Ébredés

Ébredés

 

Valaha…Nem voltam mindig királyi tanácsadó. Ők úgy neveztek… Myrddyn.

Már korán kiemeltek mivel isteni hanggal áldott meg az Ég. A négy legjobb énekes közt tartottak számon, húsz éves koromban. Költőként, bárdként szolgáltam uram, a hős ám merész Gwendolau-t. Együtt vonultunk az arfderydd-i csatamezőre, ahol estére egyedül maradtam. Barna hajam őrülten tépve vonultam az erdőbe, bár tudtam: ez nem segít.

 

Magamba szálltam, elvesztve a kulcsot. Eggyé lettem a Környezettel, és olyan kapun léptem keresztül, amin, így utólag, nem szabadott volna. A kapunak hála láttam a Jövőt.  

Druidává képezett a Sors, kezem alatt nőttek a fák, bokrok, virágok. Olyan hatalom, mellyel hegyeket mozdíthattam el, folyókat szabhattam át, városokat tehettem rommá.

Három, földig érő szakállú vén elé vezettek.

– Átléptél Odaátra. Pedig azt csak holtában szabad a szellemnek – mondta a középső.

– Nem halhatsz meg – szólta a balszélső, babérkoszorúsan.

– De nem is élhetsz – fejezte be a jobboldali. Lehunyta csillag-szemét, alján fekete sáv gyűrődött.   

 

Éreztem, hogy Uther Pendragon mint valami üstökös fog felülemelkedni – és egyik törzsfőt a másik után győzi le. Lankadatlan, nevetve, az igazi breton oroszlán! Szakállas „óriás” ki izzadtan jött, gőgös lovagjai élén! Bár faragatlan arca nem illett szoborra, nyíltságot sugallt és a harc szeretetét.

Első találkozásunkkor kiléptem elé a fasornál, és csak annyit mondtam a csatába igyekvőnek: – Te, ott, azon a ponton, nem fogsz átjutni –.

Miután álomból csatakos, véreres valósággá vált számára, páncélinges embereivel lefogatott és annyit mondott: – Jót károgtál vátesz. Az lesz a büntetésed, hogy velem buksz, vagy velem emelkedsz. Mától Merlinnek nevezlek!

 

Királyi tanácsadóként értem meg széles vállú uram halálát. Fegyverével ölében, páncélban, sisakkal temették a Nagyok Dombján.

Titkolt újszülöttjét én rejtettem el ellenségei elől, és Ector bárónak adtam, ő régi, hűséges származék. Én növesztettem ama követ, benne karddal, a párától font londoni temetőben mellyel királlyá lett… Artus. Akkor még vézna volt, látásra csenevész. Más sem látott benne változást.

Ector a bizonyságtételnél, a merész pengehúzásnál, nagyszámú nézősereg előtt – elmondta neki az igazat. Hogy kicsoda atyja, ki anyja, mivégre került világra.

– Én nem vagyok atyád, Kay pedig nem testvéred ­– bizonygatta. Nagy súly eshetett le öreg mellkasáról.

Még négy próba, még négy rántás, mire a nyakas bárók beismerték a valóságot. Urukká fogadták őt, bár fogukat csikorgatták, és számos halk káromlás akadt. Vízkeresztkor, gyertyaszentelőkor, húsvéton, pünkösdön – Ők kihívták az Igazságot, az ünnepek szaladtak, akár macska elől az egerek!

– Én orvoslom a bajokat – határozta el a fiatal király. Bölcsen bíráskodott, híveket szerzett, harcolt. Szikár felnőtté vált, akit jobbról az Igazság, balról a Határozottság követ.

 

De a múltam… visszatért.

Morgan tündér hajózott elő Orkney szigetéről, egy békeküldöttség részeként. Csalfa varázslónő, szeszélyes teremtés. Féltestvérem, bár rég sem szerettem. Hol békává változtatta az embereket, hol arannyal telt bőrzsákot adott ugyanannak.

Elmémbe úszott az eljövendő csúf kimenetelű harc, a vészes tragédia – középpontjában lebegő sötét palástban Morgan és Mordred, a Sötétség aranyló sisakú fia!

