Karácsonyi lidércnyomás

A földön fekszem. Egyedül ébredek az újabb lidércnyomás után. Lassan feltápászkodom, és tekintetem az előttem tornyosuló, villódzó karácsonyfára emelem. Körülötte ezernyi apró tündér örvénylik, színes függönybe öltöztetve a maró gúny eme szimbólumát. A mellettem állók boldogan összebújva szemlélik a tüneményt, rám sem hederítenek. A karácsony szelleme mindenkit örömmel tölt el. Kivéve engem. Fölöttem átok lebeg, fekete viharfelhő. Rendszertelen időközönként összeesek, elalszom, és ilyenkor szörnyűbbnél szörnyűségesebb képeket látok.
Két hónappal ezelőtt történt. Egy különös lény éjjelente a havas pusztát járta, és démoni nevetés kíséretében elviselhetetlen rémálmokkal fertőzte meg a falubeliek elméjét. A nyomást kevesen bírták. Ezekben a hetekben az emberek tömegével zuhantak a szakadékok mélységeibe, hogy szenvedéseik végre megszűnjenek. Senki sem mert a lény közelébe merészkedni, így rám hárult a feladat, a hajdani vezetőre. Azon az Éjszakán, a gonosz kacajokat követve ráleltem. Legnagyobb meglepetésemre egy apró, sárgán pulzáló lidérc volt. Lélektelen, testetlen folt. Ezrével lehet találkozni velük, amikor a sarki fény kigyúl, mikor az eget hullámként önti el a színek tömkelege. Csak álltam ott a szakadó hóesésben, a metsző hidegben, gondolkodva, hogy mit tehetnék. A lidérc ekkor abbahagyta a pulzálást, és egy szempillantás alatt nyílvesszőként hatolt a szívem közepébe. A borzalmas látomások akkor rohantak meg először.
Kegyetlen gyilkosságok, öngyilkosságok, véres verekedések, kaján kacajjal, sikollyal kísért erőszak, felperzselt falvak, nyers patkányhúst zabáló, sovány gyermekek képei ostromoltak. Olyan gyorsan váltakoztak, hogy igazán fel sem tudtam fogni őket. Azt hittem rohanok. Messze, el a látomások elől. Ám amint vége lett, rá kellett ébredjek, hogy álomba merültem, és a hóban fekszem. De ez csak a kezdet volt...
Visszatérésemkor ünnepséget rendeztek a tiszteletemre, és boldogan mesélték, hogy a rémálmaik megszűntek. Alig telt el pár nap, és minden visszatért a rendes kerékvágásba. Viszont számomra a rohamok továbbra sem szűntek. Az elején naponta csupán néhányszor, majd később egyre gyakrabban jelentkeztek. Az átok miatt képtelen voltam ellátni a vezető szerepét, ezért leváltottak. Dolgom nem volt többé, így magamra maradtam a sötét gondolataimmal. Családom nincs, a feleségem pedig kerül az Éjszaka óta. Egyszer azt mondta, már nem vagyok ugyanaz... Hirtelen megpillantom angyali arcát a tömegben, és megiramodom felé. Utat török a szakállas törpök, visítozó gnómok, morgó koboldok és emberek erdején át, majd megállok előtte. Ő rám emeli gyönyörű szemét, szó nélkül megcsókol, majd csak annyit mond:
- Bocsáss meg… - A szemem könnybe lábad. Az öröm végtelen óceánjában úszva bevallom neki, hogy szeretem, és épp visszacsókolnám, amikor a jelenetet mintha elvágták volna… A fő utcán, arccal a hóban ébredek, megint. Felugrom, hogy beszélhessek vele, de már eltűnt. Térdre rogyok, a tenyerembe temetem az arcom, és csak sírok. Órákig mást sem teszek, mégsem segít senki. Közönyösen, viccelődve, a megszokott módon sétálnak el mellettem egykori falubeli barátaim és ismerőseim. Átnéznek rajtam, akár a lidérceken. Mintha ott sem lennék.
Felemelem a fejem, de mind eltűntek, még a tündérek is. Magányosan fekszem a hóban, átfagyva. Egy roncs vagyok… Miért pont én? Kérdezem, a sötét fellegekre tekintve, amik még a hold világát is kitakarják. A karácsonyfa csak egy fekete folt, az égők sem égnek már rajta. Ilyen a karácsonyom, komor és nyomorúságos. Megérett bennem az elhatározás, elég. Felállok, és megindulok a fa mögött tátongó szakadék felé. Keserűséggel teli rúgásomba beleremeg a karácsonyfa, lassan kidől a támfából, majd a szakadékba zuhan. Kilépek a párkányra, és a mélységbe meredek. Szótlanul nézem az egyre távolodó foltot. A végtelen sötétség láttán a félelem kígyója költözik a szívembe. Nem dobhatom el magamtól az életet! Az öngyilkosság gyengeség, menekülés. Erős leszek! Akárhogy kínoz is az átok, nap mint nap látom, ahogy az életet adó golyóbis felkel a hegyek mögött, és éltető sugaraival elönt mindent! Ezt az örömöt senki nem veheti el tőlem! Míg élek, küzdök!
Váratlanul megrohannak a már jól ismert képek. Gyilkosságok, hazugságok jelenetei és a fukarság, a közöny történetei elevenednek meg előttem, gúnyos nevetések hátborzongató melódiájától kísérve. Az emberi bűnök végeláthatatlan képei gyors egymásutánban, addig soha nem tapasztalt intenzitással szorongatnak. Érzem, majd szétrobban fejem, de tudom, hogy előbb-utóbb felébredek. Akkor vége lesz.
Képszakadás.
Sötétség borul rám, a távolban sárgán villódzó fényt látok.
Feketeség. Csend. Bánat. Reménytelenség.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2019-02-09 10:11 Kelvin

Kelvin képe

Ebből elolvasnék egy hosszabb történetet is.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

k, 2019-02-12 11:02 Dokesz

Dokesz képe

Szia!

