Ork'skeen shjagra - A vér szava - 5.rész

 

 

VII.

 

Az alku

Úgy tartják, hogy halálunk pillanatában lepereg előttünk az életünk, s újra átéljük annak minden percét és pillanatát. Felszakadnak a régi sebek, és feltárulnak a sorsunkat irányító miértek öszszefüggései. Feléled a múlt, meghal a jelen és elenyészik a jövő. Valami ehhez hasonlót tapasztalt meg Andreeas Norymann is, miközben szörnyű kínok között haldoklott Saranys havában üvöltve. Az egész olyan volt, akár egy furcsa álom, kívülről látta önmagát, ugyanakkor újra átélt mindent. Rég elfeledett és elenyészett érzések és gondolatok kavarogtak elmúlásban fuldokló tudatában, néha-néha feltűnt egy-egy régi illat is, de csak úgy, akár egy arctalan átutazó, megfoghatatlanul és tűnékenyen. Korábban nem gondolt sokat a halálra, mert már régesrég megbarátkozott vele, hisz egész életét a halál bódító, mégis hideg közelségében töltötte. Az apját nem ismerte, és nem is érzete a hiányát soha; csak később, sok-sok év elmúltával tudta meg, hogy még a születése előtt felakasztották. Egy nyomorult tolvaj volt, akit csirkelopásért húztak fel egy fára, valahol egy lepusztult tanya közelében. Az anyja pedig... nos, az anyja már születése pillanatában eldobta őt, otthagyta azon a szemétdombon, ahol megszületett, abban a reményben, hogy a patkányok majd felzabálják a kicsiny, vértől mocskos testet, és neki soha többé nem kell már vele törődnie. Idősebb gyerekként Andreeas sokszor kívánta, hogy bár úgy történt volna, de vesztére egy koldus megtalálta őt, és felnevelte. Öt éves volt, mikor először kellett koldulnia, az emberek kigúnyolták , levizelték, néha kobór kutyák rohanták meg, és szörnyű verést hozott az éj, ha üres kézzel tért haza. Hosszú és kemény évek teltek el így, étele a szemétdombok mocska volt, itala pedig vér és szenvedés. Alig töltötte be a tízedik életévét, mikor először ölt.

A koldus, aki magához vette, minden dühét és fájdalmát rajta töltötte ki. Ha bosszút akart állni a világon, megverte és megalázta a kis Andreeast, s ha egy szajha elkergette fekélyektől undorító arca miatt, az öreg a kisfiún töltötte a kedvét.
Aztán egy nap Andreeas megvárta, amíg a koldus elalszik, fogott egy törött cserépdarabot és felhasította az öreg torkát. Azon napon határozta el, hogy többé nem lesz áldozat, inkább meghal, de többé nem bánthatja senki. Nem félelemből gyújtotta fel a nyomornegyed sárkunyhóit sem, csak meg akart szabadulni a régi életétől, a gyermekkorától, mely halva született, ugyanúgy, ahogy neki is kellett volna.
Tizennégy volt, amikor másodszor gyilkolt, ám most nem felindulásból, mint négy éve, hanem hidegvérrel és kegyetlenül. Ez volt a feltétele annak, hogy a nagy Dorwan, Ammun’ Narr alvilágának ura, az emberei közé fogadja őt.
Jonnas, Dorwan jobb keze egyszer egy középkorú nőt mutatott neki a város egyik bordélyának mélyén, és közömbös hangon mondta:

– Látod ott azt a nőt? Ő az anyád, ő szült erre a mocskos világra. De ahelyett, hogy veled maradt volna és megvédett volna mindentől, eldobott téged, és az istenek kegyére bízott. De az istenek nem törődnek a magunkfajtával fiú, mi csak egymásra számíthatunk. Ám ehhez meg kell egy-másban bíznunk Andreeas, és a bizalomnak ára van. Öld hát meg azt a nőt, és Amunn’ Narr né-pe magába fogad!

