A Fosztogató

Köszönöm atyám, hogy eljöttél hozzám, az Úr egyszerű szolgájához. Igen, az utolsó kenet dolgában.. Nem kell köntörfalaznod atyám, tudom, hogy a halálomon vagyok, számot vetettem magammal. Nem lehet okom panaszra, mert fél évszázadnyi haladékot adott nekem a jó Isten. Szép, tartalmas életet éltem, hét gyermeket szült nekem az én Máriám, és az Úr még hét unokával is megáldott. Reájuk hagyom a malmot, a kovácsműhelyt, meg azt a nyolc lánc szántót. Nem fognak szűkölködni. István fiamat maga a király emelte lovagi rangra, két fia fegyvernök Miklós urunk udvarában , Benedek fiam pedig az Urat szolgálja. A többiek is megállnának a saját erejükből, az egy szegény Rózsikát kivéve, de róla gondoskodnak a többiek tudom én jól. Gazdag életem volt, szívesen is meséltem róla mindég kivéve a süldő koromról.
Várj még az imával Atyám! Egy titkot hordozok itt belül immár 52 esztendeje. Esküt tettem reája, hogy sose hagyja el a számat, de nem állhatok az Úr elé ezen teherrel a mellkasomon. Nem, nem atyám. Úgy gondolom nem én vétkeztem, ha csak a konok hallgatásommal nem. Ezt majd a Te tiszted lesz eldönteni, és ha nagy az én vétkem feloldozni mielőtt az Úr ítélőszéke elé állnék. Az én balga eszemmel sem felérni, sem megítélni nem tudom, hogy miféle bűnt láttam akkor, és miféle sötét mágia segített nekem annak a férfinak a kezéből azon vészterhes évek hajnalán. Nem atyám, akiről szól, nincs a faluban. Egy másik faluban volt ez, még a nagy dúlás előtt, illetve alatt. Az élők sorában sincs már, legalábbis ezen a világon biztosan.
Egy katonáról beszélek neked. Nem tudom, hogy a sátáné volt e, vagy sem, de azt biztosan tudom, hogy Krisztusé semmiképp.

