Cselszövések hálójában - 1. rész

- Hoztak az istenek Niquanban, jóuram – üdvözölte a teremszolga a tavernába belépő férfit.
- Érkezésem érdeme a lovamé, nem az isteneké – vetette oda Inama Sahal Ben gúnyos felhanggal. – Adj egy szobát fiú, csendeset, lehetőleg a felső szintek valamelyikén, és vidd fel a batyumat – kapta le a válláról bőrzsákját és nyomta az ifjú kezébe. Eztán a hófehér köpenyét szorosan fogó vörös selyemövről lelógó tarisznyából előhalászott néhány érmét. – Remélem ennyi elég lesz előlegnek.
A teremszolga elégedetten vette el a pénzérméket, és vágta zsebre olyan gyorsan, hogy azt szem nem tudta követni.
- Természetesen. Még valamit?
- Majd szólók, ha szükségem lesz rád – mondta Sahal közönyösen, és elindult a nagyterem belseje felé.
A teremszolga csendben figyelte a távolodó alakot, aki úgy kerülgette a tavernában összezsúfolódott vendégsereget, mintha csupán egy árnyék lenne. Egy hófehér árnyék. Makulátlanul tiszta köpenye a fejbúbjától a bokájáig befedte. Még a keze sem látszott ki alóla. A férfiból voltaképpen csak annyi látszódott, amennyi a csuklya láttatni engedett: horgas orra, széles szája és csúcsos álla.
A teremszolga számára misztikus alaknak tűnt, mint egy szellem, pedig igencsak húsvér ember volt. Az övéről lelógó hosszú, vékony pengéjű, madárszárnyra emlékeztető csontmarkolattal ellátott szablya, a vállán átvetett bőrpánton sorakozó apró kések, és a hátán hordott egykezes nyílpuska láttán nem sokan akarhattak belékötni. Sőt, a teremszolga akár arra is fogadni mert volna, hogy még a fekete bőrcsizma szárában is lapul egy kés. Nem kellett lángelmének lennie ahhoz, hogy rájöhessen, mivel keresheti a kenyerét a fogadó legújabb látogatója: fejvadász volt.
Sahal könnyedén vágott át a napszakhoz és a terem méreteihez képest szokatlan tömegen. Mintha Niquan összes kalandozója, csirkefogója, naplopója és esélylesője ezen a napon tért volna be egy italra, pihenésre, munkát keresve vagy akármi más indokból. Szó mi szó, jóval többen voltak, mint ahogy azt Sahal megszokta. Nem mintha a tömeg gondot okozott volna a számára. Könnyedén kerülgette a mulatozókat és asztalokat. Céltudatosan, gyorsan mozgott. Elhaladt az ócska ülőalkalmatosságokkal elcsúfított söntéspult előtt, és meg sem állt a hatalmas terem egyik távoli pontján álló kicsi, kerek asztal előtt. Ott egy nyurga, ezüstszínű hajú tünde ült, aki éppen a kupájával nézet farkasszemet.
- Üdv L’tril – köszöntötte hangosan Sahal.
A mogorva tekintetű tünde lassan emelete fel a fejét, mintha csak nemtörődömségét akarta volna kihangsúlyozni. Mindez addig működött, míg meg nem látta a csuklya alatt rejtőző arcot, és bele nem nézett azokba az átható barna szemekbe. Megtehette, ültében könnyedén a csuklya alá pillanthatott. A meglepettség kiült kerek arcára.
- Természetanya nevére, te tényleg eljöttél – lehelte, majd körbenézett, nem-e keltett feltűnést. Aztán eszébe jutott, hogy itt talán az se érdekelne senkit, ha felállna és ledöfné Sahalt. Ennek ellenére gyorsan hellyel kínálta a férfit. – Ülj le!
Sahal kihúzta az egyik széket, majd L’tril mellé telepedett.
- Mondtam, hogy jövök.
- Igen, csak… Ha nem ismernélek, azt hinném, bolond vagy. Rien és az öccse akkora vérdíjat tűzött ki a fejedre, hogy még egy féllábú, félkarú süketnéma vak is megpróbálna megölni, ha felismerne.
- Ezért öltöztem ki így – mutatott végig magán.
- Mindig így öltözöl.
