Tükörlabirintus

Kilenc méter átmérőjű, kör alakú terembe jutottak; a kis Rimp, aki először lépett be a helyiségbe, le is mérte termetéhez képest hatalmas ugrásokkal. A falakon embermagasságú, aranykeretes tükrök sorakoztak, mindegyik előtt fából készült, fekete székek.

– Elegem van a tükrökből – mondta bosszankodva Felaríl. – Kerek tükör, nagy tükör, kis tükör; tükrök a folyosókon, a cellákban, tükrök mindenütt… És most ez.

Két napja bolyongtak a labirintusban, hitüket és kitartásukat kikezdte a végeláthatatlan járatok nyomasztó egyhangúsága, egyedül a Vadász ment tovább magabiztosan, ő tartotta bennük a lelket.

– Ha szabad megjegyeznem, a legutóbbi alagútban nem volt tükör – szólalt meg félénken Rimp.

– Nem, nem szabad megjegyezned! – vetette oda Imril herceg. – Tudd, hol a helyed!

Mindenki tisztában volt vele, hogy a herceg súlyos előítélettel viseltetik mindenkivel szemben, aki nem ember, kis termetű, túl fiatal, alacsonyrendű vagy akármilyen, de nem olyan, mint ő. A társaság tagjait egyként kísértette a gondolat, hogy ezt szóvá tegyék neki, de a rangja megakadályozta őket ebben. Rimp ráadásul egyszerű szolga volt a maga meghunyászkodó, alázatos természetével, ami tovább rontotta megítélését.

– Engem nem annyira a tükrök zavarnak – szólalt meg a szakállát piszkálva Thalgon –, inkább az, hogy innen nem juthatunk tovább.

– Márpedig én nem fordulok vissza, amíg meg nem tudom, miért jöttünk ide – mondta határozottan és némi hévvel a herceg.

– Türelem, hercegem, türelem, nem sietünk sehova – hűtötte le Thalgon, majd arrébb sétált, hogy félresöpörjön egy köteg pókhálót, és megvizsgáljon egy faragást az egyik szék háttámláján.

Tanácstalanul ácsorogtak, majd mindenki azon kapta magát, hogy kíváncsian a Vadászt nézi. Vezetőjük azonban láthatóan semmivel sem volt biztosabb a dolgában, mint ők; szokásos komor arckifejezésével kémlelte a tükröket. Mégis volt valami a tartásában, ami mindannyiukat furcsa borzongással töltötte el.

A vadász tudta, hogy mondania kéne valamit, de a kétely alattomos felhője már az ő gondolatait is átitatta.

– Nem tetszik nekem ez a hely. Valahogy… – folytatta volna, de közben az ajtó, amin bejöttek, hirtelen becsukódott.

Wartzgor már ott is termett. Tolta kifelé, minden erejét – amit senki sem nevezhetett csekélynek – beleadva, de az ajtó nem engedett.

A fáklyák idegesen pislákolni kezdtek, majd, ahogy a gondolatok is elfogynak szellemi táplálék nélkül, levegő hiányában kialudtak.

Csend volt.

A tükrök sima felülete tompán fényleni látszott, de a szobát mégsem világította meg semmi. A tűz életben maradásához nem volt levegő, a társaság tagjai mégis könnyen lélegeztek, de minden egyes levegővétellel a megmagyarázhatatlanság ködét szívták magukba.

Felaríl lassan közelített a hozzá legközelebb eső tükör felé, mert vonzotta valami különös erő, ami onnan áradt.

Leült a székre és saját magát látta a tükörben, de semmi mást. Ott kellett volna lennie a háta mögötti falnak, rajta a többi tükörrel. Képmása külsőre ugyanolyannak tűnt, mint ő, mégis, mintha sokkal határozottabb, karakteresebb lett volna, és mindenekelőtt magabiztosabb. Ahogy az a szempár visszatekintett rá, Felaríl úgy érezte, elbizonytalanodik, sőt fél. Azt vette észre, hogy hiába próbálja, nem tudja elvonni figyelmét saját magáról.