Egy késő tavaszi napon a böjt havának végnapjain érkezett a faluba lóháton. Miklós urunk nagyapja Károly jobbján, mögöttük Károly úr számos hadinépe. Hát én felnőtt embert ilyen rosszul lovagolni még nem láttam. Jobbra balra nyaklott a pompás hadimén nyergében, és mikor végre lecsúszhatott a nyeregből az öreg Moha apó fűrészháza melletti szín előtt, ahol az öreg lánya a bort mérte, hát igen csak savanyú ábrázattal dörzsölte a tomporát. Nagyon magas férfi volt, és nem fiatal, mert már 30 tavaszt is láthatott. Magas volt, nagydarab is, de másképp, mint az erős emberek. Széles vállú, izmos férfi volt, de inkább valahogy szíjas, szikár. Mint a favágók fiai három végig dolgozott idény után. Rövid, piszkos szőke szakáll keretezte hosszúkás arcát. Nagyon magas homloka volt, és kerek szeme. Egy fakó gyapjúköpenyt viselt általvető gyanánt. Alatta barna fegyverkabátot hordott, fekete vászonnadrággal, és széles fegyverövvel, melyről több erszény, és tarsoly közt egyenes német kard lógott le a bal combjához, jobbján talján tőr. Na azt a kardot ekkor láttam rajta először, és utoljára. A szekérről három nagy málhás zsákot dobtak a lábaihoz, majd leszállt a két hasonlóan öltözött társa. Olyanok voltak mint a testvérek, és mégse. Egyformán égimeszelő volt mind a három, és testalkatukban is egymásra hajaztak. Kézfogással búcsúztak. A mi emberünk kényszeredetten mosolygott, mint aki szép lány kalácsából harap kínálásra, de dohos lisztből sült a kalács. Másik kettő is mosolygott, de szánakozva, ugyan akkor örömmel. Az volt az érzésem emberünk elvesztett egy fogadást a másik kettővel szemben, akik sajnálták hátrahagyni ugyan, de örültek, hogy nem az ő jussuk eme balsors.
Károly urunk egyenesen az udvarházba ment, ahol hűbérese a mi falunk akkori ura Péter úr borral és kései früstökkel fogadta.
Mi süvölvény gyerkőcök Károly úr kíséretébe tartozó öt lovagot, és féltucatnyi fegyvernököt szemléltük szájtátva. A kopjákon lengedező büszke zászlókat, a szürke láncingeket, és persze a kardokat. Megitatták a lovakat, Ők maguk megitták Moha apó jobbik borát a cserépmázas nagy korsóból merve, és már indultak is az udvarházból kijövő Károly úr mögött vissza az északi úton. Velük ment a társzekér is a két magas férfival.
A mi emberünk hosszan bámult utánuk, majd nagyot sóhajtva a lócához húzta három tömött zsákját.
Péter úr az intézőjével össze hívatta a falu népét, akik nem a földeken voltak, vagy az erdőn.
Rekedtes hangján elsorolta nekünk, hogy a jövevény Károly urunk vazallusa, és Istefán névre hallgat. Magának a királynak fog rekviráltatni bort, és egyéb mindennemű értékeket a hozzá rendelt adószedők által, amikhez nekünk semmi közünk. Egy álló esztendeig fog abban házban lakni, ahonnan tavaly télen halt ki Berke bátyó és a felesége. Ez a falu végén az utolsó ház, ahol az út felkanyarodik a szőlők felé. A hátsó vályogfala már hegy lábának támaszkodik, és borpincéje mélyen benyúlik a hegy alá.
A falu népe ezen napirendre is tért, mivel nem tőlük szed adót, Berke bátya háza már amúgy is üresen állt, és egyéb dolguk sincs vele.
Ez után Istefán megkérdezte Moha apó lányát, - a nevét már nem tudja felidézni öreg eszem-
hogy kölcsön kérheti e a kordélyt a holmijának a házig. Erős tájszólása volt a beszédének, meg furcsa, talán német szavakat is kevert belé, miket nem mindig értettünk. A fizimiskája is németes volt. És nem úgy beszélt velünk mint az urak, hanem mintha mi fajtánk lenne. Az urakkal meg nem úgy beszélt mint a pórok, hanem mintha az ő fajtájuk lenne. Furcsán udvarias volt mindenkivel, mint a szüreti mulatság idején a faluba látogató csepűrágók.
Mi gyerkőcök elkísértük a házig, miközben a kordélyt tolta a holmijával. Leginkább a kardját csodáltuk, meg a fura tarsolyokkal, erszényekkel megrakott fegyverövét, ami elő-elő villant a fakó gyapjú általvető alól.
Este a fonóban, vecsernye előtt a templomban, meg Moha apó borkimérőjében persze ő volt a disputálás tárgya, de minden csoda három napig tart, és a falu lassan megszokta a jelenlétét.
Pedig voltak furcsa dolgai. Sőt, ha meggondolom csak furcsa dolgai voltak.
Ott volt mindjárt ez a mosdási mániája. Mikor megérkezett a házhoz be se ment. Megkereste a kutat, lefeszegette a fedelét, majd vizet húzott a vályúba, és kötésig meztelenre öltözött. Széles izmos mellkasa volt, bőrét se sebhelyek, se kelevények nem csúfították. Másnap felráncigálta a pincedágor alól Berke bátyó nagy szőlőtaposó dézsáját, azzal dolgozott, és végül a ház melletti színbe cűggölte. A szín szelemenfájára egy hordót akasztott kender kötéllel, és úgy húzta magára a vizet prüszkölve. Magát is, és ruháit is egy nagy darab fehér faggyúszappannal mosta. Ez volt ami eszembe jutott róla. Nem volt szaga. Se férfi se női se semmilyen szaga nem volt. Megunhatta, hogy bámuljuk, mert napok alatt szépen lassan bedeszkázta a szín oldalát, hogy ne lásson be senki.
Amikor beállt az ősz, a szüret után az én apámmal a falu kovácsával hengereltetett vashordót, alája meg tűzteret. Össze szaladtak a népek mikor kész lett, találgatták, hogy mi az isten haragja lesz ebből. Apám dohogott a sok babra munka miatt, meg a sok vas miatt, de az ember ezüstben fizetett, így megcsinálta. Na vizet forralt benne a dézsájába ez az Istefán lovag. Ekkor már amúgy is állandó szóbeszéd tárgya volt az folytonos fürdőzése, találgatták is, hogy mi betegsége lehet, ami miatt majd minden nap végre hajtja ezt a szertartást. Szóval egy fürdősárkányt kalapáltatott magának mint utóbb kiderült. A keleti császárságokban régóta használják ezt a gazdag népek. Később én is csináltam ilyent csengő aranyért Zsófia úrnőnek, aztán meg még néhánynak nagy úrnak ennek az egynek alapján amit láttam.
Amúgy meg valóban beteges volt a természete neki. Megérkezése után alig két héttel Moha apó kisebbik lánya menyegzőjét ültük, akit a szomszéd faluból való szőlősgazda fia vett el.
Majd mindenkit meghívtak rá a faluból, így persze Istefánt is. Jó zsíros pásztorleves volt, meg főtt kappan, meg párolt tarlórépa sült malaccal, meg vadmézes kalács. Igazán kitett magáért Moha apó, pompás lakodalmat adott. Istefán csak a levesbe kóstolt bele, meg a kappanból és cipókból evett, és bort nem is ivott, csak erőst vizezve, mégis alig sötétedett be, úgy okádott a fűrészház melletti fakerítés tövében, hogy rossz volt hallani. Mint akiből távozni készül a lélek. Hazavonszolta magát. Én pedig követtem. Nekünk gyerkőcöknek nagyon furdalta az oldalunkat a kíváncsiság vele kapcsolatban, ha nem volt épp dolgunk, és ha csak tehettük ott osontunk az árnyékában, hogy leskelődjünk utána. A többiek lassan elkoptak mellőlem ahogy teltek a napok, és a beteges fürdőzési szokásain kívül más érdekesség nem esett meg az idegennel, de én nem untam bele az utána való koslatásba. Nekem annak előtte télen vitte el anyámat a száraz köhögés. Apám kevés szavú mogorva emberré vált, nem sok szórakozásom volt. Kellett valami ami lefoglalt, főleg a gondolataimat. Szóval a nyomában jártam, de mindég. Szóval otthon kútvízzel kiöblítette a száját, és apró fehér kavicsokat nyelt le, amiket a mellénye zsebéből vett elő, de ez nem segített rajta. Felváltva okádott, és fosott bele a háza mögötti árokba, miközben félig magyarul, félig valamilyen ismeretlen nyelven nyöszörgött. Olyasmiket, hogy ő bizony most meghal, és minek kellett neki ide jönnie, ebbe a disznószaros bűzhödött faluba. Legalábbis nagyjából ez volt a lényege amit én kivettem a beszédiből. Két napig nyomta az ágyat a menyegző után, és még harmadnapra is sápadt volt, mint egy szakajtó gomolyasajt.
Ezután főleg csak tojást, kenyeret meg zöldségeket evett, meg inkább magának főzött. Kényes volt a béle annyi bizonyos, többször volt rosszul az ottléte alatt, mikor rátört a cifra, meg az okádás. Ritkán ivott, akkor viszont tisztán itta a bort, és tisztán itta a pálinkát. Sosem részegedett le. Nem csinált amúgy az álló nap semmit. Vagy a pincéjében dolgozott valamit, vagy kint ült a lócán az északi utat figyelte, és várt. Nagy ritkán felment az udvarházba Péter úrhoz, néha meg leült közénk Moha apó színébe iddogálni, beszélgetni. Bár ő inkább csak hallgatott, kérdésekre nem szívesen felelt meg. Amikor néha néha mondott valamit, okos, világlátott ember benyomását keltette. Viszont semmihez sem értett. Egy lovat nem tudott felszerszámozni, vagy ökröt fogni a kocsi elé, de mikor Gáspár csontig hasította a balját a sarlóval, na azt úgy ellátta, és összeöltötte, hogy csudájára jártak. A legegyszerűbb szerszámok is bötén álltak a kezében, mint aki még sosem fogta. Egyedül fát hasgatni tudott, és szeretett is. Mondjuk jól tette, hogy hasgatta, mert télvíz idején bizony erősen szenvedett a hidegtől, mint valami kényes hercegkisasszony.
Apámnak a kovácsnak is okos tanácsokat adott, mikor hevítette és ütötte a vasat, és Katóval a vén meddő javasasszonnyal is jól eldisputáltak a gyógyító növényekről. Meg mikor nem fát hasgatott, nem okádott, vagy a háza pincéjében matatott akkor pergament lapokra írt pennával, kalamárissal.
Ebből gondoltuk, hogy valami kiugrott pap lehetett korábban, vagy csuhás, mielőtt vitézzé lett. Sokan úgy gondolták, hogy a kard amit sose többé nem kötött fel inkább csak aféle dísz, szimbólum lehet nála, mert nem tűnt harcosnak. Senki nem nézett ki belőle semmit e téren.
Inkább kalmárféle lehetett. Havonkínt, két havonkínt szekér érkezett, vagy lovas. Két három férfi kereste fel Istefánt. Na azok ábrázatáról egyből lerít kifélék, mifélék. Rablógyilkosnak, hullarablóknak látszottak atyám, és szerintem nem is tévedtünk. Nem volt ott bor atyám egy negyed akó se. Meg miféle vámszedők azok, akik sötétségben érkeznek, és még pitymallat előtt távoznak? Nem bírtam a véremmel atyám, meglestem őket nem kétszer. Zsákok cseréltek gazdát. Súlyos zsákok. Meg pokrócba csavart tárgyak. Egyszer az egyik lator hanyagul dobta a földre az egyiket, és a fáklya fénye szikrát vetett az ékköves kardokon. Másszor meg a zsák szája oldódott ki, és talpas, oltárra való kereszteket, berakásos szentségtartókat láttam tömör aranyból. Marékszám járt ott a sok cifra ékszer is. Az a temérdek sok drága arany, és ezüstmarha mind bevándorolt a házba, annak is a pincéjébe, ki meg egy se jött onnan soha. De erről majd még mesélek. A latrok meg nem kaptak érte semmit, csak mindig újabb, meg újabb pergament lapokat. Az arca is megér egy zsolozsmát, hogy olyankor milyen is volta mi vendégünknek. Szeme mohó fénnyel parázslott, és a szája nem szép -féle mosolyba torzult. Erőst hasonlatossá lett a latrokhoz, akikkel titkos üzleteit kötötte.
Szóval inkább kalmárnak gondoltuk, aki az ösvény sötétebbik felén jár, nem vitéznek. Aztán még az év végén mikor véget ért az ősz, de még nem keményedett meg a vizek háta, viszont hajnalra már hártya futotta be az itatóvályú vizét megsejtettünk abból valamit, hogy lehet tévedtünk. Nem meséltem még atyám egy másik furcsa szokásáról ennek az embernek. Szaladt. Mint a gyerekek. De mindég, mint akinek megzápult az agya. Neki a hegynek, neki az erdőnek. Hát ez az atyám! Hogy sehova! Csupán szaladt, mindenféle cél nélkül. Hol vecsernye után, hol reggel vágott neki, és csak futott, míg a nap két tenyérnyit nem haladt az égen, aztán vissza futott a házához. És bírta mint egy futárló. Mi gyerkőcök már csak virtusból is megpróbáltunk lépést tartani vele, de csak az első dombig bírták a legkitartóbbak is. Onnan néztük lihegve, ahogy gyorsan távolodó alakja bele veszett az erdőbe a favágó ösvényen. Ilyenkor csak egy gyolcsing volt rajta, a vászonnadrágja, meg a soktarsolyos nehéz öve.
