Kardok Hangja 2

Kardok Hangja
2.

Prológ:
Hallod a kardok hangját?
A harcosok szíve örül neki, a nők szíve bánattal tele.
Mégis… Ezt zengik századok, évadok, híresztelések…
Nincs eleje, nincs vége.

1.
Etik, a törpe pap alacsony volt és testes, vékony vörösesbarna hajú és barna szemű. Teljes páncélt hordott, baljában szigonyt forgatva. Etik elvszerű és hősies életet folytatott… eddig.
Meglátott a kocsma közepén, mit Boszorkány és Botnak neveztek, egy elfet – épp íját ajzotta.
Etik közelről rámutatott szigonya hegyével.
– Te!
A kocsmatöltelékek közül sokan nagyot nyeltek. Mások fogták a cókmókjukat és ölbe véve kiszaladtak a bejárati lengőajtón. Megint mások átugrottak a nyitott vagy épp üvegezett ablakon. Ugyanis…
Ugyanis nem illett egy elfet sem zavarni. Az ilyesmi vége, az álmoskönyv szerint, csípős párbeszéd majd vérontás szokott lenni. Ugyanis az elfek az emberi teljesítőképesség másfélszeresét testesítették meg – dacára szikár testalkatuknak.
Elfünknek sűrű fehér haja volt, puha szürke szemei, és láncinge. Hátán rövid dárda, az íjhúrról le nem vette tekintetét végig.
– Ismerlek téged! – mennydörögte Etik. – Te vagy… Epaul!
Amaz megeresztett egy mosolyt. „Akár egy késpenge” gondolta Etik.
– Epaul fia, Kolba. Igen. Jós vagyok.
– Heh! Én meg pap! Szóval tudtad, hogy jövök?
– Ez nem így megy. Csak azt tudtam, hogy veszély közelít. Nagy és sötét.
Kolba felállt. Kinyújtotta jobbját. Zengő hangon szólt.
– Nimladrie! Megyünk!
Csuklójára holló repült. Intelligens gombszemeivel méregette a törpöt.
Kolba megindult a kijárat felé. Etik gyanakodva, és óvatosan, követte.
Az elf visszanézett rá.
– Nem vagy pap.
Etik megvakarta saját nyakát. – Sámán vagyok. Majdnem ugyanaz.
– Nem éppen…
Hallgatás.
– Ismertem apádat.
– Akkor ti voltatok a…

ZSIVÁNYOK ÉS SÁMÁNOK

– Rossz hírek érkeztek a Tűzföldekről. Komiszak, egy KLN nevű szervezetről.
Kolba felvonta szemöldökét. Etik folytatta.
– Kígyók Lelkiismeret Nélkül. Állítólag eddig a Halhatatlanság Megújulását keresték, a Világ Végénél.
– Eddig. Ugye ezen van a hangsúly?
Kiléptek a bántó napsütésbe.
A szél egy szénaboglyát is arrébb fújt, néha verte a kocsma kinti ajánlattábláját. Ez állt rajta: Hajdina keksz és lágy sajtok, bögre almabor 4 rézért; Sült birka céklával és kancsónyi erős barna sörrel 9 réz.

Kolba célzott és villámgyorsan lőtt. A meglepett törpe szemei előtt a boglyából kiráncigált egy nála is apróbb figurát, aki undokzöld bőrű volt, szétágazó fülű és nagy, barna szemű. A lény hosszúkás arcán kaján vigyor ült, inas kezeit széttárta – mint aki ezt akarná kérdezni:”Na most akkor mi van?”.
Etik nem látta közelről.
– Félszerzet?
– Nem. Az fehér és pirospozsgás. Az úr kobold.
Amaz szögekkel kivert bőrmellényt hordott, övében tőrkarddal és tömör husánggal. Nyaka körül furcsa nyaklánc: egy fekete kígyó a saját farkába harapott. Rajta alig kivehető kobold rúnákkal: PHOLES.
A kobold sápítozott.
– Mado a nevem!
Kolba Etikre nézett ismét. Biccentett.
– Megvan a zsiványunk. Bérelj egy hajót Tűzföldekig. Ott találkozunk.
– Mér’ te hová mész?
Kolba már nem is odafigyelt. Népe cifra varázskörét rótta a homokba. Ballal apró szütyőjében matatott. Odanyújtott egy smaragd szemű, madárfej-szerű tárgyat Etiknek. A tárgy felső és alsó része aranyból állt!
– Felkészülök – mondta, azzal eltűnt
A sámán nagyot nyelt.
– Ebből meg lehetne venni az egész várost, elf!
Madót mintha rettegés tartotta volna a helyén, pedig elég gyorsan futott síkon.
Etik felé fordult. Sóhajtott.
– A falnak beszélek.
Fejét rázta.
– Tudhatta volna, hogy úgyse visznek el. Nincs az a hajós!
Mado törökülésbe helyezte magát, kezeit pedig álla alá, összekulcsolva.
– Miért?
Etik kétszer homlokon bökte.
– Miért? Miért? Hol élt kend, fekete lyukban?
Arca zord lett és öregebb. Hangja sötét kútból jött, akadozva. Vaskos kezeit derekára rakta.
– A háború… miatt…