A nő, Andreeas anyja, részegen ült egy asztal mellett, a ruhája szakadt volt és a lehellete bortól bűzlött. Meg sem ismerte a fiút, amikor az elé lépett. Andreeas néhány percig merően nézte őt, próbálta felfedezni benne azokat a nőket, akiket az utcákon látott, és akik tiszta ruhákban, nevet-ve és gyengéden ölelték magukhoz a gyermekeiket. Próbált szeretetet érezni a szívében, próbál-ta felfedezni abban a nőben azt a gyengédséget, amiről csak álmodhatott, de amit sohasem is-mert. Ám ifjú lelkében hiába kutatta azt, ami nem létezett. Szeretet helyett nem talált, csak tizen-négy évnyi szenvedést, fájdalmat és nyomorúságot.

Nem számolta, hogy hányszor szúrt, de csak akkor hagyta abba, amikor a rozsdás kés pengéje eltörött. A nő az elején még sikoltozott, aztán egyetlen hang nélkül elterült a földön, és eközben a bordélyban senki nem mozdult. Egyszerűen nem érdekelt őket egy örömlány halála, mint ahogy az a fiú sem, aki hamarabb tanult meg ölni, mint olvasni.

– Igen fiam, – örvendezett Jonnas – méltó vagy arra, hogy közénk állj!

Andreeas nem szólt egy szót sem, nem is érzett semmit, némi felindultságot talán, de semmi mást. Akkor tudatosult benne, hogy mennyit is ér egy ember élete. Tízéves korában jött el az a pillanat, amikor koravén felnőtté vált, de abban a dohányfüsttől és vízelettől bűzlő bordélyban döbbent rá arra, hogy az élet egy fabatkát sem ér. Attól a naptól fogva nem ismert sem istent, sem embert. Az erősebbet követte, a gyengébbet eltaposta.

Aztán az egyik este három furcsa idegen lépett be az ivóba, és magát Dorwant keresték, hogy engedélyt kérjenek az Amunn’Narr főterén felállított térkapu használatára. A város ura megadta az engedélyt, de az volt a kikötése, hogy négy embere elkísérje a három idegent Ashkann ötödik világába, biztosítva ezzel a velük kötött megállapodás betartását. Így történt, hogy az ifjú Norymann életében először elhagyta a világát, és átutazva a teret, egy másikban megpillantotta a Carsys család nemesi kastélyát.
Szokatlan volt az a zord tél, mely a hegyek között fogadta őket, a hideg a csontukig hatolt, akár egy éles kés, mely lehasgatni készül a merev húst a roppanni látszó vázról. A kastély sötészürke falai komor sírkövekként emelkedtek az utazók fölé, a tüzet okádó griffet ábrázoló lobogókat vadul szaggatta az istenek jeges lehellete, és a bástyák csúcsán vészjóslóan nyikorogtak a megfakult csontokat magukba záró ketrecek.

A kastély udvarára belépve Andreeast elviselhetetlen szorongás rohanta meg, és ahogy oldalra pillantott már látta, hogy ezzel nincs egyedül. Maga Jonnas is merev arccal tekintett körbe, mint ahogy másik két társuk is szorosan a kardmarkolatra fonódó kézzel lovagolt befelé a komor épület gyomrába.
Az őket vezető két idegen is csak folytott hangon váltott néhány szót az őket fogadó őrök némelyikével, és az arcukat nézve jól látható volt a félelem, akár egy életre kelt álarc, mely mélyen rejti el maga alá a valódi embert, s mutatja a külvilág felé torz önmagát. Egyedül a csoport hetedik tagja, az Andreeas számára ismeretlen származású férfi volt teljesen nyugodt, mintha egyre inkább otthon érezné magát az elmúlás és a baljós félelem mindent átható légkörében. Éjfekete szemei mohón itták be a kegyetlenség és a kínhalál látványát, és az arca merev volt ugyan és szinte kifejezéstelen, Andreeas mégis tisztán olvasta le róla az izgatottság és a kéjes elégedettség vonásait.

A boltíves ablakok párkányain varjak tanyáztak, a kihalt udvarok mélyén pedig vérebek üvöltötték az égbe gyászos éneküket. Embert alig láttak maguk körül, csak az őrök sisakjai tűntek elő néhány pillanatra a bástyák és a masszív falak takarásából. Jonnas és a három idegen Carsys nagyúr elé járult, hogy útbaigazítást, és jobb esetben vezetőket kérjenek a Saranysba vezető hegyi út megtételéhez, míg Andreesat és két társát bevezették a kastély egyik hálótermébe. Odabent sűrű félhomály uralt mindent, és mély, halotti csend, melyet csak néha tört meg egy-egy szellemként tavatűnő szolgáló mozdulatainak halk nesze.