Szóval ezen a késő őszi napon is elszaladt. Tenyérnyit is haladt a szürke felhők mögé búvó tompa nap az égen, mikor csattanást hallottunk az erdő felől. Távolit, de messzire visszhangzót. Mint télen mikor a fák derékba törnek a rájuk nehézkedő fagyott hó alatt. Pont olyat. De nem egyet, hanem ötöt gyors egymásutánban. Péter úr el is küldetett Miksáért, a favágóért, hogy két fegyveres emberét mellé adva járjanak utána nem e idegen favágók nyüstölik az ő erdeit.
Mire gyorsan összeszedelőzködtek az erdő felől jött Istefán. Futva, de valahogy furcsán, kapkodva, nem szokásos ütemes mozdulataival. Egyből a házához ment, velünk mit se törődve. A balját a mellkasához szorította, amin csúnya tépett seb volt. Valami megmarcangolta. Mellettem futott el atyám, és ekkor két dologra figyeltem fel. Ekkor éreztem a szagát először. Erős izzadság szaga volt most, és még valami atyám nem hazudok. Kénkő szagát éreztem rajta. A másik dolog amit kíváncsi gyermekszemem észre vett, hogy a jobbján lévő nagy tarsolya most nyitva áll, és egy furcsa készség van benne fekete csontból, és fekete vasból. Olyasmi volt mint egy ültetőfa, csak akkorka mint egy férfiember tenyere.
Elkapta a pillantásom, és gyorsan becsatolta a tarsolyát. Mivel sokan néztünk rá, így elmondta, hogy farkasok támadtak rá az erdőben, azok tépték meg, de el tudott szaladni. Péter Úr kérdezte a csattanásokról, arra annyit felelt, hogy ő is hallotta őket, de nem tudja mifélék lehetnek, most viszont bekötné a sebét, ezzel a házába ment.
Miksa a segédei, meg Péter Úr két fegyverese és a vadász Pál egész nap az erdőt járták, de nem lelték nyomát, hogy idegen favágók kereskedtek volna benne. Viszont igen sápadtan tértek vissza, mert mégiscsak találtak valamit. Három nagy hím farkas tetemét a patakba dobva, uszadékfa alá rejtve. Azt mondták, hogy kettő olyan volt, mintha nyíllal, vagy vékony lándzsával terítették volna le őket a mellkasukon, oldalukon ütött sebekből. A vezérhímnek viszont csak a fél koponyája volt meg, mintha valami bitang erős ember reája sújtott volna egy kőtörő kalapáccsal. Hozzá se nyúltak a tetemekhez, nehogy az ártó varázslat megfertőzze valamiképp őket.
Össze néztek az ivóban, és hamar rájöttek, hogy miféle is lehet a mi kényszerű vendégünk. Férfiboszorkány. Hamar elő is sorolták amit eddig megtudtak róla, kezdve a fürdéssekkel, a futással, a furcsábbnál furcsa megnyilvánulások, az éjszakai latrokkal tartott disputák, most ez a három fekete mágiával elveszejtett farkas, és persze a templom kerülés, meg Filemon atya ügye. Hogy atyám? Nem mondtam volna? Elmondom azt is, emeljen meg és adjon innom, mert igen kiszáradt a szám. Csak vizet a fakupából, az jó lesz. A bor már nem marad meg bennem.
Szóval nem járt templomba. Pedig szép fatornyos kis templomunk volt a főtéren, szemben Moha apó fűrészházával. Eleinte fel sem tűnt, mert hát ugye, eddig se volt ott, de aztán talán pont a menyegzőt követő héten szóba került, hogy vendégünk nem jelenik meg az istentiszteleteken. Előbb azt gondoltuk, hogy hát ugye új helyre jött, és tán nem mer gyönni. Így hát hívtuk szépen. Ő mosolyogva megköszönte, de nem jött. Hívta a pap is, a Filemon. Ő nem szép szóval, hanem dörgedelmekkel olvasta a fejére a távolmaradását, és annak következményeit. Szépen ecsetelte, ahogy maguk szokták atyám, szép színesen lefestve a reája váró sorsot. Ez se használt, mert Istefán felvonta a vállát, és legyintett, majd kitessékelte az atyát a házából, és rázárta az ajtót. Nem jött el a misékre ezután se, és nem vette magához a szentségeket. Filemon atya kiprédikálta a templomba, és mise után mikor arra ment, a háza előtt ülő Istefánra az egész gyülekezet előtt átkokat szórt latinul, és fenyegette. Istefán először türelmesen hallgatta, majd mikor nem ért véget a tiráda szemében furcsa fény villant, amit én leginkább az undorhoz, vagy megvetéshez tudnék hasonlítani, majd három mondattal belé fojtotta a szót a papba. Mi is megrökönyödtünk, pedig egyetlen szót se értettünk abból, amit válaszolt, mert bizony ő is latinul mondta amit mondott. Filemon atya elébb elsápadt, majd elvörösödött dühében, és egyenesen Péter Úrhoz ment, hogy mit disputáltak ki nem derült, mert utána egyből a paplakba zárkózott. Na ez után történt meg az a bizonyos farkaskalandja, no meg a gyűlés. De már napokkal a farkasok előtt nem volt jó kedve Istefánnak. Rágta valami a lelkét. Sokat káromkodott, gyakran sóhajtozott, és öklével verte a háza mellett leásott faoszlopot. Folyamatosan vég nélkül, konokul ütötte minta valami munkája lenne ez. Közben meg morgott, mint a kutya, és magát szidta félig magyarul, félig meg valami idegen nyelven, mi hangzásában magyar lett volna, de mégse. Olyanokat motyogott, hogy nem bírja, és meg fog tébolyodni. És akkor volt egy igavonó barom, mikor ebbe bele egyezett, meg valaki hiányzott is neki, mert könnycsepp gördült le az arcán, mit vérző bütykével gyorsan odakapva letörölt, majd a szín sarka felé se nézve – hol legtöbbször rejteztem- rám mordult, hogy most aztán pusztuljak onnan. Volt valami a hangjában, hogy csakugyan a nyakam közé kaptam a lábam, és pár napig felé se néztem.
Szóval atyám aznap este éppen Miksa vitte a szót Moha apó verandáján egy mázas cserép pálinkát szorongatva, hogy hát ha nem fekete mágiával pusztította el a farkasokat, akkor miért nem dicsekedett el vele, hisz minden férfiembernek becsületére vált volna a tett. Ő meg inkább letagadta, elrejtette mint egy bűncselekményt, de hiába, mert így is lelepleződött. Nem véletlen, hogy nem jár templomba, hisz szeme nem bírja a kereszt látását. Én a lócán ülő apám mögött a szín keresztgerendájára kapaszkodtam fel, hogy lássam a beszélőket, és elborzadva hallgattam, ahogy kényszerű vendégünkről lerántják a leplet.
Ekkor ért fel az egy nyeregtarisznyával a kocsiútról. Bizonyára az egyik latorral volt kereskedése. Miksa siheder korból épp csak kinőtt, de máris bikanyakú fia megvetően kiköpött a lába elé és sátánnak nevezte. Istefán balját vaskos fehér pólya borította, szeme láztól csillogott. Egy szót sem szólt, csak kikerülte a fiút. Miksa viszont nem érte be ennyivel, elállta az útját. Hatalmas ember volt élete delén. Pár ujjnyival talán alacsonyabb volt Istefánnál, de legalább kétszer olyan nehéz, és széles. Katonaviselt ember volt, Péter Úrral, és a két legényével megjárta a háborút. Hordómellkasán feszült a bikabőr bekecs, cipónyi ökle kinyílt, és vastag ujjai karomszerűen begörbültek. Felsorolta a bűneit, majd közölte, hogy most az iszákba fog nézni, és érte is nyúlt, de Istefán csuklójánál fogva félre lökte a kezét. Nyugodt hangon mondta neki, hogy ahhoz bíz semmi köze. Mondta, hogy ma nincs türelme az ostobaságokhoz, és tisztuljon az útjából, ha jót akar. Miksa erre persze dühödt ordítást hallatott, fatörzsnyi karjai Istefán felé mozdultak, hogy megragadja, és ölre menjenek. Istefán nem ment ölre vele, hanem hihetetlen gyorsasággal oldalt lépett, csípejével meglökte a másikat, és tenyere élével Miksa fültövére csapott. Nem tűnt nagy erejű ütésnek, nem volt széles íve, amitől szinte zúg a levegő, de Miksa szeme fennakadt, és az ütés meg lökés hatására úgy dőlt el, mint azok a szálfák amiket ő vág ki az erdőháton. Ahogy Miksa hatalmas teste tehetetlenül a porba puffant, igen nagy csend támadott. Miksa fia, és legényei megfeszültek, mint a szíjra kötött szelindekek, és jó néhány férfiember is közelebb lépett. Birkózott bennük a harag meg utálat a Károly úr parancsával szemben erősen. Apám felemelkedett a lócáról, és békítőleg emelte fel kezét, hogy hadd menjen dolgára, nekünk nincs dolgunk se vele, se az iszákkal, de ekkor valahol hátul megszólalt Pilemon atya. Nem is tudtuk, hogy kijött a paplakból, mert nem volt szokása csatlakozni a nyájhoz estinkínt. De akkor kijött. Istefánra mutatott köszvénytől gyötört ujjával, és igaz gyűlölettől parázsló hangon utasította a népeket, hogy fogják le a sátán katonáját, mert ez az Úr parancsa. Abban a pillanatban már rajta is voltak, mint a toportyánok a sárba ragadt vadkanon. Egy legény szemből ragadta meg, de Istefán öklével az állába csapott, mitől kalimpálva hanyatt esett. Miksa fia vicsorogva kést rántott elő a gatyakorcából, és Istefán bordái felé döfött oldalról. Egy asszony felsikoltott. Istefán megint oldalt lépett, de két keze boszorkányos gyorsasággal kapta el a fiú csuklóját, könyökét, megrántotta, amitől hangos reccsenéssel kimarjult a kar könyökből. Miksa fia ordított, mint a megveszekedett, de vendégünk nem engedte el a karját, hanem a rárontó favágó legények elé tartotta, mint egy pajzsot, sőt hóna alatt átrúgva az idősebbik térdébe is beletaposott, majd közéjük lökte az ordító fiút. Az egyik szőlősgazda oldalról csapott a vállára egy furkósbottal, ami Istefán védekezésül felemelt bepólyált karját érte. Ekkor hördült egyet, de mintha csak táncolna befordult a gazda elé, könyökével az arcába sújtott, és hopp már nála is volt a furkó, ami táncot járt előtte leterítve az egyik favágólegényt, hátra szorítva a többit. Én embert addig így mozogni még nem láttam. Volt valami hűvösen elegáns, halálos kiszámítottság a mozdulataiban. Csak jóval később láttam hasonlót a csatatéren, mikor német lovagok, a Kard Testvériség Litvánia mocsaras poklát megjárt veteránok- harcoltak már lóról szállva gyalogszerrel a talpasok sűrűje ellen. Oldalt szaladt, a furkóval csapva maga előtt, mitől szétrebbentek az emberek mint a madarak. Ő meg Moha apó házsarkának vetette a hátát, s mint egy karddal előre döfött a furkóval. Egyenest a késsel utána iramodó pásztor László torkába, aki fuldokló köhögéssel kiterült a lábainál. De ekkor már körbe vették a botvég rajzolta vonalon kívül. Legalább három tucatnyi férfiember. Kakasülőmről láttam a mozdulatot, hogy az oldalán lévő tarsolyára csúszik a keze, és kinyitja. Zsigereimben szétáradt a félelmetes bizonyosság, hogy most valami nagyon rossz dolog fog történni, és figyelmeztetni kellene az embereket, de nem bírtam megszólalni. Abban a hangzavarban amúgy se hallották volna meg vékony hangomat, és ki is törődött volna egy gyerkőce ostobaságával?
Ekkor bikaordítás hallatszott az udvarház felől. Péter úr jött teljes harci viseletében rohanvást a legényei élén. A legényeknél lándzsa és bárd, Péter úr oldalán kard, kezében egy irdatlan számszeríj melyet még a háborúból zsákmányolt magának. Páncélos lovagokra való. Ha azzal belelő a csoportosulásba, bizonyost három egymás mögött álló embert is átver a férfikarnyi vessző. Háta megett vadász Pál és két fia felajzott íjjakkal. Kivörösödött arccal ordított a falu népére, hogy mindenki takarodjék vissza házába míg jól van dolguk. Meg hát hogy picsa e az ő szája, és disznószar é amit mondott nekünk Károly Úr parancsáról? Meghunyászkodva széledtek gyorsan a népek, felnyalábolva a földön fetrengőket is, nehogy Péter úr mégiscsak közéjük dobjon egy vesszőt, hogy nyomatékot adjon haragjának.
Mikor eltisztultak, akkor oda vakkantotta Istefánnak, hogy nem ezt ígérte Károly úrnak ő se. Nem fog bajt kavarni azt ígérte, és akármilyen idegen földön töltött éveket, ebbe akkor is bele tartozik a templomjárás is. Istefán pedig bólintott neki, és onnantól megjelent az istentiszteleteken. Elüldögélt a hátsó sorban. Másolta a többieket, hogy mikor kell felállni, meg egyebek, mert magától láthatóan nem tudta volna. Még a keresztet is olyan bötén vetette, hogy rossz volt nézni. Mint aki tán sosem csinálta. De ott volt, noha láthatóan bosszantotta az istentisztelet, mint aki felesleges kötelezettségének tesz eleget.
De innentől nem foglalkoztak vele a népek, apámat, a szőlős Gáspárt, meg a javasasszony Katót nem számolva szóba se álltak vele, átnéztek rajt. Békében el lehetett vón immár míg ki nem telik az ideje. Lehet az volt a baj, hogy túl sok ideje vót. Mert ha az embert nem keresi a baj, akkor megkeresi a bajt az ember. Főleg ha férfiember, és nem bír a vérével.

