A Főnix-láda

 

   

Mindig családi ünnepnek számított, amikor Ágoston bácsikánk látogatóba jött hozzánk. Ez összesen kétszer fordult elő egy évben, Karácsonykor és Húsvétkor, mivel ő a legtávolabb élő rokonaink közé tartozott. Mi, gyerekek, csak annyit tudtunk róla, hogy igazi világutazó, és hogy talán már nincs is olyan hely a földön, ahol meg ne fordult volna. A faluban az a pletyka járta, hogy a nagybátyánk börtönviselt kém, őrült tudós, esetleg inkognitóban járó politikus, és személyét egyre erősebben körbelengte a titokzatosság. Nagy, kék szemével, mindig mosolygós, pirospozsgás arcával, őszbe forduló szakállával a Télapóra emlékeztetett bennünket, és legalább annyi, ha nem több ajándékot hozott nekünk vaskos koffereiben. Kaptunk tőle elefántcsontból faragott állatfigurákat, sárkánypikkely nyakláncot, indián tolldíszt, jáde kőből készült szelencét, kézzel festett afrikai maszkokat – ezek láttán anyánk csak a fejét csóválta, és azt mondta rájuk, hogy az ördög képmásai. Senki sem tudta, Ágoston bácsi hány éves, kortalannak és örökké életerősnek tűnt. Egymaga cipelte fel hatalmas utazóládáit, és kikötötte, hogy látogatásakor mindig a ház legfelsőbb szobájában akar aludni. A legvastagabb enciklopédiáknál is többet tudott a világról, fejből idézett egészen hosszú verseket, és tévedhetetlenül megmondta a legjelentéktelenebb történelmi esemény dátumát. Ittléte alatt a padlásszoba igazi kincseskamrává alakult. A falak mentén izgalmas összevisszaságban álltak a mahagóniból készült utazóládák, mindenféle furcsa ruhák, régi szerkezetek, fegyverek, üvegcsékben porok és meghatározhatatlan színű folyadékok és tucatnyi díszes fedelű, vastag könyv hevert szerteszéjjel. Akárha egy varázsló otthonában járnánk; minden olyan titokzatosnak tűnt, és a szoba sarkában ott állt a hírhedt Főnix-láda, amelyhez nem volt szabad hozzáérnünk.

A láda tömör ébenfából készült, az elülső oldalán pedig egy Főnix madár kifaragott képe díszelgett. A mesebeli lény szörnyűségesnek hatott: csőréből lángnyelv csapott ki, gyöngyházszínű szeme kegyetlenül csillogott, a karmai között pedig valamiféle áldozat vergődött, de sosem mertem elég közel menni, hogy megállapítsam, állat-e vagy ember.

A nagybátyánk gyakran megengedte, hogy meglátogassuk a padlásszobában; olyankor komótosan pipára gyújtott, majd vanília illatú füstöt eregetve körbekínálta a csemegéstálat, és mesélni kezdett. Történetei nyomán magunk előtt láttuk megannyi keleti város színes bazári forgatagát, a fűszeres illatú, csábító Indiát, a veszedelmes tengeri kalandokat, a dzsungelben megbúvó egzotikus vadállatokat vagy éppen az éjszakánként neonszínű fényekbe öltözött modern nagyvárosokat.

Azon az estén csillogó szemmel hallgattuk egyik réges-régi kalandját, amely valamelyik messzi tengeren esett meg.

– Ormuz kalózkapitány a legmocskosabb szájú és legvéresebb kezű tengeri farkas volt, akivel valaha is találkoztam. – A nagybátyánk kettőt pöfékelt, majd a szemközti falra bökött. – Ott, azzal a karddal döftem át a combját, hogy jó modorra tanítsam!

Mindannyian megfordultunk, és álmélkodva néztük a fegyvert. Az én fantáziámat leginkább a drágakövekkel kirakott markolat ragadta meg. A bátyám, Andris, hatalmas adag szárított fügét tömött a szájába – az év többi napján nem jutottunk hozzá efféle ínyencséghez –, majd miután lenyelte, elismerően csettintett.

Öten voltunk a szobában: a három bátyám és én, valamint az unokatestvérem, Imre, édesanyám megboldogult nővérének a fia, akit, mivel árván maradt, apai nagyanyja, az özvegy Etelka néni vette magához. A szomszéd házban laktak meglehetős szegénységben. Ez az Imre szótlan, magába forduló fiú volt, ha kérdezték, dadogva felelt. Az iskolában dilinósnak csúfolták, mi is csak édesanyánk unszolására barátkoztunk vele. Legnagyobb megdöbbenésünkre Imre bátortalanul megköszörülte a torkát, és megkérdezte:

– Ho… honnan va… van… ez a kard? Talán Arabábiából?

Kuncogni kezdtünk, de Ágoston bácsi szigorú arcot vágott, előrehajolt, és jól megnézte magának az okvetetlenkedőt.

– Eltaláltad, fiam! Egy arab hercegnőtől kaptam ajándékba.

A nagyobbak hitték is meg nem is a történetet, de nem mertek akadékoskodni, mert attól féltek, Ágoston bácsi megharagszik, és kitessékel minket a kincsek birodalmából. Az én figyelmem eközben a Főnix-ládára terelődött: borzasztóan furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és egyre csak azon morfondíroztam, mi lehet benne, így aztán lemaradtam az Ormuz kalózról szóló történet befejező részéről. A Főnix szeme fogva tartotta a tekintetemet. Valamiféle kábulatba eshettem, mert a szavakat nagyon távolról hallottam, és nem fogtam fel az értelmüket. A levegőt sűrűnek és fülledtnek éreztem, megmagyarázhatatlan iszonyat kúszott a gyomromba. Émelygés fogott el.

Arra ocsúdtam, hogy Andris oldalba bök:

– Gyere, Misi, induljunk!

Akkor vettem észre, hogy véget ért a történet, elfogyott a füge, és mindenki az ajtó felé tolakodott. Ágoston bácsikánkra néztem, és ugyancsak megdöbbentem. Az öreg sápadt volt, és ráncok barázdálták a homlokát. Korábbi életvidámsága, mesélő jókedve egyszeriben szertefoszlott. A ládára sandítottam, és a lélegzetem is elakadt attól, amit láttam: olybá tűnt, hogy a Főnix megmozdult, a láda belsejéből pedig kaparászást véltem hallani. Szédültem és nyirkos lett a tenyerem, de aztán erőt vettem magamon, és eldöntöttem, kifürkészem a Főnix titkát, ha addig élek is! A nagybátyám elé álltam:

– Ágoston bácsi, szeretném kölcsönkérni azt a könyvet, amelyikben…

– Majd holnap! – mordult rám bosszúsan, és a tekintete olyan fenyegető lett, mint a Főnix madáré.

Földbe gyökerezett a lában, ugyanis a kaparászás mellett most már nyöszörgést is hallottam a láda irányából. Amikor a nagybátyám látta, hogy nem mozdulok, durván megragadott, kidobott a szobából, és becsapta mögöttem az ajtót.

