Károgó hajnal II.

Chorvus az egyik szikladarabon állt, ami a királyi csarnok kupolája körül lebegett. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor a nagyapja, Éhn megküzdött a Hetedik Császárral a csarnokban, a császár varázslatával kirobbantotta a helység tetejét, a törmelékek szétrepültek a torony környékén, és dermedten álltak meg körülötte, sziklakoronát rajzolva köré.
A kő, melyen Chorvus állt, vöröses volt, száraz, és meleg. Nem volt még dél sem, de a felhők már megjelentek. Újra egy nagy kavalkáddá tekeregtek; fenyegetően morajlott, lilás kisülések csapdostak közepéből. A felhő nőtt, újabb felhőkkel csatlakozott, s lassan az egész várost maga alá vonta. Csaknem a zúgó tenger partját is elérte… Az emberek odalent sikongatva rohantak fel s alá, kosarakat, szerszámokat hajítottak el, s házaikba vetették magukat.
- Ostobák! Féljetek csak! - károgta a mélységbe. Sajnálta, hogy nem hozta magával díszes íját, most igazán jól szórakozhatna, hisz az árnyékok megnyúltak. Egykét embert biztos eltalálna a zuhanó nyílvessző, de mit tegyen, nem lehet mindig másokkal törődni. Vörös köntösét halk szellő lengette, ő pedig unottan leste, ahogy a szent Kertben szorgoskodó legény késeit elhajítva kereket old. A fák, virágok gyönyörű miriádja, csodás illata és a terjedő árnyék olyan kellemes érzéssel töltötték el, hogy kedve lett volna hólyagtartalmát a mélybe üríteni.
Elővette hógömbjét, s megrázta. A hópelyhek szelíden csillogtak, ahogy a mélybe süllyedtek.
Chorvus unottan nógatta fejét, leste a várost. Tekintete tovább kúszott, s megállapodott ott, ahol az erdők határát sejtette. Halványan elmosolyodott. Közeleg a koronázás, közeleg a kis erdei kiruccanása. Évek múlva az oszlopok az ő jeleneteivel lesznek telepingálva, akkor már nem kell tudnia kiktől származik. A sorsa beteljesedik.
Ügyesen ugrált a szikladarabokon, míg el nem érte a kupolát, mely a régi tetőt váltotta föl. Ott felnyitott egy kis ablakot, amit csak ő ismert, s a csarnokba vetette magát. Más belehalt volna ebbe az ugrásba, de ő különösen mélyen ismerte a mágiát, ezért nem esett nehezére ellenállni a gravitációnak. Lágyan, akár egy pihe toll ereszkedett alá, csatos cipője márványasztalon koppant. A márványba egy lila sárkány képét mívelték. Leugrott az asztalról, hátraarcot tett, s a trónszékkel találta szembe magát. Odabotorkált, kezét végigfuttatta az aranyozott támlán, a vörös béléseken, a gyöngyház berakásokon. Bármennyire is szerette volna, nem ülhetett bele, csak koronázása napján. Tény volt, hogyha koronátlan fő ereszkedik a székbe, az menten szörnyethal. Játszhatta a császárt, a trónt mégsem merte elfoglalni. Visszahúzta kezét, s kinézett a nagy, csúcsíves ablakok egyikén. A felhőárny egyre csak terült, de ő nem félt tőle. Bármivel próbálkozhat Éhn szelleme, ő sokkal erősebb, mint nagyapja volt. S különben is… A Hét császár úgyis visszavág majd a felhőknek…
- Hát itt vagy Immolater! - szólt derűsen Chorvus. Barátja lépett be a hatalmas, díszes ajtón, egy kulacs vizet szorongatott, ősz haját félresöpörte szeméből. - Mindig tudod, hol kell keresned.
- Megint sajog a derekam… A megérzéseim sosem csalnak. Biztos vagy az ügyedben? - kérdezte az öreg.
- Semmi sem tántoríthat. Téged persze életben hagylak, ha ez izgat.
- Nem erre gondolok, bár attól is borsódzik a hátam. A Titokra. Amit a nagyapád elvesztett. - Immolater nagybetűsen nyomta meg a titok szót, ruháit összehúzta testén. Különös, gyanakvó tekintettel szemlélgette a másikat.
