Memento mori

I.

Lágyan hömpölyögtek a felhők, súrolva a vén fenyők csúcsait, melyekre fehér zúzmara telepedett. Hűvös volt, egy hűvös nyári virradat. Az első napsugarak élettel telve emelkedtek át Messzeszó hegycsúcsán. Üdvözölték a völgyben szunnyadó házakat, megcsillantak az ablakokon. Az állatok már ébredeztek, álmosan bődült el egy tehén, két kukorékolás között. A nap vörös fénye elkezdte beborítani a tájat, megcsillogtatva sok millió harmatcseppet. Vidám madárfütty hallatszott a szikrázó pirkadatban. Igazán gyönyörű látvány a korán ébredőknek. Szállótó falujáról lassan felemelkedett az éjjel hidege és a reggel bűvös csendje is tovaszállt a völgy lakosainak ébredésével. A tón, mely a falu névadójául szolgált, puha, fehér köd gomolygott. Nádasában a vadkacsák csendesen ébredeztek. A falutól balra, a Messzeszó lábánál terült el a csendes tó. Partján, csónakja mellett, elbűvölve állt a halász, mindig virradat előtt kelt. Figyelte a tavon gomolygó köd és a fény csodás játékát, mintha kecses, apró fénytündérek cikáztak volna, hól kikukkantva, hol eltűnve a ködben. Hálóját kezében tartotta. Annak ellenére, hogy igen nehéz teher volt, nem akarta bedobni a csónakba, mert egy kövér szajkó üldögélt benne, tollait igazgatva. Fiatalon, tizenöt évesen a halfogás mesterévé vált. Nem is lehetett volna másképp, hisz már a dédnagyapja is ezzel kereste a kenyerét. Mivel fia nem született, így másoknak adta át tudását. Az avar távoli recsegése zökkentette ki a bámészkodásból, megfordult és a keskeny, levelekkel kirakott ösvényt figyelte ahonnan integetve közeledett ifjú segédje. Lábaihoz rakta a hálót s szemét végigfutatta negyedik tanítványán. A kicsi Horgas már két holdja kíséri el halászataira. Morajlás zavarta el a reggel mozdulatlanságát. A szajkó kiröppent a csónakból és átszelte a tavat fedő fátylat. Fentebb, ahol a Sebes beleömlik a tóba, a molnár erőlködve felhúzta a víz útjába álló zsilipet és a nagy, mohával beszőtt fakerék elkezdett forogni. Ez okozta a morajlást. Kifújta magát, nagy pocakján lisztes köpenye emelkedett és süljedt. Eközben az utat figyelte, lisztporos szőke bajsza alatt elmosolyodott, mindjárt érkeznek az első szekerek. A tóval átellenben, a falu melletti dombon régi idők óta kis kőtemplom állt. Alacsony kőfallal vették körbe, udvarára három tölgyet ültettek a három Nagy Isten tiszteletére. A tiszteletes meséket mond minden csendes napon a gyerekeknek eme fákról, hogy eljön, a nap mikor tűzvörös virágba borulnak és a Nagy Istenek lemásznak rajtuk, hogy megjutalmazzák a jókat. A pap jövendöléseinek, lehet, hogy semmilyen alapjuk sincs, ellenben a gyerekek így szívesen keresik fel a templomot. Mihály atya ráfogott a lecsüngő erős kötélre és meghúzta azt. Az éles hang messze elszállt, elérve minden falusit, s kiröppentve a torony felvert szarkáit. Kicsapódott egy vén tölgyfa ajtó s vidáman lépett ki az utcára egy napbarnított, pocakos paraszt. Ellentétben sokakkal, alig várta már, hogy felkelhessen az ágyból. Jóllehet annakidején nem vetette meg ő sem az alvást, de már megöregedett és kevesebbel is beéri. Meg egyébként is, örvend, hogy felkelhet. Rászánt egy percet, hogy megcsodálja a mesés reggelt. Pirospozsgás arca elmosolyodott, a még erőtlen napsugarak felidézték fiatalsága egy szép emlékét. Mélyen beszívta a friss, csípős levegőt, sóhajtott s figyelte tovaszálló leheletét. A falu központjában is elindult az élet.
Szekerek indulnak ki a szántókra az álmos emberekkel, szíjas paraszt hajtja a teheneket a legelőre. A péklány vizet húz az újrazsindelyezett kútból nagy ásítások közepette. Apja már dagasztja a friss kenyérnek valót. A favágók is gyülekeznek, egymást lökdösik, hogy felmelegedjenek. A dermedt föld lassan felenged és a döcögő szekerek kereke alól friss pór szállingózik. Az utca végén elterülő nagy, feketezsindelyes ház udvarán a béresek épp megkapják a feladataikat. A ház gazdájának fia, az ifjú Niel Bercto komótosan nyeli le reggelije utolsó falatját. Piros-fekete inget visel, kényelmes barna nadrággal és szarvasbőr cipővel. Mintha csak fekete hajához és barnás-zöld szeméhez szabták volna. Átlagos magas, karcsú legény, igazi nemesi aurával. Az ablakon beömlő fényárban nyújtózik és ásít egy nagyot, elhessegetve ezzel álmai megmaradt foszlányait. Sok dolga lesz ma, nagyapjával a városba utaznak só és gabonatöbblettel és még előtte el kell intézze szokásos dolgait a faluban.

