A toronyórásmester

(mese)

Szilke a háztetőn sétált, és az utcát kémlelte. A nap már régen lebukott, szürke fátyol borult a nagyváradi háztetőkre. A csípős szél megrezegtette a villanyoszlopok között feszülő drótokat. Esőre állt.
Idén hamar beköszönt az ősz, gondolta Szilke, miközben hosszú, vékony lábain hintázva jött-ment a cserepeken, és fázósan összébb húzta magán a kendőt. Két varkocsba fonott haja izgágán ficánkolt a szélben, az arca kipirosodott, és fitos orrával többször beleszagolt a vízillatú levegőbe. Amikor pillantása a közeledő alakra esett, elmosolyodott.
Apó a városközpont felől jött a Körös partján. Bottal araszolt előre, törődött testét nehézkesen vonszolta. Végül megállt a ház előtt és belökte a kiskaput. A feljövő hold fényével fogócskázó Szilke árnyéka az udvarra vetült. Zörgött a bokrok dérverte, elfeketedett levele.
– Csakhogy hazajöttél! Itt már mindent belepett a moha, olyan régóta elmentél! – nyafogott Szilke, és a hidegtől vöröslő orrát törölgette.
– Csiba te, kislány! Hiszen alig voltam el száz esztendeig! – krákogott Apó.
Szilke egy könnyed mozdulattal az udvarra szökkent, és hízelegve Apóhoz dörgölőzött.
– Elkészítettem mindent, úgy, ahogy szereted! – kuncogta, és azonnal tovainalt.
Apó végignézett a házon, és szomorúan csóválta a fejét. Idegenné lett előtte a tornác: a deszka recsegett és nyikorgott a lába alatt, a korlát megkopott. Odabent a falfesték nagy darabokban szakadt és pergett a padlóra. Hogy nem vettem eddig észre, hogy milyen barátságtalan és elhanyagolt lett ez a ház? – morfondírozott. Alig lépett be, eleredt az eső.
A tűzhelyen egy lábasban víz rotyogott. Apó letelepedett a sarokba, elővett egy maréknyi babszemet, és válogatni kezdte őket. Hallotta Szilkét a padláson motozni.
– Gyere le! – kiáltotta neki.
Szilke először bedugta a fejét a kéményen, szippantott egyet-kettőt a koromból, aztán sebbel-lobbal leereszkedett.
– Pfúj, embernek való eledel! – fanyalgott.
– Majd megszokod – vigyorgott Apó.
– Meséld el, merre jártál, mit hallottál!
– Az emberek, egyre bolondabbul viselkednek! Itt, ebben a városban is… Annak az ostoba Sudának az óriásfűzek hetedik családjából már nagyon viszket a tenyere, akarom mondani az ága-boga, hogy megleckéztesse az embereket!
– De miért?
– Az emberek már három óriásfűz családot irtottak ki csak itt a Körös mentén! Ha továbbra is ilyen kártékonyak maradnak, elpusztítanak mindent maguk körül!
– Akkor háború lesz a mi világunk és az övék között? – ijedezett Szilke.
– Még nem. Tanácskozást tartottunk, és a Gübbenők is úgy látták: a városlakók nem szándékos rosszindulatból cselekednek, hanem tudatlanságból.
A Gübbenők, ezek a fekete arcú, pikkelyes testű, mogorva lények a folyómeder alján laknak, és nagy, lapos kövek alatt kincseket őriznek. Megfontolt népség, de ha valami felbosszantja őket, hatalmasat kiáltanak, és olyankor megárad a Körös. Szilke megborzongott, mert iszonyodott a vízi világtól. Ő jobban szeretett szabadon lófrálni a magasban.
– Ne tátsd már a szád, Szilke, inkább gyújts be éjszakára! – szólt rá Apó.
A kislány duzzogott. Felállni nem volt kedve, így összecsapta a tenyerét és tüzet parancsolt. A fahasábok megindultak, mintha láthatatlan kéz rángatná őket, a kályhába ugrottak, és alattuk magától meggyulladt a tűz. Abban a pillanatban megcsikordult a kiskapu. Valaki bejött az udvarra.
– Ember! De régen ettem a húsukból! Ez igazán nagy szerencse, hogy egyikük éppen idejött! – kacarászott Szilke. Többször beleszagolt a levegőbe, és szaporán nyeldeste a szájában összefutott nyálat.
Apó egy pillanatra megállt a munkájában, és fülelt.
– Nem. Ez csak félig ember. És arról a másik énjéről még nem is tud – mondta.
Egymásra pisszegtek, és lélegzetvisszafojtva vártak. Kinyílt az ajtó, és betoppant az idegen. Fiatal legény állt előttük, sáros csizmában, átázott kabátban. Vállán jókora hátizsák. Egy pillanatig meghökkenve toporgott, aztán összeszedte magát, és hangosan, bátran köszönt:
– Jó estét, öregapám, és neked is, kis hölgy!
– Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál – mosolygott Apó. – Mi járatban vagy errefelé?
– Én csak… Azt hiszem, nem jó címre jöttem. A Szabó Ida néni mondta, hogy van itt szoba kiadó, de azt nem mondta, hogy már mások is laknak benne! Nem zavarok tovább, inkább odébbállok!
– Maradj csak, Vince fiam, megférünk itt hárman is!
– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte meglepetten Vince.
– Ó, én sok mindent tudok! De most már emlékszem: Ida néne említette, hogy jössz!
Vince vállat vont, és az asztalhoz ült. Szilke mellé sompolygott, és azonnal elárasztotta a kérdéseivel:
– Mi van a zsákodban?
– Könyvek.
– Minek azok neked?
– Diák vagyok, és folyton tanulnom kell!
– És mi lesz belőled, ha elvégzed az iskolát?
– Mérnök. Mindenféle gépeket fogok építeni.
– Hát Váradot hogy szereted?
– Szeretem! Másodévbe megyek idén, és már tavaly is nagyon tetszett a város, de akkor még kollégiumban laktam. Ott nem szerettem, mert zajosak voltak a többiek, és nem lehetett tanulni.
– Hiányoznak a szüleid?
– Nincsenek szüleim. Mondja csak – fordult a fiú Apóhoz –, mennyibe kerülne itt a szállás?
– Majd megegyezünk fiam. Majd megegyezünk – hümmögött az öreg.
Hallgattak egy sort, majd Apó újra megszólalt:
– Hoztál magaddal valami elemózsiát?
– Van egy kis kenyerem, és egy vég kolbász is akad a zsákomban! – nevetett Vince.
– No, várj, amíg megválogatom ezt a babot, megfőzzük a kolbásszal, aztán megvacsorázunk!
– De hiszen az a fél fogunkra sem lesz elég!
– Nem ismered Apót! – nyelvelt Szilke. – Az nem akármilyen bab, alaposan ki kell szemezni! És Apó olyan vacsorát rittyent, hogy megnyalod mind a tíz ujjadat!
– Lám, hát ezt is megértem, hogy szükség van még az öreg munkájára! – hencegett Apó, és a babot a fortyogó vízbe szórta.
Vince nem szólt semmit, de nagyon tetszett neki a másik kettő évődése. Egymás mellett szorgoskodtak a konyhában, és a diák legnagyobb megdöbbenésére csakhamar három tál sűrű, ízletes főzelék került az asztalra.
– Ez… Ez meg hogy lehet? – hüledezett.
Aztán, hogy választ nem kapott, beletörődött a dolgokba. Vacsora után hirtelen elálmosodott, alig bírt a többiek szavára figyelni.
– Ideje lepihenned! – súgta-búgta a fülébe Szilke.
A nyugtató, kedves hang ellenére Vincén furcsa szorongás vett erőt. Lappangó láz kerülgette. Megbabonázva követte a kislányt, aki az egyik vendégszobába vezette.
Az áporodott szagú ágy, a fülledt szoba kripta hangulatát árasztotta. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. A földön megsárgult napilapok és gyertyacsonkok hevertek. A falakon üres képkeretek lógtak. Kint egyenletesen zuhogott az eső, nehéz, sűrű fátylat vont az ablak elé, s a vízcseppek úgy gördültek végig az üvegen, mint a halántékán gyöngyöző izzadtság. Nehezen lélegzett a szobában. Mégis, lehunyta a szemét, és szinte azonnal elaludt. Kínzó álomképek gyötörték. Szilkét látta, ahogy hirtelen átváltozik: a kedves, mosolygós arc szörnyeteg arccá lett, hegyes fogait csattogtatta, sárga szeme gonoszul villogott. Ujjainak végén hosszú karmok nőttek, azokkal kapott Vince felé. „Bestia, maradj távol tőlem!” – morogta a fiú, és abban a pillanatban eltűnt a rémkép.
Apó a vacsora maradványait takarította. Hosszan nézegette Vince tányérjában a maradék babszemeket. Fel sem emelte a fejét, úgy kérdezte a háta mögött lebzselő Szilkétől:
– No, megkóstoltad?
– Nem. Ereje van! Igazad volt, nem teljesen ember! Mit mutatnak a babok?
– Nagy jövő vár a fiúra! Lehet, hogy éppen ő az, akire vártam!
– Csak nehogy bajba kerüljünk miatta! – dünnyögte a kislány, és felkapaszkodott egy gerenda tetejére. Elvackolta magát, és néhány másodperc múlva már nagyokat szuszogva aludt.