- Persze… ahogy megtörtént a koronázás, az első dolgom az lesz. A varjak elmondták, hol találom - ördögi vigyort küldött barátjának. - Nagyapám megszállottan kutatta egész életén át, s ugyanígy apám. Mindketten annyit tudtak csak, hogy miután a tenger elnyelte, az urszuatók megérezték a Titok közelségét s kínukban vagy kipusztultak, vagy elhagyták a vizek azon térségét.
- A vizek medvéi? Azért nincsenek a kék szikláknál?
Chorvus bólintott, kezével tudattalan a trón támláját simogatta.
- Az első Éhn leúszott, s beszélt a Halkirályokkal. Kiderítette, hogy azok látták a zekéjét, ami a Titkot rejtette. Ám azokban az időkben birodalmukat egy förtelmes vízi sárkány ostromolta, s tudták, csak akkor tűnik el a környékről, ha valami különösen erős varázslatot sugárzó tárgyat adnak át neki. A zeke kapóra jött. Nem tudták, hogy mit rejt, csak érezték, hogy Árodin egyik legerősebb, s talán legveszélyesebb varázslatát hordozza. S ők békés teremtmények, hát átadták a Titkot a sárkánynak. Az szemük láttára lenyelte a ruhát, és a hatalmas varázstól teste villámokat szórt, s úgy tűnt menten elpusztul… A sárkány tömör ezüsttestet öltött. És élt! Képzeld el, életben maradt! Ekkor fogta magát, és kirepült a vízből. Többé nem volt vízi sárkány. Ő uralta a tengerek legét. Éhn felkutatta a sárkányt, az egy szilárd felhőn lakott, ott rendezkedett be. Állítólag olyan gyönyörű volt, hogy Éhnt megbabonázta a sárkány alakja, és egyre csak arról beszélt, hogy le kell fejtenie a sok ezüstöt. De úgy tűnik erősebb volt az ösztönöknél, és beszélni kezdett a lénnyel. Az különös nyelvén elmondta, hogy a Titok lenyelése egyszerre volt áldás és átok. Ő lett a legerősebb, a legpompásabb lény egész Árodinon, s ráadásul minden rejtély, amit a Titok fedett, átszállt az ő lényébe is. Viszont örökké éhes volt, enni pedig már nem tudott. Mikor úgy érezte meghal, a fájdalmai elmúltak, hogy később újrakezdődjenek. Társai elfordultak tőle, így lett ő a legmagányosabb teremtmény is a világon. Kérte nagyapámat, hogy ölje meg, hogy fájdalmai véget érjenek, de Éhn tudta, hogy ez képtelenség, a sárkány halhatatlanná lett. Ő pedig kérlelte a lényt, hogy köpje ki neki a Titkot, de az nem tudta már teljes tudatában használni testét. Csak azt tehette, amit a Titok diktált neki. Nagyapám éktelen haragra gerjedt, faképnél hagyta a sárkányt, aki ezek után az erdők környéke felé vette útját, hogy Éhn ne zaklassa többé. Éhn ezek után vadászni járt fiával, forró, savas nyilakat és tőröket készített (a sárkányt különösmód megrémítette a tűz), s az erdőket rótta egyre. A sárkánnyal többé nem találkozott, a legnagyobb szomorúságával halt meg, én pedig halálos ágyán elmondtam neki, hogy nem nyugodhat békében, mert beváltom a Hét Császár akaratát.
Ezután apám járt vadászni az erdőkbe, vitte is magával az izzó nyilakat, meg a késeket, furcsa szerzetekkel tárgyalt, akiket mind besúgóként alkalmazott. Ők leselkedtek a sárkány után. Az állítások azt igazolták, hogy a tünemény egyre északnyugat felé tartott, a félelem, sötétség, és gonoszság földjére. A vadászatokra engem is magával vitt. Apám egyre betegesebb lett, a végén egy emberi roncs volt, egy holdkóros. Megártott neki a gonosz, távoli levegő. Éjszakánként a toronyszobákban készítette a vázlatait, jegyzeteit, elméleteit. Én pedig szabadon jártam keltem ott, nem is tudta, így értesültem a Titkot körbelengő eseményekről. Aztán te is tudod, mi történt a következő vadászaton…
Ekkor már Chorvus és Immolater egy-egy márványszéken ültek, egymáshoz nagyon közel, mint két testvér. Az utóbbi keserűen megborzongott most, és szeme mintha jéggé fagyott volna.