Kapák és kaszák csillognak hullámzó sorokban a márki földjei felé igyekezve. Élükön, lóháton, Edgár Bercto a béresgazda halad. Niel tekintetével követte apját, ahogy munkásaival egyre távolodik. Edgár már gyermekkorától a márkit szolgálta és az úr távollétében azóta is ő irányítja a birtokot. Béresgazda helyett inkább ispánnak lehetne mondani.
- Niel fiam, leesel a tornácról, ha még sokáig így bambulsz, észe tündért láttál? - lépett ki a pincéből, vállán barna zsákot cipelve, Alrik, Niel nagyapja. - Összeraktam a kosárba Olga zöldségeit, ha van friss pisztráng, akkor azt hozzál, és kenőcsöt a tehénnek.
- Rendben, még valami? - a fiú gúnyos pillantást mért nagyapjára s megindult a pince felé. - Mikor indulunk?
- Megnézhetnéd, hogy elkészültek-e az új szerszámok. Harangszó után megyünk, el ne késs vagy minden városi leány az enyém lesz. - terhét a szekérbe dobta és nagyot nevetett.
- Oh Alrik, a szív tolvaj! Megnézném. - mosolyodott el Niel is.
Fürgén ugrált le a pincébe vezető lépcsőkön. Odalent megcsapta az éj megrekedt hidege és a különféle termések összekeveredett szaga. Olga asszony kosara egy almáshordóra volt rakva. Krumplit, retket és két paradicsomot tartalmazott. Niel hamar felkapta és sietett kifelé a fényre, lerázva magáról a dohos szagot.
- Na, a futár elindult, majd jövök!
- Jó, ne feledd, pisztráng nem sügér! - intett utána Alrik.
Niel sietve haladt át a feléledt falun. Hamar haza akart érni, mert az utazás előtt még ki akart nézni a földekre, ahol apja dolgozott. A korai időnek köszönhetően kevés emberrel találkozott és még kevesebbel kelet leálljon pár szót váltani. Szállótó központjában egy nagy tér volt kialakítva. A falut átszelő három út is ide futott be. Mindig itt tartották a piacokat, mulatságokat vagy nagyobb gyűléseket. Mellesleg a korcsma is itt terpeszkedett. Most csak a szél táncolt a keményre taposott talajon s egy elkésett paraszt loholt tova kaszájával. Niel tétovázás nélkül szelte át a teret, hol oly sok csínytevést elkövetett a barátaival, jobbra tőle egy rikító, kalapra lett figyelmes. A lovas a Kardok útján közeledett. A márki színeit viselte, feketét és vöröset. A fiú már első pillantásra megismerte, hisz el sem lehet téveszteni eme fejfedőt. A jó márki futáráé volt. Ahogy megpillantotta Nielt, feléje fordította lovát és odaintett neki, hogy álljon meg.
- Niel öcsém! Hogy s mint mondod?- köszönt neki széles vigyorral Bertrúd.
- Jól Bert. Mi járatban, tán meguntad a városi úri hölgyeket? - huncut vigyor futott végig arcán.
- Nem, nem s egyhamar nem is fogom. - vigyorgott vissza Bert - Atyádat keresem, a márki hazatér és két nap múlva mulatságot kíván tartani. Addig mi elő kell készítsünk mindent.
- Atyám a földeken van a béresekkel. Két nap múlva? - kérdezett vissza Niel egyre borúsabb arccal. Bert a vállára tette a kezét.
- Igen. Tán felöltöd a vasat addig, hogy így elszonytyorodtál?
- Azt éppen nem, de én, két nap múlva egy szekér sóval és egy vénemberrel fogok táncolni a városban. - szólt a fiú mérgesen s finoman rácsapott a ló farára.
A futár lova kettőt szökkent előre majd lassan lépkedni kezdett, míg lovasa hahotázott.
- Egyet se búsulj Niel, majd én kézre veszem a lyányokat. - kiáltott vissza, széles vigyorral a futár és megindult a földek felé.
A fiú pár percig csak állt és gondolkodott. Kitűnő alkalom lenne ez a mulatság „a nagy terve” megvalósítására, de hát nincs ahogy visszajöjjön a városból. A nagyapját nem hagyhatja cserben. Viszont ha eljutna a városba és vissza is érne, akkor …. Megrázta magát és tovasietett, fejében száz meg száz ötlet futott át, hogy hogyan is oldhatná meg a helyzetet. Olga asszony a halász felesége volt. Házuk a falu szélére épült, hogy közel legyen a tóhoz. Szép, rendezett ház, méreteiben nem közelítette meg Nielékét, mégis a fiúnak sokkal jobban tetszett. Kőház volt, sima, tiszta fehérre tapasztva, tetejét gyékény fedte. A ház ablakaiban fenyőládák üldögéltek tele kék virágokkal, előttük gémeskút nyúlt az ég felé. Bekopogott a faragott tölgyajtón. Aztán még egyszer, ám választ nem kapott. Már épp készült hátramenni a ház és az erdő közt álló csűrhöz, ahol bizonyára a füstölt halakat készíti Olga, mikor csilingelő hang kiáltott ki, hogy „Jövök!”. A fiú nyelt egyet s már nyílt is az ajtó. Előtte ált „a nagy terv” teljes pompájában és mosolygott. Érezte ahogy vér fut a füleibe és az arcába, ujjai önkéntelenül beleszántottak fekete hajába és ő is elmosolyodott.
- Jó reggelt Niel! Mi szél hozott? - kérdezte a lány. Mélybarna szemeivel vidáman fürkészve a fiút. Zöld ruhája rásimult halványbarna bőrére, hosszú barna haja félig bevolt fonva, a szabadon maradt rész lágyan hullámzott, körbeölelve a karcsú derekát.
- Neked is Perka. – szólt Niel, szemeit a lány és az őt körbefogó ajtó közt cikáztatva. Még mindig ideges lett Perka közelében, de már jobban kezelte. – Hoztam a zöldségeket és pár halat is elvinnék.
- Pont jókor, nemrég jött Horgas a friss fogással. Anya a füstölőben lehet. Hátratalálsz? Bekellene fejezzem a hajam. – lengette meg a félkész fonatot.
- Persze. – mosolygott a lányra, majd hírtelen bátorságtól vezérelve, mely nem tudta, hogy honnan rohanta le, talán a lány kedves mosolya vagy hajának citromos-méz illata tehette, talán éji álmának édes vágyképe sarkalta, tett egy lépést feléje, egyenesen a barna szemekbe nézve. – Errefelé jövet belebotlottam Bertrúdba. A márki mulatságot tart két nap múlva és arra gondoltam, hogy ha van kedved, esetleg részesítenél a kegyben, hogy elkísérsz? – ekkor Niel szemei hírtelen a fák közt fütyörésző madarakat kezdték kémlelni, mindaddig míg Perka megszólalt.
- Szívesen elkísérlek. – mosolygott a lány, kivillantva fehér fogsorát.
- Rendben, jó, akkor második harangkor jövök. – vigyorgott a fiú, mint valami bugris, hátrálás közben belebotlott egy kőbe és majdnem elterült, a lány kuncogott.
- Várni foglak. – intett a lány, orcája elpirult, majd befordult a házba.
Olga épp belsőségeket öntötte ki. Két kövér macska, egy sárga és egy leharcolt fekete-fehér, már közeledtek is az elszórt falatokért. Pirka anyja erős asszony volt. Az ember azt hinné, hogy idomtalan is, ellenben ellenkezőleg, leány korában, lányával vetekedhetett. Fakó barna haját szoros lófarokba fonta, szürke, vértől és pikkelyektől mocskos kötény védte kék ruháját. Niel átadta a zöldséges kosarat, röviden válaszolt az asszony kérdéseire s már sietett is tova. A kapuig ért. Eszébe jutottak nagyapja halai, melyek visszatérítették a ház mögé.
- Látod Niel, mit sem ér a sietség. – nevetett Olga és négy nagy, piros pöttyös pisztrángot, meg pár füstölt lapockát adott a fiúnak. – Ezeket apád kérte. Jó hogy eszembe jutott. Most már rohanhatsz tovább. – így is tett. – És mond meg Alriknak, hogy több paradicsomot küldjön vagy legyen jó a sügér!
Niel maga mögött hagyta a halász birtokot, rohant a keményre döngölt úton hazafele. A házak és a fák elsuhantak mellette, egy kölyökkutya megugatta és megpróbált nyomába eredni, de hiába, szeme sarkából egy sötét, vöröses ruhás alakot látott elmosódni a szénaboglyák között, biztos valamelyik falusi, gondolatai vidáman rohantak vele együtt keresztül a megelevenedett főtéren, egészen a jól ismert fekete tetejű házig. Besietett a konyhára, hogy lerakja a halakat, majd nagyapja után nézett. Az öreg a kertben legelő lovakat figyelte. Jobb kezében lógtak a súlyos bőrhámok. Balja ütemesen masszírozta vastag nyakát. Mindig elcsodálkozott Niel, hogy annak ellenére, hogy már a hatvanötöt tapossa, milyen erős még mindig a nagyapja. Bármelyik legénnyel elbírna. Végülis nem hiába nevezték Vérmedvének mikor még vassal szolgált a „Selyem csetepatéban”. Nem mintha nem látszana meg rajta az idő, valamikori fekete haja megőszült, a térdei is rosszalkodnak, de szerencsére a „mindentudó” eszével semmi baj nincs.
- Papó! Megjöttem, – indult a Vérmedve mellé Niel. – híreim vannak.