2.
A hosszú evező újra belecsapott a szürke tengerbe.
Ahogy a fejkendős kalauz kormányzott, a sajka elülső csücskénél a törpe még éberebb lett.
– Föld!
Feltűnt a föld, meg a dombok, és a csillagok már mégsem tűntek olyan boldogtalannak.
A hajós, Exam Spange, mögött koszlott zsák csücsült. Rövid csetepatétól, ahol Etik kalózokra ugrott és bárdja vérben úszott, útjuk eseménytelen volt.
A landolási öböl balfelén páncélos tűnt fel, paplovagnak tűnő fegyverzetben.
– Audreyn – intett neki Exam. Etiknek csak most tűnt fel: a kalauz kendője alatt a seb állandóan vérzik.
– Ez… – kérdezett rá.
– Az egyik kalandomon. Nem tudom milyen fegyverrel vágtak meg, de ez az átka, úgy tűnik…

Alig értek partot: más lelkes fogadóbizottság bukkant elő.
Dupla annyian voltak.
Etik mintha sípot hallott volna, földre helyezte a tündétől kapott tárgyat.
Újra ott termett Kolba.
– Bemelegítésnek jó lesz – közölte.
Egyesével vadászott rájuk, a legközelebbivel kezdve. Amazok piszkosak voltak, borostásak, és csúfak. Majd az elf újból eltűnt.
– Gyakran csinálja ezt? – vonta fel szemöldökét Audreyn.
Etik nem szívlelte az ember nőket, mert állandóan túl magasra kellett rájuk nézni. De azt elismerte: Audreyn SZÉP.
Nem gyönyörű, de az a tündérke, akit valaki valahol garantáltan eljegyez – násszal meg mindennel.
Etik dörcögött.
– Kár hogy túlélő nem maradt. Kifaggathattuk volna: ki a góré!
A paplovag-nő pallosára támaszkodott.
– Nem számít.
– Nem e?
– Nem. Csak küldetés. Azért vagy itt igaz? Hogy megöld a KLN fejét.
Etik zavarba esett. Kolba semmit se mondott.
– Hát én csak Epaullal, az apjával, akartam kalandozni egyet.
– Nos… itt a kaland! A tündék sose mondják ki: gyilkosság. Vagy: megyünk ölni. Számukra a gonosz likvidálása olyan, mint gazok tépkedése az elhanyagolt réten.
Szükséges… jó.
– Na ezt így, ebben a formában, nem hallottam.