- Ezeket sose mondtad… És mi lesz, ha megtalálod? Egyáltalán tudatában vagy, mekkora ereje van? - Immolater feltűnően dörzsölgette derekát, gyanakvóan méregette Chorvust.
- Már megtaláltam. A sárkány visszatért a mi erdeinkhez. A sors hívta vissza… fordultak a csillagok, s a gömbök új képeket mutatnak a jövőről… nem is sejti.
- Mit nem sejt?
- Hogy hamarosan átadja nekem a Titkot…
Immolater arca elködösödött, nagyot húzott vizes kulacsából.
- Nem illik a jövő után kutakodni - suttogta végül, oly halkan, hogy Chorvusnak szinte olvasnia kellet Immolater szájáról.
- Illik, nem illik, de ez fog történni. Megkapom a Titkot, s hatvanhatszor erősebb hatalmam lesz, mint valaha. Senki nem menekülhet majd előlem… nem lesznek titkok - károgta, arca pedig eltorzult, szemei visszataszító álnoksággal villogtak. Inkább hasonlított élőhalottra, mint emberre.
- Nem hallod hogy beszélsz…
- …és enyém lesz egész Árodin, és felfedem földjeinket a másik világ előtt. Új korszak köszönt ránk… Te is tudod mi történt háromszáznégy évvel ezelőtt…
Immolater szörnyülködve rázta meg fejét, felemelkedett székéről, és hátrálni kezdett.
- Nem… - kezdte. - Nem segédkezek ilyen beteg elmének! Most már aztán elég legyen! Megértettem, hogy segíteni akartál Árodinon, mert túl sok már a varázslat. De benned már nincs segítőkészség! Beteg vagy! Ha rajtam múlik…
Chorvus megvetően felvonta szemöldökét: - Ha rajtad múlna mást ültetnél a trónra igaz? Talán magadat… Persze tudtam mindig, benned sem bízhatok meg… Így sajnos te sem kaphatsz kegyelmet ítéletemkor. - Chorvus szeme elködösödött. - Nagyravágyó vagy… Soha nem lennél képes áldozatot hozni semmiért! - tekintete a trónra tévedt, ördögi mosolyjal jegyezte meg: - Az pedig ott az enyém.
Immolater megvetően a földre köpött. - Tüntesd el ezt az ábrázatot! - bökött arcára. - Örökké gonosz gyermek akarsz maradni?
- Nincsenek gonosz gyerekek! - üvöltötte a másik, és az asztalra csapott.
Immolater még egyszer végignézett egykori barátján, hatalmasat kortyolt a vízből. - Sajnálom már amit akkor tettem - mondta végül. Soha nem látszott ilyen öregnek. Arca ködösebb volt a szokásosnál, ráncai megsokszorozódtak, nehéz árkok mélyedtek bőrébe. Botjára támaszkodva kicsörtetett a csarnokból.
Chorvus elővette kedvenc hógömbjét, dühösen megrázta. A hópelyhek rendezetlenül kavarogtak az üveg mentén.
Sokáig, nagyon sokáig ült a csarnok márványszékén. Ahogy múlt az idő, feje le-lecsuklott, kezéből szelíden fordult ki a szeretett tárgy, ő pedig lassan az álmok borzongató, végtelen világában találta magát…
Álmában sárgás fényű falak között járkál. Kúszik, mászik, nem tudja van-e teste, vagy csak egy gondolat ő, talán egy érzés. Biztosan érzés… Mindenütt félelem uralkodik. A falakból félelem csöpög… Mint Éhn fellegeiből…
Chorvus lényébe szívrepesztő fájdalom hasít… Akkor Éhn itt van valahol a Várban… Figyeli őt… Tekintetét óvatosan fordítja a falakra, de nem lát rajtuk leselkedő szemeket. Aggodalma mégsem múlik.
Ajtókat hagy el, körülötte fekete, gúnyosan sziszegő kígyóként kúszik az undok félelem.
Elér egy hatalmas, díszes kaput, az gondolatra kinyílik. Odabent vonagló fények köszöntik, mindegyik vigyorgó kígyó módjára csapkod Chorvus fejéhez. Remegve rájuk kiált, hagyják békén. A terem beszippantja őt, az ajtó becsapódik, és ő a királyi csarnokban találja magát. Ott áll a hosszú, fekete márványasztal, rajta gúnyosan füstölög a lila sárkány képe. A terem végében az áhított trón… Annak árnyéka magasabb a kelleténél… Nem is szék árnyéka az, sokkal inkább emberé. Chorvust a hideg rázza… Ez az árnyék maga a félelem… Talán meg akarja enni őt? Vagy szét akarja marcangolni? Chorvus közelít a trónhoz. Odakint éjszaka van, félelmetes ragyogást hint a világra a négy gonosz csillag. Éhnnek itt kell lennie valahol… Érzi a jelenlétét. A szagát…
