Viharral játszók

A kórházi ágyamról kászálódok éppen, és azzal vagyok elfoglalva, hogy felhúzzam a farmeromat, aztán a cipőmet, és bekössem a cipőfűzőmet. Ma végre itthagyom ezt kámforszagú helyet. A fejem még mindig zúg a zsaruk kérdéseitől, és idegesít, hogy most is odakint várnak rám az ajtó előtt. Közben Pavel, a nevelőtisztem félig viccesen, félig dühösen ismételgeti, hogy Misi, Misi, mi a francért kellett megint ilyen hülyeségekbe keveredj, és hogy mennyire unja már, hogy velem mindig csak a baj van. Aztán a fejét ingatja, és azt mondja, még soha nem látott ilyen szerencsés csótányt, mint amilyen én vagyok.
Elvégre nem mindenki él túl egy villámcsapást.
És azt is mondja, baromira hálás lehetek a sorsnak, mert ha csak négy évvel idősebb lennék, akkor már a felnőttkorúak közé számítanának, és jól megszívnám az egészet. Elhihetem, nem bánnának velem ilyen kesztyűs kézzel. Egyszóval örülhetek, hogy simán visszavisznek az intézetbe, de ennek ő persze nem örül, mert olyan vagyok neki, mint valami átok, egy kész ördögfióka. Hunyorít, és sejtelmesen hozzáteszi, ha a Dumnezeu megsegíti, talán ma örökre megszabadul tőlem.
Pavel már megint játssza az eszét, ismerem én a fószert, tudom, mit akar. Az fix, hogyha innen kimegyünk, és estére az intézetbe érünk, péppé fog verni, csak hogy megint megmutassa, ki a főnök. Érzem, megint megtelik a szám azzal a furcsa savanyú ízzel, amit az utóbbi hónapokban egyre többször éreztem, valahányszor bajba keveredtem.
Francba Pavellel, és francba a rendőrökkel.
Kilesek az ajtón. A két zsaru nem mozdul, idegesítően nyugodtan várakoznak. Pedig én übergyorsan tiplizni akarok, csak ki kell várnom az alkalmas pillanatot a szökésre.
Valami van a levegőben, valami furcsa, vibráló nyugtalanság. Éppen olyan az egész, mint a villámcsapás előtti pillanatok. Ha lehunyom a szemem, pontosan vissza tudom idézni, mi történt két nappal ezelőtt.
Állok a Cantemir általános iskola raktárépületének a tetején, és a felhőket bámulom. Odalent a banda várakozik. Bagós Nicu azt akarja, hogy a tetőnyíláson keresztül bemásszak az épületbe, és belülről kinyissam nekik az ajtót. Odabent új laptopok és tabletek vannak, azokat kell megfújni, a közelben parkol a duba, a fiúk készülnek a pakolásra, a sofőr tisztára be van zsongva, innen is látom, milyen vörös a feje a baseball sapkája alatt.
Dühös vagyok, mert nem ez volt a terv, és utálom a Bagós Nicut is, mert érzem, hogy át akar vágni. Megígérte, hogy ha ezt a melót jól megcsináljuk, kivisz magával magyarba, sőt, onnan egészen Londonig, amihez hamis buletin kell, meg hamis keresztlevél, és azt mondta, megcsináltatja nekem az egészet, ne aggódjak, csak végezzem el a dolgomat.
Egyszóval megígérte, na.
Ott cirkálunk a raktárépület előtt már vagy egy órája, és mindenki engem cseszeget, hogy mozduljak, induljak már fel a tetőre, mire várok, mert én tudok a leggyorsabban mászni, meg elég kicsi is vagyok, hogy beférjek az ablakon, de ha betojtam, mondjam csak meg, semmi gond, mert akkor keresnek mást, de akkor vágom ugye, francot sem visznek magukkal Pestre, onnan meg Londonba. Mondom nekik, hogy nem vagyok betojva, tucatnyi ilyen melót csináltam már, viszont Nicu mutassa meg a buletint és a keresztlevelet, mert lehet, hogy kicsi vagyok, de hülye nem, és úgy igazságos, hogy előre megkapjam, ami megillet. A fiúk közül néhányan röhögnek, Nicu viszont bevörösödik, látom, ahogy a nyakán kidagadnak az erek. Puff, nyakon vág, majd megint puff, egyenesen az arcomba öklöz, és érzem, hogy elered az orrom vére.
Büdös kis bozgor, mondja, azonnal húzzál fel a tetőre, különben kicsinállak!
Na, erre már elkezdek mászni, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, és közben hallom, ahogy a többiek még harsányabban vihognak. Ég az arcom, a vér a számba szivárog, és úgy gyűlölöm Nicut, ahogy csak tudom, és már sejtem, hogy az én hamis papírjaimból nem lesz semmi, mert ezek is csak olyan szemétládák, mint a többi, akikkel eddig dolgom akadt.
Mindennél jobban vágyom rá, hogy megpattanjak ebből az istenverte országból, ebből a rettenetes városból. Egyet tudok: nem akarok visszamenni az intézetbe. Ez már a kilencedik szökésem, ha Pavel megint rám teszi a kezét, úgy megver, hogy azt valószínűleg úgysem élem túl. Lenézek Nicura. A fene essen az egészbe, másik bandába kell majd bekéredzkednem. Ezek itt mind rohadékok. Odakiáltom Nicunak, hogy egy tetű, egy szemét, egy szarrágó vadbarom. Ne merjen még egyszer bozgornak nevezni, mert megbánja. Nem is hallom, mit válaszol, mert megint érzem azt a furcsa savanyú ízt a számban, és hirtelen szédülni kezdek.
A tetőn állok és tiszta kótyagos a fejem. A fejem fölött fellegek gyülekeznek, a csontjaimban érzem, hogy eső lesz. Megdördül az ég. Végignézek a fiúkon, aztán az iskolaudvaron, majd egészen tovább, a fal mögötti területre. Egész kacatlerakat van amott, a trafóház és az iskolaudvar közötti sikátorban: szanaszét hevernek a régi, törött táblák, padok, asztalok, földgömbök, terítő és függönydarabkák. Majd szétvet a düh és a keserűség, de egy pillanatra rácsodálkozom a látványra, mert olyan érdekes, ahogy a gomolygó felhők közül elő-előtörő napsugarak nyúlós pászmákat vetnek a törött tárgyakra. Felnézek az égre, egyenesen bele a fellegekbe, és ekkor, ebben a pillanatban jön a villámcsapás.
Egy nagy, erős lökés az egész, olyan nyomás és szúrás a mellkasomban, mintha ki akarna ugrani a szívem. Aztán meg teljes csend és sötétség.
A következő dolog, amire emlékszem, a kórházi gumiágy, és a doki kopasz feje, ahogy fölém hajol, és azt mondja, mázlista vagyok. Meg hogy ilyet harmincéves pályafutása alatt nem látott. Mozdítsam csak meg a fejem, a kezem, a lábam, aztán meg hogy álljak fel, próbáljak járkálni. Minden megy, mint a karikacsapás. Felhúzom a pólómat, nicsak, ott egy fekete, égett rész a bőrömön, pont a jobb oldalon, a doki szerint ott ment be a villám, és a lábamon jött ki. Lefényképezi a sebeket, valami konferencián akarja mutogatni. Aztán jönnek a zsaruk, meg Pavel, és Nicuékról kérdeznek meg a melóról. Egy szót sem szólok, mert nem vagyok spicli, de a zsaruk azt mondják, nem érdemes védenem az ilyen Nicu-féléket, mert lám, nem törődtek velem, otthagytak a tetőn, felőlük akár meg is dögölhettem volna. A mentőket a járókelők hívták ki hozzám. Pavel elmagyarázza, hogy Nicuék valahogy betörték az ajtót, kirámolták az egész raktárat, és elhúztak. Meg fogják találni őket, erre mérget vehetek, és jobban járnék, ha közreműködnék. Most már nincs értelme falazni nekik, mentsem a magam bőrét.
Azt mondom, nem működöm közre, még le is köpöm Pavelt, és ordítom, hogy hagyjanak békén, nem is tudom, miről beszélnek, meg hogy jogaim vannak, kiskorú vagyok, nincs is ellenem semmi bizonyítékuk, szóval pofa befog. Pavel ideges, itt a kórházban nem nyúlhat hozzám, tudja jól, és én is tudom. Odasziszegi, hogy nem baj, majd hazamegyünk, és elintéz. Ettől persze azonnal begőzölök, de csakazért sem szólok egy szót sem.
Naná, hogy lapítok, nem vagyok hülye, vágom én, hogy mennek itt a dolgok. Ha csak egyszer a banda ellen vallanék, megtalálnának és kinyírnának. Most viszont valahogy azt kellene elintéznem, hogy Pavel meg a zsaruk csak egy percig ne figyeljenek rám. Szökni, igen, ez az egyetlen megoldás, ehhez értek, ezt tudom a legjobban csinálni.
Csakhogy valami nincs rendben, érzem. Egyre erősebben vibrál a levegő, és Pavel sem olyan, mint máskor. Mintha titkolózna. Bizsereg a tarkóm, a karom és a lábam tiszta libabőrös. Kisandítok az ablakon. Nem látok egyetlen felhőt sem. Nem valószínű, hogy újabb villámcsapást idézzek elő.
Mert a villámot, amelyik belém csapott, véletlenül én idéztem magamra. Már régóta érzem, hogy valami nincs rendben velem. Hogy nem vagyok normális. Sosem beszéltem róla senkinek, de napról napra egyre nehezebb az egész. Ha valami vagy valaki felbosszant, egyből megjelennek a felhők a fejem fölött. Szó szerint. Irtóra be tudok feszülni, sokszor majd’ szétrobban az agyam a rengeteg parától. Na, és akkor jönnek a villámok is.
Eleinte nem hittem, hogy én okozom az egészet. Úgy döbbentem rá, hogy a kishaverek folyton mutogattak nekem, és egyfeszt körülöttem ugráltak, hogy lecsillapítsanak, ha kitört rajtam a frász és viharossá fordult körülöttem az idő.