A lecsapás könnyűnek tűnt.
A helyszín az alábbi módon nézett ki:
Egy völgyben apró folyó futott, az északi végénél nem túl hívogató barlangbejárattal.
A kapu előtt két langaléta goblin fűrészfogú karddal, egy körkörös védelemben még négyen – hárman dárdával, egy pedig rozsdás számszeríjjal.
Etik settenkedett kivont karddal, mellvédet ugrott át és gyilkolt. Audreyn a közeli gerincről, a földön kúszva figyelte. Aztán… mintha villámcsapás érte volna, érezte: bőrén hideg fut végig, haja égnek áll. Mire sikoltott volna, ami nem túl méltó egy paplovaghoz, egy fekete árny rávetette magát.
Eszmélésnél a négyesfogat kezeit már hátulról lefogták. A tettesek enyhén fanatikusnak tűntek, főleg szürke arcszínük és szemgödreik miatt. Mind több hullámos pengét dugdostak öveikbe.
Eddigi vezetőjük, a gyíkember Kroxmundi a barlang akácfából készült ajtajához sétált, hármat kopogott rajta. A kilépőről sütött a Hatalom, mindannyian remegtek tőle.
– Nézd – sziszegte neki Kroxmundi ájtatosan.
Mado nyakon lévő szimbóluma a gyíkember kezébe csusszant. A beszélő átadta a jövevénynek. Annak kezében a tárgy életre kelt, megvastagodott, és ijesztően…
A nyakára csavarodott, de farkát a hátsó rész egyik lyukába, míg fogait a hátsó rész két lyukába vájta.
A jövevény zihált.
– Az emberek… sose tudják… milyen kincs van náluk.
Etik próbálta oldani a feszültséget.
– Színigaz. A felségemmel is így ismerkedtem meg.
Xoth-Hoorle, mert ő kapta a tárgyat, megengedett egy mosolyt. A törpe mellé grasszált. Zsebéből kihalászta a smaragd szemű, madárfej-szerű aranytárgyat. Majd…
Borzalmas fizikai erejével szilánkokra törte!
– Így teljes a kör – indokolta Xoth.
Nemsokára Etik zuhant és zuhant és zuhant egy verem legaljáig.
Ámde… sosem érte el.

3.
Etik arrébb hempergődzött, és a körötte felvert por leült. Villámgyorsan körülnézett: két másik emberke: egy szakállas mágus-szerű plusz egy eltorzult, szürke redős arcú tápászkodott nem messze.
Amott pedig…
Etik megdörzsölte szemeit. Felhorkant.
– Ez nem igaz!
Megint ott állt a Boszorkány és Bothoz címzett talponálló lóitatójánál.
Kétszintes kőfalú épület sárga cseréppel. Hosszan nyúló polcain egzotikus ivóedények. Gyapjú matracain sok nagy és legendás harcos aludta álmát. Mással összetéveszthetetlen.
A fogadós zömök férfiember, akit Behrtio-nak neveztek. Nyugdíjas katona volt, nyugalmát valóságos fegyverarzenál biztosította egy biztonságos, sőt titkos tárolóban tartva.
De…
Ámde…
Na ne már!
Ezúttal egy másik Etik üldögélt az Ő törzshelyén!
A benéző-változat felrángatta a mágus pofát.
– Te! Varázslónak látszol! Magyarázd meg…
Az ablakhoz tolta.
– Ezt! És nincs ikertestvérem!
Amaz zavarodottan pislogott. Szemmel láthatóan erőinek határán járt.
– A nevem Kniharad. Időbeli… zavar történhetett. Adj innom.

Kniharad ajkáról elképesztő história gördült le.
Az itiner szerint őkelme, és foglya: Iokore, legutóbb a Nagy Háborúban – a Griffek Fészkénél zajló, öt évvel ezelőtti, döntő csatában járt.
Kniharad elvette Iokore erejét, és lilán örvénylő időcsatornán átzuhanva ide került.
– Csak úgy történhetett – hangsúlyozta, – ha hasonló léptékű történelmi esemény veszi kezdetét.
– Mondjuk pont most – suttogta hozzá.
– Hát igen – hümmögött Etik, – Ráhibáztál.
Most ő jött a mese-kurzusban. A mágus nagyjából mindent értett.
– Azt hiszem, tudom kiről van szó…
– Xoth-Hoorle. A tanítványom!
A törpe a saját homlokára csapott.
– Te jó ég! Iokore meg a varázslótársad, ugye?!? Van még valaki, aki gonosz lett körülötted?
Kniharad fejét rázta.
– Kutya… macska?
Fejrázás szemközt.
– Bezzeg szomszéd? Én csak azért is megkérdem: a kétfejű csatlós?
Fejrázás újra.
A varázstudó sandított.
– Bár a bányarém házvezetőnőnek legutóbb nem adtam jattot. Úgyhogy…
Széttárta kezeit.
– Sanszos a dolog!

