Itt, veled

– Szervusz, Triandalas, itt vagyok már! – lihegem. – Nézz csak ide! Otthon a kertben még mindig nyílik a napfényvirág. Tudom, hogy szereted a meleg színeit!
A vázába helyezem a csokrot és elrendezgetem a virágokat. Csacsogok, mert az mindig is megmosolyogtatta, amikor gondoskodón szöszmötöltem és csicseregtem körülötte.
– Egyre nehezebb már felkaptatnom ide, hallod? De szükségem van a mosolyodra, Trian! Melegség jár át tőle.
Jól esik megpihenni a padon, kifújni magam. Triandalas állíttatta ide, a szakadék szélén álló fához, ahonnan már ellátni egész az emberek földjéig, hogy innen nézzük a naplementéket.
Hát ma is eljöttem. És ma is csodaszép lesz: már szürkül az ég kékje hátul, ott elöl, a távoli Harron hegyég láncai felett pedig egyre vörösesebb az égalja. Az erdő-, a hegyek- és a felhők színei lassan változnak meg. Szeretem ezeket a perceket: békések. A ránk boruló sötétségtől itt nem kell félni. Egy pillanatra lehunyom a szemem, s ahogy mély lélegzetet veszek, megérzem Triandalas körém záruló karjait.
– Tudod, mi jutott most eszembe, Trian? – pattan fel a szemem: – A legelső közös naplementénk itt…
A gondolataim már messze járnak. De térben nem, csak időben. Mondhatnám, hogy ezer éve történt, de valójában még annál is régebben: még gyermek korunkban!

Nagy felfordulás, jövés-menés kerekedett aznap a házunk udvarán. Végre pár elejtett szóból a nővérem megértette mi történt. Döbbent szemét látván átragadt ránk is az aggodalom. A húgommal izgatottan rángattuk a ruháját, követelve, hogy világosítson fel minket is!
– Triandalas édesapja meghalt! – a szemembe nézve mondta, együttérzőn.
A felnőttek azért voltak zaklatottak, mert népünk elvesztette a vezetőjét. Bár egy ideje már az én apám kormányzott, a nép még mindig szeretettel és tisztelettel gondolt Triandalas öreg édesapjára, aki mindig biztosítani tudta a békét és a jólétet Metsär népének. Ügyes politikája távol tartotta az embereket az elf országunktól. Addig a napig megnyugtatott mindenkit, hogy ő ott volt a háttérben, apám mögött. A halálhíre bizonytalanságot okozott.
A nővérem már nagylány volt, szinte felnőtt. Ő tudta, hogy nekem, nem ez a fontos üzenet, hanem a barátom gyásza.
A felbolydulást a szobánk teraszáról néztük a testvéreimmel. Ők leszaladtak a többiekhez, én csak tétován, lebénult gondolatokkal követtem őket. Próbáltam én gondolkodni, de nem jutottam sokra, hisz nem sok fogalmam volt akkor még a világról. Soha addig nem találkoztam sem gyásszal, sem politikai bizonytalansággal, de még csak emberrel sem. Azt már tudtam, hogy olyan kérdéseket illene feltennem, hogy mi változik majd meg a fiú életében, és mi a mienkben?
Ehelyett én inkább azon törtem a fejem, hogy milyen lehet most Triandalasnak. Képtelen voltam őt szomorúnak elképzelni. Talán nem is láttam még soha annak. „De hisz Triandalas szeme mindig vidám! De most nem lehet az! Képtelenség!” – tiltakozott minden porcikám.
Csak botorkáltam lefelé. Az elmém csakis ezen dolgozott. Azzal se törődött, hogy a lábaim maguktól emlékeznek-e minden lépcsőfokra. Szemeim nem is látták a körülöttem lévő sürgés-forgást, csak tudatalatti által vetített képtelen képet nézték. Persze értelmet nem láttak benne…
Lassan lépdeltem át az udvaron. Mindenkinek az útjában voltam. Rengetegen jöttek a házunkhoz, mindenki apámat kereste, tőle várták, hogy kezébe vegye a dolgokat.
Ekkor valaki megint majdnem átesett rajtam.
– Levander! – ragadott meg.
Azt hittem, hogy csak megkapaszkodik bennem, hogy el ne essen, amiért bambán elé léptem az imént, de rá kellett jönnöm, hogy inkább abba próbál kapaszkodni, hogy hátha én tudok neki segíteni:
– Nem láttad fiamat?
Én csak üveges szemekkel, tétován néztem fel rá. Azt is lassan fogtam csak fel, hogy Valeria az. Triandalas anyja.
Akkor viszont, mintha csak pofon csaptak volna, hirtelen megváltozott minden! Eddig lassúnak láttam magam körül mindent, pedig én magam voltam belassulva. Tompán hallottam minden hangot, pedig az elmém volt tompa. Az asszony előző kérdése is még lassított és messziről hangzó volt, a következő kérdése viszont egycsapásra felpörgetett mindent. Azt viszont már nem hozzám intézte. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, és felfogta, hogy én mit sem tudok neki segíteni, tovább haladt eredeti célja felé: Apámhoz.
Őt jó pár fontos tisztviselő vette körül, de Valeria félbeszakította a beszélgetést: megragadta apám karját, és esdeklően nézett rá. Mindenki arra számított, hogy az özvegy a férje halála miatt jött az utódhoz. De neki nem ez volt most a legfőbb gondolata:
– Nem járt itt a fiam? – kérdezte reménykedve.
Apám gondolatai egész máshol jártak, ahogy a megszakított beszélgetés fonala is. Próbálta felfogni a kérdést, de az aggódó anya sürgetően megrázta a megragadott kart.
– Elandor! Figyelsz rám? Triandalas elrohant, amikor meghallotta mi történt az apjával. Azt reméltem, hogy Levanderhez jött. De a lányod csak bambul maga elé… – mutatott hátra. – Meg te is! Mi ütött belétek?! Segítsetek már! – kérlelte kétségbeesetten.
Apa nem szólt, de támogatóan megfogta az asszony karját. Láttam rajta az együttérzést, amikor először Valeria szemébe nézett, aztán meg az asszony válla felett énrám.
Nekem addigra kiélesedtek az érzékeim, kitisztultak a gondolataim. Már tudtam is, hogy hol keressem. Sarkon fordultam, és elrohantam.
Biztosra vettem, hogy apám a szemem villanásából megértette: tudom hol találom Triant.