***
Vince hamar megszokta a különös ház rendjét. Elfogadta, hogy kérdéseire nem mindig kap választ, és bár nem tudta miért, de igyekezett nem rálépni a küszöbre, amikor hazajött. Szilkének mindig ugyanabból a csorba csészéből adta a tejet, ha kérte, és amikor a toronyóra éjfélt ütött, nem nézett ki az ablakon, pedig mindig pusmogást és jövés-menést vélt hallani az udvar felől. „Boszorkánytanya ez!” – viszolygott eleinte, de az ágy meleg volt, a vacsora kitűnő, és Apó még nem kért tőle lakbért.
Napközben órákra járt, délután a városban csavargott, aztán sötétedés előtt hazament, és lefekvésig a könyvei fölé görnyedt. Sokat és jól tanult. Egyik este aztán rosszkedvűen ült az asztalhoz, és csak ímmel-ámmal vett részt a társalgásban.
– Talán baj van az iskolában?
– Bizony, ott mindig akad! – felelte Vince.
– Nem jól tanítanak? Vagy te nem tanulsz eleget?
– Nem azzal van a gond… Hanem a tandíj! Megint felemelték, és nekem arra már nem elegendő az ösztöndíjam! Lássa, Apó, én nem szeretek senkinek adósa maradni! Szégyellem, hogy itt sem tudok fizetni a szállásért. Ezért aztán úgy döntöttem: munkát vállalok!
Az elhatározást tett követte. Vince egy álló hétig járkált az újságban meghirdetett helyekre. Keserűen mesélte tapasztalatait:
– Voltam egy műhelyben, ahol régi rádiókat, elromlott háztartási gépeket kellett javítani. Mindig is szerettem a különféle szerkezetekkel bíbelődni, gondoltam, ez lesz a nekem való munka! Két hétig tartottak próbaidőn, elégedettek voltak velem. Aztán mégsem vettek fel!
– Miért nem?
– Mert a műhelyvezető unokaöccsének fájt a foga arra a helyre, és meg is kaparintotta, éppen az orrom elől! Pedig az a fiú semmihez sem ért, egész nap csak lopja a napot! Hiába, manapság kapcsolatok nélkül nem boldogul az ember!
Apó a fejét csóválta, és elgondolkodva nézte a fiút. Majd felállt, behozott egy kis batyut, és a tartalmát az asztalra borította. Különféle órák kerültek elő: régi és új vekkerek, zseb- és karórák.
– Most megtanítalak az órásmesterségre! Ez ritka tudomány, és mindig szükség van rá. Besegíthetnél nekem néha a lakbér fejében!
Szilke azonnal ott termett, sápadtan, reszketve.
– Elment az eszed, Apó? Ezeket nem adhatod a kezébe! – sziszegte dühösen, de az öreg nem törődött vele.
Vince ámulva forgatta az elromlott órákat. Mindegyiket alaposan megvizsgálta, és Apó útmutatása mellett, egykettőre megjavította őket. Bámulatos ügyességgel illesztette össze az apró fogaskerekeket, cserélte a rugókat, és pár perc múlva annyira a kezére állt a dolog, mintha világéletében ezzel foglalkozott volna. Apó odafordult Szilkéhez, és rákacsintott. A kislány eltátotta a száját, aztán elismerő pillantást vetett a fiúra. Vince teljesen belemerült a munkába, lázasan csillogott a szeme, megszűnt körülötte a világ. Azon kapta magát, hogy látja, érzi az óra baját, még mielőtt felnyitná.
Aznap este a cserfes Szilke leszaladt a folyópartra, majd besurrant a zegzugos házakba és kikürtölte a nagy hírt:
– Apó megtalálta az utódját! A fiú már beteg szívórákat javít!
A kovácsoltvas ajtódíszekben lakó manók, az ereszeken hintázó hosszú fülű Orja törpék, és a part menti fűzek izgatottan adták tovább: „Itt az új órásmester! Minden meg fog változni!”
***
Vincének az új tudás hatalmas önbizalmat adott. Az addig hallgatag fiú az órákon is remekelni kezdett, éles meglátásai ámulatba ejtették a tanárokat.
– Mircea Petrică bácsi, a gyakorlatot vezető professzor egy ösztöndíjra javasolt! – újságolta boldogan Apóéknak. – Egy magyar alapítvány hirdette meg, és csak annyi a feltételük, hogy ha megnyerem, öt évig nem költözhetek külföldre. Viszont két éven át szép havi járadékot biztosítanak! Beadtam az önéletrajzomat, és behívtak egy beszélgetésre!
– Akkor elkísérlek – mondta Apó, és Vince hálásan megszorította a kezét.
Másnap megilletődve léptek az intézmény fogadótermébe. Rajtuk kívül még tucatnyi diák és hozzátartozóik várakoztak. Az ablaknál álltak, kissé távolabb a többiektől. Melléjük sodródott egy lány.
– Szervusz, te is pályázol? – szólította meg Vince.
– Igen, és nagyon izgulok! Te hol tanulsz?
– Mérnökin. És te?
– Tanítóképzőben.
– Vince vagyok!
– Én meg Kata!
A lány közben intett az édesanyjának, aki a terem túlsó végében felállított padon foglalt helyet.
– Eljött velem a mamám – szabódott –, mert van egy betegségem, és aggódik, nehogy felizgassam magam!
Vince figyelmesen megnézte a lányt: bolondos, kusza szőke haj, tág barna szemek és… lila száj! „A szíve” – döbbent rá Vince, és abban a pillanatban meghallotta a zabolátlan szívverést.
Elszomorodott.
– Téged is elkísért valaki? – kérdezte Kata.
– Igen, az öregapám – mutatott Vince Apó felé, aki megbiccentette a fejét.
Kata elmosolyodott, aztán lehunyta a szemét és a falnak támaszkodott. Megszédült. Kiderült: nem reggelizett, és Vince megkínálta egy szendviccsel. A következő percben kinyílt az ajtó, és beszólították a fiút.
Kínos várakozással telt az idő, Katát kiverte a víz a fülledt teremben. Lopva Apóra pillantott, aztán meg az ajtóra, ami egyszer csak kivágódott. Vince jött ki vörös fejjel, ökölbeszorított kézzel, a könnyeivel küszködve.
– Mi volt? – kérdezte Apó.
– Nem sikerült! Minek bolondítottak ide, ha már mindent előre eldöntöttek? Megalázó volt az egész… Először a terveimről, a jövőmről kérdeztek. Mondtam: órásmester szeretnék lenni! Erre kinevettek! Azt mondták: az semmit nem ér, és nem kell hozzá egyetem, meg ösztöndíj.
Vince szeme villogott, Apó elkomorult, Kata pedig riadtan figyelte őket.
– Történt más is – folytatta rekedten a fiú. – Azt kérdezték, miért nem a magyar egyetemre mentem tanulni? Azért, mondtam, mert ott nem volt ilyen szak. És én szeretek ott, ahol most vagyok, románul is jól beszélek! Kedvelem a tanáraimat, érdekesek az órák!
– Varjú varjúnak vájja ki a szemét – dohogta Apó.
– Sok sikert neked! Remélem, még találkozunk! – fordult Vince Katához, aztán sietve elhagyta az épületet.
Odahaza aztán eltörött a mécses. Apó és Szilke akárhogy vigasztalták, ő csak leszegte a fejét és reszketett. Még soha nem volt ilyen magányos, ilyen csalódott. Csak akkor eszmélt fel, amikor Apó eléje rakott egy míves svájci zsebórát. Mohón látott a feladathoz, egyszerre minden mást elfelejtett. Elcsodálkozott, mert az óra beteges össze-vissza ketyegése kísértetiesen emlékeztette Kata szívverésének szabálytalan ütemére.
Aznap este Apó így szólt hozzá:
– Vince, szeretnék neked megmutatni egy nagyon különleges órát. Én vagyok a városháza toronyórájának a mestere, a toronyban van a műhelyem. Az a toronyóra igazán remek szerkezet, látnod kellene!
A fiú elcsodálkozott. Azt már sejtette, hogy Apó órajavításból éldegél, de soha nem gondolta volna, hogy ilyen fontos ember. Gyanakodva méregette az öreget, vegyes érzések kavarogtak benne.
– Menjünk! – mondta végül izgatottan.
Elindultak.
– Több mint száz éves az a torony – folytatta a mesélést Apó. – Az egyik tartóoszlopát a második világháborúban eltalálta egy ágyúgolyó, azóta is úgy van, meggörbülve!
Ahogy a városháza felé közeledtek, Apó egyre fürgébben, egyre frissebben lépegetett, Vince viszont úgy érezte, nagyon fáradt, zihálva vette a levegőt. Mire a kapuhoz értek, a fiú úgy vonszolta magát, mint egy öregember. Apó könnyedén kaptatott fel a lépcsőkön. Vince homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, szédült, de összeszorította a fogát, és becsülettel küzdötte fel magát az első emeletig. Nagyon vágyott rá, hogy megpillanthassa az óramű szerkezetét, de amikor lenézett elsápadt és megtántorodott. A kilencvenkilencedik lépcsőfoknál megtorpant:
– Nem bírom, Apó! Szédülök… Forduljunk vissza!
– Semmi baj, majd legközelebb megnézzük! – mondta Apó, és biztos kézzel segítette a lefelé támolygó fiút.
A hazafelé úton Vince jobban lett, kezdte visszanyerni az erejét. Szégyellte a gyengeségét, nem mert a mellette araszoló öregre nézni. Most Apó lépkedett bizonytalanabbul, most neki volt szüksége Vince támogató karjára.