- Ez benne a csel – elvigyorodott. – Senki sem hinné, hogy ostobaságomban mindenféle álca nélkül jönnék Niquanba, így senki sem gondolja, hogy eme gúnya alatt tényleg én vagyok.
- Ez épp oly zavaros, mint amilyennek hangzik – legyintett L’tril. Számára úgysem számított, hogy felismeri-e valaki Sahalt, vagy sem. – Azért a helyedben nem sokáig tartózkodnék Niquanban.
- Rien már lehet, el is felejtett – mondta Sahal, bár hangjába nem kevés szkepticizmus lapult.
- Az ember nehezen feledi azt, aki megölte a férjét. – A tünde belekortyolt kupája tartalmába. – Még öt esztendő távlatából sem.
- Mindegy, mire Rien vagy az öccse fülébe jut, hogy itt vagyok, már el is mentem. – Szavaival ellentétben tudta, hogy az alvilágban hírhedté vált testvérpáros, ha eddig nem is, de hamarosan értesülni fog az ottlétéről. – Elintézted, amire a levelembe kértelek? – váltott témát.
- Persze – tette le a kupát az elf kissé felháborodva. – Mikor nem intéztem el neked azt, amire megkértél? Bár meg kell mondjam, nem volt egyszerű… Se olcsó.
- Kifizetem – nyugtatta meg Sahal. – Szóval?
- A lányt egy nem túl fantáziadús nevű klán, a Fekete Hold rabolta el, de ezt nyílván már te is tudod, hiszen beszéltél az apjával, akinek elküldték a fenyegető levelet. Alig pár hónapja ténykednek Niquanban, a Szentesdomb kerületben. Piti haramiák, úgyhogy meglepő, hogy ilyen vakmerő lépésre szánták el magukat – megállt, hátha Sahalnak van hozzáfűznivalója, ám barátja meg sem akart szólalni. Így hát folytatta. – A vezérük valami Nisari nevű némber, állítólag valóságos fúria, sőt, a mendemondák szerint valódi boszorkány, de ez szerintem badarság.
- A búvóhelyük?
- A fal északkeleti részében van, a Szentesdomb kerület peremén. A csatornákon át lehet odajutni, de nem javallom, hogy lemenj utánuk.
- Miért? – vetett L’tril felé kérdő pillantást.
- A fal valóságos labirintus. Több mint ezer éven át épült, a tervezőit rég elfeledték. Ennek köszönhetően ma már senki sem ismeri a falban húzódó alagutak szövevényét. És ha ez még nem lenne elég, szekták, tolvaj- és orgyilkosklánok, meg mindenféle betévedt rémségek lakják.
- Tudom – bólintott Sahal –, köztük a Fekete Hold klán, ami elrabolta Balho Lank, a Harmónianegyed nemesurának leányát.
- Tény, de miért kell neked a fészkükbe menned? Csald ki őket csellel, ahogy szoktad.
Sahal halkan kuncogott L’tril szavai hallatán.
- Az ilyen bandák tagjai sohasem jönnek a felszínre egyszerre, főleg nem a túszukkal. – Kényelmesen hátradőlt a székében. – Siena Lankot az odújukban rejtegetik, hát ott kell keresnem.
L’tril kénytelen-kelletlen elfogadta Sahal érvét, majd felhörpintette kupája tartalmának maradékát. Aztán gondterhelten rákérdezett arra, amit Sahal valószínűleg már a kezdetek óta gyanított.
- Ugye tudod, hogy az a leány valószínűleg már rég halott? Szerintem sosem érte el klán búvóhelyét. Elrabolták, útközben megerőszakolták, aztán elvágták a torkát és otthagyták valahol a csatornákban.
- Igen – bólintott Sahal rezignáltan. – Az apjában is felmerült. Éppen ezért szól úgy a megbízatásom, hogy ha Siena halott, az elrablóit mindegyszálig kaszaboljam le. Persze, ha életben van, akkor is meg kell ölnöm őket, csak kevésbé embertelen módon.
- Tehát nem csak a lány megmentése a feladatod, hanem mészárlást is kell rendezned – összegezte L’tril. Ez kicsit nehezíti a dolgát, de legalább már értette, hogy barátja miért fegyverkezett fel ennyire.
- Pontosan.
- Jól van, benne vagyok. – Azzal szavai nyomatékosítása végett lesöpörte a kupát az asztalról.
- Ezt hogy érted? – lepődött meg Sahal.
