A martini ember

Azt mondják, a martini emberek értettek ahhoz a különös dologhoz, amit csak úgy hívnak, mágia. Annak is egy veszélyes fajtájához, melyről még az öregek sem szívesen beszélnek… melynek említésétől a kisgyermekek hátán végigfut a borzongás… melynek mibenlétét a nagyobbak furcsán izzó szemmel találgatják… A borzalmas szót csak kevesen merik kiejteni, akkor is csupán suttogva: kaal’citta.

Azt mondják…

 

Ott állt előtte a korona. Arany lapja izzott a trónterem ablakain besütő hajnali fényben, a vérvörös kövek lángoltak. Végre…

Seleen vékony ujjai egy pillanatig a levegőben lebegtek, majd hozzáértek a fém hűvös felszínéhez. Arcán elégedett mosoly suhant át. Most már senki sem állhat az útjába. Az út, melyre rálépett… melyen akkor indult el, mikor maga mögött hagyta a vörös anyagpalotát, hamarosan véget ér. Már csak egy utolsó lépés… az utolsó szál…

– Hatalom – érkezett mögüle egy erőteljes hang, és Seleen összerezzent. – Csábító, igaz? És nemsokára a miénk lesz.

Seleen lassan megfordult. Hófehér arca rezzenetlen maradt, mint egy befagyott tó, azúrkék szemén végigfutott egy szivárványos csillogás.

– Ennyi lenne a hatalom, apám? Hűvös fém és pár értékes drágakő?

Gaalen savanyú arcot vágott.

– Természetesen a hatalom azé, akié a korona. Tudod, a hűvös fémnél és a csillogó köveknél semmi sem vakítja el jobban a köznép szemét – homlokán elmélyültek a barázdák, és Seleen sejtette, valami poros bölcsesség következik. – A korona torz üveg: jól láthatod, kié a hatalom, láthatod a testet a korona alatt, láthatod nemes mozdulatait és hallhatod fenséges hangját, de az embert, akié a hatalom, sose látod. Nem látod a fejben megfoganó gondolatokat, melyekben talán nincsen semmi nemes, sem fenséges. A legtöbben csak a koronát látják… és csak ennyit is akarnak látni. Még szerencse.

– Vagy éppen balszerencse – szólalt meg Seleen rá nem jellemző hűvös hangon. – Amíg csak a korona a fontos, az bárkinek a fején lehet.

­– Ha nem a lányom lennél, azt hinném, fenyegetsz.

Seleen észrevette a feszültséget a mosoly mögött.

– Csak féltelek, apám. Alig tizenöt órája végeztek Varius kincstárnokkal, méghozzá a kerengőben. Lassan már mindenkiben ellenséget látok… Hiszen tudod, milyen fontos vagy. Nélküled…

– Nélkülem káosz lesz a rendből – idézte Gaalen kedvenc mondását. – Ne félj, kedvesem, városunk, E’engrad még sokáig fog tündökölni, akárcsak a márványcsarnok, ahol a déli nap sugarainál megkoronáznak.

– Biztosan – bólintott aprót Seleen. – Biztosan…

Apa és a lánya hosszú, tűnődő pillantást vetett a koronára, mely hirtelen árnyékba burkolódzott. A vörös kövek többé nem ragyogtak, inkább alvadt vércseppekhez hasonlítottak. És Seleen szám szerint meg tudta volna mondani, hány ezer ember élete tapadt ahhoz az átkozott koronához. A hatalomhoz.

A véres köveket nézte… a kalcit mélyében fészkelő sötétséget… és visszagondolt az elmúlt éjszakára. A kandallóban táncoló tűzre, a porra, melyet kopott bársonyzacskóban őrzött már végtelen évek óta… ahogy beleszórja az arany szemeket a lángnyelvek közé, ahogy a tűzből éjfekete lobogás lesz… ahogy megfogja az ékszereket, igen, mind a hármat, egy gyűrű, egy bross és egy lánc, és a feketén ölelkező lángok közé hajítja… Nem kellett sokat várnia. Hamarosan elolvadt a fém, cseppekként mállott le a drágakövekről… és mikor a tűz kialudt, három vérvörös kő feküdt a sercegő parázsban. Hát igaz… minden a régi… annyi év után.