Ja, a kishaverek tulajdonképpen az árnyékvilághoz tartoznak, és rajtam kívűl más nem látja őket. Naná, hogy erről is mélyen kussolok, mert nem akarok diliházba kerülni. Sokáig féltem tőlük, de amikor rájöttem, hogy nem tudnak ártani nekem, tulajdonképpen már nem is zavartak annyira. Én csak így hívom őket magamban, hogy kishaverek, mert egyszerűen nem tudom, mi a nevük. Ha végigcsörtetek a Kálvária-dombra vezető utcákon, a régi bérházak kapualjaiban tucatjával nyüzsögnek. Fürge, manószerű lények, hosszúkás végtagokkal, és irtó sebes mozgással. Olykor azzal szórakoznak, hogy emberekre ugrálnak, és a vállukon utazgatnak a város egyik végéből a másikba. Vannak másféle árnyéklények is, akik jobbára csak alaktalan masszaként lézengenek, komótosan vonaglanak a földön, vagy a málló házfalakon, és sokszor hetekig gubbasztanak egy helyben. Alszanak, vagy tudomisén, mit csinálnak. Az biztos, hogy nem tudok velük beszélni, nem értem a nyelvüket. De azért ők tudják, hogy látom és érzékelem őket, ezért aztán mindig baromi sokan nyüzsögnek körülöttem. Általában mutogatással próbálják az értésemre adni, hogy szerintük valamit jól vagy nem jól csinálok.
Most is itt zsonganak, annyian vannak, mint az állat. Pavel kabátján is lóg legalább három, csimpaszkodnak, mint a kis piócák, és engem figyelnek. Csak tudnám, minek jönnek ide egyre többen. Már egészen ki vagyok tőlük. Jó lenne minél hamarabb lelépni.
Pavel kimegy, és jó hosszú ideig nem jön vissza. Odalépek az ablakhoz. Az ötödiken vagyunk, és rács is van az ablakon. Itt nem fogok kijutni. Az egyik kishaver felmászik a vállamra. Rámordulok, hogy hagyjon, mert nem vagyok jó passzban. Ingerülten leseprem magamról. Odasettenkedem az ajtóhoz, és nagyon óvatosan résnyire nyitom. A zsaruk ott állnak, lehetetlen észrevétlenül elfutni mellettük.
Megfájdul az oldalam, éppen a villámcsapás helyén. Megint rámtör a szédülés. Kiszárad a szám. Le kell ülnöm az ágy szélére.
Mi a francra várunk? Már teljesen fel vagyok öltözve. Mi tart ennyi ideig Pavelnek?
Egyszercsak bejönnek. A nevelőtisztem elől, a két zsaru szorosan mögötte. Látom, hogy valami készül, mert mindannyian eléggé idegesek. Átfut az agyamon, hogy te jó ég, most biztos az lesz, hogy nem is az intézetbe megyünk vissza, hanem egyből elszállítanak Tichilești-re, a fiatalkorúak börtönébe. De nem ez történik, hanem a szobába bejön egy idős férfi és megáll pont középen, velem szemben.
Ez az a kölyök, kérdezi románul, és Pavel azt feleli neki, hogy igen ez. Az egyik rendőr rámszól, hogy álljak fel és köszönjek.
Felállok, köszönök. Az idős férfi elmosolyodik. Odabiccent Pavelnek, és azt mondja, jól van. Megnézem magamnak a fószert: sovány, csontos alkat, olyan hatvan év körüli lehet, szép öltönyt és kabátot visel, a cipője igazi bőrnek tűnik. Baromi elegáns. A haja és a szakálla rövidre van nyírva, tiszta fehér mindenütt. A tekintete olyan szúrós és fürkésző, hogy kiráz tőle a hideg, ahogy rámbámul az ezüstkeretes szemüvege mögül. Az arca keskeny és szigorú, és mindent egybevetve van benne valami ravasz és körmönfont.
Nem tetszik nekem ez a tag, egyáltalán nem tetszik.
Van nála egy faragott bot, aminek a vége ezüstszínű kis madár-, vagy inkább sárkányfejben végződik, és a két szeme két vörös kőből van kirakva. A fickó alig észrevehetően megdörzsöli a bot sárkányfejét, és nagyon halkan kétszer megkoppintja a padlót.
Esküszöm, tisztán látom, hogy felizzik a sárkánypofa vörös szeme, és a bot aljából apró, kékes szikrák ugranak elő. Egy szívdobbanásnyi ideig tart az egész, Pavelre sandítok, és látom, hogy semmit sem vett észre a dologból. A kishaverek viszont hirtelen elkotródnak a közelünkből. Úgy szétspirccelnek, hogy nyomuk sem marad a helyiségben. A levegő megtelik ugyanazzal a furcsa, szúrós szaggal, amit a villámcsapás előtt éreztem. Eszembe jut, mit mondott erről a doki: ez az ózon szaga. Ránézek a férfire, ő meg visszabámul rám. Kicsit megnyalja a szája szélét, és a szeme sarkában megjelenik egy ránc.
Tudja, hogy tudom, látja, hogy látom.
Közben Pavel azt mondja, ez itt a nagyapám. Az apám apja. És azért jött ide, hogy magával vigyen. Valószínűtlenül távolról hallom a nevelőtisztem hangját. Valami gyermekvédelmi programról beszél, hogy a román állam a tavaly indította ezt a családegyesítési akármit, aminek a keretében most már hatékonyabban fel tudják kutatni az intézetbe került gyerekek élő rokonait.
Érzem, hogy elsápadok. Közbevágok, azt kiabálom, nekem nincs semmiféle nagyapám, soha nem is volt, az apámat sem ismertem rendesen, tulajdonképpen már nem is emlékszem rá. Az apám is intézetis volt, hat évvel ezelőtt meghalt, mert túladagolta magát, az anyám pedig a születésemkor patkolt el. Pavel azt mondja, apám nem volt intézetis, csak egy rossz útra tért bolond, aki kamaszkorában elszökött otthonról. Tessék, mondja, itt a bizonyíték, és elővesz egy megsárgult doszárt, amiből mindenféle iratokat és régi képeket húz elő. Azt mondja, az öregúrtól kapta őket. Nézem az egyik fényképet: hát tényleg az apám lehet az rajta, mert nagyon hasonlítunk. Az idős férfi ekkor elővesz a kabátja belsejéből egy másik doszárt, amiből további iratok kerülnek elő. Keresztlevelek, házassági bizonyítványok, egy egész hosszú családfa okmányai. Azt mondja, az apám az egyetlen fia volt, úgyhogy én vagyok az egyetlen unokája. Eddig nem is tudott arról, hogy én létezem. És hogy őt Hevesi Móricznak hívják, láthatom, a vezetéknevük ugyanaz.
Ez valami vicc. Irtózom ettől az embertől, még mindig nem tudom elhinni ezt az egészet. Önkéntelenül hátrálok egy lépést. Pavel rámszól, hogy legyek hálás, amiért a nagyapám egyáltalán eljött értem, mert ebben az egész családegyesítési programban az a nehéz, hogy ha meg is találják valakinek a hozzátartozóit, még egyáltalán nem biztos, hogy a rokonok be akarnak fogadni egy magamfajta suttyó árvát. Odafordul az öreghez, és megkérdezi tőle, hogy biztosan kellek-e neki. Az idős férfi azt feleli, hogy igen, kellek, és most azonnal magával visz.
Dühös leszek, és azt mondom, márpedig én nem megyek vele. Fogalmam sincs, ki ez a fickó, semmi közünk egymáshoz, és különben is, hagyjanak engem békén. Mert nekem nincs szükségem holmi nagyapára, nem kell nekem semmiféle család. Jól megvagyok egyedül is, ahogy eddig is megvoltam.
Az öregember szeme megvillan, azt mondja, fogjam be a szám. Olyan hangon mondja, hogy attól megdermedek. Pavel tanácstalanul rám néz. Látom rajta, hogy megsajnál. Megvakarja a fejét. Odafordul az öreghez, és azt mondja neki, nem addig van az, ma még nem viheti el a fiút. Mert előbb vissza kell mennünk az intézetbe, ott ki kell tölteni mindenféle űrlapokat, egyszóval lesz még egy csomó papírmunka.
Az idős férfi elmosolyodik, és nyájasan közli, hogy neki erre nincs ideje. Biztosan van más megoldás, szerinte utólag is el lehet intézni az iratokat. Majd elküldik postán. Pavel idegesen szuszog. Az egyik rendőr azt mondja, a törvény az törvény. A procedúrákat be kell tartani. Persze, persze, feleli az öreg és közelebb lép. Nem is akar ő semmi törvénytelenséget csinálni. Csak ha már ennyit utazott miattam, szeretné a dolgokat minél hamarabb elrendezni.
Nézem, ahogy leveszi a kesztyűjét. A bal kezével újra megmarkolja a botot, látom, hogy a hüvelykujján a köröm hosszabb, mint a többi, egészen szarus és éles, és teljesen fekete. A bot vége leheletfinoman koppan egyet a padlón. Az idős férfi egyszercsak Pavel mellett áll, és látom, hogy egy százast csúsztat a zsebébe. Nem lejest, hanem euróst. A következő pillanatban a két rendőr mellé perdül, és az ő zsebükbe is egy-egy papírpénzt dug. Közben ravaszul vigyorog.
Kész, mindenki meg van kenve. Pavel boldog. A két rendőr olyan erősen ráz kezet az öreggel, hogy majd leszakad bele a karjuk. Domnul Hevesi így, meg domnul Hevesi úgy. Az Isten éltesse sokáig domnul Hevesit. A nevelőtisztem barackot nyom a fejemre, és azt mondja, ilyen szerencsés vakarékot ő még tényleg sosem látott. Legszívesebben belerúgnék, de annyira meg vagyok rémülve, hogy hirtelen azt sem tudom, mit is kéne csinálnom. Az tuti, hogy pofátlanul eladtak ennek a vén fószernek.
Az öreg akkor odalép hozzám, és azt mondja, ne féljek, mert minden rendben lesz. Ha tisztességesen viselem magamat, nagy embert csinál belőlem. Megpaskolja az arcomat. Értsem meg, mi ketten egy vérből valók vagyunk. Gondomat fogja viselni, meglátom, milyen jó dolgom lesz nála. Nem válaszolok neki, kétségbeesetten azon agyalok, hogy muszáj meglépnem. Még mindig nem hiszem el, hogy ő a nagyapám. Eszembe jut, hogy talán a Bagós Nicu ismerőse lehet, neki vannak ilyen fájintosan felöltözött kuncsftjai. Igen, biztosan így akarnak kicsinálni. Pedig nem is köptem a zsaruknak.
Az öreg azt mondja, indulunk. Nem mozdulok. Pavel meglök, rám förmed, hogy menjek már.
Felveszem a dzsekimet. Menni kell. Nincs mit csináljak, ott lépkedek az öreg mellett. Öszeszorul a torkom. Eszembe jut, hogy Pavel régebben azt szokta mondogatni, ha nagyon felbosszantottam, bárcsak elvinne a dracu, az ördög.
Hát most elvitt.