II.
Viharos idők voltak. Az asszonyok alig siratták el Tündérvölgy halottait, a visszatérő harcosok épp levetették fegyvereik, megölelték gyermeküket s máris új seregeket verbuváltak. A Birodalmi király, megannyi kardjával, Sziklavidék királyai, Mézmező, Szolgavész és Hó Szírt nagyurai, mind elestek Tayntoi lázadásakor Tündérvölgynél. Ami viszont ennél is nagyobb baj volt, hogy a Birodalom Pajzsa is nyilat kapott és belefulladt saját vérébe. Mármost a csatát megnyerték a birodalmi seregek, de a nagyurak javarésze elveszett és fiaik kerültek trónjaikra. Ezzel sem lett volna baj, ha a Jó Edgár Birodalmát valamit Vlad Konstans uradalmait és Birodalom Pajzsa címét nem egy-egy tizenkét éves fiú örökli. Az egyik a másikat tartotta felelősnek apja haláláért és persze egyik sem ismerte el a másik címeit. A megmaradt nagyurak két pártra oszlottak s támogatták ifjú uraikat a nagy haszon reményében. Fél év se kellett s újra két sereg rohant egymásnak élükön éretlen vezéreikkel. Az első rohamnál vágta le Vlad Imre II. Edgár Nagykirályt s jutalmul lándzsát kapott a nyakába. Az urakat nem nagyon rázta meg királyaik halála, sőt, örültek neki, így közülük kerül ki az új király. Utolsó emberig irtották egymást, mígnem a Birodalmi király serege győzedelmeskedett. Meleg volt. A holtakat madarak szaggatták. Pár óra múlva már bűzleni fognak. Alrik megrázta magát, acél páncélját ragacsos, sáros vér borította. Homlokát hosszú vágás szelte át, véres pallosát az ég felé emelte s figyelte, hogy csillogtatja a bíbor cseppeket a Nap. Ekkor kezdték Vérmedvének hívni. Sose vallotta be, de jól érezte magát e viszályos korszakban s gyakran merengett el tettein.
Lovait nézte, kezében hámjaikkal, de a régi időket látta. Mélázásából unokája zökkentette ki.
- Papó! Megjöttem, híreim vannak. – lépett melléje.
- Csakugyan? Kaptál pisztrángot? Gondolom Olga dörmögött egy rendet. – nézett kíváncsi szemekkel Nielre. – És a szerszámokkal mi a helyzet?
- Igen igen, megvan a pisztrángod és a szárszámokról szólva, hát az talán kiment a fejemből a sietségben, de igazság szerint most rá is érnek, mert hazatér a márki s mulatságot rendez két nap múlva. – hadarta a fiú majd mondandója végével nagyot szippantott a friss levegőbe s leste nagyapja válaszát.
- Na az már valami, aratás óta hogy nem járt haza István márki, hmm, honnan veszed, hogy jön? Tán madár érkezett? – vakarta meg állát az öreg, a távolba bámulva.
- Nem, Bert hozta a hírt, eddig már biztos a kastélyban van apával.
- Szóval csak nem fulladt bele a temérdek borba és nőbe az a kurafi. – Niel vállára tette szabad bal kezét, szája huncut mosolyra húzódott. – Fogjuk be a paripákat, lassan indulnunk kell.
Megindult a lovak felé, az egyik rend szerszámot átadta unokájának s nekiláttak felrakni a lovakra. Szép vörös kancák voltak, kezesek és szelídek. Egy kettőre felkerültek a hámok és máris vezették őket a szekerek felé.
- Nagyapa, csináljunk egy fogadást. – szólt komoly arccal Niel.
- Mifélét? – vizsgálta a fiút Alrik, fondorlatot sejtett a dologban.
- Egyszerűt. A minap a fogadóban kártyáztunk a fiukkal s a túlsó asztalnál épp rólad beszélgettek, hogy micsoda vitéz voltál annak idején, s milyen kár, hogy az idő így elbánt veled. – Niel lesette a szemét.
- Mit mondasz? Kivel bánt el az idő? Kik voltak mi? Rendbe hányom az egészet. Ferkóék voltak ugye? A vén gazember. Egyszer látá, hogy száltomba a lóró elengedett a térdem s mán temetne. – az öreg kivörösödött, lábait megvetette. Szegény lova folytatta volna az utat a szekérhez, de gazdája egy mérges mozdulattal visszarántotta.
- Nyugodj meg papó. Azt nem pletykálom el, hogy kik voltak, - sandított felé. – de én is úgy gondolom, hogy legalább olyan jó erőben vagy, csak bölcsebb lettél az idők során. – folytatta Niel. – Ám mégis hatvanöt év az sok idő. Ha mondjuk, holnap délig eladnál mindent a városban és másnap délre már vissza is érnénk, akkor senki se mondhatná, hogy már csak árnyéka lennél a Vérmedvének. – nagyapja szemébe nézett, kezeit csípőre rakta.
- Két nap alatt mi? Hmm, nem könnyű, nem, de talán. – beletúrt fehér szakállába, elméje elképzelte az utat. Végül szemei megállapodtak a fiún és szélesen elmosolyodott. – Cserelovakat veszünk magunkhoz félúton s visszafele visszavesszük a mijeinket. Megmutatom én a kásaevő bandának. Készülj Niel, eladunk mindent s még a márki bálján is mulatunk. Megláthatják mi a virtus!

