Fantasy story - 1 és ½. fejezet

1 és ½. fejezet

Miután az első fejezetet sikerült megúsznia mindenkinek, és még egy csepp víz vagy vér sem hullott, Martin továbbra is a rét közepén állt bárgyú vigyorával, várva a közeledő sziluettet, aki; a távolság csökkenésével, és a fény megfelelő mértékű elhajlásával, no meg főhősöm két csillogó szemének helyes fókuszálásával; egyre jobban kirajzolódó részletek tömkelegét vette fel. Már látszott, hogy valóban egy nagyrészt emberi jelleget mutató alak közeledik, mégsem egy puszta árnykép. A kezében egy félig üres demizsont lóbált, és összességében inkább részegnek tűnt, mint józannak. Martin összerezzent, mert megrohanták az emlékek, és ettől kissé megijedt, hiszen hirtelen jöttek, meg nagy zajt csaptak. Visszagondolt a múltjára, mikor egyszer az utcán találkozott egy meglehetősen pityókás öregúrral, aki, Martin őszinte bánatára, belekötött. Szegény fiút, ki akkor még nem töltötte be a tizennyolcat, két hétig ápolták idült pulóver-szindrómával, minden nap meg kellett ennie egy gombolyag gyapjú- és műszál fonalat, hogy befejezhessék az ujját. Ez a kezelés megviselte lelkileg és testileg is, azóta messziről kerüli a fonalakat és a részegeket.
Ilyen emlékek után lehervadt Martin mosolya, pedig távol volt még az ősz, és a fű is friss tavaszi illatot árasztott, eleven életbe burkolva a tájat. Sajnos a burok nem terjedt ki történetem főszereplőjének vigyorára, ellenben a közeledő részeges alaknak felderült a képe az anyag- és energia-megmaradás egyetemes törvényei miatt, azaz a mosoly nem vész el, csak más arcát ékesíti – erre legjobb példa a káröröm, és ezzel, remélem, minden kétkedőt meggyőztem – és a hirtelen felsejlő fényben már az arcvonásait is ki lehetett venni. Bizonyára a részegség tette, de nem sok emberi vonást fedezett fel rajta Martin kíváncsi tekintete, viszont az sem teljes mértékig kizárt, hogy ezt nem az ital okozta. Ennek és a közegellenállásnak ellenére az alak már karnyújtásnyira állt Martintól, mikor lábai vázizomzatának agya piramidális és extrapiramidális idegpályáin keresztül a gerincvelejében lefutó neuronok milliónyi szinaptikus kapcsolatán át kémiaiból elektromos energiává oda- és visszaalakuló ingerületekben kifejezett parancsokon adta tudtára, - mondhatnám: parancsolta, de az sajnálatos szóismétlés lenne, ezt elkerülendő használtam a fentebb említett kifejezést, amely kisebb biológiai-logikai botlást eredményezett, mivel a vázizomzat harántcsíkolt izomszövetekből áll, emiatt nem önállóan gondolkodó lény, hogy tudata legyen, amire lehet adni, vagy venni – hogy az aktion is miozinszálak úgy húzódjanak össze, esetleg ernyedjenek el a megfelelő helyeken, hogy maguk után húzva-vonva-tolva az egész testet a tehetetlenség mértékének megfelelően egyensúlyi helyzetbe kerüljenek, ügyelve a súlypont helyes alátámasztására, ezzel elkerülve az erők függvényében ideális és tökéletesen megfelelő állapot megbontását, röviden a pofáraesést.
Pár pillanatig szemlélték egymást, majd Martin, hogy megtörje a kínos csendet, habozva gondolkodott egy megfelelő köszönésen.
- Ööö… jó napot, mert ugyebár most dél körül járhat az idő, és remélem, hogy magának is, vagy inkább úgy mondom, hogy magának legalább jó napja van. Mondja izé… hogy is hívják magát? – kérdezte Martin bizonytalanul, és hogy ezt leplezze, mosolyogni próbált. Az idegennek valószínűleg szimpatikus lehetett ez, mert akadozó nyelvvel bár, de sietett a válaszadással.
