Éppen ma

Az öregember most is engem figyelt az ezüstkeretes szemüvegén keresztül, pont úgy, ahogy egy héten keresztül minden nap délután három órakor, amikor a Bagolyvár előtti megállóban felszálltam a vén Tátrára.
Nekem aztán ne mondja senki, hogy képzelődöm, ez a fickó teljesen kattant, vagy perverz, vagy tudomisén, de az tény, hogy eleinte a frászt hozta rám, aztán mostanra megszoktam valahogy. Legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal…
Ha néz, hát nézzen, kit érdekel. Vannak ennél fontosabb dolgaim is. Azért felbosszantott az ügy, elhatároztam, hogy kibabrálok vele. Én is nyíltan megfigyeltem őt, még grimaszoltam is rá, de nem szólt semmit. Csak bámult áthatóan, aztán a száját először csúfondáros, majd szomorkás mosolyra húzta. Szinte bocsánatkérően félrebillentette a fejét, én meg vállat vontam, és elfordultam tőle. Még három megálló, és le kellett szállnom, addig viszont én is megbámultam őt a villamos piszkos ablakának tükrében.
A hatvanas éveit taposhatta, így, hogy jobban szemügyre vettem, nem is tűnt annyira öregnek. Élre vasalt szürke nadrágban, krémszínű ingben, fényesre vikszolt bőrcipőben feszített, és le sem vette rólam a szemét. Szinte katonás volt a tartása, ahogy ott ült. Az ajka késpengényire szűkült, amint engem mustrált, és hirtelen szigorú lett az arckifejezése, mintha megharagudott volna rám, amiért a hátamat mutattam neki. A tekintete szinte lyukat égetett a tarkómba.
Éppen ma idegesít ez a flúgos, éppen ma!
Arra gondoltam, oda kéne menni hozzá, a képébe ordítani, hogy mi a francot stíröl állandóan, nagyapám lehetne, bunkó vén szivar, aki a fiatal csibékre bukik, szégyellje magát ésatöbbi, de aztán eszembe jutott, hogy jobb, ha nem hívom fel magamra a figyelmet, a végén még én kapnék, hogy félreértettem az egészet, túlreagáltam a szitut, és akkor lőttek a mai melónak.
Én ugyanis nem azért utaztam a villamoson, mert unatkoztam, vagy a piacra lötyögtem, mint a sok ingyenbérletes nyugger. Én itt kőkeményen dolgozni szoktam. Egyfolytában a körülöttem állókat figyeltem, lesve az alkalmat, amikor elcsenhetem a tárcájukat.
Egyébként nem tartottam magamat szemét csajnak, csak néha rákényszerültem egyre-másra. Ma például tudtam, ez az utolsó esélyem, mert ha nem szerzek pár ezrest, hogy vegyek belőle cigit meg sört a mostohabátyámnak, szétveri az arcom a drogos haverjaival együtt. Féltem hazamenni, főleg úgy, hogy már napok óta nem szállítottam nekik semmi használhatót.
Lopva a kopott farmeres srácot kezdtem figyelni. Egyetemistának tűnt. A táskája jó nehéz volt, biztos telepakolta könyvekkel. Maga elé húzta a térdére, és úgy szorította, hogy kifehéredtek bele az ujjai. Idegesen pillantott jobbra-balra, a vak is látta, hogy a ma kapott ösztöndíját őrizgeti. Mint mondtam, nem vagyok szemét, viszont nem vagyok karitatív alapítvány sem, ha nem akad más, valami jobb, nem fogok vele kivételt tenni.
Elszédültem, és hirtelen megértettem, ez most kivételesen nem az éhségtől tört rám. Utáltam, amikor ennyire gyorsan megrohantak a képek, ízek és illatok, és igyekeztem elhessegeti őket, hogy a munkámra tudjak koncentrálni. Ám csakhamar felbukkant előttem egy cikkekre bontott narancs képe, egy kislány vidám kacagása, és egy anya kezének az érintése, amint lefekvéskor betakarja a gyermekét. Megborzongtam. A mellettem fogódzkodó Barbie táskás kislánytól származtak ezek az élményfoszlányok. Dühösen elhúzódtam tőle. A nyálas, rózsaszínű vidámságtól mindig kivert a víz, leginkább azért, mert nekem sosem lehetett részem benne.