Böjtelő havának végén a korai tavasszal együtt vissza tért a faluba árva Tamás, a Kató nevelt fia, ki elment seb borbélynak a háborúba még Péter urunkkal, de nem tért vissza vele, mert összeállt egy Kun asszonnyal. Csak majd most a családjával. Elmondta, hogy gyünnek a tatár hordák. Már a határon fenekednek az országra, miután felprédálták mind a ruszin fejedelemségeket. Béla királyunk meg beengedte a kunokat, hogy védjék a gyepűt, de azok raboltak jószágot, asszonyt, mintha maguk a tatárok lennének. A fejedelmek meg is szorították őket, hogy a tatárok szálláscsinálói. Hogy igaz volt e vagy sem, én nem tudhatom, de fejedelmüket, a Köten nevűt Rákos mezején felkoncolták háza népével egyetemben. Erre a kunok megdühödtek, és prédáltak amit csak értek míg kivonultak az országból. Nem szívesen látottak lettek így a földünkön. Na árva Tamás kun asszonya miatt megvált a seregtől, és hazatért vele a faluba. Vele gyütt az asszony süldő lánya is Kalidi. 15-16 tavaszt látott leány volt, vékonyka mint a nádszál. Egyedül a fekete szeme, meg derék alá érő hosszú fekete haja volt szép, ami úgy csillogott, mint egy frissen kikefélt másodfű csikó szőre.
Hogy, hogy nem erre a leányra vetett szemet a mi vendégünk. Gyakran járt Katóhoz korábban is, ám ez után mindinkább sűrűbben. Láttam őket együtt sétálni a folyóparton, és az erdőn. Egyszer még a dézsában is meglestem őket. Előtte év szüretkor láttam Gáspárt a szénaboglyában csúfoskodni Moha apó nagyobbik lányával. Nem volt az két minutum se. Épp csak kioldta a gatyapőcét, a jány meg felgyűrte a szoknyát. Pár minutát rángatóztak, sóhajtoztak, oszt mán vége is volt. No nem így a mi vendégünk. Megadta neki a módját alapost, és sokféle képen. Persze atyám bocsásson meg. Valóban nem lényeges, és nem is atyám fülének való. Szóval miután a leány elment a dézsás este után, Istefán hosszan állt a háza ajtajában homlokkal az ajtófélfát támasztva. Néha oda koccantotta a fához a fejét, és olyanokat mormogott, hogy „én állat” meg hasonlókat. Elégé szerencsétlennek tűnt, mint bármely férfiember ki már csak utólag gondolkodik. Ekkor úgy éreztem, hogy mégse lehet ő a sátán katonája. Ez után nem sokra rá megérkezett a futár a mezítelen pengéjű vörös szalagos karddal, hogy hadba hívja Károly urunkat, így Péter úr, a legényei, Miksa és fia, árva Tamás és felesége, valamint az én apám a kovács Márton elmentek a sereggel. Soha többé nem láttam őket.
Mivel ekkor még csak tíz tavaszt láttam nem maradhattam magamra, így apám búcsúzóul engem is Kató gondjaira bízott. Ettől kezdve sokat láttam Istefán, mert őt is folyton oda ette a fene a lány után. Egy jó hangulatú vacsora közben nem bírtam ki, és csak rákérdeztem tőle, hogy boszorkány mester e?
Hosszan nézett rám, majd sóhajtva elővett egy ezüst márkát. Megsétáltatta a bütykein, majd azt mondta, hogy a boszorkányság pusztán annyi, hogy többet tudsz másoknál. És az a tudás amit a másik nem tud, és nem ért; hatalom felette. Azok meg akik nem érik fel ésszel megdühödnek rád, és sátánt kiáltanak. Majd az érmét eltüntette a levegőben. Hüledeztem én is, meg a leány is. Aztán az érme elő került, hol a levegőből, hol az én ingujjamból, vagy épp a fülem mögül. Néha megduplázódott, vagy aranyra változtatta a színét. Csudálatos volt, de én félni kezdtem megint tőle, és elhúzódtam. Ezt megérezte, mert ekkor újra megsétáltatta a bütykein az érmét, majd sorra rendre végig mutatta nekem, hogy mit és hogyan csinált az érmékkel. Nem volt az varázslat, csak ügyes cselek. „Látod? Csepűrágók komédiája, nem boszorkányság. Csak Te nem értetted eddig Marci” Mondta, és nekem adta azt az ezüstmárkát, hogy gyakoroljak vele. Később sok leányt bájoltam el vele szó se róla. e az már legény koromban volt. Szóval megkezdődött a böjt hava és Istefán egyre komorabb lett. Tudtam én miért; Lassan kitelik a kerek esztendő, és neki haza kell térnie, holott megszerette ezt a leányt. Haza meg nem viheti, mert otthon bizton asszonya van, ezért szomorú. Sajnáltam érte szegényt, de hát minek őröl két malomban, kit hazavárnak. Aznap délután ráadásul a Kalidi is mondott neki valamit Kató háza mögött, mitől a férfi csak hüdötten állt, majd tétován elbotorkált a házához, vissza se nézve. Kalidi hosszan bámult utána, egyik keze a szája, másik keze a hasa előtt. Nem mozdult míg a nap nem kezdett alábukni a hegyek mögött. Várta vissza a férfit, de az nem jött. Mikor besötétedett, és elmélyült az este, akkor mentem én.
Istefán nem volt a színben, és nem volt a pincében sem. A házban volt, a tisztaszobában, mely ablaka a szín felé volt. Innen lestem meg akkor atyám. A vetett ágyon ült, és gonosz fény világította meg az arcát. A tenyeréből jött, mintha csak parazsat őrizne a markában. De ez nem parázs volt, mert folyton változtatta a színét. Ekkor felemelkedett, és egy áttetsző férfitenyérnyi valamit fogott a kezében. Olyan volt, mint a legtisztább tavi jégből vágtak volna ki egy vékonyka szeletkét. Ez világított neki. Később Esztergomban láttam üveget, akkor tudtam meg, hogy ezt így hívják. Node ez nem az volt, mert egyszer csak mutatóujja, meg hüvelykje közé kapta ennek a valaminek a széleit, és mint aki erszény száját nyitja ki, meghúzta. Megnőlött a tenyérnyi fényt derengő üveg, egészen alkarhosszúra, és tálca formája lett. Megláttam, mit néz rajt Istefán. Egy ablak volt a kezében atyám, valahová máshová, nem a kunyhóba. Hatalmas kék tó volt az ablak mögött fehér parttal, meg három ember. Egy gyönyörű mosolygós fehér ruhás asszony kapott ölbe egy szőke 5 éves forma kisleányt, és kacagott, bár hangot azt nem hallottam. Valószínűtlenül fehér bőrük volt, szinte áttetsző. Azt gondoltam először, hogy angyalok. Aztán megláttam a férfit is. Ott volt kötésig meztelenül, csak egy fekete színű gatya volt rajta. Istefán volt a férfi, ez teljesen bizonyos. Csak fehérebb volt bőre, és csupasz volt az arca, nem volt rajt szakáll, sőt haja is torzsára volt vágva. Nevetve megölelte az asszonyt, a gyermeket, majd mind a ketten oldalt fordultak... Ekkor hirtelen olyan sötét lett a kunyhóban, hogy bele sajdult a szemem. Egy reccsenést hallottam, ahogy súly alatt felnyög az ablakkeret, majd tótágast állt a világ, ahogy egy nagy test elsodort. Kiáltani se tudtam, mert a torkom egy erős marok szorította, de úgy, hogy azon levegő se ki, se be. Hosszú pengéjű talján tőr suhant át a szemem előtt, hogy aztán a bordámnak feszüljön. Értette a dolgát. A tüdőmhöz tette oldalról. Ezt pedig Miksától hallottam. Ilyenkor a penge oldalról szalad át mind a két tüdőn, és lehet a szíven is. Akit így szúrnak meg egy nyikkanás nem sok annyit se fog kiadni magából, csendben távozik belőle az élet. Nem éreztem a szagát, innen jöttem rá; hogy Istefán az. Meglátta valahogy, hogy kilestem ördögi praktikái közben. Szinte közönyösen vártam a döfést. Nem mozdulhattam vasmarkában csendesen fuldokolva, de csak nem jött az a döfés. Lehet megfojt. Hallottam nehéz lihegését, majd torok hangú mordulását, és megrázott dühében. „Mit tettél Marci?! Mi az istennek lestél?-suttogta a fülembe – Most meg kell, hogy öljelek..”
Megpróbáltam megrázni a fejem, hogy én aztán megőrzöm a titkát halálom napjáig, csak erisszen el, de nem tudtam a markától, csak a szemem forgattam kétségbe esetten. Ekkor már fulladoztam. Éreztem, hogy magam alá vizelek. Ezt ő is megérezte, mert kissé eltartott magától. Dühösen fújtatott egy ideig, majd lazított kissé a szorításon, hörögve szívtam be a levegőt. A talján tőr az arcom elé emelkedett fenyegetően, így halkan suttogva megfogadtam a halhatatlan lelkem üdvére, hogy megőrzöm a titkát. Soha senkinek nem beszélek róla, elfelejtem az egészet fogadkoztam. „lelkedre esküdtél! -morogta- sose feledd el! Behajtom rajtad, ha megszeged a szavad” majd elengedett, és a földre huppantam. Hátat fordított nekem, és a házba ment. „nem számít már. Hiszen úgy is por, és hamu” suttogta maga elé.
Én elvonszoltam a magamat apám házáig, és a padláson aludtam a szalmában.
Másnap nem mutatkozott Kató házánál Istefán. Hogy miattam e vagy a leány miatt nem tudom. Kalidi hosszan állt a kapuban a falu utolsó háza felé nézve. Templomba se jött el Istefán még este se, és a pap persze dühödten ki is prédikálta nyomban. Mivel ő nem volt ott, így szavai ostorvége Kalidin csattant. Mikor hazatértünk a templomból ott ült már bent a házban a kemence mellett. Sápadtan, kuszált szakállal, véreres szemmel. Láthatóan sokat ihatott tegnap. Rekedt hangon szólalt meg. Katónak címezte a szavait, se nem nekem, se nem Kalidinak. Elmondta, hogy el kell mennünk a faluból, mert nagy veszedelem érkezik. Ide érnek a tatár hordák felderítői két nap múlva. Aki itt marad, az meghal. Többet nem szólhat, nem mondhat, de most az egyszer még utoljára bízzunk meg benne. Szedjük össze egy batyuban ami kell, és már reggel induljunk neki észak felé. Kató kérdezte a falut, de Istefán megrázta a fejét, és azt mondta, hogy már így is túl sokat beszélt, a sors összeroppant mindenkit ki bele lát a lapjaiba, és csalni próbál. Őt is, minket is, a falut is. Senkinek nem szólhatunk. Így mondta; a sors. És nem Isten. Kató is megrázta a fejét, és elmondta, hogy a falu az ő családja. Nem megy sehova. Ekkor a férfi Kalidit győzködte, és a leány azt mondta, hogy akkor megy, ha ő is vele tart. Istefán elmondta neki, hogy mit fognak vele tenni a tatárok mikor ide érnek. Mielőtt megölik. És ha magával nem gondol, gondoljon a hasában növekvő életre. Kalidi hajthatatlan maradt, így Istefán előbb tiltakozott, de mivel látta, hogy a leány másképp nem hajlik a szóra, végül bele egyezett azzal a feltétellel, hogy a leány előre megy velem, ő másnap követ minket. Ekkor Kató alkudozott Istefánnal, végül megegyeztek abban, hogy Kató megpróbál rávenni más falubélieket is a távozásra, de úgy, hogy nem adja ki Istefánt. Majd azt mondja, hogy álmot látott. Én magam részéről tudtam, hogy nem megyek. Amit Istefán mond, az hazugság. Tán így akar elcsalni lelkeket magával, vagy valami más gazságra készül, de gazság lesz az bizonyos. Persze ezt nem mondtam, csak meredtem magam elé.
Másnap hajnalban a reggeli mise előtt Kató valóban kiállt a templom elé, és ruháit megszaggatva mondta a falu népének, hogy álmában megjelent a Szűzanya, és figyelmeztette a veszedelemre. Olyan átéléssel adta elő, hogy a falu férfijainak zöme, -úgy jó négytucat ember- nyomban baltára, egyenes kaszára kapott. Volt akinél íj, vagy bárd volt, de egy hosszú kése legalább mindnek akadt. Filemon atya, Gáspár meg néhány gazda lehurrogta Katót, hogy nem kell a riadalmat kelteni a népek között, nem jött olyan hír a környékbeli falvakból, tanyákból, hogy a tatár már itt garázdálkodna.