Madarak dalolták könnyed nótáit a szabadságnak s repkedtek fától fáig. A földeken dolgozók fel-fel egyenesedtek, letörülték elnyűtt ruhájukkal a homlokukon gyöngyöző verejtéket és irigykedve tekintettek e víg dalnokokra. Mellettük két megrakott szekér döcögött. Odaintettek nekik, ahogy elhaladtak mellettük s jó utat kívántak. Niel a hátsó szekéren terpeszkedett, kezében a gyeplővel, szájában egy szalmaszálat billegtetett. A kis karavánt a nagyapja vezette. Még delelőre se ált a Nap, már úton voltak. Az öreg nem bírt magával, mindenképp be akarta bizonyítani, hogy még mindig oly betyár, mint legénykorában, elszánt arccal trónolt szekerén, utazó ruhájában. Egy bogara volt ez a ruha is. Mindig, ha hosszabb útra ment, ezt öltötte fel, fekete inget, barna nadrágot hosszúszárú csizmával, fekete köpenyt és az elengedhetetlen tollas kalapot. Mintha egyszer azt hallotta volna Niel az apjától, hogy egykor maga a Nagy Asszony dicsérte meg Alrik utazó ruháját s azóta csak ebben hajlandó útra kelni. Az öreg megnoszogatta lovát, szekere nagyot döccent s a zsákok közül keserves nyögés szűrődött ki.
- Gazduram no, csak csínyán a paripákka. Há mindjá megnyekedek. – szólt ki a harmadik utas a szekérderékból.
- Bocsássa meg a naccságos Dezső uram, de ha kinézne a fejéből, tán látná, hogy éppenséggel nem hintón utazik s én sem egy nyájas inas vagyok. – mordult rá Alrik és gyorsított.
- Ammán bizonyos. – kontrázott gúnyosan a szekérben fekvő ember, ügyelve rá, hogy meg ne halják.
Dezső már hatodik esztendeje hogy Berctoéknál szolgál. Vékony, szálkás ember volt gyerekkora óta, poros szőke haja lelógott a válláig, ezzel takarta el a megmaradt cafatot levágott jobb füléből. Nem sokat nézne ki belőle az ember s mekkorát tévedne. Csakúgy, mint a Vérmedve, Dezső is megkóstolta a háború kenyerét s edződött rabigában is. Niel kiskorában mindig félve járt a szikár béres közelében, retteget tőle, aztán az évek múlásával megemberelte magát és rájött, hogy az ijesztő paraszt valójában nagy kaján, aki mindig valami huncutságon mesterkedik. Így aztán hamar össze is barátkoztak Dezsővel s próbáltak túltenni egymás tréfáin. Niel is bíztatta lovát, hogy tartsa az iramot. Arcáról sehogy se akaródzott eltűnni a mosoly, olyannyira elvolt magával, hogy így feltüzelte az öreget egy apró kis füllentéssel s ezáltal végre együtt táncolhat Perkával. Nagy tervei voltak, szép tervei, egészen el is varázsolták e mámoros látképek. Mindenekelőtt elhatározta, hogy a városban vesz egy ruhát Perkának, hadd legyen még káprázatosabb. Távolról harangszót hozott a szél, dél van, ők meg már elhagyták a Vajdáné földeket. Egy régi nóta csendült fel a fiú emlékeiben, még a Bujdosók idejéből való, legalábbis neki így mondták. Először csak dúdolta, majd kiköpte az elnyűtt szalmaszálat és csendesen énekelni kezdte.
„ Édesanyám mondta nékem,
Édesanyám mondta nékem.
Minek a szerelem nékem,
Minek a szerelem nékem?”