Nyúzott arcú, izzadtságszagú férfi tolakodott a közelemben. Egy vasa sincs, állapítottam meg, aztán hirtelen felvillant előttem egy kicsi, málló vakolatú szoba képe. Dohszag csapta meg az orromat, két régi fényképet láttam, az egyik egy kisfiút, a másik egy nőt ábrázolt. A férfit túl erős fájdalom lengte körbe ahhoz, hogy jobban elmerülhessek az emlékeiben, és fellélegeztem, amikor leszállt a téglagyár előtti megállóban.
Nem úsztam meg ilyen könnyen, mert jöttek a reménykedő öregasszonyok. Kedves, egyszerű nénikék, akik egytől egyig az unokáikra gondoltak, róluk meséltek, arról álmodoztak, hogy talán ezen a hétvégén meglátogatják őket, talán végre nem hiába sütik meg a foszlós kalácsot a paneltömb egérlyuklakásában a pici tűzhelyen, és még arról is álmodoztak, hogy talán szerencséjük lesz, és nem dugják be őket néhány év múlva egy otthonba.
Megfájdult a fejem. Kétségbeesetten igyekeztem kizárni az emberekből áradó érzéseket és emlékképeket, de az engem figyelő öregúr túlságosan frusztrált, és csak sokára sikerült lehiggadnom.
Alig néhány hónapja fedeztem fel, hogy képes vagyok látni és hallani bizonyos dolgokat. Eleinte persze rendesen betojtam, hogy mi a fene van velem, azt hittem, kezd meglágyulni az agyam, és hosszú ideig tartott, mire rájöttem, nem is olyan vészes az egész. Még tanulnom kellett, mit és hogy csináljak, ha rám jött az ötperc, de már egyre jobban kordában tudtam tartani. Mindennap gyakoroltam, és úgy éreztem, lassan elkapom a spíljét. Ha akartam, ki tudtam zárni, vagy meg tudtam szűrni az embereket és az emlékeiket.
Csak nagyon erősen kellett akarnom.
Viszont itt, ebben a tömegben, amikor öklendezned kell az emberszagtól és a pólód odaragad a koszos ablaküveghez, amikor a tömeg úgy nyom és sodor, hogy nincs más választásod, mint elfogadni, egy vagy a miriádnyi izzadtságcsepp közül, amelyek legördülnek az emberiség hátán, egyszóval itt és most baromira nem volt kedvem még azzal is bíbelődni, hogy a szupererőmet tréningezzem. Örültem volna annak a pár ezresnek, iszonyúan kellett már valami kaja is, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor bevillant az elkerülhetetlen esti verés.
Korgott a hasam, mire egy fejkendős néni részvéttel rám pillantott, fú, de utálom az ilyen szitut, engem csak ne sajnáljon senki, mégis mit képzel magáról a nyanya? Ettől már csak az lett volna megalázóbb, ha valami ennivalót is ad, láttam a kifliket a szatyrában, nagyot nyeltem, és átfutott rajtam, talán kérhetnék egyet, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Tessék szíves lenni adni egy kiflit, most nincs nálam pénz… Eh, a fene egye meg, milyen rossz duma, aztán meg, éppen ma nézzenek koldusnak, amikor még soha életemben nem kértem senkitől semmit?
Közeledett a Városháza megállója, na, itt sokan le szoktak szállni, teljes népcsere, új arcok, új szagok és emlékek. Lopva az öregemberre pillantottam, még mindig engem figyelt, hát már sosem fogok megszabadulni ettől az istenverte hülyétől?