Mintha még látta volna a szeme sarkából, hogy társai ugyanúgy a székeken ülnek és küzdenek a látvánnyal, de aztán már nem tudott másra koncentrálni: beszippantotta a tükör a gondolatait.

Felaríl

– A határtalan semmiben lebegtem. Nem volt fény, se mozgás. Valahol a lelkem mélyén megbújt a sejtés, hogy ez nem igazi; a testem valójában a tükör előtt ül. A látomásban alaktalan köd úszott valahol, nem is láttam, inkább éreztem. Próbáltam utánanyúlni, megragadni, de elillant előlem. Kapálózni kezdtem kézzel-lábbal, kiáltoztam, de a hangom elhalt anélkül, hogy hallottam volna belőle valamit. Telt az idő, bár hogy mennyi, arról fogalmam sem volt. Halvány emberalak bontakozott ki előttem, de hogy milyen messze, azt nem tudtam megállapítani. A távolságok is elvesztek velem együtt. Másik alakot láttam közeledni, aztán sorban jött a többi is. Reménykedni kezdtem, hogy rájövök, kicsodák, de mielőtt felismerhettem volna akármelyiküket, eltűntek. Gondolataim és érzéseim füstcsíkként szálltak ki belőlem és feloldódtak az űrben. Aztán az egyik alak közelebb jött, mint addig bármelyik. A Vadász volt az. Megfogta a kezem és magával húzott.

Imril herceg

– Nem vagyok hajlandó beszámolni erről a… erről az őrültségről. Történt, ami történt, én megtartom magamnak. Kiszabadultunk a tükrökből, ez a lényeg.

– Mindannyiunk szempontjából hasznos lenne, ha elmondanád, mit tapasztaltál – mondta a Vadász.

– Nem kényszeríthettek rá. Magamat láttam. Többet nem mondok.

Wartzgor

– Én harcoltam. De nem idegenekkel, akikre nem olyan nehéz lesújtani, hanem a saját fajtámmal. A barátaimmal. Hosszú sorban álltak előttem, egyikük mindig előrelépett és úgy nézett rám vádló tekintettel, hogy már azzal is ölni tudott volna. Elvettem az életüket. Vérük kiégette szívemből a nevemet, amelyet mindig oly büszkén viseltem. Egyre csak jöttek és küzdöttek olyan elszántsággal, amilyennel még egy ellenségem sem. Arra gondoltam, megadom magam, de nem lehetett. Már-már azon voltam, hagyom, hogy levágjanak, amikor a Vadász jelent meg előttem. Szelíden kivette fegyveremet a kezemből, és vége lett a rémálomnak.

Rimp

– Nos… Ha szabad megjegyeznem, szörnyű volt. Az a végtelen, sivár, kietlen pusztaság, sehol egy fa vagy bokor. A mi fajtánk, tudjátok, szereti, ha az erdő körülölel minket; olyan biztonságot ad, amit még egy otthonos szobában a kandalló tüze sem adhat. Az erdő… A fatörzsek végeláthatatlan változatossága, a lombokat meg súrolja a lágy szellő, és megremegnek a boldogságtól... Ó, az erdő! De itt nem volt még egy fűszál sem.

