A tenger gyümölcse 2.

(folytatás)

Olmer némán bámulta a fakazettás mennyezetet, izzadt bõre meg-megborzongva száradt a hûs, esti szellõtõl.

–Ne menj el! Kérlek, ne! Nem fogsz visszajönni hozzám!

A férfi lassan oldalra fordította a fejét és tûnõdve nézett a tengerzöld szempárba.

– Ezt most látod, vagy csak gondolod?

Barbe ingerülten magára rántotta a könnyû lepedõt.

– Nem vagyok sorsboszorka! A mi… az én mágiám másban nyilvánul meg!

– Veszem észre – vigyorodott el kajánul a férfi, és már nyúlt is volna, hogy átölelje hölgyét, de az eltolta a kezét.

– Figyelnél végre rám?! Mi lesz, ha nem jössz vissza?

– Kedvesem, miért kell ezt mindannyiszor eljátszanunk? Visszajövök. Ha pedig nem, akkor hírt adok magamról. Esküszöm! De, kérlek, ne rontsd el ezt az éjszakát az aggódásoddal!

– És ha… – a nõ hangja elcsuklott, szemébe könnyek gyûltek.

– Ha meghalok? Ugyan, Barbe, akkor találsz majd egy kedves, jómódú embert, hozzámész, szülsz két szép gyermeket, meg egy csúnyát… – mondatát egy kispárna szakította félbe, amit a nõ vágott a fejéhez.

– Miért nem bírsz komolyan beszélni, csak egyszer az életben?!

Olmer elkapta Barbe kezét, és az ajkához vonta.

– Barbe Constant, én most ünnepélyesen megígérem, hogy nem fogok meghalni. Ha mégis, a túlvilágról még egyszer visszajövök, hogy ezt tudassam veled. – Könnyû csókot lehelt az apró, fehér tenyérre, majd felpattant az ágyról.

– Most viszont mennem kell.

– Tulajdonképpen merre indulsz?

– Elnézek nyugatra, ahol az a vihar tombolt. Tudod, ebben az évszakban a tengernek az a része többnyire nyugodt.

– Megkeresed a… hogy is hívták …?

– Kernholz hajójára gondolsz? – a férfi megkötötte a derékszíját, és még egyszer a tükör elé állt. – Abendstern. Szép jószág, és annak ellenére, hogy galeon, egész gyors. Azt viszont kétlem, hogy egy partmenti vihar egy egész flottillát elsüllyesztett volna. Legfeljebb szétszórta. Nem lesz könnyû összeszedni!

Végignézett magas, vállas alakján, a kissé nyitott, fehér ingbõl kivillanó szõrös mellkasán, széles övén, szûk – pocakban talán kissé túlságosan is szûk – nadrágján, magas szárú csizmáján.

 Harmincas éveim derekán járok, nem vagyok szép, de legalább minden végtagom megvan – állapította meg magában. – És ez az én szakmámban nem is olyan rossz állapot.

– Tessék?

– Csak hangosan gondolkodtam. Most már tényleg megyek. – megfordulva átölelte a háta mögé lépõ nõt, és mélyen belenézett a zöld örvénybe. – Ne feledd, amit mondtam! Egy de Velazquez mindig állja a szavát.

Két lépéssel az ablaknál termett, de mielõtt elhúzta volna a függönyt, még egyszer megfordult, és visszalépve megcsókolta Barbe kezét. A következõ pillanatban már nem volt a szobában.

 

– Húzd! Húzd! Húzd!

Nyikorgó kötelek, pattanásig feszült izmok. A matrózok hátán patakokban folyt az izzadság, szemüket marta a sós tengeri pára. Ez már a nyolcadik láda volt. Kíváncsi tekintetek tapadtak rá mohó vágyakozással, amint két tengerész megragadta a sarkait, és átemelte a palánkon. Felnyitni azonban, akárcsak a többit, ezt se merte senki. Hiszen a kapitány még odalent volt.