– Elhamarkodtam a dolgot, még nem készült fel a fiú! – mondta később Szilkének, aki csak bosszúsan fújt egyet, majd odébbállt, jelezve, hogy nem kíván több részletet hallani.
***
Kata az órarendet tanulmányozta az egyetemi hirdetőn, amikor valaki hátulról megérintette a vállát. Megfordult, és elpirult. Vince állt előtte.
– Szervusz, hogy vagy?
– Képzeld – mesélte izgatottan a lány –, meggyógyultam! Az orvosom szerint mégsem lesz szükségem szívritmus-szabályozóra.
– Ennek örülök! Nézd, ez itt a kishúgom, Szilke!
– Ez az a lány? – biggyesztette le az ajkát Szilke. – Azt hittem, sokkal szebb!
– Elhallgass! – mordult rá Vince. Zavartan hümmögött, majd így szólt Katához: – Mi most a várkertbe megyünk egy koncertre. Van kedved velünk jönni?
A lány furcsán nézett rájuk.
– Most nem tudok – nyögte ki végül.
– És holnap este? Vacsora a Tavernában? – próbálkozott rendületlenül Vince.
Kata feszengett.
– Én kedvelem azt, akinek humora van, de azt hiszem, nálad ez már komoly betegség, Vince! – bökte ki végül.
– Nem értem. Miről beszélsz?
– Ó, mindenhová magaddal viszed őket, és beszélgetsz velük!
– Kikkel?
– Az állataiddal – mutatott Kata Szilkére. Vince is odapillantott, és…
… a kislány helyén egy cirmos, szürke macska állt! Felborzolta a szőrét, mordult egyet, és eliramodott.
Vince előtt elsötétült a világ. Lerogyott a földre és a kezébe temette az arcát.
– De hisz az előbb beszélt hozzám! Kata, te is hallottad! – hebegte.
– Nyávogott, és te visszanyávogtál.
– Mondd csak – nyelt nagyot a fiú –, két héttel ezelőtt, ott az alapítványnál kinek láttad azt, akit az öregapámként bemutattam?
– Nagy, fekete holló volt. Az ablakpárkányon gubbasztott és károgott.
– Én is károgtam?
– Igen.
Kata a kijárat felé oldalgott. Sajnálta ugyan a szemmel láthatólag beteg fiút, de odakint már várták a barátai. „Milyen kár érte, pedig egészen jóképű! De jobb az ilyen gyagyástól távol maradni” – gondolta, és csendesen meglépett. Vince nem vette észre a távozását, ahogy a körülötte tolongó diákokat sem. Kizárta agyából a világot. Kétségbeesetten meredt maga elé, órákig ült egy helyben.
Amikor feleszmélt, üresen kongtak a folyosók. Szinte félelmetes volt ez a csönd, és Vince menthetetlenül árvának érezte magát. Felállt, és kiment az épületből. Látta, hogy megvastagodott az este, és feljött a hold. Fázósan, sápadtan botorkált az utcákon. „Mi történik velem?” – őrlődött. „Kinek higgyek? Melyik a valóság?” Rohanni kezdett, miközben már görcsösen rázta a sírás. „Elmegyek ebből az elátkozott városból! Úgysem viszem itt semmire, nem kellek senkinek! Ha tovább maradok, még inkább megőrülök!”
A holmijáért sem ment vissza a házba. Villamosra szállt, aztán meg buszra. A városszéli gyár kormos kéményei és a felszálló füstbokréták hirtelen karnyújtásnyira kerültek. „Külföldön fogok szerencsét próbálni!” A borsi út elején járt, a határ felé indult. De minél messzebb került a várostól, annál nehezebb lett a szíve. Zakatolt az agya, kiszikkadt a torka, és szédült. „Nem! Nem futamodom így meg! Végére járok ennek az egésznek!” Amikor ezt eldöntötte, megkönnyebbült. Visszafordult, és a városközpont felé vette az irányt.
Késő éjszaka lett, mire a házhoz ért. A tompa égen üvegesen csillogott a telihold, hideg sugarait az udvarra karcolta. Vince feszülten figyelt minden árnyra és neszre.
– Csakhogy végre hazajöttél! Apó odabent vár, igyekezz! – kiabálta Szilke a tetőről.
„Macska! Beszélő macska!” – állapította meg Vince. Igyekezett tudomást sem venni róla, pedig kiverte a víz a rémülettől. Összeszedte a bátorságát, és belépett a házba. Az asztalon petróleumlámpa finom sárga fénye derengett. Minden ugyanúgy volt, ahogy aznap reggel hagyta, azzal a különbséggel, hogy Apó helyén egy borzas fekete holló ült.
– Magyarázd meg: mi vagy te? És mi vagyok én? – törte meg a csöndet Vince.
– Ne félj – kezdte Apó. – Az vagy, aminek lenned kell. Okkal jöttél ide. És oka van annak is, hogy úgy döntöttél: nem hagyod el a várost. Neked itt fontos dolgod van! Mi segítünk, hogy beteljesítsd a sorsod!
– Ugyan! – fakadt ki a fiú. – Már azt sem tudom, mi a valóság, és mi a képzelet! Lehet, hogy éppen saját magammal beszélgetek, hogy teljesen őrült vagyok! Aztán meg: semmi nem köt engem ide! Megaláztak, kidobtak, nem kellettem senkinek. Akit szerettem: eltaszított! Akiben bíztam: hazudott nekem!
– Kő a kőhöz, fa a fához, víz a vízhez, ember az emberhez… Te pedig mindegyikhez, és ehhez a helyhez!
– Nem értem – mondta Vince.
– Nem tartozol sem ide, sem oda, és mégis, mindenhová tartozol. Nem ismerted a szüleidet, igaz? Nos, gyanítom, bűbájosok vére csörgedezik benned. Az emberek között jársz, de közben látod és hallod a mi világunkat is. Minden helynek van vigyázó szelleme. Benned egy erős helyőrző szellem lakik: ahol otthonra találsz, ott gyökeret versz, és életed végéig védelmezed!
– Nincs nekem otthonom sehol a világban!
– Dehogyis nincs! Talán éppen itt van, hisz visszajöttél! Csakhogy: most még félúton jársz. Döntened kell, hogy felvállalod-e a sorsodat. Ha igent mondasz, gyere és vedd át a helyemet! Pontban éjfélkor jöjj a városháza tornyába az órához! De vigyázz: három próbán kell átesned!
Vince kábultan figyelte, ahogy Apó megrázza magát, kitárja szárnyát, és kirepül az ablakon.
***
Egyedül maradt. Azt sem tudta, sírjon, vagy nevessen. Titokban vágyott rá, hogy meghódítsa a tornyot, de félt az ismeretlentől. „Talán csak egy rossz álom az egész” – nyugtatta magát, de abban a pillanatban belépett Szilke.
– Gyere, fogj meg! – incselkedett a fiúval, és elslisszolt a ház végébe.
„No, megállj, most meglakolsz minden hazugságodért!” – mérgelődött Vince, és a cirmos nyomába eredt. Szilke egészen a padlásra csalta. Gerendáról gerendára ugrált, végül kibújt egy ablakon, és kiült a háztetőre. A fiú ide is utána mászott.
– Hová lett a híres tériszonyod? Lám, lám, ha már idáig feljöttél, a toronyórához is fel fogsz jutni! – kacagott Szilke.
Vince egy gyors mozdulattal nyakon ragadta, és többé nem eresztette.
– Mi van abban a toronyban? Miféle próbatételekről beszélt Apó?
– Túl sokat nem mondhatok, de segítek neked, ha elengedsz! – vinnyogta Szilke.
Vince szabadon engedte, és Szilke abban a pillanatban a zsebébe csúsztatott három kis skatulyát. Aztán sebtében kereket oldott, de még pimaszul visszaszólt:
– Igyekezz, méregzsák, mert hamarosan itt az éjfél!
A fiú haragosan utánakapott. Egy cserép eltört a lába alatt és Vince megcsúszott. Zuhanni kezdett, és véresre horzsolta ujjait, ahogy kapaszkodni próbált. Sikerült megállnia, de csak egy másodpercre: az ereszen függött. „Le fogok esni!” – esett kétségbe.
– Ugorj, te mamlasz! – hallotta Szilkét.
Jobb híján engedelmeskedett. Olyan puhán, olyan könnyedén érkezett a talpára, mintha csak egy lépcsőfokról ugrott volna. Csodálkozott, mert nem tört el semmije, és macskává sem változott át. Tátott szájjal bámult a tornácon sétáló Szilkére, aki hirtelen a ház felé iramodott. A macska ezúttal nem átugrotta, hanem rálépett a küszöbre, és… eltűnt benne!
Vince alig hitt a szemének. Odament, hogy megtapogassa, de a küszöb ugyanolyan kemény és rücskös volt, mint máskor. A toronyóra háromnegyedet ütött, és a fiú összerázkódott. Valóban nem maradt sok ideje, és szaladni kezdett. Nem tudta mi vár majd rá, de az óra kongása mágikus erővel vonzotta. Mindennél jobban vágyott rá, hogy végre tisztán lásson.
Végighaladt a Körös partján. Jobb felől, a bolthajtásos kapualjakban manók neszeztek, bal felől a vízből furcsa lények leselkedtek, és amikor Vince visszanézett rájuk, halk csobbanás kíséretében eltűntek a mélyben. A gubancos, meztelen fűzfagyökerek alatt árnyak zizegtek. Eddig nem vette észre ezeket a különös alakokat, pedig nap mint nap elment mellettük. Most azonban kinyílt a szeme erre a csoda-világra, ahol – legnagyobb ámulatára – ismerősként üdvözölték. Mintha évszázadok óta itt élne közöttük. Ahogy a városháza felé közeledett, egyre bátrabbnak érezte magát, egyre otthonosabbnak tűnt minden. Az a másik élete, amit az emberek világában töltött kezdett elhalványulni, mint egy régi, kopott fénykép.
