Idegen

Az alkonyi égbolt a vér ezernyi árnyalatában pompázott, bíbor fényt szórt a világra, az árnyékokat pedig mélyfeketévé, rettenetessé tette; Illyn azonban tündökölt, vörös selyemköntösbe burkolózott, a legmagasabb épületek homlokára tüzes koronát csókolt a haldokló nap. A Táncok Városa, igen, illett hozzá a név, gyönyörű volt, szinte vonzotta a tekintetet, és örökké nyüzsgött, sosem nyugodott.

A férfi megszaporázta lépteit, puha csizmája narancsos porfelhőket kavart föl. Foltos kancája engedelmesen ballagott mögötte, fehéres-rózsaszín orra mulatságosan mozgott ide-oda, mintha a nyulakat utánozta volna − ő is örült, hogy végre hazatérnek.

A délkeleti fekvésű Vándorok Kapuja előtt azonban nem várt akadályba ütköztek. A négy láb vastag, kétszárnyú tölgyajtó előtt két őr posztolt, egy meglehetősen visszataszító lidérc és egy tagbaszakadt bestia.

− Mit akarsz? − kérdezte szörcsögve a lidérc, szemmel láthatóan a furcsa páros eszesebbik tagja. Szürkészöld, nyálkás testét csak egy megviselt ágyékkötő fedte, egyik karmos mancsában hat láb magas lándzsát szorongatott, a másikkal minden különösebb szégyenérzet nélkül vakarózott.

Nai illa rho, mela? [Mit gondolsz, eláruljuk nekik?] − fordult az idegen a lovához. A kanca valamivel kisebb és zömökebb termetű volt, mint az átlagos hátasok, és valószínűleg értelemből is több szorult belé, mert felnyerített, amit könnyedén lehetett nevetésként értelmezni. − Békét és nyugalmat, de elsősorban szabad bejárást a városba. Sietős a dolgunk, átengednél?

A lidérc abbahagyta a vakarózást, majd alaposan végigmérte az előtte állót. Öltözéke kopottas volt, hosszú lábára fekete nadrág simult, felsőtestén hasonló színű inget, azon bőrmellényt viselt, a vállára pedig sötétbarna, csuklyás köpenyt terített − átlagos kalandorgúnya, bár a délvidék forróságához túl vastag, az idegen homlokán verejték gyöngyözött. A határozott állkapocs és a nemes vonalú sasorr azt súgta, nem közönséges családfával büszkélkedhet.

− Nem tetszel nekem, utazó. Ki vagy?

− Ez és az. − A férfi gunyorosan hunyorított. − Na és ti?

− A nevem Szaft, ez a bumburnyák pedig Bűzös, ha nagyon tudni akarod. Még egyszer megkérdezem: ki vagy? Fajzatokat és mágusvérűeket nem engedünk be, Rhadegar nagyúr parancsa.

Valan oher lii gier. [Sok minden megváltozott.]

− Szaft, ez a vándor a Régiek nyelvén beszél! − bömbölte a bestia. Bozontos, ápolatlan bundájából orrfacsaró bűz áradt, vadkanagyarai közül pedig egy szerencsétlen sorsra jutott hal rothadó feje kandikált ki.

− Én is tudom, te féleszű! − reccsent rá a lidérc, mérgében újrakezdte a vakarózást. Csipás szemét le sem vette a látszólag ártalmatlan idegenről. − Mindegy, ki vagy, ha valamelyik nyamvadt ősödnek köszönhetően mágusvér folyik az ereidben, rá fogunk jönni.

Lándzsáját a falnak támasztotta, piszkos ágyékkötőjéből egy gyűszűhöz hasonló, hegyes kis fémtárgyat halászott ki.

− Nálunk jobban senki sem ért a vérhez. A tiéd vajon finom, vándor? Vagy keserű, mágiától csípős?

− Két napja megkóstolt egy sziklabújó az Érc-gázlónál − mutatta a gyógyulásnak indult harapásnyomot a karján −, de elfelejtettem megkérdezni, ízlettem-e neki.