Miután a legalább négy láb hosszú, és fele olyan széles láda döccent a fedélzeten, senki sem mozdult. A várakozás feszült csendjét végül Brühner, a vakítóan szõke, eiseni fedélzetmester törte meg, aki a hajó melletti habokat fürkészte:

– Theusnak hála…

A vízbõl egy fekete üstök, majd a hozzá tartozó füstös-barna bõrû kölyökarc bukkant elõ. A matrózok megkönnyebbülve engedték ki a visszafojtott levegõt.

– Ennyi, Smooky?

A fedélzetmester kérdésére a kölyök csak bólintott, aztán vékony karját felfelé lendítette. Úgy tûnt, erõsen kimerült, hiszen az apró légzések ütemét véletlenül se szakította volna meg beszéddel.

Brühner bólintott, és a csörlõ mellett várakozó, izmos matrózhoz fordult.

 – Húzhatod, Chuck!

 

Olmer szeme könnybe lábadt az órák óta tartó összpontosítástól. Valójában nem sokat látott a merülõ ablakán túl terpeszkedõ, sötét, hideg és félelmetes tengermélyi világból; a szerkezet által kibocsátott fény mindössze pár lábnyi távolságban maszatolta szürkévé a kinti homályt. A kapitánynak igencsak erõltetnie kellett a szemét, hogy ki tudja venni az elsüllyedt hajóroncs körvonalait. Még a merülõ közelében heverõ ládákkal foglalatoskodó Smooky sem volt más, mint egy ijesztõ árny.

A kapitány végigfuttatta pillantását az elõtte fekvõ, tompán csillanó lapon, a kiszámíthatatlanul felvillanó fényeken, ám, akárcsak az elmúlt évtizedben annyiszor, most is csalódottan kellett megállapítania, hogy minden igyekezete hiábavaló: a syrneth szerkezet makacsul õrzi titkait.

A merülõben töltött sok-sok óra során csupán arra jött rá, hogy, ha a villogó fények sûrûjébõl kiugró, fekete, bõrtapintású rudat elõre tolja, akkor a szerkezet megindul elõre, ha visszahúzza, akkor lelassul, majd megáll – de csak akkor, ha elõzõleg megnyomta a legnagyobb, türkizkék gombot. Szélcsendben, vagy ha sietõs volt az útjuk, a merülõ ezen különös sajátosságát jól ki tudták használni, hiszen a Gull aljára, a tõkesúly mögé még Olmer elõrelátó nagybátyja, a hajó korábbi tulajdonosa felszereltetett egy tartószerkezetet, ezért aztán a merülõ – beindítása után – maga elõtt tolhatta a hajót. Vontatni nem kellett, s a kíváncsi tekintetek sem vehették észre.

Most azonban a tojás formájú, sima, fémborítású szerkezet nem a megszokott helyén pihent, hanem megközelítõleg hetven lábbal a Gull alatt, egy homokzátony, és az ott megrekedt hajóroncsok közelében lebegett. A pinasse-hoz erõs láncok kapcsolták, Olmernek nem kellett aggódnia, hogy elsodorja az áramlat, vagy hogy nem tud feljutni a felszínre.

Miközben a kinti homályt kutatta, különös csillogás vonta magára a figyelmét. Hiába erõltette azonban a szemét, az árnyak között nem tudta kivenni a tárgyak valódi alakját. Néhány percig tétovázott, de végül – a megérzéseire hallgatva – döntésre jutott.

A tizenöt láb hosszú szerkezet közepén, a mennyezetbe ágyazódva, egy kerek fémlap bújt meg. Arasznyi rúd lógott ki belõle, amit Olmer – immár habozás nélkül – megragadott. Ennél a karnál fogva néhányszor körbeforgatta a fémlapot, majd, amikor az egy halk kattanás kíséretében lehajlott, bemászott a mögötte feltáruló, nyomasztóan idegen formájú üregbe. Miután visszahúzta maga mögött a fémlapot, felnyúlt, és a teljes sötétségben kitapogatta a feje fölötti rudat. Mély levegõt vett, és közben erõsen remélte, hogy a csillogó tárgy valóban megéri a kockázatot.