– Neked kard kell, mert az élet maga küzdelem – mondtam hát Artusnak határozottan. A Tó Hölgyéhez vezettem. A tó mozdulatlan kékségben és éterien remegett, míg gyöngypikkelyes kacsója gyönyörű szép pallossal ajándékozta meg a fiatalembert.

– Excalibur! – kiáltotta Artus. Tekintete a pengén futva olvasta a tárgy nevét.

Eztán győzött és nyert urak és lovagok, ismertek és ismeretlenek ellen. Ujjongva lovagolt a földig borult parasztok, majd nemes uraik előtt, hideg patakokon, hidakon át.

Lobogóit rátűzték az összes vár fokára. Meglátogatta lopva a Szerelem is. Ginevre, Leodagrance király lánya gyönyörű volt, értelmes, ámde keveset mosolygott. Csinossággát, földig érő fűzöld ruháját az egész udvar csodálta, ő pedig etikettet vezetett be.

Utána, mert ez is a Nagy Történet része…     

Részt vettem a Kerek-asztal létrehozásában. Kutattam azokat, kik méltóak eléülni, helytállni, vívni a mindenkori jóért. Az elsőket épp Leodagrance adta. Például Lancelotot. Például…

Tükörbe nézve követtem az Első Lovag és Ginevre tiltott románcát a rózsakertek ölén, az egymástól is megtagadott öleléseket. Ridegen kizártam közbeavatkozásomat, mert a vég ólomlábakon közelít, tudom.

 

Vivien… arca holdsápadtságot tükröz, hollófekete haja arcára tapad, alakra tetszetős, sőt darázsderekú.

Én tanítottam! Mégis… megalázott, közelembe édeskedett, kicsalta ősi titkaim. Én bolond varázsigékre tanítottam, szelíden helyesbíttetem. Mert szerelmes voltam, és amiért ismét örült lettem. Kéj, udvarlás, igézet végül csábos teste akár folyondár keveredett bennem. 

Esti suttogások a vízfakasztásról, a vízen járásról, kastélyok levegőbe röptetéséről… Kibukkantak áruló ajkaim közül e vad, buja, eget rázó igék! Ám… Megkaptam vágyaimra a viszonzást, a Választ, az Igent.

A Tó hölgyének partján követ ejtett lábamra. Rabbá tett kötél nélkül, fogoly lettem várbörtön nélkül! Végigjártam a Düh összes fázisát a Gyűlölet legmagasabb, szent tetőpontjáig. Íme az Emberiség hős magzatjai közül egy se segített, pedig nap, mint nap láttak. Szirtnek nézték fejemet, hát legyen… Én fogadom! Én teszem!

Léptem nyomán földrengések, karom nyomán tűzförgetegek emésszenek mindent! Hurrikán lesz lélegzésem, szökőár a két szemem.

 

*

 

2012

Morgan Le Fay miután fel és levezette a legutolsó turistacsoportot, még pár másodpercig nézte csacsogó, kattintgató lényüket, Nagyvilági dámaként viselkedett: nyakán gyöngysorok lógtak, ujjain platina gyűrűk, valamint drága parfüm lengte körül.

A legdrágább rúzs tündökölt selyemfénnyel rusnya ajkán. Úrnőhöz méltó járással a kőszoborhoz sétált. Ujjával (mily hosszú körmök!) végigsimította és annyit mondott:

– Üdv Merlin, már várlak. Rég, ó már.

Egy kíváncsiskodó még visszaszaladt. Azt kérdezte:

– Elnézést miss Margaret, mik azok a betűk a szirt talapzatán?

– Ősi breton szöveg, jókívánság. Idézem:”Jó szelet a vízen lévőknek” – hazudott a nő.

Mert ő tudta, hogy azok a varázs lejártát jelentik. Pontosabban: 2012. december 21-ét.

Merlin elmeállapotát tükrözve: Végső Apokalipszis.

 

 

VÉGE

 

 

 

 

 

 

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2013-01-24 15:36 Sren

Sren képe

Valami okból megfogott, úgyhogy kiteszem, de tudnod kell, rengeteg a hibád. Remélem, valaki lesz olyan jó, és kilistázza Neked.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/