***
Bement a városháza épületébe, és nekivágott a lépcsőknek. Valamivel könnyebb volt, mint az első alkalommal, de a feladat így is megizzasztotta. Láthatatlan erők húzták vissza. Vince szentül elhatározta, hogy most nem futamodik meg. Minden lépcsőfokot nehezebb volt megmászni, mint az előzőt. Keservesen vergődött egyre följebb, és folyton attól rettegett, hogy le fog zuhanni. A sarkokban ravaszul megszőtt pókhálókból vörös szemű pókok pislogtak rá álmosan. Ismét eljutott a kilencvenkilencedik lépcsőfokhoz, és alighogy rátenné a lábát a századikra, észrevette, hogy a lépcsőn egy töpörödött, csúf vénasszony üldögél. Teste barna volt, mint a jóféle föld, lába helyén gyökerek meredeztek, és erősen kapaszkodtak a kőlépcső réseibe.
– Földanyó vagyok, a századik lépcsőfok őre. Íme, az első próba, de vigyázz, mert ha rosszul válaszolsz, megeszlek! Merre kell nézzen az ember szeme?
Vince rövid gondolkodás után kivágta:
– A jövőbe!
A vénasszony felsikoltott, a szeme dühösen villogott.
– Száz éve nem kaptam ilyen jó választ! De tudd meg, ember, akkor sem engedlek át! Nem mondok le a húsodról!
Vince ijedten hátrahőkölt Földanyó fekete karmai elől, és döbbenten tapasztalta, hogy mozog alatta a föld. Eszébe jutottak Szilke ajándékai. Kinyitotta az első skatulyát: harmat volt benne. Gyorsan a gyökerekre facsarta, és – maga sem tudta, honnét jött a tudása – ezt mondta:
– Friss harmatot a szomjas földnek, hadd éljen, duzzadjon!
A vénasszony elmosolyodott. Többé nem fenyegette, hanem megenyhülve tovább engedte a fiút.
Vince lába alatt most sebesen fogytak a lépcsők, forduló fordulót követett. A kétszázadik lépcsőfokon egy tűzben elevenen égő banya ült. Ez még rútabb volt, mint az előző.
– Tűzanyó kérdez tőled, jól figyelj! A fehér és a fekete közül melyiket választod?
– Mind a kettőt! – mondta Vince, és a vénasszony szemének villanásából tudta, helyesen válaszolt.
Tűzanyó sem szívlelhette, hogy túljártak az eszén: magasra csaptak a lángjai, körbefonták a fiút. Vince akkor felnyitotta a második skatulyát, és apró hársfaleveleket talált benne. Ismét maguktól jöttek a szájára a szavak:
– Hársfa csemegéje a nyughatatlan tűznek, hadd legyen füstje finom illatos!
Az öregasszony egyszeriben meghunyászkodott, és félreállt az útból.
Vince már szédítő gyorsasággal kapkodta a lépcsőket. Feje fölött csattogást hallott, azt hitte, a toronyóra fogaskerekei kattognak-forognak. Tévedett. Denevérek csaptak le rá, szárnyaikkal arcát verdesték, tépték, marták, ahol csak érték. Alig bírt kiszabadulni a karmaikból.
Eljutott a háromszázadik lépcsőfokhoz. Óvatosan rálépett, és körülkémlelt. Nem látta meg azonnal, mert az öregasszony alakja majdnem teljesen áttetsző volt.
– Szélanyó kérdezi, válaszolj, ha tudsz! Mikor nő szárnya az embernek?
– Amikor tisztát és igazat álmodik! – felelte Vince.
Éktelen haragra gerjedt Szélanyó. Hideg ködnyalábokat, erős széllökéseket küldött a fiúra. Vince felbontotta az utolsó skatulyát: Szilke kendőjét húzta ki belőle.
– Lebbenő szép kendő a szélnek, hadd táncoljon vele!
– Készen állsz az igazságra! – bólintott a vénasszony, és elfogadta az ajándékot.
Vince feljutott a toronyba, és kifújta magát. Lenézett a városra, és csodálatosképpen nem szédült.
– Több mint ötven méter magasan vagyunk! – hallotta a háta mögül.
Megfordult. Apó állt vele szemben öregemberként. Egy szobába invitálta. Vince bizonytalan lépésekkel követte.
– Lépj a küszöbre! – szólt rá az öreg, és a fiú engedelmeskedett.
Amint lábával a küszöbhöz ért, megpuhult alatta a föld, és ő süllyedni kezdett. Halálra rémült, menekülni próbált, de minél jobban kapálózott, annál hamarabb elmerült. Gyorsan beszippantódott, és utána ismét megszilárdult minden.
Egy hatalmas teremben találta magát. Körülötte több ezer csillogó óra ketyegett a falakon és az asztalokon. Némelyek jól jártak, mások javításra szorultak. Három szerkezet éppen akkor ütötte az utolsót, aztán végleg megállt. Vince az ablakhoz rohant, és kinézett. Odalent a városkép változatlan volt.
– Ezek szívórák. Mindegyik egy-egy városlakót jelképez. Testük, lelkük, egész személyiségük tükörképei e szerkezetek. Az órásmesternek az a feladata, hogy megjavítsa, ha elromlik valamelyik – magyarázta Apó.
– De ez lehetetlen! Senkinek nincs ekkora hatalma! Kinek van joga élet és halál fölött uralkodni?
– Félreértesz. Az órásmester nem adhat életet, és nem is veheti el. Csak segíthet, apróbb javításokat végezhet. Lelki bajok esetén tanácsot adhat. Igen, ha valaki válaszút elé ér a városlakók közül, finoman megsúghatod neki, hogy mi lenne a helyes döntés. Például álmában. Lesz, aki meghallja, és megköszöni, lesz, aki úgy tesz, mintha nem érdekelné, és nem figyel majd rád.
Apó megmutatta, mely órák tartoznak az emberekhez, és melyek jelképezik a varázslényeket: a Gübbenőket, a manókat, a fűzeket, a tündéreket. Majd egy külön kis szobába vezette a fiút.
– Ez itt magának a toronyórának a szerkezete. Ez a Város szíve. A Toronyórásmester a Város védőszelleme. Örökké egy helyben marad, és mindenkivel egyformán törődik. Szíve a Város szívével egy ütemre dobog. Jól figyeld meg, Vince, ezt a két fogaskereket! Látod, milyen tökéletesen összeillenek? Az egyik az emberek világát, a másik a csuda-világot jelképezi. Vigyázz, a nap minden órájában ellenőrizd, hogy nem-e került valami piszok a két kerék közé. Ennek a harmóniának nem szabad megbomlania, ez a Toronyórásmester legfontosabb feladata!
Kattogtak a kerekek, csörögtek a láncok, megreccsentek az emeltyűk. A hajszálpontos óramű lenyűgözte Vincét. Hallgatta a sok ezer óra ketyegését, bing-bangját. Már mindegyiknek látta a baját, és legszívesebben azonnal munkához fogott volna. Otthon érezte magát.
– Látom, már döntöttél! – nevetett Apó.
– Örömmel maradok, és mindent köszönök, mert jó tanítóm voltál! De mondd csak, Apó, mi lesz veled?
– Miattam ne aggódj! Ideje visszavonulnom, és különben is, régóta szeretnék egy kicsit utazgatni a világban. Isten veled, Vince, majd később meglátogatlak, és megnézem, hogy boldogulsz!
Apó ismét hollómadár alakját öltötte magára. Kirepült a toronyból, lassan, öregesen tett néhány kört a Körös fölött, majd elszállt nyugat felé.
Éjfél lett. A toronyóra ütései elkongtak az éjszakában, puhán hullottak az alvó városra. A varázslények ébren voltak, és ünneplésbe kezdtek. Az emberek furcsa álmokat álmodtak. Mindannyiukba friss, fiatalos erő költözött: rájuk ragadt az új Toronyórásmester lelkes hangulata.
***
Vince lenézett a Szent László térre, ahonnan kavarogva szálltak föl a galambok. A Sas-Palota csillogó, színes üvegein áttört a napfény. A folyón selymes gőzpára ült, a búsuló fejű vén fűzek éppen szomjukat oltották. Suda pudvás törzsébe lármás manócsalád költözött.
– Milyen híreket hoztál? – kérdezte, anélkül, hogy megfordult volna.
Szilke abbahagyta a lopakodást, és a korlátra ugrott.
– Baj van, nagy baj! Ez az új polgármester… Ki akarja vágatni a megmaradt óriásfűzeket, a folyópartot beton alá fogja szorítani! – hadarta.
Vince egy sötét, komor faliórát vett a kezébe. Meghallgatta ideges ketyegését, megnézte a belsejét. Rosszkedvűen morogta:
– Nehéz ügy. Igen makacs, és szűklátókörű ember! De azért megpróbálom! Szilke, mindenkinek szóltál a gyűlésről?
– Szóltam! Estére a háznál lesznek, izgatottak ám! Mondtam, hogy a város jövőjéről van szó!
– És az emberek közül jön valaki?
– Csak három gyereket találtam, akik láttak már manókat. Ők megígérték, hogy eljönnek!
– De hisz ez remek! Ügyesen elintézted, Szilke! – dicsérte meg Vince.
Szilke elégedetten nyalogatta a tappancsát, és nagyot nyújtózott a napfényben. Vince pedig hozzálátott, hogy a polgármester szívórájában kicserélje a rozsdás, kemény rugókat… hajlékonyabbakra.