 

Fertályórával késõbb Olmer kimerülten, csuromvizesen mászott fel a fedélzetre. Vékonyszálú, fekete haja csapzottan tapadt fejére, szemét fekete karikák árnyalták. Ám az arcán diadalmas vigyor ült. Hóna alatt egy fémkazettát szorongatott, amelynek ezüstös oldaláról csillogó vízcseppek gurultak le.

– Adjatok innom! – krákogta a kapitány kiszáradt torokkal, amint lehuppant az egyik felfordított hordóra. Walter, a hajósinas, azonnal ugrott, hogy teljesítse a parancsot és egy nagy kupa vizet adott Olmer kezébe.

–No, fiúk, ennyit találtam.

 Brühner, tétován elõrelépett, szeme alatt idegesen rángatózott egy izom.

– És az? – göcsörtös ujját egyenesen az ezüst dobozkára szegezte, amit a kapitány ivás közben az ölébe engedett le.

– Kernholz kezébõl szedtem ki. Még szerencse, hogy a ruhája beleakadt a kabinajtóba, és nem sodorta el az áramlat.

Idõközben elõkerültek a feszítõvasak, és a legénység nagyobbik része nekiesett a ládáknak.

Amikor kinyílt az elsõ, a körötte állók felhördültek. A kapitány is felállt megnézni, mi a döbbenet tárgya, de a látványtól neki is leesett az álla.

Egymás után pattantak fel a fedelek, a ládák tartalma azonban láthatólag ugyanaz volt: nagy, barna, összenõtt kókuszdiókra emlékeztetõ termések, darabonként legalább ötven font súlyúak.

– Mi a nyavalyatörés ez? – Smooky vékony hangja a mindegyikük agyában megfogalmazódó kérdést suttogta el, és, mintha csak parancsra tennék, egyszerre fordultak Olmer felé.

A kapitány tétován vakargatta a szakállát. A rászegezõdõ pillantások súlya alatt tanácstalanul megvonta vállát.

– Talán ebben van a válasz – nyújtotta végül elõre a még mindig kezében szorongatott fémkazettát.

A dobozt letette a korábban széknek használt hordóra, és mellé térdelt. Nem kellett hozzá különösebb gyakorlat, hogy rátaláljon a zárra – a fedél szinte egyetlen mozdulatára engedett, és a ládika halk kattanással kinyílt. A fölé hajló arcokon a várakozás feszültsége látszott.

Halk pusmogás kelt a matrózok között, ami azonnal elhallgatott, amikor Olmer felemelte a kezét.

– Nyugalom! Biztosan nem véletlenül volt elrejtve! Majd rájövünk, mitől volt olyan … – a kapitány széthajtogatta a doboz tartalmát rejtõ viaszosvásznat, kivett egy papírlapot a kazettában lévõ halomból, és homlokát ráncolva olvasni kezdte az apró betûs eiseni írást.

Brühner áthajolt Olmer válla felett, és figyelmesen megnézte a következõn levõ rajzot.

– Azt hiszem, kapitány, én tudom, mi ez – bár az eiseni ritkán emelte fel a hangját, szavait még a legvadabban tomboló viharban is varázslatos tisztasággal lehetett hallani.

 Megvárta, amíg minden tekintet feléje fordul, és csak akkor folytatta:

– Tengeri kókusz, vagy más néven coco de mer – meglobogtatta a tusrajzzal ékes papírlapot –, a tenger gyümölcse.

