Senandir - Első fejezet: A koronázás

 

A lovas teljes sebességgel vágtatott Gromiria fővárosa, Mindrom főútján. Az utca kövéhez csapódó paták visszhangjait messzire elszállították a hatalmas épületek falai. A különleges fehér színű kőtömbökből felépített falak már több mint kétszáz esztendeje nyújtottak védelmet a házak lakóinak, de még mindig ugyanolyan állapotban voltak, mint építésük idején.

A kelet felé haladó ló gazdája leárnyékolta a szemét, mivel a falakról visszaverődő napfény szinte megvakította, még annak ellenére is, hogy a lenyugvó nap a hátát érte. A házakon megtörő fény miatt több mérföldről is úgy tűnt, mintha az épületek lennének a hatalmas falakkal határolt település fényforrásai. Ezért is nevezték a fővárost a Fények Városának.

A város lakóépületei mellett haladó Vendegor Mindrom szívébe, a város közepén elhelyezkedő királyi palotába tartott. Ugyanitt állt a Teremtő Pár temploma, amelyet még valaha az apja, Vendar király építtetett az Istenek – Baradios Isten és Minora Istennő – tiszteletére.

Az apja jó uralkodó volt. Nem ismert olyan embert, aki többet tett volna az emberek érdekében: földeket adományozott a nincsteleneknek, akik a kis földből meg tudtak élni. Ez okos dolog volt, mert az újonnan megművelt földekből származó jövedelem tovább gyarapította a kincstárat. Ezenkívül ha tehette, maga is kivette részét a munkából. Harminc éve, amikor a folyó megáradt, az akkor még fiatal király személyesen állt ott a parton, és segített a homokzsákokból falat emelni. Vendar szerette a népét, és a nép is szerette őt.

A király tizennyolc nappal ezelőtt azonban váratlanul elhunyt. Senki nem gondolta volna, hogy egy egyszerű meghűlés túl sok volt a szívének. Alkalmanként személyesen vitte az orvosságokat a betegekhez, akik az országban felállított hat ispotályban vendégeskedtek. Az emberek szemében a király legyőzhetetlennek tűnt; olyan embernek, akit még a halállal is játszi könnyedséggel dacol. Éppen ezért a halálhíre az egész királyságot szomorúsággal töltötte el.

Vendegor örömmel gondolt vissza apja a külpolitikai tevékenységeire is. A király már nem sokkal trónralépése után szinte legendává vált. Még csak tizenkilenc éves volt, mikor apja, Rendor meghalt. Legidősebb fiúként az ő vállára nehezedtek a Karndhor királyság gondjai. Fenderhon uralkodója, Barden gyengének vélte a fiatal fiút, ezért kihasználva az alkalmat, háborút indított Karndhor ellen. Vendar hosszú harcokban megvédte királyságát és leverte az ellenséges seregeket, Barden pedig életét vesztette egy csatában. Fenderhon uralkodójának csupán egy lánya volt, aki hozzáment Vendar öccséhez. E házassággal a két ország egyesült Gromiria néven. A két királyság jogilag egységes volt, de szokásait tekintve különálló maradt. És mivel egy ekkora birodalmat elég nehéz volt egy embernek irányítania, ezért Vendar Fenderhon kormányzójának öccsét nevezte ki, majd halála után annak fia, Karegen vette át a tisztséget.

Néhány évvel később Vendar vezetésével Gromiria egyesített serege kiűzte a birodalom területéről a folyton gondot okozó, portyázó lényeket – orkokat, ogrékat és trollokat. A sereg egészen északra, a Gharundok-hegység által körülzárt területre, az egyszerűen Barbár – vidéknek elnevezett területre szorította vissza a teremtményeket.

Vendegor szomorúan sóhajtott fel, ahogy felidézte apja temetését. Szinte az egész királyságból jöttek a gyászolók, hogy elkísérjék Vendart az utolsó útján. Még a messzi nyugaton elterülő elf birodalom, Knirillien uralkodója, Adonil és gyönyörű felesége, Iloree is az országba utaztak, hogy leróhassák tiszteletüket a halott király előtt. Vendar a királyi palota kertjében feküdt egy díszesen faragott faállványon. Körülötte állt a gyásznép félkör alakban. A búcsúbeszédet Karegen kormányzó kezdte, majd a többi előkelőség folytatta; mindegyikük egy-egy szál rózsát tartott a kezében, amelyet a beszéd végén a lepellel borított király mellkasára helyeztek. A megható szertartás után az uralkodót elkísérték végső nyughelyére, a Teremtő Pár temploma mögött elhelyezkedő Hős Királyok Csarnokának elnevezett kriptába.