Ekkor mint egy végszóra távoli ordítások hangzottak az alsó északi út felől, és nagy porfelhő emelkedett végig elnyúlva a fák fölé. Kisvártatva jó tucatnyi lovas vágtatott ki a kanyarból. Úgy jöttek, mint akit hát ördög kerget. Az asszonyok sikoltoztak, és szétfutottak, a férfiak riadtan egy csomóba verődtek a templom előtti téren, fegyvereiket tétován az út felé emelve. De a lovasok királyi vitézek voltak. Fáradt, tajtékos lovakon jöttek, melyek közül nem egynek a tomporából fekete tollú vesszők álltak ki. A vitézek is siralmasan festettek, javuk sebhedt volt, mint a lovaik. Ember is, állat is végletekig kimerülve, nehéz sebekkel borítva riadtan forgatta a szemét. Sütött belőlük a halálfélelem. Némelyik ló erejével végleg elkészülve ott rogyott össze, ahol megállt. Egy kopjával átvert testű lovag lebucskázott a nyeregből, hogy ne kelljen fel többé.
Az emberek döbbent rémülettel vették körbe őket. A vezetőjüket megismertem. Az a lator volt, aki olyan hanyagul dobta a zsákot a padlóra, hogy kifordultak belőle az ékköves kardok.
Bénán lógó bal karjából, és csípőjéből belétörött nyílvesszők álltak ki, de így se engedett el egy nagy bőriszákot.
Istefán nevét ordította lihegve, aki meg is jelent, és dühödten megrázta a sebhedt férfit. –„Mit tettél te állat?! Nyakunkra hoztad őket! Csak holnap értek volna ide! Mindent elrontottál!„- vicsorogta az arcába. A másik vinnyogva felelte, hogy „Nem volt más választásunk, csak, hogy Nagyuram a mágiájával megvéd minket! Itt gyünnek mögöttünk!” és esdve nyújtotta át a bőriszákot. Istefán dühödt ordítással az arcába fejelt, mitől a katona mint egy liszteszsák terült ki a lábainál, majd a zsákot felkapva a háza felé szaladt. A fák fölött nem oszlott el a porfelhő, hanem mintha egy felleg lenne, meghízott, elnyúlt. Az északi út felől vágtató lovak nehéz dübörgése, és torokhangú hujjogás hallatszott. Szégyenlem atyám, de én akkor jobban féltem attól a közeledő hangtól, mint magától a sátántól, így Istefán után futottam, és a karjába kapaszkodtam. „védj meg minket!” Le nézett rám. Arca ijedt volt inkább mint dühös. Valami fájdalom bujkált a vonásain. „ Nem tudom, és tilalmas nekem. Holnap mind meghaltatok volna. Ti már por és hamu. Fussatok!” Motyogta, majd kihúzta a karját az enyémből. Egy elátkozott katlanban volt a falu. Hová futhatnánk? Az egyetlen út ami innen ki és bevezet, az, amin épp jön valami rémséges dolog. Kató házára mutattam, melynek ajtajában Kalidi állt és ráordítottam Istefánra „A te gyerekedet hordozza a szíve alatt!” Elnézett az ujjam mentén, tekintete egy pillanatra megállt Kalidi karcsú alakján. „ Verjen meg téged az Istened Marci. És verjen meg engem is” mondta színtelen hangon, majd a zsákkal a házába futott. A vitézek is felmérték, hogy innen nincs vissza út. Szétkergették a lábon lévő lovakat, és megvetették a lábukat a templom előtti téren. Ki lándzsát ki kardot tartott, ki íjat feszített. Egyedül a zsákos lator ült a földön egy haldokló mén háta megett, arcát jobb kezébe temetve, válla rázkódott a sírástól. A falu félszáz fegyvert ragadott férfijából becsületére legyen mondva bő két tucat ott maradt a lovagokkal. A többi szétfutott a családja után.
Ekkor dübörgött elő a kanyarból a tatár sereg. Alacsony emberek, apró lovakon. Akkorkák voltak azok a lovak, mint egy borjú csak. De sokan voltak nagyon, és sok lovast hordoztak. Nagyon sokat. Legalább két, de inkább háromszáz lovas vágtatott a falunk felé, ahol az egész addigi életemet leéltem. Fekete bőrpáncélos, szőrme szegélyes sisakos zömök emberek voltak. Kezükben íj, oldalukon szablya. A kopják végén fekete-fehér apró zászlócskák csapkodtak a szélben. A hujjogásuk felerősödött, mikor meglátták a falut, és az ott rekedt, eddig űzött prédát. Torokról torokra járt az a hang, mint mikor a farkasfalka űzi a szarvast télvíz idején. A vitézek, és a falumbeli férfiak megfeszített íjaiból tucatnyi vessző emelkedett fel, és csapódott a soraik közé. Páran talán ki is buktak a nyeregből. Válaszul hideg surrogással fekete felhő röppent fel a vágtató tatárok közül, mint a seregély raj szüret idején. Majd egyből a következő, és a következő. Kopogva csapódtak a nyílvesszők az ellenük felsorakozott majd félszáz ember közé, és álltukban kaszálták le őket. Maréknyi ember maradt csak talpon, mire a lovasok oda értek. Egy fiatal lovag, aki nagy háromszegletű pajzsa mögé bújt a nyílzáporban a sarokba szorított patkány őrült bátorságával ordítva nekik rontott. Eltűnt a lovak között, mint a zavarosba dobott kő. A harcosok zöme leugrált a lováról, és a házakba rontott, vagy a lenyilazott vitézek túlélőit csapkodták agyon furkósbotokkal, kardokkal, hogy kifosszák a még végvonagló áldozatokat. A zsákos lator túlélte a nyílzáport. Tán mert ült, tán mert a lova teteme felfogta a vesszőket. Sírva felemelkedett, és neki már minden mindegy mozdulattal a legelső tatár hasába tolta a kardját, majd megforgatta. Kirántani már nem volt ideje a pengét, mert legalább négy szablya csapott rá, és csépelni kezdték. A lovon maradtak a lankán felfelé menekülő falusiak után eredtek, és hamarvást be is érték őket. A házak között kitört a sikoltozás. Egyszerre hárman, négyen vetették rá magukat a férfiakra, és agyonverték őket. A gyerkőcöket se kímélték. Gáspár csecsemő kisfia táncot járt a fejek fölött egy kopja hegyén. A bodnár feleségén, és süldő lányán ott a templom előtt nyomban erőszakot tett fél tucat harcos. Mivel az anya hevesen tiltakozott, rúgkapált, az egyik harcos vasalt furkóval zúzta be a koponyáját. A másik, aki épp a nő lábai közt volt ettől mit sem zavarva folytatta tovább a tettét. Kalidi sápadt rémülettel felém szaladt, és együtt rohantunk Istefán ajtajához. „ Meglásd megvéd minket Marci!” mondta mély meggyőződéssel a lány, de az ajtó belülről volt bereteszelve, és hiába csapott rá apró ökleivel Istefán nevét sikoltva, az bíz csukva maradt. Tudtam, hogy így lesz. A hegy lábánál ismertem egy víznyelőt. Alig egy iramodásnyira Berke házától, így konok menekülési vággyal arra húztam Kalidit, aki kábán hagyta magát vonszolni. Két lépést se tettünk, mikor visszanéztem, és azt láttam, hogy négy harcos szalad mögöttünk alig kőhajításnyira. Csorba vigyorral, és mohó szemekkel nézték Kalidit, torkukból ismét felhangzott az a borzalmas hujjogás, sátáni felhangokkal. A lovasok közül is felfigyelt a hangra jó pár, és megeresztett kantárszárral vágtattak felénk a falu utcáján. Nem jutunk tíz lépést se, és rajtunk lesznek. Elhagyott az erőm. Kalidibe kapaszkodtam szűkölve, hozzá bújtam, holott alig volt magasabb tőlem a lány.
Nem akartam hogy ez történjen, nem hittem el, hogy velünk történik. Zsibbadtan vártam a csodára, vagy a gyors halálra. Ekkor kivágódott Berke házának ajtaja, és Istefán lépett ki rajta talpig vértben. Furcsa egy páncél volt az. Volt sisakja, volt ágyék és mellvértje, voltak váll, és lábvasai, de valami homokszín durva anyaggal borítva be. Mintha elkoszolódott zsákvászonnal vonta volna be őket. Kezében egy különös készséget tartott. Mint egy nagy fekete csatabárd. Furcsán fogta, a végét a vállához szorítva, mint egy nyílpuskát, de nem az volt. Mindenféle bordák, vasak voltak rajt, meg egy fekete vászonzsák az oldalán. „Befelé”vakkantotta oda nekünk És a már majd karnyújtásnyira lévő tatárok felé fordult. Olyan hang hallatszott, mintha durva, nedves vásznat szakítanának szét. Az eszköz rángatózott Istefán kezében, az elején pedig lángnyelv csapott ki. Az elől futó tatár nekihuzakodott épp egy szablyavágásnak, de úgy loccsant szét a feje mint egy túlérett tök, ha kőre ejtik. A mögötte futók is zsinórban csuklottak össze. Egyik még rángatózott kicsit, meg kiabált, de már halottak is voltak. Istefán a közeledő lovasok felé kapta a fejét. Megint a szakadó vászon zaját hallottam, és a tatár harcosok lovaikkal együtt buktak fel ordító, nyerítő gombolyagban. Istefán a hangosan ropogó eszközzel már tovább is fordult a templom tér felé, ahol legnagyobb számban tobzódtak a tatárok. Egymás után csuklottak össze, estek hanyatt mint a rongybabák, vagy ordítva tekergőztek kínjukban a földön. Egyikük vére széles ívben fröccsent apám házának meszelt falára. Ezt még láttam, mielőtt Kalidit követve Istefán háta megett a házába futottam volna. Éppeg jókor, mert a kutyafattyak hamarabb magukhoz tértek, mint én. Tán a harcos ösztönük, vagy vérszomjuk vezette őket, de igen hamar zuhogni kezdtek Istefánra a fekete vesszők. Koppanva bele csapódtak a sisakjába, vértjébe. Kopogtak rajta mint a dió, de bele egy se állt. A nyitott ajtón néhány betalált a szobába is, bele álltak az asztalba, padlóba, meg leverték a vedret. Kalidi próbált behúzni a pincelejáratba, de én nem akartam nem látni mindezt. Az egyik vessző végül csak megsértette, meghasította a bal orcáját megmentőnknek, és a sisakjába belülről elakadt. Ezt dühös vicsorgással letörte, ne akadályozza, majd újra a fegyverére hajolt, mert a házak közt egyre többen szaladtak, vagy vágtattak lovon felénk. A hangos hasadó hang mellett halkabb kattogás, és csilingelő zajok is jöttek a rángatózó démonfegyverből. Mintha piciny rézcsengők lettek volna benne. Istefán úgy állt ott a bejárati ajtó előtt a felkelő nagy fényével bearanyozottan mint Isten bosszúálló angyala, ki tüzes pallosával osztja a halált. Fehér füstpára gomolygott körülötte, amit aranyszínűre festettek a felkelő nap sugarai. Mintha egy felhőn állna a mennyek kapujában. Bevallom atyám ekkor rajongtam érte, csodáltam őt. Hittem: Isten küldte, hogy megvédelmezzen a veszedelemben minket, és hálát adtam Istennek, és neki is. De ekkor megéreztem a felőle szálló füst kesernyés szagát. Kénkő. Kénkő szaga ülte meg a szobát. Eszembe jutott, mit Filemon atya mondott; Lucifer is angyal volt, mégpedig a legszebb mind közül, míg gonosszá nem lett. Egyszerre csak elhallgatott a recsegés. Istefán gyors mozdulattal odakapott az eszközhöz, és egy férfi alkar hosszú fémdobozt dobott le róla a földre, hogy nadrágja korcából kirántva egy ugyan olyat toljon bele. Újra felugatott a kezében ez az eszköz, de ekkor az egyik vessző a jobb felkarja izmát verte át belső oldal felől, ahol nem volt páncélozva. Istefán feljajdult, majd térdre rogyott. A házak takarásában előre óvakodott tatárok, az utolsó pajta mögül kirontva rögvest rászaladtak. Majd tucatnyi harcos vetette rá magát a térdelő férfira szablyával, meg vasalt botokkal. Az fogást váltott a fegyverén, a hosszabbik végét markolva meg alulról felfelé csapott borzalmas erővel, hogy az ütés az első kutya halántékát érje, de úgy, hogy annak agyveleje is kiloccsant. Majd oldalt lépett, és elhajolt, így ketten a szablyavágás lendületével már túl is léptek rajta. Egyik után utána fordult, és szétcsapta hátulról a fejét a nehéz bunkónak használt fegyverrel, hogy a tatár sisakja messzire repült, az meg előre bucskázott a küszöbre. Kábán próbált felkönyökölni, de Kalidi előre siklott fektében mint egy kígyó, a férfi hosszú, zsírosan fénylő fekete hajába markolt, és az asztal alá esett konyhakéssel fültől fülig metszette át a torkát. A tatár pont úgy hörgött, mint a leszúrt disznó. A többi viszont Istefánra vetette magát. Még láttam, hogy az övéből kirántja a talján tőrt, és az egyik mellébe döfi, de aztán oldalról az arcába kapott egy buzogánycsapást, hogy ismét térdre esett, és eltűnt a szőrös sisakok, fekete bőrvértek kavargó csapkodó tömege alatt. Kalidi rémülten felnyögött, de embere csak felállt. Úgy rázta le magáról a tatárokat, mint megvadult bika a rája uszított szelindekeket. Istefán különösen magas, vállas férfi volt, a tatárok görbe lábukkal, és hordómellükkel ippeg csak a válláig, mellkasáig értek. Hiába zuhogtak rá a kardcsapások, egy se hatolt át a vértjén. Ekkor már ő is ordított, arcát vérmaszk borította a sisak alatt. Megragadott egyet, nem eresztette, és dühödten motolla gyorsan belevágta egymás után ötször is a kését, majd megragadta a következőt, és azt is ledöfte. Még el sem dőlt, de már nyúlt a következőért. Ekkor már nem táncolt, mozgott kecsesen. Kapta a csapásokat jobbról balról, de nem tudták ledönteni. Döftek karja, lába inába is, hátha felbukna végre, de a vértje ott is kitartott. Ekkor a templomtér felől a tatárok java, legalább félszáz harcos megeresztett kantárszárral felénk vágtatott, hogy széttépjék végre.