 

Egész éjszakán át tartó folytonos olvasás után Olmer fáradtan hunyta le égõ szemét. Nagyon szeretett volna már aludni egy tisztességeset. Amikor felpillantott, tekintete az asztal túloldalán ülõ apró termetû, barna bõrû orvoséval találkozott, aki lassan eltolta az elõtte fekvõ papírhalmot, és a fel-alá járkáló fedélzetmesterhez fordult.

– Én végeztem, Brühner, te hogy állsz? – idegen akcentussal, nehézkesen beszélte az eisenit.

– Az enyém is kész. Olmer?

– Itt az enyém is, ha ennyire gyorsak vagytok! – a kapitány az eiseni fedélzetmester, és az orvos elé lökte a kezében szorongatott iratköteget. – Én mára biztosan kidõltem. Holnap majd átnézem a maradékot, de most…

Az eiseni szeme alatt ismét megrándult az az aprócska izom.

– Ne fáradj, abban már csak a növény leírása lehet. Az összes lényeges adat itt van nálam.

– Igen? Elmondod? – az orvos leplezetlen kíváncsisággal hajolt a Brühner elõtti papírok fölé.

– Hogyne, Hakim. Kapitány?

Olmer fáradtan bólintott, mire a fedélzetmester megropogtatta ujjait, és belefogott.

– Nem csodálom, hogy az emdani tanács ilyen sok pénzt beleölt ebbe az expedícióba, hiszen évszázadok óta nagyon sokan szeretnék megtudni, hol lehet hozzájutni a coco de merhez. A hiedelem szerint ez egy vízi növény termése, mivel csak a tenger sodorta partra, de némelyek úgy vélik, hogy valójában nem is a tengerben terem, hanem egy messzi déli szigeten. A sziget pontos helyét viszont senki sem tudta – egészen eddig. Nekünk azonban itt van ez a térkép – gondosan összetekert, fehér pergament lökött Olmer elé. A férfi maga felé fordította az iratot. A kontinens déli partvonala a lap felsõ szegélyén húzódott, alatta kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert szigetek, aztán egész nagy területen semmi – és végül egy hat tagból álló szigetcsoport. Ezek egyike meg volt jelölve egy vörös kereszttel, akár a legendák kincskeresõ térképén. A pergamen szegéjén apró betûs írás látszott: Kernholz jegyzetei a pontos koordinátákkal kapcsolatban. – Egyébként a kókusz állítólag – figyelj Olmer, ez tetszeni fog! – igen hatásos afrodiziákum. Szerintem, de ez csak az én véleményem, csak a formás nõi seggre emlékeztetõ alakja miatt hiszik róla, de... Theus tudja, talán van benne valami.

– Ez volt a nagy titok! Megtalálták a dió lelõhelyét, és el akarták adni az Eisenfürstnek!

– Nem dió, Hakim, hanem tengeri kókusz, és nem lelõ-, hanem termõhely. Emellett szerintem nem eladni akarták Pösennek, hanem éppen õ bízta meg õket a sziget felkutatásával. Valószínûleg meg akarja kaparintani magának az egész szigetet.

– Akkor lépjünk a tökére, és foglaljuk el elõtte!

– Nem, Hakim, ez nem jó ötlet. A tökére amúgy se tudnánk lépni, tudhatnád, hogy Fauner Pösen nõ, még ha nem is képes akként viselkedni. Komoly hadserege van, ami jószerével sértetlenül vészelte át a Kereszt Háborúját, mi meg összesen sem vagyunk kéttucatnyian… Akkor már az a legjobb, ha jó pénzért túladunk az összes iraton, de még a rakományon is! – Olmer, szokása szerint megint a szakállát vakargatta.

– Miért, kapitány, tudsz valakit, aki megvenné? – Hakim szeme lázasan csillogott. – Gondold meg, ha felverjük az árát, gazdagok leszünk!

– Jó pénzt mondtam. Attól még nem leszünk gazdagok!

– Jó pénz?! Bah! Ha nem számítjuk az ajzószer dolgot, a felfedezés nélküli tengeri térkép is rengeteget ér! El akarod pocsékozni életünk nagy lehetõségét?!

