Sárkánytojások

Az egész a Milady ötlete volt.

Váratlanul kitört a tavasz, a természet napról-napra szemmel láthatóan élénkült, az erdőben mókusok szaladgáltak fától-fáig izgatottan élelem után kotorászva, a fákon a károgó varjak helyét elfoglalták a rigók és az első melegebb napokat cifra dallal köszöntő énekesmadarak... a csontig hatolóan hideg levegőt felváltotta a langyos szellő, amely igéző illatokat hordott a hátán... én pedig a messzi és távoli Pahónnia tartományban éppen pihenéshez készültem a megszokott fogadómban, megigazgattam a szalmazsákot, felvertem a dunyhát, s éppen elfújtam a pislákoló gyertyákat, amikor egy üzenet fészkelte be magát a fejembe – Újholdkor találkoznunk kellene...

Mivel aznap korán reggel indultam a rezidenciámból e messzi vidékre, túl fáradt voltam ahhoz, hogy azonnal válaszolni tudjak: a szemeim majd leragadtak, minden végtagom nyílalt a megterhelő lovaglás következtében, így hamar magába húzott a lelkemet is megnyugtató álomvilág. Korán reggel ébredtem fel a nap első gyenge sugaraira, kipihenten, kisimult ábrázattal, s mivel éreztem a megválaszolatlan kérdés enyhén feszítő érzését a fejemben, még fektemben küldtem kíváncsian alázatos és szerény kérdésem, hogy mégis mit szeretne ily hamar, ám nem kaptam választ – nyilván még az igazak álmát aludta egy átmulatott éjszaka után.

Gyorsan összekaptam magam, a reggeli előtt még ellenőriztem, hogy az ereklyetartómban megvannak-e azok a keleti fóliánsok, amelyeket a Milady kért egy holdciklussal korábban. Mindent a legnagyobb rendben találtam, visszazártam hát a mágikus tokot, majd reflex-szerűen ráolvastam a titkos rúnáim egyikét, így már nyugodtan elköltöttem szerény reggelimet: a tudtom nélkül nem férkőzik senki a senhzeni bölcsek kincséhez. Az étkezés után nyakamba szedtem a lábam, bejártam a Pséc városát, betérve egy-egy épületbe az időközben felgyűlt ügyes-bajos dolgaimat intézve. Mikor máskor érkezzen meg a Milady válasza, ha éppen nem akkor, amikor egy vendéglőben ülve a friss és gőzölgő ebédemet láttam az asztalom felé közeledni – Annyira tavasz van!!!

Szinte éreztem a zsongást, amely körülvette ezt az elküldött három szót, a háttérben halványan felvillant egy napsütötte virágcsokor képe is, majd folytatódott az üzenet – Egy bevállalós kalandvágyó felfedezőtársat és egyúttal testőrt keresek egy veszélyes és nehéz küldetésre... – halványan elmosolyodtam, s kisvártatva megérkezett az üzenet többi része is – Be kéne merészkedni a Túvok-lenv hegység lábánál elterülő mérgező mocsáron át a Fe'zsój vásárra... én ugyan a Gvea-ptov mellett nevelkedtem, de ennyire bátor nem vagyok, hogy egyedül...

Soha nem voltam még a hírhedt Fe'zsój vásáron, amelyet csaknem egy évezrede kizárólag újhold alkalmából nyitnak meg mindössze egy-egy rövid éjszakára, különlegessége okán özönlenek a világ minden tájékáról a kereskedők és a vásárlók. Ezzel együtt a piacok legveszélyesebbike is, a kalmárok általában tettlegességig engedik elfajulni a nézeteltéréseiket, nem egy alkalommal halálos sebet ejtenek egymáson és néha az ártatlan vásárlátogatókon is. Ugyanakkor tudtam, hogy távoli birodalmak mesés kincseihez lehet hozzájutni, ezért a felpezsdülő a kalandvágyam erősebb lett a félelmeimnél, így természetesen elfogadtam az invitálást, amelyre a Milady sejtelmesen csak annyit válaszolt, hogy sárkányra kéne vadászni... majd az üzenetváltás végeztével magamra maradtam az elfogyasztandó ebédemmel... s a feketeleves kortyolgatása közben csak jártak körbe-körbe a gondolataim: de hát a sárkányok csak a mesében léteznek!