III.
Hamar megtették a városba vezető utat. Alrik, mint egy feltüzelt ifjú, sebes iramot diktált. A Szekérrév fogadónál, mely nagyjából az út felénél épült, sem álltak meg, mindössze annyi időre, amíg kicserélik a lovakat. Nielnek tetszett a nagy sietség, biztosra vette, hogy visszaérnek a mulatságra. Nem úgy Dezső bának, csontjait össze vissza ütögette és rázta az út, arca elcsapzott volt és mikor megtudta, hogy egy ebédet se fognak enni, teste összerándult, szája szitkokat szórt és szemei mérgesen vizslatták a sürgösködő Alrikot. Egyre jobban csábította a lemenő napfénybe merülő fogadó látványa. Az étel, a zene és a kényelmes ágy gondolata, öt lépésre mégis elérhetetlenül. Beletörődve köpött egyet s mászott vissza a szekérbe. Az út többi része mindenféle izgalom nélkül zajlott.
Az első dolguk Földmérőben az volt, hogy szállást keressenek. Már jócskán benne jártak az éjszakában, de Alriknak még zsoldos korából volt egy fogadós barátja, Kövér Degin, nála szívesen látott vendégek voltak a kései óra ellenére is. Szalmaágyában Niel eltervezte másnapi teendőit, közben kis szobáját is szemrevételezte. Egyszerű berendezéssel szerelték fel, egy kis szekrény, egy ruhásszekrény és egy szék lakott állandó jelleggel a helyiségben. Meg persze az ágy, amin elnyújtózott. Az ablakon beszűrődött az elő-elő bújó holdvilág, nagy keresztet rajzolva a földre. Ha kinézett látta a vár tornyaiban pislákoló gyertyák és a falakon táncoló fáklyák fényét. Figyelte ezeket a fényeket, eszébe jutottak a mesék furcsa lényei, a barlangokban táncoló boszorkák és az apró esztenanyesők, még a fura fekete-vörös ruhás paraszt is eszébe jutott a kazalok között. E gondolatok közepette elnyomta az álom.
Reggel mindhárman korán keltek, nagyapjával nem lehetett bírni, egy kettőre befalta a reggelijét s sürgette őket, hogy siessenek. Evés után Niel a Cérna út felé vette az irányt, míg Dezső és Alrik elindultak túladni az árun. Szép reggel volt, mégis a fiú csak sajnálva tudott a városiakra gondolni, azok után, hogy összehasonlította Szállótó reggeljeivel. Itt por borított mindent, furcsa szagok keveregtek a levegőben és a tömeg, már ilyen korán rengetegen nyüzsögtek az utcákon. Betért az egyik szabó boltjába, bent ősz öregember fogadta s mutatta be portékáját. Nem akadt kedvére való ruha. Fentebb egy díszes ajtajú szabóságba lépett be. Itt fiatal asszony fogadta, kellemes levendulaillat lengte be a helyet, a kelmék katonás rendbe sorakoztak a diófa polcokon. Niel sok ruhát szemügyre vételezett, de egyik sem illet tökéletesen Perkához. Végül már nem volt mit hozzon a szabóasszony, csak egy elszakadt példány maradt. Ez megtetszett a fiúnak s kérte az asszonyt, hogy hamar javítsa ki, tegyen rá egy kis díszítést, mert megveszi. A szabó keze alatt, akár a főnix, új, pompás formát öltött. Zöld, fekete és vörös anyagötvözetű ruha volt, mintha Perkára szabták volna.
Büszkén indult vissza a fogadóhoz, hogy lerakja szerzeményeit, melyeket visszafele menet egy magának vett inggel bővített, majd felkeresse nagyapját és segítsen a portéka eladásába. Meglepetésére az öregek már a fogadóban várták vígan borozgatva.
- Niel öcskös, lám lám, mink a nagydógot máris elvégeztük, - fordult feléje Dezső, kezében poharát hintáztatva. – s te egy kis bévásárlással így megültél.
- No, hagyd el úgy Dezső, nem olyan „akármijó” féle, mint te. – nevetett Alrik és odaintette magához. – Szerencsénk volt, egy csúcslakói kereskedő jó áron megvett mindent. Úgyhogy szedd a lábad, pakolj fel a szekérre, majd falj valamit, mert indulunk is vissza.
Széles mosollyal pakolt fel a szekerekre Niel, holnap délelőttre már otthon is lesznek. Mégis csak szeretik az istenek. A városból kifele menet még vettek ezt azt, két hordó sört, pár acélöntecset, négy nyulat és Dezsőnek mézes almát mert mióta megérezte az illatát, azon rimánkodott, hogy fiatal korában mennyire szerette de hát vén fejére hogy vegyen magának édességet. A tempó korántsem volt olyan kemény, mint ere felé jövet, Alrik zsoldos énekeket dalolt, egyikbe-másikba Dezső is belerúsnyított. Most Niel ment elöl, kíváncsian fürkészte a tájat, hatalmas búzaföldek és almásültetvények terültek el a város körül, egy-két szélmalom törte meg a földek tengerét, fakó vászonnal bevont lapátjaikat hajtotta a meleg szellő. Szekérrel ritkán találkoztak, ahogy sötétedett el is maradtak. A hold csendesen felkúszott az égre, az éj csöndje rászállott a világra. Egyedül Dezső uraság köpött a varázslatot rejtő éjjre, vígan horkolt a söröshordók között. Közeledtek Szekérrévhez, már csak egy kisebb erdő választotta el őket a kései vacsorától. Csendes erdő volt, öreg tölgyfákkal, a fiúnak eszébe jutottak a tündeerdők, ha látna egy tündért… A lombok között két bagoly huhogott versenyt, majd hírtelen elrepültek. Niel próbálta kivenni, hogy hova szállhattak, mi riaszthatta meg őket, de a sötét nem bizonyult nagy segítségnek. Lova hirtelen nyeríteni kezdett és két lábra ágaskodott. A fiú hátra gurult a portékák közé, nekiütközve a riadt nyulaknak. Nagyapja előre jött és kisegítette a szekérből.
- Bolond lova! Eddig semmi baja sem volt, s most, hogy megbokrosodott. – lépett a ló felé Niel és mérgesen magához húzta az állat fejét.
- Ne bántsd az állatot Ni, lehet, hogy kígyó csúszott át előtte vagy nyest. – éppen vissza készült menni a szekeréhez, amikor furcsa szagra lett figyelmes. Ismerte ezt a szagot, régről és jól ismerte. Fémes sár szag, a kiontott vér szaga. Sürgetően, hangát lehalkítva szólt unokájához. – Eredj és keltsd fel Dezsőt, majd hozz egy fáklyát és keresd elő a prémekből a kardokat.
Az öreg hangja nem tűrt ellentmondást, Nielt kirázta a hideg félelem. Szemei a sötét erdőt pásztázták. Már koránt sem tűnt olyan békésnek, sőt. Begbökte Dezső bát, közben kezei már a fáklyát gyújtották.
- Ej, Dezső bátyám, ébredjen már. – szolt fojtott hangon. – Keljen már fel, baj van. – sikerült meggyújtani a rongyot, meleg láng öntötte el arcát, egy pillanatra elvakítva. – Azért ami so – a frissen meggyújtott fáklya kiesett a kezéből. Két lépést tett hátra, szemeit a szekérben fekvő emberre szegezve. A béresnek el volt vágva a torka, vére lassan lecsorgott a deszkák között. Puffanást hallott, de mintha nagyon távolról jött volna, talán a fogadóból, eszébe jutott nagyapja és megpördült, hogy hozzá fusson.
A fiú pár lépést tett, zsibbadt elméje nem fogta fel egyből. Alrik, a Vérmedve a földön hevert, hátából egy nyílvesző díszes tolla meredezett. A puffanás, mégse a fogadóból jött. Niel térgyre rogyott, nem tudta mi történ, egy perce még a baglyokat hallgatta, a baglyokat, egy perce még tündérekről, Perkáról ábrándozott. Árnyak jelentek meg a fák között, lassú léptekkel közelegve. Árnyak fekete ruhában, bíbor szalagokkal átfogva. A fiú agyába bevillant egy emlékkép, ám már nem volt ideje kigondolni, hogy hol láthatta, hátulról egy páncélos kéz fogta el a fejét és nagy reccsenéssel, eltörte a nyakát.