Aznap este sírásra görbült szájjal ácsorogtam a tornácon, és a falu fölött gyülekező viharfelhőket figyeltem. Andris odajött hozzám, barátságosan megpaskolta a vállamat, és azt mondta:

– Nem szabad haragudnod az öregre, néha nagyon gyorsan megváltozik a hangulata. Meglásd, holnapra mindketten elfelejtitek az egészet!

Egész éjjel nem tudtam aludni, nemcsak az odakint tomboló vihar és a folyvást szemembe villanó istennyilák miatt, hanem azért sem, mert egyre csak a Főnixen járt az eszem. Éjfél körül félelmetes zajok szüremlettek le a padlásszobából. Úgy hangzott, mintha ördögök tivornyáztak volna odafenn: recsegett-ropogott a plafon, lábdobogás, vinnyogás, majd nyüszítés hallatszott, aztán felismertem Ágoston bácsi mély baritonját; valamilyen ismeretlen nyelven beszélt. Kénes bűz szökött az orromba, és megfájdult a fejem. Reszkettem. A lappangó rejtély megbénított, nem mertem kibújni a takaróm alól, hogy utánajárjak az eseményeknek.

Másnap reggel hiába kérdeztem a bátyáimat, ők semmit sem vettek észre, sőt, kinevettek, mondván, a viharban nyögő fáktól rémültem meg ennyire, és az ablakunkat karistoló ágak hangját véltem emberi vinnyogásnak.

Ágoston bácsikánk még két napig vendégeskedett nálunk, de többé nem léphettünk be a szobájába. Az ünnepek elteltével az elutazásához készülődött, ám ezúttal nem egyedül távozott: magával vitte Imrét.

A szegény özvegyasszony hosszas győzködés után odaadta az unokáját a gazdag világutazónak, aki megígérte, hogy a fiút a legjobb iskolákba járatja, idegen nyelvekre tanítja, és minden lehetséges földi jóval elhalmozza.

– Mindenkinek jobb lesz így – vélte apám –, hiszen az öreg Etelka néni ugyan miből nevelte volna fel azt a szegény árvát? Így is éheztek éppen eleget!

A bátyáim egyre csak azt hajtogatták, milyen szerencsés az Imre, és morgolódtak, hogy jómódú rokonunk miért nem őket választotta, mert akkor most ők utazgathatnának mindenféle külhoni országokba, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjenek. A magam részéről nem tudtam eldönteni, irigyeljem-e Imrét, de abban biztos voltam, hogy édesanyánk egyikünket sem adta volna oda a nagybátyánknak. Sokáig emlékeztem Imre zavarodott arcára, ahogy félig örvendve, félig ijedten beszáll az automobilba, és a bizonytalan mozdulatra, ahogy intésre emeli a kezét.

Hét év telt el. Ez idő alatt Ágoston bácsi egyszer sem jött látogatóba. Képeslapokat és leveleket küldött, melyekben beszámolt csodás utazásairól. Részletesen mesélt Imre neveltetéséről, arról, hogy milyen könnyen elhagyta a dadogást, és mekkora tehetsége van a nyelvekhez: könnyedén elsajátította a franciát, az angolt és az olaszt. Imre külön levelezett a nagyanyjával, és Etelka néni csakhamar úgy járt-kelt a faluban, mint akinek királyi vér csörgedezik az ereiben. Vége-hossza nem volt a sok dicsekvésnek: Imre most Cambridge-ben tanul, aztán meg, hogy orvosnak készül, híres professzor vagy feltaláló lesz belőle, éppen Egyiptomban járt, és részt vett egy régészeti ásatáson, tökéletesen játszik három hangszeren, híres művészemberek a barátai, és olyan sok pénzt küld haza, hogy abból Etelka néni gond nélkül éldegélhet.

Irigyeltük Imre szerencséjét, és nehezteltünk rá, amiért nem jön haza látogatóba, és nem mesél személyesen az élményeiről. A legelképesztőbb azonban az volt, amikor Etelka néni meghalt, és Imre nem jött el a temetésre. A faluban azonnal megindult a sugdolózás a hűtlen gyermekről, akinek felvitte az Isten a dolgát, és könnyen elfelejtette, honnan indult valójában. Végleg elenyésztek a levelek, nem kaptunk több képeslapot Ágoston bácsitól sem.

Teltek-múltak az évek. Vad csínytevésekkel teli nyarak, fülledt tóparti éjszakák a lányok társaságában, fullasztó cigarettafüst és hangosan bömbölő rádió a kiskocsmában, mialatt az első fröccsöt ittuk, lógás az iskolából – ezekre emlékszem a legélénkebben azokból az időkből.

Az utolsó Karácsonyt ültük érettségi előtt, mert a következő évben egyetemi felvételire készültem, és anyám rettenetesen sírt, hogy végleg szétszakad a család, amikor hangos dudálással, a falu főutcáján büszkén végigkocsizva megérkezett Ágoston nagybátyám és Imre. Mintha gyermekkorom színes álmai elevenedtek volna meg: a vén csavargó ugyanúgy nézett ki, mint amilyennek legutóbb láttam, ravasz tekintete végigsiklott rajtunk, mosolya vigyorrá terebélyesedett, majd az örömtől zokogó anyánkat megölelte és megcsókolta. Ezután kiosztotta az ajándékait. Csupa felnőttes holmit kaptunk: szivartárcát, értékes könyveket és velünk egyidős borokat. A szánkban csakhamar szétolvadt a fűszeres csokoládébonbonok és a kimondhatatlan nevű gyümölcsök zamatos íze.

Imrét meg sem ismertük. Méregdrága szövetkabátot, öltönyt, selyeminget, és krokodilbőrből készült csizmát viselt. Magabiztosan, sugárzó arccal lépett oda hozzánk, és kezet nyújtott nekünk. Egész megjelenésében Ágoston bácsikánkra hasonlított, és bár egykorúak voltunk, ő évekkel idősebbnek tűnt.

– Annyira örülök, hogy újra itt lehetek! Mindent el kell mesélnetek! – mondta, és cigarettával kínált.

Azonnal lenyűgözött. Zavartan toporogtam előtte, és azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Andrisnak jött meg a hangja leghamarabb, és csak mesélt és mesélt mindenféle iskolai eseményekről, a tanárainkról, a terveinkről, Imre meg figyelmesen hallgatta, és időnként udvariasan bólogatott. Belém hasított, hogy valószínűleg unja az egészet, hiszen ennél százszor érdekesebb kalandokban lehetett része, de Imre semmi jelét nem adta annak, hogy érdektelennek tartaná a mi eseménytelen életünket, így hamar megnyugodtam, és feloldódtam a közelében.