Nagyot rándult alattunk a villamos, ahogy elindult, nekem meg hirtelen az jutott az eszembe, az férfi talán szenilis, igen, valami ilyesmi baja lehet, nincs ki mind a négy kereke, és összetéveszt valakivel. Akár még jó célpont is lehetne, biztos akad nála valamennyi pénz. Ezt a játékot sokszor eljátszottam az öregekkel, már-már specialistává váltam. Könnyű falatnak bizonyultak egy magamfajta, kedves arcú lánynak. A mostohaapám is mindig azt mondta, olyan angyali képem van, tisztára megtévesztő, senki sem gondolná, milyen alattomos kis kígyót rejt valójában. Lehetett benne valami, mert tényleg így vertem át egy csomó idős nénit. Azonnal ki lehet szúrni, ha valaki nem százas – az ilyenek tanácstalanul álldogáltak megállókban, parkokban, útkereszteződésekben, éppen csak leszaladtak a boltba, többnyire pongyolában, aztán már nem találtak vissza. Ilyenkor jöttem a képbe én. A kedves kis unoka, aki segített a nagyikának hazamenni – Nagymama, én vagyok az, hát hogyhogy nem tetszik megismerni? Meg tetszik? Akkor jó, már megijedtem! – aztán elkísértem az éppen aktuális nagyit valamelyik sarokig, elkértem a bukszáját, megmondtam, ott várjon, amíg bevásárolok és érte megyek. Messziről láttam, hogy mindössze néhány percig szobroztak ott, ahol hagytam őket, mert mindent elfelejtettek, és tovább bóklásztak az utcákon.
Végigmértem az idős férfit. Á, nem volt az szenilis! Nagyon is ébernek, intelligensnek tűnt. Felvontam a szemöldökömet, mire ő kaján vigyorra húzta a száját. Szépen nyírt kis körszakállat viselt, fehér haját divatosan rövidre vágatta. Összességében kellemes benyomást keltett, valahogy mégis borsódzott tőle a hátam. Fel is hagytam azzal az ötletemmel, hogy éppen őt kopasszam meg.
Idegesség fogott el, mert nemsokára a Mária Terézia körút következett, és tudtam, hogy ez lehet az a pillanat, amikor örökre megváltozhat az életem. Egy héttel ezelőtt ugyanis teljesen tiszta álomképet láttam. Az álmom szerint itt baleset fog történni: a villamos összedöccen egy autóval, ami megpördül, és elcsap egy járdáról lelépő öregasszonyt. Az álomkép olyannyira élénk volt, hogy nemcsak a színeket, érzéseket, hangokat tudtam apró részletességig felidézni, hanem olyasmiket is, hogy az autó egy piros Renault, a gyalogos néni ruháját apró virágminták díszítik, és az ütközés után a szatyrából rongybabák gurulnak az úttestre. Én ugyanígy, mint most, a villamoson utazom, térdre esem, valaki a közelemben a padlóra zuhan, kinyílik a táskája, nekem pedig csak ki kell nyújtanom a kezem egy köteg pénzért.
Egyetlen baj volt az ehhez hasonló álmaimmal: sosem lehetett tudni, mikor következnek be. Általában néhány nap múlva megtörténtek, de a leghosszabb várakozásom három hétre nyúlt. Ezért is jártam mostanában az egyessel éppen ezen az útvonalon, pedig ez a városrész nem igazán tartozott a kedvenc vadászterületeim közé.
Élénken figyeltem a forgalmat az ablakból. Talán éppen ma fog bekövetkezni. Fájdalom hasított a fejembe, és összeszorítottam a fogam. Még sehol sem látszott a piros autó, de az idős asszonyt már megpillantottam.
Magam sem értettem, miért, de jeges bénultság vett rajtam erőt.