Vendegor megálljt parancsolt lovának. A templom és a palota már tisztán látszott ebből a távolságból. Megveregette barna hátasának izmos nyakát és észrevette, hogy egy félig vak, rongyos szürke inget és nadrágot viselő csavargó őt bámulja az egyik szűk sikátorból. A koldus alaposan végigmérte a lovast, aki egyszerű utazóruhát viselt, fejét barna csuklya fedte. Szögletes arcán lévő borosta arról árulkodott, hogy már több napja úton volt.

A koldus kilépett a sikátorból és tett egy lépést Vendegor lova felé. Az állat kissé felmordult és dobbantott a patájával, mire a férfi ijedten hőkölt hátra.

– Sz... szép ló – dadogta.

Vendegor elmosolyodott, majd hátrahajtotta csuklyáját, végigsimított lófarokba fogott sötét haján és az erszényéből kivett egy rézpénzt, amit odadobott a koldusnak. A félvak férfi hálásan meghajolt.

Ezután Vendegor megsarkantyúzta hátasát, majd ismét vágtára ösztökélte a lovat és a gondolataiba mélyedt. Rengeteg hajléktalan tengődött a Fények Városának utcáin. Persze nem annyi, mint a vidéki városokban. Szinte lehetetlenség volt mindenkin segíteni, de a király próbálkozott. A szegénységen közmunkával is akart segíteni. Az épülő házakhoz leginkább nincsteleneket bérelt fel, hogy az így kapott pénzből egy ideig eltudjanak boldogulni. De a legtöbbjük vagy nem bírta a munkát, vagy elköltötte a keresett pénzt italra. Vendar reménykedett benne, hogy sikerül valahogy megoldani ezt problémát. De sajnos a megoldás, már az új királyra maradt.

Az új király. Vendegor éppen emiatt igyekezett a palotába. Apja halála után csak a két lehetséges személy jöhetett számításba, mint új uralkodó: Karegen és Vendegor. Mivel Vendegor volt Vendar egyetlen fia, sőt, az egyetlen gyermeke, jog szerint ő örökölte a trónt. Ám olykor eltértek ettől a szokástól. Ő maga is belátta, hogy a nála sokkal tapasztaltabb Karegen alkalmasabb az uralkodásra, és nyílt titok volt, hogy a Királyi Tanács is inkább az unokatestvérét támogatta. Vendar fia megtiszteltetésnek tartotta, hogy ő az egyik királyjelölt, de Vendegor a jelenlegi életét szerette: ő volt a kapitánya az Éjfarkasok nevű, zsoldosokból álló csapatnak, amelyet különleges feladatok teljesítésére képeztek ki.

Vendegor kissé meglepődött, amikor Karegen megkérte, hogy utazzon el nyugatra, Knirillienbe, és az elf uralkodótól kérjen koronát. Mint Karegen elmondta, ezzel a gesztussal szeretné elérni, hogy a jövőben az elfek szövetségesként tekintsenek Gromiriára.

Az utca végén Vendegor lelassította hátasát, és lassú ügetésben közelítette meg Mindrom szívét. Az út a főtéren kétfelé ágazott és kör alakban font körbe egy hatalmas, öt, egymásra épített tányérból álló szökőkutat. Rögtön a szökőkút mögött, az út túloldalán magasodott a Királyi Palota. A palota egy nagy négyszögletű épületből, egy toronyból, és a Teremtő Pár Templomából állt. Nem messze az épületektől pedig a katonai barakk állt.

A lovas lassan megkerülte a szökőkutat, és a palotába vezető lépcsősornál megállt, majd átlendítette lábát a nyeregkápa fölött és könnyedén földet ért a legelső lépcsőfoknál.

– Á, Vendegor! Megérkeztél végre? – szólt egy mély hang a lépcsősor tetejéről.

Vendegor a bejáratra pillantott, ahol Karegen és tanácsosa, Taren álldogáltak. Az egykori kormányzó erős testfelépítésű és széles vállú volt. Arcán gondosan nyírt fekete szakállt viselt és ugyanilyen színű, hosszú haja a vállát verdeste. Egyszerű vászoninget és bőrnadrágot hordott. A vékony és magas Taren pontosan az ellentéte volt: arcát mély ráncok barázdálták, fejét pedig kopaszra borotválta és selymes, hosszú, kék színű köntöst viselt. Az a szóbeszéd járta, hogy a férfi értett a mágikus tudományokhoz is.