Vittek előre a lábaim. Az erdőben nyargaltam már. Űzött vad gyorsaságával cikáztam a fák közt, és -ügyességével ugráltam át az akadályokat, gyökereket, köveket. Mindjárt ott leszek! Mindjárt…
Hopp! Mi a…?!
A lendületem hirtelen akadt meg, kipördültem. A lábaim még a levegőben is kapálóztak…
Az űzött vadat elkapták.
Az erős kéz, ami tartott, nem hagyott elesni. Megakadályozta, hogy folytassam az utam, de nem volt ellenséges: elkapott röptömben a másik kezével is, és aztán lerakott. Megvárta, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, és felfogjam, mi történt.
– Nem mehetsz tovább!
– De hát… – néztem célom felé, majd vissza rá. – Biztos, hogy ott van! Mindenki őt keresi! Az anyukája is kétségbe van esve…
– Nem azért bújt el, hogy megtalálják. Hadd legyen most egyedül.
Marcellus volt, aki megragadott. Tapasztalt testőr, az erdő ezen részének felelőse. Sokszor összefutottunk vele, amikor a titkos helyre jöttünk. Mindig atyáskodóan viselkedett Triandalasszal. Most is őt védelmezte. Nem érdekelte, hogy ki vagyok én a fiúnak, őt csak az érdekelte, hogy őrizze a magányát, hiszen a fiatalúr magányra vágyott.
– Engedj oda, Marcellus! Vigasztalni jöttem.
– Majd szól, ha szüksége van rád. Vagy bárki másra.
Hiába is próbálkoztam volna. Épp az imént tapasztaltam, mekkora erőfölénye van a képzett harcosnak velem szemben: egy gyereklányt könnyedén felkap és arrébb rak.
– Triandalas…! – kiabáltam torkom szakadtából. – Hadd legyek veled! Kérlek…!
Erre a semmiből elém toppant egy ifjú testőr, fenyegetően rám szegezte a megfeszített íját. Marcellus higgadtan rátette a kezét a nyílvesszőre, ami csak arasznyira volt az orromtól, és a föld felé irányította.
– Nincs veszély. Higgadj! – hangja nagyon nyugodt volt.
A tanítványa, - már vagy a harmadik, amióta ismerem Marcellust, - hallgatott mesterére. De továbbra is ugrásra készen támogatta a célt, amit az eltökélt védelmező kitűzött.
– Elárultad a rejtekhelyet? – kérdezte szigorúan Marcellus.
– Nem! – válaszoltam megdöbbenve a kérdésen.
Ez elég őszintén hangozhatott, mert megnyugodott, levette rólam a kezeit.
Azon kezdtem törni a fejem, hogyan juthatnék át az őrségen, amikor a meredek domboldalról, szélvészként érkezett meg Trian. Olyan sebességgel, hogy az én előző iramomat többszörösen túlszárnyalta. Úgy tervezte, hogy egyenesen a karjaimba rohan, de túl nagy volt a lendülete! Hátravetett, majdnem elestünk. Egy fa állított meg.
Nem szólt, nem is nézett rám, csak szorított. Éreztem, hogy a szorításba próbálja fojtani a remegést, hátha az én testem csillapítja.
Kezdett fogyni a levegőm…
– Meg ne fojtsd a lyányt, te! – lépdelt oda Marcellus, és Trian két vállára tette a kezét, megnyugtatóan, vigasztalóan.
Enyhült a szorítás, vettem is egy nagy levegőt.
Most végre rám nézett. Végtelenül szomorú volt a szeme, könnyes az arca. Nagyon szépnek láttam őt abban a percben…
Kézen fogott, és elindult velem fel, a rejteke felé. Otthagytuk Marcellusékat.