VI.
Vidám zene töltötte be Szállótó faluját. A főtér megtelt élettel, nagy tölgyfaasztalokat fektettek le és három bivalyt süttek a tűzvermek fölött. A parasztok vígan ropták a tüzek körül, még maga a márki is felállt táncolni Edgár bíztatására. Mindenki jól mulatott, fittyet hányva munkára, rangra, világra. Bertrúd borgőzös mámorba burkolózva két leánnyal is próbált táncolni egyszerre, közben egy kupa bort szürcsölgetve. Az asztaloktól Olga leányát figyelte, ahogy az idegen úrfival táncol. Nem látta még erre az urat, délben érkezett, a márki megvendégelte és megmutatta neki a falut. Mikor betértek hozzájuk, hogy megtudják tőle, hogy hol a férje, mert át akarnak menni a tó túlsó partjára, megakadt az uracs szeme Perkán és elhívta kísérőnek. Még egy új ruhát is adott neki, igazán szép darabot, mintha a lányra szabták volna, zöld, fekete és vörös színben pompázott.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2018-02-23 20:12 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ez első ránézésre is olyan hosszú, hogy nem fogom szétcincálni. Elvileg ma hamarabb értem haza, hogy végre befejezzek egy feladatot, amit régóta szeretnék elkészíteni. Most nyolc óra van, a Word közelében nem jártam (aláírom, Linux alatt azért nem is egyszerű), és órák óta a bent álló írásokkal foglalkozom. Többek között a tied is csúszik egy ideje, mea culpa, de ez egy ilyen hónap. Nem mondom, hogy rosszabb nem lehetne, de köszönöm, ne szeretném, ha rosszabb lenne. (Még van pár nap, még bedurvulhat.)