- Veled tartok. Elég jól ismerem már a falat ahhoz, hogy ne tévedjek el, szóval hasznos lehetek. Nem utolsó sorban, ketten gyorsabban elpusztíthatjuk a Fekete Holdat, mintha egyedül szálnál szembe velük. – Felállt, majd széles mosollyal az arcán hozzátette. – Különben is, mikor legutoljára nélkülem cselekedtél, magadra haragítottál egy nőt, aki máig meg akar ölni. Nem engedhetem meg, hogy ezt a hibát újfent elkövesd.
- Mindezt pusztán baráti jóindulatból? – fonta össze a karját a mellkasa előtt Sahal, gyanakvóan méregetve a tündét.
- Fityfenét. Ha sikerrel járunk, a fizetséged egynegyedét kérem. Merő baráti jóindulatból – tette hozzá vigyorogva.
Sahal elgondolkodott az ajánlaton. Erre nem számított. Azt hitte, hogy L’tril a tavernában fogja megvárni, és nem jön vele. De úgy tűnt, a tünde máshogy képzelte el a dolgokat. Nem számított. Végül is L’tril óhaja nem ütközött a terveivel, legfeljebb még jobban résen kell lennie. Rábólintott az ajánlatra.
- Áll az alku – állt fel, és csapott bele az elf tenyerébe. – Menjünk.
A csatornába lejutni nem okozott gondot. A páros lóra pattanva hamar maga mögött hagyta az Átszelő sugárutat, majd az Utazók negyedét is. Lehetőség szerint mellékutcákon haladtak, nehogy néhány rosszakaró szempár megakadjon Sahalon. Mivel ez lassította az útjukat, mire elérték a Szentesdomb kerületet a nap már a horizonthoz közeledett.
- Mindjárt leszáll az éj – állapította meg L’tril a nyilvánvalót, miközben leugrott a lováról. – Biztos le akarsz oda menni?
- Itt lennék, ha nem lenne az? – kérdezett vissza Sahal, mintegy válaszul.
L’tril csüggedten megrázta a fejét. Bár kellett neki a pénz, nem fűlött a foga ahhoz, hogy éjnek évadján a csatornákat, és legfőképpen, a fal alagútjait járja. Még nappal is veszélyes lemerészkedni ezekbe a szem elől rejtett járatokba. Ennek ellenére panasz nélkül tette a dolgát. Először elhelyezte egy lekötelezettjénél a lovaikat, nehogy azoknak lába kéljen, míg odavannak, majd odavezette a csatorna egyik rejtett lejáratához Sahalt.
- Ugye tudod, hogy ott lent mocskos lesz a szép fehér ruhád? – gúnyolódott a tünde, miközben felnyitotta a lejárat rácsos ajtaját.
- Igen – fintorgott Sahal. Nem volt baja a kosszal, ellenben a mosással. Hófehér gúnyája titokzatossá tette, de a tisztítása rémálom volt.
A csatornába egy lépcsősor vezetet. Mielőtt lementek, L’tril lelopott egy égő fáklyát a közeli ház faláról, majd Sahal kezébe nyomta.
- Én látok a sötétben, te nem – mondta, azzal elindult lefelé.
Ha volt valami, ami Nagyvilág városaiban hasonlított, akkor azok a csatornák. Akárhol is merészkedik le az ember a földalatti alagutakba, mindig ugyanazt a mocskot találja. A sötétben a fáklya lángjának megnyugtató fénye gusztustalanul nyálkás falakról verődött vissza. Gyomorforgató bűz terjengett a levegőben, de olyan, amit ha megérez az ember, komolyan elgondolkodik a következő levegővételen. Na és persze az elmaradhatatlan térdig érő szennyvíz, amit egy hét mosakodás után is érezni lehet a bőrön.
- Undorító – nyögött fel Sahal, miután belelépet a szennyvízbe. Ezen a helyen egy talpalatnyi száraz út sem volt, vagy ami igen, az is omladozott, így biztonságosabbnak tűnt inkább a víznek kialakított járatban végigmenni, nem az azt övező járdán.
- Én ilyen helyen nőttem fel – mondta cseppet sem nosztalgikus hangon L’tril.
- El is kapott a honvágy, mi? – vetette oda Sahal.
