Zinn

Azon a délutánon irgalmatlanul tűzött a nap. Szekérnyomok szabdalta főút felett délibáb vibrált, és a cserepesre száradt agyagban patkónyomok körvonalai rajzolódott ki a dombok között megbúvó város irányába. A hőség elhallgattatta a lankás kaszálókon máskor olyan fáradhatatlanul muzsikáló tücsköket, és nyomasztó csendet borított az egész vidékre.
– Készen állsz egy fergeteges mókára, Zinn? – kérdezte Öreg fülig érő vigyorral. – Én mondom, jó buli lesz.
– Újabb vízhólyagokba kerül? Mert akkor inkább passzolnám.
– Passzolnád, mi? – dünnyögte magában a vénember. – Ki mondta, hogy öltözz ki egy bankrabláshoz?
Zinn válaszként eldörmögött egy káromkodást, közben pedig megpróbálta valahogy belegyömöszölni új vászoncipőjébe lábujjait. Ahol lehetett, ott már lapos, áttetsző hólyagok nőttek, és a sarkán fényes vörösre dörzsölt bőr sem ígért sok jót.
Öreg fogát szívogatva kilesett rejtekhelyükként szolgáló szekér mögül, vizenyős tekintetével végigpásztázta a kihalt utcát, aztán visszafordult a mellette gubbasztó fiú felé.
– Bagoly már megint késik – közölte unott hangon, mintha nem számítana, mintha nem lenne fontos. – Legközelebb zsebórát kalapálok a homlokába. Hátha pontosabb lesz tőle.
A fiú azonban rá se hederítve még mindig a lábát nézegette.
– Francba már – fakadt ki –, ezek egyre nagyobbak lesznek. Nézd öregem, szerinted is nőtt a sarkamon lévő?
– Zinn, told a bűzös lábadat más orra alá!
– Szerintem nagyobbak. Reggel csak feleekkorák voltak – panaszkodott tovább a fiú, és óvatosan megpiszkálta a talpán cseperedő hólyagok legnagyobbikát. Rosszkedvűen a halványbarna vászoncipőkre nézett, aztán vörös lábujjaira, majd megint a cipőkre. Nincs az az isten, akiért újra felvenné azokat a rohadékokat.
– Még mindig semmi jel? – kérdezte Zinn fanyar pofával. Pólóját lengette, de nem sokat segített, a ragacsos izzadság azonnal hátára tapasztotta a ruháját.
Órák óta gubbasztottak az oldalra borult szekér mögött, a levegő a pokolban sem lehetett forróbb, a földút pedig olyan porosnak tűnt, mintha eső már vagy ezer éve nem járt volna erre. Mögöttük égetett agyagból emelt régi házfal téglái ontották a meleget, és az utolsó árnyék alig fél órával azelőtt húzódott vissza véglegesen a szekér alá. A fiú szabályosan megsült a déli nap fényében.
– Még mindig semmi, hogy rohadna meg – zsörtölődött az Öreg, kezében fényesre kopott revolverét forgatta. Bár a fiú már régóta próbálta ellesni tőle a trükköt, eddig még nem sikerült neki. A vénember most lustán leemelte kalapját, láthatóvá téve zsíros, sötét haját. Kimért, már-már elegáns mozdulatokkal kezdte legyezni magát az ősöreg fejfedővel.
– Zinn, ott a jel – kapta fel a fejét némi idő elteltével, majd társa válaszát meg sem várva kilépett a szekér mögül.
Szemben apró, rácsos ablakú épület zsúfolódott be két nagyobb lakóház közé, a bejárati ajtó előtt kövér léhűtő figyelte félárbocra eresztett pillákkal a környéket. Öreg egyenesen átvágott a kihalt utcán, kalapját üdvözlésképpen megbillentette a bejáratnál őrködő úriember felé, majd belépett a résnyire nyitva hagyott faajtón. Utólag még hátranyúlt fegyverével, és az őr tarkójához illesztve elsütötte, majd eltűnt az épület félhomályában. Zinn éppen elkapta az előredőlő testet. Ugyanazzal a lendülettel hátralökte, be a bankba, és hagyta a padlóra dőlni. Óvatosan behúzta maga mögött a faajtót, és gyorsan felmérte a viszonylag egyszerű berendezésű épületet.
Néhány hosszú padot helyeztek az ajtó két oldalára, amin a megkopasztásra várakozó lelkes kuncsaftok ücsöröghettek, jobbra az ablak előtt pedig haldokló fikusz hullajtotta éppen utolsó leveleit. Túloldalt sötét faasztalok sorakoztak sűrűn egymás mellett, lapjukon tintatartók és jó vaskos kötetek sorakoztak katonás rendben. Az olcsó csempével burkolt padló ma igencsak nagy népszerűségnek örvendett, révén hogy a halálra rémült alkalmazottak és vendégek jobbnak látták a hason fekvést, miután Öreg belevágott a buliba. Vagy „mókába”, ahogy ő nevezte.
–… ha bárki megmozdul, azt kinyuvasszuk, és a többi és a többi – adta elő Öreg rekedt, sokévnyi erős dohányzásról tanúskodó hangján. Revolverét a magasba emelve jelezte a helyzet komolyságát, majd mikor véleménye szerint sikerült kellően jó hangulatot teremtenie, elégedetten előcibálta zsebéből az előző nap elemelt liszteszsákot.
– Pakold tele, aranyom – biztatta az asztal mögött hasaló titkárnőt.
Zinn addig lefűrészelt csövűjét lóbálva körbejárt, csakhogy elejét vegye mindennemű hősködésnek. Bent sem volt sokkal hűvösebb, mint odakint, de legalább nem tűzött az az utálatosan perzselő nap. Nyár ide vagy oda, ez a hőség már jó másfél hónapja kínozta a népet, könyörtelen lassúsággal szívva ki az életet minden mezőből, folyóból, emberből.
Zinn unottan megvakarta orrát az álarc alatt, és lábáról megpróbálta a valahol útközben felszedett ganét az egyik lakkozott asztal sarkán lekaparni.
– Cseszett putrifalva – sziszegte undorodva. – Lószar meg bárányhúgy mindenhol. Hogy a francba van itt egyáltalán bank?
– Ó, mit szidod már a szerencsétlen várost! Te mentél mezítláb, balfék – vetette oda Öreg félvállról, közben fegyverével bíztatta a madárszerű nőt, hogy kicsit gyorsabban pakolja a készpénzt.
– Az igazat megvallva hozzád képest ez illatozik, öregem. Azt a hagymaszagú inget mikor cserélted le utoljára? Merthogy másfél éve ugyanaz van rajtad, az szent.
– Aljas rágalom. Az asszony alig két hete cibálta le rólam mosás címén.
– Miféle asszony? – kérdezett vissza a fiú nevetve, de Öreg csak rosszallóan cicegve ingatta fejét. Lomhán végigfuttata tekintetét az asztalokon, földön hasaló ember halmokon, elszórt papírkupacokon. A szélső szekrénysor felé pillantva hirtelen egész testében megmerevedett, és tőle szokatlanul magas hangon csak ennyit szólt:
– Jaj nekem. Az ott egy széf.
A fiú felvont szemöldökkel pillantott a férfi irányába, aztán izgatottan odaügetett mellé. Tényleg egy széf volt. A sarokban állt jobbra az iratos szekrénytől, kicsi méretét ólomberakása kompenzálta.
– Bagoly nem tett említést semmilyen széfről – jegyezte meg a fiú, de Öreg – legveszélyesebb vigyorát villantva meg – azonnal félrelökte útjából a sötét íróasztalt, hogy közelebbről is szemügyre vegye élete nagy fogását.
– Odass, fiam, milyen csinos mackó. Nem is olyan nagy.
– Hagyd, öregem. Nem a mi szintünk.
– Lehet, hogy nem a te mezítlábas szinted, de ez nem azt jelenti…
– Talán megnézhetnéd közelebbről – vágott közbe élesen Zinn, és a széf tetején kanyargó írásra mutatott. – Máguspecsét.