Szaft mérgelődve odakacsázott a férfi mellé, mocskos mancsával megragadta a másik karját, és tessék-lássék módon fölgyűrte az ingét. A hegekkel bőségesen díszített bőr legnagyobb részét egy színpompás nektármadár [kolibri] képe foglalta el, zöldeskék, aranysárga, ezüstfehér és tűzpiros vonalak.

Grrahha yire... [Nagyjából annyit tesz: Mocskos b*zi...] − morogta az orra alatt, mire Bűzös nyálat köpködve felhorkantott. Az idegen meg sem rezdült a sértés hallatán, pedig elég jól ismerte a lápiak nyelvjárását. Szelíd mosollyal tűrte, hogy a lidérc a bőre alá mélyessze a kis fémkarmot, de akkor már elfintorodott, amikor a visszataszító színű, ragadós nyelv a pontnyi sebhez ért.

− Na, hogy ízlik? − kérdezte a férfi, mintha csak egy tál halpörkölt felől érdeklődne.

− Éppolyan idegesítően édes, mint te − köpött a lidérc, majd visszasomfordált a nagydarab bestia mellé. − Tűnés befelé!

A vándort nem kellett biztatni, hátasát maga után vezetve ráfordult a Pörhöly útra, ami a Kaputól egészen Illyn szívéig húzódott. Amikor elhaladt a két őr mellett, szívélyesen rájuk mosolygott, mintha az égegyadta világon minden rendben lenne.

Mire a nap utolsó sugara is a horizont alá bukott, ott állt a Kékhajú Lány ajtaja előtt. A kis fogadó szinte semmit sem változott azóta, hogy legutóbb itt járt.

Hoga mabkela derihe [Helyezd magad kényelembe] − veregette meg a foltos kanca oldalát, majd belökte a tengerkékre mázolt ajtót.

Odabent kellemes hűvös fogadta. Az egyik sarokban három rémtetői férfi beszélgetett egymással, hosszú haj- és bajuszfonataik végét szörnypofákat mintázó érmék díszítették. Nem messze tőlük városi kereskedők egy csoportja üldögélt, gazdagon hímzett, finom ruhát viseltek, mindnek kreolszín bőre volt.

− Nocsak, téged is látni errefelé? − kiáltott fel széles vigyorral Fűzkása, a fogadós, amikor észrevette, ki érkezett.

− Olykor − mosolygott a vándor, miközben helyet foglalt a többiektől legtávolabbi asztalnál. − Ha volna egy kis napborod, megköszönném, a híreket méginkább.

− Kilenc éve ide se toltad azt az úri képed, szúnyog legyek, ha nem telne el ugyanennyi, miközben mesélek!

− Vannak elegen, akik a vérünket szívják, inkább ne zümmögj! − szólt oda neki az egyik rémtetői, aztán visszafordult a társaihoz, elvégre udvariatlanságnak tartotta belekotyogni abba, ami nem az ő dolga.

Fűzkása letelepedett az utazó mellé, egy formás fakupába napbort öntött. Az ital arany-vörös volt, egyszerre hűtötte és égette a vándor torkát, amikor felhajtotta.

− Igazából csak egyvalami érdekelne. Őméltósága komolyan gondolta ezt a komédiát a kapunál? Az a lidérc éppannyira fajzat, mint a többi, akiket nem enged be a városba. Egyáltalán kinek jó, ha kitiltják őket?

− Amióta nem tehetik be a lábukat a falakon belülre, minden csak rosszabbodik. Emlékszel az öreg Fogardra? Ő negyedrészt bőrjáró, a nagyapja valami loncsos madár képében mindig ott repkedett a feje fölött, a lányaim meg bolondultak a kincsekért, amiket a mester nyugatról hozott. Tasha egyszer egy egész ládával állított haza. Most meg itt rágják a fülemet, hogy szerezzek nekik zöldmájvirágot és éjangyalvért. Honnan a csudából, ha senki sem hoz?

− Rhadegar mindig is inkább a gyűlöletére, semmint a józan eszére hallgatott.

− De ez téged sosem gátolt meg abban, hogy az árnyéka legyél. Gondolom, hozzá igyekszel − jegyezte meg szemrehányóan Fűzkása.

− Hozzá, és két baráttal kevesebbnek kell helyet találnom. − A két nyolcszögletű érme csilingelését elnyelte az asztal lapja. − Nem maradok sokáig a városban, de még benézek. − Kifelé menet aprót biccentett a kereskedőknek és a három rémtetőinek.