Jól ismerte az elf élettörténetét. Már a szülei is Erionban nőttek föl, így az emberek hatása mondhatni törzsgyökeresen beléivódott. Nem csoda hát, ha tündejellemvonásokat csak elvétve lehetett nála felfedezni. L’tril sajátos helyzetét ráadásul tovább rontotta néhány tolvaj, akik megölték a szüleit. Eztán L’tril az utcára került, ott ismerte meg a csatorna és a fal zegzugait, a földalatti élet rejtelmeit. Ezt kihasználva sokáig besúgóként ténykedett, és sorra adta fel a különböző szektákat, meg klánokat a városi őrségnél, esetleg a konkurens bandáknál. Később saját maga által rajzolt térképekkel kereskedett, majd végül a két vállalkozást keresztezve vált azzá a híres-hírhedt tündévé, aki napok alatt képes volt felkutatni a gazdagabb házakba vezető titkos menekülőjáratokat, a szekták búvóhelyeit, vagy bármit, ami a föld alatt, netán a falban volt elrejtve. Sahal öt esztendővel ezelőtt szintén L’trilnek köszönhetően jutott be Rien és a férje házába.
Beléptek egy olyan alagútba, melynek egyik fala részben leomlott. Kisebb, szűkebb járat vezetett felfelé. Besorjáztak a vágatba. Az omladozó talaj ellenére gyorsan átjutottak a falba, mely pókhálókkal, porral és mocsokkal teli alagútjai dacára is üde változatosságot nyújtott a csatornához képest. Ráadásul a falakon szabályos közönként egy-egy fáklya égett, amiket az átjárót sűrűn használó haramiák helyezhettek el. Sahal eldobta a saját fáklyáját, majd L’tril után eredt.
- Légy éber – szólt hátra az elf két-három sarokkal később. – Ez már a Fekete Hold területe – azzal előhúzta a hátán átvetett tokból a kardját.
Sahal egyetlen bólintással tudomásul vette L’tril szavait, de még esze ágában sem volt fegyvert ragadni. Nem számított arra, hogy a klán tagjai nekik esnek, legalábbis nem azonnal. Sőt, éppen ellenkezőleg, úgy vélte, hogy a Fekete Hold vezére egyáltalán nem fog támadólag fellépni.
Befordultak egy omladozó folyosóra. Falain számtalan repedés tátongott. Egyik-másik alig volt vastagabb egy kard pengéjénél, míg némelyikbe akár egy ember is elbújhatott. És Sahal ösztönei úgy vélték, hogy el is rejtőzött néhány kellemetlenkedő alak. Gyanúja igazolást nyert, mikor a folyosó közepén járva mindkét oldalról két-két tagbaszakadt, kardot vagy bárdot szorongató férfi ugrott elő a nagyobb résekből.
- Megállni! – huppant eléjük egy köpcös fickó. – Bemerészkedtetek a Fekete Hold klán területére…
- Jó-jó – vágott a szavába Sahal. – A vezéretekkel akarok beszélni. Vezess hozzá, de ízibe!
A köpcös meglepettséget és dühöt sugárzó tekintettel méregette a fejvadászt. Nem szerethette, ha mindenféle jött-ment betolakodók ugráltatták. Mégis, igaz kelletlenül, de teljesítette Sahal óhaját. Úgy tűnt, parancsot teljesít; nyílván nem Sahalét. Viszont lerítt róla, hogy az első adandó alkalommal elvágná ennek a fehérköpenyes senkiházinak a torkát.
- Jertek – intett, majd egyik társával elkísérte Sahalékat a búvóhelyükre, míg a másik két tolvaj visszamászott a falak réseibe.
A Fekete Hold rejteke egy kétszintes, kör alakú csarnok volt. A mennyezetet széles, töredezett kőoszlopok tartották, melyekre fáklyákat akasztottak. A felső korfolyosóra jobb és baloldalt is egy-egy lépcső vezetet. Az alsó szintről négy további folyosó indult ki, azon kívül, amelyiken át bejöttek. A kijáratok között apró, sötét, börtöncellákra emlékeztető szobák sorakoztak. Az egyiket rácsok zárták el, mögüle hátborzongató morgásokat lehetett hallani. A felső szinten Sahal további szobákat vélt felfedezni, illetve még két kivezető folyosót. A lépcsők árnyékában különféle értéktárgyakat zsúfoltak össze.