Van itt néhány furcsaság, mutassam? Mutatom...

Azt mondod korábban: "Senki sem mert a lény közelébe merészkedni, így rám hárult a feladat, a hajdani vezetőre."
Majd később ezt: "Az átok miatt képtelen voltam ellátni a vezető szerepét, ezért leváltottak."

Ez így egy logikai hanyattbukfenc! Mert amikor meséled a történetet akkorra már leváltottak, de a megbízásod pillanatában még vezető voltál, nem hajdani vezető. Érted, nem érted? Most már én is elbizonytalanodtam... : )

"Legnagyobb meglepetésemre egy apró, sárgán pulzáló lidérc volt." Ez biztos? Fantasy zsánerben inkább pislákol, bár már annyi irányzat van, hogy nyugodtan pulzálhat is, vagy irizálhat, vagy akármi... nekem minimum idétlenül hangzik a sárgán pulzáló lidérc, kilóg a hangulatból, megakaszt.

"Sötétség borul rám, a távolban sárgán villódzó fényt látok." Sőt, villódzhat is... Mit akarsz ezzel a sárgával? Csak úgy odadobtad, oszt ott villódzik.

"Feketeség. Csend. Bánat. Reménytelenség." A hatásvadász világbajnokságra edzel?

Még egy ilyen rövidke írást sem lehet csak úgy halomra dobálni, aztán megtűzni egy sötét hangulatú petrencerúddal! Mer' ez fog kisülni belőle.

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

k, 2019-02-19 21:41 Tim

Bizonyára eltöprengtél rajta, miért lehet ilyen szerény a történeted iránti érdeklődés. Van egy-két ötletem a lehetséges okokról.
Nekem sajnos nem tetszett a novellád. Sem a hangvétele, sem a kidolgozása, sem a témája.
Két nagyobb problémát látok, ám ezek kihatnak a többi faktorra is. Szerintem nem sikerült kiválasztanod a tartalomhoz legjobban illő hangot. A másik gond pedig a karakterépítéssel kapcsolatos. Nézzük először ezt!
Ha foglalkoztál valaha írástechnikával, akkor te is tisztában vagy vele, hogy a karaktereket a történetben betöltött súlyuk szerint három nagyobb csoportra szokás osztani. A főszereplők, a mellékszereplők és a statiszták csoportjára. Nálad szinte kizárólag statisztákat találni. Még a főszereplőd is csak egy kicsit árnyaltabb ezeknél, de még ő sem egyedi, hanem hozza a sablonos, szerencsétlen, elhagyott férfi archetípust. Alig tudunk meg róla valamit. Te magad se sokat törődtél az elmélyítésével, még nevet sem adtál neki.
A fickóról kijelented, hogy vezető, de aztán egy cseppet sem viselkedik úgy. Mást mondasz és mást mutatsz!
Mr. Paperthin nem elég tökös, nem old meg semmilyen problémát, nem talál választ a kérdésekre, csak passzívan sodródik az eseményekkel és néha random hempereg egy kicsit a hóban. Ha mégis tesz valamit, az kimerül némi nyafogásban és szenvelgésben. Emiatt se szeretetre, se tiszteletre nem méltó, de még figyelemre is alig.
Még ennél is nagyobb gond, hogy motivációt sem adtál neki. Így aztán még drukkolni se igazán lehet Mr. Paperthinnek. Pedig egy erős motiváció jelentené a történet motorját. Anélkül nincs lendület, nincs dinamika. Így a történet végén semmivel nem vagyunk előrébb, mint az elején. A cselekmény egyhelyben topog. Ezen nem segít az sem, hogy a problémát megpróbáltad elkenni idő- és térbeli váltásokkal.
A szöveg nehezen olvasható, tömbös. Jót tett volna neki egy kis dialógus, de nem éltél vele. A főbb faktorok közül egyedül a leírásra koncentráltál, de azt meg túltoltad érzésem szerint. És ezzel elérkeztünk a második problémához.
Látszik, hogy nagyon igyekeztél „szépen” írni, de ettől nem lett művészi igényességű a szöveg, csak olyan, ami görcsösen annak akar látszani. Az ilyen grandiózus ecsetvonásokat nem viseli el ez a fád és sablonos téma. A stílusidegen képeiddel néha vészesen közel kerültél a röhejes és a kínos hatáshoz. Életet adó golyóbis? Ez erős eufemizmus a napra. Ismerek olyan sötétlelkű szerkesztőt, aki azt mondaná: Az életet adó golyóbis természetes állapotában szőrös, és ebből pont kettőt kéne növesztenie Mr. Paperthinnek, ha az unalomnál és érdektelenségnél nagyobb hatást szeretne kiváltani az olvasókból.
Azt tanácsolnám, hogy legközelebb jobban válasz hangot a zsánerhez. Ha ragaszkodsz ehhez a lilaködös, művésszyeskedő hanghoz, akkor keress hozzá komolyabb, jobban ideillő mondanivalót. Ha viszont fantasyben szeretnél utazni, akkor lényegesen olvasóbarátabb és kevésbé modoros módon kéne tálalnod.