Csillagos éjszaka volt, csupán néhány eltévedt felhőfoszlány kóborolt az égen. Már meggyújtották az útszéli lámpásokat, aranyló fényük megvilágította a hazafelé igyekvők arcát.

Miért most hívsz?, kérdezte magától a vándor, mintha választ adhatna a nevében. Annyi éven át hallgattál, hagytad, hadd végezzem el a rám bízott munkát, most mégis itt vagyok. Azt hiszed, megfeledkeztem róla, mit kértél? Vagy újabb vérfoltot akarsz a kardomon?

Rhadegar − az utóbbi időben nagyúrnak szólíttatta magát − úgynevezett palotája egy nagyobbfajta, ízlésesen és lenyűgözően díszített ház volt. A város szívében állt, nem messze a hatalmas vásártértől, ahol még éjszaka is nyüzsögnek a legkülönfélébb vidékekről érkezett árusok és mutatványosok. Tényleg kihaltabb a mágusvérűek nélkül, szomorodott el a férfi.

Besurrant a házba, akár egy macska − vagy épp tolvaj. Rhadegar hálóterme felé vette az irányt, azt remélte, meglepheti, szerette volna látni az ijedséget az arcát, amikor a torkához nyomja a tőrét. Groteszk játék volt, de már sok éve játszották.

− Sokáig tartott − szólalt meg egy reszelős hang a sötétben.

− Éberebb vagy. Legutóbb minden további nélkül besétáltam.

Az árnyak megmoccantak, és az egyik támfal mögül egy idősebb férfi lépett elő. Fekete haját itt-ott ősz szálak díszítették, szeme körül több ránc éktelenkedett, mint kilenc évvel ezelőtt, de erő sugárzott belőle, gőg és megvetés.

− Hozzatok ételt és italt a vendégünknek! − kiáltott. Szavait fürge motoszkálás követte, mintha patkányok rohangáltak volna a házban. Nemsokára két szolgáló bukkant fel, a kisebbik kerek fatálcáján puha, fehér kenyér, egy kis csupor méz és kövér sajtdarabok díszlettek − burkolt célzás az úrtól a szegény vándornak −, a magasabb, vörös hajú lány kezében borral teli kancsó billegett.

− Szervusz, Dreah! − mosolygott rá a férfi a második lányra, mire az olyan vörös lett, mint a tulajdon haja. Ügyetlenül letette a kancsót, meghajolt, majd elsietett.

− Bájos − morogta Rhadegar. − Ha végeztél a cselédeim zavarba ejtésével, esetleg beszélhetnénk.

− Ne itt! − figyelmeztette a vándor. Az idősebb férfi némi habozás után bólintott, és elindult az alagsor felé, ahol távol lehetnek a nemkívánatos fülektől.

***

Dreah épp az edényeket súrolta, amikor meghallotta a dudorászást. Kisebesedett kezét a ruhájába dörgölte, és kíváncsian elindult a hang irányába. A hátsó kertben talált rá az idegenre, a férfi a szökőkút mellett üldögélt.

Lélegzetelállító látványt nyújtott a kékeszölden izzó lámpások fényében. Megszabadult nehéz köpenyétől, mellényétől, ingétől, csupasz felsőtestén táncot jártak az árnyékok; a vékony szíj pontosan a köldöke alatt tartotta a fekete nadrágot. A finom izomcsomók megfeszültek és elernyedtek, játékuk még szembetűnőbbé tette a rengeteg heget. Így inkább halottnak tűnt, mint élőnek, a múlt sebei felfalták egykor hibátlan bőrét, beették magukat a húsába.

− Gondoltam, hogy eljössz − fordult felé a vándor. − Szeretnék beszélni veled.

− Honnan ismersz? − bukott ki a kérdés a lányból.

− Amikor utoljára láttalak, még kislány voltál. Sok év telt el azóta, de a hajad és a szemed elárult.

− Ki vagy? − Félt a választól, egy kicsit talán magától a férfitől is.

