Károgó hajnal I.

Éhn (I. Éhn császár): Árodin 207. évében fogantatott, egy sötét erdő mélyén. Édesanyját, Luvinnát akkor egy árnyék szállta meg, aki utódot akart. A gyermek ennek az árnyéknak lett a tökéletes kivonata, innen ered a neve. Tizenöt éves korában testvérével felébreszti a Hetedik Császárt, aki csaknem az egész fővárost lemészároltatja. Éhnt édesanyja arra nevelte, hogy visszahozza a világba a Hetedik Császárt, de látva milyen pusztítást okozott, s hallva milyen sötét terveket szőtt Árodin jövőjéről, Éhn kötelességének érezte, hogy el is pusztítsa ezt a gonosz elmét; végül sikerrel járt. Árodin új uralkodójává lett.
Teh: Éhn sárkány ikertestvére. Luvinna tökéletes kivonata volt. Meghalt a Hetedik Császár keze alatt, de utolsó varázslatával megajándékozta testvérét, s elmúló esszenciája egy új lényt teremtett, akit Cutiának neveztek el.
Luvinna: Éhn és Teh édesanyja. Egy éjszaka ellopta apjától Árodin egyik legértékesebb misztériumát, mely a Titok nevet viseli. Ugyanezen éjszakán termékenyítette meg őt az árnyék. A Titkot később fiára bízta, ám az a Császár elleni harcában elvesztette; a Titok a tengerbe veszett. Luvinna azzal, hogy létrehozta Teht, nagy árat fizetett. Megöregedett, noha alig volt húsz esztendős.
A Hetedik Császár: A régi idők nagy uralkodója, akit hetedmagával mély álomba taszított Északnyugat egyik fertelmes varázslata. A császár egy éjszaka elküldte lelkét, hogy kutassa fel a szüzet, aki képes befogadni magját. Így talált rá az árnyék Luvinnára, így fogant meg Éhn és Teh.
/forrás: Éhn és Teh legendája/

Károgó hajnal I.

Színes felhők kavarogtak. Úgy tűnt, mind a Vár felé tart; egy lényként gyülekeztek a hatalmas építmény fölött. Lengtek, morajlottak, szuszogtak. Eső pedig nem készült.
Mindennap így zajlott mostanában. Este hat óra felé a pirosban, és lilában tündöklő tömegek megindultak a felségi lak felé, s egész éjjel ott tekeregtek utána. De ezek a felhők nem hordtak magukkal vizet; csak félelmet… A nép már késő délután otthonába zárkózott, nagy ritkán fordult elő, hogy valaki kint tartózkodjon sötétedés után. Mert minden ember úgy érezte, a Vár fölött kísértő anyagból nedvesség helyett émelyítő, beteges félelem zuhog a mélybe. Abból a felhőből több méreg áradt, mint a négy csillagból.
Aztán vagy a nép rigolyája, vagy tényleg a kísértő felhők okozták, a városban árnyékok telepedtek meg. Rátapadtak a házak falára, a macskakövekbe ivódtak, a különösebben erős árnyékok pedig még a levegőt is elszínezték. Sok ember betegedett meg, s a helyzet csak rosszabbodott. A nép pedig közös hangon sziszegte: A császár az oka!
Mindenki tudta, hogy Chorvus császár sötét, gonosz énnel rendelkezett, s hogy épeszű gondolkodásnak híján született. De az emberek kevésbé tartották számon ezt a tényezőt, a sok gonosz cselekedet mellett, amit a császár véghez vitt. Sokak szerint nem csak az esze hiányzott, de még a lelke is. Chorvus császár sok förtelmes intézkedése között az egyik legmeghatározóbb az volt, mikor nagyapja testvérének leszármazottait kiüldözte a Várból, sőt, még a közeli településekről is kitakarította a csodás lényeket. Így már nem volt egy cutia sem a környéken (Chorvus császár annyira gyűlölte Cutia utódjait, hogy nevet sem adott nekik; mind cutia maradt). Voltak emberek, akik szerint II. Éhn császárral, vagyis az apjával is ő maga végzett. Vadászatból tértek haza, és a kicsi Chorvus szürke tekintettel, kezében apja utolsó földi maradványaival állított be a Várba. A tanács tagjai elborzadt arcokkal meredtek II. Éhn császár míves cipőjére, melyből véres cafat csüngött. Egy jobb napokat látott lábszár. Ezek után az ifjú követelte a felkenést, a koronázást, de szavai süket fülekre találtak. A törvény ezek után is törvény maradt, s így Chorvusnak harminc éves koráig várnia kell. De ez nem akadályozta őt, hogy uralkodó módjára viselkedjen. Nem hivatalosan, de ő vezette a népet, császárnak neveztette magát, és a kincstárhoz is szabad hozzáférése volt. A tanács tagjai pedig rettegtek tőle, s nem állíthatták meg önkényeskedésében. Chorvus császárról tudták azt is, hogy minden hónapban felmegy a Vár legmagasabb pontjára, és éktelen rikácsolásba kezd, akár egy varjú, és a csillagokat szidalmazza.
S nemrég eljöttek a színes felhők, megtelepedtek a Vár csúcsa körül, félelmet hintve a városra. A császár pedig minden éjfélkor kiment a tetőre, és a közelebbről még irtóztatóbb felhőkre kiáltott, hangjába eszelős vihorászás csendült: Csak ennyi telik tőled Éhn? Csak ennyi? Szállj vissza hozzánk, nézz a szemembe! Hah!!! Te félsz tőlem! Ez a világ az enyém, s beváltom a Hét Császár tervét, ahogy azt halálod pillanatában arcodba köptem!
Ilyenkor a felhő erősen vonaglott, mélyen morgott, és Chorvus szépen munkált nyilakat lődözött a félelem forgatagába, mely fenyegetően terült szét körülötte. Tudta, hogy hasztalan, amit művel, de jó érzéssel töltötte el, kellemes időtöltésnek tartotta.
Chorvus azt is tudta, hogy mért van itt a dühös árnyék: A jövő héten harminc éves lesz, őt pedig megkoronázzák… s ezzel lényébe olvad egy ősi varázslat, a Királyok Kincse.