– Azt hiszed, nem láttam? Én…
– Vénember, ez egy máguspecsét – nyomta meg Zinn az utolsó szót. – Nem fogok mérföldeken át egy lezárt széfet cipelni, hátha valaki a többiek közül ki tudja nyitni.
– Vénember? – méltatlankodott a férfi, ismételten a legjelentéktelenebb dolgon akadva fent. – Ennyire idősnek látszom? Talán tényleg kéne vásárolnom néhány krémet attól a vén boszorkány Sally-től.
– Persze, hiszen a végén még elhagy nem létező feleséged. – Zinn az ablakhoz ment. – A zsák tele van már? Bagoly még mindig sehol, pedig lassan pucolnunk kéne.
– Zinn, én tényleg ki akarom emelni ezt a széfet – közölte Öreg a korábbiakhoz képest egy árnyalatnyival komolyabb hangon. Összehúzta a teli liszteszsák száját, és a földre engedte. – Valami elképesztően értékes cucc lehet a maciban. Én… ha ez sikerülne… többet nem csinálnék ilyet. Soha.
Ez utóbbi mondat annyira abszurdul hangzott a vén róka szájából, hogy Zinnből azonnal kirobbant a röhögés. Már vagy tíz éve ezt mondogatta a hülye vénember, mindig, minden rablásnál. „Ezután kiszállok.”
– Túl nehéz az a széf, mi több, ki se tudnánk bontani. Máguspecsét. Továbbra is ott virít a tetején.
– Megoldjuk, fiam. Megoldjuk. – Öreg elnézett Zinn válla felett valahová a távolba, a jövőbe vagy egy szebb életbe. – Én tényleg kiszállnék ezután – dörmögte. – Van egy lányom… most meg mi az istennyilát vihogsz már megint? Te soha nem akarsz kiszállni?
– Nem – felelte a fiú, alig bírva uralkodni kirobbanni készülő nevetésén.
– Hát persze – krákogta Öreg, majd jó adag sárgás váladékot köpött a sarokba. – Minek neked ennyi pénz? – kérdezte összeszűkített tekintettel. Kutakodva a fiúra bámult, mintha kellő erőlködéssel a szemtelen arc mögött megbújó gondolatokat is láthatná. – Egyedül mégis mihez kezdesz ekkora vagyonnal? Elmehetnél bárhová, amíg még fiatal vagy. Itt az egész világ, te meg zsiványnak állsz? Isten háta mögötti névtelen városkák bankját fosztogatva kockáztatod az irhádat aprópénzért?
Zinn válasza egy fülig érő mosoly volt. Vállat vonva meglóbálta a lefűrészelt csövű sörétesét.
– Jó móka, nem?
Öreg éppen rákészült a nyavalygásra, melynek keretében a fiú iránt érzett minden aggodalmaskodás ellenére leginkább a széf elvitelének előnyeire világított volna rá részletesen, amikor kint hirtelen felhangzó lódobogás beléfojtott minden feltörni kívánkozó ékes érvet. A fiú egy pillanatig azt hitte, Bagolynak sikerült végre megérkeznie a meneküléshez szükséges lovakkal, de amikor meghallotta a levegőbe hasító sípszó éles hangját, kiverte a víz.
– Az őrség – nyüszített, és előbb felkapta a pénzes zsákot, aztán az ajtó irányába indulva tétován visszafordult. – Öregem, lépnünk kell.
– Az a Bagoly vajon felültetett minket? – tűnődött a férfi beletörődöm mosollyal. Vizenyős tekintetét a fiúra emelte, ráérősen, mint akinek már teljesen mindegy, elcsípik-e vagy sem. – Mert ő sehol sincs, a városőrség pedig mintha körülvett volna minket.
Zinn ideges mozdulattal hátrasöpörte haját, kinézett az ablakon, utána vissza az Öregre.
– Legalább húsz lovas – közölte, és ádámcsutkája jól láthatóan megugrott a rémülettől. – A király címerét viselik, és mindjárt bejönnek. Mi van, ha mágus is bóklászik közöttük?
– Az fiam, csúnya lenne – sóhajtotta az Öreg, és egy utolsó sóvárgó pillantást vetett még a széfre, mielőtt az asztalt megint félrelökve az ajtónál ácsorgó fiúhoz bandukolt. – Hát akkor, ideje távoznunk.
– Ez komoly? – tiltakozott Zinn, mikor az Öreg ráérősen a vállára tette kezét. – Meg se próbálunk kitörni meg semmi?
– Azt mondtad, legalább húsz – felelte az vénember, homlokráncolva vakargatva nyakán egy kiütést. – Kár lenne a töltényért.
– Ez rohadtul nem így működik! Azonnal vedd le a koszos mancsod a vállamról – sziszegte Zinn, és oldalra forogva lerázta a vénember kezét. – Ha nem kezdesz el litániázni, már rég a városhatárban lehetnénk!
– Ott is utolértek volna minket – vont vállat az Öreg. – Mondtam, hogy kétes meló.
– Azt nem mondtad, hogy a király emberei a közelben állomásoznak! – ordította a vén róka nyugodt arcába Zinn, de tudta, hogy hiába dühöng. Az Öreg se tudott róla, látta a tekintetén. Megint felemelte ráncos mancsát, és Zinn vállára tette.
A fiú káromkodva elindult kifelé.
– Az a rohadt Bagoly… tíz éve ismerem, ha tényleg felültetett, én felaprítom.
Kiléptek a bankból. Zinnt elsőre teljesen elvakította a szikrázó napsütés, a fülledt levegőtől pedig pillanatok alatt dőlni kezdett róla a víz.
Kint valójából csak tizenhét lovas várakozott, közülük hétről már le is szálltak az egyenruhások, és előre szegezett fegyvereikkel félkörben sorakoztak fel a bank bejáratánál. A fiú óvatosan elbotorkált közöttük, ellenállva a mindig borzasztóan erős kísértésnek, ami halkan susogva a cipőfűzők összekötésére és a kantárok csatjának kikapcsolására bíztatta. Gyors pillantást vetett zsebórájára, a karcos üveglapon át alig lehet látni a pattogó másodpercmutatót.
– Oké Öregem, még négy percünk van biztonságba kerülni – szólt hátra válla felett a mögötte botorkáló férfinek. Az undorító hagymaszag ismét orrába kúszott, úgyhogy sürgősen visszafordította fejét. – Bagoly még mindig sehol?
– Ott, ni – mutatott az Öreg jobbra. Az út felett vibráló délibáb mögött két fekete háromszög látszódott a dombtetőn.
– Mi az isten az? – A fiú közben habozás nélkül elindult a mutatott irányba, vállára vetett pénzeszsák száján idegesen fogást váltott izzadt tenyerével. – Az egy lófül?
– De még mennyire. Az Bagoly lovának füle – bólogatott az Öreg magabiztosan. – Odamehetünk, és szétrúghatjuk a valagát. Aztán elmegyünk a lován.
– Egy lóval nem jutunk messzire – jegyezte meg Zinn, mire rövid, kínos csend telepedett rájuk. Az Öreg tisztában volt ezzel, épp úgy mint azzal, hogy ha a fiút elereszti, azonnal összetörik az egyelőre védelmező időburok. Akkor a mögöttük gyülekező lovasok úgy negyed perc alatt kiszúrják őket. Csendben lépkedtek a poros úton, minden pillanattal nőtt közöttük a feszültség, és egy örökké valóságnak tűnt, mire lassan felbukkant előttük a ló feje, nyaka, végül a rémülten gubbasztó Bagoly nyeszlett alakja is. Mint kiderült, két tartalék lovat is hozott magával, így az Öreg és a fiú is megkönnyebbülten fellélegezhetett. Már öt éve dolgoztak együtt, nem szívesen nyírták volna ki a másikat holmi kevés a ló probléma miatt. Az időburok megtörésekor már mindhárman nyaktörő vágtával száguldottak rejtekhelyük felé. Hazatérve Baglyot a késlekedéséért hálából kiadós verésben és rugdosásban részesítették mindketten.