− Álmokkal teli kisfiú, csökönyös ifjú és megtört férfi. Büszke harcos, egykori szerető és engedelmes szolga. Soha nem kaptam rendes nevet, édesanyám még a halálos ágyán is Kicsimnek hívott. Néhány barátom Kóborként emlegetett, mert mindig mentem valahová, másoknak egyszerűen Kapitány úr voltam, míg el nem váltak útjaink. Ha rám nem is emlékszel, bizonyára hallottad a meséket a Szürkehátúról.

Dreah kikerekedett szemmel nézte az előtte álló férfit. Az utolsó nevet nagyon jól ismerte, a nyugatról jövők színes történeteiben gyakorta felbukkant egy titokzatos idegen, aki bármikor farkassá tudott változni.

− De... a Szürkehátú csak mese, nem? Úgy értem, ha élt is, legalább száz évvel ezelőtt! − Játszik vele. Mindjárt felnevet, és azt mondja, csupán tréfált...

− Sokszor azt kívánom, bár mese lenne az egész. Akkor nem gondolnék arra, amit elveszítettem. − Keze önkéntelenül is a vállához ért, Dreah látta a megcsillanó hegeket a karján és a mellkasán. Bizonytalanul odalépett hozzá, most magasabb volt a férfinél. Ujjai körberajzolták a nektármadár alakját, elidőztek néhány kidomborodó vonalon.

Még tiszta, de napról napra több benne a vágy. Nem téged akar, intette magát a vándor. Bár úgyis mindegy...

A lány végigsimított a bal mellét keresztülszelő seben, tenyere elidőzött ott, hogy érezze a szívverése megnyugtató ütemét. Miattad sem fog őrültként dobogni, kedves. Amikor a súrolástól száraz, hólyagos kis kéz lejjebb indult, elkapta.

− Ne. − Egyetlen szó, mégis olyan súlyos, hogy Dreah meggörnyedt alatta.

− Akkor mesélj valamit! − Egy pillanatig megint gyermeknek érezte magát, koszos cselédleánykának, aki dacosan felszegett állal követelte magának a történeteket. De már nem volt gyerek, és a férfi kinevette.

− Már minden mesémet odaadtam valakinek. Mit szólnál egy dalhoz? A minovai halászoktól hallottam egy nagyon jó nótát.

A lány bólintott, így hát a vándor dalolni kezdett. Hangján érződött, hogy nem éneklésre teremtették, mély volt, de kellemes a fülnek, minden hamisságtól mentes.

Ismertem egy királyt, szakálla fekete,
Hajóra szállt, vitte ezer katonáját,
De a hajót hívta a tenger feneke,
S most sár borítja a király koronáját.

Ismertem egy pásztort, szegény, jámbor fajta,
De erős férfi volt, megóvta a nyáját,
Míg egy nap az egyik birkája felfalta,
Farkasnak tűnt, ahogy csorgatta a nyálát.

Ismertem egy lovagot, paripája pej,
Kardja acél, címere szép fehér hattyú,
S nem maradt belőle más, csak néhány pehely,
Mikor szíven döfte egy királyi fattyú.

Ismertem egy tolvajt, ügyes kezű kölyök,
Bizony jobban bánt a késsel, mint én magam,
Az vágta le a kezét − egy csonka könyök,
Annyit hagytak neki, elúszott az arany.

Ismertem egy szép szüzet, ezüsthajú lány,
Gyönyörű volt, de elvitte egy szörnyeteg,
Tüzén hercegek főttek, meghalt mindahány,
Bár azt mesélik, herceg vagy szörny, egyre megy.

Ismertem egy csúf vénasszonyt, már több ránca,
Mint foga, démonjegyet hordó boszorka,
Hát a máglyáé lett az utolsó tánca,
Elnyelte a vérszomjas tűz forró torka.

Ismertem egy kétfejű kecskét, biz’ ronda,
Rühös jószág, na meg csak három lába volt,
Ha nem lennél itt, tán őt zárnám karomba,
Érti a dolgát, egy kismadár így dalolt.

Az utolsó strófa sokatmondó vigyort csalt a szája sarkába, de végigénekelte. Dreah úgy érezte, napokig el tudná hallgatni a hangját.

− Tényleg vannak kétfejű kecskék? − Amint kimondta, meg is bánta a kérdést, arcát újra vörösre színezte a zavar. Pirulása szemmel láthatóan mulattatta a férfit, mert egy pillanatra megfeledkezett magáról, és az ölébe húzta.