Sahal a figyelmét eztán a Fekete Hold klán tagjaira irányította. Ötöt számolt a felső szinten, hetet az alsón. Legalábbis ennyit látott. Plusz ott volt a köpcös, a társa, meg a két őrszem a résekkel teli folyosón. Tizenegy férfi, kik közül egy törp volt; és négy nő. Közös jellemzőjük, hogy tetőtől talpig koszosak, valamint sebhelyekkel tarkítottak voltak, tetejében szakadt ruhát viseltek. A két betolakodó érkezésére különféle fegyvereket ragadtak magukhoz.
- Nisari, itt van, akit vártál! – kiáltotta el magát a köpcös bandita, aztán szembefordult Sahallal. – Egyetlen rossz mozdulat és véged.
- Majd odafigyelek – vetette oda Sahal nem csekély gúnnyal. Szerette a felidegesített ellenségeket, akik így általában indulattól fűtve és nem ésszel harcoltak.
A köpcös, lenyelve mérgét, elhátrált a párostól. A fejvadász nem is szentelt neki több figyelmet, inkább a felettük húzódó körfolyosó peremén megjelenő nőre pillantott. Azonnal felismerte. Hosszú, hátrafogott vörös haj, kerek arc, kacér barna szempár, széles vállak, tekintetvonzó keblek, izmos fenék, formás combok. És a környezethez képest patyolat-tiszta, selymes tapintásúnak tűnő bőr. Egyetlen dolog volt csupán, amivel nem rítt ki társai közül, mégpedig a viselete: mellény, szoknya és térdig érő bőrcsizma, mindegyik bőrből varrva. Ám még ezeken is látszott, hogy nem egy olcsó szabó kontárkodta össze, hanem Niquan legjobb mesteremberei készítették. Akárcsak az egykezes kardot és a hárító tőrt, melyekről Sahal egyetlen pillantás után tudta, hogy legalább olyan tehetségek kovácsolhatták, mint az ő szablyáját.
- Ianama Sahal Ben – mondta a nő, miközben elindult lefelé a lépcsőn. Mozgása kecses volt, mint egy elfé.
- Csak Sahal Ben, ha kérhetem – mondta kissé morózusan, miközben igyekezett olyan megdöbbentnek látszani, amennyire csak tudott. – Te pedig Siena Lank volnál, ha nem tévedek. Ez aztán a nem várt fordulat, de legalább megmagyarázza az eltűnésed körüli rejtélyeket.
- Errefelé inkább Nisariként ismernek, de alapvetően nem tévedsz. – Megállt Sahal előtt. Kinyúlt, és könnyed mozdulattal lesodorta a férfi csuklyáját a fejéről. Egy jóképű, halványbarna bőrű arc bukkant elő, éjfekete, göndör fürtökkel. – Úgy hírlett, hogy egy sebhely torzítja el az arcod, és azért viselsz mindig csuklyát.
- A sebhely az ügyetlenek bélyege. – Nem titkoltan az őt méregető kompániának címezte szavait. – A csuklya pusztán praktikus, titokzatossá tesz, és nehezen felismerhetővé. Nem mellesleg véd a széltől, esőtől, hidegtől.
Siena elmosolyodott. Tetszett neki a férfi hidegvére.
- Milyen rejtélyekről beszéltél?
Sahal úgy kezdett mesélni, mintha csak az időjárásról fecsegne.
- A szobádban hagyott nyomok, bár elrablásra utaltak, az apró részletek megzavarták az összképet.
- Mint például?
- Az üvegszilánkok szóródása, vagy például az, hogy a szobában nem volt sárnyom, pedig az állítólagos elrablásod napján esett.
Siena elismerően bólintott.
- Jó megfigyelő vagy. Ugyanakkor mégis besétáltál a csapdámba.
- Önként és dalolva – ismerte be Sahal. – Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ez valójában az én csapdám – mutatott körbe, miközben elégedetten konstatálta az arcokra kiülő meglepettséget. Válla fölött L’trilre pillantott. – Sejtettem, hogy drága barátom lepaktált veletek. – A tünde sápadt bőre, ha lehet, még fakóbbá vált. – Sajnos hajlamos az árulásra.
L’tril álla leesett a hallottaktól.
- Honnan veszed ezt? – tudakolta vehemensen.