Az asztalon a korona. Egyszerű babérkoszorúnak tetszik, vöröses aranyból van. Néha mintha vonaglana, kígyó módjára tekereg a fekete asztallapon. A semmiből a tanács egyik tagja tűnik fel. Kéri Chorvust, hogy menjen a trónhoz, a koronázás hamarosan elkezdődik. Chorvus életében először engedelmeskedni próbál. Lábai tonnás ólomként feszülnek törzse alatt.
Ekkor a szék árnyéka kiválik a falból, s megjelenik I. Éhn császár. Chorvus ijedtében földre esik, a félelem szinte tapintható a teremben. Éhn ragyogóbb, szebb, és királyibb, mint valaha. Fekete köpeny leng testén - bár szél nem fúj -, arcát tiszta, szürke szakáll díszíti. Éhn köpenyébe mélyeszti kezét, nem is, hanem testébe… Egész mélyen nyúl saját bordái közé, fekete vízként engedve át kezét. Chorvus szíve torkában dobog, látása elhomályosul egekbe szökő vérnyomásától. Szeretne bocsánatot kérni nagyapjától, mielőtt az végez vele. De a következőkben valami sokkal meglepőbb dolog történik.
Éhn kiveszi kezét testéből, diadalittas mosolyjal emeli fel tenyerét, melyen egy kicsi, fekete teremtmény alszik. Egy cutia.
Apró, sötét szemeit nehezen nyitogatja, kisgyerek módjára csodálkozik a csarnokra, tekintetét ezután Éhnre emeli. Két test, és egy lélek áll ott a trón mellett. A cutia fekete szőre pompásabban ragyog az éjszaka sötétjénél, sejtelmesebb bármely erdő látványánál.
Éhn a trónra ereszti a kis cutiát, az csodálkozva selypít. A tanácstag a trón mellé lép, a koronát pedig a cutia feje fölé emeli. Az megfelelő méretűre zsugorodik, és kedvesen, méltóságosan ül meg kobakján. A három trónkörüli alak ezután Chorvusra ereszti tekintetét, aki még mindig a padlón ül, s borzadva leste ez idáig a jelenetet.
S csak néznek, és néznek. Inkább vágnának szörnypofákat, válnának felföldi gonoszsággá, nyelnék el őt egészben. De nem. Csak néznek, szobrokként merednek Chorvusra, szemeikben ádáz mosoly homálylik.
Azok az arcok!
Chorvus harsányan dörömbölő szíve már bordáit szaggatja.
Azok az arcok…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2008-03-03 17:23 Blade

Blade képe

A második rész.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

k, 2008-03-04 17:06 Aures

Aures képe

Nahát először nem is láttam, hogy kikerült. :)
És hogy mi az ellezőrző kód?
Titok...
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

p, 2008-03-07 18:10 Aures

Aures képe

Aki elolvassa, kap egy ezrest...
(Ez hihetetlen: EK: FONT) :D
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

p, 2008-03-07 22:35 Bloody Dora

Bloody Dora képe

És hogy küldöd át? :)
EK: Misi. Azt hittem, valami olyan lesz, hogy "kap", de nem. :D
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2008-03-07 23:28 hazmat

hazmat képe

Aha. Te már tudsz valamit. Ha elolvasom röpke irományod a lét téleg postázod? (egy misét megér) :)
na az Ek-n 10-percig röhögtem, aszongya KAKIL!!???? KI? :D :D :D
___________________________________
"Az álomvilág magába zár, de simogat, nem eltemet,
Benned él, mert nem lesz másé, a sírba is majd elviszed" - Alhana

szo, 2008-03-08 00:00 Aures

Aures képe

Küldöm hát... De adjatok címet.
Átutaló Gyurcsány Fe... öhm...
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.