Bokros teendőim visszaszólítottak szerény lakhelyemre, pihenésre csalogató örömmel töltött el, hogy végre az otthonomban a saját megszokott párnáim között hajthattam álomra fejem. A napkeltéket sorra érték a napnyugták, csak úgy szaladtak a dolgos hétköznapok: hamar eljött tehát az újhold napja... a Milady jó előre megüzente, hogy felfegyverkezve várjak rá ott, ahol a pompás Klániv forrás feltör a föld mélyéből, majd ezt a vékony eret követve hamar el fogunk jutni a mocsár széléig, ahonnan aztán kis szerencsével eltalálunk a vásárba is. Meg kell mondjam, soványka kis terv volt, de nem volt jobb ötlete egyikünknek sem. Reggel azért feltúrtam a házi könyvtáram öreg és poros térképekkel teli polcát, ahol találtam egy több száz éves töredezett pergament, de ezen pont a mocsáron átvezető út nem volt egyértelműen jelölve. A semminél ez is több, de a sikerhez nem sokat tesz hozzá.

Délelőttömet a fegyverkamrában töltöttem, ahol méregettem a kétkezes pallosokat, suhogtattam a keshemi acélpengéket, lengettem a láncos buzogányokat, megtapogattam a díszesebb és az ellenállóbb vérteket egyaránt. Közben próbáltam elképzelni, hogy milyen ellenfelekkel találkozhatunk majd a piactéren, szükséges-e a nehéz páncél, amely lassúvá tesz, vagy inkább könnyű láncingre lenne szükség bőr vértekkel, de nem lettem se okosabb, se bölcsebb. Végül maradtam egy könnyű lemezvértnél, egy vékonyabb bőr lebernyegnél és egy vastagabb lenvászon nadrágnál: szégyen a futás, de sokszor hasznos és nehéz páncélban nem lehet gyorsan elszaladni. Igyekeztem olyan ruházatot választani, amely nem túl hivalkodó, ugyanakkor nem mutat szegényesnek se, így kevesebb okot adok arra, hogy a piacon rablók és haramiák áldozata legyek.

Egy könnyű ebéd után kedvenc lovam hátán indultam a forrás irányába, remélve, hogy a Milady is időben odaér, s a rá jellemző bölcsességgel választja meg harci ruházatát. Nem kellett csalódnom benne: kis késéssel ugyan, de éppen időben érkezett, teljesen átlagosnak kinéző ám kiváló minőségű felszereléssel, szintúgy a gyors mozgást részesítve előnyben a nagyobb védelemmel szemben. Lovainkat kipányváztuk a mocsár szélén, majd rövid tétvázás után sietve megindultunk a bűzös kipárolgásokkal teli mocsár szíve felé, amely a piacteret rejtegette az olyan hívatlan látogatók elől, mint amilyenek mi is voltunk.

Indulásom előtt bölcsen az egyik szütyőmbe csúsztattam a reggel fellelt térképet, amelyen – ha nehezen is, de kivehető volt a mocsár alakja és gondos kezek bejelöltek néhány különösen veszélyes területet is, amelyeket igyekeztünk messze kikerülni. Milady egy darabig ismerte ugyan az utat, de nem volt biztos benne, hogy merre kell haladnunk a piactér felé, így többnyire a megérzéseinkre hallgatva haladunk, lábunk ösztönösen kereste a bujább növényzettel borított járható részeket, bár néha zsombékról-zsombékra kellett ugrálnunk. A sűrű köd miatt nem láttuk az égboltot, egy idő után a térkép is feleslegessé vált, mert a láp mindenhol ugyanúgy nézett ki, kisvártatva pedig már az időérzékünket is elvesztettük. Kezdtünk attól tartani, hogy lekésünk a vásárról, majd némileg később már attól is, hogy soha többé nem látjuk a meleg napsütést. Ám hirtelen tisztulni kezdett a köd, majd mintha hangokat hallottunk volna, így megszaporáztuk lépteinket a zajok irányába.