***
Kilépünk a kórházból, elindulunk a parkoló felé. A nagyapám olyan ruganyosan és fürgén lépked, hogy alig bírom követni. Egy vagány, fekete BMW előtt állunk meg. Kiszáll belőle két öltönyös tag, kinyitják nekünk az ajtókat. Hátra ülünk, az öltönyösök pedig előre.
Tiszta betojás az egész. Rásandítok az öregre, aki elégedetten forgatja a kezében a botját. Egyre inkább azt hiszem, valami kőgazdag gengszter, és a Bagós Nicu küldte rám. Elindulunk. A két csóka az első ülésen egy szót sem szól. Jobban megnézem őket, és azt veszem észre, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Ikrek. Éppen rálátok arra, amelyik vezet. Most véletlenül úgy mozdul, hogy a zakója alól egy revolver markolata bukkan elő villanásnyi időre. Száz százalék, hogy Nicu keze van a dologban. Hirtelen kiver a verejték. Ezek itt ki fognak csinálni. Lázasan töröm a fejem a megoldáson. Az öreg jókedvűnek látszik, azt mondja, nem kell félnem a testőreitől, mert megbízható, jó fiúk. Ami pedig őt illeti, szólíthatom Nagyapának, vagy Móricz úrnak, ahogy jól esik. Csak nem tegezhetem, mert akkor tudjam meg, szájbavág.
Megkérdezi, hogy fázom-e.
Mondom, hogy nem.
Aztán hogy éhes vagyok-e vagy szomjas.
Nem, az sem.
Akkor beszélni kezd, és a hangja valamivel enyhébb, mint korábban.
Ide hallgass fiacskám, mondja, tudom, hogy ez most nem könnyű neked, de meg kell szoknod, hogy teljesen meg fog változni az életed. Hallottam rólad egyet s mást, tudom, miféle vásott utcakölyök vagy, de ennek mostantól vége. Úriembert nevelek belőled, és olyasmikre is megtanítalak, amikről eddig még csak nem is álmodhattál. Majd szépen lassan mindent el fogok neked magyarázni.
A szemébe nézek, és megmondom neki, nem hiszem, ő a nagyapám. Felnevet. Higgyem csak el, bizonygatja, mert ő a semmiért Isten bizony nem tesz meg ekkora utat, nem fárasztja magát, csak akkor, ha megéri neki. A család dolgaiban nem ismer tréfát. Nagyon örül, hogy rámtalált, sose hitte volna, hogy a fiának, ennek az ostoba lókötőnek valahol fattya született. Elkomorodik, és azt mondja, sajnálja, hogy nem jöttek ki jól az apámmal, és hogy az apám olyan fiatalon elszökött tőle. De az apámnak nem volt érzéke azokhoz a dolgokhoz, amiket ő meg akart tanítani neki, ezért folyton veszekedtek. Velem azonban más a helyzet.
Olyan vigyort villant rám, hogy attól feláll a hátamon a szőr.
Még mielőtt válaszolhatnék, az egyik kezével megragadja a fejemet, hátrafeszíti, és a fekete szarus körmével kicsit felkarmolja a nyakamat. Érzem, ahogy kiserken a vérem. Összekoccan a fogam a félelemtől. Az öreg most elereszt, lenyalja a körméről a vért, nagyot csettint.
Igen, dörmögi, ez már jó. A vér nem válik vízzé. És megint kijelenti, hogy szerencsére én nem vagyok olyan, mint az apám.
Hanem olyan vagyok, mint ő.
Arra gondolok, ez egy őrült. Teljesen be van kattanva. A kocsi lassít, és megáll. Pirosat kapott. Kinézek az ablakon. A Bucegi negyedben járunk. Jól ismerem a környéket, éppen a sarkon túl kezdődnek az L blokkok, két utcával odébb pedig a régi textilgyár elhagyatott épülete terpeszkedik.
Ebben a pillanatban feltépem az ajtót, és kiugrom a kocsiból. Az öreg utánam kap, de csak a dzsekimet markolja, amit gyorsan le is vetek magamról, hagyom, hogy a kezében maradjon. Futni kezdek, mint az őrült. Fel a járdára, be a blokkok közé, végig az első sétányon.
Hallom, ahogy utánam kiabálja, azonnal jöjjek vissza, ne csináljak butaságot. Hogy nem tudom, mibe keverem magam, ha most elszököm tőle.
Rá sem hederítek.
Jó futó vagyok. A bandába is azért vettek be, mert kicsi vagyok és gyors. Mindenhová könnyedén beférek, és mindenhonnan sebesen el tudok iszkolni. Már két utcán is végigszáguldottam, éppen fordulok be a sarkon az egyik sikátorba, amikor egyszercsak azt érzem, üldöznek. Hátrafordulok, és látom, hogy az öreg a nyomomban jár, mindjárt utól is ér.
Ez egyszerűen nem lehet igaz. Nem hiszek a szememnek. Képtelenség, hogy egy ilyen idős ember ennyire gyors legyen. A kabátja ki van gombolva, és csak úgy lobog az őszi szélben. Berohanok a sikátorba, annak a végében van egy szemeteskonténer meg egy kupac téglatörmelék. Könnyedén átugrom rajtuk. Legnagyobb meglepetésemre a nagyapám tartja velem a lépést. Ő is átugrik az akadályokon, és már olyan közel jár hozzám, hogy szinte hallom a zihálását. A két testőrt nem látom sehol, de éppen elég az is, hogy a Nagyfatert nem tudom sehogysem lerázni.
Az utcák és a sikátorok ide-oda kanyarognak, egyre szűkebbek, és azzal biztatom magamat, hogy jól ismerem a terepet, itt nincs aki megverjen futásban. Most mintha sikerülne lerázni a vénséget. Hátra-hátra nézek, és már nem látom sehol. Azért még nem lassítok, minden érzékemmel veszélyt szimatolok. A kishaverek úgy kotródnak az utamból, hogy alig veszem észre őket, amint az árnyékok mélyére iramodnak.
Különös érzések rohannak meg, megint jön a szédülés, és az a furcsa szag. Szél támad. Gyűlnek az égen a fellegek. Éppen amikor térnék le jobbra, az egyik sikátorba, elém toppan az öreg. Szinte a semmiből terem előttem. Lekoppant a botjával. Abban a pillanatban felkap egy erős szél, és nekivág a szemközti tűzfalnak. A földre zuhanok.
Ez maga az ördög. Egy démon. Hát sehogy sem tudok megszabadulni tőle?
Nagyfater felém indul, és rámförmed, hogy álljak fel. Rém dühösnek látszik, tudom, hogy most kész, vége, talán agyon is sújt a botjával.
Ejha, a bot. Hirtelen szikra gyúl az agyamban. Minden a miatt az átkozott bot miatt van! Ha én azt megszerezhetném...
Úgy teszek, mint aki nagyon megbánta amit csinált. Ne tessék rám haragudni, mondom, ígérem, hogy nem teszek ilyet többet. Lehajtom a fejem, egy helyben toporgok. Az öreg egészen közel áll már hozzám, várom, hogy megüssön. De semmi ilyesmit nem tesz. Csak nyakon csíp, és előre lódít. Indulás, Misi, szól rám keményen, majd adok én neked, ha még egyszer így felbosszantasz.
A szél elcsitul, elindulunk visszafelé az autóhoz. Elhaladunk a romos textilgyár mellett, látom a bejáratot, a rozsdás, sarkig kitárt kapukat, tudom, ha azokon átjutnék, odabent a gyárban rengeteg folyosó és búvóhely akad, sok átkötő út, és egy alagsori csatornajárat is, ami egészen a Zinka gyártelepig visz, ki a város szélére.
A megfelelő pillanatra várok. Nagyfater most nem figyel rám, az utcanévtáblát nézi, keresi, melyik úton futottunk idáig, hogy jutnánk vissza leghamarabb. Ekkor egyszerűen fogom magam, kikapom a kezéből a botot, és slissz, rohanni kezdek a gyár felé. Olyan gyorsan csinálom, hogy az öregnek felocsúdni sincs ideje.
Átjutok a kapun, amikor visszanézek. Az öreg ott áll, ahol hagytam. Teli torokból nevet. Hallom, amint azt mondja, nicsak, nicsak, mire áll az esze a vakarcsnak. Rémisztő a nevetése. Aztán mégiscsak megindul utánam, most is eléggé gyorsan szedi a lábát. Csakhogy ezúttal fürgébb vagyok. Berohanok a gyárba, lerúgom a cipőmet is, hogy nesztelenebbül tudjak futni. Úgy ismerem ezeket a termeket és folyosókat, mint a tenyeremet. Egyikből a másikba rohanok, éles kanyarokat veszek. Lemegyek az alagsorba, átbújok a félig kifeszített ajtón, lemászom a falakba vert rozsdás létrafokokon, és máris a legmélyebb járatban találom magamat. Úgy rohanok előre, mint aki aki az életéért fut. Néha meg-megállok, fülelek. Semmit sem hallok.
Haverek bújnak elő az árnyékos zugokból, kíváncsian megbámulnak. Most nem foglalkozom velük, sietek, hogy minél előbb kiérjek a csatornából. Jó fél órán át futok, mindenem tiszta izzadtság. Nagyfater botját erősen magamhoz szorítom.
Sikerült, leráztam az üldözőmet.
Végre kiérek a Zinka gyártelep szélére. Ez itt a város vége, egy lélekkel sem lehet erre találkozni. Régen a banda ide járt piálni. A falak tövében még most is sok a törött üveg. Kátrányszag terjeng a levegőben. Megállok, erősen lihegek.
Most először megnézem a botot egészen közelről. Csakugyan egy sárkány fejét formálja a markolata. Lehet, hogy sokat is ér, biztosan színezüst. A két szem vörösen izzik benne. A boton végig rovások látszanak. Nem tudom eldönteni, hogy valami írás-e, vagy csak díszítés. Nem számít, most nem is akarok ezzel foglalkozni. Fontosabb dolgom is akad.
Meg kell keresnem Bagós Nicut, hogy ellássam a baját.