Tehát ma lesz az a nap, döbbentem rá, és gyorsan oldalra kaptam a fejem. A kocsi a mellékutcából vágott ki, láttam, amint fékez, a villamos is fékezett, nagy csörömpölés, csengetés, óriási csattanás, majd tompa puffanás hallatszott. Valaki felordított, a Tátra megrázkódott alattunk. Az öregasszony a földre zuhant. A villamosban ide-oda dőltek az emberek, mint a tekebábuk. Én erősen kapaszkodtam az egyik szék támlájába, aztán térdre rogytam, és akkor megpillantottam a kék ridikült, a felcsúszott cipzárt, a vastag borítékot és a rajta átsejlő bankókat. Egy egész havi fizetés! Mámoros öröm és rémület tört rám egyszerre. Egy szívdobbanásnyi ideig bizonytalankodtam, aztán a tolvajösztön győzedelmeskedett: odakaptam a pénzért. Ám egyszer csak azt éreztem, hogy valaki megragadja a karomat, és durván talpra ránt.
Az ezüstkeretes szemüvegű öregember volt az.
– Nem! – hallottam a kiáltását, de csak legbelül.
A szája ugyanis nem mozgott. Köpni-nyelni nem tudtam. Elhűlve rámeredtem. Ekkor még egyszer, még tisztábban hallottam a fejemben a hangját:
– Nem!
A villamos ajtaja kinyílt, és a tömeg meglódult. Mindenki egyszerre akart leszállni, kisebb pánikhangulat tört ki.
A férfi úgy szorította a karomat, hogy a könnyem is kicsordult a fájdalomtól. Lerántott a lépcsőkön, eltuszkolt az emberek közeléből, aztán amikor kicsit távolabb értünk, a baleset felé fordított, hogy mindent jól láthassak.
– Nézd csak meg – mordult rám, ezúttal valódi szavakkal. – Nézd meg, mit tettél!
Meg sem bírtam mukkanni, ahhoz túlságosan is rémült és összezavarodott voltam, csak annyit fogtam fel, hogy rajtakaptak, és nemcsak a tolvajláson. Minden ízemben reszkettem, a lábaim teljesen elgyöngültek. Az autó sofőrje, egy fiatal lány, hangosan zokogott. Az elgázolt idős hölgy a járda mellett feküdt. Vértócsa terebélyesedett körülötte, és ahogy növekedett, egyenként körbefolyta a szanaszét szóródott babákat.
– Ezt is előre láttad? – kérdezte tőlem az idegen, és göcsörtös ujjával a halott felé bökött.
Bólintottam, és még erősebben remegtem.
– Szégyelld magad! A te hibád! Két életet tettél tönkre.
A szavak éles pengeként hasítottak belém, és a csontomig hatoltak. A következő pillanatban azonban magasra horgadt bennem a dac:
– Micsoda? Miért lenne mindez az én hibám?
– Mert megakadályozhattad volna.
– Hogyan?
– Behúzhattad volna a vészféket. Ott álltál mellette. Hisz' tudtad, mi fog történni!
Tényleg, ez igaz. Ám egyszerűen nem jutott az eszembe. De miért nem?
– Mert egy semmirekellő, kapzsi kis dög vagy! – förmedt rám az öregember.
Ebben a pillanatban gyűlöltem őt, és felháborodtam, amiért ilyen könnyedén olvasott a gondolataimban. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de vasmarokkal fogott.
– Hagyjon békén! – kiáltottam rá. – Miért nem akadályozta meg maga, ha ilyen nagy szent?
– Mert nem az én sorsfonalam volt, hanem a tiéd. A te felelősséged!
Semmit sem értettem. Legbelül gyötört a bűntudat, amiért ilyen szörnyűséges dolgot követtem el.
– Nem tudtam – hebegtem. – Sajnálom! Én azt hittem… úgy gondoltam… a jövőt nem lehet megváltoztatni.
– Ez nem kifogás! – csattant fel az öreg. – Hát mit képzeltél, miért kaptál ilyen adományt? Hogy csak ülj és nézz, miközben cselekedhetnél is?
– Nem tudtam – ismételtem meg konokul, és leszegtem a fejem.
Te jó ég, gondoltam elkeseredetten, mi lesz most?
– Semmi – eresztett el az öreg. – Takarodj innen, míg nem döntök rólad másképp. Látni sem akarlak!
– Várjon! – nyögtem. – Maga is olyan, mint én, igaz? Kérem, mondja el, mi ez az egész, és mit tegyek, hogy vége legyen!