Zinn estére vörös lábnyomokat hagyott. A hólyagok kifakadtak, a búvóhely murvával felszórt bejárója pedig végleges kegyelemdöfést adott talpának. Ahhoz azonban túl büszke volt, hogy sántikálva cipőt könyörögjön valakitől, úgyhogy végül néhány kétes eredetű fáslival végigkötötte lábfejét.
– Új divat? – élcelődött néhány régi barát vacsoránál, miközben a közös üstben főtt kiadós levesből merített magának. Válaszul mormogott valamit a többség anyukájának kétes szakmájáról, és kezében a levessel kivonult a nevetéssel és tűzfénnyel töltött, barátságos csűrből. Felüdülés volt hátra hagyni a poros, szénaszagú épületet. Odakint éppen szürkébe fordult az alkonyati vörös, az első csillagokkal pedig hűsítő szellő érkezett. Feloldotta a hetek óta nyomott, nehéz nyári időt. A fiú egy régi rönkre telepedett le, közel a csűr ajtajához, és a sötétedő tájat bámulva kanalazta levesét.
– Nocsak, milyen mélabúsan üldögél itt valaki. – Az Öreg a tábortűz irányából érkezett, és hangos nyögés kíséretében helyet foglalt egy törött hordó tetején. Kezében olcsó fatálat tartott, a benne lötyögő levest szürcsölve iszogatta. – Mi tett ilyen rosszkedvűvé?
Zinn kinyújtotta befáslizott lábát, talpán a kötés máris vörösre ázott.
– Nem is tudom. Valaki rám sózott egy olyan cipellőt, amitől majdnem lerohadt a lábam.
– Két rézért odaadtam – védekezett az Öreg. – Senki nem tudta, jó lesz-e a lúdtalpadra.
– Gondolom, hiába kérném vissza a pénzem.
– Ez azért már sok – fortyant fel szakállát dörzsölve a férfi. – Két rézért sehol nem kapsz olyan csuda jó vászoncipőt. Egyébként is, az asszony már elköltötte azt a két rezet, így ha akarnám se…
– Igen, persze, az asszony – legyintett Zinn, és közben maga se tudta, elhiggye-e vagy sem az Öreg halandzsáját.
A tábortűz irányából vidám nevetés hallatszódott, olyasféle, ami tényleg szívből jön. Talán jobban meg kellett volna verniük azt az ostoba Baglyot, hogy elmenjen a kedve minden nemű hahotázástól, de végső soron nem ültette fel őket, és még lovakat is hozott, úgyhogy nem találtak indokot a kinyuvasztására. Bagoly ilyen szerencsétlen félnótás volt.
– Elosztottam a pénzt – szólt az Öreg, felhörpintve levese maradékát. Elégedetten letörölte kézfejével a szája sarkában megülő zsírfoltokat. – Fele-fele, ahogy megegyeztünk.
Kicsi zsákot húzott elő inge alól, amit a fiú oda sem nézve átvett tőle. Annyira nem tűnt soknak.
– Kösz – mormolta. A tábortűz körül heverésző zsiványok lassan fekete sziluettekké váltak, az égbolt pedig egyre több csillagpöttyel borult föléjük. Mint egy ékszeres ládikó fedele. Ha valaki azt mondja, minden csillag egy-egy gyémánt, Zinn megpróbálta volna ellopni őket.
– Ennyi pénzből csak kijön egy új cipő – jegyezte meg az Öreg krákogva. Oldalra kiköpött a szénába. – Ennyiből egy egész cipőboltot megvásárolhatsz.
– Lehet – hagyta rá Zinn, az Öregre azonban rájött a litániázhatnék.
– Igazából rájöttem mi a te bajod, fiam. Te kapzsi vagy. Veszettül kapzsi vagy – kezdett bele nagy hévvel. Előkotort egy olcsó dohányból sodort cigarettát az ingzsebéből, és szája szélébe lökve rágyújtott. – A világ legkapzsibb rohadéka vagy.
– Mindannyian azok vagyunk, nem? – kérdezte Zinn unottan. – Hiszen ezért leszünk tolvajokká. Ha elégedettek lennénk a nagy marék semmivel, amivel elindítottak minket a világban, akkor a katedrális lábánál kucorogva kéregetnénk becsületesen, és télvíz idején megdöglenék, ahogy az a tisztességes koldusokhoz illik.
– Talán így van – bólogatott az Öreg. Ingje rojtosra foszlott szegéjéről tépegette a fonálszálakat, és közben bőszen fújta a keserű füstöt. – Talán velünk ez így van. De veled? Aki meg tudja állítani az időt… az miért lesz tolvajjá? Vannak mágusrendek, akik ölnének érted, fiam.
– Mindennek ára van – felelte Zinn kurtán. Felállt, felvette a pénzzel töltött szövetzsákot, és elballagott a sötétbe. – Ne tépdesd sokáig az ingedet, öregem – szólt vissza a válla felett –, az asszony nem veszi jó néven az ilyesmit.
– Te meg menj el Sallyhez a lábaddal! – vágott vissza amaz. – Ha lesántulsz, legközelebb nem lépünk meg öt perc alatt.
– Nincs pénzem arra a vén banyára! Begyógyul ez magától.
– Zsugori disznó! – kiáltotta utána az öreg, a fiúról azonban már rég lepergett minden sértés. Keserves vigyorral vágott neki a Crosstown-ba vezető útnak.

