A hazatérő

Megállt az idő – ez volt az első benyomása. A házhoz vezető kis ösvényt ugyanazok a nagy kövek szegélyezték, a cseréptetőn gubbasztó varjak régi ismerősök. A repkény, mely telefutotta a ház oldalát és félig-meddig az ablakszemeket, ma sem sűrűbb. Száz évvel ezelőtt is minden ugyanígy állt. Odabent vastag, áporodott levegő fogadta. A festett bútorok, a szárnyas ajtók kopottak, pókhálósak. A konyhán keresztül kiment a hátsó kertbe. Gizgazos, elvadult terület, közepén kiapadt kút árválkodott. Körbe-körbejárt, és mindent alaposan megvizsgált. Az eresz alatt felejtett dézsák csordulásig teltek esővízzel. Az egyik tetejéről óvatosan félrehúzta a faleveleket, és megnézte magát a víztükörben. Elmosolyodott, és a finom, szabályos arc visszamosolygott rá. Haja csak a halántékánál szürkült kissé, de bajusza még mindig feketén, büszkén csillogott.
– Segíthetek? – hallotta a háta mögött felcsendülő hangot. Megfordult, és szembe találta magát egy középkorú asszonnyal.
– Köszönöm, csak nézelődök. Talán megveszem a házat.
– De hiszen nem is eladó! Egyáltalán, hogy jött be? – kérdezte az asszony gyanakodva.
Az idegen közelebb lépett hozzá, erősen a szemébe nézett, és tovább kérdezgette:
– Maga Barczali lány?
– Igen. Ismeri a családunkat?
– Itt lakik ebben a házban?
– Nem, ez nagyon régi ház, a nagyszüleimé volt. Nem is értem, hogy nem dőlt még össze, pedig vályogból húzták, és száz éves is elmúlt.
– És nem akarja eladni?
– Tudom, bolondság, de valahogy ragaszkodom hozzá. Édes Istenem, miért mondom el Önnek mindezt?
– Tehát nem lakik itt senki – szögezte le az idegen.
– Nem, mi a kert végében építettünk magunknak új házat.
– Menjünk abba az új házba, ott nyugodtabban beszélgethetünk – javasolta a férfi, és elindult. Az asszony megbabonázva követte. Úgy ment, úgy lépkedett utána, mintha dróton rángatnák. Az esze tiltakozott, a teste viszont másvalaki akaratának engedelmeskedett. Szólni akart, de nem bírta kinyitni a száját.
Mikro beléptek a másik házba, már lezuhant a hátuk mögött az alkony. Kicsi, szoba-konyhából álló, de tiszta ház, tenyérnyi telken. Száradó ruhák, meszelt kerítés, hátrább tyúkólak, veteményes. A szobában friss kenyér szaga terjengett. Az asszony szeme megkönnyesedett, megcsípte a hideg. Hátát nekivetette a csukott ajtónak, és rázta a szapora lihegés. Nézte, ahogy az ismeretlen ember letelepszik a kályha mellé, és járatja a szemét az ő arcáról a fal melletti ágyon fekvő gyermekre, a gyermekről a bútorokra és a plafonra.
– Hol a férje?
A hangjától tért újra magához.
– Elhagyott bennünket – válaszolta megtörten. – Kérem, ne bántson, nincs semmink!
– Miért hagyta el?
– A kislány betegséggel született. Nem tud járni, akadozva beszél. Én elveszítettem a munkahelyemet, aztán tudja, hogy van az… Fiatalabb feleséget talált, attól lett két egészséges fia.
– Magának mi baja?
– A jobb szememmel gyengén látok.
Egyszerre csend szakadt rájuk. Aztán az ember magához parancsolta. Míg feléje lépdelt, kiverte a hideg veríték, csorogtak a könnyei, és egyre csak a magatehetetlen kislányon járt az esze: én édes Istenem, csak meg ne öljön bennünket!
– Ne féljen, nem bántom! – Mintha a gondolataiban olvasott volna. Nézte egy darabig a reszkető asszonyt, aztán így szólt:
– Vegye elő a régi fényképeket, kíváncsi vagyok a családra. Mondja csak, a régi háznál a kút teljesen kiszáradt?
– Igen, már húsz éve nem ad vizet.
Közben reszkető kézzel kereste elő a poros dobozokat, majd kivette belőlük a megsárgult képeket. Gépiesen magyarázni kezdte, hogy melyiken ki látható, és elmesélte a hozzájuk fűződő történeteket:
– Minden generációba belekapott a nyavalya. Édesanyám fiatalon, tüdőrákban halt meg, nagyanyám egész életében sántított, utoljára aztán tolószékbe került. És a szegénység… Az a legszörnyűbb, hogy a Barczalik soha nem vitték semmire. Nekem is sok az adósságom, mert a házat sem tudtuk rendesen befejezni, a bankból kellett kölcsönt felvenni. Ez itt a dédnagyapám, Barczali Ágoston. Furcsa ember volt, ő építette a régi házat, majd húsz évre rá eltűnt. Vásárhelyre vitt két lovat eladni, de soha többé nem jött vissza. Nagy szenzáció kerekedett belőle akkoriban, dédnagyanyám évekig kerestette. Maga… Maga nagyon hasonlít rá! Ó, de hát miért nem mondta, hogy rokonságban állunk?
A férfi a képen megszólalásig olyan volt, mint a kályha mellett ülő ismeretlen.