Az eleje a "jé, felkelt a nap", annak minden cifra szóvirágával együtt. Para Celsus utálja, de olvass Hemingwayt, ő keresetlenül egyszerű. :) (Parát ne olvass, ha nem szeretnél cifra szóvirágokat. Vagy megpróbálhatod, nála ritka vendég az öncélú pictura.) Igaz, hogy nála is felkel néha a toposzoktól öltelt nap, de közel sem ennyire durva. Az első hat sor lényegében annyi, hogy "Megvirradt." Mintha erről Kosztolányi írt volna egy kellemes esszét... igen, nem mintha, tényleg írt, de nem tudom, hol a linkje. Ott is a napfelkelte volt. Tanulságos.
Ugyanebben a mondtre bekezdésben párszor elmulasztottad, hogy bekezdést válts. Próbáld meg: egy gondolatsor - egy bekezdés. Másról van szó? Újabb.
Jönnek a nevek, keveredik a magyaros és az idegen írásmód. Nem mondom, érdekes, de nem a jó értelemben. Továbbá megjelentek a központozási hibák (a klasszikusok, vesszőhibák, és a párbeszédek tördelése is). Illetve mintha valahol átcsúsztunk volna a múltból a jelenbe, de őszintén szólva, nem tudnám megmondani, hol. Szerintem az első hömpölygő napsugarak és a bekezdés-váltás között, mert ott kissé lanyhult a figyelmem.