– Itt megpihenhettek éjszakára jóurak... – szólt az őket vezető szolga álnok alázatossággal, ám Andreeas szemére azon az éjjelen sem jött álom, mint már oly sokszor korábban. Nem szerette az éjszakát, és nem is aludt soha, csak ha már a fáradság végképp legyűrte, mert ilyenkor mindíg rátörtek múltjának kísértetei. És ezalól ez a mostani éjjel sem volt kivétel. Így, farkasbőrből készített takaróját szorosan magára vonva, kiment a szobájukból nyíló hatalmas erkélyre, és mélyen gondolataiba merülve figyelte a felhők közül néha-néha előtűnő csillagok halvány fénypontjait. Gyűlölte az egyedüllétet, és méginkább az azt hűséges kutyaként követő magányt, mert számára nem hoztak mást, csak a fájdalmas szembesülést önmagával. A megállíthatatlanul leszálló éj sötétsége, és az abban megszülető árnyak, minden éjjel tükröt tartottak a fiatal harcos elé, egy pokol mélyén készített, mindenható tükröt, mely kíméletlenül beléhatolt, s feltárta önmaga előtt lelke minden titkát és fájdalmát. Valahányszor lehunyta a szemét, valahányszor csak magára maradt, előtódultak a rég elfeledett vágyak, a múltban elkövetett bűnök és az általa ejtett hibák, melyek égették a lelkét csillapíthatatlanul.

Ott jajongtak és kísértettek körülötte, vádolták, gúnyolták és hitegették. A sötétség árnyai életre keltek meggyötört képzeletében, és feltámasztották az általa már rég halottnak hitt múlt csontvázait. Újra látta maga előtt az anyját, akit ő maga ölt meg, látni vélte az apját, ahogy félig elrohadt teste ott himbálódzik valahol, egy kiszáradt fa ágán csüngve.
Látta maga előtt a nyomornegyedet, ahol a gyermekkorát töltötte, látta az őt nevelő koldus testéből feltörő vért, és magán érezte mindannak a fájdalomnak és kínnak a súlyát, amit ő okozott másoknak. Ilyenkor már az ital sem segített rajta, még holt részegen is képes volt elképzelni azt, hogy milyen lett volna egy igazi családban felnőni, hogy milyen lett volna, ha nem tolvajok és gyilkosok fogadják maguk közé, hogy milyen lett volna, ha szeretni tud, és nem gyűlölni. Ilyenkor, a magányos egyedüllét kínzó óráiban meghalt legbelül és feltámadt aztán, újra és újra, míg végül az önvád legnagyobb mélyésgeiben, az elveszett jövendő legnagyobb gyászában fel nem tűnt minden egyes alkalommal az a szó, mely visszalökte a lelki hanyatlás sötét szakadékába, vissza oda, ahonnan nem volt menekvés, és ahol a megváltás is csak lázálom volt csupán.

– Sheryn... – ejtette ki most is száraz ajkai között az egyetlen nevet, mely számított neki.

– Tán’ nem az isteneket kutatod fiú? – szólalt meg váratlanul a háta mögött valaki.
Andreeas riadtan fordult meg, általában nem szoktak úgy a háta mögé kerülni, hogy ő ne vegye észre időben. Meglepetten nézett hát a leginkább csak egy mocskos rongycsomóra emlékeztető idegenre.

– Te meg ki vagy? – válaszolt végül kérdessel a kérdésre hidegen .

– Vajákos vagyok, – hajolt meg a csuklyát és földig érő köpenyt viselő ismeretlen – gyógyító és Carsys nagyúr legbizalmasabb tanácsadója.

– És tőlem mit akarsz tanácsadó? – fordult teljesen vele szembe a sötét hajú ifjú.

– Az attól függ, hogy Te mit akarsz önmagadtól...

