílt szemekkel meredt fiára.
És Éhn egy határozott mozdulattal végzett a hetedik császárral. Áthatolt a szíven, és vákuumszerű robaj jelezte, hogy a penge átszakította a császár hátát.
Éhn leugrott az asztalról, fegyverét az emberben hagyta.
Velőtrázó sikoly szaggatta szét a csarnok falait, és a császárok apró darabokra estek szét, még mielőtt bosszút állhattak volna vezérükön. Aranyszínű fény villódzott a császár testén, és még mielőtt hamuvá porladt volna, Éhn három ijedt szót vélt elhangozni apja szájából. Csillagok… Nem akarom… És teste ezzel szertefoszlott.
Visszatért a csend, de a szétzúzott falak még mindig közvetítették a lila ragyogást.
Nem múlt el.
Kezéből kihullott a kard, és Éhn sírva borult testvére földi maradványaira.

- Ne sírj Éhn… - rebegi egy ismerős, gyönge hang. - Ne sírj.
A fiú döbbenten emeli fel fejét Teh pikkelyeiről. - Hát nem haltál meg? - kérdi. Ma már ezen sem csodálkozna.
- Ó dehogynem. Ezek már csak reflexek…
A fiú lassan kúszik az asztalon, hogy testvére szemébe nézhessen.
- Reflex? - Arcát boldog mosoly önti el, hogy hallhatja testvérét.
- Igen - mondja a fájdalmas hang. - Nekünk sárkányoknak, nincs olyan agyunk, mint nektek. A koponyánkat izzó parázs tölti ki. És eltart egy ideig, míg rendesen kihuny. - Orrából meleg füst száll fel.
- Teh… A császár… Ő az apá…
- Hagyd. Mindent hallottam; de nem volt szükségem rá. Mikor Mámm létrehozott minket, akkor már tudtam. Bocsáss meg - huámmozza.
Éhn nem haragudott testvérére. Megbocsátott.
Percek óta vakargatja Teh lila pikkelyeit, mikor a sárkány utoljára megszólal.
- Most már a parázs is alszik… De azt hiszem adok neked egy ajándékot.
- Ajándékot? - kérdezi a másik meglepetten.
- Igen… - nyöszörgi fájdalmasan Teh. - Hogy valamilyen formában mégis veled legyek.
Tekintetét testvérére emeli. Éhnből ma már sokadszorra, könnyek törnek fel. A sárkánynak már csak sárga, gyönyörűséges szemei beszélnek.
Suttog…
És teste fényleni kezd. Nem olyan oszló, rothadó fényben, mint ami a hetedik császárból áradt. Kellemes, testvéri szeretet árad a lila fénnyel. És ez a világ elnyomja a csillagok fényét, Éhn mégsem vakul meg.
A fény elmúlik.
A kötelek lehullanak, és Teh helyén egy apró lényecske fekszik. Éhn megnézi magának.
És hát ugyan mi lehet ez a kis teremtés?, gondolkodik. Olyan, mint a farkas, amit az erdőben szokott látni. De mégse az. Bundája fényesfekete, és hosszú. Feje formásabb a farkasénál, füle pedig háromszögletű, és koponyáján csüng. De szeme, az Teh szeme, még ha nem is sárga. Az ő tekintete ül benne.
Mi legyen a neved, kis jószág?
Megvan!
Legyél cu, mint ember, és legyél tia, mint barát.
Igen, ez jó lesz. Cutia. Emberbarát.
Éhn lekászálódik az asztalról, és gondosan magához emeli Cutiát. Az fejét rázva prüszköl.
Elhaladnak a törmelékek mellet, maguk mögött hagyják a holtakat, és kilépnek a csarnok kapujából. Az hatalmas robajjal robban vissza helyére. Éhn szorosan fogja melléhez a lényecskét.
- Gyere Cutia, elmegyünk Mámmhoz. Megmutatom neki, hogy amikor minden elveszett, akkor végül… - és itt a lény szemébe néz - akkor valami új született.
Cutia selypítve jelzi egyetértését.
- Milyen fura hangod van!
Éhn még egyszer hátranéz, de csak a csukott kapuval találja szembe magát.
De nem kell már szem, hogy igazán lásson.
Lelkével utoljára végigfésüli a csarnokot. Emberek, romok, csillagok, és a kard. Nem, a kard már nem kell. Nem is tetszik neki.
Folytatja útját új testvérével.
A Nap első sugarai, mintha redőnyt rántanának fel, kirobban a horizonton. A csillagok halványulnak.
Éhn észre sem veszi, hogy a császár halálával, a Titok is eltűnt.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2007-07-26 09:24 Blade

Blade képe

A hosszúságával nem lenne baj, de a megfogalmazás sokszot erősen sántít, példa:

"e végett pedig követve egy ujjnyi ért a fák között"

Felesleges mondatok, pl:

"(Míg más talán pont ebben látta volna a szenvedélyt, ugyebár.)"

A stílusod egyedi, úgy tekergeted a szavakat, mint senki más, de sokszor túlságosan is (átesel a griff túlsó oldalára...), ezért ez zavaró tud lenni, elveszed a kedvet az olvasástól. INkább kicsit egyszerűbben írj.

A képzelőerőd viszont a helyén van, szóval ezzel nem lesz gond :)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2007-07-26 17:14 Aures

Aures képe

Na akkor! :D
Öhm... hát az a baj, hogy próbálok egyszerűen írni, de aztán valamiért elszalad velem a toll, és jön ez a furcsa tekervényes stílus. Ami tetszik is, meg nem is... Az utóbbi egyszerűen azért, mert senki nem olvassa el a történeteimet, ha ennyire komplikált mondatokat kreálok, főleg a gyerekek nem. 8O
Persze gondolom mindez gyakorlás kérdése.
És örülök, hogy díjazod a képzelőerőmet. ;)
( az a "más ebben látja a szenvedélyt..." szöveget nem akartam belerakni... Aztán beleraktam.
A griffes dolognál pedig azt gondoltam, hogy annyira idióta mondat, hogy már jó. :lol: )
_______________
Behunyom a szemem, mert látni akarok.

p, 2007-07-27 13:37 Aures

Aures képe

Amúgy nem érzitek egy kicsit MEGFOGHATATLANNAK a történéseket benne?
Rossz értelemben megfoghatatlannak; amitől hiába is akartok, nem tudtok teljesen a novella részévé válni?
Nekem sokszor van ilyen érzésem az írásaimban.
A kedvenc regényeimmel (amiket nem én írtam :)) simán tudok azonosulni, de a saját történeteim kicsit távoliak.
Nekem...
Ezt jól megaszontam. :D

_______________
Behunyom a szemem, mert látni akarok.

h, 2007-08-06 18:03 Aures

Aures képe

Úgy látszik, senki nem érez így! :D
_______________
Behunyom a szemem, mert látni akarok.

h, 2007-08-06 19:31 Fishbone

Fishbone képe

Én a saját történeteimmel fantasztikusan tudok azonosulni, azonban a novelláimmal már kevésbé. :D
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

v, 2007-08-12 15:38 Aures

Aures képe

Hajj gyerekek, gyorsan lemondtatok róla!
Na, akkor írok egy másikat... ;)
_______________
Behunyom a szemem, mert látni akarok.