Károgó hajnal IV.

Elérkezett a koronázás ideje. A Nap vakmerő sugarakkal törte át a teret, még szárazabbá égetve a Vár kesernyés szürke falait. Délben úgy tűnt, még az ablakok is olvadásnak indulnak. A madarak bágyadtan terültek el a bokrok árnyékaiban, a növények fájdalmasan nyögdécseltek, az emberek pedig Immolaterhez hasonlóan vizes tömlőket hurcolásztak magukkal. Igyekeztek illően öltözködni, ám úgy, hogy minél kevesebb ruha feszüljön testükre, s az legyen a lehető legvilágosabb.
Chorvus az egyik tanácsosnak nyitott ajtót szobájában, az óvatosan mérte végig a hamarosan törvényes uralkodót. Chorvus a ceremóniás kellékek helyett kedvelt vörös talárját vette fel. Nyakából most fehér, keményre vasalt kendő csüngött, azon egy szintén vörös, ismeretlen szimbólum díszelgett.
- Felség ez…- De inkább lenyelte a szavakat.
Chorvus pedig elővette a lehető legkomolyabb arckifejezését. Így szólt:
- Sajnálatos hírt kell közölnöd a néppel és a várlakókkal. - Megigazította kendőjét, és elmagyarázta az idősödő férfinek, hogy a hőség miatt át kell tenni a koronázás napját jövő hétre. Az homlokráncolva fogadta a hírt, de elismerte, hogy szükség van erre az intézkedésre. Továbbá Chorvus kérte, hogy délután hat körül állítsák elő szobájában azt a hét tanácstagot, akik a koronázás tanúi, és hogy a királyi csarnokba senki ne tegye be a lábát. A férfi hajlongva távozott Chorvus lakosztályáról.
Egyre nőtt a forróság a környéken, Chorvus pedig tudta, hogy ez minek a jele… Szenvedélyesen simította végig a Hét Császár szimbólumát.
Kinézett az ablakon, közben hanyagul letörölte a lapos izzadságcsíkokat halántékáról. Egész nagy izgalom lobogott keblében a ma esti események miatt. Körmét rágta, kezét tördelte, lopva újra meg újra az erdő felé kalandozott tekintete. Körbe járt szobájában, szíve vadul kalapált. Hogy elhessegesse félelmetes gondolatait, Éhn tűjével szurkálgatta ujjbegyeit. A fájdalom tényleg erősebbnek bizonyult az izgalomnál. De egy idő után Chorvus nem érezte a remegő szúrásokat; csak a pontokban felbuggyanó vért látta. Végigcsurgott kezén, s azzal szórakozott, hogy egyik ujjával elállta az éppen lecsorduló vércsík útját. Mikor túl sok vér lepte már be tenyerét, egyszerűen beletörölte vörös talárjába. Aztán egyre nagyobb lelkesedéssel folytatta játékát. Rendkívül mókásnak tartotta, vidáman kacarászott, mikor a tűt majdnem teljesen átdöfte ujján.
Egy idő után gondolataiba csak visszafurakodtak tervének részletei. Idegesen dörzsölgette tenyerét, fel alá járkált.
Lássuk csak…, gondolta. A tárgyat már a Kertben belevarázsolta a szekérbe… aztán Fhanrir elvitte a Fekete Tisztásra. Neki csak annyit kell tennie, hogy alkonyatkor elindul a hét tanácsossal, és a koronával…