– Nekem meg van mindenem, – fordított újra hátat neki Norymann – de ha mégis hiányozna valami, hát azt elvenném, és nem lenne szükségem egy magad fajta sarlatánra.

– Ó, egy büszke és erős harcos, – jegyezte meg gúnyosan a vajákos – de vajon a lelked legbelsőbb vágyait valóra tudod-e váltani? Képes vagy-e arra fiú, hogy legyőzd a téged kísértő démonokat és elűzd a benned kóbórló múlt szellemeit?

– Ugyan, mit tudsz te rólam, te nyomorult?! – üvöltött fel Norymann dühödten az ismeretlen férfi hanyagul komondott szavaira, és egy párduc gyorsaságával fordult meg, hogy tőrével szíven döfje a hajlott termetű férfit, hisz ölt már máskor is az ehhez hasonló, megondolatlan beszédért. Ám elhülve kellett látnia, ahogy a másik egyetlen, bivalyerős mozdulattal megragadja a karját, és a díszes nyelű tőr hangtlanul hullik a vastag hóba.

– Meggondolatlan vagy fiú, és legfőképp tiszteletlen – sziszegte rekedten a csuklyás, és miközben hidegen nézett az ifjú rémült szemébe, szorítása nyomán a harcos egész karja sorvadni kezdett.

– A hatalmam ősibb és nagyobb, mint azt te csak elképzelni mernéd, így azt tanácsolom, hogy ezentúl jól vigyázz a szavaidra és a tetteidre, vagy ígérem neked, hogy a testedet lassabban sorvasztom el, mint ahogyan az átkozott istenek egy hegyet emelnek ki a meggyalázott földből!

– Mit akarsz hát tőlem? – kérdezte Norymann fájdalomtól elhaló hanggal.

– Én semmit, – engedte el a karját erre a másik – számomra annyit sem érsz, mint egy rothadó húsban vájkáló féreg, de az én uram, a nagy A’nakh Tor, érdemesnek talált arra, hogy őt szolgáld.

– Méféle urad van neked? – hörögte egyre elhalóbb hangon Andreeas, miközben a sorvadás lassan áradt szét a testén.

– Az én uram maga az erő, – felelte a másik, és mély hittel tárta szélesre a karjait – ő maga a szabadság! Öregebb, mint Ashkann kilenc világa, és hatalmasabb, mint szánalmas bolygóitok minden istene!

– Ha ilyen hatlamas a te urad, akkor mit akar... mit akar tőlem? – vágott a másik szavába minden erejét összeszedve Andreeas.

– Azt magam sem értem, – pillantott eltűnődve a haláltusát vívó ifjúra a csuklyás – ti halandók oly szánalmasak vagytok.De ez az én uram akarata, és én szolgálni fogom őt mindenben – mondta a másik, és kezének egyetlen finom mozdulatára az ifjú visszanyerte a karját és az egészségét.
Norymann arcát vadállati düh rohanta meg, az egész teste megfeszült, és támadni készülö oroszlánként kezdte el kerülgetni a csuklyás férfit, ám mivel egész életében az erő volt az egyetlen, amit tisztelt, nem tett semmit.

– Jó, – bólintott helyeslően a hajlott hátú férfi – már látom, hogy az én uram most is jól választotta meg a katonáját...

– Mit akar tőlem a te urad? – szólt közbe türelmetlenül az ifjú harcos.

– Azt, hogy szolgáld őt, ám nem félelem szülte kényszerből vagy puszta nyereségvágyból, hanem önként és feltétel nélkül. Ha így teszel, a hatalmas Anakh’ Tor bőkezűen megjutalmaz majd.

– Mondtam már neked öregember, hogy nekem nincs szükségem semmire. Megszereztem mindent, amit csak az élet adhatott – hárította el egy elutasító kézmozdulattal a másik ajánlatát Norymann.

– Valóban, – nézett ismét a harcos szemébe a csuklyás – és mi van a szíved mélyén őrzött vágyakkal, azokat is megvalósítottad már? Bizonyára nem, mert ha így volna, akkor most nem lennél itt, zsoldosként szolgálva egy rablóvezért. Akkor tudnál aludni éjjelenként, akkor lelked fájdalomtól átítatott üvöltése nem töltené be íly édesen a fagyos éjszakát.