Imre igazi úriemberként viselkedett, és hamarosan az egész falut az ujja köré csavarta. Akárhová hívtak bennünket, a külföldről érkezett rokont magunkkal kellett vinni, és ő fáradhatatlanul mesélte a csodálatos történeteket lélegzetelállító kalandjairól. Utazott léghajóval, élt a fáraók földjén, oroszlánokat lőtt a szafarin, és csupa olyan dolgot tett, amiről mi csak álmodozhattunk. Éppen úgy mesélt, mint Ágoston bácsi gyermekkorunkban, ugyanazzal a hanglejtéssel, ugyanazokkal a mozdulatokkal. Bár nagyon készségesnek és finom modorúnak tűnt, hamar észrevettem, hogy azokban a percekben, amikor azt hitte, senki sem figyeli, összeráncolta a homlokát, és mélyeket sóhajtott.

Különös szomorúság lengte körbe, és azon tűnődtem, merjek-e rákérdezni az okára. Ám alighogy megérintettem a vállát, Imre összerezzent, mosolyt erőltetett az arcára, és újabb történetbe kezdett. Nem tudtam a szívéhez közel férkőzni, éreztem, hogy sosem fog őszintén beszélni velem.

Ágoston bácsi és Imre együtt laktak a padlásszobában, és reggelire rendszerint nem jöttek le. Az ebédet mindig együtt költöttük el, olyankor terveket kovácsoltunk, hogy délután merre csavarogjunk, miképpen szórakoztassuk Imrét. Egyik nap kitaláltuk, hogy átvisszük a Csepő lányokhoz, akiknek zongorájuk volt, mert Imre azt mondta, nagyon régen játszott a hangszeren, és szeretné feleleveníteni a tudását. Örömteli várakozással néztünk az este elébe, de Ágoston bácsi, amikor megtudta, mire készülünk, dühösen rámordult fogadott fiára:

– Most nem mehetsz! Elfelejtetted, hogy dolgunk van?

Imre arca hamuszürke lett, és valami bocsánatfélét hebegett. Soha nem felejtem el a szemében támadt rettegést, ahogy felment a lépcsőn.

Aznap éjjel nyugtalanul forgolódtam az ágyban. Furcsa zajokat hallottam a padlásszobából, nyöszörgést és tompa puffanásokat, mintha valakit ütöttek volna. Eszembe jutott a gyermekkori emlék, a vihar és a Főnix-láda. Ugyanaz a bénultság kerített hatalmába, mint régen, de elhatároztam, hogy másnap kiderítem, miért viselkedett Ágoston bácsi olyan szigorúan az unokatestvéremmel.

Ám a következő napok csalódással teltek. Ágoston bácsi és Imre nem mutatkoztak, az ajtót bezárták, és édesanyám szelíd kopogtatására csak egy mogorva válasz jött:

– Egy fontos munkán dolgozunk, ne zavarjatok!

Az ennivalót a küszöbön kellett hagyni nekik, és a házban nem volt szabad zajt csapni. A bátyáimnak és nekem nem tetszett az új rend, ezért úgy döntöttünk, kimegyünk korcsolyázni.

Visszanéztem az útról, és észrevettem, hogy meglibbent a padlásszoba ablakán a függöny.

Három nap múlva végre előjöttek. Imre sápadtnak és nyúzottnak látszott, Ágoston bácsi viszont jó kedvében volt, és kedélyesen elbeszélgetett a szüleimmel. Meglepően sok kérdést tett fel nekem is, szinte minden érdekelte: a jegyeim, a barátaim, a jövőbeli terveim. Még egy történelemfogalmazásomat is elkérte, aztán megdicsérte az íráskészségemet. Megkérdezte, udvarolok-e már valakinek, és amikor fülig pirulva bevallottam, hogy még nem, felkacagott, és elégedetten megpaskolta a hátam.

– Helyes, helyes! Ráérsz még arra, most a tanulás a legfontosabb! – mondta.

Ebéd után édesanyám kávét szolgált fel, Ágoston bácsi pedig kifogyhatatlannak bizonyult a történetek terén. Csak mesélt és mesélt, ám hirtelen minden magyarázat nélkül komor hallgatásba burkolózott.

– Az utóbbi időben sok terhet raktam ennek a gyereknek a vállára – mondta néhány perc múlva sajnálkozva, és megsimogatta Imre fejét, aki összerezzent, amikor hozzáért –, így azt hiszem, az lenne neki a megfelelő jutalom, ha moziba vinnénk a közeli városba. Utána beülhetnénk egy cukrászdába, mit szóltok, fiúk? – fordult hozzánk.

Andris azonnal helyeselni kezdett, és a többiek is örültek a javaslatnak. Egy napunk maradt hátra a vakációból, és minden lehetőséget ki akartunk használni mielőtt visszamennénk a kollégiumba.

– Mindenki a vendégem egy dobostortára! Utána pedig beszédem van a szüleitekkel. Úgy hallottam, ez a Misi gyerek egyetemre készül – bökött most rám, és a szája szegletében hamiskás mosoly bujkált. – Tehetős ember vagyok, szívesen támogatnám, hogy a tanulmányait egy külföldi egyetemen folytassa. Mit gondolsz, Misi, lenne kedved velünk tartani, egy kicsit utazgatni a világban, és az érettségit valamelyik nevesebb külföldi iskolában letenni?

Megpaskolta az arcomat, és én elvörösödtem. Lopva Imrére pillantottam: elsápadt, és beharapta az ajkát. Úgy nézett rám, mint egy vadállat, akit sarokba szorítottak. Anyám elpityeredett, apám csöndesen azt mondta, meg kell ezt még jól gondolni, de én dönthetek. A testvéreim hallgattak. Szédültem. Azt mondtam, megfájdult a fejem, szeretnék lepihenni. Ez félig meddig igaz is volt, hiszen a váratlan lehetőség igencsak felzaklatott. Elnyúltam az ágyamon, néztem a félig bepakolt bőröndjeinket – arra gondoltam, hogy holnap talán mégsem a kollégiumba megyek vissza, hanem valamilyen idegen földre –, és hallgattam, ahogy felbúg az automobil motorja. A társaság elindult szórakozni.

Örültem, hogy végre egyedül maradtam. Fölkeltem, és felmentem a padlásszobába. Az ajtót zárva találtam, de tudtam, hol tartja anyám a pótkulcsot, így könnyen bejutottam. A helyiségben félhomály és iszonyú rendetlenség fogadott. A könyvek, a ruhák, a furcsa ereklyék szanaszét hevertek, az asztalon egy félig megrágott alma és egy felborított borospohár árválkodott. Meggyújtottam a petróleumlámpát, és alaposan körülnéztem. Semmi szokatlant nem vettem észre, de engem most csak egyetlen dolog érdekelt: a Főnix-láda. Csakhamar megpillantottam, ott állt a szokott helyén, a sarokban. Ólomsúly nehezedett a lábamra, amint felé lépkedtem, és remegett a kezem, ahogy a fedeléhez nyúltam. Mély levegőt vettem, lehajoltam, és egy gyors mozdulattal kinyitottam.