– Annyi év után – suttogta maga elé.

Mikor pár óra múlva visszatért a trónterembe, már magasan delelt a nap, az egész terem ragyogott. Az összegyűlt nemesek, bárónők, hivatalnokok, egy-két gazdagabb kereskedő, közember arca selymes dicsfényben fürdött. Nem véletlenül választották E’engrad bölcsei a középidőt a koronázásra: a Fellegvár elhelyezkedése folytán a trónterem a déli órákban természetfeletti fényben ragyogott, és az a bizonyos hatalom még hatalmasabbnak tetszett.

Hamarosan megjelent Gaalen, s benne rejlett minden, amiért királynak választották: erő, arany és kellem. Vaarius kincstárnok halálával ő vette át a pénzügyek igazgatását, a hadsereg felett eddig is ő uralkodott, ráadásul kiváló diplomáciai érzékével megbékítette a Káosz évei alatt egymással hadakózó Hét Famíliát. Egyszóval az ő kezében összpontosult egész E’engrad jövője. Ő volt a központi szál.

Mivel a hagyományok szerint a király fejére a legközelebbi hozzátartozója helyezi a koronát, Seleen kivált a tömegből. Az összes szem rászegeződött. Bár azóta nem öltözött át, hogy Daric meglátogatta a farkas órájában, mégis ámulat és féltékenység fészkelt a tekintetekben.

Egy apród lépett elé, kezében kék bársonypárnával, rajta pedig a hatalom. Seleen megfogta a koronát. Látta saját feszült arcát tükröződni a karmazsin kalcitkövekben.

Lépései koppanva visszhangzottak a márványlapokon. A bárók és feleségeik, a magas rangú hivatalnokon, a Poristen beavatottai lélegzetvisszafojtva figyeltek. Történelmi pillanat volt a mostani.

Megállt Gaalen előtt. A férfi letérdelt, nehéz palástja elterült a fekete-fehér kockákon. Seleen suttogva szólalt meg.

– Tudod, hogy mit mondanak a martini bölcsek?

– Tessék? – nézett fel Gaalen zavarodottan.

– Ha a megfelelő szálat vágjuk el, az egész szőttes szétszakad – azzal a férfi fejére tette az aranykoronát.

A kalcitkő tüzesen felizzott. Seleen ájultan zuhant össze. Galeen szemében pedig szivárványos ragyogás lobbant. Elmosolyodott. Végre…

Ő lett a király.

 

Azt mondják a martini emberek látták a világ szálait. Azokat az apró szálakat, melyek keresztülszövik az életünket, melyek megállíthatatlanul, egymásba fonódva egy hatalmas szőttest szőnek. Úgy tartották, létezik egy központi szál. Egyetlen szál, melyet elvágva minden szétszakadt…

Gyönyörű városuk volt: Martin…

 

A koronázás előtti este, a farkas órájában Daric kimért léptekkel sétált végig a Fellegvár nyugati folyosóján. Fogalma sem volt, melyik ajtót keresse, fogalma sem volt, hogy helyesen következtetett-e, de nem torpanhatott meg. Most már nem. Hiszen annyira közel jár.

Egyetlen szál hiányzik… egyetlen szál.

Észrevette a lengedező függönyöket. Lila, áttetsző fátylak voltak, mögöttük a csillagfényes égbolt. Kilépett a teraszra. És ott állt a leggyönyörűbb nő, akit életében látott. Magas, porcelánfehér bőrű, szőke hajú. Azúrkék szemében öröm ragyogott.

– Daric – sóhajtotta. – Tudtam, hogy itt leszel. Gondoskodtam róla, hogy senki se lásson meg.

Ő csak motyogott valamit, nem értette teljesen a dolgokat. Aztán, mikor a lány végigsimított a mellkasán, minden világos lett. Remek. Így még könnyebb dolga lesz.

Belenézett a lány arcába, és elhatározta, ezúttal kegyesebb lesz. Bármit is gondoltak róla, sosem irigyelte másoktól a boldogságot.