– Mit tudsz te a vágyaimról? – rebegte rosszat sejtve Norymann.

– Mindent... – válaszolta a másik rejtélyesen – Ti, ostoba halandók és a szánalmas vágyaitok. Az egész életeteket nyomorult álmaitok bűvkörőben fecsérlitek el. Nem vagytok képesek szembenézni azzal, hogy az isteneitek szeszélyesek és az élet kegyetlen. Menekülni akartok mindennapjaitok céltalansága és szürkesge elől. El akartok bújni a fájdalom és a szenvedés elől, gyávák vagytok, és ezért álmodtok – a csuklyás hideg szavaiból mély megvetés sugárzott, Norymann pedig csak hallgatott.

– Vágytok egy jobb életre, szeretetre, hírnévre,megbecsülésre, és közben eldobjátok magatoktól mindazt, amitek van. Holott az álmok és a vágyak mulandóak, az idő múlásával megfakulnak és eltorzulnak, míg végül már nem lesz a szívetekben és a lelketekben semmi, csak üresség. Meghalnak a vágyaitok, és velük együtt ti is – folytatta a csuklyás keserűen, szinte megfeledkezve arról, hogy nincs egyedül.

– Nézd meg jól azt az őrt odaát, – mutatott hirtelen az egyik bástyán posztoló zsoldosra – ő is álmodik, az ő szíve is tele van vágyakkal. Ő is arról álmodik, hogy egy nap majd, ha elég jól szolgálta az urát, visszatérhet a szülőfalujába, és az ottani füldesúrtól bérbe vehet pár hold földet, ahol majd felhúz egy kis faviskót, és végre feleségül veheti azt a lányt, akit már gyerekkora óta szeret, és aki viszont szereti őt. A vágyai idáig bűzlenek... – köpött megvetően a hóba.

Norymann eltűnődve nézte a torz testű, ráncos arcú férfit, és egyszerre megértette és undorodott tőle. A szavak, amiket kimondott, mintha az ővéi lettek volna, és mégis, ha ránézett félt attól, hogy egy napon majd ő maga is ilyenné válik. Megkeseredetté, íríggyé és torzzá.

– Nézd meg jól azt a szerencsétlent fiú, – hozta vissza a valóságba a másik reszelős, komor hangja –  tele van élettel, az álmai és vágyai megmelegítik a szívét a legzordabb pillanatokban is. Hiszi, hogy egy nap majd jóra fordul az élete... – itt a csuklyás hirtelen elhallgatott, csontos ujjait lassan az őr felé emelte, az ajka mintha megmozdult volna, és a zsoldos a következő pillanatban egyetlen hang nélkül levetette magát a sötét mélybe.

– Ennyik vagytok, ti halandók, – mondta komoran a csuklyás – a felsőbb erők szemében semmik. Eltűntök nyomtalanul, ha az univerzum erői úgy döntenek, és ez az, amitől legbelül te is annyira rettegsz – fordult hirtelen ismét szembe Norymannal. Ám Norymann nem válaszolt, már rég megbírkózott a mulandóság gondolatával, és már réges-rég megtanulta azt is, hogy az álmok és a vágyak csak megmérgezik a lelket és meggyengítik a szívet.

– Értelek már, – hunyorított hamiskásan a csuklyás – téged már nem rémít a halál, már nem félsz attól, hogy egy nap majd nincstelenül halsz meg, és veled együtt eltűnik a neved. Nem érdekel már, hogy halálod után majd elfelejtenek, mert már legbelül rég halott vagy. Nincs mit vesztened. Jó, nagyon jó, – örvendezett, akár egy gyerek a vajákos – az én uram bölcsessége valóban határtalan!

– Mit szólnál hát ehhez az ajánlathoz? Fogadd el önként az én uramat istenedként, és ő cserébe visszaad neked egyetlen lelket és egyetlen éjszakát.

E szavak hallatán a harcos arcizmai megfeszültek, a szíve pedig oly iramban kezdett el verni, hogy azt hitte menten kiszakad a mellkasából.

– Mit akarsz ezzel... – sziszegte gyanakvóan.