Sokáig ültünk a fa tövében. Csendesen. Egyetlen szót sem mondott. De többször is váltottunk testhelyzetet. Hol az ölembe hajtotta a fejét, hol mögém ült, és átkarolt a hátamhoz simulva, a fejét a vállamon pihentetve, hol meg felállt és járt pár kört körülöttem. Olyan is volt, hogy a kedvenc látványába merült, jobb kézzel a feje fölött a szakadék felé nyújtózó ágba kapaszkodott, úgy nézte a távoli hegyeket.
Jó volt így: csendben, vele. Nem akart beszélni, én meg nem akartam zavarni. Az én lelkem egyensúlya helyreállt, amint mellette lehettem. És az övé is – éreztem.
Éreztem: abból, ahogyan hozzám bújt. Éreztem, hogy megnyugtatja a közelségem. Éreztem, hogy hálás, hogy megsimogatom az ölembe hajtott fejét. Éreztem, hogy jól esik neki, hogy azt is „meghallgatom”, hogy hallgat.
Boldoggá tett, hogy „beengedett”.
Én is felálltam, amikor félkézzel a fába kapaszkodva a messzeségbe meredt. Elé léptem, hogy lássam az arcát. Megsimogattam. Megfogta a kezem, és az arcához szorította. Talán még egy gyengéd puszit is kapott a tenyerem, bár hallani nem lehetett. Lassan emelte rám a szemeit, és suttogva beszélt:
– Jó, hogy eljöttél, Levander!
– Jó, hogy itt lehetek! – öleltem át válaszul.
Abban a percben sikerült megkönnyebbülnie: lelke mélyéről tört fel a sóhaj, amivel a fájdalom nagyja távozott. Baljával még mindig az ágba kapaszkodott felettünk, jobbjával átölelt, és együtt néztük a színesedő horizontot.
Fel sem tűnt, hogy ránk sötétedett, csak Trian mély lélegzetvételeit hallgattam.
– Meddig akartok még maradni? – kérdezte egyszer csak egy fáklyafényben úszó arc a szürkületben. Közben egy kendőbe tekert csomagot is nyomott a kezünkbe. Marcellus nem árulta el, honnan kerítette a harapnivalót, de nagyon jólesett a gondoskodása.
– Gyerekek vagytok még, otthon a helyetek ilyen későn. Elkísérlek az első házakig – mondta, miközben nézte hogyan majszolunk.
– Én ma biztosan itt alszom – makacsolta meg magát Trian. – De Levandert elkísérhetnéd…
– És édesanyád? – erősködött a testőr.
– Egy üzenet majd megnyugtatja. Gondoskodj róla, Marcellus!
– Én is maradok – karoltam bele a barátomba, nehogy Marcellusnak eszébe jusson elvinni. Triandalas átölelt, jelezve, hogy így lesz jó.
– Elandor urat is nyugtassátok meg! – mondta még Triandalas, miközben letelepedett a fa tövébe, és az ölébe húzott.
– Úgy lesz, Triandalas úrfi – hajtotta meg a fejét a testőr. – Aludjatok csak, gyermekek! Vigyázunk rátok.

– Most is itt vagyok veled, Trian, és most is a testőrség vigyáz ránk. Metsär nem sokat változott, ugye, kormányzó úr? Évszázadok alatt tucatnyi országban éltünk együtt, már az embereket is egészen megszoktuk, de nekünk akkor is itt a legjobb, ugye? Itthon.
Keserédes a mosolyom.
– Most is hallgatsz, de most is jó itt lenni veled!
Elhallgatok, mert úgyis elcsuklana a hangom… Két térdre ereszkedve a tenyeremmel söpröm le a fehér márványra hullott őszi leveleket. A lemenő nap fényében már alig látszik a felirat: Triandalas.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2020-11-05 09:34 craz

craz képe

Csacsogok, mert az mindig is megmosolyogtatta, amikor / az is nem kell

a távoli Harron hegyég láncai felett / hegység (gondolom (bár fantasy ;) ))

Az erdő-, a hegyek- és a felhők színei / nem kell kötőjel

Egy pillanatra lehunyom a szemem, s / miért s? miért nem és?