***
Alkonyatkor az utcák mindig ijesztőbbek, főleg az elhagyatottabb városrészekben. A Zinka gyárból kifutva a vasútállomás mellett találom magamat, a lezárt sínek és a leselejtezett tehervonatok között. A távolból egy vonat füttyét hozza felém a szél. Innen csak egy köpésnyire van a kettes villamos végmegállója, kicsit megnyújtom a lépteimet, hogy elkapjam a fél hatost. Jobbra balra kapkodom a fejemet, nem túl okos dolog ebben a zónában ilyenkor egyedül császkálni. A banda innen kábé öt megállónyira, a régi Decebal park melletti lepukkant bérházakban szokott lógni.
Lehül a levegő, és fázni kezdek. Megint futásnak eredek. A fél hatos nagyot döccenve elindul, még éppen utólérem, és felkapaszkodom a hátára. Lihegek, és közben a várost figyelem. A régi Tátra csigalassúsággal és fülsiketítő zörgéssel halad a síneken. A blokkok előtt a járdán még kergetőznek a gyerekek, irigykedve figyelem őket. Tudom, mindjárt rájuk szól az anyjuk, hogy menjenek be, kézmosás, vacsora, lefekvés, meg ilyesfélék következnek. Százszor elképzeltem, milyen lenne, ha én is egy ilyen családban élhetnék, ha élne az anyám és az apám, ja és persze ha nem lennének részegesek vagy drogosok. Odébb egy csapat fiú álldogál a porolórudak előtt, a telefonjaikat nyomkodják, idáig hallom, ahogy bömböl a youtube-ról a manele. Mindent beborít az utcai lámpák sápadt, sárgás fénye, meg a szobákból kiszüremlő tévék villogása. Az öregasszonyok, akik ezidáig a blokkok előtti padokon vagy faládákon üldögéltek és pletykálkodtak, most összébb húzzák magukon a kínai dzsekiken átvetett hárászkendőket, és szedelőzködnek, hogy felmenjenek a lakásaikba. A legvagányabbak a kishaverek. Amikor leszáll az este, nagy bátran előmásznak, és mindenfelé császkálnak a városban. Az emberek persze nem veszik észre őket, azt sem tudják, éppen a fejükön bucskáznak át az árnylények, vagy belopóznak az otthonaikba, és meglapulnak a sarkokban, repedésekben. Nem ártanak ők senkinek, csak szeretnek össze-vissza császkálni. A napfényt nem csípik túlságosan, ezért járkálnak inkább éjszaka.
A villamos befordul a Decebal park felé vezető utcába, olyan lassan veszi a kanyart, hogy le is tudok ugrani róla, és gyalog folytatom tovább. A dzsekimre gondolok, ami az öreg kezében maradt. Milyen kár érte. Most már irtóra fázom. Felpillantok a távolban az ég felé meredező CET kéményre: nagy, vastag füstfelhőket pöfög, ezek szerint már mindenütt beindították a városban a távfűtést. Végigloholok egy szűk sikátoron, amelyre a földszinti konyhák ablakai nyílnak. Összefut a számban a nyál, ahogy megérzem a jó szagokat. Úgy rámtör az éhség, hogy alig bírok magammal. Az egyik konyhából frissen sült kolbász szaga áramlik. Megtorpanok, arra gondolok, be kéne szólnom, hátha adnának egy darabot.
Aztán elszégyellem magam. Még sosem koldultam, nem pont most fogom elkezdeni. A guberálás viszont más eset. Abban már elég nagy a tapasztalatom. Odamegyek a kukákhoz, és gyorsan beletúrok a szemétbe. Mázlista vagyok, mert egy egész kifli akad a kezembe. Mohón enni kezdem, és iszkolok tovább a bérházak felé.
Nem a főbejáraton megyek, mert nem akarom, hogy a fiúk meglássanak. Remek csínyt eszeltem ki, és ahhoz, hogy véghez tudjam vinni, teljesen nesztelenül fel kell lopakodnom a harmadik emeletre. Elhatároztam, úgy megleckéztetem a bandát, hogy egy életre megemlegetik. Otthagytak a tetőn, hagyták, hogy Pavel meg a zsaruk elvigyenek.
Gyűlölöm őket.
Megkerülöm az épületet, és beosonok a bal oldali kiskapun. Felmegyek egy emeletnyit. Ezekben a házakban már nem lakik senki, az ajtók és az ablakok helyén csak hatalmas lyukak tátonganak. A falak penészesek és már mindenütt leomlott a vakolat, a szobák tele vannak szeméttel meg ürülékkel. Már hallom is Bagós Nicu hangját, amint a többieknek osztja az észt. Kilesek az egyik ablaküreg mögül.
A fiúk a belső udvaron állnak, a szokott helyen. Egy régi fémkukában tüzet raktak, annál melegednek. Szívják a cigit, mint az állat, és arról beszélnek, minél hamarabb indulni akarnak külföldre. Nicunál ott egy tornazsák, azt rálöki az udvaron álló, kiszuperált Dácia motorházára, és azt mondja, most osztozkodni fognak.
Csodálkozom, hogy ilyen hamar meg is szabadultak a lopott cuccoktól, aztán eszembe jut, hogy persze, hiszen Nicu még a meló előtt azt hangoztatta, talált vevőt. Hegyezem a fülem, mert valaki az én nevemet mondja. Hallom, amint azt beszélik, Misi mégsem döglött bele a villámcsapásba, és lehet, hogy visszajön a részéért.
Lélegzetvisszafojtva figyelem, mit felel erre a Bagós. Felröhög, és azt mondja, tök mindegy, mert mire visszavergődnék hozzájuk, ők már olajra lépnek. Vagyis búcsut inthetek a részemnek. És különben is, mondja Nicu, egy ilyen nyikhaj kis hülyét nem vihetnek magukkal, nem kockáztathatják, hogy megállítsák őket a román-magyar határon. Vegyék tudomásul a többiek is, hogy ez egy román banda, a mocskos kis bozgor meg mehet vissza az anyja valagába, ahonnan idejött. Ázsiába, vagy hova.
Hát így beszél rólam a Bagós. Már ökölben az egyik kezem, a másikkal meg úgy szorítom a Nagyfater botját, hogy majd’ eltöröm. A rohadékok. Hát az a bajotok, hogy magyar vagyok? Csesszétek meg.
Nicu kipakolja a pénzt a kocsira, a többiek odagyűlnek, meghúzzák a sörösüvegeket, várják, hogy megtörténjen az elosztás.
Felnézek az égre. Erősen kívánom, hogy jöjjön a vihar. Rögtön érzem is magaban azt a bizsergető érzést, érzem, hogy megmozdul körülöttem a levegő. Először csak egy enyhe fuvallat jön, majd a rendes szél. Felkapja, és elsodorja az udvaron heverő sörösdobozokat, cigicsikkeket, nylonzacskókat. Csakhogy ez még mindig nem az igazi. Nagyobbat akarok, igazi, dörgedelmes vihart. És baromi sok villámot.
Hogy is csinálta Nagyfater? Oké, tudom már.
Lekoppantom a botot, és a következő pillanatban egy irgalmatlan erő egyszerűen hátralök. A falhoz ütődöm, a botot nem engedem el, de szörnyen nehéz megtartanom. Mintha egy láthatatlan erő ki akarná csavarni a kezemből. Szörnyű dördülés hallatszik, éppen az orrom előtt csap be egy villám a bérház udvarára. Senkit sem sújt agyon, de szélförgeteg keletkezik, és már csak azt látom, hogy a száz- és kétszáz lejes bankók kavarogva szállnak ki a bérházból, el a városközpont felé.
Nicu üvölt. Mindenki ordít. A kuka felborul, a szél felemeli és az oldalára dönti a Dáciát. A fiúk próbálnak kapaszkodni valamibe, de olyan erős a légmozgás, hogy egyszerűen jó félméternyit megemelkednek, és rongybábokként csapódnak a tűzfalnak vagy egymásnak. Csont roppanását hallom, valaki azt kiáltja, eltört az orra. A hirtelen jött szél összetöri a még épen maradt ablakokat, a földszinti lakások bedeszkázott ajtónyílásaiból egyszerűen kitépi a deszkákat. Ember, üveg, falomladék megállíthatalanul kavarog a levegőben, majd hirtelen a földre zuhan.
Aztán kezdődik az egész elölről.
Én pedig nem állom meg, hogy ne röhögjek. Húzom is kifelé a csíkot, nehogy meglássanak, és jól eltángáljanak.