Valahányszor bekopogott Sally házának ajtaján, mindig elfogta az a gyomorszorító, kellemetlen érzés. Míg a küszöbön várakozott, gyorsan ellenőrizte maga mögött a kihalt utcákat, de egyetlen sovány kutyát leszámítva teljesen üresnek tűntek. A többemeletes, egymás közé bezsúfolt épületek sötéten fölé magaslottak, egészen beszorították, és errefelé minden kapualj más-más dohos szagot okádott magából. A macska, kutya meg egyéb húgyszagról már nem is beszélve. A köves utca közepén csordogáló csatornalé sem javított a levegő minőségén, és a fiú a magasban kifeszített szárítóköteleken lifegő ruhadarabok szagán tűnődött.
Az ajtónyitásra szokásos módon hat teljes percet kellet várni – ennyi idő volt, míg a banya kikászálódott a konyhájából, felvette azt a rémes szőrmepapucsát, és vállára kanyarította kedvenc, molyirtó szagú kardigánját. Természetesen a zárral is elvacakolt egy darabig, de utána fülig érő mosollyal üdvözölte az ajtóban ácsorgó fiút.
– Zinn, bogaram, fáradj beljebb! – És habár a fiú egészen viszolygott a macskaszőrös, penészes falú háztól, mégis töretlen mosollyal ballagott be az előszobába. Az alig könyökéig érő Sally gondosan visszazárta az ajtót, helyére tolva mind a négy reteszt, beakasztva a kallantyúkat, és még egy lakatot is rákattintott a keresztbe kihúzott láncra. Pedig a fiú nem akart sokáig maradni.
– Menj csak beljebb… illetve ne. – Az öreglány Zinn lábára mutatott. – Az meg mi a szar?
– Vérrel-porral és csatorna lével átitatott fásli – felelte készségesen a fiú, mert már előre tudta, mi lesz a következő parancs.
– Azonnal szedd le.
– Nem maradnék sokáig – szabadkozott Zinn. – Csak ezt a zsákot akartam odaadni, Sally.
Átnyújtotta a pénzzel teli csomagot. A vénlány csontos ujjai egy pillanat alatt eltűntették az egészet valahová a kopott kardigán és a földig lógó mellek közé.
– Nem valami sok – cuppantott elégedetlenül. – Fel sem mész? Már két hónapja nem láttad.
– Sietek – próbált kibújni a fiú. – Meg aztán a házat sem akarom összekoszolni.
Bár ez a része a történetnek nem volt teljesen igaz, mivel Sally házán csak javítottak volna az ő lábnyomai. Itt még a vörös-mázas fazekakra is fél centi vastag zsír égett, és az emeletre vezető falépcső minden foka kész életveszély volt.
– Neki ügye nem abban főzöl? – kérdezte a fiú reménykedve, mire a banya grimaszolva hátranézett a konyhába.
– Dehogy, bogaram, abban a gyógynövényeket rohasztom. Micsoda aljas rágalom. Gyerünk fel a lépcsőn, Zinn, vagy kihajítalak innen.
– A kihajításra szavaznék. – De persze Sally ellen nem sokat tehet az ember. A vénasszonyt most valahogy nem zavarták a lábnyomok, egyik keze ügyébe kerülő szakadt esernyőjével bökdösve terelte felfelé a fiút a lépcsőn, miközben az egész faszerkezet keservesen nyöszörgött, a már korábban leszakadt fokokat pedig trükkösen át kellett lépni. Zinn a szűk lépcsőhát zsíros falán futatta kezét, magában azon imádkozva, nehogy leszakadjanak alatta a szuvas falapok. Az emeletre érve hangos sóhajjal nyugtázta életben maradását, de nem örülhetett sokáig, mert a banya esernyője kíméletlenül bordán szúrta.
– Gyerünk, tovább, bogaram – noszogatta gúnyosan, Zinn pedig legszívesebben megetette volna vele azt a régi ernyőt.
– Rendben, Sally, bemegyek hozzá – mondta a folyosó végi faajtó előtt megtorpanva. – De akkor szeretnék egyedül lenni. Megoldható?
– Persze, aranyom, addig főzök egy teát.
– Egyáltalán nem vagyok szomjas – vágta rá sietve a fiú.
– Kicsit se?
– Kicsit se.
Sally egy hosszú pillanatig rábámult, aztán zsörtölődve visszaindult a lépcső felé.
– Sok sikert – szólt hátra gúnytól csöpögő hangján.