– Te meg halomra akarsz gyilkoltatni minket?! Ha nem adjuk el megfizethetõ áron, akkor az Eisenfürst elveszi erõvel!

– Azt még így is megteheti. De miért adjuk ingyen, ha adhat is érte valamit?

– Most mondja valaki, hogy nem kincset találtunk! – Brühner gunyorosan vigyorgott, ám a hangja keserûen csengett. – Még nem kelt fel a nap, és ti már marakodtok a zsákmányon!

 

– Hajó a láthatáron!

Olmer hirtelen riadt fel rövid álmából. Három szívdobbanásig azt sem tudta, hol van, ám – köszönhetõen a hosszú évek berögzõdéseinek –, elsõ mozdulatával a kardja után nyúlt.

A fedélzeten az ilyenkor megszokott kép fogadta: felfegyverkezett matrózok, kinyitott ágyúnyílások, parázsló szemek.

Tekintetét a másik hajóra fordította.

Avaloni zászló. Sellõ orrdísz. Nem vall valami jó ízlésre… Ösztövér, köpenyes alak a hajóorrban.

Olmer hirtelen megszédült. Fülében ezerszeresére erõsödtek a hangok, szájában fémes ízt érzett. Éppen úgy, mint… Megrázkódott. A világ darabokra hullott körülötte.

– Mindenki le a raktérbe! – Saját hangja orkánüvöltésként visszhangzott a koponyájában, aztán minden furcsán lelassult. Egyszerre látta matrózai elnyílt száját, Brühner felemelt kezén a kosfejes gyûrû csillanását, a láthatár bíbor színét, a tenger vörösét, a távoli hajó feletti mézszín levegõ kavargását – a kitágult világ bántó élességgel ostromolta agyát.

Elõrevetõdött, le a raktér felé és közben már csak egyetlen tiszta gondolata maradt: a merülõ. Az egyetlen esély. Aztán mindent elnyelt a mézszínû vihar tombolása.

 

Alkonyodott, amikor a Moonlight Gull erõsen megtépázott vitorlákkal befutott Emdan kikötõjébe. A tenger felõl sûrû, sós pára szállt fel; a naplemente vörös fénykévéi nem is tudták áttörni a vastag ködréteget, csak elmaszatolták az alig hihetõ színeket, árnyakat.

Olmer, rögtön azután, hogy megkapta Reht bíró válaszát, elindult Brühnerrel a városatya háza felé. Nem volt nála más, csak a fémkazetta, benne a kincset érõ iratokkal.

– Nem tudom, miért hagytam, hogy elkísérj – morgott maga elé, és undorodva kiköpte az eddig szájában forgatott mentalevelet. – Tudok vigyázni magamra.

– Sajnálom, kapitány. Ha nem lett volna a tegnapi támadás, akkor most nem akaszkodtam volna rád. Ezer szerencsénk, hogy Wanderbeck… Szóval a támadók nem tudtak róla.

Olmer kutató pillantást vetett a fedélzetmesterre.

– Csak nem hiszed el te is ezt a badarságot? Még, hogy Wanderbeck! A végén még megérem, hogy rontásûzõ amulettet hordasz a nyakadban!

A fedélzetmester szégyenlõsen lehajtotta a fejét, ujjai öntudatlanul markolászták a nyakában lógó bõrszütyõt. Olmer elnyomott egy vigyort, és gyorsan témát váltott.

– Egyébként, ha nincs az, akkor mi is az Abendstern sorsára jutunk, nem kétséges – bólintott lassan. – Így is csak egy paraszthajszálon múlt, hogy meg tudtunk lépni a vihar elöl. De most már itt vagyunk. Ez Emdan, itt nincs szükség…

– Mondhatsz bármit, az a brigg akkor se jelentett semmi jót… Reggel óta rossz elõérzet gyötör – Brühner fájdalmas fintorral dörzsölte meg a halántékát. Kék ingének oldalán és a nyakán hatalmas izzadságfoltok éktelenkedtek. – Ha tévedtem, még akkor se árthat, ha elkísérlek. Legfeljebb iszunk egy sört áldomásként, amikor megvan az üzlet. Vagy netán titkos légyottra készülsz?