Vöröses fény repesztette szét az ablaküveget, emberpróbáló hőség folydogált be a szobába. Chorvus kinézett az ablak maradványain. A földből száz meg száz, magas, tűzben forgolódó, vöröses inda csapott fel, a mélybe húzva állatokat és kisebb nagyobb tárgyakat. Gyökerestül csavartak ki facsemetéket, rántottak ki embereket házukból. Leszippantották a földbe, s soha többé nem látta őket senki.
Az emberek sikongatva zúgolódtak az utcákon, még több tápot adva a forró, lángoló kúszómászóknak. A várost és a Vár környékét vöröses derengés fűtötte fel. Amelyik növény tehette, távolabb kúszott a zavargástól, a nép pedig egy emberként trappolt a Vár felé.
Chorvus ez idáig derűs mosolyjal arcán figyelte a történéseket; néha azon kapta magát, hogy izgatottan tapsol, mikor az indák egy-egy nagyobb teremtményt a mélybe ráncigáltak. Ez volt a Hét Császár válasza Éhn ócska fellegeire. Csakhogy aztán a Kert reszkető növényei mögött megjelent a sok ezer fő - a nép - a Várra sikongattak, egyre másra nyelte el őket a fekete föld.
- Tűnjetek innen! - kiáltott le Chorvus a törött ablak mögül; egy pillanatra azt hitte, a hőség leolvasztja arcát. - Hagyjátok el a Vár területét! - rikácsolta, és eszeveszettül topogott. Bizonyos volt benne, hogy a Hét Császár nem bántja őt, de féltette a Várat, s a sok ember látványa pedig nagyon erős émelygéssel töltötte el.
- Takarodjatok el! - üvöltötte, közben az emberek sorban tünedeztek el. Még gyorsabban futottak, szemükben kétségbeesés világlott, s leküzdhetetlen félelem. Veszettül rontottak a Vár márványkapujának; azok, akik az első sorban voltak, eszméletlenül zuhantak ernyedt halmokba, miután a kapuról visszapattantak.
Chorvus remegve szaladt az egyik magyalfa szekrényhez, dühösen rántotta fel, az ajtó leszakadt. Reszketve akasztotta le a hatalmas íjat és tegezt, melyet nagyapja készített. Visszairamodott az ablakhoz, nyilat rántott, és kifeszítette az íjon.
Mikor az első izzó nyíl kisuhant az ablak felől, a nép még nem érzékelt semmit. Aztán jött a második, a harmadik, és a negyedik. Az első sorokban pedig az emberek lángoló üstökkel kezdtek el rohangálni, ahogy Chorvus fejbe találta őket.
A nyilak határozottan, élesen zúdultak a mélybe. Mintha a levegőt is kettészakították volna röptükben.
A nép elhallgatott eszeveszett kiáltozásából, s az emberek lassan emelték tekintetüket Chorvus toronyszobájára. Egykét pillanatig úgy tűnt, még az indák is elfelejtették rendeltetésüket. Olajbarna kezek emelkedtek lassan Chorvusra, azokon csak a mutatóujjak meredeztek előre.
A császár!, kiáltozták, miközben az indák újból munkához láttak. A császár!
Chorvus folytatta harcát a nép ellen. Szélsebesen kapkodta kezét, izzó nyilak törték át a leget. Az emberek odalent vészesen fogyatkoztak, az indák pedig egyre buzgóbban rángatták őket. A Vár kapuja nem engedett.