Üres volt.

Végigtapogattam a tükörsima alját és az oldalait, bevilágítottam minden szegletébe. Fölöttébb gyanúsnak véltem, hogy semmit sem tartanak benne. Ujjaimat végighúztam a Főnix faragáson: a lángokból születő madár testének aprólékos kidolgozása mestermunkának látszott. Végre pontosan láttam, mit tartott a karmai között: egy emberi alakot. Fölegyenesedtem és még egyszer körbevilágítottam a lámpával elölről hátulról, de semmi sem utalt arra, hogy a láda bármiféle titkot rejtene.

Felsóhajtottam, és magamban elátkoztam ostoba, gyermekkori énemet, aki buta rémálmoknak hitt, és lépten-nyomon szörnyeket sejtett. Ágoston bácsi ajánlata jutott az eszembe, és megborzongtam. Íme, kézzelfoghatóvá vált, hogy végre én is részesülhetek mindama gazdagságban, amit eddig csak Imre élvezett, de a külhoni kalandozások gondolata megrémített. Édesanyám arca ködlött fel előttem, és tudtam, ha messzire mennék tőle, azzal gyógyíthatatlan szomorúságot okoznék neki. Megszoktam ugyan az önálló életet, hiszen gimnáziumba már a közeli városba jártam, évközben pedig a kollégiumban laktam. Az egyetemi szemeszterek alatt is ugyanez a sors várt rám, de mégiscsak közel maradhattam a családomhoz. Mindig is úgy képzeltem, a szülőfalumban szeretnék élni és dolgozni.

Ilyen súlyos gondolatoktól terhesen mentem vissza a szobámba, és álomtalan álomba zuhantam. Már jócskán feljött a Hold, amikor felébredtem az automobil hangjára. Ajtó csapódott, és a konyhából kiszüremlő izgatott beszédből azt vettem ki, remekül sikerült a délután. Édesanyám nevetgélt, aminek igazán örültem.

Egyszer csak valaki torkon ragadott, és úgy leszorított, hogy mozdulni sem bírtam. Alig kaptam levegőt. A sötétben nem tudtam kivenni támadóm vonásait, de a hangjáról azonnal megismertem.

– Nem szabad velünk jönnöd, Misi! Vissza kell utasítanod Ágoston bácsi ajánlatát!

Imre vasmarokkal tartott, és el sem tudtam képzelni, hogyan lehet ekkora ereje. Kétségbeesetten kapálóztam, persze eredménytelenül. Végre elengedett, és én levegő után kapkodtam.

– De hát miért? Mi bajod? Csak nem vagy irigy? – kérdeztem lihegve.

Imre közelebb hajolt, és megragadta a karomat. A Hold fényében megpillantottam a szemét: sárgán villant, és állati erő sugárzott belőle. Abban a pillanatban rettenetesen féltem tőle.

– Ne légy ostoba – felelte Imre fojtott hangon. – Többet nem mondhatok, de jól jegyezd meg, ha élni akarsz, utasítsd vissza az öreget!

Még mielőtt bármit is tehettem volna, eltűnt. Döbbenten feküdtem az ágyamon, és az agyam nem akarta elfogadni az imént történteket. Akárhogy erőlködtem, nem bírtam rájönni, hogy tudott Imre ilyen nesztelenül bejönni, és ugyanolyan észrevétlenül távozni. A rémülettől moccanni se mertem. Nemsokára bejöttek a bátyáim, akik, mivel azt hitték, hogy alszom, a sötétben gyorsan levetkőztek, és nyugovóra tértek.

Az éjszaka nyugtalanul telt, ismét ide-oda hánykolódtam a takaróm alatt. A neszezés, mely később nyögdécselésbe csapott át, összetéveszthetetlenül a padlásszoba felől jött. Felkeltem, és bár minden ízemben reszkettem, szentül elhatároztam, most végre megtudom, mit művelnek Ágoston bácsiék.

A lépcsőkön fölfelé menet vigyáztam, nehogy nyikorogjon a padló a lábam alatt. A tetőtérben két helyiség volt kialakítva: az egyik a bebútorozott padlásszoba, amelyben Ágoston bácsiék laktak, a másik a mellette lévő befejezetlen szoba, amelyet lomtárnak használtunk. Ez utóbbiba léptem be, és összegörnyedve haladtam előre. A tetőgerendáról molyrágta kabátok lógtak alá, a földön pedig a meszes vödörtől kezdve a régi feltornyozott játékokig mindenféle lim-lomot kellett kikerülnöm. Tudtam, hogy a két szoba közötti elválasztó falat gyenge deszkákból ácsolták, és azt reméltem, a repedéseken keresztül sikerül majd leskelődnöm, de legalábbis hallgatóznom.

A falhoz közeledve a tárgyak lassan körvonalazódni kezdtek a deszkák repedésein átderengő fényben. A már jól ismert kénes szag terjengett a levegőben, amitől kis híján öklendezni kezdtem. Nyögések és sóhajok ütemes váltakozására figyeltem föl, és egy szívdobbanásnyi időre megtorpantam. Először csak sejtettem, mit jelent mindez, aztán a bizonyosság teljesen letaglózott. Hasonló hangokat nyáron hallottam a tó partján, amikor Andris és az egyik Csepő lány elvonultak a közeli bokorba. Akkor nekem is felforrósodott a vérem, most viszont undor fogott el.

Az eszem azt súgta, forduljak vissza, hiszen bármennyire is elítéltem, amit Ágoston bácsi és Imre odaát cselekedtek, illetlennek tartottam ilyesfajta titkokat meglesni. Egy megmagyarázhatatlan erő azonban a falhoz vonzott, és amikor már ott álltam előtte, szégyellősen, mégis lúdbőrös kíváncsisággal bekukucskáltam az egyik résen.

Attól, amit láttam kirázott a hideg. A hátamon lecsorgó verejtéktől átnedvesedett az ingem, és úgy, nyirkosan a bőrömhöz tapadt. Kezemet-lábamat bénító zsibbadás járta át. Az előttem föltáruló kép hirtelen elmosódott, majd élesen kirajzolódott, mintha az agyam ki- és bekapcsolt volna a szörnyűséges jelenet hatására.

Ágoston bácsi és Imre vadállatok módjára viaskodtak egymással, szemükben sárgás lángok lobbantak, torkukból morgás tört elő. Ágoston bácsi bőre szürkének és ráncosnak tűnt, ha nem lett volna a szakáll, meg sem ismerem ezt a roskatag vállú, májfoltos arcú, vad éhséggel néző vénembert. Imre csattogtatta a fogát, és hatalmasokat rúgott, olybá tűnt, menekülni akar az öreg elől, de az meglepő módon gyorsabbnak bizonyult nála: macskaügyességgel a szekrény tetején termett, majd onnan a szoba közepére ugrott, és lendületből úgy leütötte Imrét, hogy annak eleredt az orra vére. A fájdalomtól vinnyogó fiút nyakon ragadta – akkor vettem észre az éles karmait –, és beletuszkolta a Főnix-ládába.