– Semmit, csupán egy lehetőséget adni, hogy jóvá tedd egy bűnödet. Ne mondd, hogy azóta már nem kívántad százszor és ezerszer azt, hogy bár visszaforgathatnád az idő kerekét és eltörölhetnéd azt, ami történt.
Norymann most sem felelt, próbálta uralni arcának minden izmát, hogy a csuklyás ne sejthessen meg a szívében dúló érzelmekből semmit, de az fenyegető keselyűként keringett körülötte, és minden sóvár pillantásából jól kilvasható volt, hogy pontosan tudja, mi játszódik le az ifjú szívében és lelkében.

– Talán úgy hiszed fiú, – szólt rekedt hangon – hogy nem vagyok képes rá, hadd mutassam hát meg a Fehér Kígyó hatalmát...

Norymann némán várt, valami fényrobbanásra számított, az éjszakában sejtelmesen elsuttogott varázsszavakra, de legnagyobb meglepetésére a csuklyás nem tett semmit, még csak az ajkait sem mozdította bűvös szavakra, és mégis, pár pillanattal később mintha jázmin illatát fujta volna felé a jeges szél. Egy édes,és már hosszú-hosszú évek óta nem érzett illatot. Norymann lassan lehunyta a szemét, és hagyta, hogy szélesre tágult orrlyukain át a testébe ömöljön a megváltást adó enyhülés édes, meleg illata. Nagyokat szívott a friss jázminnal átitatott levegőből, és lelki szemei előtt újra feltárult a múlt. Egy szívszaggató, mégis édes látomás, mely egyre inkább kezdett testet ölteni. Hirtelen mintha nevetést hallott volna elhalni a zúgó szélben, villámgyorsan hátra fordult, és a látványtól egy pillanatra elakadt a lélegzete. Egy fiatal lány állt a kastély egyik falának sötét árnyékában, vörös haját háborgó tengerré változtatta a hideg, téli szél, a lány mégsem fázott, nem didergett. Csak tágra nyilt szemmel nézett egyenesen Andreeas szemébe. Norymann még ekkor sem mozdult, attól félt, hogy egyetlen óvatlan gesztusára szertefoszlik ez a csodálatos tűnemény, ő pedig újra ott marad, az élők sivár világában, életre és szenvedésre ítélve.

– Andreeas... – szólt végül a lány ugyanazon a hangon, mely mindig is egyetlen szóval volt képes lecsillapítani a harcos szívében kavargó, sötét indulatokat, mire Norymann tétován előre lépett, és a karjait félve tárta szét; még most sem hitte el, hogy ez valóság. Végül leküzdve minden félelmét odalépett a lányhoz és gyengéden átölte, a lány pedig viszont. A két test oly szorosan simult egymáshoz, mintha a puszta szenvedély képes lenne eggyé olvasztani őket, mintha nem lenne számukra már jövő, sem pedig holnap.

– Sheryn, én... – szólt volna Andreeas, de a lány finom ujját az ifjú ajkára tette.

– Ne szólj semmit Andreeas, csak csókolj meg, épp ugyanúgy, mintha megtörhetnéd az átkot, mely reánk szállt...

Norymann nem válaszolt, csak ajkát a lányéhoz emelte, ám már nem érezte a másik életadó lehelletét, mert a következő pillanatban a törékeny test szertefoszlott, akár egy déibáb, s nem maradt utána más , csak egy lassan elhaló sikoly és egy lehullott könnycsep a harcos arcán.

– Sheryyynnnn... – üvöltötte a vad hegyekben kószáló farkasokkal együtt a sötéségbe a fájdalmát az ifjú, de választ,mint már annyiszor, most sem kapott.

– Te átkozott pokolfajzat, – fordult dühtől lángoló tekintettel a csuklyás felé – játszani mersz velem?! Mi vagy te, egy démon a pokolból, egy kísértő szellem vagy valami más elátkozott szörnyeteg?!

– Nem fiú, – szólt a másik, síri nyugalommal a hangjában – én csupán az erőt szolgálom, a Világpusztítót, a hatalmat, mely a legvégső próba elé helyezi a halandó és halhatatlan lelkeket, s a saját mércéje szerint ítél. Hódolj hát be a nagy A’nakh Tor előtt, és cserébe visszakapsz egy lelket és egyetlen éjszakát.