Hét, izzadságban fürdő ember rontott be Chorvus lakosztályára. Hatalmas kendőkkel törölgették magukat, fehér lepleik áttetszően tapadtak testükre.
- A nép háborog! Tüzes kígyók pusztítanak Császár!
Chorvus mintha nem is hallaná, rendíthetetlenül nyilazott továbbra. Úgy tűnt, még élvezi is.
- Császár! Segíts!
Chorvus csak lődözte izzó nyilait, most már eszelősen vihorászott.
- III. ÉHN CSÁSZÁR!!! - ordította az egyik tanácsos. Fekete bőre volt, csinos fehér szakálla.
Chorvus elfordult az ablaktól, s a létező legvadabb izzással a szemében nézett a tanácstagra.
- Ne merészelj többé ezen a néven szólítani! - hörögte, szájából fröcsögött a nyál. Chorvus felemelte apja íját, s célra tartott. A tanácsos fekete szemei közé; az higgadtan állt uralkodójával szemben.
A szobában megnőtt a hőség, az emberek már alig láttak a szemükbe zúduló izzadságtömegtől. Chorvus leeresztette a fegyvert. Kétszázhuszonegy nyilat lőtt a háborgó tömegbe, az utolsót pedig másra tartogatta.
- Elhagyjuk a Várat! - kiáltotta túl a hangosan fortyogó tömeget. - A pincejáratokon megyünk!
Röpke koszorút írt le tenyerével a levegőben. Ott megjelent a vöröses babérkorona. - Gyerünk!
Mikor kiszaladt szobájából - nyomában a hét tanácsossal, - betuszkolta az utolsó nyilat talárjának egy belső zugába, ahol az hirtelen lehűlt. Íját magára kanyarította, a koronát pedig fekete hajába süllyesztette.
Nyolc szellemként suhantak folyosóról folyosóra, emeletről emeletre. A hét tanácsos futtában szívét markolászta, Chorvus pedig vörös varjúként repesztett a sereg élén. Körülöttük kétségbeesett emberek száza rohangászott.
A legalsó szinten egy sötét terembe léptek, (innen hallgatva, rettentő félelmetesen zúgolódott a nép) onnan még megannyi szúrágta ajtót csaptak be maguk mögött. Egyre lejjebb és lejjebb mentek a Vár beleiben. Hosszú idő után, mikor már csak gyaloglásra futotta, eljutottak a legsötétebb földalatti szintre. Ott évszázados csontvázakat halmoztak föl, bőrszaggató bűz terjengett a környéken.
Chorvus egy felkarcsontot rántott fel a ragadós kövekről, s egy szavával meleg tűz gyulladt rajta. Fáklyáját maga elé szegezte, ott egy hatalmas kőajtó simult a falba alig észrevehetően.
Bár odalent nyirkos hidegnek kellett volna uralkodnia, a hét tanácsosnak mégis patakokban folyt az izzadsága. Tudták, hogy a gyilkos forróság Chorvus testéből árad.
- Császár… - kezdte lassan az egyik. - Az ajtó mögötti folyosó… a sötét erdőkbe vezet…
Chorvus bólintott: - Pontosan.
Felrántotta az ajtót, és a homályba ereszkedett. Forró huzat rázta meg a termet. A hét tanácsos kénytelen-kelletlen követte uralkodóját.
Chorvus ekkor járt utoljára a Várban.