– Igen, Barczali vagyok – hagyta helyben. – Azt mondja, szegények? Hogy a családból soha senki nem vitte semmire? Nos, ez nem igaz. Én például nagyon gazdag vagyok! – Elővett egy fekete mappát, és letette az asztalra. – Ezt itt hagyom. Ajándék. Majd nézze meg, ha elmentem.
Megint rájuk telepedett a csönd. Az idegen sokáig nézegette a képeket. Kiválogatta azokat, amelyek a dédnagyapát ábrázolták, és zsebre tette őket. Aztán felszedelőzködött, és menni készült. Az asszony meghatódva, megrendülve állt. Aztán megszólalt:
– Úgy érzem, maga nagyon magányos, ezért jött megkeresni a rokonságát. Ide hallgasson, addig maradhat nálunk, ameddig csak akar!
– Ó, a híres Barczali vendégszeretet! Kedves, igazán kedves, de mennem kell. Maradok is, és megyek is. Hazaérkeztem! Tudja – lépett hozzá közelebb –, én egész életemen keresztül a boldogságot kerestem. Bejártam a világot, és rájöttem, hogy minden ember, minden hely egyforma. Elkeseredtem. És minél jobban hajszoltam a boldogságot, annál inkább megtalált a szerencsétlenség. Egyfajta fájdalmas egyedüllét, rossz üresség. Ahogy telt az idő, egyre boldogtalanabb lettem. Ezért kellett visszajönnöm. Nincs már senki élő rokonom magukon kívül.
Többet nem mondott, csak sarkon fordult, és kiment. Az asszony megbűvölten bámult utána. Majd az asztalhoz lépett, és kinyitotta a fekete mappát. Mindenféle iratok, részvények, ingatlanok tulajdonlapjai, egész vagyonok, és mind az ő nevükre íratva. Döbbenetében szóhoz sem jutott, csak a könnyei iramodtak le az arcán, és azt sem tudta eldönteni, hogy az örömtől, vagy a rémülettől sír.
Ezalatt Barczali Ágoston visszament a régi házba. Száraz ágakból és fadarabokból kupacot rakott a küszöbre és meggyújtotta. A konyhából figyelte, ahogy a lángok szépen lassan felkúsznak a falakon, bekebelezik a repkényt, elkergetik a varjakat, majd feltartóztathatatlanul benyomulnak az ajtókon, ablakokon keresztül. Lehunyta a szemét, és visszaemlékezett arra a napra, mikor megtörtént a csoda. Éppen így lobogott a tűz, kigyulladt az istálló. Összeszaladtak a szomszédok, húzták a kútból a vizet, segítettek neki az oltásban. Ágoston nagy igyekezetében elesett, beverte a fejét, s kiserkenő vére összekeveredett a vödörből kiömlő kútvízzel. Ahogy ott feküdt, ebben a véres-vizes tócsában, óhatatlanul lenyelt egy-két kortyot. Rögtön érezte, hogy valami megváltozott. Attól fogva örökké fiatal, örökké egészséges maradt, de ennek nagy árát fizette: minél erősebb, egészségesebb lett, annál betegesebbé váltak családtagjai. De a csoda–víz más módon is hatott rá. Elhatalmasodott rajta egy furcsa nyugtalanság, érezte, hogy indulnia, mennie kell, mert valahol a világban nagy dolgok várnak rá. Száz éve járta az útját, és titokban megfigyelte leszármazottait: amihez csak hozzákezdtek balszerencsével, betegséggel végződött. Az ő dolgai viszont mindig remekül sikerültek, csak úgy tapadt hozzá a szerencse. Többször szándékosan elverte vagyonát, de mindig újra meggazdagodott, a legkisebb erőfeszítés nélkül. Hatalma lett az emberek fölött: csak erősen kellett gondolnia valamire, és mindenki máris teljesítette az akaratát. Lelkiismeret furdalás gyötörte, és mostanra bele is fáradt a halhatatlanságba. Pontosan tudta, hogy ezt a helyzetet csak egyféleképpen oldhatja meg.
Nézte, ahogy a tűzgyűrű körbefogja. Közel járt hozzá a halál. Egyik pillanatról a másikra megőszült a haja, megráncosodott az arca és a keze. Zsibbadt mindene, és érezte, hogy legbelül egészen összezsugorodik, összetöpörödik. Könnyű lett a teste, mint a száraz falevél, amelyet sebtében felkap a szél. Nem érzett fájdalmat, csak végtelen békességet.
Az asszony elbóbiskolt. Apró neszezésre, mozgásra riadt. Egy alak állt az ablak előtt, aki most feléje fordult, és így szólt:
– Nézd anya, tűzijáték!
Őrjöngő örömmel rohant hozzá és kapta a karjaiba, a saját lábán álló, értelmesen beszélő gyermeket. Értetlenül bámulta, mintha akkor látná először. Agya nem bírta elsőre befogadni a csodás gyógyulás tényét. Különösképpen nem érzett késztetést, hogy a kert végében lobogó tűz felé szaladjon, hogy próbálja eloltani. Legbelül ösztönösen tudta, hogy ez így van rendjén. Életében először elkerülte a nosztalgia, most először nem sajnálta a régi házat. Ahogy magához szorította kislányát felsejlett benne, hogy ezentúl minden jó és szép lesz. Hatalmas robajjal omlott össze a régi vályogház, maga alá temetve mindent, ami csúnya, rossz és fájdalmas. Nem maradt a nyomában semmi, csak remény és új élet.