Ujjával végigsimított a porcelán bőrön, majd megcsókolta azokat a puha ajkakat. Tökéletes csók volt: hosszú, édes, szenvedélyes. Tökéletes utolsó csók.

– Nincs időm elmagyarázni, de bíznod kell bennem. Van nálad egy opálköves nyaklánc?

Seleen meglepett arcot vágott.

– Igen, apámtól kaptam a tizennyolcadik évfordulómra. De miért?

– Ide kell hoznod – mikor a lány kérdezni akart, a szájára tette az ujját, és csak annyit suttogott mély, hipnotikus hangján: - Bízz bennem!

Seleen bólintott, majd pár perc múlva visszatért. Daric addig a sötétbe borult parkot nézte, a holdfényben fürdő medencéket, szobrokat, ízlésesen metszett fákat. Beleszagolt a levegőbe: narancs és citrom illatát érezte. Azóta… talán most először érzi ezt az idillt. Persze kicsit a lány csókja is megrészegítette.

- Tessék! – tette a kezébe a nyakláncot a hercegnő.

Daric félresöpörte Seleen hajszálait, majd a nyakába akasztotta. – Ugye, te fogod a király fejére illeszteni a koronát?

– Persze, hiszen a lánya vagyok, de miért…

Daric csendre intette. Igen, jól sejtette. Még régen hallotta, hogy a nyugati szárnyban élnek a mindenkori király hozzátartozói. Azt is hallotta a köznép pletykáiból, hogy a koronázás, ez a ragyogó esemény, melyre hatvanegy éve nem volt példa E’engradban, a meseszép Seleen hercegnő feladata. A szálak összeértek.

Átkarolta a lányt, és egy darabig az éjszakát nézték. Lengedeztek a lila függönyök, a szellő narancsfák illatát hozta, ragyogtak a csillagok.

– Mikor magadhoz térsz, menj el innen. Mondjuk Galla remek választás lenne, ott boldogok lesztek.

Seleen-nek nem maradt ideje megdöbbeni, ugyanis a nyakában lógó opálkő villant egyet, majd a szemében szivárványos ragyogás kélt. Közben Daric ájultan zuhant a padlóra.

A lány lehajolt, letépte a szeretője ingéről a kürtöt formázó brosst, majd sietős léptekkel elhagyta a teraszt. Már csak egy kandallót kell találnia, aztán vár rá a korona. A selyemfüggönyök viharosan lebbentek egyet a háta mögött.

 

Gyönyörű városuk volt: Martin.

Egy termékeny völgyben feküdt, hatalmas sziklafalak vették körül, az egyenlőség és a gazdagság birodalma volt. A Kövek Asszonya és a Kövek Ura irányította erős kézzel, vörös agyagpalotájukból.

A nép igazságban és egyetértésben élt. Nem volt nélkülözés, nem voltak járványok, nem voltak koldusok. A viszályt hírből sem ismerték. Gazdaságukat a feléjük magasodó szikláknak köszönhették, mélyükön bányák voltak, értékes kalcitkövekkel. Volt köztük fekete, smaragdzöld, opálkék… a környező városok rengeteg aranyat fizettek egy-egy értékesebb darabért.

És a békét is a kalcitkövek jelentették. Ugyanis nem közönséges drágakövet voltak azok, hanem olyan kövek, melyek mélyén titkos áramlatok kavarogtak: mágia. Valamiképpen hatással volt az emberek lelkére, bár erről csak a Poristen, a beavatottak, illetve a Kövek Asszonya és Ura tudott. Békét csempészett a szívekbe, egyetértést, örömöt. Martin volt a tökéletes város.

Ám hatvan évvel ezelőtt minden megváltozott…

 

Egy órával korábban, mielőtt Varius kincstárnokot meggyilkolták volna, az öregember a kerengőben sétálgatott, és elmélyülten töprengett, hogy mi legyen a következő lépés. Egyetlen napja maradt… sőt, már csak alig tizenhat órája. Mitévő legyen?