Felnéztem, és az ég, ami akkor szép, ha kék és tiszta, most koszos volt, súlyos és nyomasztó. De, ha ez nem lenne elég, úgy örvénylett felettem, mintha el akarna nyelni. Aztán ereszkedni kezdett: lassan, de visszatarthatatlanul. Ahogy közelebb ért, összevissza kavargó lények alakjai bomlottak ki belőle, és mindegyik felém nyújtózott hatalmas karjaival. Én nem vagyok túl magas, mint tudjátok, de ettől az irdatlanságtól még kisebbé és kisebbé zsugorodtam, a félelmem pedig, ami úgy látszik, eddigi testemet alkotta, kiáradt belőlem és betöltötte a teret. Az alakok ettől még ijesztőbbek lettek: tagjaik átlátszóvá váltak, és felsejlett bennük valami fekete, súlyos erő, ami csak arra vár, hogy elnyomjon engem. Becsuktam a szemem, a földre kuporodtam, és csak rettegtem. Azon kaptam magam, hogy valaki a vállamat rázza. Először nem mertem felnézni, de megismertem a Vadász hangját, aki szólított engem.

A Vadász

– Bevallom őszintén, ötszáz hosszú év alatt nem találkoztam nagyobb kihívással, mint most. Egy szarvasbika jelent meg előttem. Szép állat volt, az agancsa hét helyen ágazott szét. Fejét felém fordította; okos szemével úgy nézett rám, mintha hívogatna. Elővettem az íjamat, de az nagyon nehéz volt. Megpróbáltam megfeszíteni az ideget, de nem ment. A vad meg csak állt előttem és bámult engem. Aztán nekiiramodott, én meg elkezdtem futni utána. Ahogy távolodott tőlem, egyre inkább úgy éreztem, mintha őt üldöztem volna egész életemben. De már nem szarvas volt, hanem egy fiatal lány, lobogó hajjal, majd egy kisfiú, aki folyton azt kiáltozta: Apa! Apa!

– Ki volt a lány és a fiú? Ismerted őket valamikor? – szakította meg Thalgon.

– Nem, sohasem láttam egyiküket sem. Nincs fiam. De hadd mondjam végig. Szóval, megint a vad tűnt fel, de nagyon messze. Átváltozott nyúllá, rókává, madárrá, de a következő pillanatban már egy egész páncélosokból álló sereg masírozott előttem. Ismét a szarvas, a látóhatár szélén, éppen, hogy csak sejteni lehetett. Én csak futottam tovább gépiesen, már nem is tudtam, mi hajt; rettentő fáradt voltam, testileg és lelkileg egyaránt. A reménytelenség és a hiábavalóság érzése kerített hatalmába, úgyhogy elkezdtem gondolkozni. Minden egyes jelenés múltam egy-egy elkóborolt foszlánya lehetett, ami elérhetetlen távolságba került tőlem. Hogyan érhetném el azokat mégis? Mivel semmi nem jutott eszembe, az az ötletem támadt, hogy talán jobb lenne elengedni őket, hadd menjenek saját céljaik felé. De miként szabadulhattam volna tőlük, ha lábam nem engedelmeskedett nekem, csak vitt előre megállíthatatlanul?

– Megpróbáltál semmire sem gondolni? – kérdezte Felaríl, mert ő ezt tette, bár nem ért el vele semmit.

– Nem. Egyszerűen becsuktam a szemem. Nem a tükörben, hanem a valóságban. Rátok koncentráltam gondolatban. Ha nem magad nézed, nem látod a félelmeidet sem.

Mindenki a gondolataiba mélyedten ücsörgött egy darabig, miközben a tükrök lassan megmozdultak, de csak az a hat, amik előtt a társaság tagjai ültek. Mögöttük sötét folyosók tárultak fel.

– Úgy látszik, szét kell válnunk – mondta Thalgon.

– Nem mehetnénk inkább csak az egyik járaton mindannyian? – szólalt meg Rimp

– A helyzet megköveteli, hogy alkalmazkodjunk a körülményekhez, amelyek azt diktálják, hogy mindenkinek egyedül kell tovább mennie – mondta a Vadász.

– Várjunk, Thalgon még nem mondta el a történetét! – jutott eszébe Felarílnak.

– Az én mesém túl hosszú lenne, az időnk pedig kevés – mondta Thalgon.

Félretették a székeket, majd ki-ki elindult a maga útján.