Istefán nevét ordítottam. Megneszelte mi történik, mert a megragadott tatárban hagyta a kést és körbe fordult vele. A még vergődő áldozatát a többihez vágta letarolt másik hármat. Hogy kis térhez jutott felragadta a démoni fegyverét a földről, és dühödten túlordítva annak recsegését előbb a körülötte állókat kaszálta le, majd a lovasokat.
Tucatnyian buktak fel, mire végre elegük lett. Amelyik megmaradt az a házak takarásába fordította a lovát, vagy sebhedten kúszott be valami fedezékbe.
Éppeg jókor, mert a pokoli fegyver elhallgatott, csak pattogott halkan mint a hűlő vas. Istefán még két gyors ütéssel agyonverte vele a lábainál heverők közül azt a kettőt, amelyik még fel akart ülni, majd belépett az ajtón, és belülről egy csuklóvastag doronggal elreteszelte. csak ezután köpte ki félbe törött két elülső fogát. „Lefelé a pincébe „ mondta felsebzett szájjal, nehezen forgó nyelvvel, majd vékony zsineget húzott ki egy dobozból, és térdmagasságban a pincelejáróba feszítette. Bezárta mögöttünk a pince ajtót is, annak sarkánál kivett egy téglát, és kihúzott egy szürkés csomagot. Olyan volt, mint két vályogtégla egybe téve, madzaggal átkötve. Valamit matatott rajta, amitől egy apró parázsszem kélt életre a csomagon, majd az egészet vissza tolta a tégla mögötti üregbe. Leszaladtunk a hosszú lépcsőn. Jól esett a pince hűvös, penészes levegője. Megnyugtatott. Odalent a bal oldalon hatalmas hordók sorakoztak, bennük Berke bátyja híres bora. Hosszú pincéje volt az öregnek, jó mélyen nyúlt a hegy gyomrába, a hordókon gyertyák, az egyiket Istefán valami készséggel egy pillanat alatt meggyújtotta. Elakadt a szavam. A jobb oldali fal mentén a világ minden kincse volt felhalmozva. Zsákokban, vagy csak úgy a padlón. Aranyforintok kupacai arany edényekben, ékkövekkel kirakott markolatú kardok, aranyozott tollas buzogányok. Vasalt gerincű vaskos kódexreke állított, arany talpas kelyhek, beléjük töltve csillogó rubintok. Két nagy társzekeret meg lehetett volna velük rakni. A hátsó falnál gyertyafénye festette meg a löszfalat. Mikor közelebb értünk láttam, nem gyertya az, hanem Istefán jégdarabja, amit úgy rejtegetett korábban. Ezúttal nem az asszony és a leány volt benne, hanem gonosz zöld fénnyel ragyogó rúnák sokasága. Egy rovátkolt vaslap oldalába volt tűzve, ami a padlón hevert. Felette két könyök hosszal csak úgy a levegőben sötét gömb forgott. Nem lógott az sehonnan, és nem is tartotta semmi. Akkora és olyas forma mint egy alma. Egy fekete alma. Reszketés kúszott végig a testemen. Éreztem, hogy még ránéznem se szabad, mert megmérgezi a gondolataimat. Csak a miatyánk jutott eszembe, azt kezdtem motyogni. Istefán lihegve ledobta a fegyverét a sarokba. Csörömpölve dőltek fel a míves talpas keresztek, mit se törődött velük. Utánuk dobta a lecsatolt vállvasát is a sérült keze felőlit. A karjából kiálló vesszőt markolta meg. Próbált erőt gyűjteni hozzá, hogy átdöfje az izmán, hogy ki tudja húzni a sebből a túloldalt, de nem merte. Csak nyögve letörte a tollát a seb felett. Kalidi a forgó almát nézte, ami egyre hízott. Az lassan, de egyre nagyobb lett. Nem láttam, hogy félne, inkább gyermeki kíváncsisággal szemlélte. Istefán két zsákot dobott a vaslapra a lába elé. Egy nagy zöldet, a másik pedig az a bőriszák volt, amit a lator adott át neki nemrég. „ezeket visszük most.” mondta Kalidinek, és megfogta a vállát „ elviszlek abba a világba, amiről meséltem neked” Kalidi boldogan elmosolyodott, és bólintott. Ekkor rám nézett vérmaszkos arcával. „ A kapu hamarosan kinyílik, de csak egyetlen minutára. Épp annyira, hogy három ember átléphet rajta, nem többre. Gyere velem Marci. Egy szebb világba. nem fogod megbánni” ujja a gömbre mutatott, ami már gyermekfej nagyságú volt. Belenéztem a gömbe. Vágytam vele menni atyám. Isten úgyse lelkem egy része vele akart menni. Ha akkor azt a tópartot látom meg a fehér ruhás asszonnyal meg az angyali kisdeddel vele is mentem volna. De nem azt láttam a gömbben. Egy sötét helyre nyitott ablakot. Homályosan lehetett átlátni rajt, mint egy lyukon, amit háló takar el. Fekete vasfalakat láttam, amit hideg fényű rudak világítanak meg. És Lucifer szolgáit a háttérben. Gennysárga bőr borította testüket, szájuk helyén vicsorgó fém maszk. Nem volt arcuk sem, olyan üveg volt helyette Istefán készsége. Kezükben démoni fegyverek. Rettegve hátráltam attól az ablaktól, ami a pokolra nézett, és annak szolgájától is Istefántól. Imádkozni kezdtem.
Ő türelmetlenül mutatott egy kis dobozt amit a zsebéből vett elő. Akkora volt, mint egy kicsiny szentségtartó, közepén egy cseresznye nagyságú és színű ékkővel. Azt mondta nekem, hogy az ajtó teljesen egy fertályóra múlva nyílik ki arra az egy minutára mikor át kell ugrani rajta. Akkor ő az ugrás pillanatában a kis dobozzal a katlanba dobja a hegyet. Aki itt marad az bíz a halál fia. És hogy inkább menjek velük abba a szép világba. Én azt feleltem neki, hogy a sátán is megkísértette egy jobb élettel a mi urunkat Jézust az olajfák hegyén, de ő is nemet mondott. Kalidi is hívott szép szóval, hogy menjek velük, de én sírva hátráltam, majd megtorpantam, mikor hallottam, hogy fent fejszével verik szét az ajtót. Nem volt kiút semerre sem, csak szűköltem mint a kutya. Istefán nézett rám egy pillanatig, majd az utolsó hordóhoz lépett, és az elejét félre tolta. Sötét üreg volt mögötte hosszan elnyúlva. Épp akkora, hogy én állva elférjek benne. Megszorította a kezében lévő kis dobozkát, mire apró parázsfények szentjános bogarai gyúltak a rejtekfolyosó tetején húsz lépésenként. „Búvópatak vájta, én meg folytattam” mondta nekem Istefán. Elmondta, hogy Berke szőlőjéhez visz fel a hegyre. E miatt választotta a házat. Mondott még valami olyant, hogy ezred évig nem nyithat ajtót ide senki emberfia, valami ellentét miatt, de nem értettem mit beszél. Fentről hatalmas döndülés hallatszott, mintha villám csapott volna be a házba. megremegett a talaj, és por szitált a fejemre. Istefán sürgetőleg belökött a nyílásba. „Fuss akkor Marci! Csak szaladj ahogy bírsz, és meg ne állj! Ha kiérsz akkor is szaladj tovább amíg inad nem szakad. Fertály órád sincs, mert amint kinyílik az ajtóm én bíz rádobom a hegyet a falura. De addig vissza tartom őket.” Az oldaltarsolyából elővette azt a fekete fém ültetőfát. Férfitenyér hosszú csöve volt. Majd rám ordított, hogy szaladjak már, és fenyegetően felém lépett, hogy nyomatékot adjon szavának. Szaladni kezdtem, de botladozva, mert a talaj egyenetlen volt, és bár meredeken felfelé vezetett nagy kőkoloncok is maradtak benne. A halvány parázsfények csak épp azt jelölték ki, merre megy a járat. Ezek ugyan olyan két vályogtéglányi csomagokon parázslottak, mint amit bele rejtett a fal mögé Istefán, majd egyszerre elfogytak, de ekkor már láttam messze fent a kijárat világos korongját. Tompa távoli csattanásokat hallottam mögülem a járatból egymás után. Nagy nehezen lihegve kiértem a napfényre, egy nagy kőtömb tövében és Istefán tanácsát megfogadva szaladtam és szaladtam. Aztán valami nagy-nagy morajlás kélt, ami egyre hangosabb lett. Homokvihar kapott fel, valami tűzforró légáramlattal, aztán még arra emlékszem, hogy pörgök, homokkal telik meg a szám, és nagy feketeségbe zuhanok.
Mikor magamhoz tértem megijedtem, mert nem tudtam mozdítani a lábaimat, és fülemből vér szivárgott. Nem hallottam semmit. Azért nem tudtam mozogni, mert teljesen betemetett a homok. Csak a jobb kezem állt ki belőle. A fejem isteni gondviselésből egy szőlőtőke alá szorult, így volt némi levegőm. Hosszú idő alatt lassan kitúrtam magam a felszínre, mint egy beteg vakondok. Egész testemet sebek borították, ruha alig maradott rajtam, de éltem. A hegy fele eltűnt mögöttem. Ráborult a katlanra. Minta sosem lett volna ott falu, meg Moha apó, meg tatárok. Csak egy nagy seb a hegy oldalába, és alant meg homok, kőkoloncok, itt ott belőlük gyökerükkel felfelé kiálló fákkal. Botladozva elindultam valamerre. Két nap múlva találkoztam menekülőkkel, akik a horda elől iszkoltak el más falvakból. Megetettek, megitattak, ellátták a sebeimet, és velük mentem Vencel király országába, ahol nem dúlt a tatár.
Sosem regéltem el ezt senkinek atyám, hisz lelkemre esküdtem, de tán még meg is égettek volna, ha ezeket elbeszélem. De atyámnak elmondom, mert tudom nem mondja tovább.
Atyám! Kérem! Mondja meg, hogy jól döntöttem! Egész életemben kísért az a gondolat, hogy lehet ott volt valóban az a szebb világ, csak én nem mertem megnézni. Mondja, hogy a lelkem akarta Istefán, hogy elveszejtse! Mert Én.. mert én.. Igen. Köszönöm atyám. Magam is így reméltem. Köszönöm Atyám!
Most már feloldozhat atyám. Megkönnyebbedett a lelkem. Elfáradtam.
Mulatságos, hogy így a halál küszöbén is felmerül bennem egy gondolat még, amin sokszor elgondolkodtam. Hát csak az, hogy mi végre gyűjtötte azt a sok cifra drágaságot halomba, ha nem vitt magával mást, csak azt a két iszákot. A többi arany mind ott hever azóta is a föld gyomrában, rajta egy fél hegy. Ha száz kubikos éjt nappallá téve ezer esztendeig ásná, akkor tán lejutnának hozzá. Vagy ha majd egyszer eónok múlva kivetné azt a föld gyomra, és valaki a jövőben meglelné, hát igen nagy gazdagság szakadna a nyakába. Úr lenne az urak között.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2020-04-08 08:50 Dana