- Csak két ember tudta, hogy én öltem meg Rien férjét. A megbízóm és te. A megbízóm aligha adott volna fel Riennek, így maradtál te – visszafordult Sienához. – Úgy terveztem, hogy idevezet, eztán végzek vele, majd az elrablóiddal, és végül megmentelek. Be kell valljam, kicsit félrecsúsztak a dolgok, de még nem végzetes a helyzet.
- Gondolod? – nevetett fel Siena. – Akkor szerinted mi a végzetes? – Közelebb lépett a fejvadászhoz. – A mi tervünk is olyan egyszerű volt, mint a tiéd. Miután L’tril megkeresett minket, megegyeztünk, hogy idevezet téged, mi elfogunk vagy megölünk, az ellenállásodtól függően, aztán átadunk Riennek a jutalomért cserében.
- És végül osztoztok – fejezte be Sahal.
- Pontosan – azzal a nő elhátrált a férfi elől és intett az embereinek. Azok, mintha csak egyetlen tudat által irányított test lennének, fegyvereiket lengetve megindultak Sahal felé. – Most pedig, jöjjön az üzlet. Pontot tehetünk e szövevényes ügy végére tisztán vagy véresen. Be kell valljam, nem kenyerem az erőszak, így jobban örülnék, ha megadnád magad.
- Sajnos azt nem tehetem. Számomra egy megbízás kétféleképpen érhet véget. Elvégzem vagy megölnek – mondta Sahal a közeledőket fürkészve, de még nem nyúlt a kardjáért.
- A te döntésed – vont vállat Siena, majd elindult felfelé a lépcsőn. – Ez esetben ég veled.
- Elnézést! – kiáltott közbe L’tril, mielőtt az indulatok elszabadultak volna. Minden tekintet felé irányult. – Bocsánat, hogy közbeszólok, de azt hiszem, ez az az idő, amikor el kell áruljam ama szomorú tényt, hogy az alku rám eső részét néminemüleg módosítottam.
- Mit csináltál? – torpant meg Siena a lépcső közepén.
A klán tagjai is megálltak, és zavarukban hol L’trilre, hol Sahalra, hol a vezérükre pillantottak. Ölni akartak, de hirtelen nem tudták, kit is kéne lemészárolni.
- Az a helyzet… – A tünde átlesett a válla fölött. A folyosó vége felől zajokat hallott. Pár pillanat és az emberek is meghallhatják. – Szóval az a helyzet, hogy én átadom Riennek Sahal fejét, míg értetek a városőrség parancsnoka fizet tisztes összeget. – A zajok egyre erősödtek, és ami fontosabb, egyre közelebbről jöttek. Az idegeskedő tekintetek alapján már az emberek is hallották a közeledő katonák hangját.
- Nos, erre tényleg nem számítottam – szólta el magát Sahal kissé nyugtalanul. Most először igazat mondott.
- Tőled tanultam – kezdett hátrálni önelégült arccal a folyosó felé L’tril. – Terelj össze annyi prédát, amennyit csak lehet, majd öld le őket egyszerre.
- Örülök, hogy sikerült átadnom valamit a tudásomból – forgatta a szemét Sahal, majd a L’tril háta mögött megjelenő katonák láttán előrántotta kardját.
- Meneküljetek! – kiáltotta Siena, miközben futásnak eredt a lépcsőn.
De hiába figyelmeztette társait, azoknak esélyük sem volt. Egy kisebb sereg türemkedett be a L’tril mögötti bejáraton, majd estek neki a tolvajoknak. A Fekete Hold klán tagjai közül csak néhány próbált menekülni, a többi inkább szembeszállt a harcosokkal.
Sahal terveiben se a menekvés, se a harc nem szerepelt. Ennélfogva inkább kitért a felé sújtó kétkezes bárd elől, ami nagyot csattanva vájt bele a kőpadlóba, majd kardjával végighasított a zsoldos hátán. Eztán Sahal, rájővén, hogy esélye sem lesz, ha a tolvajok gyorsabban hullnak el, minthogy ő kirángatná Sienát a csarnokból, megindult az elzárt szoba felé, melynek sötétjében valami egyre vadabb morgásokat hallatott. Mikor elérte, kardjával leszelte a vastag lakatot, aztán megragadta a rácsos ajtót és feltárta. Azután futott, mint a nyúl, mert kiderült, hogy a cellába három ghoult zártak.