Hű, a mindenit! Ez aztán jól sikerült. A vihar továbbra is dühöng, de én már nem törődöm vele. Rohanok tovább a víztorony irányába. Folyton Nicu arcát idézem fel, és ki-kibuggyan belőlem a röhögés. Igazán bamba képet vágott, ahogy a pénz huss, elszállt előle a levegőbe!
De még nincs vége. Még jobban meg akarom büntetni a bandát. Csak azért, mert lebozgoroztak. Csak azért, mert magyar vagyok. Már tudom is, mi legyen a következő lépés.
A víztoronytól keletre másik városnegyed kezdődik, Attiláék bandájának a felségterülete. Ezek nagyon verekedős székely csávók, utálják Nicuékat, és velem se állnak szóba. Hiába mondtam nekik a múltkor, hogy én magyar vagyok, egyszerűen gyomron rúgtak, és rám ordítottak, hogy akkor meg mit lógok én mindig a románokkal? Szóval tudom én, hogy az ilyen vadbarmokat jobb elkerülni, de most mégis feléjük iparkodom. No, nem azért, mert hozzájuk akarnék csapódni. Az már nem. Inkább azt eszeltem ki, őket is és Nicuékat is behúzom a csávába, hogy nyúvasszák ki egymást, aztán én hátradőlve nagyot röhögök rajtuk.
Tudom, melyik az Attiláék blokkja, az aluljáró irányából közelítem meg. Ide látszik az a nagy, hosszú falfelület, ami a pékség épületét és a blokkot egybeköti. Ezen a falon egy csomó graffitit lehet látni, mindenféle piros és zöld színű motívumokat, csodaszarvasokat, meg Tankcsapdás és Republicos feliratokat. Ide csak Attiláék szoktak rajzolni, más bandának szigorúan tilos erre jönni.
Közelosonok a falhoz. Szerencsére senki sincs itt. Tudom, hogy a fiúk hol szokták tartani a festékeket: ott, az egyik kuka mögötti falrepedésben. Elveszek egyet, felrázom, közben ide-oda pillantok, hogy nem jön-e arra valaki. De tiszta a terep, senki sincs ott rajtam kívül.
Fújni kezdem a festéket, egyenesen a szép csodaszarvasra. Felírom az agancsai közé románul is meg magyarul is, hogy bozgorok, eridjetek haza, ez a mi országunk. És aláfirkantom Bagós Nicuék bandájának a jelét.
Nagyszerű. Reggel, amikor Attiláék kijönnek a blokkból, ez lesz az első dolog, amit meglátnak. Magamban röhögök. Elképzelem, hogy mekkora háború lesz itt holnap, és Nicu nem hogy külföldre, de talán még a kórházig sem jut el. A szemétláda. Azt kapja, amit megérdemel. Mind azt kapják. Körém gyűlnek a kishaverek, nézik, szimatolják a feliratot. Fel és alá mászkálnak a falon. Biztatom őket, hogy nézzék csak meg egészen közelről, ilyen vagány dolgot még sosem láttak.
Egyszercsak szétrebbennek, és reszketve eliramodnak.
Rámtör a jól ismert szorongás, és megdördül felettem az ég. Az arcomba vág egy hirtelen jött jeges szél. Valami nincs rendben. Megfordulok, és szembetalálom magam a Nagyfaterral.
Látom, hogy az öreg borzasztóan berágott rám. Hirtelen azt sem tudom, mit csináljak, merre meneküljek. Felemelem a botot, erősen lekoppantok vele, de csak annyit érek el, hogy erősen felsüvít a szél, majd gyorsan el is hallgat. A villám, amit le akarok hívni a felhőkből, nem akar jönni, akármilyen erősen is gondolok rá. Nagyfater odalép hozzám, kirántja a kezemből a botot, és két olyan pofont ad, hogy csillagokat látok.
Csettint a két ujjával, elhallgat a szél. Mégegyszer csettint, elhallgat a dörgés. A harmadik csettintésre elered az eső. Furcsa, kékesen ragyogó eső szitál, nézem, ahogy lemossa a feliratot, amint az imént a falra mázoltam.
Tyűha, ez azért nem semmi.
Nagyfater megpörgeti a botot, majd a fejemre koppint a sárkányos markolattal. Felszisszenek. Azt mondja, ostobaságot ostobaságra halmozok, és jobban tenném, ha végre nyugton maradnék. Tőle úgysem tudok egykönnyen megpattanni. Eleinte dacosan állom a tekintetét, de aztán lehorgasztom a fejemet, és reszketni kezdek. Az öreg elmond mindennek: kis hülyének, mihaszna pocoknak, nyamvadéknak, nyomorult féregnek. Egyfeszt dorgál, hogy most aztán szép kis kalamajkát csináltam, és azt hiszem-e, hogy csak úgy büntetlenül lehet játszadozni a széllel meg a felhőkkel? Hogy azt képzelem, talán az erő, amivel a imént szórakoztam, abban a régi botban van? Tudjam meg, hogy a bot csak egy eszköz, az erő belőlem, belőlünk fakad, és ha nem tanulom meg rendesen használni, fel fog emészteni, és bele is dögölhetek. Megkérdezi, hogy megértettem-e?
Bólintok.
Érzem, hogy a sírás környékez. Nehezen állom meg, hogy ne eredjenek el a könnyeim.
Jól van na, magamban belátom, hogy hülyeséget csináltam.
Ekkor azt mondja, hogy ez még csak a kezdet. Mert sok minden van, amit nem tudok, és ő az egyetlen, aki megtaníthatja nekem. Csodálkozik, hogy a magam eszétől már ennyi mindenre rájöttem, de higgyem el, a neheze csak ezután következik, mert mindezeknek a dolgoknak érteni kell a csínját-binját, és ahhoz sok gyakorlás kell, meg komoly szakmai felügyelet. Bár látja, hogy kezdő létemre ezidáig egészen jól elboldogultam, és megvan bennem az a spiritusz amit ő egyből kiszagolt.
Most némi elismerés-félét is kiérzek a hangjából, úgyhogy fel merem emelni a fejem, és megint a szemébe merek nézni.
Halkan megkérdezem, hogy kicsoda ő valójában. Hogy tényleg a nagyapám-e.
Az vagyok, feleli nagyon komolyan. És én kavarom a vihart mindenütt, ha úgy tetszik. Nemcsak a rendes vihart, a felhőket, a villámokat, a szelet, hanem azt a fajtát is, ami az emberekben legbelül vagy a nemzetek között dúl.
Ha én úgy akarom, háború lesz ebben az országban. Ha úgy akarom, béke.
És én döntöm el, kik ugorjanak össze kivel, és mikor. A falra mutat, amelyről az eső már lemosta az Attiáléknak szánt feliratomat. Kérdi, hogy minden világos-e.
Megint bólintok.
Minden árnyéknak én parancsolok, folytatja, és ebben, vagy a másik világban, azt teszek, amit csak akarok. Ha úgy hozza az érdekem, útjára eresztem a káoszt, hogy aztán megteremtsem belőle a békét.
Én vagyok a fortélyos, a csalafinta, a sötétben lopózó, a veszedelmes ötletek sugalmazója. Emberek és árnyak bábosa. A szerencse kerekének forgatója.
Te pedig az én ivadékom vagy, kölyök, az egyetlen unokám. Vérem és örökösöm. Mostantól mindenem a tiéd. No, ne félj, látom én rajtad, hogy jóravaló kölyök vagy. Tudom, nem akartál te rosszat, és nem is büntetlek meg a korábbi kis mutatványodért.
Majd szépen lassan megtanulod, hol a helyed. Megtanulod, mit hogyan csinálj. És ha engedelmes leszel, ha hallgatni fogsz rám, sokra viheted.
Zavartan állok egyik lábamról a másikra. Aztán megrántom a vállam. Végülis mi baj lehet? Kezdem elhinni, hogy tényleg ő a nagyapám. Különben is, ő az első ember, aki azt mondta, kellek neki. Egyre inkább azt érzem, vele akarok menni. Talán nem is lesz olyan rossz dolgom nála.
Az eső eláll. Alaposan átáztam, és most didergek. Nagyfater a vállamra teríti a dzsekimet. Átkarol, indulunk az autóhoz.
Csak még ezzel a sok furcsasággal nem vagyok kibékülve. Megkérdezem, hogy akkor mi most valamiféle varázslók, vagy démonok, vagy micsodák vagyunk?
Az öreg elmosolyodik, és beleborzol a csatakos hajamba. Aztán megmondja, mik vagyunk.
Garabonciások.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2018-09-17 16:49 Borika