4.9375
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.9 (16 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2011-07-21 18:56 Blade

Blade képe

Borika írásait már cenzúra/átolvasás nélkül is ki lehet tenni, főleg, ha nincs ideje a hűdeelfoglalt szerkesztőnek. Meseszeretőknek címezve, úgy láttam...

 

p, 2011-07-22 08:45 krystohans

krystohans képe
5

 Remélem, lesz folytatása :)

Kata az órarendet tanulmányozta az egyetemi hirdetőn - eza bekezdés egy kicsit zavaros: mintha Kata szemszögéből indulna, de hamar vált vissza a fiúéba. Ha külső szemlélőként írnád le a jelenet elejét, és úgy csúszol be a fiú szemszögébe, talán jobb lenne.

Igyekezett nem venni róla tudomást, - kicsit germános a szórend, "Igyekezett tudomást se venni róla" talán jobban cseng.

Továbbra is maradok hű olvasód :)

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

p, 2011-07-22 10:56 Sren

Sren képe
5

De még micsoda mese! Nagyon tetszett, Borika.:)

Apróságokat találtam, a teljesség igénye nélkül:

„A feljövő hold fényével fogócskázó Szilke árnyéka rávetült az udvarra.” – Az árnyéka az udvarra vetült talán helyesebb lenne.

„és hízelegve Apóhoz dörzsölőzött.” – dörgölődzött?

„A fahasábok megindultak mintha láthatatlan kéz rángatná őket,” – megindultak után vessző.

„Ember! Ó, de régen ettem a húsúkból!” – Húsukból, hékám.:) A következő mondat elején felesleges a névelő.

 „És Apó olyan vacsorát rittyent, hogy megnyalod, mint a tíz ujjadat!” – a második vessző nem kell.

„sárga szeme gonoszan villogott.” – gonoszul, inkább.

„gondoltam ez lesz a nekem való munka!” – gondoltam után vessző.

Az első órák javításánál van egy kis döccenő; a kislány először utálja, hogy a fiú hozzáér az órákhoz, alig pár sor után meg boldogan újságolja. Kis átmenet kellene, utalás arra, hogy időközben ő is rájött: Vince tényleg az új órásmester.

„Kiderült, nem reggelizett,” – vagy kettőspont a kiderült után, vagy „hogy” szócska.

„Aznap este Apó így szólt hozzá:

– Vince, szeretnék neked megmutatni egy nagyon különleges órát. Én vagyok a városháza toronyórájának a mestere, a toronyban van a műhelyem. Az a toronyóra igazán remek szerkezet, látnod kellene!

– Menjünk! – lelkesedett Vince.” – Nekem ez is döccen egy picit. Nem kellene Vincének legalább egy kicsit meglepődni, vagy ilyesmi? Hisz eddig nem is tudta, kicsoda-micsoda az Apó. Huzamos ideje együtt élnek, és akkor kiderül valami különleges dolog… és a fiú csak annyit mond lelkesen: menjünk. Tényleg ez minden, amit érzett?

„Én kedvelem azt, akinek humora van, de azt hiszem nálad ez már komoly betegség, Vince! – bökte ki végül.” – Azt hiszem után vessző.

„Azt sem tudta sírjon, vagy nevessen.” – tudta után vessző.

„Egy cserép eltört a lába alatt és megcsúszott.” – A cserép csúszott meg, vagy a fiú? Alanyegyeztetés szükségeltetik.:)

„hogy a lépcsőn egy töpörödött, csúf vénasszony üldögélt” – Üldögél. Az igeidők fifikás dolgok, az történet ideje befejezett múlt, de a cselekmény folyamata itt nem befejezett, így a magyar ilyenkor folyamatos jelent használ. Nem mindegy: Felmentem a padlásra, és láttam, hogy a küszöbön egy fekete macska ül; vagy: Felmentem a padlásra. A küszöbön egy fekete macska ült. Tetszik érezni? „és döbbenten tapasztalta, hogy mozog alatta a föld” – itt például teljesen jó.:)

„lesz, aki úgy tesz, hogy nem érdekli, és nem figyel majd rád.” – Úgy tesz, hogy nem érdekli? Úgy tesz, mintha nem érdekelné, hmm?

A párbeszédekben sok a felkiáltójel, nézd csak át, rá fogsz találni a helyekre, ahová nem feltétlenül szükséges. Csínján az írásjelekkel, azokat jobb oda tenni, ahová tényleg okvetlen muszáj.:)

Morr, hát nem tudom, elszoktam a meséktől, meg a ronda, szőrös szívem… De a csudába is, tetszett, és különben is, volt pár zseniális húzás, amin megakadt a szemem. Megy az ötös.

 

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2011-07-22 11:24 gergely91

5

Mivel én nem vagyok nyelvtan zseni és hibát se véltem felfedezni, ezért csak egy kérdést tennék fel:
A Szilke név hogy jutott eszedbe? Esküdni mernék, hogy olvastam már egy regénybe csak nem tudom melyikben.

p, 2011-07-22 14:55 Borika

Borika képe

Krysto: hehe, igen, képzeld, tervezek folytatást, mert most elképzeltem a szülővárosomnak egy varázs-világot, és lehet lesz több történet ebbe a keretbe ágyazva :)

Kata az órarendet tanulmányozta az egyetemi hirdetőn – ezzel nem tudok még mit kezdeni, megpróbálom átírni, bár én nem éreztem úgy, mintha a szemszög nagyon eltérne… De valóban fura így, még agyalok rajta. A másik dolgot javítottam.