- Ööö… az… én… nevem… nem is tudom. – felelte sűrű csuklások közepette, majd egy árnyalattal halkabban és szerényebben hozzátette:
- Elnézést, nagyon csuklom… bocsánatot kérek udvariatlanságomért.
- Á, rá se rántson! – közölte Martin barátságos hangon. – Én ilyenkor inni szoktam, az segít.
- Köszönöm a jó tanácsot, magam is kipróbáltam eme módszert. – mondta az idegen, és ezt alátámasztandó meglóbálta az üres üveget, amit a kezében tartott, és a hosszú út alatt már szinte teljesen kiürített. – De ez a fránya csuklás nem hogy elmúlna, még erősödik. Valamit talán elrontottam?
Martin bizonytalanul tanácstalankodott. Vajon mit ronthatott el szerencsétlen? És egyáltalán ki ez? Mert közelről sem mutatott emberibb formát, mint távolról. Mikor a kérdés végre megfogalmazódott az elméjében, nyomban fel is tette.
- Mondja uram, tulajdonképpen micsoda maga?
- Nos, végre egy értelmes kérdés, azt hittem, fel sem teszi.
- Ez esetben örülök, hogy nem utasítja el a válaszadást. Szóval?
- Micsoda? Nem értem. Milyen szóval?
- Pár, vagy sok szóval. Micsoda maga? Ember?
- Ezt a gyanúsítást mélységesen kikérem magamnak. Ilyen durván még sosem sértettek meg. Mondja, ugye nem gondolta komolyan, csak mint példát hozta fel. Így van?
- Igen, ez igaz, elnézését kérem, nem akartam megbántani. Véleményem szerint, maga egy ork, igen, olyan a fizimiskája, mint egy valódi orké. Eltaláltam?
- Nézze, nekem semmilyen Miskám nincs, még Fizi sem, de ha maga szerint, az olyan, mint egy ork, akkor azzal nem szállok vitába. Kérem, én; megmondom, különben itt ácsoroghatnánk napestig; én egy valódi tünde vagyok.
Bizonyára jó pár olvasó most furcsán néz, hogy Martinnak vannak-e szemproblémái, vagy az idegen illető túl részeg egy értelmes társalgáshoz. Egyik sem, de itt kell megjegyeznem, hogy ez a beszélgetés nem ment olyan simán és könnyen gördülékenyen, mint azt vissza tudnám adni; a tünde-ork idegen folyamatosan csuklott, és bocsánatért esdekelt, Martin meg saját gondolataival volt sokszor teljes percekig elfoglalva. Remélem, hogy ez a csekély stílusváltoztatás és kisebb mértékű tömörítés nem okoz senkinek sem értelmi problémát – ezen esetben ajánlani tudnám, hogy olvastassa fel valakivel, aki pontosabban képes visszaadni az eredeti „ízt”, mint az én szavaim. Kitérőm után rátérek a két egymással szemben álló, pillanatnyilag mély hallgatásba merült szereplő jellemzésére.
A magát tündének nevező idegen minden részletében hasonlított a „Különös lények – különös történetek” című kis határozófüzet ’ork’ címszava alatt található ábrára. És mivel ezt a kis könyvet ősi szerepjátékok, és még ősibb népek mondái alapján rajzolták, ezért Martin, aki rendelkezett az említett mű több példányával is, joggal feltételezhette, hogy szakértő az adott témában. De most keserűen csalódnia kellett hitében, mivel az előtte álló mocskos; pálinkabűzös; fekete, kemény bőrű; tehát minden tekintetben egy ork szépségversenyen joggal indulható (már ha lennének ork szépségversenyek, akkor indulhatna csak joggal, ez ugyebár tökéletesen logikus, és további magyarázatot nem igénylő tény) egyén az előző percekben megtagadott minden létező és feltételezett kapcsolatot a fentebb említett lényekkel. Martin megpróbálta elméjébe idézni ugyanazon füzetke ’tünde’ címszavához tartozó ábrát is, hátha csak csalfa memóriája okozta a problémáját, és minden további töprengés felesleges. De újfent csalódnia kellett, mert emlékei szerint a mondák és a szerepjátékok a tündéket gyönyörű, emberfeletti szépséggel megáldott, majdhogynem isteni lényekként képzelik el. Most hát mit tegyen? Megkérdőjelezze az általa évekig feddhetetlennek és etalonnak tartott könyvet, vagy új ismeretlen ismerőse szavaiban kételkedjen, ezzel megszegve az illemtan egyik legfőbb szabályát? Kétségek között őrlődött. Megkérném az érzékeny lelkű olvasókat, hogy csukott szemmel olvassanak tovább, ha már most izgalom feszíti a torkukat, mert ami ezek után fog következni, az bizony végzetes hatással lehet életük hátralévő részére.