– Nem tehetsz semmit, ezzel együtt kell élned. Egyébként nem vagyok olyan, mint te – közölte a férfi fenyegető hangon, és megigazította a szemüvegét. – Még egy ilyen hiba, és kénytelen leszek végezni veled.
– Kérem – könyörögtem neki –, segítsen nekem! Ne hagyjon magamra!
Az idegen végigmért, rövid ideig gondolkodott, aztán ismét szavak nélkül szólt hozzám:
– Mikor jött elő a képességed?
– Három hónapja.
– No, majd elválik. Talán megengedem, hogy újra megtalálj. Most viszont kotródj, míg szépen vagy!
Úgy rohantam, hogy mire a parkhoz értem, teljesen kifogyott belőlem a szusz. Az arcomat könnyek áztatták, a hajam csatakosan a homlokomra tapadt. A nadrágom elszakadt, mert futás közben elestem. Vérzett a térdem, felhorzsoltam a tenyeremet. Lerogytam egy padra, és lihegtem.
Egyfolytában az öregember járt az eszemben. Akárki is volt, többet tudott mindenről, mint én, és a mai gyalázatos viselkedésemmel sikerült eljátszanom a bizalmát. Most már soha többé nem fogok találkozni vele, és nem kapok tőle semmiféle magyarázatot. Azt mondta: talán, és hogy majd meglátja. Jó vicc. Tyű, mennyire berágott rám! Nem remélhetek tőle semmi jót.
Aztán a halott nő képe sejlett fel előttem, és jeges borzongás futott végig a gerincemen. Valóban én okoztam egy ember halálát? Az öregnek igaza volt. Nem jutott más az eszembe, mint az, hogy gyáva vagyok.
Felhúztam a térdemet a padra, és rá akartam hajtani a fejemet, amikor észrevettem, hogy két ezrest sodor arra a szél. A bankók incselkedő, pimasz táncot lejtettek a langyos szellőben, és abban a pillanatban úgy éreztem, a sors különösen kegyetlen tréfát űz velem.
Csak fel kellene vennem őket a földről, venni egy kis piát meg cigit, hazamenni, és elfelejteni ezt az egész rohadt napot, gondoltam fáradtan, de aztán megmakacsoltam magam.
Elhatároztam, soha többé nem megyek haza. Gőzöm sem volt, hol fogok aludni az éjjel, vagy mit fogok vacsorázni. Lesz, ami lesz, történjen bármi, többé nem érdekel. Mindent tiszta lappal akarok kezdeni!
Mit is mondott az öreg? Hogy újra megtalálhatom? Mégis, hogyan? Éreztem, ahhoz nem vagyok elég erős, hogy mindössze a gondolatai és érzései nyomán megtaláljak egy embert ebben a hatalmas városban. És éppen az ő gondolataiba nem sikerült belekukkantanom.
Aztán eszembe jutott a megoldás. Másnap pontban háromkor újra felszállok a villamosra. Ha ott lesz a szokott helyén, azt jelenti, megbocsátott, és meg fogja engedni, hogy tanuljak tőle. Muszáj megengednie.
Elapadtak a könnyeim, de a szíven továbbra is rémülten vert. Még soha nem éreztem magam ennyire egyedül.
Ekkor meghallottam a hangot a hátam mögött:
– Rendben van, kölyök. Kapsz tőlem egy esélyt. Gyere, most hazajöhetsz velem, aztán holnap elkezdjük a munkát.
Megfordultam. Hát mégis visszajött értem? – ujjongtam legbelül. Az öregember levette a szemüvegét, és megtörölgette a lencsét. Halványan elmosolyodott, majd intett, hogy kövessem. A szemüveget a kezembe nyomta, és azt mondta, ezentúl nekem kell azt viselni.
Jövendőbeli mesterem szótlanul lépkedett a sétányon, én pedig fürgén haladtam a nyomában. Az erő, amely éppen csak felfakadt bennem, most minden eddiginél jobban bizsergetett, és tudtam, minden csínját-bínját ki fogom tanulni.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2017-06-24 16:23 Sren