Ágoston bácsi ekkor ismeretlen nyelven kezdett el beszélni, mintha egy verset vagy igézetet szavalt volna, és Imre ugyanezen a nyelven próbált ellenkezni vele. Könyörgését az öreg egy jól irányzott pofonnal elnémította.

A ládára faragott kép felizzott, a Főnix madár megmozdult, és kitárta a szárnyát. Az ébenfa lapokon egyszer csak írásjelek tűntek fel, ragyogó, fehér színben játszottak, a ládából pedig vörös fény áradt. Imre már nem nyöszörgött, csak szaggatottan lélegzett. Fölemelte a fejét, és a résre függesztette a tekintetét.

Észrevett.

Dermedten álltam ott, a szívverésem a fülemben dübörgött, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy elnyomjam zihálásomat. Imre szemében fájdalom és kétségbeesés kavargott, de nem árult el engem. Megrándult egy izom az arcán, és összeszorította a fogát. A fény, ami a ládából jött beborította a testét. Bőre hirtelen áttetszővé vált, és láthatóvá váltak a belső szervei, a lüktető szív, és egy különös, ezüstösen csillogó hajszálvékony érhálózat, amely a vénák mentén húzódott. Ez az egész testén keresztül-kasul átszövő ezüstfonál-rendszer megduzzadt, lüktetni kezdett, és a benne áramló valami egy irányba folyt: a nagybátyám keze felé, amivel Imre fejét tartotta. Láttam, amint ez a furcsa anyag átszivárog belé, mintegy kiszippantotta azt a fiúból. Imre légzése lelassult, a teste elernyedt, és a bőre összefonnyadt, miközben Ágoston bácsi arca kikerekedett, és pirospozsgássá vált. Szemmel láthatólag megfiatalodott. Az egész nem tartott tovább néhány percnél, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A nagybátyám olyan élvezettel csettintett, mintha csak egy finom bort kóstolna. A gomolygó fény lassanként eloszlott. Imre ráncosan és kiszáradva feküdt a ládában, és Ágoston bácsi rácsapta a fedelét. A Főnix gyöngyház szeme gonoszul csillogott.

– Szép álmokat – suttogta rekedten Ágoston bácsi, majd kuncogva az asztalhoz ment, és a petróleumlámpa fényénél egy régi könyvet kezdett lapozgatni, olyan természetesen, mintha mi sem történt volna.

Nem tudom, hogyan jutottam ki a lomtárból, csak arra emlékszem, hogy borzasztóan lassan mozogtam, mert nem akartam zajt csapni. A szobámba érve egyszerre tört rám a sírás és a hasogató fejfájás. Egyetlen gondolat zakatolt bennem: el innen, minél hamarabb! Reszkető kézzel pakoltam be a maradék holmimat a bőröndömbe, és szinte lábujjhegyen mentem ki a házból. Reméltem, hogy elérem a hajnali vonatot, amely a biztonságos kollégiumba visz.

A vasútállomás épületében álltam, és az ablakokra fagyott jégvirágokat bámultam ki tudja mennyi ideig, amikor rádöbbentem önnön gyávaságomra. Imre arca jelent meg előttem, aztán anyám, apám, és a testvéreim jutottak eszembe. Nem hagyhattam őket a padlásszobában élő rémség karmaiban!

A felismerés olyan hirtelen hasított belém, hogy észre sem vettem, mikor kezdtem futni, és hol ejtettem el a bőröndömet. A jeges úton sokszor elcsúsztam, a nadrágom elszakadt, a feltámadó szél lefújta a fejemről a sapkát. Mindezzel már nem törődtem. Csak azért imádkoztam, hogy időben visszaérjek, és megmenthessem a családomat.

Berontottam a házba, és majdnem ledöntöttem a lábáról Andrist.

– Hát te meg hol jártál? – kérdezte csodálkozva.

A kezében a reggeli kávé gőzölgött, és anyám dúdolását hallottam a konyhából.

– Hol van Ágoston bácsi? – lihegtem.

– Elment – felelte Andris. – Azt mondta, sürgönyt kapott és föltétlenül el kell utaznia. Éppen elkerülted.

– És Imre?

– Természetesen vele ment.

– Te láttad Imrét? Hogy nézett ki? Hogy érezte magát? – Görcsösen kapaszkodtam a bátyám karjába, és hallottam, hogy remeg a hangom.

Andris csodálkozva felvonta a szemöldökét, és így szólt:

– Hát hogy nézett volna ki? Olyan volt, mint mindig. Még viccelődött is velem, és sajnálkozott, hogy nem tudott tőled elbúcsúzni. Misi, most komolyan, mi ütött beléd, hogy ilyen korán reggel sétálni indultál?

Összeroskadtam, és zokogni kezdtem. Anyám kétségbeesetten odaszaladt hozzám, a testvéreim körbevettek, és mind vigasztalni próbáltak. Azt hitték, csalódottságomban sírok, mert Ágoston bácsi végül mégsem vitt magával, és örökre búcsút inthetek a külföldi egyetemnek. Nem meséltem el nekik a titkot, hisz’ úgysem hittek volna nekem. A falnak támaszkodva könnyeztem, és őszinte fájdalommal gyászoltam Imrét, akit egy év múlva, amikor a halálhírét megkaptuk, sem tudtam úgy elsiratni többé, mint azon a januári reggelen.  

 

 

 

 

 

4.25
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2013-07-05 18:11 Sren

Sren képe

Elöljáróban hadd mondjam el: nagyon örülök Neked. Tényleg. Mi itt úgy isszuk a jó történeteket, mint a sivatag homokja a vizet, és pár „öreg”, jó író nevét meglátva felörvendünk: jaj, de jó, végre jön valami érdemi a lapra!, valami mesterkéletlen, véletlenül se lapos, nem közhelyes és felkiáltójel-stílusú – a jelzőket élethossziglan sorolhatnám, bocs… a lényeg, hogy Te nem ilyen vagy.

Ezzel szemben a Főnix-láda titkaiba mélyedvén több helyütt kétség fogott el. Műfajok közötti kavarodást érzek kicsinyég (vagy hogy is fogalmazzak). Te „mesélős” író vagy, jelen történeted viszont (horrorba, és, bár a fogalom zavaró itt, mégis mondom: afféle családi drámába hajló) misztikum. Aztán jöve a szétválasztás, szekcionálás nagy művelete, amellyel – tudva vagy öntudatlanul – minden olvasó szembesül. Mesélősnek elég hosszú, de nem elég ízes. Misztikumnak, horrornak egyértelműen túl hosszú, fürtös-csarvarlatos, és a családtörténet-stílus, mely önmagában is pont elég bukkanót hordoz, tökre elveszi az élét a horrorisztikus beütések, csattanók, hajtűkanyarok lehetőségének. A kibontakozni készülő dinamika meg inkább kaján, „én ittse voltam, bocsesz” vigyorral továbbevez a sokféle benyomás keltette hullámokon.