Borika képe

Ezt a novellát még tavasszal írtam, azóta a fiókban lapul, és most eszembe jutott, hogy akár kezdhetnék is vele valamit. Egy tőlem eddig távol álló, teljesen új stílussal kísérleteztem, próbálkoztam, aztán arra gondoltam, lehetne ez egy új regény első fejezete.
Kentaurhoz hasonlóan én is véleményt kérek arra nézve, hogy olvasnátok-e tovább, illetve szeretitek-e ezt a stílust.
A jelen idővel tudom, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, de ha nagyon megbicsaklik valahol, bátran szóljatok.

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

sze, 2018-10-03 11:30 craz

craz képe

Jöjjön Borikától is egy hosszabb írás.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

sze, 2018-10-03 14:08 Angi

Angi képe

Szia!

Megakasztottak a párbeszédek, vagyis azok hiánya. Persze ízlés kérdése, nem tudom szándékosan választottad-e ezt a formát?
Tetszett viszont az, hogy a szavak megválasztásával pontosan meghatároztad hol játszódik. Gondolkodtam azon, vajon, ha nem lennék erdélyi, zavarna-e, hogy nem minden szót értek?
Összességében izgalmas téma, olvasnám. :)

sze, 2018-10-03 20:41 Gitáros

Gitáros képe
5

Nekem nagyon tetszik a novella, jó a stílus - nem vettem észre, hogy idegen lenne tőled, sőt, úgy látom, teljesen otthonosan mozogsz ebben a közegben -, gördülékeny az írás, és, bár a hossza első látásra akár még ijesztő is lehet, de ha elkezded olvasni, egy pillanat alatt beszippant a sztori, és a feszültség az elejétől fogva a végéig töretlenül megvan benne.
Néhány apró gépelési hibát azért kigyűjtöttem neked, valószínűleg a sűrű szövegben egyszerűen elsiklott a figyelmed ezek fölött.

keverdj - keveredj
bekérezkednem - bekéredzkednem
pillantra - pillanatra
ilyen - ilyet
hamrabb - hamarabb
dölgött - döglött
álldogáll - álldogál
bandájnak - bandájának
midnenféle - mindenféle
dolgokank - dolgoknak
rosz - rossz

Mint olvasónak, az az összbenyomásom, hogy ez valóban lehetne egy kisregénynek, vagy akár egy hosszabb regénynek is a felütése, kezdete, jók a karakterek, nagyon plasztikusan van felfestve a háttér, a környezet, izgalmas az alaptörténet, minden a "folytatásért kiált" - ahogy mondani szokták.
Nagyon önző leszek, de azt mondom, hogy kifejezetten drukkolok Neked azért, hogy tovább írd, jobban kibontsd ezt a történetet, már csak azért is, hogy tovább olvashassam, sőt, leszek annyira bátor, hogy leírjam, szerintem többünk nevében nyugodtan kérhetem, hogy írd meg a folytatást.

Tudod, van olyan, amikor otthon felnyúlsz a könyvespolcra, és leveszel róla egy nagyon jó, izgalmas regényt, és egy olvasólámpa hangulatos fénye mellett, egy kényelmes fotelben hátradőlve, belefeledkezel a könyv olvasásába, miközben hűséges kutyád ott szuszog a lábadnál...
Na, pontosan így éreztem magam a Te novelládnak az olvasása közben...D

Üdv!

Miki

cs, 2018-10-04 12:30 polgarveronika

polgarveronika képe

Borika, folytasd bátran.
A jelenidő és a beépített párbeszéd egyáltalán nem zavaró.
Akik kedvelik az ilyen történeteket, nagy örömük lesz.
Az apró elütéseket (ld Gitáros szorgos kicsipegetéseit) javítsd.

Üdv: Vera

 

_______Tertium non datur ______

cs, 2018-10-04 13:43 Bjursta

Bjursta képe

Van egy dolog ami nagyon tetszik: a szerkezete az írásnak. Tetszik ahogyan a jelen időből olykor vissza vissza lépsz, megvilágítván az eseményeket.
Van ami kevésbé tetszik, ez például a nyelvezet. Nem a jelenidő, hanem az, hogy inkább Zabhegyezősen van elmondva, de a történet maga nagyon is sötét tónusú, de végigolvasván, azt a szomorúságot - nevezzük az egyszerűség miatt így - nem találtam meg benne amit a Zabhegyezőben viszont igen. Azt gondolom mondhatok ilyet, tudván azt hogy ki vagy, és hogyan bánsz a szavakkal , hiszen igazi mesterséged ez, tehát - sajna vagy sem - de lényegesen nagyobb az elvárás, legalábbis bennem. Neked már pontosan kell tudni lefaragni a felesleges követ a szoborról, és tudnod kell miért teszed, milyen hatást akarsz elérni, azt gondolom.
A könnyedség - akár a szleng könnyed használata - szerintem kevésbé illik ide. Ha már saját nyelvén mesél, akár lehetne maga is durvább, akár lehetne argó, miért ne?
A következő amit én kevésbé értek az, hogy miért kell bele a mese, a varázslat? Miért, vagy méginkább mitől lesz fantasy? Hiszen mit változtat a történeten, mit tesz hozzá? Ez egy, ahogy írtam is, szerintem nagyon is sötét tónusú, rideg történet, szociografikus leírást is adhatna - mint ahogyan meg is mutat legalább két, vagy három, elég mélyen gyökeredző konfliktust, sajnos van amit kidolgozatlanul hagy, inkább csak félig meddig megmutat be, pl. a fiú szülei sorsa nem látszik, csak említve van , bár a terjedelem nyilván korlát - és mégsem ezt teszi, hanem mesél. Miért lágyítod el? Olykor szóhasználattal, olykor kifejezésekkel de magával a mesés elemekkel is. Én szívesebben olvasnám, ha sötét lenne és mély. Jelenidőben játszódó történet, ahogyan érzem, mostani konfliktusokkal, lehetne mostani megoldásokkal vagy megoldatlanságokkal is élni. Nyilván képes lennél rá. Így valóban érdekelne , miért lesz mesei?
De ez csak az én véleményem.

Vannak szavak amiket nem értek : ha a Dumnezeu megsegíti, ... közelben parkol a duba.... amihez hamis buletin kell, ...bozgor, megsárgult doszárt, ....az L blokkok,

Vannak kifejezések amiket értek de kicsit furcsa mégis : mi ketten egy vérből valók vagyunk.

Ez egy példa a lágyitásra: Tiszta betojás az egész. ( Beszarás, inkább, de viszont belátom, az nem illeszkedne.)

Ezt a betétet - vagy bosszút - ugyancsak kevésbé értem, vagy tartom indokoltnak.

"Fújni kezdem a festéket, egyenesen a szép csodaszarvasra. Felírom az agancsai közé románul is meg magyarul is, hogy bozgorok, eridjetek haza, ez a mi országunk. És aláfirkantom Bagós Nicuék bandájának a jelét."

Igy hát a mese és a könnyedség kivételével voltaképpen érdekelne a fiú sorsa :)

"Segítsetek a géppuskásnak!"

cs, 2018-10-04 20:05 polgarveronika

polgarveronika képe

Bjursta-val egyetértek abban a tekintetben, hogy néhány román/ erdélyi kifejezés jobb lenne magyarul (buletin útlevél) ,vagy legalábbis lábjegyzetben feltüntetni.
Bodor Ádámnál szoktam hasonlókat felfedezni.