Zinn mély levegőt vett, és lenyomta a kilincset. Az ajtó olajozott zsanérjai meg se nyekkentek, bentről pedig édeskés levendula illat csapta meg orrát. A fiú egy pillanat tétovázás után halk léptekkel bement, az ajtót maga mögött bezárta, hogy a földszinten rotyogó főzetek büdös kipárolgása ne árassza el ezt a szobát is.
Szegényes, de meglehetősen tiszta odú fogadta. A kisasztalt meg két faragott támlás székét fehérre festették, ahogy az ablakkeretet is, a falakat pedig nem olyan régen frissen meszelték. Egyedül a padló épült sötét, lakkozott deszkákból és a széles ágy, amin igencsak drága tolltakaró és párna hevert gondosan összehajtva.
Még ébren volt a lány. Az asztal előtt ült, trükkösen hajtogatott fém tolókocsiban, és frissen vágott levendulavirágokat rakosgatott egymás mellé. Kettő halomba rendezte őket, a szárhosszúságuk szerint, és ha valamelyiken még rajtamaradt néhány ezüst levélke, azt pici körmével lekapargatva egy harmadik kupacba tette. Sally megfésülte, és befonta aranyhaját, kezére pedig fűből font karkötőt húzott. A lány könnyű, fehér ruhát viselt, ami alól alig lógtak ki sorvadt lábszárai.
Zinn az ajtóban állva elnézte a játszó gyermeket. Olyan sápadtnak tűnt, olyan törékenynek, mint egy fél lábbal már a túlvilágon járó szellem.
– Eni – szólította meg halkan, mire a lány összerezzent, majd lassan hátrafordult. Zafírszín szeme éppen olyan fényesen csillogott, mint mindig, az árnyalata pontosan megegyezett a fiúéval. Komoly tekintettel méregette bátyját, majd megpaskolt egy széket maga mellett. Visszafordult a levenduláihoz, és folytatta rendezgetésüket. Zinn zavartan megnyalt ajkát, végül leült a felkínált helyre. Kicsit távolabb tolta az asztalra állított lámpást, nehogy megégjen a lány, ha túl közel hajol hozzá. Egy darabig csak csendben nézte, ahogy a gyerek komoly tekintettel rendezi virágait, vékony szemöldökét összevonva koncentrál, csöppnyi ajkai kicsit elnyílnak, nyelvét harapdálja.
– Eni, felismersz? – kérdezte Zinn halkan. A lány válasz helyett újabb virágért nyúlt, és a száron lógó fonnyadt leveleket kapirgálta már bezöldült körmével. Erősödött a levendula illata. A fiú belátta, hogy hiába vár választ, Eni egyszerűen most nem akar társalogni. Felvett hát ő is egy levendulát, letépegette a leveleket, aztán leszedte a virágot, és óvatosan a lány hajába tűzte. Eni erre felnézett, hatalmas szemével csodálkozóan végigmérte Zinn, majd hajához nyúlva kitapogatta a virágot.
– Szép? – kérdezte csengő hangján.
– Szép – felelte halkan a fiú. Eni erre boldogan nevetni kezdett, arca két oldalán apró gödrök jelentek meg, és láthatóvá váltak pici, démonszerű tejfogai. Izgalmában előre-hátra hintázott a székben.
– Eni szép – ismételte elégedetten, kicsi ujjaival elrendezte az utolsó levendulákat is.
– Lassan ágyba kéne bújnod – jegyezte meg a fiú kedvesen. – Gyere, segítek.
Eni hátradőlt, megdörzsölte pisze orrát, zöld ujjait ruhájába törölte. Zinn óvatosan kiemelte a tolókocsiból a csupa csont, rémisztően könnyű gyereket, és befektette a puha párnák közé. Megigazította a vékony, érzéketlen lábakat és a lehúzott vastag zoknikat csomóba tekerve a székre tette. Végül óvatosan betakarta a lányt.
– Kényelmes? – kérdezte feszengve, Eni pedig bólintott.
– Meséld el, mit csináltál ma! – kérte a lány félénken. – Láttál bálnákat?
Zinn már menni készült, most mégis odahúzta az egyik fehér széket az ágyhoz, és lovagló ülésben rátelepedve tenyerébe hajtotta állát.
– Láttam-e bálnákat? Még szép. Négyet is.
– Nagyok voltak?
– Igen. Akkorák, mint egy hegy. De amikor meg akartam simogatni őket, elúsztak.
– Miért?
– Mert… megijedtek – felelte a fiú zavartan. – A bálnák nagyon ijedősek, nem tudtad?
Eni elgondolkozott.
– Nem, nem tudtam – felelte végül. – Hoztál nekem képes könyvet?
– Most nem – ismerte be kelletlenül a fiú. – Későn értem a városba, már zárva volt a könyvesbolt.
– Legközelebb hozz nekem egy könyvet a bálnákról!
– Rendben – ígérte a fiú. – Most viszont aludj.
Eni egészen az ajtóig követte tekintetével, aztán utána kiáltott:
– Zinn!
A fiú egy pillanatra megdermedt. Kilincsre tett kézzel óvatosan hátrafordult.
– Igen?
Már megint kezdődik, gondolta elkeseredetten. Nem úszom meg, igaz?
– Te kilökted aput az erkélyről. – Eni durcás tekintettel meredt bátyjára. Szemét elöntötték a könnyek. – Kilökted aput, és ezért elment az angyalokkal. Utálom Sally nénit, én aput akarom!
– Eni, aludj – szólt a fiú fojtott hangon. – Sally néni igazi banya, de legalább vigyázz rád. Apu pedig remélem a pokolban rohad.
– Apu elment az angyalokkal! – kapta fel a vizet Eni. Lassan elvörösödött arca. – Apu miattad ment el az angyalokkal! Apu soha nem hagyott volna egyedül a boszorkánnyal!
Zinn kiment, és becsukta az ajtót. Homlokát a csíkokban penészes falnak támasztva hallgatta a vádakat.
– Apu mindig itt lett volna mellettem, apu finom ebédet főzött, apu sokkal jobb történeteket mesélt, aput akarom!
– Nem is tudott mesélni az a rohadék – sziszegte Zinn. Dühösen a falba vágott, aztán inkább lement a nyekergő lépcsőn, mielőtt még valami olyat tenne, amit később megbán. Szeme sarkából letörölt egy indokolatlan könnycseppet.
– Apu mindig hozott süteményt…
Sallyt a konyhában találta meg; a hatalmas, kék lábasában kevert valamit egy alumínium kanállal. A kotyvalék förtelmes szagát valahová a százéves sajt és a négy napos dög közé tudta besorolni. Megtöltötte a konyha egész légterét, és még a bukóra nyitott koszos ablak se segített sokat a helyzeten. A banya ennek ellenére halkan dudorászva járt-kelt fazekak, tégelyek, dobozok és falra akasztott kanalak birodalmában. Egy villával óvatosan lehalászta a tűzhely felett lógó zsíros pókhálót.
– Kicsit felbosszantotta magát – szólt a fiú, mikor Eni hisztizése az emeleten fejhangú sikításba csapott át. Sally oldalra döntött fejjel hallgatta a gyereket, majd megvonta a vállát.
– Remélem nem esik ki az ágyából.
Zinn, egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amit a banya láthatólag nem vett észre.
– Azt hiszem, lassan mennék, Sally.
– Ez még keverem egy kicsit, addig álldogálj itt – mondta a vénasszony. Eni hangosan bőgni kezdett fent.
– Utállak, Zinn, hozd vissza aput az angyaloktól! – zokogta. – Légy szíves, hozd vissza aput.
– Sally, menni akarok – suttogta a fiú elszoruló hangon. A banya ráérősen megkavarta még üstjét, lejjebb vette a lángot, kezét pedig egy koszos rongyba törölte.
– Mehetünk, na.
Az ajtónál szokásos módon elvacakolt a zárakkal, közben Eni már elcsendesedett, halk hüppögésének hangja szűrődött ki zárt ajtaján át. Mikor Sally végre az utolsó reteszt is félretolta, Zinn szinte menekült ki a házból, küszöbön azonban mégiscsak megtorpant.
– Még mennyit kell fizetnem, Sally?
Valami kutya vonyított a távolban, a szomszédos utcában pedig becsapódott egy zsalugáter. Jó néhány csuklyás alak kószált ezen kései órán, és időközben meggyújtották a gázlámpákat.
– Egy darabig hordanod kell nekem a pénzt, bogaram. – A banya kuncogva nézett fel a hátraforduló fiúra. – Még három vagy négy év.
– Azt akartam kérdezni, hogy ha… ha meghalok… – Zinnnek elakadt a hangja, de hamar összekapta magát. – Ha meghalok, akkor is meggyógyítod? Gondját viseled?
Sallytől persze kár volt együttérzést vagy kedvességet várni. A világon egyetlen igazi kapzsi rohadék szaladgált; ez a banya. Veszélyesen csillogó tekintete semmi jóról nem árulkodott, foghíjas mosolya pedig mindig a legelkeserítőbb pillanatokban húzódott legszélesebbre.
– Vigyázok én rá, ne aggódj. Ha meglesz a pénz.
– Meglesz a pénz – biztosította Zinn, és indulni készült, de az ágszerű karmos ujjak csuklójára fonódtak. A fiú hátán minden szőrszál égnek meredt az undortól.
– Bogaram, miért nem csinálsz egyszer egy igazán nagy rablást? – kérdezte a banya érdeklődve. – Elég nagy mókát ahhoz, hogy feljegyezzék a történelembe. Akinek olyan hasznos képessége van, mint neked…
– Öt perc az egész – rázta meg a fejét Zinn. – Ennyi idő alatt nem lopod el a király koronáját, és egy komolyabb bankot se lehet kipakolni.
– De kifizethetnél egyszerre – érvelt a banya. – A kicsi Eni pedig nem szenvedne még három-négy évig, amíg bátyuska összevakarja a pénzt. Azonnal meggyógyítanám.
– A bátyuska nem élvezné az életét, ha négyszáz fejvadász kajtatna utána. Kifizetlek, Sally. Megígértem.
Finoman lefejtette csuklójáról az ujjakat, és könnyed léptekkel eltűnt a jobboldali utcában. Csak mikor biztosra tudta, hogy a banya már nem láthatja, akkor váltott mosolya fájdalmas vicsorba. Nekidőlt egy nyirkos házfalnak, mélyeket lélegzett, de annyira fájt a lába, hogy nem bírt tovább állni. Lassan lecsúszott a fal mentén, és vakolat meg tégladarabok között üldögélve tenyerébe temette arcát.
Annyira fájt, amit Eni mondott. Olyan kegyetlen volt a kislánytól.
Zinn leengedte kezét, remegő ujjait figyelte. Ökölbe szorította őket majd eleresztette.
Eni éppen csak betöltötte a negyedik évét, amikor meghalt az apjuk. Igen, kilökte az erkélyről, igen, ő ölte meg.
– Nem is tudott mesélni az a rohadék – sziszegte az üres utcának. A szemben lévő fémkuka tetejéről zöldszemű macska figyelte unottan. – Az a szemét csak ivott, reggeltől estig. Milyen sütemény, milyen ebéd?
Azon kapta magát, hogy felemelte a hangját.
– Az a féreg földhöz vágott téged, Eni! – üvöltötte a visszhangos sikátornak. A macska leugrott a kukáról, és eltűnt a betonfal aljába fúrt lukban. – Betörte a fejedet, Eni. Elvette a lábadat.
Ujjai között vakolatdarabokat morzsolgatott. Az egyik nagyobb kavicsot addig szorította, míg mély lenyomatot hagyott bőrében.
– Tönkretett, Eni. Téged is, és engem is.
Eldobta a kavicsot, koppanva pattant le a kuka oldaláról. Balról egy lovas közeledett ügetve, az állat patája hangosan csobbant egy régóta szikkadó pocsolyában. Zinn érezte a karjára csöppenő vizet. A lovas után nézett, de nem bosszantotta magát ilyesmi miatt. Rövid kotorászás után előhalászta kopott zsebóráját. A másik útról beszűrődő gázlámpafényben megállapította, hogy már éjfél múlt. Ideje lenne visszamenni a zsiványokhoz.
Míg feltápászkodott, az öreg banya szavain tűnődött. Ha rendezne egy nagyobb bulit… ha sikeresen megcsinálnák…
De mégis mire gondol? A mai egyszerű, potya, vidéki kisbank kipakolása is majdnem befuccsolt Bagoly miatt. Komolyabb rablásnál az életükbe kerülhetnek az ilyen jellegű késések.
Öt perc. Ennyi időre tudta megállítani az időt. Utána elindult, ha akarta, ha nem, és legközelebb huszonnégy órával később ismételhette meg a műveletet.
Öt perc. Rettentő árral.
A kukából kihalászott törött karnisrúdra támaszkodva botorkált kifelé a városból. Hallotta a katedrális mélyen zúgó harangját, amint fél egyet kongatott.
Egyszerre ki tudná fizetni Sallyt, és Eni ismét jól lenne. Utána nem kéne többé tolvajosat játszania. Talán hiányozna az Öreg meg a többiek… talán odaköltöznének hozzájuk.
Jó lenne.
De Zinn még a kezdetek kezdetén elment egy máguscéhhez. Felajánlotta képességét és szolgálatait Eni meggyógyításáért cserébe. A mágusok azonban nem voltak hajlandóak segíteni az összetört lányon. Zinn adottsága igencsak izgatottá tette őket, de aztán… kiderült az ár.
Mert mindennek ára van.
Öt percre megállítja az időt, cserébe egy teljes évet veszít hátralévő életéből.
– Rendezzünk nagy rablást – mormogta Zinn –, de mi lesz, ha már nincs annyi évem hátra?
Hiszen éppen aznap dobott el újra egyet.
Crosstown macskaköves utcáit hátrahagyva követte a széles kereskedő utat, és lassú bicegése közben újra számolta az éveket.