Az öreg, hajlott férfi, arcát a vizes edénybe süllyesztette, úgy szürcsölte ki a tartalmát. Ráncos kézfejével megtörölte foltos ajkait, és kék szemeit régi barátjára emelte.
- Míg te itt sütkérezel, odakint az emberek megbetegszenek. - Hangjában halovány szemrehányás zümmögött, elegendő mértékkel.
Chorvus kidugta fejét a hatalmas kád habjai közül.
- Mit akarnak?! Azért betegek, mert félnek mindentől! - prüszkölte. - A felhők csak miattam jöttek; az ő hibájuk, hogy haldoklanak…
Az öregember fáradtan sóhajtott, a kis háromlábú szék megnyikordult alatta. Végignézett a hatalmas, szögletes termen, melynek végében ült ő, s ahol a hatalmas kád feküdt. Körös-körül oszlopok sorakoztak, rajtuk színes, festett jelenetek. A legtöbb I. Éhn császárt mutatta. Gyerekként, mikor megszületett az erdőben, mikor testvérével a kőszigetekre utazott, mikor legyőzte a rettegett Hetedik Császárt. Ezek az oszlopok sorban gyülekeztek, de az egyik kivált közülük, a terem közepén tornyosult. Díszesebb volt a többinél, és felületére azokat a pillanatokat mázolták, mikor Éhn testvére halálát nézi, az pedig megajándékozza őt egy új lénnyel. Cutiával.
Az oszlopon hatalmas koromfoltok, és karcolások gyülekeztek, de ez sem nyomhatta el szépségét.
- Látom minden erőddel azon voltál, hogy eltakarítsd ezt az oszlopot - mondta az öreg. - Pedig… öhm… nem olyan csúnya.
- Már felhagytam vele - károgta a másik. - Hogy is mondjam… jól esik tudni, honnan is származom… Elgondolkodtat néha, és azt hiszem erőt ad… Persze nem Éhn gondolata; csak tudom, hogy ő a Hetedik Császár majdnem tökéletes kivonata volt. - Fájdalmasan felnevetett, s meleg vizet szívott fel szájába, melyet az öregre köpött vissza. Az félszeg mosollyal törölgette arcát.
- Olyan vagy, mint egy gonosz gyermek.
Chorvus vállat vont: - Gonosz gyerekek nincsenek…
- De… ma… ma már a gyerekek is gonoszak. - Arcának mély barázdái mintha köddel teltek volna meg. - Már a gyerekek is gonoszak.
- Fogd be. Add ide a ruhámat.
A kád mellett egy hatalmas, ovális tükör állt, az előtt gombolkozott a császár.
- Furcsa az arcom - mondta, és megnyomogatta orrát.
- Olyan, mint mindig - motyogta az öreg, s botjára támaszkodva ő is a tükör elé állt. - Egy varjú ábrázata.
Chorvus most sűrű fekete, hátrafésült haját tapogatta végig. Fekete szeme gonoszul vigyorgott üregében.
- És én mit mondjak? Úgy nézek ki, mint egy ezeréves holdkóros. Pedig csak egy évvel vagyok idősebb nálad - nevetett, de minden vidámság nélkül.
- Nem akarsz beszélni róla - jelentette ki Chorvus. - Nem bánom. Tartsd meg a titkodat. - A férfi megigézve simogatta fehér arcát, mely olyan feszes, és sima volt, mint egy fiatal lánykának. Barátja irigyen, kicsit sajnálkozva szemlélte a röpke jelenetet.
- Hoztam neked valamit - mondta végül. Rongyai közül egy kis tárgyat halászott elő. Kényelmesen elfért a tenyerében. Egy hógömb volt, díszes, faragott talpon feküdt.
Chorvus arcán őszinte meglepetés csillant.
- Megtaláltad? A régi gömbömet? Hol? Nahát… - azzal átvette barátjától a tárgyat, s gyengéden megrázta. Ezüstösen csillogtak a miniatűr pelyhek, a Vár és a város kicsinyített mására feküdtek. Chorvus újra megrázta, a pelyhek újra megindultak az égből. Az emberek becsukták az ablakokat, a házakban lámpák fénye villant fel. A királyi csarnok körül lebegő szikladarabok most jegesen lengtek a magasban. A hó pedig esett, lassan, rendíthetetlenül.