Sren: köszönöm, köszönöm! :D Aranyat érnek a megfigyeléseid, mindet javítottam is! Igen, azokon a helyeken kell egy-két szó, átmenet, ezeket megejtettem :) Az igeidőkkel kapcs. teljesen igazad van, nem is értem, hogy kevertem össze, valahogy elkerülte a figyelmemet, no de máris javítottam! Hm, igen, az írásjelekkel mindig bajban vagyok, erre is jobban fogok majd figyelni, ígérem. Egyetlen dolog csak: a dörzsölőzik nekem megszokott, gyakran használjuk így, de természetesen ismerem a dörgölőzik-et is… Nekem jobban hangzik úgy, ahogy írtam, mondom, sokakat hallottam így használni, de attól még lehet, hogy csak elferdítettük, és neked van igazad. Megvárom, mit mond Obb, ha szerinte is dörgölőzik, akkor elásom magam ;) (tuti, hogy a dörzspapír fog róla eszébe jutni)

gergely91: köszi neked is, a Szilke névre nem emlékszem, hogy bárhol olvastam volna, csak úgy lett végül ez, hogy sokat gondolkoztam a karakter nevén, valami könnyű, légies dolgot akartam, ami utal arra amit a legjobban szeret csinálni: surranni, ugrani, magasban libbenni, sétálni, elszelelni, ha baj van, iramodni, elillanni. Először volt Szellő, Lebbenő, Libbenő, Illanó, Szillanó, aztán Szelecske, és ezek összetételéből alakult ki a Szilke. Nekem nagyon tetszik :D

Kíváncsiak vagytok az igazi nagyváradi toronyórásmesterre? Nézzétek meg:

http://www.varadvideo.ro/a-toronyorasmester-vId-96

 

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

p, 2011-07-22 15:40 Sren

Sren képe

Magadnak köszönd. :)

A dörgölődzés tájszólás szerint valszeg minden vidéken másként alakul. Felénk a csalánt csólánynak, csólánnak mondják a régi öregek, de volt osztálytársam, aki esküdött, hogy ebben a formában sosem hallotta, náluk csóvány volt, mióta az eszét tudja. A vicc az, hogy nem is lakott túl messze; légvonalban úgy 50 km lehet a távolság.

A szilke tudtommal apró, esetleg míves (üveg)edénykét jelöl, pl lekváros, dzsemes, vajasszilke, amelyben a reggelihez szolgáják fel az említett ételeket. Illik a megnevezés a cicalánykához. :)

 

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2011-07-22 21:33 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Kiakasztalak, az eredeti szilke agyagedényke volt, hordáshoz (szemesek, pl. búza, néha tejtermékek, víz) használták, ha később lett belőle míves kis üvegedény, akkor szép pályát futott be.

Szilke névvel amúgy a Karcon volt egy másik mesefőhős, nem teszek le sem nagyesküt, sem mást, Obb ugrott be, de talán csak azért, mert hozzá hasonlították. Bár a Google kereső nem találja, lehet, azóta törlődött.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2011-07-25 18:46 Obb_régi

Szilke, hmm… első gondolat: jó névválasztás. Második: ismerem! – de honnan? , nem ugrik be. Telik az idő, tudom, hogy találkoztam már vele, de hol? Túrom az össze-vissza felhalmozott könyveket, és láss csodát…
„S úgy bandukolt tovább a Thonuzóba ivadék, az egyik kezében egy fűzfakaró, a másikban egy rekettyegúzsra akasztott szilke…”
Aki vágja az idézetet, az vendégem egy sörre, bármikor, ha összefutunk :)))

h, 2011-07-25 18:59 Borika

Borika képe

Kérdezz nehezebbet. Jókai: A kiskirályok. Hol a söröm? :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2011-07-25 19:06 Obb_régi

Te fizetsz nekem, mert ez aljas árulás volt, én itt túrom a könyvespolcot, te pedig elárulod a megfejtést? Még jó, hogy nem tőled kérdeztem, hiszen te írtad, naná, hogy tudod :) :(

De nekem pl. komoly agytorna volt, hogy hol keressem, így a többiek már kész pi*a meleg málé :(

h, 2011-07-25 19:20 Borika

Borika képe

Én írtam, naná, csakhogy a nevet nem tőle vettem, különben is nála nem a név, mint olyan, szerepel, hanem a szilke mint tárgy, mint cserépedényke :) Fennebb már levezettem, honnan jött a név. Akarod, hogy átszerkesszem a hsz-emet, és kitörljem a megfejtést? :D Akkor azok, akik most nincsenek itt, még eséllyel pályázhatnak az ale-re. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2011-07-25 19:20 Obb_régi

Az igaz, hogy nem név, de nem is gyakran leírt szó, mint ahogy a barka már gyakrabban leírt, de mégsem név :) Mindegy iszunk egy sört, én fizetem.

h, 2011-07-25 19:25 Borika

Borika képe

Ha tudnád milyen szavak járnak most a fejemben, eldobnád az agyad! :) Mind a következő történetem kellékei. Átpöckölöm neked priviben :D

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

v, 2011-07-24 17:53 Tolerancia

Tolerancia képe

Tegnap éjjel olvastam először a mesédet, Borikám, de már nyűgös és fáradt voltam, hogy kiszedegessek pár apróbb hibát, amelyeknél elakadtam. Látom, eltűntek. :-)))
Egy valami van, ami zavart engem egy kicsit az olvasásban:

"Kata elmosolyodott, aztán lehunyta a szemét és a falnak támaszkodott. Megszédült. Kiderült: nem reggelizett, és Vince megkínálta egy szendviccsel. Tovább aztán nem beszélgettek, mert csakhamar beszólították a fiút." - Valamiért olyan ez a pár mondat nekem, mintha nem kapcsolódnának egymáshoz. Főleg az utolsó kettő.
Úgy emlékszem, még két ilyen bekezdés volt a szövegben, de azok vagy megjavultak azóta, vagy jól elbújtak valahová, mert most sehogy sem találom őket.

Emlékszem, amikor még kislány voltam, és még olvastak fel nekünk esténként meséket, én mindig a leghosszabbat választottam, és azt, amelyikben szerepelnek nem evilági lények, van benne titok, három próba, melyekhez a főhős rendelkezésére áll egy-egy segítő tárgy, és persze feltétlenül jól végződik. :-)))
Igazi mesét írtál, Borika! Jól és hosszan aludtam az éjszaka. :-)))

 

 " Amit az ember leírt, az többé nem sanyargatja." /Ernest Hemingway/

v, 2011-07-24 17:54 Tolerancia

Tolerancia képe

Az én gyönyörű csillagjaimat miért és hogyan nyúlta le a kicsoda? :-)))

 

 " Amit az ember leírt, az többé nem sanyargatja." /Ernest Hemingway/

szo, 2011-07-23 06:20 Indi

Indi képe
5

Jujj, de kár hogy vége lett :(

Nagyon, de nagyon szép mese lett! Már nem emlékszem pontosan, hogy mi fér bele a járt utadba, de a mesének ott a helye :)

Köszönöm!

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo

szo, 2011-07-23 07:31 Reszisz

Reszisz képe

Kedves Borika! Nagyon tetszett a történeted! Igazi mese, azt pedig szerintem elég nehéz írni. Azt nem értettem, hogy Szilke mért akarta megkóstolni a fiút, vagy ezt hogyan kell érteni? És még az nem volt teljesen világos nekem, hogy az első vacsoránál mért lepődött meg annyira Vince. Azért mert szokatlanul hamar lett kész a vacsi? Köszönöm, hogy olvashattam!

szo, 2011-07-23 08:32 Welmyr Tasferd

Welmyr Tasferd képe
5

Kedves Borika! Emelem kalapom előtted:) Nagyon rég volt már, hogy mesét olvastam, de a te írásaid ismét arra kényszerítenek, hogy fellapozzam régi mesekönyveimet. Ez egy zseniális mese lett. Fogadd óriási elismerésem:) Köszönöm, hogy olvashattam:)

"A jó könyv arról ismerszik meg, hogy akárhányszor olvassuk, mindig más." - Anderson Hays Vanderbilt Cooper

szo, 2011-07-23 11:12 Obb_régi

5

„A csípős szél megrebbentette a villanyoszlopok között feszülő drótokat.” – nem jó a megrebbentette, miért? (heti találós kérdésünk)

„– Idén hamar beköszönt az ősz – gondolta” – nem vagyok a híve az ilyenkor az első gondolatjelnek, bár nem tiltja semmi, de akkor sem