Dana képe

Üdv nálunk! Nekem egy kicsit hosszú és körülményes, de nyilván a korhűség miatt írtad ilyenre. Valószínűleg Kenta lesz az, akinek ez az elemzés jól fog feküdni. :-)

A helyesírási, központozási hibákért és figyelmetlen elírásokért kár, azokon dolgozhattál volna még kicsit. Például ha megszólítunk valakit, a vessző kell: "Köszönöm, atyám, hogy eljöttél hozzám..."

A cím sem helyes, "A fosztogató", így jó, amúgy miért is írnád nagy kezdőbetűvel?

Lehet, hogy csak nekem siklott el a tekintetem valami fölött, mert hanyagul olvastam -- ebben az esetben elnézést --, de miért utazott vissza az időben ez az Istefán?

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2020-04-08 18:59 Deep_Ankrin

Szia Dana!

Köszönöm. Kérdésedre válaszolva: Természetesen a csúf anyagiak miatt. Ha ez nem volt nyilvánvaló rendesen elgombáztam a dolgot. Pedig a novella befejező, erre irányuló mondatait már túl szájbarágósnak is éreztem.

cs, 2020-04-09 20:30 Dana

Dana képe

Hát, arra egyszeri látogatás okésnak tűnik, de maradni hosszú időn át? Nem tudom... Nem éreztem elég erősnek, kifejtettnek, talán, mert nem láttattad a motivációját az embernek. Nem igazán jött át az az anyagiak nekem, hiszen itt, ezen a vonalon, ahol bemutattad, nem származott belőle előnye, a jövőt pedig nem mutattad be.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2020-04-09 21:58 Deep_Ankrin

Egy évig gyűjtögette az aranyat megbízottak által. Azt halmozta fel lent a hegy alatt mint a hörcsög, hogy majd a saját idejében kitermelhesse. Erről szólt az egész ott tartózkodása. Egyszeri látogatás esetén max egy erszényt zsákmányolhatna, ami nem biztos, hogy megérné lássuk be. A jövőjét pedig nem mutathatom, mert ez Marci elbeszélése, aki ott maradt.

v, 2020-04-12 20:20 Tim

Üdv a Karcon!
Ha elfogadsz egy tanácsot… az ilyen hosszú anyagot érdemes két-három részre bontani, hogy elkerüld a TL;DR hatást.
A másik javaslatom, hogy ne fantasy zsánerbe sorold, mert az időugrást itt nem varázslattal, hanem a technika segítségével oldották meg. Ezért a történeted inkább scifi, még akkor is, ha a fantasy történetek zöme kvázi középkori viszonyok között játszódik.
A helyes központozásra jobban kéne figyelned, mert ez olyan hiba, ami még egy átlag olvasónak is rögtön szemet szúr, nemhogy egy szakmabelinek. A szöveg sajnos hemzseg az ilyen jellegű hibáktól.
Dana jól érzett rá a történet egyik gyenge pontjára. Szerintem is sántít a főszereplő terve.
A szöveg kissé túlírt, mind mondatilag, mind a cselekményt tekintve.
A dupla kezdést például feleslegesnek érzem. Úgy hat, mintha csak bemelegítettél volna, mielőtt nekiálltál a fő vonal megírásának. Gond nélkül elhagyható. Ráadásul a mesélő személyénél nem figyeltél a hitelességre. Egy tatárjárás korabeli egyszerű paraszt biztos nem használt volna ilyen szavakat, mint pl. elegáns. De máshol is döcög a stílus. Néha próbáltál archaikusan fogalmazni, máskor modernebb nyelvezetet használtál, de se nem következetesen tetted, se nem korhűen. Mostanában elég sok 400 éves szöveget olvastam, és már azoknál is kapaszkodni kell, hogy pontosan értsem. A több mint 700 éves nyelvezet pedig még jobban eltér a maitól. A mesélőd nem azt használja – szerencsére! -, de nem is a mostani magyart.
Más elemekben is megfigyelhető az anakronizmus. Egy példa: a pálinkát csak a törökkor idején kezdték el szélesebb körben fogyasztani. Persze korábban is ittak valamiféle égetett szeszt, de az nem gyümölcs alapú volt, hanem gabona.
Vannak persze jó pillanatok a novelládban, de azért még lehetne rajta bőven csiszolni.
Nem baj, a következő írásod biztos jobban sikerül!