− A halász, aki rímbe szedte őket, bizonyára részeg volt a tengervíztől. De ha vannak is, kétlem, hogy olyan ügyesek lennének az ágyban − kacsintott rá a lányra, mire az zavartan fészkelődni kezdett. Egy szempillantás múlva azonban rémülten megdermedt.

− N-ne... Nem lehet... − Kezét a szája elé kapva felpattant, mintha megégették volna, szeme tágra nyílt az iszonyattól. Hogy lehetett ilyen ostoba? Rá kellett volna jönnie...

Amikor a vándor az ölébe vette, ő nem érzett semmit.

Tagjaiba remegés költözött. A férfi a tekintetét kereste, próbálta megnyugtatni.

− Most már érted, mire gondoltam? − kérdezte csendesen. − Egykori szerető...

− De miért?!

Még neki magának is gondolkodnia kellett rajta. − Így szolgálok. Mint a papok, akik nem vesznek maguknak feleséget, és égi fényeket képzelnek minden asszony helyére, hogy legyőzzék a kísértést. Valamikor harcos voltam, most pedig néma árnyék. Az árnyékoknak nem szabad elcsábulniuk, még egy percre sem. Ezt az verte belém, akit te uradnak nevezel. − Arca elborult, de egy pillanattal később ismét csak szomorúságot tükrözött. − Gyere ide! − kérte szelíden, ám nem hitte, hogy a lány megmozdul.

Dreah, mintha álmodna, lassan közelebb lépett. Reszketése elmúlt, a félelem és a harag azonban vele maradt. Nézte az előtte ülő férfit, akiben már nyomát sem látta a büszkeségnek, a tűznek. Megtört, emlékeztette magát keserűen.

− Nem kérek a szánalmadból − figyelmeztette lágyan a hang, ami az előbb királyokról, lovagokról és gyönyörű leányokról énekelt neki. − Soha nem kértem senkiéből.

Letérdelt mellé; ilyen közelről a férfi szeme inkább kéknek tűnt, mint szürkének, két titokkal teli tavacskának, amibe szívesen belevetette volna magát. Arcát gyengéden a fekete nadrágba bújtatott combokra fektette, szája sarkában apró mosoly bujkált, amikor egy heges kéz a hajába túrt.

Már nem érezte zavarban magát, nem félt. Azt hiszem, nem sokan tudnak róla. De velem megosztotta a titkát.

Az utazó ismét dúdolni kezdett, Dreah halványan emlékezett a dallamra, korábban is hallotta már valamelyik városi fiatalembertől, de az emlékeiben korántsem volt ilyen szép, ilyen magával ragadó.

Gondolatban a mesékből megismert nyugaton járt, mágusok és fajzatok vették körül, és volt ott egy erdő is, ahonnan énekszó szűrődött ki. Amikor a kés acélpengéje megcsókolta a torkát, épp a titokzatos idegenhez igyekezett...

A vándor elhallgatott, kezét hidegnek és mocskosnak érezte. Még utoljára megölelte a vörös hajú lányt, majd a szökőkút peremére fektette.

− Nem hittem volna, hogy tényleg megteszed. − Rhadegar szórakozottan figyelte a lángszín tincsekkel babráló férfit.

Engedelmes szolga vagyok − vicsorgott rá az utazó. − Amikor arra kértél, öljem meg a Dorrak-i fosztogatókat, örömmel mentem. Aztán az Őrbástyákhoz küldtél, és bár nem tetszett, megtettem, amit parancsoltál. Kilenc éve egyebet sem csinálok, csak fájdalmat okozok azoknak, akik nem érdemlik meg. Azt mondtad, visszaadod a mágiát, amit elvettél, de már mit sem ér, megmérgezte a kardomat és a késemet beszennyező vér. Legszívesebben a tiédet is kiontanám.

− De nem tudod. − Az idősebb férfi kezében halványkék, szellemanyagból készült lánc sejlett fel, melynek vége a vándor nyaka köré tekeredett. − Ne sajnáld a lányt, korántsem volt olyan ártatlan, mint amilyennek hiszed.