3.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.7 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2018-10-21 18:31 Sren

Sren képe
4

Szia itt!

Régen találkoztam olyan „kezdővel”, aki a Karcra berohanva, ne gyerekcipő-hibákkal kezdte volna – tisztelet a kivételnek, természetesen.
De mondhatom úgy is, hogy egy múmia-korú szerkesztő ritkán esik elragadtatásba bármitől is.
Neked majdnem sikerült. Ott van a hangulat, nincs elsz*rva a felütés, alig van egy-egy vesszőhiba, hát komolyan, már valami luxus wellnessben éreztem magam!

Aztán jött egy ilyen mondat:
„A fiú szabályosan megsült a déli nap fényében.”
Naaa! Szemantika, kérem szépen, szemantika! Ne legyünk már ennyire konkrétak, ha nem muszáj. Az ember kapásból elképzeli a fent nevezettet párolt zöldségkörettel.

Aztán egy hangsúlyozási trükk a sokból, mert hátha az a típus vagy, aki tanul belőle:
„– Még mindig semmi, hogy rohadna meg – zsörtölődött Öreg, kezében fényesre kopott revolverét forgatta, és habár a fiú már régóta próbálta ellesni tőle a trükköt, eddig még nem sikerült neki.”…
– Még mindig semmi, hogy rohadna meg – zsörtölődött (az) Öreg, kezében fényesre kopott revolverét forgatva. Bár a fiú már régóta próbálta ellesni tőle a trükköt, eddig még nem sikerült neki.

A következő mondatban a pillák legyenek inkább szemek, jó? Vagy szemhéjak, ha nagyon muszáj. A pilla, az nem kicsit pink-csajos szagú, ez embernek az élettől is elmegy a kedve.

„Zinn éppen elkapta az előre dőlő testet. Ugyanazzal a lendülettel hátralökte,…” – Ha hátralökheti, akkor előzőleg miért nem lehet előredőlő? Mert a Word azt mondta?

„– Pakold tele, aranyom – bíztatta az asztal mögött hasaló titkárnőt.” – Biztatta. Csak így, rövid i-vel. Ezt nem mondta a szövegszerkesztő?

„…– Van egy lányom… most meg mi az istenen nyilát vihogsz már megint?...” – Az most komoly? Na, mindegy. Biztos elütés. Csak, tudod… Kiábrándító. Henyeséget, kapkodást sugall. Nem tehetsz róla, de akkor is. Betűről betűre ismerd az írásod!
(Egy legendaszámba menő elütés volt anno, amikor az író azt akarta írni, hogy „széket” – és ez helyette „széklet” lett. Vicces a szerkesztőnek, de az írónak milyen égő lehetett már?)

Na jó, itt be is fejeztem a szőrözést, eddig is nagylelkűen átugrottam ezt-azt.