Sahal inaszakadtából loholt, miközben azon átkozódott, hogy hogyan találhatott ki ilyen hibbant ötletet. Ekkor tudatosult benne, hogy a ghoulokra jellemző rothadó bűz egyre erősebb. Ami egyvalamit jelentett: az egyik egészségtelenül közel került hozzá. Oldalra vetődött, éppen csak elkerülve a mögötte szaladó lény lesújtó karmait. Tempóján cseppet sem lassítva megrohamozta a falat, és kihasználva annak egyenetlenségeit, repedéseit, mint valami emberi pók, felmászott rajta a második emeletre. Pechére nem elég gyorsan. A ghoul utolérte, felugrott és megragadta a férfi bokáját.
Sahal egyensúlyát vesztve elzuhant. Keményen nekicsapódott a korfolyosó peremének, mire a kardja kirepült a kezéből. Utána kapott, ám a lábán lógó szörnyeteg súlyától csúszni kezdet, így nem törődhetett a fegyverével. Kapaszkodót keresett. Szerencséjére az ujjai éppen befértek egy hasadékba. A ghoul persze nem volt hajlandó feladni, inkább ráncigálni kezdte Sahal lábát, miközben igyekezett belemarni. A vastag csizma azonban eléggé strapabíró volt ahhoz, hogy rövid ideig képes legyen ellenállni a karmoknak.
Sahal kinyúlt a kardjáért, de nem tudta elérni. S ha a keze nem nő meg hirtelen a duplájára, nem is fogja megkaparintani. A lény egyre hevesebben ráncigálta a lábát, míg az ő fogása minden rántásnál gyengült. Gyorsan ki kellett találnia valamit.
Hirtelen velőtrázó sikoly tört fel a ghoulból, egyúttal eleresztette a bokáját. Sahal nem teketóriázott, még csak nem is nézett le, hogy megtudja, mi is történt. Azonnal felrántotta magát a folyosóra. Felkapta a kardját, és csak eztán nézett vissza. A szörnyeteg hátából hatalmas, kétfejű bárd állt ki, a test mellett pedig a köpcös tolvaj állt, aki bekísérte őt és L’trilt a Fekete Hold rejtekébe. A férfi kirántotta fegyverét a dögletes bűzt árasztó teremtményből, majd lesújtott a nyakára, elválasztva a halálfejszerű koponyát a rothadó testtől.
- Vidd innen Nisarit, ez nem neki való hely – kiáltott fel Sahalnak, majd megperdül és nekirontott a második ghoulnak, amely éppen három zsoldost marcangolt széjjel.
- Kösz – mondta hálásan Sahal, bár a köpcös már nem hallhatta.
Körbenézett a csarnokban. L’tril eltűnt, valószínűleg a zsoldosok benyomulásával egyidőben kivonult a teremből. A martalócok fele odaveszett, a tolvajok közül már csak a köpcös, a törp és az egyik nő volt talpon. Ezek hárman éppen egy ghoult daraboltak fel. Az utolsó lény a köpcössel hadakozott.
Halálsikoly csapta meg Sahal fülét. Odafordulva megcsodálhatta, amint egy zsebrák összeesik, mellkasán hosszú véres vágással. Siena végzett vele és éppen szembefordult a második rátörő zsoldossal. A lány ügyes vívónak bizonyult, mesterein forgatta a kardját és a hárítótőrt. Ravasz riposzttal hamarjában átvette ellenfelétől az irányító szerepet, majd gyors szúrások s vágások keretében a körfolyosó széléig szorította ellenfelét. A férfi ezen a ponton megpróbált gyors, lerohanásszerű támadást indítani, ám Siena minden csapását hárította. Tudása fürgeségre, valamint hajlékonyságra épült, imígyen jobban ki tudta használni könnyű kardját és tőrét, mint a zsoldos a saját elnagyolt fegyverét. A lány kecsességéhez képest a katona egy medve sutaságával küzdött.