– Igen, uram! – válaszolta Vendegor és térdet hajtott.

– Kelj fel! Még nem vagyok király – mondta Karegen és egy mosoly kíséretében hozzátette: – És nem is várom el, hogy a rokonom hajlongjon előttem.

Vendar fia felállt, felsétállt a két férfihoz és kezet rázott a királyjelölttel, Tarennek pedig bólintott.

– Na, mesélj! Mi újság a hegyesfülű barátainkkal? – tudakolta Karegen.

– Remek híreket hoztam, uram. Adonil is elismerte, hogy népeinknek szorosabbra kellene fűzniük a kapcsolatot. Ebben a levélben részletesen leírt mindent – felelte Vendegor és átnyújtott egy összetekert papirost a leendő királynak, majd biccentett a két alabárdos őrnek, akik a hegyi óriás méretű, kétszárnyú kapu két oldalán álltak.

Az őrök vigyázzba vágták magukat és tisztelegtek az Éjfarkasok kapitányának és a leendő királynak, akik beléptek a kapun. Vendegor, mint mindig, most is elmosolyodott a katonák páncélján. Mindrom katonái ezüstszínű páncélt és kék köpenyt viseltek; fejükön sisakrostélyos sisakot hordtak. Vendegor meg volt róla győződve, hogy amit a fejükre tesznek, inkább hasonlít egy vödörre, mint egy sisakra.

A három férfi – Karegen, Vendegor és Taren – némán lépkedtek a hosszú, sötét folyosón, amelynek falai tele voltak a régi, hősi időket ábrázoló festményekkel: az egyiken a lovag egy sárkány szívét veszi célba, egy másikon hősök egy csoportját fogja körbe egy orkhorda. Vendegor sokszor látta már a képeket, de mindig, ahányszor elsétált elöttük, megcsodálta őket.

A folyosó a palota előcsarnokába vezetett, ahol szolgák százai sürögtek-forogtak a közeledő, négy nap múlva esedékes koronázás miatt. A terem nem volt nagy, csupán száznegyven-százötven láb hosszú és körülbelül fele olyan magas. Innen el lehetett jutni az épület bármely pontjába. Két, enyhén görbülő lépcső vezetett fel a terem két oldalán egy nyitott ajtóhoz, amely a palota emeleteire vezetett további lépcsőkön keresztül. Szemben, a lépcsők alatt egy folyosó vezetett a konyha, illetve az udvar felé.

Mielőtt beléptek volna a csarnokba, Vendegor megszólította Karegent:

– Gondolod, hogy az elfek megszüntetik a mágiát az Ezüst Koszorú résein?

Köztudott volt ugyanis, hogy az Ezüst Koszorú nevű hegység által határolt Knirillienbe lehetetlen a bejutás. Csupán három lehetséges hely van, ahol a Koszorú rést hagyott; mind a három egy szűk, fákkal teli hágó: egy keleten, egy nyugaton, egy pedig délen, a tengerparton. Ezekre a hágókra az elfek viszont valamiféle bűbájt bocsátottak: bárki, aki eddig megpróbált besurranni, azt a mágikus erőtér egyszerűen „kilökte” az országból.

– Ne várj tőlük túl sokat egyszerre! – felelte Karegen helyett Taren. – Már az is nagy eredmény, hogy hajlandóak voltak a szövetségre – amiért rendkívül hálásak kell, hogy legyünk. Tudod, kedves Vendegor, eléggé gyanakodnak az emberekre, ha azok a barátságukat ajánlják. Ha jól sejtem, csak bekötött szemmel léphetted át az ország határát.

– Igen. A fejemre kötöttek egy ruhadarabot. Bár… bizonytalanodott el egy pillanatra a férfi. – valahogy furcsának éreztem az anyagát.

– Furcsának? – kérdezte Karegen.

– Igen, uram. A tapintása inkább fémre emlékeztetett, mint egy egyszerű vászondarabra.

Karegen felvonta a szemöldökét, majd rábólintott:

– Értem.

A terembe belépve a férfi szolgák meghajoltak előttük, míg a nők pukedliztek.

Vendegor, Karegen és a nyomukban lépkedő varázsló felsétáltak a lépcsőn, ahol megálltak az ajtóban.

– Uram, ha nincs már rám szüksége, akkor szeretném igénybe venni a fürdőt – szólt Vendegor.