– Jól van hát, te undorító féreg, – rogyott térdre a torz testtartásba zárt férfi előtt az ifjú – ha őt visszakapom,a te uradé lehet mindenem, a testem, a lelkem és a szívem.

– A szíved az én uramnak nem kell, – fordult el tőle megvetően a csuklyás – csak a lelked és a kardod, mert a Fehér Kígyó nem békét és megváltást kínál az ő harcosainak, de vért és szenvedést. Mert ő nem a harmónia őrzője, de ő minden harcosok atyja, ő maga az erő.

– Szólítsd hát a nevén, mit a csillagoktól kapott, hívd őt, s ajánld fel neki a lelkedet! – ordította a csuklyás megszállotként e szavakat, s Norymann kimondta a szent nevet, a mindenek végét jelentő hatalom nevét, a nevet, melyet most is utolsó szóként üvöltött, Saranys kísértetvárosának romjai között...

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2010-08-11 13:30 Blade

Blade képe

Ez most 5. vagy 7. rész?

cs, 2010-08-12 09:50 Dyck Van Houjt

Dyck Van Houjt képe

A legelső alkalommal egyszerre három fejezetet küldtem be a történetből, csak próbaképp, az lett az 1. rész. Aztán úgy gondoltam, hogy érdemes lenne folytatni a sztorit, és a IV. fejezet lett itt a 2. rész, és így tovább. A mostani írás a történet VII. fejezete, és az 5. rész a Karcolaton. Előfordult, hogy a hoszabb terjedelem miatt egy fejezetet két részre vágtam, persze lehet, hogy a folytonosság szempontjából nem volt jó húzás...

v, 2010-08-15 00:10 kmax

kmax képe

Ha meg nem haragszol nem olvastam végig. Ám már az első bekezdésből kiderülnek a tipikus hibáid: elgépelések, vesszőhibák, központozás, mondat-, és történetszerkesztés. Nem átallottam átírni a kérdéses részt. Íme!

 

Úgy tartják, hogy halálunk pillanatában lepereg előttünk az életünk, („s” ide felesleges) újra átéljük minden percét („pillanatát” - szóismétlés). Felszakadnak régi sebek és feltárulnak a sorsunkat irányító (nem hinném, hogy a miérteknek volnának összefüggéseik) összefüggések. Feléled a múlt, meghal a jelen és elenyészik a jövő. Ezt tapasztalta meg Andreeas Norymann is miközben kínok kínjával haldoklott Saranys havában (akkor most hasonlót vagy „is”? A helyhatározó elé tesszük a módhatározót – vagymit. De, ha átolvasod, a te mondatod vége értelmetlen.) Az egész olyan volt, akár egy furcsa álom. (Ide felesleges a többi, ugyanis egyszer már elmondtad - a kevesebb néha több…) Rég elfeledett gondolatok és elenyészett érzések kavarogtak elmúlásban fuldokló tudatában. (Túl hosszú lenne a mondat, és egyébként is; sok az „és”, és így nem zavaró a halmozás.) Néha-néha feltűnt egy régi illat is, de csak úgy, akár egy arctalan átutazó az Akármilyen-akárhol állomáson. (Ne vondd már szegény mondatot! Elég egy kettőzéssel sejtetni, amit akarsz. Ha meg már átutazó, akkor érzékeltesd, hogy átutaz ő.) Korábban nem gondolt sokat a halálra. Ugyan már réges-rég kergették egymást, ám megbarátkozniuk eddig még nem sikerült. (A halállal megbarátkozni? Hányszor esett már át rajta, hogy pacsiznak? Egyébként is szóismétlés, valamint a réges-rég is kettőzés.) Az apját nem ismerte, nem is érezte hiányát. (Ide nem kell a „;”, hiszen a következő tagmondat értelme ellentétel az elsőével. Pl.: bár nem ismerte apját, mindig is vágyott utána; csak később értesült arról, hogy az érzés kölcsönös volt.) Később, sok-sok évvel születése után tudta meg, hogy még annak-előtte felakasztották.  (Mert ugyebár nem az apjának a születése előtt...) Egy nyomorult tolvaj volt csupán, kit csirkelopásért húztak fel, valami lepusztult tanya közelében. („Valahol egy”, „közelében” – nem mindegy hol?) Az anyja pedig... Nos, az anyja eldobta őt. (A „…” mondat végi írásjel, ebből következik, hogy a következő szó nagybetűvel kezdődik. A mondatok pedig nem csak vesszőkből állnak – tagolj!) Otthagyva azon a szemétdombon, ahol megszületett, abban a reményben, hogy a patkányok majd felzabálják a kicsiny, vértől mocskos testet, és neki soha többé nem kell már vele törődnie. Idősebb gyerekként Andreeas sokszor kívánta, hogy bár úgy történt volna, de vesztére egy koldus megtalálta őt. (Ha idősb, akkor valószínűleg felnevelte, vagy valamit csinált vele.) Öt éves volt, mikor először kellett koldulnia, az emberek kigúnyolták, levizelték, néha kóbor kutyák kergették meg, és szörnyű verést hozott az éj, ha üres kézzel tért haza. Hosszú és kemény évek teltek el így; étele a szemétdombok mocska volt, itala pedig vér és szenvedés. Alig töltötte be a tízet mire ölnie kellett. („Évek/es” - szóismétlés.)