„Két varkocsba fonott haja izgágán ficánkolt a szélben” – na igen, ami az elsőre kiemelt mondatban nem volt jó, most nagyon jó érzékkel lett eltalálva, erre mondom, hogy nem elég az írókedv érződni kell mögötte az olvasottságnak is

„és fitos orrával többször beleszagolt a víz-illatú levegőbe.” – mehet nyugodtan egybe: vízillatú

„és a hidegtől csurgásnak indult orrát törölgette.” – az ilyen szerkezetet általában elkerüljük, bár néha én is beleesek a csapdájába

„Az emberek: egyre bolondabbul viselkednek!” – érdekes módot választottál a megállításra, én inkább csak vesszőt, esetleg pontosvesszőt használnék vagy akár pontot vagy felkiáltó jelet és külön mondat, de így csak zavarónak látom és funkcióját keresem, bár érteni vélem, és mégis

„A Gübbenők, ezek a fekete arcú, pikkelyes testű, mogorva lények a folyómeder alján laktak, és nagy, lapos kövek alatt kincseket őriztek. Megfontolt népség voltak, de ha valami felbosszantotta, de ha valami felbosszantotta őket, hatalmasat kiáltottak, és olyankor megáradt a Körös.” – itt gondolkozz el a jelenen (ugyanúgy a heti feladványaink között van a miért kérdése)

„– Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál – mosolygott Apó. – Mi járatban vagy errefelé?” – beszarok és köszönöm

„hogy itt van szoba kiadó” – nem vészes, de talán a fordított szórend jobb, de tényleg nem lényeges

„– Diák vagyok” – csak úgy beugrott, hogy deák, de lehet nekem róják a szememre, ha én írom

„– Majd megegyezünk fiam, majd megegyezünk” – ja vannak ilyenek, amikor azt figyelem, hogy én mit vetnék papírra, itt a vesszőt érzem kevésnek, kipontoznám

„Az áporodott szagú ágy, a fülledt szoba kripta hangulatát árasztották.” – hülye egy nyelvünk van D, így az az és ott kellene legyen

„A földön megsárgult napilapok és avult gyertyacsonkok hevertek.” – ezek is olyan hogyismondjamok…, az avult általánosságban elfogadott jelentése igazán a divatjamúlt, ami igazán nem ideillő

„sűrű fátylat szőtt az ablak elé” – a szövés függőleges és vízszintes is mozgást feltételez, szvsz. ez sem az igazi

„a kedves, mosolygós arc szörnyeteg arcává lett,” – vagy arca, vagy arccá

„Elfogadta, hogy kérdéseire nem mindig kap választ, és bár nem tudta miért, de igyekezett nem rálépni a küszöbre, amikor hazajött, Szilkének mindig ugyanabból a csorba csészéből adni a tejet, ha kérte, és amikor a toronyóra éjfélt ütött, nem nézett ki az ablakon, pedig mindig pusmogást és jövés-menést vélt hallani az udvar felől.” –lehetet körmondatokat írni, de itt nem tartoznak egymáshoz a dolgok, azaz nem is kör, hanem inkább kocka

„– Nem azzal van a gond… Hanem a tandíj! Megint felemelték, és nekem arra már nem elegendő az ösztöndíjam!” – hát nem tudom, mert államilag támogatott voltam, amíg el nem vették, de ösztöndíjas sajnos még nem, de az ösztöndíj szerintem mindenképpen fedezi a tandíjat, sőt több kell legyen

„Vince egy álló hétig járkált az apróhirdetésekben meghirdetett helyekre” - hirdetésekben meghirdetett, megy ez jobban is

„Szilke eltátotta a száját, és elismerően kacsintott Apóra.” – kis logikátlanság, itt az Apónak kellene Szilkéhez fordulnia: „lám én megmondtam/tudtam, hogy érdemes rá!”

„és behívtak, hogy elbeszélgessenek velem!” – ez is menne jobban

„Egyetlen dolog csak: a dörzsölőzik nekem megszokott, gyakran használjuk így, de természetesen ismerem a dörgölőzik-et is… Nekem jobban hangzik úgy, ahogy írtam, mondom, sokakat hallottam így használni, de attól még lehet, hogy csak elferdítettük, és neked van igazad. Megvárom, mit mond Obb, ha szerinte is dörgölőzik, akkor elásom magam ;) (tuti, hogy a dörzspapír fog róla eszébe jutni)” – ehhez csak annyi: dörzsöl: durva felületű anyaggal simábbá tesz valamilyen puhább anyagot, az átvitt (dörzsölt): rafinálttá válik (rafinálódik D), a másik pedig hozzásimul, bár észre sem vettem, hogy hol volt ez, de nem jól használtad

Na innen már nem tudtam figyelni, mert könny belábadt a szemem, ezt sokan nem is érthetik a koruknál fogva, vagy mert nem jártak annyit odakint, mint én, olyan mélyre is leástál, ahova csak egy mesével lehetséges lejutni. Szívem szerint ösztöndíjat adnék neked, csak írj. Van egy kis szívfájdalmam (az anekdotáid hiányoznak). Na, szó mi szó, Téged olvasni jó.

szo, 2011-07-23 15:05 Borika

Borika képe

Tolerancia: drágám, köszönöm, jól esett, hogy tetszett neked! A megfigyelésed kiváló, mindjárt javítom is!

Indi: a járt utamba a mese is beletartozik, sőt… elsődlegesen mesemondó vagyok.

Reszisz: Szilke amolyan kis démoni lény, macska és kislány képében, aki csintalanságból megrontja az embereket, ahogy Vincét is akarja, csak nem tudja, hiszen Vince is félig varázslény. De belátom, hogy kicsit furcsa így, konkrétabban is meg kellett volna mondani, de akkor meg el kellene pontosan magyarázgatni Szilke karakterét, amit persze miért ne lehetne jobban, szóval ezen még gondolkozom… A babok: azért csodálkozott el, mert a maréknyi babból három nagy tányérnyi lett, hihetetlen varázslat, nem?

Welmyr: köszönöm, már ezért megérte, pontosan ezt akartam, visszahozni a régi mesekönyvek hangulatát. :)

Obbom: Oh, imádom, hogy olvasol, és imádok veled vitatkozni (még ha sosincs igazam, akkor is :)

megrebbentette- miért nem jó? ne hagyj egy hétig kétségek között, úgysem jövök rá… Meglibbentette jobb lenne? rebben a szemöldök, rebben a madár, rezeg valami a szél alatt, a rebben szerintem jó, de hagyom magam meggyőzni, ha megmondod a megfejtést (nem rebbenek meg bele).

a hidegtől csurgásnak indult orrát törölgette – mi a baj vele?

A Gübbenők… - hogy jelenben kellene? Szerintem nem. Vagyis igen, ha dőltbe szedném, és Szilke gondolataiként állítanám elő… de így külső narrátor meséli. Bár jobban hangzana jelenben, elismerem.

„Az áporodott szagú ágy, a fülledt szoba kripta hangulatát árasztották.” – hülye egy nyelvünk van D, így az az és ott kellene legyen – itt sem értem a bibit, de csak én vagyok fáradt, nem nálad a hiba.

„sűrű fátylat szőtt az ablak elé” – a szövés függőleges és vízszintes is mozgást feltételez, szvsz. ez sem az igazi – igazat adnék, de a mese hangulatához illik a szó, szövődik az álom, a gondolat, az eső, a történet, és egyik sem konkrétan függőleges és vízszintes, hanem olyan összevissza. Az eső is van, hogy ferdén esik :) De kicserélem vont-ra.

ösztöndíj – tandíj – a mostani helyzettel én sem vagyok tisztában, de az én koromban úgy volt, hogy egy helyütt ösztöndíjas voltam, más helyütt tandíjas, és sosem jött ki az ösztöndíjból a tandíjam, mert a tandíjat mindig emelték. De ez évekkel ezelőtti és romániai helyzet, szóval nem kell rajta fennakadni, el kell fogadni, úgy ahogy leírtam, és kész. :)

dörgölőzik – OK, meggyőztél, kicserélem. :D

Az utolsó bekezdésed: köszönöm. Reméltem, hogy valaki megért benne mélységeket, és egyéb üzeneteket is. Kapsz majd újabb Janika bácsit is, ne aggódj, mostanában jön-jövöget az ihlet. :)

 

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

szo, 2011-07-23 18:59 Obb_régi

„megrebbentette- miért nem jó?” – nem árulom el D, a harmadikból rájöhetsz 

„a hidegtől csurgásnak indult orrát törölgette – mi a baj vele?” – kényszerítő 

„A Gübbenők… - hogy jelenben kellene? Szerintem nem.” – nem zavar, hogy így kinyírtad őket? - és már nem is léteznek, pedig elférnének a világunkban 

„hülye egy nyelvünk van D, így az az és ott kellene legyen – itt sem értem a bibit, de csak én vagyok fáradt, nem nálad a hiba.” – egyes-többes 

„„sűrű fátylat szőtt az ablak elé” – a szövés függőleges és vízszintes is mozgást feltételez, szvsz. ez sem az igazi – igazat adnék, de a mese hangulatához illik a szó, szövődik az álom, a gondolat, az eső, a történet, és egyik sem konkrétan függőleges és vízszintes, hanem olyan összevissza. Az eső is van, hogy ferdén esik :) De kicserélem vont-ra.” – komoly D! egyből a vontra gondoltam, csak nem írtam, mert olyan sablon, gondolom te is azért választottad a szőttet helyette, pedig néha a bevált a járt út D, lásd: Szerencséd, hogy Obbnak szólítottál :)

szo, 2011-07-23 18:38 Carmen Sanchez

Carmen Sanchez képe
5

 pompás.