Siena újfent magához ragadta a támadás jogát, ezúttal véglegesen. Előre döfött kardjával, amit a zsoldos kénytelen volt hárítani. A két fegyver összecsapott, mire a nő a tőrével lecsapott a férfi pengéjére, és megakasztotta a keresztvasnál. A mozdulatsor zárásául felrántotta a kardját. A zsoldos próbálta kiszabadítani a saját fegyverét, ám a tőr biztosan tartotta. Siena pengéjének hegye végighasított az arcán. A fájdalom hatására ösztönösen hátraugrott, ahol azonban az üres térség fogadta. Háttal előre lezuhant az alsó szintre, egyenesen rá az egyik kincses halomra. Hogy meghalt-e, vagy sem, azt Siena nem tudta megállapítani, de nem akart felkelni, az biztosnak tűnt.
- Mennünk kell – mondta Sahal mögé lépve, a helyzethez képest nyugodt hangon.
Siena megfordult. Az arcán végigsuhanó csalódottságból ítélve nem örült Sahalnak.
A fejvadász nem vesztegetett több szót a lány meggyőzésére, karon ragadta és a legközelebbi kijárat felé kezdte vonszolni.
- Hé! Várj!
- Nincs mire várni – fordult szembe vele Sahal. Arcára düh ült ki. Az események nem teljesen alakultak úgy, ahogy szerette volna. – Az embereid majdnem mind meghaltak vagy elmenekültek. A ghoulokkal mindjárt végeznek, és aztán mi jövünk. Ennyi katonával pedig nem tudunk egyszerre megküzdeni. El kell tűnnünk, mielőbb, hogy ne is követhessenek.
Siena elkeseredetten lenézett a csarnokba. Sahalnak igaza volt. Az utolsó ghoul is kimúlt. Klánjából már csak a köpcös és a törp volt életben, akik éppen tucatnyi zsoldossal csaptak össze. Állták a sarat, de pillanatok kérdése, és a túlerő szó szerint felőrli őket. A Fekete Holdnak vége, akárcsak neki, ha ott marad. Esélye sem lesz megmagyarázni a zsoldosoknak, hogy kicsoda ő valójában. Ugyanúgy végeznek vele, mint az embereivel. Kelletlenül visszanézett a türelmetlenül várakozó Sahalra.
- Tűnjünk innen – egyezet bele, majd futásnak eredt.
Sahal szó nélkül követte, jól tudván, merre igyekszik a nő.

***

Sahal és Siena távozása után hamar elült a csata. A köpcös és a törp utolsó leheletükig harcoltak, de végül mindketten elestek. Az embert hátulról döfték le, a törpöt pedig lefejezte egy felbőszült zsoldos. L’tril is visszatért a csarnokba, és önelégülten vette tudomásul, hogy a Fekete Hold klán tagjainak nagy része holtan fekszik a földön. Aztán az elégedettséget félelem és düh vette át, mert akármerre kutatott, két holtestet csak nem lelt meg.
- Hol vannak? – szaladt fel a második szintre. Ott se lelte meg a keresett testeket. – Hol van Sahal Ben és Nisari?
- Kicsodák? – kérdezte az egyik zsoldos a közelében.
- A fejvadász és a klán vezére! – üvöltötte haragosan L’tril, enyhén remegő hangon. Kék szemeivel továbbra is a csarnokot fürkészte, hátha valamelyik rejtett lyukban meglátja a két élettelen testet. – Az a gyönyörű embernő, meg a fehérköpenyes orgyilkos.
- Ja – csapott a homlokához a zsoldos. – A köpenyest elkapta valamelyik ghoul, ott… – mutatott az egyik fal felé, ám ott csak a szörnyeteg maradványait látta, emberi holttestet nem. – Vagyis… Láttam, mikor az a bestia rácsimpaszkodott. Biztosra vettem, hogy elkapta.
- Márpedig úgy tűnik, mégsem. – L’tril kétségbeesetten nézett végig a kijáratokon. Fülelt, hátha meghalja valamelyikben a lépteiket, de az alatta nyüzsgő zsoldosok ricsaja miatt ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Ráadásul már rég kikerülhettek még egy tünde hallótávolságából is.
- A természet minden kincsére! – sipákolta remegő hangon, a kétségbeeséssel küszködve. – Elmenekültek! – Ez pedig azt jelentette, hogy Sahal bármikor felbukkanhat és elvághatja a torkát. Hacsak… A hirtelen jött ötlet elűzte a kétségbeesést és újra elégedettség töltötte el. Talán mégiscsak megkapja a pénzét.
Sarkon fordult, és kisietett arra, amerről alig pár perccel ezelőtt Sahallal bejöttek.