- Annyira hiányzott - suttogta, inkább magának, mintsem barátjának. A legközelebbi utca sarkán egy féllábú férfi ült a járdán, egyenesen az ő szemébe nézett. Chorvus idegesen rántotta el tekintetét a tárgyról. Megtörölte homlokát.
- Valami baj van talán? - kérdezte barátja, és a gömbbe nézett. Neki viszont nem volt meg a képessége, hogy az utolsó tégláig átlássa a miniatűr várost.
- Semmi - lihegte tettetett nyugalommal Chorvus. - Semmi.
Ekkor tompa kopogás hallatszott a csarnok márvány ajtaján.
- Kerülj beljebb! - károgta Chorvus.
Egy fiatal, töpörödött ember lépett be. Selymes fekete haj, és hosszú orr emelte ki arcát. Remegett, most először állt ilyen közel a császárhoz.
- Gyere már ide! - ripakodott rá Chorvus.
Az ifjú remegve csoszogott keresztül a csarnokon, uralkodója pedig türelmetlen topogással várt.
- Eljöttem, ahogy kérte… - tekintete a kádra esett, s idegesen törölgette izzadt tenyerét. - Uram bocsánatáért esedezem… Nem akartam tisztálkodás közben megzavarni… Kérem ne… ne egyen meg (ez nem volt alaptalan riadalom, szóbeszéd járta egy hasonló esetről)… a küldönc azt mondta, nem tűr halasztást, s hogy itt vár rám…
Chorvus kajánul meredt a fiatalemberre.
- No igen, hívattalak poronty. Azt hallottam, te tényleg egy valamire való munkásember vagy.
Erre az ifjú mosolyogva kihúzta magát, de azonnal visszatöpörödött a császár tekintetére.
- Tényleg minden mesterséghez értesz? - válaszra sem méltatva folytatta: - Egyszerű, mégis nagyszerű munkát kérek tőled. Először is készíts egy… mondjuk egy embermagasságú, két ember széles üreges ezüsthasábot. Mindenképp bírja el egy tonna arany súlyát… Ezután a hosszabbik oldalára erősíts ezüst kerekeket. Forogjanak jól nehéz terepeken is. Majd az egészet kösd át a legszívósabb liánokkal, és a végét hagyd szabadon, hogy mozgatni lehessen.
- Uram… hol szerezzek liánokat?
Chorvus arcán ingerült mosoly terült szét. - Hogy hogy honnan? Hát a Kertből! Nincs neked a Vár kertjében elegendő lián?
- De uram… csak… úgy tudtam, hogy a Kert szent terület. Hogy nem szabad szakajtani a növényekről, s hogy...
- Hagyd ezt az ostobaságot! Azt mondom, szabadon mehetsz a Kertbe, és téphetsz a fákról. Most pedig távozz! Nem tetszik a képed… olyan mitugrász.
- Bocsánat… én… nem akartam - nyögte fájdalmasan az ifjú.
- Ilyennek születtél, nem vagy egy királyi alkat, de ne csüggedj, nem mindenkiből lesz császár. Most már menj - károgta a császár.
Chorvus arcán félelmetes, visszataszító mosoly jelent meg. Az ifjú pedig nem tudta miért, de úgy érezte ez a mosoly épp olyan, mint egy éppen lecsapó guillotine. Hátrálni kezdett lassan.
- Hallottad a császárt, menj, és kezdj munkához. Iparkodj! - mondta Chorvus barátja, és hangjában nem volt semmilyen megrovás.
Az ifjú fejet hajtott, és egyre gyorsuló léptekkel elhagyta a két alakot, majd kioldalazott a fürdőből. Sehogy nem bírta kiverni a fejéből a császár borzongató mosolyát, s hogy az egész megjelenése kísértetiesen emlékeztette egy varjúra. De azokat a madarakat nem látta mosolyogni. És ez még félelmetesebbé tette az uralkodó alakját… Az ifjú egyre csak sietetett, mert már igen későre járt, s ő félt a varjaktól.