Megállt, tenyerével az egyik tömör korlátnak támaszkodott, és a kis füves tér közepén csobogó kutat nézte. Egy gyönyörű fiatalasszony kancsóból öntötte a vizet, mely hullámokat keltve simult bele a medence kristálytiszta víztükrébe. Az asszony teljesen meztelen volt, testét fehér márványból faragták, benne sötétkék erezetekkel. Csak egy szobor volt, mégis mintha élne… Variust emlékeztette is valakire. Döbbenet futott át rajta.

A kúthoz sétált, és a szobor arcába nézett. Igen, ő az. Kétség sem férhet hozzá. Tehát… Leroskadt a legközelebbi padra. Ebben a pillanatban értette meg igazán, mint jelent az ősi, mindent elsöprő szerelem. Szóval ezért… minden ezért történt.

– Ö, kincstárnok úr… én… nos, a király… vagyis leendő királyunk küldött, hogy elkérje a… valamilyen papírokat. Az…

– Az összevetéseket? – nézett a fiatalember arcába. Ideges, egész helyes arc, ruháján az intézők ezüst kitűzője, mellette egy kürtöt formázó brossal, benne smaragdzöld kővel.

Varius szemében szivárványos tűz gyulladt. Nocsak, megtalálta volna a következő szálat?

– Igen, uram… kincstárnok úr, az összevetéseket. Azt mondta…

– Ülj le – mondta kedvesen. A fiú szeme elkerekedett, valószínűleg csak a parancsolgatáshoz volt hozzászokva. – Mesélnél erről a szoborról? – nézett újra a vizet öntő asszonyra valami kifejezhetetlen szomorúsággal.

– A szoborról? Én… hiszen az ön mesterei faragták. Ha jól tudom… – elharapta a mondatot.

– Beszélj csak nyugodtan. Szeretem a bátor embereket.

A fiatalember bólintott. Mintha átszakadt volna benne egy gát, beszélni kezdett.

– Ön rendelte a szobrot hatvan évvel ezelőtt. A szóbeszéd szerint két mestert száműzött is a városból, mert nem adták vissza megfelelően a Kövek Asszonyának szépségét. Végül egy idegen mester, messze a tengeren túlról érkezett, freidari márványt használva, megalkotta a tökéletes szobrot. Úgy tartják, mikor leleplezte, az ön szeméből egy könnycsepp hullott a medence vizébe. Azért is nevezte el a köznép a Könnyek Asszonyának.

Varius szája kissé tátva maradt, apró sóhaj szakadt ki belőle.

– Könnyek Asszonya… Kövek Asszonya. Már mindent értek.

A fiú zavartan nézett rá.

– Az összevetések, uram?

– Ha meghalok, ki foglalkozik majd a pénzügyekkel? – kérdezte váratlanul, szavait harag fűtötte. Vérében sűrű, sötét méreg kezdett kavarogni: a bosszú.

– Ööö… én… hogyan? Biztos… a király. Vagyis a leendő király. De miért, uram…?

Varius bólintott. Így sejtette ő is.

– A király. A központi szál – csóválta a fejét rosszallóan, mégis vidáman. – Hogy hívnak, fiam?

– Daric vagyok, uram.

– Nos, Daric megtennél nekem egy szívességet? – azzal kinyújtotta reszkető kezét, és megérintette a fiatalember ingére tűzött brosst. A smaragd szikrákat hányt.

Daric az oldalára csatolt tőrért nyúlt. Egyszerű fegyver volt, semmi drága cicomával, semmi díszen faragot nyéllel, csak egy éles acélpengével.

– Megteszem. Örömmel – és egy gyakorlott mozdulattal elvágta az eszméletlen Varius torkát. Valami gonosz elégedettséget érzett, mikor vér fröccsent a medencébe.

Vér a könny mellé.

 

Ám hatvan évvel ezelőtt minden megváltozott.

A testvérváros, E’engrad megirigyelte Martin gazdagságát, és háborút hirdetett ellene. Az új király első rendelkezése volt, hogy fegyverbe parancsolta a lovagokat, és Varius, az akkori hadmester vezetésével Martin ellen küldte, hogy fosszák ki az agyagpalotát, annak minden díszes termét, és a bányákat.