Érdeklődő közönségem bátrabbik felétől először elnézést kérek, mert egy rövid kitérőt kell újfent tennem, de addig Martint lekötik a kétségei, tehát a gyorsan pergő eseményekből egy pillanatot sem vesztek el. A megjegyzésem csak annyi lenne, hogy – bár olyan érzés kerített hatalmába, hogy elkéstem a figyelmeztetéssel – minden bizonnyal sokaknak szemet szúrt, hogy tömegével fordulnak elő nyelvtanilag hibás, esetleg egy átlagos befogadó számára kicsit túlzottan hosszúra nyúló mondatok. Ezek együtt járnak, a szemfülesebbek még tán ezt is kiszúrták. Nos igen, való igaz, ha egy csapat dühödten javító nyelvtantanár közé bedobnánk az írásomat, meglehet, hogy nem kerülne ki egy darabban. Ezért szeretném szíves elnézésüket kérni minden eddig elkövetett, és a jövőben keletkező kisebb-nagyobb hibáért. Akinek az előzők közül semmi sem tűnt fel, az nyugodtan visszalapozhat, de gyorsan tegye, különben elszalasztja az új eseményeket. Amelyek már jönnek is!
Martin a nagy elhatározás előtt végig simított szőke haján. Ezen egy csöppet meglepődött, mivel életének eddigi szakaszában meg volt róla győződve, hogy barna fürtökkel rendelkezik. De elhessegette a piaci légyként szemtelenül körülötte döngicsélő gondolatot, és kemény kérdést intézett az idegenhez.
- Elnézést kell kérnem udvariatlanságom miatt Uram, de nem hagy nyugodni egy gondolat, ezért fel kell tennem Magának egy kissé bizarrnak tűnő kérdést. Megengedi?
- Természetesen… hogyne, kérdezzen csak bátran. – felelte a tünde-ork bíztatóan. Martin kissé meghátrált a rá nehezedő feladattól, de erősen koncentrált, és feltette a nyugtalanító kérdései egyikét.
- Megmondaná, hová kerültem? – kérdezte, és elhatározta, hogy akár erőszakhoz is folyamodik, hogy legalább erre választ kapjon, mivel a tünde-ork problémát, úgy döntött, elnapolja, véglegesen. Az idegen kicsit habozott, és lehajtott fejjel vizsgálgatta a bakancsa orrán napozó darazsat, majd ahelyett, hogy csillogó szemekkel tekintett volna fel, és válaszolt volna, egyszerűen elindult, ezzel helyzet- és helyváltoztatásra kényszerítve az előbb még nyugodtan, gondtalanul sütkérező hártyásszárnyút. Monoton menetelése közben csak ingatta a fejét, és egyáltalán nem figyelt a megdöbbenéstől majdhogynem sóbálvánnyá merevedett Martinra – aki, bár előzőleg feltette magában, hogy erőszaktól sem riad vissza a válasz megszerzése érdekében; csak nézett a távolba, ahol a furcsa tünde-ork körvonalai egyre halványodtak, egészen addig a pontig, amíg teljesen el nem tűnt.
Érzékeny lelkű olvasóim is visszafordulhatnak, és folytathatják az olvasást, de figyelmeztetnem kell őket is, hogy az első sorokban; noha nem hinném, hogy sokat fognak belőle érteni; egy félelmetes képsorral találkozni, amely nyugtalaníthatja őket, de talán ez esetben végzetes szív- és egyéb problémákat talán nem okoz. Megismétlem: talán, azaz nem zárom ki az ellenkező lehetőség bekövetkeztét, így elutasítok minden vádat és pert, melyet könnyelmű kijelentésem ellenében indítanak, vagy a jövőben indítani szándékoznak ellenem.