− Egy szolgáról beszélsz, az ég szerelmére! Mit ártott volna neked?

− Csak annyit, amennyit te. Elvettem tőled a mágiádat, és megöltem az állataidat, bőrjáró, te mégsem haltál meg, egy napot sem öregedtél, ugyanolyan erős vagy, mint régen. A véred olyan ajándék, amit nem birtokolhat ez a föld.

− A lányom...

− Hallgass! Mára elég volt.

***

A hajnal némán jött el. A kert közepén magasodó, kékeszöld lámpásokkal övezett szökőkút vize szokatlanul sötétnek tűnt a napfényben. A fűben ott hevert a kés, csontból faragott nyele sápadt volt, mint a leány arca, a pengére azonban rászáradt a vér. Az idegen otthagyta. Már így is túl sok keserű emléket hurcolt magával.

1
Te szavazatod: Nincs Átlag: 1 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2014-01-05 00:57 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Utálsz, ha azt mondom, hogy megy ki, mert nincs időm élni sem? Nem biztos, hogy visszajövök olvasni, első látásra nem tűnt rossznak, de vers is, meg minden... Viszont kellemes lehet a lovaddal beszélgetni. Nyihahák nyelve? Ez nem hasonlít arra, sokkal inkább... tünde. (Quenya talán, de én és a nyelvérzék... sosem tudtam megkülönböztetni a sindarintól.)
Egyébként, ha már fantasy, a próféciák szerint még ma enni is fogok. Ami jó hír, tegnap nem tettem. De ez csak most tűnt fel.

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2014-01-05 08:32 Elisabeth Lilia...

Elisabeth Lilian Blake képe

Csak nyugodtan, nem siet sehová. :)

"kellemes lehet a lovaddal beszélgetni." Ritkán válaszol vissza, de nagyon jó társaság. :) Ez a paci olyan, mint a kutya, amelyik kizárólag a német (vagy akármilyen) parancsszóra ugrik; legalábbis ez volt az elképzelésem.
Sajnos nem vagyok tündenyelvzseni, a Gyűrűk Urából megtanultam egy-két rövid kifejezést, némelyiket le is tudom írni, de itt kifújt a dolog. Amit a novellában látsz, az pár jól hangzó betűkeverés, ami nem feltétlenül tünde, egyszerűen csak "mágikus". Ha valaki megkérdezné, milyen nyelvtan alapján dolgoztam, elvörösödve megvonnám a vállam, és bevallanám, hogy nem nyúltam ilyen mélyre.

A próféciák is tévedhetnek néha, de kívánom, hogy ezúttal igazuk legyen! Nem túl kellemes, ha lassan már levegőt venni sincs időd.

♠~♣~♥~♦ http://sirainportal.qwqw.hu ♦~♥~♣~♠

Bármit mondasz vagy teszel,
Halandó vagy − s az is leszel.

h, 2014-01-13 07:03 Roah

Roah képe

"Az alkonyi égbolt a vér ezernyi árnyalatában pompázott, bíbor fényt szórt a világra, az árnyékokat pedig mélyfeketévé, rettenetessé tette; Illyn azonban tündökölt, vörös selyemköntösbe burkolózott, a legmagasabb épületek homlokára tüzes koronát csókolt a haldokló nap. A Táncok Városa, igen, illett hozzá a név, gyönyörű volt, szinte vonzotta a tekintetet, és örökké nyüzsgött, sosem nyugodott.

A férfi megszaporázta lépteit, puha csizmája narancsos porfelhőket kavart föl."

Túlírtnak vélem. Véres égbolt, ezernyi árnyalatban, bíbor, mélyfekete, tündöklés, vörös, tüzes korona, narancsos. (A véres égbolt egyébként hajlamos képzavarba taszítani az olvasót. Nem lenne jobb az egyszerű piros?)
Játszunk egyet?
Félbevágott, lédús, zamatos narancs, párás héjú, gömbölyű, piros alma, deres körte, viaszos fényű, feszes bőrű, kökény színű szőlőszem képe került a Multivitaminos Juice kartondobozára. A csomagolás kicsattant az Egészségtől. Az E vitamin mennyisége, ami egy pohár gyümölcslében ringatózhat, a magas C-vitamin jelenléte káprázattal bírhat arra nézve, aki elfogyasztja az üdítő tartalmát.
Mi a bibi?