– Menj csak! Nyugodtan pihend ki magad, azt hiszem, megérdemled – mondta Karegen.

– Köszönöm, uram! További szép napot! – hajolt meg az Éjfarkasok kapitánya, majd biccentett a varászlónak: – Taren.

– Kapitány!

Vendegor sarkon fordult és elindult a legközelebbi ajtó felé.

– Kezd olyan szagom lenni, mint a három napos döglött lónak – jegyezte meg magának, miután megszagolta a ruháját.

Karegen elmosolyodott kapitányán, majd komor arckifejezéssel elindult a saját szobája felé. Taren követte.

– Uram, minden rendben?

– Nem tévedtél a metallittal kapcsolatban – felelte Karegen és a varászló felé fordult.

Taren büszkén kihúzta magát, a leendő király pedig folytatta:

–Tényleg különleges egy fém, ha már ruhaként is viselik. Lefogadom, hogy a koronát is ebből az anyagból készítették el.

– Minden bizonnyal, uram. Legkésőbb négy nap múlva úgyis kiderül. És ha nem tévedtem, akkor még az ősszel ezzel a koronával a fejeden léphetsz be Knirillienbe.

Karegen Taren vállára tette a kezét.

– Úgy legyen, barátom, de előbb foglalkozzunk az ünnepséggel!

 

* * *

 

A következő két napban napi huszonnégy órában folytak az előkészültek, hogy az alkalomra minden tökéletes legyen. A koronázás előtti napon, mielőtt a Nap még zenitre hágott volna, az elfek ünnepélyesen bevonultak Mindromba. A menet elején haladt az elf uralkodó, Adonil és felesége, Iloree egy hintóban, amit négy hófehér ló húzott. A hintót az elf hadsereg azon tagjai kisérték, akik kizárólag Adonil és családja védelmére esküdtek fel. A pontosan kétszáz főből álló lovas kíséret egyszerű világoskék köpenyt és alatta láncinget viselt. Fegyverzetük egy rövidkardból és egy hosszúíjból állt.

Karegen és Vendegor a palota bejáratánál állva figyelték, ahogy menet megkerüli a szökőkutat. Amint a hintó megállt, elf szolgák kinyitottá az ajtaját és kilépett elf uralkodó. Adonil hosszú, arannyal szegélyezett fehér színű tunikát viselt, amit a derekán egy zöld övvel kötött össze. Az elf oldalra lépett és hátrafordulva kezét nyújtotta feleségének. A kocsiból kilépő Iloree elképesztő látványt nyújtott. Még Karegennek is kihagyott egy ritmust a szívverése. Az elf nő bokáig érő, halványzöld szoknyáját sárga virágminták díszítették. Hosszú, fekete hajában egy fémből készült, díszes fejpánt volt.

– Üdvözöllek benneteket, kedves elf barátaim! – hajolt meg a volt kormányzó. – Fogadjátok hálámat, amiért megtisztelitek Gromiria új királyának megkoronázását.

– Miénk a megtiszteltetés, Karegen – felelte szelíden Adonil, és viszonozta a meghajlást. – A látogatás a legkevesebb, amit megteszünk új szövetségesünk és barátunk számára. Nagy öröm számunkra, hogy a szövetségünket egy koronával pecsételjük meg. Gondolom, a te ötleted volt, hogy egy ilyen ajándék által kapcsoljuk össze országunkat.

– Bevallom, hogy nem. Az ötletet a legbizalmasabb tanácsosom, Taren vetette fel nekem.

– Á, értem. És merre található ez a bizonyos Taren?

– Halaszthatatlan okok miatt sajnos nem tud most itt lenni. Azt kérte, hogy a nevében is kérjek bocsánatot, amiért távol van. Bevallom, sosem értettem igazán a mágusokat.

– Nem kell bocsánatot kérned. Még egy olyan sokat megélt elfnek, mint nekem is gondot okoz a varázslók észjárásának megfejtése. Biztosra veszem, hogy tényleg fontos dolga akadt, és távollétét egyáltalán nem sértésnek szánta. Remélem, azért találkozhatok vele ittlétünk során. – Adonil intett a mellette álló elfnek, aki meghajolt és hintóból előhozott egy lepellel borított négyszögletű csomagot.

– Íme, a barátságunk szimbóluma, a kért korona – szólt ünnepélyesen az elf és a lepelért nyúlt. Karegen izgatottan várta, hogy vajon a koronázási ékszer megfelel-e a várakozásának.