Néhány száz lépés után, akár csak egy varázslat eredményeképpen, hirtelen megjelent előttünk a vásártér bejárata, a bejárat melletti táblán megkopott rovásírás, a kapu előtt alig pár ember lézengett, a hivalkodó tömegnek nyoma sem volt, a büszke kereskedők helyett néhány megfáradt kofa pakolászta a portékáját, inasok söprögették a felgyűlt szemetet és csak egy maroknyi megkésett vásárló alkudozott halkan a megmaradt kincsekre. Összenéztünk, szavak nélkül is megértettük a lesújtó tényt: elkéstünk.

Persze a Miladyt nem olyan fából faragták, hogy hamar feladja: ha egyszer sárkányra akart vadászni, akkor sárkányra fog vadászni, s ettől a kemény elhatározástól csak egy hirtelen szeszély tántoríthatta volna el, de éppen nem volt szeszélyes kedvében. Tébláboltunk kicsit a lecsukott sátrak között, kissé csodálkozva, hogy senki nem akar minket megtámadni, kirabolni vagy felnégyelni, majd Milady megunta a sétálgatást, és egy vénségesnél is vénebb csoroszlyától megkérdezte, hogy vannak-e még sárkányok vagy legalább sárkánytojásokat áruló kalmárok a piactéren, mire a fogatlan vénasszony egy ponyvával fedett kunyhóra mutatott a messzi távolban, hogy ott mintha árulnának sárkánygyümölcsöt. Nem volt mit tenni, megindultunk a sátor felé, ahol aztán az erszényünkből kivettünk pár tallért és vettünk néhány sárkánytojásra hasonlító gyümölcsöt.

Lassan somfordáltunk a piac kapuja felé, mint a kivert kutyák, majd azon áthaladva megszaporáztuk lépteinket, s az általunk előzőekben kitaposott kis ösvényen a lovaink felé vettük az irányt a mocsáron át. Milady úgy tett, mintha eredetileg is csak a gyümölcsökért szenvedtük volna át magunkat a mocsáron át a vásárba, kockáztatva az életünket és a felszerelésünket: de én jól tudom, hogy igazi sárkánytojást szeretett volna lopni...

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2014-02-01 19:47 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hmm... ez most vagy nincs befejezve, vagy nem kapott tisztességes véget. Vártam, mi lesz, de ez elég lecsapott befejezés lett. A nevek után, mit ne mondjak, várna valamit az ember. Viszont ha nincs befejezve, akkor meg ezt nem jelezted, tehát megint csak a szegény olvasó lett átverve. Sehogy sincs ez jól.
Az sincs, hogy ennyit kell várni az írásokra, de kevés a szerkesztő, azoknak meg még kevesebb az ideje. :(

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2014-02-03 20:28 auth.gabor

auth.gabor képe

Ööö... izé... igen, most így visszaolvasva valóban kicsit furcsa a vége, amikor írtam, akkor valahogy jónak tűnt... gondolkodom rajta egy kicsit, hogy mi lenne a jó befejezés... :)

h, 2014-02-03 20:45 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ez jó kérdés. A felvezetés hosszú a megoldáshoz képest. Hmm... tulajdonképpen ha megkergetik őket a kutyák meg a gyümölcsöket is elejtik és egy valódi házisárkány dühétől meg seprűjétől kell menekülniük, talán még az is "kevés" lenne. Nem igazán tudom. A vásár maga érdekes, talán egy másik szemszögből nézve egy másik történet...?

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2014-02-08 12:05 auth.gabor

auth.gabor képe

Lehet, hogy kicsit kibővítem duplájára és kitalálok valami történetet a végére... :)

Amúgy stílust és egyéb írásjellemzőket tekintve rendben van az írás? :)

szo, 2014-02-08 17:49 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Itt-ott döccen, de szerintem inkább a "kapkodás" számlájára írható, meg az aránytalanságra. Hogy adott esetben ezzel a stílussal tudnál-e regényt írni, azért az kétséges, lehet, hogy a kisebb problémák akkumulálódnak. De ezt csak hosszabb műnél lehet igazán eldönteni.

_____________________
Dr. Bloody Dora