Hajnal volt, s az erdőt vastag, mély sötétség feküdte meg. Csípős hideg kavargott a fák között, azok pedig fájdalmasan morogtak, mert a fagytól még jobban elgémberedtek. Varjak károgtak, éjjeli lények sompolyogtak az állott sötétségben.
Egy sziklatörmelékektől járhatatlan, különösen fagyos környék mélyéről kaparászás hallatszott, és idétlen vicsorgás.
- Már itt is vagy Fhanrir… - susogta egy morgó, hideg hang.
Kurta hörgés volt a válasz.
- Helyes. Gyújtsunk lámpást, vagy ragaszkodsz a sötéthez? Mostanában az emberek úgysem járnak ki házaikból. Félnek az árnyékoktól.
- Maradjunk sötétben. - Neki egészen emberi hangja volt. - De aztán fogd rövidre. Éhes vagyok Rhomolosz, s nemsokára portyára indulunk a többiekkel.
- Nos rendben - morogta a Rhomolosz nevű. - Nyilván hallottál már az emberek uralkodójáról...
- Chorvus? Az a varjúképű elmebeteg? Egy ízben verekedtem is vele… Hmm… Erős ember, sajnos ennek tudatában is van.
- Befejezhetem? Sietni akartál… - hörögte a másik.
Fhanrir halkan morgolódott.
- Ez a lény uralkodik Árodin felett. Minden hatalma megvan, a szavai oly erősek… A természet törvényei hasonlatosak. Az is ilyesmi. Megtörténik a gondolat, s az eredmény megformálódik a valóságban. Ez az ember pont így működik. A szavai parancsok. Minden úgy történik, ahogyan azt előre megtervezte. Most új dolgon töri a fejét.
- Éspedig? - hörögte Fhanrir, akit egyre kevésbé érdekelt a beszélgetés, ám Rhomolosz következő szavaira felcsillant a szeme.
- Szövetséget akar kötni velünk. Át akarja rajzolni Árodin arculatát. Azt mondta, ehhez mi kellünk. Igen, beszéltem vele, ő maga jött az erdőbe.
Hosszú csend következett, csak a fák susogtak.
- Szövetség? De ő… tiszta ember - nyekegte Fhanrir.
- Magunk is tiszta emberek voltunk egykor. - Erre mind ketten szenvedélyesen a sötét égre üvöltöttek. - Most itt a lehetőség barátom… Ez az ostoba szövetséget akar. Hadsereget verbuvál feleinkből, elpusztítja városait, megszünteti a varázslatot… Folyton valami régi császárokról magyarázott, akiknek ő a leszármazottja, és be akarja végezni azok akaratát. Azok el akarták tüntetni a mágiát, mert veszélyesnek találták.
- Eltüntetni a mágiát? De hisz az Árodin lételeme… anélkül nincs értelme a világunknak. - Fhanrir nyüszített. - Nem tartom túl jó ötletnek… Ha azt vesszük, mi is a varázslat szülöttei vagyunk. Ha megszűnik, akkor…
- No igen. Mondom, hogy őrült, viszont a dolog nem is akkora butaság. Segítünk neki egy kicsit, elintézzük egykét ügyét, aztán pedig. - Rhomolosz szétzúzott egy kínálkozó fadarabot. - Egyszerűen végzünk vele. A saját hatalmunkat építjük fel a szeme előtt. Árodin a mi fennhatóságunk lesz. Nekünk csak úgy kell tennünk, mintha behódolnánk neki. - Rhomolosz izgatottan vicsorgott.