Sren képe

Borika, az ég áldjon meg, amiért néha erre jársz!

Ráadásul micsoda hangulatos novellát hoztál nekünk. Alig lelek benne bakit, ami van, az is jelentéktelen, feledteti a szókincs és a fíling, nagyon jó!

„Nagymama, én vagyok az, hét hogyhogy nem tetszik megismerni?” – itt azért a retinámra kapaszkodik az elütés, persze, ez is jelentéktelen, de nem lenne igazság, hisz másoknak is ki szoktam emelni.

„megingok, de nem esem el, csak félig-meddig,…” – az ikes ige ebben az esetben k-val írandó, de ha bizonytalanít vagy snasszul hat, fogalmazd át. Ráadásul bántón kikönyököl a logika: hogy lehet félig-meddig elesni? Kicsit zavarba ejtő mondat, és nem segít rajta a folytatásban a rogyás. Rogyik – most hirtelen meg nem mondom, helyes-e (szerintem nem, leginkább csak „rogy” – játsszunk asszociációs láncot, pld valaki térdre rogy, vagy térdre rogyik?, na ugye, hogy nem az utóbbi), de mondom, akár így, akár úgy, snassz. Valaki a közelemben térdre esik, slussz. (Feltételezve, hogy az imént vitatott esem vagy esek igét inkább másra cseréled.)

„Fejfájás hasított belém,…” – Fájdalom hasított a fejembe, halántékomba, tudom is én, mondjuk. Ha konkrét szervre célzunk, a „belém” lehet, hogy nem pont a legokosabb fogalmazás, na jó, belső szerveknél még szódával elmegy, mert nehogy már azt írjuk, hogy a hasnyálmirigyem jobb felső sarkába, de a fejfájás, az megint más tészta.

„Én erősen kapaszkodtam az egyik szék támlájába, félig térdre estem,…” – ismét az iménti probléma, hogy lehet félig térdre esni? Ne érts félre, látom a képet, amit küldesz, csak nem jól fogalmazva küldöd.

Hm… Szép, szép munka, olvastatja magát. A vége felé viszont bátran üthetnél kicsit erősebbet. Katarzisról beszélünk, igazi „bazmeg, bazmeg, bazmeeeg!!!!!” – helyzetről, ehhez képest viszont jóformán van ott egy „elhatároztam”… Ráadásul a dolgot nem csak a frissen átélt baleset okozza, pluszban ott van még a „megvilágosodás” a bácsival kapcsolatban is. Szóval nekem kicsit az az érzésem, hogy rövid úton lerendezted – kontrasztban azzal, hogy a villamos piszkos üvege viszont kétszer is említésre esik, feleslegesen. A hangulat szempontjából egyáltalán nem felesleges, de a történet szempontjából… ilyesmit kétszer is ismételni, miközben nagy horderejű események lenyomatát nem igazán tükrözzük… No igen, nagyon, nagyon nehéz ilyenkor eltalálni az egyensúlyt, mi kell, mi nem, miből lehet kicsit több, mit lehet gyomlálni.

Összességében nagyon tetszett. Köszi, hogy néha benézel hozzánk!:)
Tessék, ajándék dal, mert ilyen nosztalgós kedvem lett miattad. Ölellek. :)
https://www.youtube.com/watch?v=b6vSf0cA9qY

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2017-06-24 21:07 Sednol

Sednol képe
5

Iszonyatosan tetszett.
Szeretem, ha a szürke hétköznapokba vegyül némi misztikum.
Minden percét élveztem.

Csupán egyetlen dolog kívánkozik ki belőlem:

Nem gondoltál rá, hogy ezt jelenidőben írd meg?