„Illyn azonban tündökölt,...”
„A Táncok Városa, igen, illett hozzá a név, gyönyörű volt,”
„A délkeleti fekvésű Vándorok Kapuja előtt…”

Három helyszín, tíz soron belül.
Én is írtam egyszer hasonlót: ha jól emlékszem, volt egy Hajó, utána egy Lakókocsi, aztán egy Szimulátor, végül egy Hangár. Igaz, bekezdésenként különítettem el, és azt hittem, hogy milyen nagyszerűen elválasztottam a helyszíneket egymástól, az olvasóim semmiképp sem tévedhetnek el. Benéztem; vagy inkább begondoltam – nem minden olvasóm értette meg azt, ami számomra nyilvánvaló volt. Nem jól mutattam meg nekik. Miért? Mert sokat használtam egyszerre.

„A négy láb vastag…”

Miért „láb” a mértékegység?
Számomra olyan, mintha két hobbit bemenne egy ork sörözőbe, és dollárral, vagy pezóval akarna fizetni – mondjuk Mordorba.

„− Mit akarsz? − kérdezte szörcsögve a lidérc, szemmel láthatóan a furcsa páros eszesebbik tagja.”

Ne titkolózz! Miért szemmel láthatóan eszesebb? Mit kellene látnom rajta?

„A lidérc abbahagyta a vakarózást, majd alaposan végigmérte az előtte állót. Öltözéke kopottas volt, hosszú lábára fekete nadrág simult, felsőtestén hasonló színű inget, azon bőrmellényt viselt, a vállára pedig sötétbarna, csuklyás köpenyt terített − átlagos kalandorgúnya, bár a délvidék forróságához túl vastag, az idegen homlokán verejték gyöngyözött. A határozott állkapocs és a nemes vonalú sasorr azt súgta, nem közönséges családfával büszkélkedhet.”

Sok! Tudom, hogy baromi nehéz néhány ecsetvonással lerajzolni egy külsőt, nem mindenki születik Parának, Danának, vagy Obbnak. (Te, amikor a fejemben van egy történet, a karakterek frizurájától, az arcmimikáig mindent részletesen látok! Borzasztó! Alig bírtam megválni azoktól a felesleges sallangoktól, amiket megrögzöttem követtem el az írásaimban. A többiek vért izzadtak velem, mire ettől a novella-energiazabáló szokással szakítottam.)

„Letérdelt mellé; ilyen közelről a férfi szeme inkább kéknek tűnt, mint szürkének, két titokkal teli tavacskának, amibe szívesen belevetette volna magát.”

Tilts el a zöldségektől, szabályozd be a tüsszögésemet, ne engedj szépet álmodni, ha most magamra haragítalak, mert az írom: képzavaros.

Kezdem a negatívummal, rendben?
Annyira túlírsz, hogy számomra ez az olvasás rovására ment. Majd’ mindent jelzőzöl, cicomázol, vattacukros panírba forgatod a szavakat, mintha nem hinnéd el, hogy az olvasód, történetesen én, nem látná, vagy érezné az általad közvetitetteket.
Ritka, de már találkoztam itt olyan szerzővel, akinek nem engedelmeskedett a szókincse, csak jött, jött, eleinte nem fogadtak a szavak szót neki.
Néha, olvasás közben olyan érzésem volt, hogy van fantáziád, de kötnek a megszokott elemek, panelok, és gyakorlatilag azt az élményt szeretnéd továbbadni, ami téged ért, egy korábban olvasott regénynél, vagy könyvnél.
Állítom, hogy ezerszer színesebb a saját világod! Állítom, ha ledöntöd ezeket a sorompókat, a fejlődéshez vezető utakon, akármi is lehet belőled! Neked például nem kell azt mondani, olvass, mert olvasol – látszik az írásodon. Neked nem kell azt tanácsolni, gyakorolj, mert nem bírsz úgysem nyugton maradni. És ez egy csoda, hidd el nekem, hogy az!
Tudod, mit javaslok most? Fogalmazást – kevesebb jelzővel, kissé rövidebb mondatokkal. Olyan nemes a kincsestárad, hogy tudom, menni fog!