– Kérlek, várj! – kiáltott fel Vendegor. – Bocsássatok meg, hogy közbeszólok, de véleményem szerint jobb lenne, ha a koronázáskor kerülne leleplezésre.

Adonil meglepetten nézett Vendar fiára, majd bólintott.

– A fiúnak igaza van. Ne vegyük el a meglepetés erejét!

– Igen, Vendegornak van érzéke a meglepetésekhez – mondta árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában Karegen, de az arca gyorsan meglágyult. – De miért is álldogálunk idekint? Gyertek, hadd kísérjelek a szálláshelyetekre!

A királyjelölt végigkísérte a vendégeket az előcsarnokba vezető folyosón.

– Ha szabad megkérdeznem – csak úgy kíváncsiságból –, mi lesz az első fontos teendőd a trónra lépésedet követően? – kérdezte Adonil az egykori kormányzót a szálláshelyekre vezető lépcsőnél.

– Először is szeretném Mindromot egy kicsit, úgymond megtisztítani a szeméttől.

– Szeméttől? – kérdezett vissza Iloree.

– Ezalatt értem a koldusokat és bűnözőket – meg a többi söpredéket, gondolta magában Karegen, de azt nem tette szóvá. – Szeretnék nekik munkát ajánlani, csakúgy, mint Vendar király.

– Elég sok szinonimája van a szemét szónak nálatok embereknél – rótta meg Iloree a leendő királyt. – De reméljük, hogy sikerül a jó Vendar munkáját folytatnod és legalább olyan nagyra becsült uralkodó leszel, mint amilyen ő volt.

– Olyan nagyszerű király én biztosan nem leszek, mint ő – felelte tettetett szerénységgel Karegen.

Az elf nő biztatóan rámosolygott, majd elindult a férjével Vendegor után a szobájuk felé.

 

* * *

 

Másnap kora reggel többezres tömeg gyűlt össze a Teremtő Pár Temploma előtti téren, illetve a szökőkút körül. Az embereknek csupán csekély része volt mindromi. Gromiria minden tájáról érkeztek férfiak, nők és gyerekek, hogy legalább egyszer az életükben megpillathassák az új királyt. A hagyományoknak megfelelően Karegennek ki kell állnia a bejárat fölötti erkélyre, ahonnan szólni fog alattvalóihoz.

A palotához hasonlóan a templom is rendelkezett egy toronnyal, ami úgy nyújtózott az ég felé, mintha meg akarná érinteni azt. Az épületet ezenkívül nem tette semmi vonzóvá. Ezzel ellentétben a templom belseje pazar látványt nyújtott: a falakat freskók borították, a keleti, nyugati és déli oldalon színes üvegablakok engedték be a fényt. A főoltár szemben volt a bejárattal. Rajta volt a korona, még mindig letakarva. A koronázási ékszert virágcsokrok fogták közre.

A két főhajó között piros szőnyeg futott végig az ajtótól az oltárig. A hajók két oldalán emelkedtek a lépcsők, amelyek az erkélyre vezettek.

Annak ellenére, hogy a templom képes volt legalább ezer ember befogadására, az ünnepélyre csak a nemesek, a Királyi Tanács és az elfek léphettek be. Százötven évvel ezelőtt, Karndhor egyik királyát a megkoronázásakor lett merénylet áldozata. Azóta van szokásban, hogy a királynak az erkélyről kell szólnia a néphez.

Az elfek és az emberek türelmesen várakoztak, mígnem egyszercsak kinyílt a főbejárattól jobbra egy ajtó és belépett Karegen. Mindenki felállt, és tekintetüket a volt kormányzóra szegezték, aki fekete páncélt és aranyszegélyes vörös palástot viselt. Hóna alatt tartotta az arany lószőrforgós sisakját, oldalán pedig a drágakövekkel díszített hosszúkard lógott. A királyok hagyományos öltözéke.

Karegen végigsétált a piros szőnyegen egészen az oltárig. Léptei magabiztosságot árasztottak.