Miközben olvastam, mindvégig ez járt a fejemben. Sorra raktam át a mondatokat jelenbe. Az igaz, hogy múltidőben van megírva, de a mondatok fogalmazásából nekem visszacseng a jelen. Már az első bekezdésben is ott a most, amit még elsütsz párszor, aztán megjelenik egy ma is. Lehet, hogy ezek azok az apróságok, amik elvittek.

v, 2017-06-25 09:23 Kentaur

Kentaur képe

Először is, nekem is nagyon tetszett, és nagyon megörültem neki, hogy ismét Borikát olvashatok itt a Karcon. :-)
Én is többször jelenben hallottam, de ha Sednol nem szól, azt hiszem, hogy azért, mert épp most írtam egy novellát jelenidőben. De nem, tényleg azt kívánná.

Volt egy rész, ahol azért felszisszentem.
"Aranybarna tekintete" - juj! :-O Az ilyenért zártam ki versenyzőt a Lector pályázat lehetséges dobogósai közül, mert egyfolytában színes tekintettel rohangáltak a szereplői. Nem a szemük volt színes, hanem a tekintetük. A "le sem vette rólam a szemét" elmegy egynek, mert rögzült kifejezés, na de ez?!

Fuh, na, megpróbálom magam túltenni rajta.
A többi nem is vészes, egy kis szerkesztés után mehetne is. Apróságok, ilyesmi, mint "kezének az érintése" - az az "az" nagyon nem kell a mondatzenébe, nem csak felesleges, hanem megakasztó.

"tolakodott a közelemben." - nem tudom eldönteni, hogy a "közelemben tolakodott" = nem hozzám, csak úgy a közelemben totál másfelé tolakodott, vagy " a közelembe tolakodott" = felém tolakodott.

"fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá."- egy kis leharapott szóvég, itt a "hogy" valójában a "hogyan" rövidítése, amit rendben is lenne elharapni E/1-ben, ha biztos lennék benne, hogy szándékos. Itt aztán azonban egyértelműen hiányzik a jelölés: "Hisz tudtad, mi fog történni!" - hisz'=hiszen.

"Nagyot döccent alattunk a villamos," - a döccenés az egy fel-le irányú mozgás, amit a villamos nehezen csinálna a sínen, szerintem a "rándul" szót kerested.

"– Nem! – hallottam a kiáltását, de csak legbelül." - egy kis baromi nehéz központozási probléma, nem csoda, hogy elrontottad, az ilyenekkel én sem mindig tudom, mit csináljak. De szeritntem egyértelműen rossz megoldás hagyományos párbeszédként kezelni, + a "hallottam" kétségesen kisbetűs ezek után. Volt már erről itt szakmai csörte, de csak annyira jutottunk, hogy jobb az ilyet másképp írni. Én mondjuk példaképpen valami ilyesmiben oldottam volna meg: A kiáltását legbelül hallottam: "Nem!" - A szája ugyanis nem mozgott.

"Te jó ég, gondoltam elkeseredetten, mi lesz most?" - ez már talán ízlés kérdése, de nekem például ha sok van belőle, élvezhetetlenné tud tenni egy művet a gondolatok (roszabb esetben a párbeszédek) jelölésének hiánya. Egyszerűen megakaszt, hogy vissza kell olvasnom az értelmezéshez, hogy akkor ebből mi a gondolat és a mi a komment?

"– Várjon – nyögtem" – Várjon! (felszólítás)

"A szemüveget a kezembe nyomta, és azt mondta, ezentúl nekem kell azt viselni." - ez tökre érdekelne, hogy mi van azzal a szemüveggel, de a meglengetett infó elveszik, utalást sem kapunk, ami alapján találgathatnánk. :-(

Tetszik a konkrét helyszín, de aztán nem használdod ki, nincsenek helyszínleírások, a város hangulata nem jön át, pedig jó pár ódon, sötétlő kapualj, átjáró és dudvás szinvaparti gang megérne egy misét arrafelé misztikus novella szempontjából. (Már rég bennem van, hogy írnom kell egyet). A lány helyzete pedig külön egy másik világot, a város "alját" tudná bemutatni.