v, 2020-04-12 21:16 Deep_Ankrin

Szia Tim!
Köszönöm, hogy elolvastad, és köszönöm a részletes kritikát. A mesélő szókincse fejlődött, mert világlátott művelt emberré vált. A szöveg nyelvezetében próbáltam megtalálni azt a határt, ami még érthető, de azért archaikusnak hat. Nem jött be. A tanácsokat köszönöm, megpróbálok élni velük.

h, 2020-04-13 10:26 Tim

Azzal semmi baj, hogy törekszel egyensúlyt találni a régies és a modern között. Igazából nem is tehetsz mást, ha egyszerre akarod szem előtt tartani az olvashatóságot és a történethez illő történelmi hangulatot. Csak arra érdemes figyelni, hogy erősen kilógó szavak ne kerüljenek a szövegbe, illetve hogy a választott keverék végig egységes legyen.
Ha abszolút autentikus tatárjárás korabeli nyelvet használnál, azt nem is értenék, s emiatt nem is élveznék az olvasók. Másrészt abból az időből alig van magyar nyelvű írásos emlékünk, így alig hiszem, hogy manapság akadna bárki, aki anyanyelvi szinten uralná azt dialektust. De még ha meg is fejtené valaki azt a szöveget, az akkora munkával járna, ami biztosan elvonná a figyelmet a történetről.
Láttam már olyat, ahol a szerző egy történelmi regényben tudatosan és kizárólag a mai nyelvet használta, mondván: az olvasók is azt értik. Ez stimmel is, csupán a történelmi hangulat nem akart összejönni.
A másik véglet a Kossuth kifli volt, ahol a koncepció részét képezte, hogy minden egyes szónak azt a változatát használják, ami legjobban eltér a modern nyelvtől. Ezáltal összehoztak egy olyan hamisított, katyvasz nyelvezetet, amit soha senki nem beszélt. Egyszerre tudtak nehezen érthetőek és korhűtlenek lenni. Persze jópofának szánták, de véleményem szerint a lehető legrosszabb irányba mentek.
Azt nem állítom, hogy én tudnám a tutit, de azt hiszem, a középút itt is beválik. Ha az író kerüli a nyilvánvalóan modern kifejezéseket, ugyanakkor időnként belerak néhány régiesebb szót, akkor azzal teremthet egy olyan hangulatot, ami nem megy az olvashatóság rovására.
A fenti szövegben két szót biztosan átírnék a helyedben. Az egyik a cüggöl, ami a német ziehen-ből ered, de csak később került a nyelvbe, (és akkor is cügöl, cígöl formában), ez borzasztóan kilóg. A másik szó pedig a pincedágor, ami vélhetően a gádor egyszerű elütése lehet. Ezt már csak logikai alapon is kivenném, mert a pince nem a ház alatt volt, hanem mögötte a hegybe vájva. Így felmerül a kérdés, milyen szinteltolódást kellett áthidalni egy lépcsővel?
De igazából ezeknél sokkal fontosabb volna a helyes központozás, vagy mondjuk az, hogy a számok is betűvel szerepeljenek.

h, 2020-04-13 20:27 Deep_Ankrin

A helyes központozásra is tudnál tanácsot adni? Te ebben a novellában például hogy csináltad volna?

k, 2020-04-14 07:14 Tim

A fenti menősorban, a GYÍK-ra kattintva találhatsz egy minuciózusan megfogalmazott ismertetőt a központozással kapcsolatban. Érdemes átfutni, mert tanulságos.

A novelládon most nem fogok végigmenni, mert nem szívesen kisszakmázok, de kérésedre pár példamondatot kiemelek.

„Köszönöm atyám, hogy eljöttél hozzám, az Úr egyszerű szolgájához. Igen, az utolsó kenet dolgában..”
Mint ahogy Dana is mondta: a megszólítások elé vesszőt teszünk.
Itt jegyezném meg azt is, bár nem a központozáshoz tartozik, hogy az „atyám” szót hol nagybetűvel, hol kisbetűvel írtad.
A másik gond a pontok száma. Vagy egy, vagy három, de kettő soha!

„Szép, tartalmas életet éltem, hét gyermeket szült nekem az én Máriám, és az Úr még hét unokával is megáldott.”
Itt nem konkrét hibát mutatnék, de elegánsabb lett volna pontosvesszővel elválasztani a kijelentést és a magyarázatot.
--> Szép, tartalmas életet éltem; hét gyermeket…

„Ez után Istefán megkérdezte Moha apó lányát, - a nevét már nem tudja felidézni öreg eszem-
hogy kölcsön kérheti e a kordélyt a holmijának a házig.”
Ebben a mondatban több hiba is látható, bár csak egy részük központozási.
1. Ezután egybeírandó.
2. A vesszőt a közbeékelt mellékmondat után, a második gondolatjel mögé kell helyezni, szóköz nélkül.
3. Kötőjelek helyett gondolatjelet használunk ilyen esetekben.
4. Kölcsönkér egybeírandó.
5. Kérheti-e, kötőjellel írva.
+1. Vélhetően azt akartad közölni, hogy a férfi abból a célból kéri kölcsön a kordélyt, hogy AZZAL szállítsa el a holmiját a házig. Ebben a formában viszont azt jelenti a mondatod, hogy a férfi azért kéri kölcsön a kordélyt, hogy az HOLMIJÁUL szolgáljon a házig. Esetleg azt, hogy a férfi a holmija SZÁMÁRA kéri kölcsön a kordélyt.
Azt hiszem, egy megfelelő állítmány betoldásával helyredöccenne a mondat. Pl. míg elszállítja vele a holmiját a házig, vagy ilyesmi.
De azt is hozzáteszem, hogy ez utóbbi tanácsot nem muszáj megfogadni, mert a mondatot a mesélőd mondja, és neki E/1-es narrátorként szabad pontatlanul vagy hibásan beszélni.
--> Ezután Istefán megkérdezte Moha apó lányát – a nevét már nem tudja felidézni öreg eszem –, hogy kölcsönkérheti-e a kordélyt a holmijának a házig.

k, 2020-04-14 11:43 Deep_Ankrin

Rendben, értem. Ezekre oda fogok figyelni. Az ismertetőt meg elolvasom. Köszönöm!

szo, 2020-04-18 15:17 Roah

Roah képe

Neked sem kell a szomszédba írókáért menni - hű, jó hosszú írás, szerintem a feléből is kijött volna. Egyetértek a többiekkel. Egyébként nem csak irodalmi aspektus miatt érdemes rövidségre és tömörségre törekedni, hanem a monitoros, vagy egyéb digis felületek miatt is, tudod, olvasóbarátság, olvasócimbizés miatt is; kényelmetlen ekkora terjedelmű szöveget olvasni, főleg ilyen tömörséggel.

Tagolj! :)))

Tagold szellősebbre, lazíts a sorokon, az olvasók már csak ilyen kényelmes népek. ;)

"Csak Te nem értetted eddig Marci”"

Nem indokolt a nagy betű, 'te', így, kicsivel.

"Eszembe jutott, mit Filemon atya mondott; Lucifer is angyal volt, mégpedig a legszebb mind közül, míg gonosszá nem lett."

Lucifer, azt jelenti, "Fényhozó', nem a legszebb, hanem a legfényesebb. :))))

"Csorba vigyorral, ..."

Csorba vigyor, ez tetszik!

"Nem jutunk tíz lépést se, és rajtunk lesznek."

Aha, így jó, látod, 'tíz lépést', vagyis a számokat betűvel, na, menni fog ez.

Különös a nyelvezete és a megfogalmazások is, az egész írásé, mintha határon túli magyarság lenne, az ízesebbik, ősi, vagy távoli dialektus, amit már nem beszélünk, nem értünk, vagy ha igen, másként, nem is tudom, kassai, szlovák, vagy vajdasági, a lényeg, hogy szokatlan, nem idevalósi.

Vagy beszélt nyelv okozza ezt az írással, vagy egy irodalmi élmény, korábban olvasott könyv hagyott ekkora nyomot maga után, vagy a tematika miatt idomult a szöveg a korhoz.

Ha ez utóbbi, az egy jó dolog!
Piszok nehéz megteremteni a nyelvi harmóniát a múltban játszódó sztoriknál irodalomból, úgy, hogy az a cselekményt és a stílust is adja. Rendkívül oda kell figyelni az ilyesmire, ha egy szerző erre adja a fejét, mert ha kicsúszik a kezéből az irányítás a sztorija felett, akkor bagatell, komolytalan lehet, és ez nagyjából egy pillanat alatt taccsra teheti az egész munkáját, egy irodalmi napalm.

Szóval kíváncsi vagyok egy következő, rövidebb írásodra is - sajátos a nyelvhasználat miatt.

A sztori pedig... hát felém: Időzsaru.

Isten hozott a Karcolaton!

"Ne várd szelíden azt a végső éjt,
Tombolj, dühöngj, az alkony hogyha jő,
Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt.
Ha minden büszke harc már véget ért,
És karjaidban nincs is már erő,
Ne várd szelíden azt a végső éjt.
Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt."

(Csillagok között)

https://www.youtube.com/watch?v=tvjdDcMu_nk

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2020-04-19 17:35 Deep_Ankrin

Köszönöm, hogy elolvastad. Hát igen, a méret. Pedig a legtöbb írásom ennél jóval hosszabb, kisregény, regény méretű. De ígérem, hogy a következőt amit felteszek rövidebbre, és szellősebbre fogom faragni.