– Térdelj le, Karegen! – hallatszott egy mély hang és az oltárt megkerülve egy ősz hajú férfi lépett a leendő király elé. Korag volt, a Teremtő Pár papja. A volt kormányzó térdre ereszkedett az oltárnál, Korag pedig szólásra nyitotta száját:

– Tisztelt nemes Urak és Hölgyek, tisztelt Királyi Tanács, és nem utolsó sorban tisztelt elf Barátaink! Egyetlen jeles esemény miatt gyűltünk ma itt össze a Teremtő Pár Templomában, és ez az esemény megváltoztatja Gromiria eddigi életét. Az Istenek úgy döntöttek, hogy szeretett Vendar királyunkat magukhoz szólítják és országunk irányítását egy másik, hasonlóan bölcs vezetőre bízzák. Ez a férfi nem más, mint Karegen, Vendar unokaöccse és Gromiria volt kormányzója. – A pap szünetet tartott, majd folytatta: – Karegent még meg sem választották királynak, máris rengeteg dolgot tett országunkért. – Ekkor Korag az elfekre pillantott. – Vegyük például a szomszédunkkal, Kniriliennel való szövetségkötést, amire évszázadok óta próbáltunk sort keríteni. Az újonnan született barátságunk záloga ez a kis tárgy mögöttem – mutatott a koronára –, amit leendő királyunk kért Adoniltól, ezzel is erősítve a két ország kapcsolatát. Legyünk hálásak Karegennek mindezért, és azért, amit még véghezvisz uralkodása alatt!

A templomban tartózkodók tapsvihara visszhangot vert az épületben. A Teremtő Pár papja megvárta amíg a hangzavar elhal, majd a térdeplő fejére tette a kezét:

– Karegen! Megfogadod, hogy igazságos és bölcs módon fogod vezetni ezt az országot?

– Igen – felelte a kérdezett.

– Fogadod, hogy zsarnokság, megvesztegetés és minden hasonló, királyhoz méltatlan cselekedet idegen lesz számodra?

– Igen.

– És végül, fogadod-e, hogy a Teremtő Pár által megalkotott elvek szerint fogsz ítélkezni néped és ellenségeid felett?

– Megfogadom.

– Rendben. – Korag hátralépett az oltárhoz, majd leemelte a leplet.

Karegen alaposan szemügyre vette a koronázási ékszert. Csodálatos alkotás volt: egy fonott babérkoszorút formázott, amiből mindenféle fát ábrázoló díszítés emelkedett körben, és ami a legfontosabb: ezüstösen csillogó metallitból készült.

A pap kezébe vette koronát, odalépett ismét a leendő királyhoz és így szólt:

– Ezennel Baradios Isten és Minora Istennő áldásával Gromiria új királyává koronázlak! – Ezzel Karegen fejére tette a koronát.

– Áldassék országunk új uralkodója, Karegen király! – zengett Korag magasztos hangja.

Ismét felcsendült a taps, és az erkélyen megszólalt két kürt. Ez jelezte a népnek, hogy megtörtént a királlyá választás és az uralkodó szólni fog.

Karegen elindult a jobb oldali lépcső felé, nyomában Vendegorral, a Királyi Tanáccsal és az elf uralkodóval. Az erkélyre érve a tömeg letérdelt a király előtt. A Karegen mellett állók követték a példájukat.

– Gromiria népe! – szólt a király. – Álljatok fel és halljátok hangomat! Ez a nap egy új korszak kezdete. Mint új uralkodótok, megígérem, hogy országunk soha nem látott mértékben gazdagodni fog. Ezt legfőképpen Adonilnak és az elfeknek köszönthetjük! Éltessük őket ezért! – A tömeg felujjongott, mire Adonil zavartan intett nekik. Ezután Karegen folytatta: – Tudom, hogy nem leszek olyan nagyszerű király, mint amilyen Vendar volt, de a tiszteletére folytatni fogom félbehagyott munkáját. Mint kormányzó nem sokat tudtam tenni értetek, de most új lehetőségek nyíltak meg előttem. Tudom, hogy minden kezdet nehéz, és ez is az lesz, de arra kérlek benneteket, hogy viseltessetek türelemmel irántam. Lehet, hogy lesznek nehéz időszakok, de a segítségetekkel át fogjuk vészelni. Ennyit ígérhetek. Remélem, hamarosan tettekkel is alátámaszthatom, amit az imént mondtam!

A nép egy emberként kiáltott fel és hangjuk elért a város minden pontjára.

Lent a tömegben Taren, a varázsló mosolyogva bólogatott:

– Valóban új korszak vette kezdetét. Vannak, akiknek tetszeni fog, és valakiknek nem – itt az elfekre pillantott. – Jó uralkodó leszel, Karegen király.

Legalábbis az én céljaimnak tökéletes, tette hozzá gondolatban, majd eltűnt az éljenző tömegben.