Ebből a szempontból a toronyórás írásod jobban sikerült. Az nyomot hagyott bennem; ez nem nagyon fog (noha a dráma a végén oké, Imrére emlékezni fogok, de gondolom, nem ez, nem CSAK ez volt a cél).
És akkor még nem beszéltem a soknyi vesszőhibáról (egyenrangú tagmondatok közötti cuccos, az felsorolás, így vessző illik közébük), szórendekről, ilyesmikről – bár ezt a Karcon mostanság nem ildomos, még majd megkapnánk a kritikát, hogy mert annyira a szent szabályokkal operálunk! (Utóbbit ne vedd magadra véletlen sem, csak afféle szerkesztői nyafogás.)

Remélem, nem bántottalak meg semmivel – hiszen tudod, sosem ez a célom, csak segíteni szeretnék. Jó volt olvasni az írásodat, a több szempontból kapufa-jelleg ellenére is. (És minden írásodra rákattintok, és végig is olvasom, mert érzem, mi diktálja őket… de ennél több van benned, ugye tudod? És, természetesen, ez csak egy vélemény. Lehet, hogy másokéival jobban jársz, de lehet, hogy nem...)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2013-07-05 20:28 Borika

Borika képe

Drága Sren, köszönöm, hogy kitetted! :) Ó, nem több ez, mint egy ujjgyakorlat (mert az utóbbi időben kissé berozsdásodott a virtuális pennám, most olajozgatom), amúgy meg régóta szerettem volna egy olyan régies hangulatú, klasszikus rémtörténetet írni. Nem feltétlenül horrornak szántam, ettől függetlenül azt gondolom, nem mindig baj, ha néha keverednek a műfajok. A dinamikára jól ráéreztél, a vesszők és egyebek mea culpa (khm, ó, de hiányzott már a „szerkesztői nyafogás”). Érdekes, hogy említed a toronyórásat, mai szemmel nézve már nem tartom annyira erősnek. Örülök, hogy elolvastad, és abszolút segítségnek veszem minden szavad! Hogy ennél több van bennem? Minden bizonnyal, hiszen még csak az út elején járok. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

szo, 2013-07-06 08:30 lehel

lehel képe

A horror attitűdöt inkább thrillerre cserélném. Az jobnban illik ide.

szo, 2013-07-06 08:22 lehel

lehel képe

Szia!
A következőket vettem észre:

1.) Csupa felnőttes holmit kaptunk: szivartárcát, értékes könyveket, velünk egyidős borokat, a szánkban pedig szétolvadt a fűszeres csokoládébonbonok és a kimondhatatlan nevű gyümölcsök zamatos íze. - a felsorolást követően hirtelen térsz át a gyümölcsök és csokoládék élvezetére. Olyan, mintha kimaradt volna egy fél mondat. Én pontot tennék, és a nasizós részt új mondatba írnám.

2.) Engem azonnal lenyűgözött, még akkor is, ha zavartan toporogtam előtte, és azt sem tudtam, hogy mit csináljak. - "még akkor is, ha" helyett "mert", ugyanis a két mondatrész nem ellentétes egymással, mivel a zavartság nem zárja ki a lenyűgözöttséget. Amúgy szerintem inkább írd át a mondatot, mert a merttel túl magyarázónak fog tűnni a szöveg.

3.) Az ebédet mindig együtt költöttük el - mi felénk úgy mondják, hogy együtt töltöttük el az ebédet.

4.) hiszen a váratlanul lehetőség igencsak felzaklatott. - váratlanul ért/váratlan. - utóbbi jobban tetszik.

5.) ...A társaság végre elindult szórakozni.

Örültem, hogy végre egyedül maradtam... - végre - szóismétlés. Az első mondatból kihúznám.

5.) Ajtó csapódott, és a konyhából kiszüremlő izgatott beszédéből azt vettem ki, remekül sikerült a délután. - elveszett az alany. Beszédéből helyett legyen beszédből.

6.) a sötétben gyorsan levetkőztek és nyugovóra tértek. - azt hiszem, hogy az és elé mehet egy vessző.

7.) Az vasútállomás - a vasútállomás

Kellemes volt olvasni, bár soknak éreztem azt, hogy állandóan meséltek a történetben. Az elején belekezdett Ágostn a kalózos történetbe, én sajnáltam, hogy nem tudtunk meg a sztoriról többet. Misi egy hajszálnyit lányosan érzelgősnek tűnt. A történet vége szerintem nem a lehjobb. Ha Imrét nem is lehet megementeni, még egy dráma azelőtt, hogy elutazik a boszorkánymesterrel, beleférne. Egy nagy vita, leleplezés, valami hasonló.

Köszönöm a történetet.

szo, 2013-07-06 08:31 Kentaur

Kentaur képe

Emlékszem, amikor együtt gyakoroltunk, akkor milyen volt az írásképed. Akkor nem látszott még, hogy leszoksz majd a túlírásról, logikai bakikról, érthetetlen ugrásokról. Csak az látszott, hogy meg fogod próbálni.
Tényleg sokat fejlődtél.
Most már morogni fogunk, hogy van ott több is, meg tessék jobban odafigyelni. Eljött az a pont, hogy sokkal nehezebb dolgokra kell odafigyelned, és nem csak a szabályokról beszélek. Most válik el, hogy megmaradsz egy egész rendben lévő írónak, amennyiben ráérzel a szabályokra, vagy leásol mélyre, és ujjgyakorlat helyett előállsz egy remekművel.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2013-07-06 12:01 A. G. Stone

A. G. Stone képe

Kedves Borika!
Köszönöm az élvezetes, dinamikus történetet! :) És megmosolyogtatott az Ágoston név, ugyanis "civilben" én is e névre hallgatok. :) Már régen olvastam jó rémtörténetet. Így tovább!

Üdv, Stone

szo, 2013-07-06 14:09 Borika

Borika képe

Lehel: köszönöm, hogy ilyen áldozatos munkát tettél rá, máris eszközlöm a javításokat! Kb. mindennel egyetértek, kivéve talán az „elköltötték” avagy „eltöltötték” az ebédet, én úgy ismerem: elköltötték. Egyébként meg nem vitatkozom veled, mert mindig jókat mondasz, és egyik legalaposabb bétám vagy. Hogy a kalóztörténet nem lett befejezve, hogy sok benne a „mesélgetés” és hogy az egész történetnek ilyen a vége, az egy szándékos írói stratégia volt, ámbár hajlok arra, hogy az általad említett végső konfrontáció (vita, leleplezés) dramaturgiailag talán jobbat tett volna a történetnek, ezen még gondolkodom.
Ágoston bá’ (azaz A. G. Stone): szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! :D Kösz, hogy olvastad, és örülök, ha tetszett.
Kentaur: mit mondhatnék? A jó pap is holtig, hisz tudod, én meg aztán örökké fejlődök, és igyekezni fogok. Örülök nagyon a régi jó Kentás morgolódásnak, nem is tudod, milyen jót tesz! :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

szo, 2013-07-06 20:43 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ó, én is épp mondani akartam Lehelnek válaszul, hogy mifelénk is elkölteni szokták az ebédet. Ez talán tájnyelvi változat, de nekem tetszik (eltölteni az időt szokás, és eltöltünk együtt egy ebédnyi időt).