4.25
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2011-04-12 09:52 Blade

Blade képe

Ember- és érzelemközpontú mese. Igazi Borika írás.

k, 2011-04-12 12:17 krystohans

krystohans képe
4

 Talán az egyetlen , amit hibájaként mondanék, a túlcsorduló, rózsaszín happy. Néha ilyen is kell.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

k, 2011-04-12 18:54 Borika

Borika képe

Blade, Krysto: kösz, hogy olvastátok, bocs, hogy kissé túl csöpögős lett! :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

cs, 2011-04-14 17:52 Obb_régi

4

Oszt, hol marad a jó öreg magyar depresszív paranoia, mi ez a holivudi the end, jól írtad meg de nekem is kicsit rózsa :)

v, 2011-04-17 18:29 Borika

Borika képe

Hehe, köszi hogy olvastad. Hászen nem lehet mindig minden paranoid depresszív, van abbó elég a való világban is! Néha kell egy kis rózsaszín álom :)))

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

szo, 2011-04-30 21:29 Viola

Viola képe
5

 Itt-ott kicsit népmesés hangulatom lett és szeretem az öreg házakat. :)
 Amit válallatál benne, azt teljesítetted: kerek, egész lett, és a hangulata is megvan. Gratula! 

---------------

"...húzd közelebb a széked a szakadék széléhez, mondok neked egy mesét!" F. Scott Fitzgerald

v, 2011-05-01 15:14 Borika

Borika képe

Kedves Viola,

köszönöm, hogy olvastál, és a csillagokat is. Örülök, hogy tetszett! :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"