Hosszú hallgatás jött.
– Kéne egy sereg.
Etik összefont karjain dobolt ujjaival.
– Megint? Gombát szedni jobb lenne.
– Ki egyáltalán a király? – kérdezte Kniharad.
A válaszra őkelme lefagyott.
– Első William…

4.
Pedig, krónikások szempontjából, egyértelmű, már-már szükségszerű volt a dolog:
William Hylley a királyság harmadik (a cirkusszal meglógott trónörökös után) legnagyobb földbirtokosaként ténykedett.
A tanácstalan nemesek felszerelkezve csupa sallanggal, fringiával, csatos könyvekkel, cselédekkel, riksával, vadászkutyákkal, legszebb lovakkal és szép hosszú ősi listával – elébe járultak, térdet és fejet hajtottak: királynak kérték fel.
Azóta oldalt haja őszült, kecske-szakállt növesztett és a hét majdnem minden napjára jutott ágyasa.
Egészen rosszul reagált a katonakérési kérelmükre.
Kniharad azért a kijárat után egy méterrel csak visszafordult.
– Nem venném magamra – mondta,– ha nem tettem volna meg mindent.
A falnál álló Iokore vállat vont.
– Van pár kobold aki komolyan le van kötelezve nekem…

Xoth gályásai kíméletlenül húzták az evezőket. Hátuk mögött már világítótorony égett.
Hoorle a fekete szemeit ezüstös fél-óriásokra vetette, akik fegyelmezetten térültek és fordultak vezényszavára. Csuklójuk és derekuk közt pányva feszült, pofájukban arany agyarak.

A tengerhez közel, egy kinyúló szikla-részen…
Ott figyelt egy kisebb csapat is. Vártak.
Benne: varázslónk, egy bizonyos paplovag-lány, egy kobold és egy kalóz-forma is.
Kniharad őket nézte néha-néha.
– Őszinte leszek veletek barátaim. Ezt nem mindenki fogja túlélni. Ezek Wolpertinger-ek.
A korcs kimérák * hozzájuk képest imádnivaló kismacskák!
Etik hangja hallatszott, fegyverhúzásával keverten.
– Nem számolni, ütni kell őket!
Kirontott és háta mögé emelt bárddal… Ugrott!
Kniharad máris varázsolni kényszerült: a gályákra hullámok támadtak, egyre magasabban és magasabban. A sort óriási, elborzasztó méretű kardhal zárta: egyenes vonalban előre és beletört a főgályába, ott ahol Xoth baljós zászlója lengett.
A támadás túlélőit felkapták a társaik. A sziklafal felé repkedtek. Ám…
A kis csapat mellé kobold íjászok százai csatlakoztak apró íjaikkal.
– Ó, ó – ijedt meg Xoth. – Ez így nem lesz jó.
Az ég sötét lett a vesszőktől…

A harc végére az agresszor, vérző bal karját húzva, elszelelt. Sebe csuklótól könyékig tartott.
Exam-ot több helyen kardok járták át. Bár életútjának vége látszott, felmutatta a többieknek a „Minden Rendben” egyezményes jelét.
A kobold fejét széttaposták, ahogy szegény kis hátát is.
Kniharad oldalát zöld hegyű tőr járta át, valószínűleg méreg.
– Zöld Skorpió Mérge – suttogta.
Audreyn karjaiba omlott.
– Hagyjatok… hagyjatok.

5.
Mire Audreyn és pár félelmet nem ismerő lovas Xothra talált: már nem élt.
Ellenlábása: Iokore egy átkozott fekete pengét forgatva kettévágta és vérét a saját posztójába kente.
– Ugye tudod – kérdezte a lány, – hogy számodra ezzel együtt sincs visszaút?
Amaz bólintott, és visszaemlékezett: a Boszorkány és Bot kocsma falán… egy megsárgult vagyonelvételi kiáltvány Iokore Mlybha nevére – azonnal végrehajtandó.
– Pénzügyi megfontolásból sincs. Vagy…
Iokore próbált humort csempészni a humortalanba.
– Látod, látod: ez a bányarém takarítónő átka!

VÉGE

* = Khimaira (görög betűkkel Χίμαιρα, latinosan Chimaera) nőstény szörnyalak a görög mitológiában. Három feje van: elöl oroszlán, középen kecske, hátul kígyó és lángokat okád.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2015-03-10 13:40 Kelvin

Kelvin képe

A második rész.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."