"Úgy látom nem értitek. Nem én vagyok összezárva veletek, hanem ti vagytok összezárva velem!"

 


v, 2011-07-24 14:50 Borika

Borika képe

Carmen: köszi!

Obb: nahát, hogy neked már megint igazad van! :))) Ok, megyek javítgatni.

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2011-07-25 09:51 Esvy

Esvy képe
4

Jó lett, bár elég komplex, és az elején kissé furcsa, hogy az olvasó nem tudja eldönteni, Szilke macska-e, vagy ember. A Katás rész valahogy stílusában elüt a többitől, a történet íve kicsit megbicsaklik (én úgy érzem). De az utolsó harmadban minden szépen összeáll, a próbatételek leírása nagyon szép, klasszikus, remek gondolatokkal. A vége is tetszett, és átjött a továbbgondolásra serkentő társadalomkritikai mondanivaló is. Gratulálok!

 

A korlátok is korlátoltak.

h, 2011-07-25 11:55 Kentaur

Kentaur képe
5

 Micsoda különbség van a mostani és a kezdő írásaid közt! Nagyon szépen kiforrtál, gratulálok. Tetszett nagyon a meséd, egyedi hangulata volt, és azt jól is mutattad meg.

Már csak  párbeszédekben van némi kis zavar, de idővel majd azt is kinövöd.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2011-07-25 18:58 Borika

Borika képe

Köszi Kentaur, köszi Esvy!

Nos, igyekszem fejlődni, tudom, hogy a párbeszédeknél van még mit dolgoznom, hogy ne legyenek olyan szájbarágósak, remélem sikerül majd ez is.

Igen, szándékosan nem akartam, hogy Szilkéről egyből kiderüljön, hogy macska, ezért direkt kétértelmű az eleje. Lehet, hogy a Katás rész kissé erőltetett, még agyalok rajta. Kösz, az észrevételeket! Jah, egyébként dolgozom a folytatásán, azaz társmeséjén, stb stb. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

k, 2011-07-26 18:44 Odin

5

Minden elismerésem! Nagyon jó kis történet, igazi mesés hangulattal és jól felépített, könnyed világgal. A szereplők jól kidolgozottak. Összességében az egész történet tetszett, megfogott a hangulata. A hasonlatok külön dicséretet érdemelnek! :) Mindenképpen ötcsillagos. Remélem lesz folytatás, mert szívesen olvasnám. Odin

"Az út a fontos nem a végcél." /Dan Millman/

sze, 2011-07-27 06:17 Borika

Borika képe

Odin, köszönöm!

Igen, már alakul a folytatás, de készüljetek fel, hogy nem hagyományos értelemben vett mese lesz, kicsit eltér majd a narratív mód!

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

sze, 2011-07-27 11:17 Nydia

Alig várom már a folytatást. :)

sze, 2011-07-27 16:14 Borika

Borika képe

Hahó, Berny, vááá de örülök, hogy itt látlak! Már készül, az első része már ott van a blogomon, de csitt, ne mondd el senkinek! :D

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

cs, 2011-07-28 18:30 Roah

Roah képe
5

Borika, fantasztikus lett! :)

Más hozzáfűznivalóm nem nagyon van.:)

Talán csak ez:

http://www.youtube.com/watch?v=-VMFdpdDYYA&ob=av2n

 

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2011-07-28 20:07 craz

craz képe

Ez jó volt. :)

(Bár titokban arra vártam, hogy a szélanyó azt kérdezze, hogy mi a kedvenc színed.)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

p, 2011-07-29 07:02 Mickey Long

Mickey Long képe

 Habár nem nagyon szeretem a meséket, végig lekötött. Nagyon jól van megírva.

Csak egy apróság: Csak nekem tűnik egy kicsit erőltetetnek a párbeszéd, vagy ennnnyire nem ismerem a meséket? 

----------------------------------------------------------------------------

Ifjú Titán

"A valóság az, amit a tudatod azzá tesz." (Morpheus)

p, 2011-07-29 14:33 Borika

Borika képe

Roah: köszi, a Nickleback a kedvencem!!! :D

Craz: az stílusos lett volna, mi? hehe...

Mickey: de igen, jól érzed a párbeszédeket, én is érzem, majd javítom, izé, pontosan melyik részekre gondoltál, vagy netalán az egészre? :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

p, 2011-07-29 16:57 Mickey Long

Mickey Long képe

 Főleg az első Katás részre. Ott nekem nagyon kilógott...
 

----------------------------------------------------------------------------

Ifjú Titán

"A valóság az, amit a tudatod azzá tesz." (Morpheus)

p, 2011-07-29 17:36 Borika

Borika képe

Aham, igen, nekem is ott tűnik a legrondábbnak :D Ezek szerint egyformán látjuk! Kösz az észrevételt! :D

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

h, 2011-08-01 17:46 Kelvin

Kelvin képe
5

Addig nem akartam írni, amíg el nem olvasom a molnárosat is, de ha elfelejteném: kurva jó lett ez a mese, ami csak azért idegesít, mert egy ideje rágódom hasonló témán, de nem állt össze, te meg erre idepöckölöd.

Öt csillag. Telefonról olvastam, nem láttam a hibákat, de nem is nagyon érdekelnek. Remek ötlet, kiváló hangulat.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

h, 2011-08-01 18:28 Borika

Borika képe

Kösz, Kelvin!

Úgy örülök, hogy tetszett!  :)

 

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

sze, 2011-08-03 03:04 Maggoth

Maggoth képe
5

Hát, én csak tátom a számat :)

- Maggoth
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

k, 2014-11-18 10:30 Roah

Roah képe

Mi lett a pályázati elbírálással?

Hiányzik innen. :))))

(Mindig is szerettem a meséidet.)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2017-06-25 16:44 Gitáros

Gitáros képe

Azt mondja: "(Pályázati elbírálás miatt átmenetileg nem elérhető)".

Meddig?
Ugyanis nagyon szívesen elolvasnám.
Ez egy 2011-ben kitett novella. Azóta nem történt meg a pályázati elbírálás, vagy egyszerűen el lett felejtve a dolog, és az írás soha nem lesz visszatéve?
Borika több írásánál is ezt láttam, ami rendkívül bosszantó, hiszen nagyon szeretném elolvasni ezeket a kitűnő novellákat.
A tisztelt Karcos szerkesztők közül valaki tud nekem erre válaszolni, és valami biztatót mondani?
Előre is köszönöm!
Üdvözlettel!

Miki

v, 2017-06-25 16:51 Borika

Borika képe

Ó, bocsánat, ez úgy maradt, de visszarakosgatom a novellákat nemsokára. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

v, 2017-06-25 16:59 Gitáros

Gitáros képe

Ha rajtad múlik és megteszed, nagyon hálás leszek érte!
Üdv!

Miki

v, 2017-06-25 17:49 Gitáros

Gitáros képe
5

Örülök, hogy szerény kérésem értő (cica)fülekre talált, és ez a kitűnő írás végre teljes terjedelmében visszakerült a Karcra!

Nagyon tetszett, a gördülékeny stílus miatt olvastatta magát, hosszú volt, de mégsem tűnt annak, a karakterek szerethetőek benne, a hangulata pedig egészen egyedülálló.

És még valami, kedves Borika, ami talán a legfontosabb észrevétel ebben a mese-novellában, és ami kiérezhető szinte az összes írásodból, legalábbis azokból, amiket sikerült eddig elolvasnom:
Nagyváradnak, a szülővárosodnak és lakhelyednek végtelen szeretete és tisztelete, hagyományainak megőrzése, lakóinak, karaktereinek, ódon utcáinak, tornyainak, folyóparti hangulatainak megörökítése!
Ezért a szándékodért külön is le a kalappal előtted!
Természetesen megy az 5 csillag!
Üdv!

Miki