Lehet, hogy én olvasok nehezen, de fel nem fogom, mi történik. A helyesírási hibákat azért kiszúrtam, azt nem nehéz olvasás nélkül sem.

És... na igen, látszik, hamar feladtam az alaposabb olvasást. Egyszerűen nehéz a szöveg, mert nagyon sok helyen döcög, sokszor rossz szavakat használsz, máskor hibás a nyelvtan. A történet amolyan egynek elmegy, de túl hosszan írtad meg ahhoz, hogy érdekes legyen.
Próbáld lerövidíteni! Dobj ki mindent, ami felesleges koloncnak tűnik, ami nem mozdítja előre a sztorit. Suta lesz? Jaham. Sőt, szikár és sótlan is. De ebből legalább lehet építkezni, összefésülni a mondatokat, óvatosan megvarrni, mint azt a ruhát is. De egy félszántónyi lepedőszörnyetegből nem fogsz könnyű nyári ruhát csinálni azzal, hogy ráteszel még két sor gyöngyöt.

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2018-02-25 07:07 Dana

Dana képe

Két megjegyzés, személyesen a szerzőtől - sajnos csak most olvastam az üzenetét:
- ez egy töredék: nyitó része valami hosszabbnak,
- tudja, hogy vannak benne hibák, de azokat szerzőként nehezen fedezi fe. A többi hibát majd később javítja, de kíváncsi mások véleményére, észrevételeire is. (Kb.)

Erisz, Dóri észrevétele alapján úgy tűnik, a helyesírás mellett az újragondolás feladata is Rád vár. (Illetve ha alapvetően még döcögősen fogalmazol és helyesírási, nyelvtani hibáid is vannak, nem biztos, hogy rögtön egy nagyobb lélegzetvételű műbe kéne belevágnod - ez a szerény véleményem.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2018-02-25 16:43 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Az első megjegyzés megmagyarázná, miért nincs sok köze a címnek a történethez. Ellenben ha ez igaz, akkor ki sem szabadott volna rakni az írást, mert folytatásosokat nem közlünk.
A második megjegyzést nem teljesen értem... oké, tudja, hogy vannak hibái, és nem gond, ha ezeket nem mind szúrja ki. Senki sem képes fullra javítani a saját művét. De mi az, hogy a többi hibát később javítja, előbb kíváncsi mások véleményére? Kedves szerző - ez nem így megy. Ha én kiszúrtam egy hibát, az ott van, objektíven hiba. Miért nem tiszteled meg a többieket azzal, hogy már most javítod, hogy nekik ne okozzon problémát? Szerinted nem látják? Vagy ha nem látják, átlendülnek felette? Egyik sem a legjobb módszer, ha fejlődni szeretnél. Vagy te bevallottan a nem igényes közönségnek szeretnél írni? Ugye nem?

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2018-02-26 14:18 Dom Wolf

Dom Wolf képe

A Kosztolányis sztorit nemrég idézte Kelvin itt:
http://karcolat.hu/irasok/horror/matugeri/a_kor
Én beletenném a nyolcadikos irodalomkönyvekbe :D

h, 2018-02-26 14:11 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Az első bekezdésig jutottam mind az írással, mind a hibagyűjtéssel:
"Hűvös volt, egy hűvös nyári virradat." - értem, hűvös van, de ehhez elég egy hűvös is.
A sok megszemélyesítés egy Petőfi versnek jól áll, egy novellának nem, de ez ízlés kérdése, így csak megemlítem, hogy engem zavart.
"Az állatok már ébredeztek, álmosan bődült el egy tehén, két kukorékolás között." - a mondat jelen jelentésében a tehén kukorékolt egyet, ez követően álmosan bődült, majd ismét kukorékolt. Feltételezem, nem ezt akartad kifejezni.
"Igazán gyönyörű látvány a korán ébredőknek." - Felesleges komment, már egy bekezdésen keresztül ezt érzékelteted az olvasóval.
Az előző írásod miatt kíváncsi voltam erre a történetre is, de ezen a ponton feladtam. Ha azt mondod, foglalkoznál a javítással, szívesen gyűjtök még neked hibákat. Ha csak elraktároznád a szürkeállományodban azzal a felütéssel, hogy majd legközelebb írás közben eszedbe jut, akkor nem szöszölök vele.

sze, 2018-02-28 20:31 Erisz

Erisz képe

Üdv,
Ezzel az írásommal igazság szerint, az a helyzet, hogy egy régóta függőben levő próbálkozás. Elakadtam vele és nemrég újból ránéztem, gondolván, hogy hátha tudnék kezdeni vele valamit. Ezért is küldtem be és kértem, hogy rakják ki így, ahogy van.
Ha van rá időd, hogy átnézd, megköszönöm.