Ott hagytam el főhősömet nem is olyan rég, hogy meredten nézett a távolba. Ezt nem tette volna, ha futólagos ismerőse nem tűnik el a láthatáron, kétségek közt hagyva Martint. Olvasóim nyugodtan maguk elé képzelhetik a helyzetet: most mit tegyen, mikor szerencsétlenségére egy olyan helyre csöppent, ahol se telefonfülke, és a legutolsó jórészt emberi formát mutató egyén is elment? A reggeli ideje vészesen közeledett, ha már nem múlt el, és még az sem kizárt, hogy egy könnyű ebéd elfogyasztása sem lett volna korai. Ezt Martin gyomra is jelezte, egy mindenki által jól ismert hanghatás kíséretében, mely kizökkentette főszereplőmet a merengésből, és rádöbbentette helyzetére, és annak kilátástalanságára – noha maga a panoráma, ha valaki a felhőkről figyelte volna, egyáltalán nem volt „kilátástalan”, inkább a „gyönyörű” jelzőt érdemelte volna ki; de tán a sors iróniája, senki sem figyelt a felhőkről, hogy jelzővel lássa el a mezőt (mely, mint említettem, rendkívül megértő volt szerencsétlen sorsú szereplőmmel szemben) és annak mind szűk, mind tágabb környezetét. Előbbi kijelentésem még a fotoszintetizáló, különösebb értelemmel nem rendelkező; hogy úgy mondjam: közönséges, habár a világon mindenben meg lehet találni (kitartó keresés után) a különlegeset; fűszálak számára is világos tény volt, mivel még ők is észrevették; ez is ellentétben áll mondatom első megállapításával, de a tömörségre törekedve inkább nem bocsátkozom hosszabb fejtegetésbe e téren; hogy nincs egy vízkristályokból álló fehér köd sem az égen.
Ekkor, mire nagy nehezen elmondtam ezt a tényt, miszerint derült idő volt; beborult. Ismét a sors, vagy valamiféle felsőbb hatalom (megelőlegezem az elkövetkező eseményeket, és elmondom: utóbbi) játékának vagyunk áldozatai, én is, főszereplőm is, a tisztelt olvasóközönségről nem is beszélve. Hatalmas esőfelhők gyűltek az égre, és baljós az előbb még ragyogó tájat; majd a monumentális operaelőadást, mint egy ária, áttörte egyetlen fénynyaláb. Akár egy reflektor, úgy ragyogta körül Martint a természet, mintha egy kiválasztott személyt üdvözölne. Az egyetlen probléma mindössze abban merült ki, hogy a fénysugár főszereplőm legnagyobb ámulatára egy tőle két lépésre lévő kört borított be csillogásával – de részletkérdésekkel nem kell foglalkozni a természet hatalmas csodái közepette, még ha látszólag el is rontják az idillt. Egy égi zengzet csattant fel mennydörgéstől kísérten.
- Martin! – kiáltotta a testetlen hang, majd egy árnyalattal halkabban mennydörögte – Hol a csudában van ez a kölyök?
- Itt... – felelte főszereplőm, és minden hangerejét összeszedte, hogy túlüvöltse a robajt. Erre a válaszra az isteni zengzet keresve körülkémlelt – testetlenül, igaz, de mint említettem, részletkérdésekkel nem foglalkozom, és ezt ajánlom mindenkinek – majd végül így zengett:
- Állj már a fénykörbe, az engemet, nem látlak!
Erre a kedves ajánlatra Martin belépett a fénysugár által körberagyogott területre, amit az isteni szózat elégedett biccentéssel vett tudomásul.
- Nna, így már jó. – majd, hogy kicsit sem csorbult tekintélyét maradéktalanul visszaszerezze, újból maximálisra csavarta a hangerőszabályzó gombját. – Martin!!
- Tessék…?! – húzta össze magát a megszólított, és riadtan leült a fűre. De úgy érezte, ezt talán szemtelenségnek venné égi beszélgetőpartnere, és újra felpattant.