Négy hónapig tartott az ostrom, de Martin tartotta magát. Ekkor a Kövek Asszonya bevonult a támadók táborába, hogy a hadmesterrel tárgyaljon. Nem született döntés. Bár sokak szerint akkor minden eldőlt.

Még tizenöt napig táboroztak az e’engradi erők a Kövek Városának falai alatt, majd a súlyos kapuk megnyíltak, és a katonák elözönlötték a várost. Azt mondják, a Kövek Asszonya árulta el a népét, mert szerelemre lobbant a hadmester iránt, és úgy nyitotta meg kapuit, ahogyan a lábait tárta szét.

A vörös agyagpalota tróntermében a Kövek Ura, a Por Kultuszának Főpapja, a legfőbb mágiatudó leszaggatta hőn szeretett felesége ékszereit, fekete gyűrűjét, smaragd brossát és opál láncát. Aztán fogta nehéz aranykoronáját, és olyan erővel sújtott le csalfa kedvesére, hogy a Kövek Asszonya ott helyben szörnyethalt. Vére a letépett ékszerekre csorgott, egyre nagyobb tócsákba gyűlt, végül az elgurult koronát is megfestette.

Ekkor a Kövek Ura a toronyba ment, egyetlen fiáért…

 

Fekete, csiszolt kalcit-gyűrű csillogott az öregember kezén.

A koldus felkapta a fejét, szivárvány csillant a szemében. Olyan sóvárogva és mohón nézett, mintha az élete múlna azon az ékszeren. És valóban így is volt. Egész testében remegni kezdett.

Hatvan év… hatvan éve várt erre a pillanatra. Hatvan éve hagyta el az anyagpalotát és most… végre beteljesülhet a bosszú. Végre…

Nagy nehezen feltornázta magát. A csontjai már nehezen mozogtak, fájt mindene, szédült, izzadt, szomjas volt és éhes. Hatvan éve élt mocsokban, hatvan éve viselte el a köpéseket, ütéseket, a romlott kenyeret és a fertőzött vizet. Többször is majdnem meghalt, többször is láz gyötörte, hányt, vérzett, haldoklott. Végül mindig túlélte. Most már tudta: ezért a pillanatért. A Poristen mindig kegyes.

Nem telt el úgy nap, hogy ne pillantott volna fel a tündöklő Fellegvárra. Nem volt nap, hogy ne próbált volna valahogyan bejutni. Nem volt nap, hogy ne kereste volna árgus szemekkel az ékszereket. A szálakat. És most megtalálta az elsőt.

– …holnap megkoronázzák – hallotta az öregembert.

Mellette egy patkányképű hivatalnok könyveket egyensúlyozott.

– És gondolja, Varius uram, véget ér a Káosz?

– Véget ér, hát persze. Gaalen remek király lesz. Övé a hadsereg, övé az a csodálatos lány, akinek biztos talál majd egy megfelelő férjet, és övé a Hét Família áldása. Övé a béke. Ahogy mondani szokta, uralkodásával rend lesz a káoszból.

– Egyedül az arany nem az övé – somolygott a hivatalnok. – Az arany az öné.

Varius vele mosolygott. Volt benne valami számító.

– És ezzel a póráz is. A hatalom sosem lehet egy kézben, fiam, ezt még régen megtanultam… egy asszonytól – a hangja meglágyult. – Ő volt a legcsodálatosabb asszony, akit valaha ismertem, istennője a köveknek. Az ő birodalmában egyenlőség uralkodott… ezért is volt olyan veszélyes. Ám abban igaza volt, hogy a hatalmat is valakinek a hatalmában kell tartania. Az arany pedig megfelelő kötőfék.

Igen, gondolta a koldus, az első szál. És ha minden igaz, ez lehet az utolsó is. Hiszen… igen, már látom. Olyan az egész, mint egy szőttes. Hogyan is szólt az a régi mondás? Ha a megfelelő szálat vágjuk el, az egész szőttes szétszakad. Pontosan erre van szüksége. A központi szálra… Már látom…

Megmozdult, előrebotorkált pár lépést. Nemsokára odaér a kincstárnok és a kísérője. Nem hibázhat.