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2013-07-13 15:01 Z. Cz. Domonkos

5

Nagyon tetszett. Jó a történet és hangulatát is nagyon eltaláltad. Élmény volt olvasni
Egy dolog zavart meg az elején, hogy a szereplő aki E/1.-ben meséli fiú. Először lánynak képzeltem, érthető módon. De ez nyilván csak az én hülyeségem.
Szerintem az "Üres volt"-t és azt, hogy "Észrevett" ne külön bekezdésbe írd hanem az előző bekezdés végére. Nem tudom mások, hogy vannak ezzel de én amiikor még az előző bekezdést olvastam közben már elolvastam ezeket is (mivel külön állnak, a nagy térköz miatt elégé figyelemfelkeltők) és így nem volt akkora a meglepetés.

szo, 2013-07-13 18:10 Borika

Borika képe

Kedves Domonkos, nem is hiszed, mennyire örülök, hogy hozzászóltál! Köszönöm az észrevételt, és persze örülök, hogy tetszett. Ami a lányos stílust illeti: mivel nem te vagy az első, akinek ez szemet szúrt, nyilvánvaló, hogy nem egészen sikerült fiús szemszögből megragadnom a dolgokat, ez állandó problémám egyébként. Igyekszem majd rájönni a technikájára, nincs más hátra, mint sok sok gyakorlás. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

v, 2013-07-14 12:58 Z. Cz. Domonkos

Vagy írd lányos szemszögből! Szerintem úgy is tök jó lenne ez a történet.
Vagy a fiús szemszög a járt út? Néha azért el lehet hagyni. :)

v, 2013-07-14 21:22 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ennél a történetnél a narrátor fiút kíván - szerintem. Sokkal vállakozóbb kedvűek, jobban vonzódnak a különlegességekhez, érdekesebb is neki egy "világutazó nagybácsi" és a kalandjai - főleg részt venni benne! -, mint egy lánynak lenne. Persze a mostani "emanciplát társadalom" elmossa ezt, de szerintem ez a történet fiú PoV-t kíván.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2013-07-15 15:30 Borika

Borika képe

Igen, egyetértek Dórival, szerintem is fiú nézőpontjából kell megírni, csak valahogy jobban. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2013-07-15 16:24 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Nem tudom, segít-e, de Onsai régebben írt a férfi-nő stílusbeli különbségekről. Bevallom, személyreszabottan most nem tudnék mit tanácsolni, nekem nem tűnt fel, hogy "lányos" a stílus, de elég gyorsan olvastam, a legtöbb részlet fölött elsiklottam.
Onsai igevágó írásai nem tudom, hol vannak a neten. Egy időben kerestem, a blogján nem láttam, de kénytelen ott lenni valahol. Ha jól emlékszem, ő azt mondta, megfigyelése szerint a fiúk cselekményközpontúak, ahogy mesélte (erre nagyon emlékszem, még az első Fantasztikus Napon beszéltük) "a hajuknál fogva belógatják a karaktert a történetbe". A lányoknál az emóciók a fontosak, illetve, mivel a nők általában érzékenyebbek a kommunikációban, a finom árnyalatok, emiatt gyakra túlírják a párbeszédet, túlkommentározzák. Illetve ugyanezen oknál fogva a kommentárokban sokkal markánsabb a nonverbális jelek használata. (Ránézett, megfogta a kezét, legyintett, felvonta a szemöldökét stb.)
Mivel fiú PoV, ha a narrációban ezek erősen megjelennek, nőiessé válhat a stílus - talán. Persze ez egy vélemény, és nem kizárólagos, de megpróbálhatod felhasználni. Ettől persze nem lesz fiúsabb a szemszög, ám cseles kis lépés, nem? :)

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2013-07-15 17:30 Borika

Borika képe

A cselekmény központúsággal kapcsolatban alighanem igazad van, bár a fene tudja, nem biztos, hogy mindig érvényes (van olyan férfi szerző, aki húsz-harminc oldalon keresztül taglal egy beszélgetést, nuku akció), hanem inkább a túlírt párbeszédeknél tapintottál rá a dologra. Bár ez is olyan, hogy a csuda tudja… A párbeszéd kommenteknél a férfiak is szoktak olyanokat írni, hogy megrántotta a vállát, felvonta a szemöldökét stb. Talán a leíró részeknél nyilvánvalóbb a nőies érzelgősség, túl sok a jelző, emiatt válik túlcifrázottá. A férfiak lehet, hogy minimalistább stílust használnak. Egyszer érdekes lenne egy ilyen játékot játszani akár itt az oldalon, hogy ugyanarra a témára milyen novellát írnak férfiak és nők. Dóri: a tippek amúgy jók, igyekszem majd betartani őket, oszt majd még Onsait is nyaggatom privátban több infóért! :D

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2013-07-15 17:53 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Na ja, erre mondtam, hogy nem örökérvényű. Ez inkább általánosság, mint konkrét. Én is olvastam a romantikusokat, most gyűrök megint egy Tolsztojt (belőle sosem elég, megint rádöbbentem, hogy nem az én világom, de hát Tolsztojt nem hagyunk féleb, még ha hármezer oldal Dosztojevszkij várakozik is csendesen), nem kell bemutatnod a hosszas leíró részeket és a nonverbális kommentárokat. Igaz, mindig megfogadtam, hogy elkészítek egy statisztikát Onsai megfigyelésének cáfolására/igazolására, sosem tettem meg. A csuda tudja, ahogy mondod. Lehet, hogy bármennyire is "lefogyasztod" a művet, a legszikárabb formájában is "nőies" marad.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2013-07-15 20:25 sneaker

Azért az is hozzátartozik a képhez, hogy női szerzőtől az olvasó automatikusan női narrátort vár, és nehéz megbarátkozni azzal, hogy mégsem azt kapott. Engem ez a kis "előítélet" zökkentett ki párszor.
Szóval továbbgondolva a játékodat, lehetne esetleg úgy, hogy utólag kell kitalálni, melyik mű milyen nemű szerzőtől született.

h, 2013-07-15 20:40 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ilyen már volt, Blade anonimként feltette a novellát - ezek a Kivagyok én? írások néven mentek. Ott a nemet és a nevet is meg kellett tippelni. Végül leállítottuk.