Üdv: V

 

_______Tertium non datur ______

szo, 2018-10-06 10:08 Kentaur

Kentaur képe

Én egyedül a címmel nem vagyok nagyon kibékülve, az olyan komolytalan, könnyed, miközben a téma és a hangulat darkos.
Kicsit a fiú szóhasználata is fura, nem a többség számára ismeretlen kifejezések miatt (bár ha Magyarországon akarod majd kiadni, nem ártana egy szószedet, komolyan, néhol elég zavró, hogy lila gőzünk nincs, miről van szó), mert azok direktbe jók, hanem arról van szó, hogy a fiú a narrátorod, és - egyébként gyönyörű - hangulatképeket fogalmaz meg néhol, miközben egy mocskos utcagyerek és tolja a szlenget (ami nem tudom, mennyire hiteles, Magyarországon az ovodások durvábban tolják). Még egy halovány problémám, hogy van egy olyan érzésem, hogy nem most játszódik, hanem valamivel korábban, de nincs benne semmi utalás arra, mikor vagyunk. Lehet, ezt is a már-már költőien szép megfogalmazások sugallják csak.
Ezeken a halovány problémákon kívül azonban határozottan olvasnék egy regényt, ami a fiú sorsát követi, amint megtanulja használni az erejét és persze mindenféle zűrbe keveredik, a múlt nem ereszti, és így tovább. Nagyon tetszett.
Azzal nem értek egyet, hogy a misztikus rész rontaná, szerintem (mit is mondhatna egy alapvetően misztikus író) pontosan ez adja a lényegét. Ez egy külön zsáner: az urban fantasy, és vagyunk páran, akik nagy rajongói vagyunk, úgyhogy kivenni belőle a "természetfeletti" vonulatot olyan lenne, mint az Éjszakai őrségből kivenni: az egy másik stílus lenne, akinek másik stílus kell, olvasson olyat, de mi, a zsáner rajongói, szeretnénk megkapni az olvasnivalónkat! :-)

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2018-10-06 10:07 Borika

Borika képe

Sziasztok,
köszönöm szépen mindenkinek az eddigi véleményeket, javaslatokat.
Angi, köszönöm az olvasását és a biztatást, nos, igen, ez lett volna az egyik fontos dolog, amire kíváncsi voltam, hogy így, ebben a formában, azaz a hagyományos párbeszédek nélkül élvezhető-e. Ezek szerint egyesek számára emészthető, másokat inkább zavart. Meg kell még ezt gondolnom, hogy hagyom-e így, ebben a formában, vagy visszaállítom hagyományos párbeszédesre.
Gitáros: mint mindig, most is roppant hálás vagyok a kritikádért, az apróságokat mindjárt javítom is. Köszönet az alapos olvasásért!
Vera: neked is örök hálám, természetesen igyekszem folytatni a történetet, örvendek a megerősítésnek, hogy jó lehet ez kezdésnek.
Bjursta: nagyon hasznos számomra a véleményed, és elgondolkodtat, hogy milyen irányba menjen tovább a nyelvezet. Azt gondolom, az a közeg, amibe a történetet ágyazom, megköveteli ezt a fajta szlenget, de nagyon nehéz, hogy a megtaláljam benne a megfelelő egyensúlyt (ne legyen se túl sötét, se túl lágy). Furcsa, hogy a Zabhegyezőhöz hasonlítottad, természetesen ismerem a sztorit, de semmiképpen sem szántam olyannak, az én hősömet merőben másmilyennek szántam, szerintem a legtöbb tekintetben nem hasonlít Holden Caulfield karakteréhez. Azt hiszem értem, mit értesz te lágyítás alatt, és azt kell mondanom, én tudatosan csinálom így, nem gondoltam, hogy „sötétebbre és mélyebbre” vegyem a figurát, mert akkor az meg már egy egészen más történet lenne. Hogy miért kell bele a fantasy? Egyrészt nyilván igazad van, hiszen a nélkül is valószínűleg állna a sztori (és akkor bizonyára sötétebb tónusokkal festeném fel az egészet), de itt arról van szó, hogy a fantasy szerves részét képezi a cselekménynek és a karakterek motivációinak, hiszen a „vihar okozása” nemcsak a garabonciás erejére utal, hanem arra a képességre is, ami alapjaiban határozza meg a figurák személyiségét és a későbbi döntéseiket (pl. a fiú a történetben még nem igazán tudja kezelni az érzelmeit, a másokkal való viszonyát, és ez megmutatkozik a varázslásában is…) Fantasy nélkül már egy másik történet lenne. Mindenesetre át fogom gondolni a javaslatodat, hogy mennyiben működhetne ez egy másik, „valóságos” vonalon.
A román nevekről: gondolkodtam rajta, hogy tegyek-e szószedetet a végére, vagy esetleg lábjegyzeteket, de aztán azért vetettem el, mert úgy gondoltam, zavaróan hatna. Ám most már meggyőződtem arról, hogy szükség lesz rá.
Kedves mind, köszönöm az eddigi véleményeket, értékeléseket. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

szo, 2018-10-06 11:42 Bjursta

Bjursta képe

Köszönöm a választ :) Nem gondolom, hogy ki kell venni belőle a fantsy elemeket, csak annyira valóságosak és jelen-idejűek, a felvett problémák, konfliktusok, helyszínek, akciók sora, hogy én nem érzem, hogy ettől a történet más lesz, mint a reális világ. És miután annyira valóságosak, én szívesen olvasnám ezt valódi jelen időben, és keményen, lágyítás nélkül. Szerintem korszakos szocigrafikus irodalom lenne. De ez csak én vagyok. Nyilván nem kell elvenni a rajongótól azt a zsánert :) És miért is ne lehetne így, én elfogadom. A Zabhegyező nem közvetlen párhuzam, csak a nyelvezetet, és a szereplő életkorát tekintve éreztem bizonyos hasonlóságot. Jó lenen tudni, hogy a fiú fő konfliktusa mi, vezeti-e saját életét, vezetik-e egy úton, mire jut, hová lesz. Én szeretném ha nem a varázsalt segítene neki az élete döntéseiben, hanem önmaga jutna dűlőre önmagával :) Persze lehet azt a varázslattal is, én belátom. Az ilyesfajta főhősök hamar halnak, nem sok vidámság jut nekik, vagy gonosz varázslók lesznek, a feldolgozatlan érzelmek oda vezetik őket. De ez csak egy érzés, na. Mindenesetre hatással van rám is a történet.

"Segítsetek a géppuskásnak!"

szo, 2018-10-06 14:48 Kentaur

Kentaur képe

Ez valószínűleg ízlésbeli dolog lehet, mert nekem ez a történet semmitmondó és unalmas lenne a fanatsy elemek nélkül, olyan 12 egy tucat - sznobízű, szociográfiás szépirodalmi nyavajgás.
Szerintem (és sokan mások szerint) a fantasy elem amúgy egyáltalán nem lágyít. Aki szereti a népmeséket, tudja, micsoda kincsesbánya rejtőzik bennük a hajmeresztően durva dolgokat tekintve. Egyszóval a népmesék nem éppen Disney filmek még akkor sem, ha a Disney bármelyikből kornyilkálós-rózsaszín cukorfelhőt tud csinálni, hanem nagyon is remek alapok egy darkos történethez, és pompásan tudnak igencsak mély társadalmi félelmeket szimbolizálni például, mivel eredendően erre lettek kitalálva. Arról meg, hogy melyik világ reális, sokat lehetne vitázni, de inkább ne. :-D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

v, 2018-10-07 07:59 Bjursta

Bjursta képe

Nem szállnék ezzel vitába :) Talán túl sokat jártam a Markó kórnyékén, bár mese éppen ott is van, nem népmese, de nem nélkülöz csodás elemeket. Szóval, valóban izlésbeli kérdés ez inkább.

"Segítsetek a géppuskásnak!"

v, 2018-10-07 18:50 Roah

Roah képe

Miután valóban ismerem a munkásságodat, stíledet, az olyan históriáidat, mint ez itt (az egyik beszt of tőled!)
http://karcolat.hu/irasok/fantasy/borika/shewandoo_a_sweetwateri_atok, aztán ezt a káprázatos nyelvezetű és hangulatú történetet, mint ez http://karcolat.hu/irasok/fantasy/borika/a_toronyorasmester, vagy az http://karcolat.hu/irasok/fantasy/borika/az_ordongos_molnar, tényleg oda-vissza olvastam már a novelláidat, elmondhatom, valóban kijöttél a saját világod...stílusából.

Szeretem a novelláidat, mindig is szerettem - méltatom, ha egy szerző nem bír magával, nem képes nyugton maradni, és kalandozik erre-arra, kísérletezik, kijön a biztonsági zónájából és valami mást, újat, önmagától eltérőt és számára ismeretlen irodalmi terepet próbál ki.

Nekem nem adta ez a sztori, hozzád képest nem - mert ennél koherensebbek az eddigi produktumaid.
A karakterrel akadnak gondjaim. Szinte csak vele.

Aztán vannak észrevételeim az idegen nyelv használatára is, amit nem érzek kellőképp indokoltnak, nem látom a funkcióját. Ha most ebbe a hozzászólásba tennék portugál, arámi, szanszkrit, német, orosz, satöbbi szavakat, annak sem lenne. 4161. Ennyi hozzászólást követtem el a Karcolaton (most lestem meg, igazából Karcos tartózkodásom alatt talán másodjára a statisztikát) eddig a pillanatig (a neked küldött lesz a 4162-ik) és néha úgy érzem, ha külfödiül csapatom, nem tűnik úgy, mintha ugyanazt írnám le egymilliomodjára.
De amúgy semmi okom nem lenne rá.

Aztán a műfaj - inkább misztikum, mint fentezi, szerintem legalábbis, de igazából a karaktered a hunyó, hogy a zsáner nem rajzolódik ki, illetve még nem látni jól hogy mit-miért tesz.
Vagy miért is teszi?

Talán erre célzott Bjursta felhasználó is, hogy nem látta értelmét a varázslásnak, nem tudom, de az a helyzet, hogy én sem.

Szóval összefügg ez a karakterrel, az ő viselkedésével, ami nekem nem adta, sőt, nem is értettem a megnyilvánulásait (mindent elmagyarázok majd), olyan, mintha azért lenne olyan, amilyen, hogy varázsolhasson, hogy meg lehessen jeleníteni.

A Zabhegyezővel kapcsolatban is értem Tamást (Bjrusta) észrevételét, azt hiszem, tudom, miért érezte benne regényt - én nem azt, nem a Zabhegyezőt, de azt hiszem hasonlóképp éltem meg a históriát - és erről is a karakter tehet.