– Szóval koronázás… erre hatvan éve nem volt példa, igaz? Mióta az a város a földdel vált egyelővé…

Az öregember arca elsötétedett, köhögő roham jött rá, és meg kellett állnia.

– Igen… Martin. Szomorú dolog volt. Különben hatvanegy éve… az új király első intézkedése volt, hogy… - újabb köhögés. – Tragédia. Borzalmas idők voltak… borzalmasak.

– Mégis azzal a koronával fogják szentesíteni Gaalen hatalmát, amit az Agyagvárosból zsákmányolt a sereg – jegyezte meg a hivatalnok tudálékosan.

Fanyar mosoly jelent meg Varius arcán.

– Ironikus, nem? A korona, mely egy birodalom utolsó királyának fejéről lehullott, most egy másik birodalom királyát emeli naggyá. Ilyen…

A koldus beleütközött a kincstárnokba. Szándékosan úgy mozdult, hogy közel hajolhasson a vénemberhez, és rekedtes hangján megszólalt:

– Kaal’citta.

Három dolog történt egyszerre: a kincstárnok szája sikolyra nyílt, a koldus megérintette a fekete, kalcit-köves gyűrűt, majd a poros földre rogyott.

– Varius uram, minden rendben?

A kincstárnok kiegyenesedett. Nagyot rúgott a koldus aszott, élettelen testébe.

– Igen, most már minden rendben.

Pillantásába szivárványos fény költözött.

 

Ekkor a Kövek Ura a toronyba ment, egyetlen fiáért.

Elmondta neki, hogy vereséget szenvedtek. Elmondta neki, hogy a bosszú kísérje útja során. Elmondta, hogy a koronát és az ékszereket elviszik majd a hitvány e’engradiak, elviszik, és hatalmasaik kezére húzzák, mellére tűzik, nyakába kapcsolják. És abban a pillanatban bevégeztetett.

Megkérdezte tőle, hogy tudja-e, mi az a kaal’citta. A fiú a fejét rázta. Lélekmágiát jelent, válaszolta a Kövek Ura, a kalcit kő is innen kapta a nevét. A kalcit kő, mely csapdába ejti a viselője lelkét, és kiszolgáltatja a martini embereknek. Ezt fogod kihasználni, suttogta az apja fagyosan, ezzel fogod elpusztítatni őket. A megfelelő pillanatban mond ki azt a hatalmas szót… mondd ki, hogy kaal’citta, és az ősi varázslat működésbe lép… úgy cserélgetheted a testeket, ahogy az álarcokat. És ne feledd, ha a megfelelő szálat vágjuk el, az egész szőttes szétszakad.

Azzal intett a fiának, hogy fusson, meneküljön, szaladjon messzire. A fiú pedig rohant, maga mögött hagyta az agyagpalotát. Szívébe örökké lobogó tűz, bosszú költözött. Közben a Martint körbezáró sziklafalak megremegtek, és maguk alá temették a várost, a bányákat, a kalcitköveket. Katonák és városlakók ezrei vesztek oda, csak néhány százan menekültek meg, köztük a hadmester, Varius, markában három becses ékszerrel és egy aranykoronával, melyet szeretett asszonya holtteste mellett talált…

Így pusztult el Martin, így lett belőle a Romok Városa.

Azt is mondják…

 

A király még írt pár sort, majd letette a lúdtollat. Elfáradt.

Igen, hatvan év koldulás után elfárad az ember. Már nem is számított rá, hogy megtörténik… aztán találkozott a fekete kalcitgyűrűvel, és tudta, hogy elérkezett a bosszú ideje. Könnyen átvette az uralmat a kincstárnok felett, s mikor megtudta, hogy ő volt az anyja szeretője, a férfi, aki miatt a Kövek Asszonya elárulta népét, nem hagyhatta annyiban. Vért a vérért.

Szerencsére a bross is rátalált. Igaza volt az apjának, a kövekben lévő mágia megérzi a mesterét. Már nem is csodálkozott, mikor a véletlen a hercegnőhöz vezette. Nem csodálkozott, hogy az opálköves lánc nála volt.

Ahogy az apja a lelkére kötötte, felhevítette mindhárom ékszert a poristenek fekete tüzében, míg három vörös követ nem kapott. A bosszú színe. A vér színe.