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2013-07-16 07:14 Borika

Borika képe

Hm, igazad lehet. Szóval ha ezt Pityi Palkó néven publikáltam volna, akkor kevésbé lett volna feltűnő, hogy a szöveg nőies? :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2013-07-15 23:23 Kentaur

Kentaur képe

Bocsánat az offért, de én azt figyeltem meg, hogy ez olyan, mintha traktorvezető nőket, és traktorvezető férfiakat néznénk. Az írás régebben - és még ma is kicsit, lássuk be - férfifoglalatosság volt, mint ahogy a traktorvezetés is. Ám a gépnek édes mindegy, ki vezeti, és a lényeg a szép barázda: rakás példát lehet mondani, amikor a pasi író romantikus meg beszédes, gondoljunk csak híres romantikus füzetecskék férfi írójára, és van szép számmal cselekményes-gonoszkodós női író. Igazából ez csak akkor látszik, ha a traktorvezető szándékosan piros masnit vagy csokornyakkendőt köt a fogódzóra. Ha értitek, mire akarok kilyukadni. :-D
Vágták már nekem is a fejemhez, hogy "ahhoz képest, hogy nő vagy"(béke poraikra), de ha nem árultam el, akkor kivétel nélkül pasinak gondoltak, és nem azért, mert olyan unnőies vagyok, hanem mert ez az alapelvárás, és nem kezdtem el szerelemről ömlengeni=pasi-íráson ez bizony nem látszik, ha az író jó, és nem akarja, hogy látsszon.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2013-07-16 07:20 Borika

Borika képe

“Az írás régebben - és még ma is kicsit, lássuk be - férfifoglalatosság volt” – Ööö… én inkább úgy fogalmaznék, hogy a történelem folyamán a férfiak uralta társadalomban több megjelenési lehetőség jutott a férfiaknak, tehát innen ez a gondolat, de a nők ugyanúgy írtak (csak titokban), és ráadásul jól (néha jobban?) írtak. Izé, nem vagyok feminista, vagy ilyenek, szal nyugi. :D
A többi dologban aranyat szóltál, drága Kentaurom, a traktoros példád meg nagyon patentos. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

k, 2013-07-16 10:09 Kentaur

Kentaur képe

Ezért volt férfifoglalatosság, a patriarchális társadalmi felfogások miatt, az ilyenek csak ritkán azért azok, mert csak férfiak tudják megcsinálni őket.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2013-07-16 10:28 Zora

Zora képe

Kalandos történet, jó volt olvasni is. :)
Mégis van, amibe "belekötnék", ha nem bánod. :) Az egyik ez a bonyolult rokonság. Azt kifejted, hogy mi mindennel volt teli a nagybácsi szobája, részletesen, de azt nem, hogy Imrét miért nem kedvelik a testvérek. Ez a probléma annyira összetett, és olyan sok családi konfliktus forrása, hogy nem lehet egyszerűen csak annyival letudni, hogy dadogott meg dilinyósnak csúfolták és kész... Csak ez az egy momentum megérne egy külön novellát, amolyan Móriczosat. Az egész novella ezen a momentumon alapszik: a nagybácsit azért tűrik meg a házban, mert Imrét szemelte ki, nem valamelyik saját gyereket. Ha saját gyerekkel lakik együtt, hallat fura hangokat éjjelente, már rég a heréjénél fogva lógna egy diófaágon. Imre iránt azonban közömbös, a család le se tojja mi történik. Mi több, a végén a főhős se őt megy vissza megmenteni, hanem a családját. Imre elveszett, ezt a család észre sem veszi, főhősünk pedig tudja, de arra se veszi a fáradságot, hogy bárkinek elmondja, elintézi annyival, hogy úgyse hinne neki senki. Tudom ez hogy működik, elsőkézből, tényleg ilyenek az emberek, ezzel nem keveredtél ellentmondásba, csak ezt a problémát súlyozottabban kellett volna bemutatni. Ehelyett más dolgokra pedig feleslegesen térsz ki, és ezért is mondják a többiek, hogy "lányosnak" érzik a stílust. Egy fiú nem ilyen részletes, nem ilyen jó megfigyelő, nem foglalkoznak azzal, hogy kinek az arcán miféle érzelem tükröződik... az olyan lányos. :))) De lányosnak meg tök jó. :)

Ez a történet számomra arról szól, hogy az emberek szemellenzőssége legalább akkora tragédiákhoz vezet, mintha simán gonoszak. Imre, mindazok ellenére, ahogy a család vele viselkedett, mégis megpróbálja megmenteni a "főhőst". Szóval ez olyan Móriczos-lélektani dolog, amit feldobtál azzal, hogy belevittél egy misztikus vonulatot, csak nem tudom mennyire szántad tudatosan annak. De nekem ez jött át, és emiatt emelkedik ki a többi, szépirodalminak szánt, dögunalmas novella közül.

------------------------------------------

k, 2013-07-16 14:59 Borika

Borika képe

Kedves Zora, nagyon örülök, hogy benéztél, hogy olvastad és ilyen remek kritikát adtál! Érdekes látni, hogy miképpen látnak az olvasók, mit tartanak fontosnak, esetleg mit várnak el egy-egy írás kapcsán. Megláttad benne a lélektani vonalat, csak éppen nem azt az oldalát, amilyennek én szántam, és ez egyszerűen azért van, mert íróként én teljesen másra helyeztem a hangsúlyt, ezért is nem lett az elején jobban kidolgozva a „miért nem kedvelik a testvérek Imrét”. Nem kedvelik, mert elsősorban nem igazi testvér, másodsorban meg dadogós, dilinós, és a gyerekek amúgy is kegyetlenek néha. Nem éreztem úgy, hogy erre több szót érdemes vesztegetni, hiszen akkor szájbarágós lett volna, és így is hosszú lett az egész. Amúgy meg igazad van azzal kapcsolatban, hogy mit kellett volna súlyozottabban kifejezni, és egyébként meg tényleg volt egy másik verzióm a végére, amiben a főszereplő beront a nagybácsi szobájába, megpróbálja megmenteni Imrét, egyszóval valamiféle nagy konfrontáció, de ezt elvetettem, hiteltelennek gondoltam. Milyen eséllyel szállt volna szembe a természetfölötti erőkkel rendelkező Ágoston bával?
„más dolgokra pedig feleslegesen térsz ki, és ezért is mondják a többiek, hogy "lányosnak" érzik a stílust.” – Na, igen, most már tiszta. Itt kötöttem rá a rózsaszín szalagot a traktorra, oszt még masnit is csomóztam. :)
Kösz, Zora, megint csak!

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

sze, 2014-08-20 01:49 Kozma Norbert (nem ellenőrzött)

5

Kedves Borika!

Nem egy történetet volt már szerencsém olvasni tőled korábban. Csodálom a stílusodat és a tehetségedet.
Az itt feltöltött írásaid közül talán ez a misztikus novella hagyta bennem a legmélyebb nyomot, ugyanakkor hiányolom a "Becsületbeli ügy" és a "Fekete fiú" című alkotásokat. Azok az én személyes kedvenceim tőled!

Norbi