A tárgyra térek. :))))

A karakter szövegének szlengelését erőltetettnek, művinek érzem, természetes-ellenesnek. Egyszerűen olyan, mintha nem is így beszélne - pedig van neked egy pompás novid, az a rádiós, a Recsegj Szokol, recsegj, azt hiszem, valami ilyesmi címe volt, hát azt imádtam nagyon. És abban is egy kölyök a szereplő, és két laza kézmozdulattal kelt életre, nagyjából izgultam miatta, hogy megteszi-e, amit, vagy sem, feszült volt az egész történés, és őszinte, noha ő is csak egy srác volt, aki nem éppen Miami partvidékéről érkezett.
Természetes maradt.
Hiteles.

Szóval nekem ebben a noviban a karakter nyelvezete, ezek pölö:

"Naná, hogy lapítok, nem vagyok hülye, vágom én, hogy mennek itt a dolgok."

"Pedig én übergyorsan tiplizni akarok, csak ki kell várnom az alkalmas pillanatot a szökésre."

A tiplizés elég, az eleve gyorstávozás, lelépés, csáóbámbiná, ádioszámigosz, szóval az übergyors tiplizés nekem annyit tesz, übergyors übergyors.

A karaktert nem értem.

Nézd csak:

"Ott cirkálunk a raktárépület előtt már vagy egy órája, és mindenki engem cseszeget, hogy mozduljak, induljak már fel a tetőre, mire várok,..."

Hát ez az: mire vár?

"Puff, nyakon vág, majd megint puff, egyenesen az arcomba öklöz, és érzem, hogy elered az orrom vére.
Büdös kis bozgor, mondja, azonnal húzzál fel a tetőre, különben kicsinállak!
Na, erre már elkezdek mászni,..."

Miért provokálta ki?
Miért kellett ezt megvárnia? Így is, úgy is felmászott volna, tehát a kérdésem az, miért várta meg ezt? Miért várt egy nyakasig?

Szánni nem tudom így, max meg-nem-érteni a tettét.

És végig ilyen a karakter.

Olyan, mintha azért kellene dühösnek lennie, hogy jöjjenek a varázslatok. Miért a düh? Mindig a düh, tényleg. A varázslatokat miért a dühvel kötik össze? (Ez egy általános jelenség, egyébként - valami negatív érzelmi reakció előzi meg a képességek megnyilvánulását. De annyira, hogy számomra ez már a sablont is kimeríti.)

Érted, hova szeretnék kilyukadni? :)))

Ráadásul közönnyel kezeli az adottságát, mintha csak egy pohár vizet inna.

Márpedig ami vele történik, az nem a finom szerkezeti állandó, hanem valami rendkívüli, amit nem tanítanak fizika, metafizika, földrajz órán, az időjárás uralása és irányítása nem egy kommersz jelenség.

Ha érdekel, szívesen kifejtem még az álláspontomat a karakter csapágyaival kapcsolatban.

Nagyon szeretem a munkáidat, ezt sosem titkoltam - ezért bátorkodom azt javasolni, hogy gondold át a cselekményt és a karaktert még egyszer. (Tán ezért volt eddig fiókban a novid? Nem tudom.)

A reálos varázslós sztorik szereplői örökké balsorsúak, sajnálatra méltók. A reálos varázslók ereje mindig akkor tör felszínre, amikor haragosak.

Nem akarod megtörni ezt a varázst? ;)

Ellist, Bret Easton Ellist imádom - ezt a stílt éreztem a noviban és az írástechnikában. Ez (!) nagyon tetszett! Az előadásmód - tőled különösen! ugyanis nem kis táv a saját világodtól, bravó! és taps -, ez nagyon jól áll szerintem az írásnak. Ez a párbeszéd, ezzel sztoriban tartottál egész játékidő alatt.

De a karaktert nem kedveltem meg, ne haragudj.

Szerintem várj még. :))))

"- Hova megyünk?
- Nem tudom - mondta. - Csak úgy megyünk.
- De ez az út nem vezet sehová - mondtam neki.
- Az nem számít.
- Miért, mi számít? - kérdeztem kis szünet után.
- Csak hogy rajta vagyunk."

(B.E.Ellis)

Vannak, akik fura képességekkel érkeznek ide. Vannak, akik így jönnek világra, és egész létükben azt gyakorolják, miként ne használják az energiát, miként uralják az adottságaikat, miként lehet embernek látszani, egyszerű, hétköznapi embernek az emberek között.
Aztán vannak, akik egy baleset után kerülnek két világ közé.

Az eredeti történetben a lány, egy újságíró, író és szerkesztő kerül kapcsolatba egy idegen fajjal, akit ide küldtek kémkedni. A szeretője lesz. Egy balesetben az idegen faj és a lány genetikája keveredik, a dnse módosul, és mondhatni, az egyik legtörékenyebb, legsérülékenyebb karakterből minden idők legerősebbikévé válik.
Elpusztíthatatlan lesz.

Fényes és megállíthatatlan

https://www.youtube.com/watch?v=R3gBn9XNLU4

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

h, 2018-10-08 17:32 Borika

Borika képe

Drága Roah,
Nem is tudod, milyen hasznos számomra a hozzászólásod, hálásan köszönöm!
Tényleg fantasztikus vagy! :D
Így most rengeteg dolog más megvilágításba került előttem, szerencse, hogy mindaz, amit elmondtál, nagyon szépen kiegészíti Tamás véleményét. Azt szűrőm le első lépésben, hogy dolgozni kell még a nyelvezeten, a stíluson, illetve a karaktert mélyítenem kell, talán maga a kezdés sem szerencsés, hiszen talán tényleg érthetetlen néha mit miért tesz. A düh okait is jobban ki kell bontani, mert így lehet, nem egészen sikerült az olvasó számára egyértelművé tennem, mit miért érez, és miért úgy viszonyul a mágikus erejéhez, ahogy. Most abban gondolkodom, hogy más jelenettel kell kezdenem, esetleg azzal, amikor először megtapasztalja a különös képességeket, hogy milyen reakciói vannak akkor, mit ad ez hozzá a személyiségéhez, stb. Tehát igen, sok-sok munka lesz még vele, és még egyszer külön köszönöm, hogy ennyit foglalkoztál/foglalkoztatok vele.
Ellis? Ó, Roah, ő az egyik kedvencem, annak idején vizsgáztam is belőle, hogy hozzá hasonlítottál, az külön megtiszteltetés (pirulok). :)
Ölellek.

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

k, 2018-10-09 17:22 Roah

Roah képe

Megtisztelsz. :)))

Fekete-fehérből színes, melegben hideg, hidegben napfény, némából hang, boldogtalanból boldog, állóból mozgó - tudod, mi a közös bennük?
A változás.
Megváltoznak.

Az időjárási anomália is egy változás.
Impulzus.
Felénk egyébként a legendák a villámot behívónak óriási állóképességet tulajdonítanak. Ha nem felkészült, odaveszik. Az időjárás, a vihar, a hurrikán, a tornádó, hatalmas energia - sok történetet ismerek erről. ;)
A szél, az eső, a levegő, a légnyomás, az erő, az áram, mmmm, irtózatos a mennydörgés és színes.

Ha a karaktered nem ezen adottsággal jött erre a létre, akkor mindenképp meg kell hogy lepődjön azon, hogy meghasítja az eget.

Düh ellen félelem. A félelem az oka, igaz?
Hát uralja, vagy jobban ki kell munkálni azt a rémültet, akár a saját magától való félelmet és ijedtséget.

Nem féltelek.
Mindig is jó voltál karakterekből. ;)

Kiváló ötletnek tartok egy másik nyitást, Borikás infoadagolással és amihez (ha szabad ilyet mondanom) ragaszkodj és óvd, őrizd, az ez az előadásmód, mert az brutál jó lett, szerintem, nagyon jól áll ennek a történetnek, mintha csak erre szabták volna. .))))

Ellis rajongója vagyok, ez a stílus egyszerűen önmagában hordozza, hordozhatja a karaktereket, a nyelvezete zseniális, illeszkedik mindig a történeteihez, sokszor úgy érzem, hogy már nyert ügye van az olvasóival, annyira jól csinálja.

Remélem, hogy olvashatom majd a kész művet is, nagyon szeretném, és kíváncsi vagyok rá, mi lesz a Viharral játszóval.

Végezetül egy produkciót ajánlanék. ;)

A történet egy fiúról szól.
A fiú édesanyjába terhesen belecsap a villám; az anyukája meghal, a baba életben marad. Albínó lesz és árva. Mert amikor az apukája megpillantja csecsemőként, elszörnyülködik és elhagyja. A fiút a nagyszülei nevelik fel, elszigetelten, merthogy nem mindennapi adottságokkal rendelkezik.
Egy nap a nagyszülők meghalnak, és a fiú története innen indul...

Az alkotás hazai címe Arc, az eredeti Powder.

A Jakob Lajtorjája jelenettel köszönök el, és szívből kívánok jó munkát neked.

Pacsi! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=EsNHlDHSrc4

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2018-10-27 19:27 Tolerancia

Tolerancia képe
5

Végre! Újra Borikát olvastam! :)
El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál! :)
Szívesen olvasnálak még és még, újra és újra :)

 

 " Amit az ember leírt, az többé nem sanyargatja." /Ernest Hemingway/

v, 2018-10-28 17:43 Borika

Borika képe

Drága Andi, köszi szépen, hogy itt jártál, és elolvastál. Sokszor ölellek. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"