Esik

Nagyorrú Veszedelem dühös volt az egész világra. Bár manapság az alaphangulata borongós volt, jelenleg kissé betett neki, hogy a felette lévő égbolt is szintúgy cselekedett. Azaz az eget nem is lehetett látni, csúnya (Nagyorrú szerint undorítóan ronda) felhők takarták kékjét.
A törpe a szitáló (undorítóan nyúlós) esőben kacsázott kurta, s csámpás lábain a kövezett úton. Talán leginkább egy száraz, fűtött szobára vágyott volna, ha nem köti le figyelmét rosszkedvének fenntartása, fokozása.
Miközben felvett egy esővizes (undorítóan elázott) követ, s igazán oda se figyelve egy eresz alá húzódott macskához vágta, hírtelen megvilágosodott előtte jelenlegi nyomorult (undorítóan nyomorult) helyzetének mibenléte.
Egyszer, amikor egy korsó sör mellett ücsörgött Fehér Bércben a Nyakonöntött Próbagoblin falai között (persze akkor is undorítóan sokan voltak a vendéglőben, így asztalát meg kellett osztani másokkal is), egy elf az ősei földjéről mesélt. Elmondása szerint olyan hatalmas erdőségek vannak arra, hogy napokig haladhatsz benne, s senki emberfiával (elffiával, törpefiával, orkfiával) nem találkozol.
Hatalmas hegyláncok fekszenek ott, s van egy olyan nagy vízesés is, hogy amire leér a mély szurdokba, olyan mintha eső esne, annyira szétoszlik a víztömeg.
Ezen emlék fogta kézen Nagyorrú Veszedelmet, s kivezette a tudatlanság sötétjéből, valami kicsit világosabb (de azért határozottan undorító szürke) részre. Tehát jelen pillanatban Nagyorrú szerint:
Az istenek köztudott, hogy a mennyekben élnek, azaz innen lentről nézve ott fent. No ez jó messze van. Namármost mire onnan fentről ide leér valami, az ugyanúgy megváltozhat, mint a vízesés vize, mire leér abba a bizonyos szurdokba. Sőt, itt nagyságrendekkel mérhető az eltérés.
Mert ugyebár, ha onnan a vízesés alól felnézünk, látjuk, honnan ered. De itt az esőben (az undorító csöpörgésben) hiába tekintgetünk felfelé, csak azt érjük el, hogy az eső a szemünkbe esik, az istenekkel nem kerülünk kapcsolatba. Hacsak úgy nem, hogy mivel az eső a szemünkbe esett, emlegetjük őket, méltatva egyes tulajdonságukat, ecsetelve cselekedeteiket, azoknak milyenségét. Mindezt színes, leíró módozatban, nagy átéléssel.
Most már csak az a kérdés, hogy ami itt lent, mint eső jelentkezik, az ott fent vajon minek indult?!
Nagyorrú Veszedelem határozottan úgy érezte, hogy tudja a választ!
Íme a titok nyitja: Az istenek ugyebár teszik a dolgukat. Hogy ezek milyen horderejűek, ki-ki saját maga megítélhetné, ha átlátná azokat. Nos ez nem működik. Már csak a távolság problémája miatt sem. Meg hát egy halandó számára az istenek cselekedete általában nem érthető. (Egyes nézetek szerint e dogmát maguk az istenek terjesztik.)
Viszont csak logikusan kell végiggondolni a dolgot. Kiindulva a fenti vízeséses dologból, ami lent szétszórt esőcsepp (undorítóan borzasztóan zavaróan nyálkás izé), az fent valószínűleg összefüggőbb folyadék.
Ráhangolódva a megfelelő hangulatérzésre (ez Nagyorrú Veszedelemnél valamilyen önsajnálattal vegyes, néha dühkitörésekben kimutatkozó agresszívan negatív – ha nekem se jó, másnak se legyen – életérzés) máris lehull szemünk elől a fátyol. S látjuk a lényeget.
Ott fent egy isten éppen végzi a dolgát. A dolgát végzi. Mely nem nagy. S mire ide leér, ez az undorítón szemerkélő eső lesz belőle.
Viszont a törpe a megoldásra is rájött, erős koncentrálásba kezdett, s tiszta szívből egy jó nagy vesekövet kívánt az illető istennek!

Így átérezve a dolgok lényegét Nagyorrú Veszedelem felsóhajtott, s megszaporázta csámpás és kacsázó lépteit.

-----------------------------------------

Megjelent a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat 20-21. 2009. ősz-tél -i számában.