 

Az elgépelések ellenszere az átolvasás és a technika; helyesírás-ellenőrzők. Továbbá a központozást ismételd át: http://karcolat.hu/kozpontozas - kedvenc cikkem. :) Amúgy pedig a fenti gyík. Ezen felül a párbeszéd részei közé nem teszünk sorközt.

 

Vannak jól összerakott képeid, ám a fentieken túl a legnagyobb probléma vele a vontatottság. Értem én, hogy világfájdalom, meg minden, de próbálj ki más műfajokat, témákat. Pl. egy novellába illene valaminek a részletes, végletekig menő leírása, ha van a végén csattanó és az olvasó attól úgy érzi, hogy érdemes volt megszenvednie érte. (Mert, ahogy látom ez egy regény fejezete.)

 

Ui.: hol van EK?

 

v, 2010-08-15 13:49 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Rég jártál erre, azóta a Karcolat is v.2, EK pedig a regisztrcióba költözött a botok miatt.

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2010-08-17 19:06 Dyck Van Houjt

Dyck Van Houjt képe

Elősször is köszönöm a véleményt és az észrevételeket, meg fogom azokat fogadni. Azt írtad, hogy nem olvastad végig, remélem nem azért, mert annyira rossz volt. :) Igen, jól látod, a fenti szöveg valóban egy hosszabb történet egy fejezete, regénynek még nem nevezném, talán egyben elolvasva jobban helyre kerülnének a dolgok, mint így, külön-külön átnézve a részeket. Már leírtam korábban is, hogy még kezdő vagyok az írás műfajában, ezért nekem a Karcolat a képességeim felmérésének a helye, és a korlátaim megismerésének a lehetősége, ezért szívesen veszem az ilyen hosszabb, részletesebb véleményeket. Tudom, hogy van még mit tanulnom, de nekem az írás szenvedély, lehet, hogy nem lesz belőlem sikeres író, de amíg élvezem, addig írni fogok.

v, 2010-08-15 22:34 kmax

kmax képe

Ezek a fránya robotok máris át akarják venni az uralmat...

 

Volna ehhez a vékettőhöz pár észrevételem. Kinek címezhetem?

v, 2010-08-15 23:17 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Van egy fórum:

http://karcolat.hu/forum/honlap/karc_20_eszlelt_hibak

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2010-08-16 00:01 kmax

kmax képe

És, ha nem hiba, csak egy ötlet? Vagy azt már nem szabad? :D

k, 2010-08-17 14:34 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hajnali egykor csak szerkesztőnek van joga fent lenni, hé! :D

Ötlet is jöhet, de csak ezért nem fogjuk megváltoztatni a címet. Plusz mennyé be a fórum/honlap részhez, és ott van olyan, hogy vélemények, ötletek az oldalról. Találd fel magad, ember! :P

_____________________
Dr. Bloody Dora