Összességében még mindig tetszik, a lány karaktere például nagyon átjön, szinte látjuk magunk előtt. Jó, hogy itt jártál, gyere gyakrabban! :-)

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

v, 2017-06-25 10:23 Borika

Borika képe

Sziasztok!
Ó, nagyon kedvesek vagytok, köszönöm szépen az olvasást és a hasznos hozzászólásokat, máris javítgattam pár dolgot.
Egyébként ez csak ujjgyakorlat a részemről, két nagyobb lélegzetvételű regényprojekt között volt egy szusszanásnyi időm, és rájöttem, vissza kell térnem picit a novellázáshoz, hogy önkontrollt gyakoroljak dramaturgiai ívek meg karakterszámok tekintetében. :D Muszáj kicsit tréningezzek a hosszúságok miatt, nevezetesen azt tűztem ki, hogy bizonyos témákat megpróbálok megírni előbb szigorúan húszezer karakterben, aztán maximum ötezerben, stb. Ez most itt egy húszas, nem több, és nem is nagyon kevesebb, ezért van az, kedves Kenta, hogy néhány misztikus leírást meg hangulati elemet bizony lefaragtam. :)
No de sorjában:
Sren: köszi mindent, javítgattam a dolgokat, a végével én sem vagyok kibékülve, de nem tudom, nem tűnt fel, hogy nagyobb katarzis kéne, mindössze csak egy lezárást akartam neki, de lehet, az is a bibi, hogy bele kellett férnem az általam szabott húsz K-ba. Még gondolkodom rajta, hogyan lehetne ütősebbé tenni az utolsó jelenetet. A zenét köszönöm, nagyon tetszik!
Sednol: köszi neked is, lehet, hogy igazad van, és jelenben jobb lenne, viszont akkor már részeket kéne áttennem a múltba, így most ezt a megoldást tartottam kézenfekvőnek. Nem kizárt, hogy kísérletezek még vele, hogy lássam, miképpen jön ki a sztori jelenben. Mint mondtam, ez most csak egy ujjgyakorlat, kísérletezés a részemről.
Kenta: ó, köszönöm, hogy kiszedted a bibiket, igyekszem apránként javítgatni a dolgokat. A döccenésen még gondolkodok, esetleg zökkenhetne is, nekem nem tűnik a szó annyira idegennek, de a rándulás is illik ide.
Gondolatok jelölése: olyan régen nem jártam már erre (bocsesz!) :), hogy nem vagyok már szokva a feltöltéssel, valamit biztos rosszul csináltam, de amikor felraktam a szöveget, nem jelent meg semmiféle szerkesztő panel, így azokat a mondatokat, amelyek az eredeti dokuban dőltben vannak és a gondolatokat jelzik, sehogy sem tudtam itt jelölni. Még gondolkodom rajta, hogy lehetne javítani a dolgon. A szemüveges megjegyzést amúgy tényleg amolyan apró misztikus utalásnak szántam, mindössze egy szimbólumnak, a tudás átadását jelöli, a főszereplő megváltozott státuszát.

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

http://hetedhetorszag.blogspot.com/

v, 2017-06-25 18:47 Kentaur

Kentaur képe

Tényleg rég lehettél itt, ha elfeljetetted, hogy a "további információ a formázási lehetőségekről"-ben van mindenféle karakter, amiket be kell egyenként másolgatni, és a végén úgy érzed magad, mint valami programozó, mert olyanokat írkálsz, hogy kacsacsőr i fordított kacsacsőr, meg a href="http://
Na hát ez van, így is szeretjük.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

h, 2017-07-17 09:06 Para Celsus

Para Celsus képe

Nnna, épp egy hónap spéttel, de idetoppantam én is.
Számadás a tálentomról. Sok embernek nem egyértelmű, hogy a képességeit jóra kell-e használnia - és egyáltalán, mi a jó?
Szerintem jó volt, tetszett a főhős ambivalenciája - nem tudom, szándékos volt-e, de mikor lopáson járt az esze, "nyuggereket" emlegetett (éljen a dehumanizálás), mikor meg belelátott az emlékekbe, már "kedves, egyszerű nénikéket".


"The Rainmakeeeer!"