Hosszú órák óta baktattak már a csuszamlós barlangfolyosókban. Chorvus fénye nem aludt ki, a hét tanácstag pedig egyre többször igényelte a pihenést, szívük már nem igen bírta az ilyen megerőltető túrákat.
Chorvus végig úgy érezte, hogy a járatok láthatatlan szemekkel, és fülekkel leselkednek rá. Igyekezett tekintetét előre szegezni, hogy ne kelljen a falakra néznie. De már nem kell sokat várni, gondolta. Hamarosan az erdő mélyébe érnek az alagutak.
Többször megcsúsztak a köveken, véresre horzsolva arcukat, nyakukat, és kezüket. Chorvus fáradhatatlanul vezette tovább a rettent csoportot, diadalmasan a magasba tartva csontfáklyáját. A keze, melyet Éhn tűjével döfködött, most irgalmatlanul viszketett, és úgy tűnt, be is zöldült.
A folyosók egyre vadabbak lettek. Egyre több gyilkos, éjszakai növény formáját vették ki, melyek a göcsörtös, rücskös falakon tapadtak meg; egyre több ismeretlen bogárfaj között kellett kopogniuk cipőikkel. A dohos barlangjáratok egy idő után közelíteni kezdtek a felszínhez. Először lágyan emelkedtek, majd pedig egyre meredekebbé váltak, hogy az embereknek már majdnem kapaszkodniuk kellett a durva padlózatba.
Chorvus beverte varjúfejét. Dühösen káromkodott, s elhadart néhány ismeretlen szót. Erre hirtelen hideg süvített be. Megnyílt a barlang vége.
- Kimegyünk! - dörmögte Chorvus.
Mélyen az erdő szívében jártak. Gonosz, szálkás fák susogtak, éjszakai teremtmények tucatja dudorászta félelmetes nótáját. A hideg levegő elnyomta Chorvus hőjét. Körülöttük fekete-ezüstben rebegett a térség. A gigászi telihold mosolygott az égből cinkosul.
- El kell mennünk a Fekete Tisztáshoz - hörögte Chorvus az egy kupacba szorosodott tanácsosoknak.
- Északnyugat felé? - kérdezte valamelyik.
Chorvus bólintott, és eloltotta bizarr fáklyáját. - Erre nem lesz szükségünk.
Tompa neszeket hátrahagyva lépkedtek a sötétség birodalmában. Láthatatlan kezek kaparásztak bokájukon, néha mintha fojtott röhögés hallatszott volna. Varjak károgtak a magasban. Chorvus egy ízben látott elrepülni egy hatalmas árnyékot a fejük fölött… Az erdő fái mintha sejtelmes mosolyt eresztgettek volna, pedig csak árnyékok táncoltak a fekete kérgeken. Mellettük vastag ködcsíkok úsztak.
Chorvus megtorpant az egyik fa testénél. Izgatottan tolta félre a bokrokat, feje eltűnt a ködben. A másik hét ember szomorú, félelemáztatta tekintettel meredt egymásra.
- Gyertek… - recsegte Chorvus, és teste eltűnt a bokrok mögött.
A hetek átfurakodtak a szúrós növények között, és egy holdfényben fürdő tisztásra érkeztek. A földből úgy egy tucat évszázados sírhalom fordult ki, a nevek már rég lekoptak, a kövek a természet részének tűntek; fűcsomók, gazok nőtték be. A tisztás másik végén egy hatalmas, liánokkal keresztülfont ezüsttömb hevert, hat keréken állt. Chorvus vidám ugrándozás közepette szaladt a szekérhez, a hét tanácsos megrökönyödve leste urát.
A holdfényben fürdő Fekete Tisztásra háromtucat magas, görnyedt, sárga szemű szőrös alak furakodott be. Szenvedélyesen vonyítottak a Holdra, nyál csurgott le vad pofájukból. A tanácsosok figyelmeztetni akarták császárukat, ám az melegen köszöntötte a teremtményeket.
- Barátaim… ma szövetségünk érvénybe lép! - üdvrivalgás, vonyítás fogadta szavait. Chorvus a sötét lények gyűrűjében szónokolt, izgatottan dörzsölgette tenyerét. - Ma hivatalosan is koronás leszek, s áldozatommal kezdetét veszi Árodin új korszaka, melyben már nem lesz elválasztható jó és rossz! Egy lesz csak a sok közül, és varázslat nem uralkodik többé! Éljen hát ez az éjszaka! A vérfarkasok éjszakája! - üvöltötte Chorvus, és a tömeg még annál is hangosabban ordított a térbe. Karjukat emelték a magasba, hörgő-morgó hangok szöktek az égre, a telihold derűsen mosolygott le rájuk.
- Ott a hét ember barátaim! - mutatott a tanács tagjaira. - De várjatok… először legyünk túl a szertartáson.
Néhány vérfarkas természetellenes testtartásban odaügetett a hetekhez, s vadul rángatták őket közelebb a helyszínre.
Chorvus félrevonultan beszélgetett egy robosztus alakkal, aki ennek a nemzetségnek volt a főnöke. Rhomolosz egyetértően bólogatott, farkasforma pofáját vakargatta fekete körmeivel. Egyszerre emelték fel kezüket, amiből lila fény hasított ki a fűre. Ott egy durva mívű kőszék jelent meg, lágyan pislákolt a fák árnyékaiban.