– Van is nekem arra idõm! Egyébként meg, ha lenne itt egy jennym, akkor mi van? A mögöttünk álló két hét után csak a fiúk érdemlik meg, én nem?!

– Miért kaptad így fel a vizet? Ha jenny, akkor jenny, engem aztán nem érdekel… Viszont az, ami ott van a kezedben, na az engem is érint! Legalább egy tizenhatod részben.

Közben kiértek a kikötõbõl a fõútra. Szemük elõtt kitárult a gondosan tervezett város fõtere, amit rózsaszínes árnyalatba vont a ködös alkonyi fény. Átvágtak a gyöngykaviccsal felszórt, díszes épületek és árkádok szegélyezte, szinte teljesen kihalt fõtéren. Tõlük jobbra az emdani dóm harangjai az esti szertartás kezdetét kongatták.

– Mióta vagy te ilyen kapzsi? Azt hittem, hogy téged a hajón és a tengeren kívül semmi más nem érdekel!

Brühner zavartan lesütötte a szemét.

– Az öcsém. Miatta…

– Pénzt kért tõled? – Omer csak a válla fölött pillantott vissza a fedélzetmesterre, miközben befordult egy keskeny utcácskába.

– Valójában nem, de minden garasra szüksége lesz. Tudod, objektáns és…

– Értem. Hit. Becsület. Család – az utolsó szónál megvetõen kiköpött a vízelvezetõ árokba. – Nemhiába mondom én mindig, hogy Theus a barátainkkal kér tõlünk bocsánatot a rokonainkért! Nézz meg engem: nincsenek rokonaim, de ilyen barátaim vannak, mint te. Én vagyok a legboldogabb ember egész Théán!

Brühner leírhatatlan pillantást vetett rá, aztán váratlanul átkarolta a kapitány vállát és az egyik házfalhoz rántotta.

– Hé, azért ennyire…!

– Kuss! – Brühner suttogása égette Olmer fülét. – Jobbra fent, a harmadik ablakban…

Olmer a mondott irányba pillantott, de semmi érdemlegeset nem látott. Nyitott fatáblák, lebbenõ függöny… Aztán meghallotta a kattanást. Villámsebesen bukott földre, magával rántva a még mindig felfelé tekintõ Brühnert. Feje fölött, a házfalon keményen koppant egy apró lövedék, hajába vakolat szitált.

Nem volt ideje gondolkodni: a második a fejétõl egy araszra, a harmadik pedig a válla mellett csapódott az utcaköveknek. Elengedte a fedélzetmester vállát, és sebesen odébb gördült. A második fordulat után azonban már talpon is termett, kezében megvillant a rapír.

Fekete köpeny lobogott, vasalt csizma dobbant az utca macskakövén. Az elsõ támadó jobbról érkezett – abból a házból, aminek az ablakában meglibbent imént a függöny –, a másik pedig szembõl, az egyik földszinti ablakból ugrott le. Olmer nem tudott mindkettejükre egyszerre figyelni, a szûk utcában szinte bekerítették. A jobb oldalit választotta, mert az volt közelebb. Gyors szúrás lefelé, kitérés a tõrkard elõl, rövid vágás a felkarra – ekkor hallotta meg a negyedik kattanást.

Oldalt perdült, de ezúttal nem õ volt a célpont; mögötte Brühner dühödten felmordult.

– Az anyád keservit!