Amúgy egészen ügyes vagy, jó a dumád, van (lesz) stílusod. Fogadj szeretettel egy biztató négyest, egy baráti vállra-pacsit, és egy tanácsot: figyelj a helyesírásra, különös tekintettel az egybeír-különír-bakikra…(nálam spec az istennyila is egybeírandó pld) és mindenre, ami helyesírás és hangsúly. Meg nyelvtan, na, az se eb. Rágj meg sokszor egy-egy hirtelen odavetett mondatot, ésatöbbi. Kitartás! Várom a következő sztoridat.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2018-10-23 10:42 Citrullin

Citrullin képe

Szia Sren!

Köszönöm a csillagokat és a motivációt! Sokszor átolvastam az egészet, a fránya elütéseket valahogy automatán korrigálta a szemem, de a jövőben jobban figyelek majd. Olvasgattam a GYIK-ot, valószínűleg még jó párszor fogom is, és valahogy helyrerakom a nyelvtanomat.
Még egyszer, köszi a pozitív visszajelzésért!

h, 2018-10-22 17:51 Bjursta

Bjursta képe

Nekem tetszett. Egy kis észrevétel, illetve kettő. Az elején rendre, a vége felé kevésbé, de nagyon sok a jelzö, rengeteg, van amikor egy főnévhez tartozik kettő három, azt a harátncsikos rötvörös pepitakockás gőtepetéjét neki. Szóval szerintem kicsit sok. A másik, néha kibukkan egy egy oda nem illő szó, vagy közónséges, vagy stilusidegen, szerintem te is látod, anelkül is jó a szöveg, és a történet. De jó, tetszett. Igazán.

"Segítsetek a géppuskásnak!"

k, 2018-10-23 10:43 Citrullin

Citrullin képe

Következő novellánál megpróbálok javítani rajta, köszönöm az észrevételt!
És nagyon örülök, hogy tetszett.

k, 2018-10-23 09:21 hamarjában

hamarjában képe
2

Sajnos én nem vagyok olyan derűlátó, mint Sren. Nem is jutottam el a végéig, rengeteg gyermekbetegséggel küzd az írásod, ha kíváncsi vagy rájuk, kiszedegethetek párat, bár az fájni szokott. Szóval csak szólj, ha érdekel a dolog.

na ja (Obb)

k, 2018-10-23 11:01 Citrullin

Citrullin képe

Nézd, igazából egyetértek veled. Mármint a két csillagot illetően. Tudom, hogy valószínűleg csak azért kaptam ennyi pozitívet, mert új vagyok és első beküldésem. Bevallom jól esett, és motivál.
Borzasztóan amatőr vagyok, de mindenkinek el kell kezdenie valahol. Szeretnék tanulni a hibáimból és jobbá válni, de ez nem megy anélkül, hogy kitenném magam a kritikáknak.
Szeretnélek megkérni – hogyha időd engedi – szedegess ki nekem néhány fatális hibát, amin azonnal javítanom kellene.

sze, 2018-10-24 08:54 hamarjában

hamarjában képe
2

"patkónyomok körvonala rajzolódott ki a dombok között megbúvó város irányába" - többes a körvonal, mert folytattad a mondatot, ha megállsz, talán belefér, ez nem az, mint amikor ezrek dala száll, és egyest használunk, hanem körvonalai

"– Készen állsz egy fergeteges mókára, Zinn? – kérdezte Öreg fülig érő vigyorral. – Én mondom, jó buli lesz." - nos igen, itt jól alkalmaztad a névelő elhagyását, de köznév és a személynév olyan közel áll egymáshoz, hogy sokkal szerencsésebb lett volna, ha itt még nem a becenevét használod, vagy nem nagybetűs kiemeléssel teszed

"– Passzolnád, mi? – dünnyögte magában a vénember. – Ki mondta, hogy öltözz ki egy bankrabláshoz?
Zinn válaszként eldörmögött egy félhangos káromkodást," - felesleges a magában, ezt mondjuk észrevenned aláírom, nem könnyű, sőt helyén kezelned sem, de nagyon fontos lenne a későbbiekben. és ugyanígy nem kell a félhangos sem, persze ezt sem könnyű megérteni, de ez van, sokszor akár elfér egy írásban, de annak oda kell basznia rendesen, hogy tolerálja az ember az ilyen felesleges pluszt

"közben pedig megpróbálta valahogy másképpen beletörni új vászoncipőjébe lábujjait." - eddig azért úgy ahogy elvolt az ember, de itt elkapja a röhögőgörcs. Szóval a kép: eddig normális módon bújt a cipőbe, ekkor viszont fordítva, a sarka felé próbálja beleszuszakolni a hülyéje a lába ujjait abba a cipőbe, de még le is finomítottam, mert te azt írod, beletörni szeretné:" bakker, még ha szét töröm a lábujjaim, de akkor is beleszuszakolom ebbe a kurva cipőbe"

" Ahol lehetett, ott már lapos" - nagyon apróságnak tűnhet, de ha jól sáfárkodsz ezzel az infóval, sokat segíthet a későbbiekben. mintha bizonytalan lennél, megpróbálsz mindenre ráerősíteni, de nem kell, elég az ott vagy a már

"és a sarkán fényes vörösre dörgölődött bőr sem ígért sok jót." - ez is egy komoly rákfenéd, tanuld meg a szavainkat jókor, jó helyen használni, élőlény dörgölődik, egy tárgy kidörzsölte a bőrt

" mintha nem számítana, mintha nem lenne fontos." - minél rövidebb egy írás terjedelme, annál kevésbé tűri meg az ilyen rá duplázást, hiszen mindkét tagmondat azonos tartalmat hordoz

"– Francba már – fakadt ki –, ezek egyre nagyobbak lesznek. Nézd öregem, szerinted is nőtt a sarkamon lévő?
– Zinn, told a bűzös lábadat más orra alá." - felkiáltó jelünk is van, persze nem véletlen

"Nincs az az isten, akiért újra felvenné azokat a rohadékokat. Világ ellenségei. Az élet megkeserítői" - nanana! ne keverd soha a belső monológot a narrációba

" de nem sokat segített: a ragacsos izzadság azonnal hátára tapasztotta a ruha anyagát." -teljesen felesleges kettőspont

"Órák óta gubbasztottak a félig felborult szekér mögött, " - milyen a félig felborult? Vagy felborult vagy nem. Ezen gondolkozz el, mert sokat segíthet ez is később (féloldalra/oldalra borult, mondjuk van)

" Mögöttük égetett agyagból emelt régi házfal téglái ontották a meleget" - mott bajban vagyok, eddig teljesen máshova tettem a történetet, vagy én gondoltam túl, vagy te nem vagy tájékozott, arrafelé szinte kizárólag fából építkeztek

"láthatóvá téve zsíros sötét haját." - v

"– Zinn, ott a jel – kapta fel a fejét némi idő elteltével, majd társa válaszát meg sem várva kirontott a szekér mögül." - logikailag is rakj össze egy szöveget, kizárt, hogy kirontott, mert az gyanús lenne az őrnek, inkább csak kilépett vagy elindult a bank felé, vagy ilyesmi

Nos lenne még más is, de csak ha szeretnéd.

na ja (Obb)

szo, 2018-10-27 22:48 Citrullin

Citrullin képe

Nagyrészét javítottam, amennyire tudtam. (Igen, a cipős jeleneten veled együtt röhögtem most már, instant törlés). Rávilágítottál jó pár alap hibára, amiket szépen sorban elkövettem újra meg újra, ezeket is megpróbálom majd kihalászgatni, illetve a jövőben jobban odafigyelek majd rájuk.