Chorvus újból látta elsuhanni a hatalmas árnyékot.
- Felség - kezdte határozott hangon a tanácsos, aki az igazi nevén szólította meg korábban. - Magyarázd el nekünk, mi dolgod van a farkasokkal… - mogorván rántotta ki karját az egyik lény kezéből. - Mire kellünk mi, és…
- Nem, barátom, még várnod kell néhány percet. - Sátáni vigyor terült szét arcán, közben kezét vakargatta.
A hét tanácsos zavartan bámészkodott.
- Ne is tedd Chorvus császár… - javasolta Rhomolosz a férfi jobbján. - Esetleg megpróbálnának meggátolni cselekedetben.
- Igen, igen - helyeselt Chorvus. - Hát akkor? Akár el is kezdhetjük - csapta össze tenyerét, és három vérfarkas kíséretében a szék felé fordult. A csillagok a szokásosnál fényesebben ragyogtak, s most elnyomták a négy lila test ádáz fényét. A Hold mintha közelebb hajolt volna…
Chorvus megállt a szék előtt, megfordult, s fenségi mozdulattal lassan leereszkedett a székre. Fején a korona halványan csillogott. Ahogy háta a támlát érte, lehunyta szemét, és diadalittas sóhajt eresztett meg. Kezeit, lábait, és nyakát is a székhez kötözték; és ehhez izgatott mosolyt vágott. Aztán a vérfarkasok közül kilépett Rhomolosz és egy másik szőrös figura: Fhanrir.
Két oldalt vették közre a megkötözött császárt. Az égre vonyítottak, társaik ugyanígy tettek. A tanácsosok reszkettek, mint a száraz, őszi levelek. Az erdő kísérteteinek nótázása is megnőtt. Gyomorfacsaró, émelyítő dudorászás siklott a fák között. A két vérfarkas kísérteties táncba kezdett. Marionett bábúk módjára tekeregtek a szék körül, kezükkel a levegőt facsarták. Bűzlő szájukból túlvilági horkantások törtek fel, s lassan hajolni kezdtek a császárra.
- Ne! - kiáltotta az egyik tanácstag, s előtört a tömegből. A farkasok felképelték, s az ember zokogva zuhant a hűvös fűbe.
A farkasok közelebb húzódtak Chorvus testéhez, már csak néhány centiméter választotta el őket.
A szívdobogások oly hangosan zúgtak a tömegben, hogy szinte emberi füllel is hallani lehetett. Egy utolsó kiáltás tört fel a két farkas torkából, aztán hatalmas fogaikat Chorvus vállaiba mélyesztették. S eszeveszettül marcangolni kezdték.
Chorvus üvöltött fájdalmában, de szemei boldogan csillogtak. A két vérfarkas hátraugrott, véres szájukat nyaldosták.
Chorvus rángani kezdett a széken, mintha villám rázná testét. Ördögi kacaj zúgott torkából, ugyanakkor zokogott fájdalmában. Nyüszített, ordított az égre, ami egyre kísértetiesebben hasonlított állatias vonyításra. Már olyan erősen pattogott és rángott a kőszékben, hogy a kötelék elszakadt nyaka körül, véres csíkot hagyva bőrén. Előrehajolt, majd visszarántotta testét. Zöld erek dagadtak ki arcán, füleit mintha láthatatlan kezek feszítették volna felfelé. Szájából nyál habzott vörös talárjára, arca sápadtan vigyorgott a Hold fényében. Bőre megfakult, szeme elsárgult, testén hirtelen temérdek szőr burjánzott fel. Eltépte a többi köteléket, aztán a széket az erdőbe vetette. Éleset, hosszút vonyított a Holdra.
Chorvus vérfarkassá lett.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2008-03-16 16:01 Blade

Blade képe

Na most kiderül, vannak-e rajongói a sorozatodnak ;)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2008-03-16 17:50 Aures

Aures képe

Hát kíváncsi vagyok... A korábbiakban nem nagyon törték a nyakukat érte :| Majd írok valami extravagánsat :D
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

p, 2009-06-19 21:52 Aures

Aures képe

Már több mint egy éve, hogy kiraktam a Kh-t?
Hogy repül az idő...
Így egy év után tényleg úgy érzem, hogy valamiért nem volt annyira sikeres. :D
Ek: alom
fogd vissza magad Ek! Oké, hogy még érződik rajta a zölfülűségem, de én nagyon szerettem ezt a novellát. :)
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

szo, 2009-06-20 00:10 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Hm... csak azt mond meg nekem, hogyan került ide drága Mátyás urunk? Amúgy, ha tudnám, miről lenne benne szó, egészen jó lenne :)
Azért annyira ne érezd rossznak, elmegy ez.
Ek: fett. Jaja, ő is azt mondja, hogy zsíros.
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."