Fájdalmas sóhaj, eldõlõ test dübbenése. Szeme sarkából köpeny lebbenését látta. Gondolkodás nélkül, a bal válla fölött szúrt hátra. Cuppanó hangot hallott, majd halk bugyborékoló hörgést. Nem volt ideje hátrapillantani, másik támadója veszedelmesen közel került. Bal kézzel vitt be egy horogütést, majd kifordulva rúgott is, ám ellenfele gyorsabb volt: vállába oldalról mart bele a penge. Felszisszent, de inkább csak a dühtõl, rögtön szúrt is vissza – a rapír hegye elmerült a másik mellkasában.

Védekezésre készen fordult körbe, de nem érkezett újabb támadó, az emeleti ablak elhúzott függönye mögött csak a sötétség ásított.

Vetett egy pillantást a két halottra, majd elkomorodó képpel az eszméletlen fedélzetmesterhez hajolt. Nem látott rajta más sérülést, csupán a nyakából állt ki hüvelyk hosszú tû. Kirántotta az apró fémet, majd pillanatnyi tétovázás után a zsebébe süllyesztette.

Nyögve felnyalábolta Brühner hatalmas, tehetetlen testét, és roskadozó léptekkel visszaindult a kikötõ felé. Támadóinak holttestével fikarcnyit sem törõdött. 

 

(folyt.köv.)

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2011-02-27 16:14 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Igaz, az első rész alatt sem tolongtak az olvasók, de itt a második. Mennyi van még, nagyon hosszú? (Mert félek, hogy nem fogja senki sem végigolvasni.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2011-02-27 17:26 krystohans

krystohans képe

 Nna igen, ezt én is tapasztaltam: ha egy normális hosszúságú (15-20 ezer karakteres) novellát tesz fel ide az ember, az máris megtizedeli az olvasottságot. :( 

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

v, 2011-02-27 20:18 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Mert monitor előtt nem lehet olvasni. Egyszerűen erről van szó. (No meg az idő.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2011-02-27 21:15 Kelvin

Kelvin képe

Attól függ, ki írja. :)

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

v, 2011-02-27 17:35 Betti

Betti képe

56 ezer karakter, amit 4 részletben akartam beküldeni.

Én nem éreztem hosszúnak, de most, hogy mondod... :-(

 

*****************************************

"Az élet szép. Tenéked magyarázzam?"

h, 2011-02-28 10:46 Para Celsus

Para Celsus képe
5

Hell yeah...

Na, így már mindjárást szuperül muzsikál a történet. Jól felépített világ, apró részletekkel, melyek hitelessé teszik az egészet.

Néhány apróság:

"a szerkezet által kibocsátott fény mindössze pár lábnyi távolságra hintette szét derengõ fényét." - a fény kétszer szerepel, szóismétlés, lehetne inkább pölö: "a szerkezet által kibocsátott fény mindössze pár lábnyi távolságban világította meg a tengert." vagy ilyesmi.

A végén bennragadt egy "Felsziszszent" (felszisszent), de ezt gondolom, tudod magadtól is ;)

 

Ja, és tök jó, hogy kalóztörténetet olvashatok egy leányzó tollából, a legtöbb lány összetévesztené a karavellát a karamellával :D :D

Five star: kiváló.


"The Rainmakeeeer!"

k, 2011-03-01 14:54 Betti

Betti képe

 Köszi! Már kezdtem teljesen lelombozódni, hogy senki se olvassa.

Javítottam - ezt amúgy még újraolvasásnál se vettem észre, pedig, ha más írásában látom, biztosan felszisszenek. :-)

Érdekel a folytatás? 

 

 

*****************************************

"Az élet szép. Tenéked magyarázzam?"

sze, 2011-03-02 16:55 Para Celsus

Para Celsus képe

Há' még szép, hogy érdekel... egy lábamon meg tudnám számolni, hány írást taksáltam ötösre... ;)


"The Rainmakeeeer!"

sze, 2011-03-02 19:23 Betti

Betti képe

 Már be is küldtem. :-)

Remélem, a végéig tetszeni fog!

 

*****************************************

"Az élet szép. Tenéked magyarázzam?"