" Mögöttük égetett agyagból emelt régi házfal téglái ontották a meleget" - mott bajban vagyok, eddig teljesen máshova tettem a történetet, vagy én gondoltam túl, vagy te nem vagy tájékozott, arrafelé szinte kizárólag fából építkeztek
Na jó… ez irónia volt?

Illetve központozásért nem lincseltél meg, kifejezetten hiányoltam. Kíméltél csak, vagy az legalább úgy-ahogy rendben volt?
Mondanám hogy igen, szedjük ki az összes hibát közösen ebből a novellából, de igazából ugyanazokat halmozom, ergo inkább arra kérlek, olvasd majd el a következő novellámat is a jövőben. Abban remélhetőleg már kevesebb ilyen baki lesz.

sze, 2018-10-24 17:26 Roah

Roah képe

Simán négyes-ötös lenne a történet - első Karcos publikáláshoz képest izmos ötös. Mondhatni, pár körrel előrébb vagy, mint azok, akik évek óta csapatják.

Jáij! De sok irigyed lesz. :)))

Hát kérem szépen nálam ez egy novella.

Nagyon tetszett!

Azt hittem, hogy egy Üvegtigris-fentezibe rongyoltam bele, de aztán...kiderült, hogy egy tehetségbe.

Látom, kaptál már sok értékes tanácsot, szóval fel tudsz pakolni hasznos információkból is, és a következő művedbe akár már be is építheted mindet.

A stílusod adta magát, kifejezetten könnyű volt olvasnom, van benne tempó, ritmus, és még akkor is megőrzi az ütemet, amikor a cselekmény nem halad, mégis jó látni a szereplőket, nyomon követni a sorsuk egy kis részét.

Na, szerintem az ilyes novellák miatt szerethetnek a népek olvasni. :)))

A karaktereket is érzed szerintem, érzékkel adagolod - ezt nem lehet tanítani! -, a vonásaikat, a jellemeket, az árnyalást, az olvasó megismerheti őket, sőt, meg is kedvelheti, szeretheti. Vagy haragudhat rájuk.

Állatira tetszett az, amikor Zinn a sikátornak mondja a magáét!
Mert őszinte volt.

Míg el nem felejtem! :D
Banya karakternek üzenem, hogy szeretettel várom, veszedelmes gyilkos szívvel és boldogan fogom egy érzelmekkel teli hordóban addig tartani, amíg meg nem javul! :D
Megnézem, ő miként bánik a tengersok idővel.
Mmmmm - jaijdefincsilesz! :D
Bulizunk!

Zinnek meg...
...az idő-varázs nehéz teher, egy olyan szint, aminek nincs emelete, nincs padlója, nincs mennyezete, nincs tere, Isten egyikkel ad, a másikkal elvesz.
Nincs hepiend.

Nem tudom, hogy tanultál-e írni, vagy sem, de őszintén szólva egy cseppet sem érdekel, mert a hiányosságok pótolhatóak, a készség pedig fejleszthető (nem minden, de téged ilyen veszély szerintem nem fenyeget) de az alapok pompásan a helyükön vannak feléd, sok az irodalmi adottságod, egyszerre. Van írói szemed. Van a sztorinak gerince, szerkezete. Eleje, vége, közepe. Karakterek, eleven karakterek. Van sztori! (Az a tapasztalatom, hogy mostanában inkább hangulatban utaznak az írások, történet nincs, vagy csak mint a köd, tudod, foltokban.) Van szókincs. Van fogalmazóka (ezt találom a leggyengébbnek, erre menj rá! ne majrézz ám, csak gyakorlás hiányzik még, rutinosság és brutál sokat fog javulni), van stílus, van eredetiség, tehát van kreatívság is, őszinteség (!), nem tököl az ábrázolás sem, kimondja, amit ki kell, van emóció - jaj de szép! :))) -, van némi külső, de végre nem szemek csillognak, hanem félárbócon a pillák ;), van sekélyesség (képzeld, mostanában nincsenek jól megírt konfliktusok sem, ha így tetszik, hiány a piacon a jó nézeteltérés a sztorikban, és ezt nem csak a Karcon észrevételezem, hanem általánosságban is), van magasság, van motiváció és...és mondanivaló is. :)))

Kíváncsi vagyok a többi írásodra is. :)))

És szívesen olvasnék még Zinnről és a húgáról!

Isten hozott a Karcolaton!

https://www.youtube.com/watch?v=Es3GQMOLHkk

Ui.:
Nem bírtam ki, adtam egy bizalmi ötöst.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2018-10-25 14:38 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Sok jót elmondtak előttem, nekem is bejöttek a karterek, az alapötlet, a sztori viszont ütközik a karakter képességeivel. Sokkal inkább megérné neki egy nagy bulit kivitelezni egy évért cserébe, mint sok kicsit. És nem, nem győzött meg az sem, hogy 5 perc kevés egy nagy bulihoz, csak egy normális csapat kellene hozzá.

p, 2018-10-26 19:14 Kentaur

Kentaur képe

Üdv a Karcon!

Jegyzet elő, mert azért van mit kiszedni.
Pl:végig pásztázta - egybe. üdvözlés képen - szintén egybe, de csak két p-vel, mert egy p-vel azt jelenti, hogy üvözlés van egy képen.:-D
"– Zinn, told a bűzös lábadat más orra alá.
– Szerintem nagyobbak. Reggel csak feleekkorák voltak – panaszkodott tovább" - alanytévszetés, mivel utalsz valakire, már nem elég, hogy egymás után jön a párbeszéd, kell az alany, hogy kicsoda panaszkodot tovább.
"a ragacsos izzadság azonnal hátára tapasztotta a ruha anyagát." a ruha anyagból van, ez így olyan, mit a víz folyadékja - a ruháját simán.
"a tegnap csórt" - máshol is előfordul, hogy a narrátori hangod nem különül el a szereplőktől és szlengben beszél, túlságosan benne van a sztoriban. Inkább ne.
"Nyár ide vagy oda, ez a hőség már jó másfél hónapja kínozta a népet, könyörtelen lassúsággal szívva ki az életet minden mezőből, folyóból, emberből.
Unottan megvakarta orrát az álarc alatt" - a hőség megvakarta az orát. Merhogy másvalaki nincs közel a szövegben.
"de Öreg csak rosszallóan cicegve ingatta ocsmány fejét" - a narrátor ítélkezik, a történetben túlságosan benne lévő narrátor tipikus esete.

Egyelőre idáig jutottam, próbálva csak olyat említeni, amit előttem még nem mondtak, de folytatom majd. Eddigi benyomásom, hogy tényleg okés, és viszonylag kevés a hiba is, bár a történet haladása nekem kissé lassú eddig.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."