- Behódolni? Az előbb szövetségről beszéltél.
- Igen… igen. Ahhoz, hogy mi megtegyük neki ezeket a dolgokat, neki is tennie kell az ügyért. - Rhomolosz a biztosság kedvéért közelebb húzódott a másik lényhez. Az éjjeli fagy szűk sebeket vagdalt bőrükbe, de ezt észre sem vették. - Áldozni fog nekünk. Bizony barátom, áldozni fog. Pontosan a koronázása napján fog történni minden. - Ezután Rhomolosz elsuttogta Fhanrirnak, hogy miből áll majd a szertartás.
- Ezt nem hiszem el… Eszement! Nem tudja, mit cselekszik.
- Csak ő tudhatja, miért döntött így, de ez nekünk kedvez.
Fhanrir halkan káromkodott.
- A dobozról te jutottál eszembe. Te vagy a legerősebb köztünk. Azt mondta, nagyon nehéz lesz, úgy egy tonnás.
- Meg se kottyan. Szóval; a Várba kell mennem, s aztán csak hozzam be mélyen az erdőbe?
- Nem akárhová… A Fekete Tisztáshoz kell vinned, emlékszel, a régi temetőhöz. Hozni fog magával még hét embert…
Hallani lehetett, ahogy Fhanrir visszaszippantja csurgó nyálát. - Hetet?
A két szerzet még konzultált egy darabon, majd elváltak egymástól akár két mágnes azonos pólusa. Tompa neszek hallatszódtak, kísérteties dudorászás fonódott a szélbe…
A Hold domborodó fele félelmes mosollyal leste a sötétség erdejét.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2008-02-29 15:05 Blade

Blade képe

Sztem ez az első rész is olyan hosszú, hogy kevesen olvassák, de majd kiderül ;)

Kicsit rövidíts le a további részeket, jobban jársz!

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

szo, 2008-03-01 10:47 Aures

Aures képe

Oh megpróbálom...
Csak nem tudom hol szabdaljam szét.
(EK: Tojik... Ne értsd félre, megfogadom a tanácsot :D)
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

szo, 2008-03-01 11:59 hazmat

hazmat képe

Érdekesnek ígérkezik, de elképesztő a hossza. Tíz perc után, már könnyezett a szemem, és a betűk egybe folytak, nem tudnál rövidíteni az első részen? Teszem azt, a felét kitörlöd és majd legközelebb felrakod.
______________________________________
Úgy meglepődtem, amikor megszülettem, hogy szóhoz sem jutottam vagy másfél évig.

szo, 2008-03-01 14:25 Aures

Aures képe

Meglesz... azt hiszem hat részre szedem.
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

v, 2008-03-02 11:43 Aures

Aures képe

Na bontottam az első részt...
A következő epizód pedig ugye a már olvasott fele lesz a történetnek, úgyhogy küldöm a harmadikat is. :D
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.