- Nem bírom nézni, ahogy csetlesz-botlasz itt össze-vissza! Tudod te egyáltalán, hová kerültél?! És hogy?! – majd választ sem várva felelet saját kérdésére – Ez nem egy álom! Vagyis az, de… mindegy! Ez igazából a legújabb könyved! Épp most készül! Csak a történet írása közben elaludtál fölötte! Addig nem ébredsz fel, vagyis addig nem jön el a reggel a valódi világodban, amíg be nem fejezed a regényedet! Most te vagy a főszereplő, és te vagy az író egyaránt! Használd jól ezt a tudást! Érted?!
- Nem… - habogta martin, és teljes szívéből kívánta, bárcsak az ellenkezője lenne igaz. De megpróbált jó képet vágni a dologhoz, hátha ez a dübörgő szózat elmegy, és hagyja békén éhenhalni, mert gyomra fittyet hányt a nagy eseményekre, és az égzengéssel versenyt korgott. Azonban nem hogy jó képet, de még egy fikarcnyi firkát sem talált se közel, se távol.
- Tudod, hogy ki vagyok, hogy szemtelenkedni mersz velem?! – ordította mennydörgésszerű robajjal az égi zengzet. – Tudod?!
Martin megrémült, és igyekezett jól válaszolni, nehogy az isteni hangot megüsse a guta; de bárhogy kutatott az emlékezetében, nem tudta kitalálni.
- Nem… de… tippelhetek? – érdeklődött bizonytalanul.
- Neeem! – bömbölte a testetlen hang, majd zivatarhoz hasonlatos gyorsasággal lehiggadt. – Jó! Én vagyok a narrátor! Az isten – ebben a világban! A mindentudó, mindenlátó, mindenhalló, mindenérzékelő, megfoghatatlan, felsőbb, a Csoda maga… a Narrátor! Megértetted?!
Martin tanult az előző esetből, és bólintott, hogy igen. Ekkor a fénykör rohamosan nőni kezdett, a felhők eloszlottak, végül egy apró, fehér pamacs sem látszott az égen. Újra visszatért az idilli, boldog nap, a rét megelevenedett, virágok nyújtóztak a fény felé, méhek döngicséltek, giliszták másztak, egy pitypang levelei kétségbeesetten menekültek egy feléjük robogó vad csiga elől – hiábavalóan. Szóval minden visszatért a régi kerékvágásba; Martin is megnyugodott az előző félelmetes események után.
Most, hogy közölték, valójában hol is van, már nem találta olyan ijesztőnek a kihalt tájat; de, mint ember, azaz társas lény, unatkozott így, egyedül. De ő az író! Egyszerűen csak be kell fejeznie a művét, és felhívhatja az anyukáját, hogy elmesélje különös kalandját a készülő művével.
- Itt a vége! És boldogan élek, amíg meg nem halok! – kiabálta a szélbe, és várta a hatást, ami elmaradt. Vagyis az, amit várt, mert például egy gyanús fuvallat végigszaladt a tájon, de semmi nagy horderejű esemény nem történt, ami elindított volna egy láncreakciót, melynek végső lépéseként a felébredés állt volna. De a fuvallat kacagott, a rét zöldellt, a nap szikrázott, Martin még mindig a könyvében, pontosabban a rét legzöldebb részén állt.
- Ez csalás! – kiáltotta, hátha a Narrátor megsajnálja, és elmagyarázza, mit hibázott. De újabb csalódás várt gyermekien naiv lelkére – ezzel szemben a természet minden elcsépelt, lélegzetelállítóan gyönyörű fogását bevetette, hogy főszereplőm magányán enyhítsen, de hiába. Az csak nőtt, nőtt, mígnem túlnőtt testi korlátain, és elhervasztott egy fűszálat. Ez Martint csak még jobban letörte, és talán keserűségén az sem változtatott volna, ah történetesen tudja, hogy azon az apró helyen egy gyönyörű és hatalmas fa magja esélyt kap a megállapodásra, kicsírázik, nő, növekszik, végül szülőjéhez hasonló pompával a rét jövőbeli királynője lesz, több száz kis állatnak adva biztonságos otthont.