A koronához könnyen hozzáfért, a király lányára senki nem gyanakodott. Hajnalban kipattintott belőle három rubinkövet, és helyére a vérbosszú drágaköveit helyezte. Így mikor Gaalen fejére került a korona, immár ő volt Gaalen. A király.

Felkelt. Ha a megfelelő szálat vágjuk el, az egész szőttes szétszakad. Mióta a város főterén azt rebesgették, hogy valaki megbékítette a Hét Famíliát, és ugyanez az ember a sereg vezére, nem volt szüksége többre. Minden éjjel a Poristenhez imádkozott.

A központi szál… ha nincs király, nincs korona, nincs hatalom. Hiába mondta Gaalennek, hogy mindegy ki viseli, csak játszott vele. Kivételesen remek mondás hagyta el a néhai uralkodó száját: nélkülem káosz lesz a rendből. Pontosan. Ilyen egyszerű.

Mivel végzett Variusszal, Gaalen lett a kincstárnok is. Erő, arany, hatalom. Ha mindez oda, vajon mi marad? Semmi sem. Egy kézben nem összpontosulhat minden, az anyja és apja ezt jól tudta. Ha már E’engrad diadalmasan tört be a városába, miért nem tanult az ott élőktől? Miért nem tanul az ember az okosabbaktól?

Mert fél tőlük. E’engrad a bölcsesség helyett a pusztítást választotta. Erre pedig csak pusztítás lehet a válasz.

Gaalen nélkül összeomlik a pénzügyi rendszer, a kereskedők között kitör a pánik, megáll a városokon átívelő forgalom. A hadsereg ura nélkül a katonák fosztogatni kezdenek, a városlakók között is kitör a pánik, sikolyaik pedig új királyért üvöltenek majd. Vajon ki legyen az? Melyik nemes és fenséges férfiú a Hét Famíliából? Mindjárt lesz hét jelölt. És ezzel vége. Beköszönt a káosz, a vérengzés, a polgárháború. E’engard napjai meg vannak számlálva.

Nem csak találgatott, tudta, hogy így lesz. Látta a szálakat. Látta, hogy ha a központi szálat elvágja, milyen láncreakciót indít el. Elég egyetlen vágás, egyetlen lépés, és minden a porba hull.

Kilépett a teraszra, itt éjfekete függönyök lengtek. Halotti lepel.

Visszaemlékezett a csókra. Seleenre. Bízott benne, hogy a lány megfogadja a tanácsát. Biztosan számon kéri majd Daric-ot, aki nem fog emlékezni másra, minthogy a kincstárnokkal beszélget. Talán elmennek… talán, mikor reggel arra ébrednek, hogy a király halott, Seleen-nek eszébe jut, hogy mit mondott neki… Galla remek választás. Nagyon remélte, hogy elmennek. Itt egy héten belül halottak lesznek mindketten. Menekülj…

Ezt mondta az apja, mikor utoljára látta. És ő menekült. Aztán bosszút állt. Már csak egy lépés… az utolsó.

A mai is csodálatos éjszaka volt: szellő, csillagfény, narancsfák illata. Behunyta a szemét, elmosolyodott, az apja és az anyja arcára gondolt, majd Seleen csókjára. Aztán a mélybe vetette magát.

 

Azt is mondják, habár a martini emberek ugyanúgy néznek ki, mint a hétköznapi halandók, van bennük valami különös: a szemük. A martini emberek szeme örömtől csillog, úgy ragyog, akár a szivárvány.

És végül, egyetlen dolgot rebesgetnek még: mikor az utolsó martini ember is kileheli a lelkét, a világ beleroppan. Szálak szakadnak el, városok dőlnek romba, talán még a tengerek is kiszáradnak.

Lehet, hogy ez csak kitaláció. Mindenestre jegyezzék meg, hogy E’engrad városát egy martini ember tette a földdel egyelővé. Egy martini ember ölte meg a királyt, vágta el a központi szálat, és zúdított anarchiát, összeomlást, poklot a városra. Egy martini ember…

Remélem, hogy nem én vagyok az utolsó.