És most jön a pozitívuma, mert bizony az is akad benne bőséggel.
Kedvelem azokat a történeteket, ahol az író biztosítani szeretné számomra a hangulatot – szerintem a novellák egyik legfontosabb eleme ez. Látom az erre való törekvést! Látom!
Külön megdicsérem a szókincsedet is, annak ellenére, hogy be kellene még törni; ha így haladsz, úgy fognak térdepelni, engedelmeskedni, mint Luke Yodának.

Ez egy nagyon régi dal lesz - a generációd valószínűleg nem ismeri; az enyémben az Eddával együtt bömbölt osztálykiránduláson.

http://www.youtube.com/watch?v=_eXw47qb4U0

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2014-01-15 17:17 Elisabeth Lilia...

Elisabeth Lilian Blake képe

Talált, süllyedt, sajnos a túlírás egy olyan elem, amitől egyszerűen nem tudok elszakadni. Milliárdszor próbáltam már, de egyes szavak nekem jelző vagy határozó nélkül nagyon "üresnek" tűnnek. Ha a suliba(n) kell fogalmazást írni, igyekszem a lehető legtisztábban, minden manír nélkül lejegyezni a gondolataimat, ha azonban a saját ötleteim korbácsolnak, hogy "írj, az istenit!", egyszeriben minden tele lesz jelzőkkel és határozókkal. Keményen próbálok megszabadulni ettől, de egyelőre nem megy, legalábbis nem akkor, ha ilyen kaliberű a történet. Modern háttérrel, egyes szám első személyben már jobban meg tudom szűrni. Azt hiszem, ez a túlírás összefügghet a mesélő szemszöggel.

"Három helyszín, tíz soron belül." − Az a három valójában csak kettő. Illyn maga a Táncok Városa. :)

"Miért „láb” a mértékegység?" − Miért ne? :) Ha emlékeim nem csalnak, (hobbitoknál és orkoknál maradva) maga Tolkien is lábat és hüvelyket használt a Gyűrűk Urában. Ha centit írtam volna, az már jobban kilógna. Szerintem ez is olyan multifunkciós mértékegység, mint a mérföld, nem nagyon ugrik be olyan sztori, ami nem ezekkel operál.

Köszönöm a véleményt és a tanácsokat! Jól gondolod, engem nem lehet lelőni, ha gyakorlásról van szó. :D

♠~♣~♥~♦ http://sirainportal.qwqw.hu ♦~♥~♣~♠

Bármit mondasz vagy teszel,
Halandó vagy − s az is leszel.

cs, 2014-01-16 05:31 Roah

Roah képe

A bőség zavara - avagy, amikor az ember összeszűri a levet a szavakkal. :))) Szerintem idővel remek idomárrá változhatsz. Ha úgy fogsz törekedni a szelektálásra, amiként a hangulatra, sikerrel jársz. Gyakorolni van időd, szóval mindent bele! :D

Tudom, hogy "becézted" a városod, csak zavaró.
Várj csak, két féle magyarázat az indoklásomra vonatkozóan; az egyik az, hogy minek? Mi célja leírni egy városról két nevet is? Egy kisregényben, regényben, teljesen helyénvaló lehet, különösen, ha a szerzőnek oka, helye, és ideje is van kidolgozni. De egy novellában szűkösebb a mozgástér.
A másik: egyszer olvastam egy riportot; egy sikeres, népszerű hólivúdi színésznővel készült. Az újságíró megkérdezte a művészt, miért vállal a filmjeiben ennyire kevés szex-jelenetet, miért nem vetkőzik gyakrabban. A művész azt válaszolta, hogy nem hajlandó öncélú magamutogatásra, egy forgatókönyv elolvasását követően csak akkor egyezik bele erotikába, ha az egyrészt szorosan kapcsolódik a történet cselekményének előrehaladásához, másrészt nélkülözhetetlen az alakított karakter személyének kibontásához.

Vagyis, szerintem, felesleges egy várost kétféleképpen hívni, hacsak nincs rá érv. :)))) De tény, gyakorlásnál belefér.

Persze, majd' minden külföldi szerző lábazik, mérföldezik - a hazaiságra céloztam.

De üsse novi, bánja köldök, maradjon a láb. ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."