Egy pillanatra lehunyom a szemem, s ahogy mély lélegzetet veszek, megérzem Triandalas körém záruló karjait. / Ide nem jó az ahogy, amint kell. Nem a levegővétel milyensége miatt érzi meg, hanem akkor, mikor-miközben cselekszi.

– Tudod, mi jutott most eszembe, Trian? – pattan fel a szemem: – A legelső / Ne vidd túlzásba a kettőspontokat ide elég egy mondatvégi.

– Triandalas édesapja meghalt! – a szemembe nézve mondta, együttérzőn. / Ez itt két mondat. – Triandalas édesapja meghalt! – A szemembe nézve mondta, együttérzőn. Így lenne egy: – Triandalas édesapja meghalt! – mondta a szemembe nézve együttérzőn.

A nővérem már nagylány volt, szinte felnőtt. Ő tudta, hogy nekem, nem ez a fontos üzenet, hanem a barátom gyásza. / Így se olyan rossz, de ugye ezt meg tudod fogalmazni többféleképpen, volt, szinte és hogy nélkül is? ;)

Próbáltam én gondolkodni, / az ént húznám, kivéve, ha direkt hangsúlyos

Azt már tudtam, hogy olyan kérdéseket illene feltennem, hogy mi változik majd meg a fiú életében, és mi a mienkben? / hogy, hogy; inkább: Azt már tudtam, olyan kérdéseket illene feltennem, hogy mi változik majd meg a fiú életében, és mi a mienkben? vagy Azt már tudtam, hogy olyan kérdéseket illene feltennem, mi változik majd meg a fiú életében, és mi a mienkben?

Ehelyett én inkább azon törtem a fejem, hogy milyen lehet most / ez a harmadik (pár soron belül) se szükséges.

„De hisz Triandalas szeme mindig vidám! De most nem lehet az! Képtelenség!” – tiltakozott minden porcikám. / Nem kell az idézőjel. Sokszor a bonyolultabb formát választod, de nem kell, néha az olvasásban is megakaszt.

Azzal se törődött, hogy a lábaim maguktól emlékeznek-e minden lépcsőfokra. / Azzal se törődött, hogy a lábam magától emlékszik-e minden lépcsőfokra. (?)

Szemeim nem is látták a körülöttem lévő sürgés-forgást, csak tudatalatti által vetített képtelen képet nézték. Persze értelmet nem láttak benne… / ezt én így írnám: Szemem nem is látta a körülöttem lévő sürgés-forgást, csak a tudatalatti által vetített képtelen képet nézte – értelmet nem találva benne.

Azt hittem, hogy csak megkapaszkodik bennem, hogy el ne essen, amiért bambán elé léptem az imént, de rá kellett jönnöm, hogy inkább abba próbál kapaszkodni, hogy hátha én tudok neki segíteni: / hogy,hogy,hogy,hogy :) A kettőspont se kell.

Én csak üveges szemekkel, tétován néztem fel rá / Tudod, páros testrészek ;) Én csak üveges szemmel, tétován néztem fel rá Kivéve, ha ez egy speciális varázslat, és a kezében tartott befőttesüvegben úszkáló szemgolyókon keresztül lát. :)

Akkor viszont, mintha csak pofon csaptak volna, hirtelen megváltozott minden! Eddig lassúnak láttam magam körül mindent, pedig én magam voltam belassulva. Tompán hallottam minden hangot / minden,minden,minden Sok sok sok a szóismétlésed. :)

– Nincs veszély. Higgadj! – hangja nagyon nyugodt volt. / Hangja

A tanítványa, - már vagy a harmadik, amióta ismerem Marcellust, - hallgatott mesterére. / a vessző nem kell, és gondolatjel

Most végre rám nézett. Végtelenül szomorú volt a szeme, könnyes az arca. Nagyon szépnek láttam őt abban a percben… / Na ja, ezek az elfek néha nyálasak ;)

Olyan is volt, hogy / Néha :)

Lassan emelte rám a szemeit / Azt mondtad, fantasy, nem horror! :O Szemet nem szegezünk! Max. tekintetet, pillantást. :P Bár akkor emelheti, ha ő is befőttesüvegen keresztül figyel. :)

Végülis nem rossz, csak sok kezdő írói hiba akad benne, a legfeltűnőbb a szóismétlés. :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

v, 2020-11-29 22:16 Stelvio

3

Hangulatos írás lett, bár egy kis idő kellett, míg beérett bennem a sztori. Igazából nem az én szájízem szerint való az ilyen történet, de ez nem von le az erényeiből :-)