De főszereplőm nem látott a jövőbe, ezért ez nem vidította fel. Megpróbált már mindent, úgy érezte, örökre itt ragadt.
- Ha lenne valaki velem! – kiabálta, mert amíg a saját hangját hallotta, nem kínozta a magány. – Igen Kéne egy társ. Teszem azt, egy lány. Jázmin. Vagy Kála… mindkettő. Igen, igen. Kedden és csütörtökön Kála, de egyébként egy gyönyörű, szőke szépségű Jázmin. Na, milyen ötlet?
Válasz azonban nem jött, ehelyett a fű gyanúsan kezdett lengedezni, mintha a rossz előérzet szele fújta volna.
- Csodás!! – sipította hirtelen valaki, és ettől a hangtól Martin megpördült, és összerezzent. Összerezzenve megpördült, hogy pontos legyek, majd ijedten fedezte fel a hang gazdáját, aki mögötte állt.
Hogy kerültél ide?! – kérdezte szinte sírva a vakító szőkeséget.
- Én vagyok Jázmin! – hangzott a válasz, és ha ez nem hangzott volna elég meggyőzően, még el is mosolyodott.
- Sikerült! – ugrált Martin, majd átkarolta a hölgyet, de elszámította magát, mert új teremtménye ellökte magától.
- Hé! Na! A Narrátor azt üzeni, hogy azért nem fenékig tejfel ez sem. Ő is beleszólhat a dolgokba, mert jobban látja az elmédet, mint te. Most is: én kedden és csütörtökön józan, racionálisan gondolkodó, barna hajú Kála vagyok, más napokon meg Jázmin, ahogy most látsz. Érthető? – és fürkésző tekintettel nézett Martin arcába.
- Nem egészen. Most milyen nap van? – nézett körül bizonytalanul, mintha lesből rátámadna a hétfő, vagy a hét bármelyik napja, hogy elfogyassza szerencsétlen sorsú főszereplőmet.
- Nem tudom. Mi nem egészen? – kérdezett vissza Jázmin. Leírhatatlanul gyönyörű, édesen zsongó, gyermekien ártatlan hangját szavaim egyszerűen képtelenek visszaadni, ezért kérek mindenkit, hogy képzelje el.
- Nem egészen értem, amit mondtál. – felelte Martin sóhajtva. Fogalma sem volt, hogy miért sóhajtozik, de jólesett neki.
- Nem mondtam semmit! Vagy igen? – hangzotta felelet. Főszereplőm most az eget nézegette, közben sóhajtozott. Csak úgy, passzióból, meg mert kék az égbolt, a lány gyönyörűen szőke, skáláznak a madarak, és minden olyan szép, hogy szebb már nem is lehetne. Jázmin szavai elszálltak, elfújta a szél, még Martin elméjéből is, mintha ott sem lettek volna.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2006-03-24 18:14 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Bocsánat, de szeretném egyszer kipróbálni a jogaimat - igen, saját magam fogadtam el a saját művemet, elnézést, többet ilyet nem teszek. Csak most az egyszer, mert megfogadtam, hogy péntekig várok, aztán nekiesek.
De, hogy nehogy kritika nélkül hagyjam:
Szerintem pocsék. Sokkal gyengébb, mint az első rész. A mennyiség a minőség kárára túlsúlyt kapott. Kapkodtam, hogy befejezhessem, kapkodtam, hogy leírhassam, mert itt kezdődik a történet, ami nekem nagyon nem áll jól; az események elbeszélése egyszerűen pocsék, a leírások gyermetegek, már ha vannak, kivétel a legcsodásabb mondatomat, ami egyszerűen olyan hosszú, hogy magam is belezavarodtam. És ez még csak romlani fog... :neutral: Tényleg elnézést, de ha nem kapom meg, azt is megérdemelném. Inkább azt.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2006-03-31 07:37 d

d képe

Szerintem ez a legjobb műved. A legBloody Dórisabb írás, amit eddig olvastam tőled.
Nem is tudom, melyik része a jobb - az eleje kreatívabb és humorosabb, de a végén meg ott van a közös álom, egy csodálatos, másik emberi lénnyel, aki valami rejtélyes okból kifolyólag szőke. :roll: