Az Út

Gheldene hálószobájának ablaka előtt állt, és kifelé nézett. A szobában csak egy gyertya világított, ezen kívül a házban teljes sötétség uralkodott. Legalábbis a felső emeleten, ahol ő lakott. Moranában sok ilyen ház állt, ahol az épületek egyik részében mások éltek. Bár, ez nem meglepő, hiszen Morana nem volt olyan gazdag város. Nem mindenki engedhette meg magának, hogy saját háza legyen. Igaz, Gheldene-nek nem is volt szüksége egy egész házra, mert már évek óta egyedül élt.
A fémmunkával díszített ablakon túl egyre csak szakadt az eső, és a felhőktől minden árnyékba borult.
Csak kevesen merészkedtek ki ilyen időben az utcákra, a város elhagyatottnak tűnt. Most nem lenne érdemes kimenni és lesben állni... kalandoztak el Gheldene gondolatai. Összerázkódott, mert most nem akart erre gondolni. Már régóta nem gyötörte lelkiismeret azért, hogy ő az, ami. Nem akart tolvaj lenni, de miután elkezdte már nem volt megállás. Egyszerűen nem léphetett ki, mert azzal, még amit addig elért, azt is romba döntötte volna.
- Ne ezt… - sóhajtotta halkan és erőtlenül. Nem akart erre gondolni. Úgy hitte, ha sokat törődik ezzel, akkor csak közelebb hozza a lebukást. Mindig megpróbált úgy élni, mint a hétköznapi emberek, és amikor nem az utcákat rótta, vagy nem bújt el egy sötét lyukban, akkor még a gondolatát is kerülte a tolvajlásnak, mint ahogy azt a tisztességes emberek teszik.
Az eső még erősebben esett, mintha apró lándzsák hullottak volna az égből. Gheldene is úgy érezte, mintha a szívét szurkálták volna, amikor a férjére gondolt. Hardent – a férjét – egy kereskedő ölette meg, amiért ellenkezett a szállítás miatt – a kereskedő csempészárut akart szállíttatni, és félresöpörte azt, aki az útjába állt. Persze a kereskedőre nem lehetett rábizonyítani semmit sem, ezért Gheldene személyesen bosszulta meg a férje halálát. Akkor nem törődött azzal, hogy bele is törhetett volna a foga; ha észreveszik, valószínűleg őt is a férje után küldték volna. De a szerencséje, ha nem is teljesen, de kitartott mellette. Éjszaka belopódzott férje gyilkosainak házába, - nem volt nehéz kideríteni, hogy ki volt a tettes – és leszúrta a kalmárt, aki kiadta a parancsot a gyilkosságra. De akkor kapta a heget is a nyakára, amit senki sem látott még. Azóta csak olyan ruhákat hordott, amelyek majdnem az állát verték, és teljesen zártak voltak.
Kigombolta a ruháját, majd végighúzta az egyik ujját a régi seben. Nem volt nagy, alig egy ujjnyit tett ki, és mély sem volt, szinte csak egy kis karcolás. Keze lejjebb csúszott, a keblei közé és kihúzta az aranyláncát, rajta a jegygyűrűjével. Szép aranygyűrű volt, még Hardentől kapta az első találkozásuk után. Gheldene elmosolyodott. Akkoriban egyáltalán nem ilyen öltözékekben járt. Merész, sőt, a nők szerint egyenesen szemérmetlen ruhákat hordott. Mindig is csinosnak tartották és ezt ezzel a viselettel, meg néhány mosollyal hálálta meg. Tovább sosem ment el, mert nem volt könnyűvérű teremtés.
Ujjai öntudatlanul tovább gombolták a ruhát, majd néhány gyors és ügyes mozdulattal levette magáról és az ablak melletti ládára tette a hálóinge mellé. Megfogta a hálóinget, de még nem vette fel. Újra kinézett az ablakon, de semmi életet sem látott, még a házak ablakai is sötétek voltak.
Úgy tűnt, már mindenki alszik, csak ő van ébren. Azok a könyörtelen lándzsák tovább szorongatták, de nem döftek lyukakat bele, hogy azokon át kimeneküljön a magányosságból, ami fogságban tartotta. Nem tudott új életet kezdeni, főleg férfival nem. Még mindig vonzódott a halott férje után. Pedig tudta, hogy ennek semmi értelme, hiszen még fiatal ahhoz, hogy végleges özvegységbe vonuljon. Harden emléke azonban mindennél erősebbnek bizonyult.
Az esőcseppek tovább kopogtak, de már észre sem vette. A múltra gondolt. Nem hitte, hogy akár egy olyan férfi is lenne, akire rábízná magát, aki ugyanazt a gyengédséget és biztonságot nyújtaná neki, mint Harden. Már egészen magán kívül volt, most már nem az esőcseppek kopogtak a háztetőkön, hanem az ő könnyei a fapadlón. Régen a nagyanyja azt mondta, sose itassa az egereket, de most csak úgy záporoztak a könnyei. Amikor pedig erre gondolt, csak még erősebben zokogott. Összeroskadt a belső fájdalomtól, - ami az évek alatt összegyűlt benne, most előtört – és az ablaknak dőlt.
Az ablak vasának jéghideg érintése kicsit magához térítette, felállt, és letörölte a szeméből és az arcáról a könnyeket. Megkapaszkodott az egyik vasrácsban és újra kinézett az ablakon. Körbekémlelt, de semmit sem látott. Újra végigpásztázta tekintetével a környéket, de minden sötétségbe burkolózott. Megint körbenézett, találni akart valamit, ami enyhíthet a magányán, ami jelzi, hogy nem csak ő van egyedül ebben a világban.
Még egyszer körülnézett, egy pillanatra megkönnyebbült, majd hirtelen maga elé kapta a kezét, és elvörösödött. Az utca túloldalán lévő ház ablakában egy nagy – szerinte barna – szempárt pillantott meg, ami őt bámulta. Anyaszült meztelenül állt az ablakban, és valaki őt nézte! De amint Gheldene felfedezte a szempárt, az azonnal eltűnt az ablak mögött, így nem volt ideje arra, hogy megnézhesse az idegen arcát.
Gheldene sietve elhúzódott az ablakból és leült az ágyára. A hálóingét ott hagyta az ablaknál a földre dobva, amikor az ágyhoz rohant. Nem volt benne biztos, de ő barnának látta a szempárt. Ez lehetséges volt, mert egy kis fény azért beszűrődött a szűk utcán álló házak közé. Arról nem is beszélve, hogy Moranában a legtöbb ház emeletei kifelé dőltek, így mondhatni közelről látták őt is, és ő is közelről látta az illetőt. Azaz a szemét. És… Gheldene-nek igen jó szeme volt, és annak is kellett lennie, hogy sikeres legyen az éj leple alatt.
Most – még mindig vörös arccal – odament az ablak mellé, és fejét kidugva óvatosan kikémlelt. Most sem látott semmit. Gyorsan felkapta a földről a ruhát, felhúzta magára és ledőlt az ágyra. Gheldene naiv volt, ezt sokan mondták is rá, de most még ő is megdöbbent. Eddig eszébe sem jutott, hogy az ismeretlen szempár nem a testét bámulta, pedig ő már hozzászokhatott volna ahhoz, hogy mindig figyeljen a veszélyre. Ez pedig egy kiváló alkalom lehetett volna arra, hogy ha valaki megtudja, hogy micsoda is ő valójában, akkor egy jól irányzott számszeríjlövéssel átlője az ablak vékony üvegét és megölje.
Sokan vannak, akik ha tolvajt találnak, vagy azt feltételezik, hogy tolvaj az illető, akkor egy szempillantás alatt végeznének vele, sőt, sok másik tolvaj is elvágná a torkát egy másiknak, hogy előnyre tegyen szert. Gheldene viszont sokszor elfelejtette, hogy mekkora veszélyben van, vagy mekkora vész közeleg, és ezt sokszor az erre legalkalmatlanabb pillanatokban tette meg.
Még sokáig feküdt az ágyon, végül fogta magát és betakarózott. Jó ideig nem jött a szemére álom, újra Hardenre gondolt, aztán a szempárra, meg arra, hogy fel kellene adnia a tolvajkodást, ez azonban elvetette és rögtön azon gondolkodott, hogy másnap hol és mikor kellene elbújnia és lesben állva várni egy áldozatra. Persze megölni sosem akarta őket, csak ügyesen kirabolni a szerencsétleneket. Eddig csak egyszer ölt embert és az sem a rablás miatt volt, bár onnan kezdődött el ez az egész… aztán csak elaludt az ágy melegében.

Gheldene későn ébredt fel. Azaz saját magához viszonyítva későn, általában mindenki előtt fenn szokott lenni, de most a nap már vidáman sütött, pont a szemben lévő ház felől, be a szobájába. Erre magára rántotta a takarót, de aztán lehúzta magáról, hiszen senki sem láthatott volna be az ágyára egy másik házból. Szokatlan módon kinn az utcákon zene szólt és az emberek is különösen hangosak voltak.
Hát persze! Ma van a Holdvirág Napja! Ma vannak azok a különféle versenyek, meg minden egyéb. Ma mindenki kint van a városban. Akkor ma van az év második teliholdja… ma biztos nem mehetek este…túl világos lenne… de ha kint nagy a tömeg az is megteszi, sőt, talán még jobb is mint egy esti portya. Ahh…
Visszadobta magát az ágyra. Nem szerette, ha nagy a tömeg. Persze jobb volt, mint a magány, de ha sokan voltak azt sem kedvelte. Homlokára tette a kezét és megnézte, hogy nem lázas e. Sajgott a feje attól a sok álomtól, ami egész este gyötörte. Megint Hardenről álmodott – bár ez nem jelent semmi, mert róla szinte minden éjszaka álmodott és ezek részben kellemesek voltak, részben nem, de ezeket már megtanulta kordában tartani, azaz tudomást sem venni róluk.
De sokat álmodott egy bitófáról, ahová sokszor őt, sokszor Hardent, de sokszor egy csuklyás alakot akasztottak fel. Szentül hitt abban, hogy a csuklyásnak nagy barna szeme volt. És abban is egészen biztos volt, hogy ugyanazok a szemek voltak, amelyek este őt bámulták. Most egyik álma sem tetszett, és furcsamód olyan érzései voltak, hogy ezek az álmok valami nagyon fontosat jelentenek. Gheldene hitte, hogy minden álomnak van jelentése, de ilyen erősen még sosem érezte ezt.
Megborzongott. Semmi kedve sem volt kimenni a városba. Pedig ki kellett - ezt nagyon is pontosan tudta. Egy ilyen napot senkinek sem szabad kihagynia, még ha nincs kedve hozzá, akkor sem. Ez az íratlan szabály szinte a legkeményebb törvényeknél is erősebb volt. Sóhajtott egyet és kiszállt az ágyból. Odament az ablakhoz, kivette a ládájából az egyik ruháját, majd az állótükörhöz sietett – amely igen drága holmi volt, majdhogynem az egyetlen értékes bútora. Szekrényt nem használt – csak a ládát ruhatartónak – miután Hardent megölték, úgy érezte már nincs szüksége rá. Mivel nem volt sok ruhája, jó pénzért inkább eladta a szekrényt.
Levette a hálóinget, felakasztotta a tükör egyik sarkára, és most ő nézte meg jó alaposan magát. Be kellett vallania, a heget eltekintve tetszett magának. Nem gondolta volna, hogy ilyen korban – harminckét évesen – tetszene még valakinek, főleg nem saját magának, de hát annyi mindent nem is gondolt és annyi mindent nem is tudott… Persze, Harden után… egyáltalán nem érdekelték ezek a dolgok. Megrázta magát és az öltözésre koncentrált. Megigazította magán a friss ruhát, és megragadta a fésűjét, ami a tükör mögé volt akasztva. Hosszú, fekete fürtjei voltak, amit egyáltalán nem bánt, főleg amikor nem viselt csuklyát – világos hajjal könnyen észre lehetett volna venni az éjszakában, még ha egy sötét sarokban is bújt volna be. Bár a bőrével már nem volt ilyen „szerencsés”, annak tejfehér színe éles ellentétben állt a hajával.
Ráncba szedte kócos fürtjeit, és még egy zöld szalagot is font a hajába, ami jól mutatott mélyzöld szemei mellett. Úgy érezte most már elkészült. Kilépett a hálószobából, át az apró konyhába. Itt is szépen rendben tartott mindent – a meleg vacsorák elkészítését leszámítva nem használta túl sokat ezt a helyiséget – de nem szeretett volna szutykot a lakásában. A bejárati ajtó mellől leakasztotta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd újra bezárta, és a parányi kulcsot az egyik zsebébe süllyesztette.
Ezen az emeleten csak egy ajtó volt, az is Gheldene-é. Egy rozoga lépcső vezetett le a földszintre, ahol már két ajtó nyílt, az egyik egy öreg ácsmester lakóhelyére vezetett, a másik pedig a ház bejárata volt. Itt már sokkal erősebb volt a zaj, de amikor kilépett, valóságos hangorkán fogadta. Ebben az utcában, a Sarokszeg utcában nem voltak sokan, esetleg csak egy-két olyan elkéső, mint Gheldene, de a többiben, a hangzavar alapján rengetegen lehettek.
Pillantása a szemközti házra tévedt. Meglepődött, mert a házon új cégér lógott. Egy felágaskodó ló, amelynek leesett a patája. Ezen még jobban megdöbbent, mert hogyan tudna csak úgy leesni a pata az állatról, és ezen hogyan is tudna ezen segíteni egy patkolókovács – biztos visszakalapálja – ahogy azt a tábla egyéb részei megmutatták. Persze Gheldene nem értett a lovakhoz – nem lótolvajlással foglalkozott – de nem hitte volna, hogy az ilyesmi lehetséges. Kicsit gunyorosan nézett a cégérre, de aztán rájött, a furcsa jelkép azt nem árulja el, valójában ki is telepedett meg a házban.
Eddig egy takaros, bognár házaspár lakott itt, most meg… elharapta a nevetést, majd odament a házhoz és bekukkantott a kirakaton át. Senki nem volt bent, valószínű az itteniek is az ünnepségekre mentek. Noha öltözködés közben túltette magát a tegnapi dolgon, továbbra is kíváncsi volt, ki lehetett az esti bámészkodó
Elsétált az utca elejére, oda, ahol az beletorkollott egy szélesebb fő útra. Itt már sok ember volt, de első pillantásra nem lehetett elönteni, hogy már elment, vagy el fog haladni erre a felvonulás.
Az út két szélén árusok kiabáltak, mutatványosok próbálták meg magukra vonni a járókelők figyelmét, néha egy-egy kocsi is elgördült a kopogós kövezeten, rajta vidám, örvendező emberekkel. Rengeteg zenész muzsikált, úgy tűnt, az összes embert, aki képes volt valamilyen hangszeren játszani, „hadra fogták”, hogy szórakoztassák a népet. De lehet, hogy sokan önként jöttek zenélni, hátha kapnak érte valami jutalmat, még ha az is előfordulhatott, hogy egy korsó sörnél többre nem számíthattak.
Egyes pultoknál mindenféle szalagokat, masnikat árultak, másutt édességekkel csorgatták meg az arra járók nyálát. Gheldene nem evett otthon semmit, úgy gondolta itt majd talál valami kedvére valót. Odalépett az egyik árushoz, akinek a pultja friss süteményekkel volt megpakolva. Szívesen szippantott volna egyet a levegőből, - a süteményeknek valószínű csodás illata lehetett – de ennyi ember mellett, ha ennyi szag össze van kavarodva, akkor nem tudta különválasztani őket.
-Mit kívánsz leányom? – szólította meg a pultos asszony. Öreg, cserzett bőrű, kedves nőnek nézett ki. Gheldene az igazi szeretet látta a szemében, olyan örömöt, ami nem csak az ünnepek miatt van, hanem egy olyan boldogságot, amely ennek az embernek mindig a szemében ragyogott. Ez az öröm mély volt, mint a tenger, és ősi, mint a föld. Gheldene elszomorodott egy pillanatra, mert ő is így szeretett volna élni. Hogy mindennek tudjon örülni, és mindent képes legyen elfogadni.
-Nos? A férfiak után álmodozol? – zökkentette ki a kérdés Gheldene-t. Az árus még mindig mosolyogva figyelte.
-Nem… elnézést… csak… - ez így nem lesz jó – egy almás táskát kérek! -válaszolta sietve. – Na ezt jól megcsináltam… ezt már le nem mosom magamról nála… na de miért néz engem mindenki egy ábrándozó kislánynak? Jó… lehet hogy háromszor öregebb nálam, de azért már én se vagyok egy fiatal, magatehetetlen lányka, aki arra vár, hogy egy férfi felkarolja. Pedig pont úgy viselkedsz! - figyelmeztette magát, de az anyó megint félbeszakította.
-Ez itt jó lesz? – mutatott egy szép, nagy süteményre az asszony.
-Igen, köszönöm! - Ezt legalább rendesen mondtam.
Odaadta a nőnek az egy garast, majd még egyszer megköszönte és távozni készült innen.
-De aztán vigyázz magadra! – hallotta maga mögött a nőt. Erre már tényleg nem tudott mit mondani. Csak segíteni akart, de akkor is! Nem vagyok már gyerek! Legszívesebben sikított volna. Ja… tényleg nem vagy az…
Tovább ment a főtér felé az emberáradat között, közben a friss reggelijét majszolgatta. Nagyon finom volt, jól tette, hogy nem otthon evett.
Errefelé már igazi előadások voltak, valaki szavalt, valaki az ügyességét bizonyította be, valaki pedig csak őket bámulta, egy sörrel a kezében. Gheldene látott birkózókat, késdobálókat, íjászokat, és vívókat is, bár az utóbbiak közül egy sem volt igazi vívó, vagy katona, aki megmutathatta volna, hogyan is művelik ezt a seregben. A nap továbbra is fényesen ragyogott, jóleső meleget árasztva az emberekre.
Gheldene addig térült-fordult, amíg egyszer csak a késdobálók körül összetorlódott nézők között találta magát. Megállt és elkezdte figyelni a produkciót. Az emberek szinte ámulattal bámulták a versenyzőket, vagy már kicsit mámoros állapotban voltak, de mindenesetre úgy tűnt, sem a versenyzők, sem a nézők nem olyan ügyesek, mint ő. Igaz, Gheldene-nek sosem kellett a kést ember ellen használnia, - egyetlen alkalmat kivéve – csak zsebmetszésre, de azért néhányszor gyakorolt, hiszen ki tudja, mikor lehet rá szüksége?
Hirtelen azon kapta magát, hogy hangosan bírálja a dobálókat, mire többen is ferde szemmel néztek rá, - mindenki csak drukkolt a versenyzőknek, senki sem firtatta a tudásukat – és az egyik dobó is morogni kezdett magában. Mindez néhány másodperc műve volt, Gheldene öntudatlanul kimondta, amit gondolt, de ez láthatóan zavarta a résztvevőket és a nézőknek sem tetszett, hogy közülük valaki ellenségesen viselkedik. Pedig ilyenek mindig is voltak, csak éppen ezt senki sem ismerte volna be szívesen. Valószínűleg még annyira sem tudnak dobni, hogy eldönthessék, mi volt jó és mi nem…-gondolta. Talán ezért nem akartak a többiek bíráskodni sem. Gheldene a következő rossz dobásnál felhorkant, mire az egyik ember – talán egy versenybíró, vagy szervező – rászólt.
-Asszonyom, ha ennyire nem tetszik, akkor minek nézi? Vagy ha olyan jól tudja, miért nem mutatja meg magácska?
Gheldene eleresztette a füle mellett a sértést, és szinte azonnal rávágta a választ.
-Jó! Na, adjanak néhány kést, és akkor kezdhetjük is!
-Előbb neveznie kell… – morogta a szervező, vagy csak a káröröme hallatszott ki, de Gheldene ezt nem tudta.
-Engem nem érdekel a nevezés, nem érdekel a verseny sem! Csak dobok néhányat!
-Rendben – sóhajtott fel a bíró, és Gheldene most már tisztán látta a tekintetében a kárörömöt. – Adjanak neki párat!
Egy ember máris ugrott és odahozott tíz kis kést, és odatette az egyik kiállított állványra, hogy könnyen el lehessen érni őket. A többiek egy emberként hátrébb léptek, hogy helyet adjanak neki. Mindenki őt nézte és Gheldene most már csendben átkozta magát, amiért bolond fejjel miatt ilyen helyzetbe keveredett. De most már nem volt visszaút.
A távolság nem volt nagy, alig tíz lépésre kellett elhajítania a kést. Innen bármit játszva eltalál! A csend megsűrűsödött, Gheldene-nek azonban egyre hangosabban dobogott a szíve. Vett egy nagy levegőt, megpróbált nyugodt maradni, nem akart mindenki előtt elvörösödni. Magához vette az egyik kést és megvizsgálta. Legalább dobókések voltak, nem egyéb kacatok, de csak az olcsóbb fajtából. Nem voltak éppen rosszak, de jók sem, a kiegyensúlyozottságuk hagyott némi kívánnivalót maga után.
Már mindenki őt figyelte.
Megpörgette a kést az ujjai között, majd teljes erőből a célpontba hajította. Az emberek döbbenten néztek egymásra, a dobás erejétől a céltábla is megremegett, alig lehetett kivenni rajta a találatot. Gheldene nem a célpont közepébe dobta a kést, elsőre inkább az erőre fektette a hangsúlyt, és nem a pontosságra. De így is elég jó dobás volt, közel ment a tábla szívéhez.
Egészen biztos azonban nem lehetett a találatnak az eredményében, mert látott már olyan versenyeket is, ahol nem a céltábla közepébe kellett dobni, hanem meghatározott pontokba. És ismert olyan szabályt is, melynek értelmében a célnak egyes területei más-más pontszámot értek, és úgy kellett dobni, hogy minél kevesebb kísérletből érje el ez ember az adott pontszámot. Ez a sajombre nevű játék nagyon népszerű volt a nép körében.
Néhányan megjegyeztek valamit, de nem értette, miről beszélnek. A versenybíró most már gyanakvó tekintettel méregette, az emberek viszont érezhetően a folytatásra vártak. Gheldene elkezdett izzadni, mert mi van, ha ezt az első dobást csak a szerencsének köszönhette, és a többi csak rosszabb lesz? Egyre nőtt benne a feszültség, de tudta, ha elveszti a fejét, kudarcot vall. Ezért megpróbálta kizárni az elméjéből a vészt jósló gondolatokat, igyekezett újra megnyugtatni magát.
Megint vett néhány mély lélegzetet, és a következő dobásnál már nem az erőre, hanem a pontosságra összpontosított. A kés kirepült a kezéből, hogy egy pillanat múlva már a céltáblában rezegjen. Nagyszerű találat volt, megközelítette a cél közepét. Az emberek még jobban elkezdtek hangoskodni, de Gheldene nem hagyott nekik időt, máris újra dobott. Ez még az előzőnél is jobban sikerült és Gheldene most már felszabadultan mosolygott a nézőkre és a bíróra. A bíró savanyú képpel állt a helyén, s mikor a nő ránézett, még mogorvább kifejezést vett fel. Gheldene azonban nem törődött vele, visszafordult a céltáblák felé és megint dobott.
Meg se nézte az eredményt és a másik kezével – a ballal – is dobott egyet. Ez is jól sikerült. Már nem érzett lámpalázat, izgalmat, sőt egyre jobban élvezte a játékot, mintha valamilyen jóleső tűz gyulladt volna meg benne. Folyamatosan dobott, váltogatta a kezeit, az utolsó késnél azonban megállt, és körülnézett.
Ekkor már mindenki őt bíztatta, de tekintetével egyetlen embert sem tudott kiemelni közülük, csak egy hadonászó, hangoskodó tömeget látott maga előtt. Ilyen még sosem fordult elő vele. Még egyszer körülnézett, és kivárt egy kicsit. A zaj lassan alábbhagyott, s kisvártatva halálos csend állt be. Gheldene célzott, majd kecsesen eldobta a kést… amely éppen a tábla közepébe talált!
A nézők egyszerre kezdték el éljenezni, észre sem vették, hogy a nő a dobás után rögtön megbotlott és majdnem elesett.
Gheldene nagyon megijedt. Az utolsó találat után megakadt a szeme egy emberen és hirtelen szörnyű kép jelent meg előtte. Egy akasztófát látott maga előtt, amely körül minden rohadó félben volt.
Nem tudta, hogy a megpillantott férfinak volt-e köze a látomáshoz, de nagyon furcsállta a dolgot. Este is erről az akasztófáról álmodott!
A nézők nem vették észre a zavarodottságát, vagy ha igen, valószínűleg a siker mámorának a hatásával magyarázták. Gyorsan ellépett a kijelölt dobópontból és amilyen gyorsan csak tudott, megpróbált átvágni a nézőkön. Ez jóval tovább tartott, mint szerette volna, mert jó néhányan hátba veregették, gratuláltak neki, míg mások beszélgetni szerettek volna vele.
Nagy nehezen mégiscsak átjutott a tömegen. Sokan még ezt követően is utána fordultak, hogy vele tartsanak, de végül sikerült őket is leráznia. Amikor végre egyedül maradt, behúzódott egy sikátorba, hátát a falnak vetette, és felsóhajtott.
Miután feleszmélt a siker öröméből, már egyáltalán nem élvezte, hogy ennyi ember előtt állt. Nem maga a csoportosulás zavarta elsősorban, de miután az a „látomása, vagy mije” támadt, egy csapásra elszállt az önbizalma. Kezei közé hajtotta a fejét és megpróbált nyugodtan gondolkodni. De hiába töprengett, nem tudta megmagyarázni a dolgot. Abban biztos volt, hogy az álom és „a látomás” között van valamilyen kapcsolat, és azt is tudta, ezek valami fontosat jelentenek, valami történni fog.
De mi? Törte a fejét, mégsem jutott ötről a hatra. Így aztán inkább megrázta magát, és gyorsan kisétált a sikátorból, nehogy valaki egy utcanőnek nézze. Valamelyik sötét lelkű, bugyuta férfi akár ki is kezdhetett volna vele! Jobbnak látta, ha inkább odébbáll. Két utcával arrébb volt a város főtere, a legfőbb rendezvényeket mindig ott tartották. S azt sem felejtette el, ma elsősorban nem szórakozni jött ki a városba. A főtéren rengeteg embert találhat, akiket megszabadíthat néhány „felesleges” érmétől.
Beállt az ünneplő tömegbe, s közben megpróbálta felméri a helyzetét, hogyan is lásson hozzá a mesterségéhez. Nem volt nehéz dolga, az emberek gyakran ütköztek egymásnak a sűrű áradatban, és ezt most kivételesen nem vették zokon egymástól. Az egyedüli nehézséget a pénzes zacskó megtalálása, illetve egy könnyen kilopható zseb megkeresése okozta. Ha már megtalálta, semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy kiszedjen belőlük pár érmét. Persze volt, hogy hiába kockáztatott, mert néha nem lehetett előre megítélni, mit is tartalmaz egy-egy zseb, vagy tárca.
Könnyedén mozgott az emberek között, csak néha okozott egy kis nehézséget, ha véletlenül meglökték. Ennek ellenére folytatta a munkáját.
Odaért egy nagydarab, egészen jól öltözött fickó mögé. Remélte, itt nagyobb fogása lesz, és akkor mára abbahagyhatja a tolvajlást. A férfi néha csuklott egyet, valószínűleg ivott, de a lényeg: meg sem próbálta elrejteni az erszényét, ott függött az oldalán, és elég tömöttnek látszott – egyelőre. A ruhaujjból előhúzott egy apró, de éles kést, és óvatos mozdulatokkal – miközben felvette a férfi mozgását – az erszényhez emelte a kést. Hozzáérintette a zacskó aljához, és megpróbálta végighúzni a kés hegyét.
Úgy tűnt, még egy mozdulat, és máris tarthatja a markát. Ekkor azonban egy szempillantás alatt minden megváltozott.
Gheldene egy erős lökést érzett, valaki mögötte hirtelen megbotlott és teljes testével rádőlt! A nő előre zuhant, a kés végigszántotta a zacskót, és a penge beleállt a férfi oldalába. Az erszényből hullottak az érmék, a férfi pedig felüvöltött a fájdalomtól. A nő a földön elterülve nyögött egy nagyot, a zuhanásnál keményen oldalba vágta magát a könyökével. A körülöttük lévő emberek riadtan megálltak, Gheldene pedig nagy nehezen megfordult, hogy lerázza magáról a ráesett embert. Ekkor még nem tudta, hogy ez volt az utolsó mozdulata, amelyet még a szabad akaratából tett.
Amikor azonban ránézett a fiatal férfira, mintha légüres térbe került volna. Hirtelen mindent megértett. A felismerés először a fiúba hatolt be, de szinte ugyanabban a pillanatban ő is rájött, hogy a sorsa megpecsételődött. Most már értett mindent. Megértette az álmait és tudta, mi vár rá.
Továbbra is a fiú szemébe nézett, és közben elkezdtek folyni a könnyei. A nagy barna szemek hihetetlen megdöbbenéssel meredtek rá. Arca kicsit el is vörösödött – Gheldene így is elég jóképűnek találta volna – de nem most. Főleg azok után, ami történt.
A fiú tönkretette az egész életét. Azaz nem az egészet, de a végét. A Halál mindenkiért eljött, de azt senki sem tudta, hogy mikor és hogyan. Gheldene azonban most már hajszálpontosan tudta, hogy számára eljött a vég, a fiú megölte őt. Felkavarta az emlékeit, tönkretette a lelkét, elpusztította benne az életet, amikor őt bámulta az este, és most megölte a testét is. Ma ez a rablás lett volna az utolsó, de ez a sors küldte fiú nem kegyelmezett.
Aztán elpattant a burok, és lassan elkezdte észlelni a külvilágot. Az emberek addigra megértették, mi történt és kiabálni kezdtek. Itt a vég…
- Tolvaj! Valaki segítsen! Majdnem megölt valakit! Tolvaj! – zúgott egyre erősebben a hang. A megszúrt férfi már felállt és fájdalmas arccal a sebét szorongatta. Gyilkos pillantást villantott Gheldene-re, majd leköpte. A fiú időközben már lemászott róla, és a tömegből nézte őt olyan tekintettel, mint aki teljesen elvesztette az emlékezetét.
De Gheldene-t már ez sem érdekelte. Egyedül állt egy csomó kiabáló, hadonászó ember között, akik őt köpködték, vagy rúgták, amikor közelebb merészkedtek hozzá. A kés még mindig ott volt a kezében.
Düh parázslott a szemükben, de egyelőre még vártak. Egy hivatalos emberre, aki majd igazságot tesz, de mindenki tudta, ez nem jelenti azt, hogy a tettenérők nem bánthatják a bűnöst. Moranában igen súlyosak voltak az erre vonatkozó törvények, a legtöbbször a lopást is halállal büntették, különösen akkor, ha valaki „megpróbálta megölni” az áldozatát. Mintha nem is lett volna jobb dolga, mint több ezer ember előtt ledöfni valakit, csak, mert lopni akart tőle! De tudta, hogy ezt is fel fogják hozni ellene. Az ünnepi programokat emiatt nem fogják leállítani, de a büntetést sem fogják elejteni. Tisztában volt vele, hogy innen már nincs menekvés. Csak ne kövezzék meg itt az utcán!
Az egyik oldalon kettévált az őt körülvevő emberek gyűrűje, két katona és egy hivatalnok lépett elő.
- Hmm… üssétek le és iparkodjatok! Gyertek! – hangzott fel a parancs. Az elnémuló emberek lélegzetvisszafojtva várták mit mond a hivatalnok, abban reménykedtek, rájuk hagyják a büntetést. A szó azonban kimondatott, ők pedig csalódottan voltak kénytelenek tudomásul venni, nem ölhetik meg helyben a nőt. A morajló masszából hirtelen kiemelkedett egy kéz. Gheldene már csak az egyik katona öklét látta, amint lesújt rá. Ha akart volna, kitérhetett volna, de nem tette. Úgyis mindegy… Aztán minden elsötétült.

Egy sötét cellában ébredt fel. A feje még kóválygott; a katona nem kímélte, hanem keményen leütötte. Miután lecsapták, Gheldene nem csak elájult, hanem el is aludt – megint akasztófáról álmodott. Ez még inkább világossá tette számára a jövőt. S megértette a másik álmát is. A nagy, barna szemekről nem azért álmodott, mert az a fiú este meglátta őt.
Hanem azért, mert azok hozták el a halálát.
A nő nem tudta mit tegyen. Nem is akart semmire sem gondolni, semmilyen tervet szőni. Nemsokára úgy is meghal.
Gheldene nem volt vallásos. Elvileg ő is az Út követője volt, de soha nem úgy élt, ahogy annak a szabályai szerint kellett volna. Az Út tanításának az volt a fő eleme, hogy mindenki csak egyszer élhet. Élete során mindenkinek egy saját, meghatározott Útja van, ami felett csak korlátozott „hatalommal” rendelkezik. Ha valaki elég erős személyiség, akkor az Utat saját magához igazíthatja, ha nem, akkor az Út igazítja magához az embert.
Persze ezen kívül még számtalan egyéb törvény rendelkezett az életről. Sokan azt mondták, azokat mind betartani szinte lehetetlen, talán még a papok sem képesek rá.
Üresség lebegett Gheldene-ben. Teljesen hideg, nyugodt maradt. Ha most megütik, talán meg sem érzi. Harden emléke is odaveszett. Megpróbált rá gondolni, de nem ment. Magányosan ült a kőpadlón, és várta, mikor viszik végre ki innen.
Hosszú órákig várt, de senki sem jött. Egy idő után azt sem tudta, este van-e, vagy reggel, talán már elmúlt a Holdvirág Napja is, és az egész éjszakát átaludta. A kőpadlón ülve várta, hogy mikor viszik végre ki innen. Azt sem tudta, hogy este van-e, vagy reggel, talán már elmúlt a Holdvirág Napja is, és az egész éjszakát átaludta. Korgott a hasa az éhségtől, de nem törődött vele.
Hirtelen felvillant benne egy gondolat, de nem tudta megragadni. Megpróbálta elkapni, hátha támaszt nyújthatna neki, hogy legalább eltöprenghessen rajta. Erősen koncentrált, és végre megtalálta, amit keresett. Nem ér vele sokat, de talán így könnyebben be tudja fejezni az életét.
A gondolat a kitartás volt. Harden is sokat beszélt neki a kitartásról, amikor egyszer majdnem elveszítette az állását. Ő felemelt fejjel fogadta az eseményeket és nem esett kétségbe. Igaz, ilyen reménytelen helyzetbe egyszer sem került, mint Gheldene.
Mégis, ez a felbukkanó, szinte csak futó gondolat lassan megerősítette a nőt. Ha látják, hogy felemelt fővel hal meg, és nem törik össze, akkor mégis megérte. Felülemelkedik azokon, akik ilyen helyzetben csak siránkoznak, és kegyelemért könyörögnek. Kiállom a próbámat. Ezt az ősi igét a régi betelepülők mondták a haláluk óráján. S ők valóban kiállták a próbát. Soha nem adták fel önmagukat, mindig nyugodtan várták a sorsot. Bátrak voltak.
Kiállom a próbámat. Most már ez vezérelte.
Gheldene-nek eszébe jutott az az Út, amin ténylegesen végigmegy, és amely nem az, ami megíratott neki. Az ősi vér lüktetni kezdett benne.
A folyosóról csizmadobogást hallott. Az ajtó kinyílt, egy katona lépett be rajta, hogy elvigye. A zárkában szabadon maradhatott, de most hagynia kellett, hogy a kezeit megkötözzék. Amikor kiértek a szabadba, meglepődött, mert egy tágasabb térre számított. De csak a vár egyik kisebb udvarán álltak meg, amelyet valószínűleg a kivégzésekre használtak.
Kora hajnal lehetett, még szürkés volt az ég. Az udvar közepén egy akasztófa állt, mellette a hóhér. Körben pedig katonák álltak és némán, kifejezéstelenül nézték őt. Csak akkor lepődtek meg, amikor odavitték a bitófához, kioldották a kötelet és Gheldene önként lépett fel a székre. A nő bedugta a fejét a hurokba, és büszkén nézett az emberekre. A katonák közül ugyanaz a hivatalnok lépett elő, aki a tömlöcbe hozatta. Felolvasta a kivégzési parancsot és jelt adott a hóhérnak. Gheldene egyenes derékkal, büszkén állt, és közben halkan mormolt valamit. Kiállom a próbámat! A saját Utamon megyek végig…

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2008-10-15 14:59 Blade

Blade képe

Jó sűrűre sikeredett. A fogalmazáson lenne mit javítani, sok volt a szóismétlés (kereskedő + férj története).

Rengeteg a hosszú leíró rész, és kevés a párbeszéd, fel kell vmivel pörgetni a sztorit, az eseményeket néha.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

cs, 2008-10-16 07:34 Gheldene

Köszönöm, hogy feltettétek, meg köszönöm a kritikát, de azért reagálnék rá valamelyest:
Igen, a szóismétlés még nekem is szembetűnő néha, ami elég ritka eset nálam. A sűrűség meg... kifejtehettem volna talán másképpen, de nálam hosszú leírás nélkül nem igazán megy. Párbeszéd pedig direkt ilyen kevés volt benne nem ezen van a lényeg, vagy legalább is megpróbáltam máshova tenni a hangsúlyt a leírásokn kívül.
Give me a minute and I'll change your mind,
Give me a bullet and I'll change your life!

cs, 2008-10-16 11:38 miyoku

miyoku képe

"Moranában sok ilyen ház állt, ahol az épületek egyik részében mások éltek. Bár, ez nem meglepő, hiszen Morana nem volt olyan gazdag város." ilyen, olyan. milyen gazdag?
"Most nem lenne érdemes kimenni és lesben állni... kalandoztak el Gheldene gondolatai. Összerázkódott, mert most nem akart erre gondolni." most, most
"Már régóta nem gyötörte lelkiismeret" lelkiismeretfurdalás
"Egyszerűen nem léphetett ki, mert azzal, még amit addig elért, azt is romba döntötte volna." ez egy szörnyen zavaros mondat
"Hardent – a férjét –" fölösleges "a férjét" hisz az előző mondattal felvezetted, h róla lesz szó.
"meg a férje halálát." nem kell az "a"
"majdnem az állát verték," álláig értek
"Kigombolta a ruháját, majd végighúzta az egyik" se az a, se az az nem kell
"alig egy ujjnyit tett ki, " alig egy ujjnyi
"Még mindig vonzódott a halott férje után. Pedig tudta," nem kell a pont, ez egy mondat
"kopogtak a háztetőkön, hanem az ő könnyei a fapadlón." ez hatásvadász. a könnyek nem kopognak, csak az ócska regényekben.
"záporoztak a könnyei." nem kell az a
"Összeroskadt a belső fájdalomtól," lelki, de a legjobb ha csak fájdalmat írsz
"és letörölte a szeméből" kitörölte szeméből
ez a háromszoros körbenézés fölösleges
"ház emeletei kifelé dőltek," emelete, dőlt
satöbbi, satöbbi, satöbbi. rengeteg a hibád. nincs feszültség. a második sor után megunja az olvasó.

- . - . - . - . - . - . - . -
S im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan
– dobban ajtóm csöndesen

cs, 2008-10-16 18:20 Gheldene

"Moranában sok ilyen ház állt, ahol az épületek egyik részében mások éltek. Bár, ez nem meglepő, hiszen Morana nem volt olyan gazdag város." ilyen, olyan. milyen gazdag? -- szokás szerint keringtek a fejemben a gondolatok, mivel ez egy kidolgozott világ egyetelen városa, és nekem a fejemben van tehát én tudtam mihez hasonéítani.. de igazad van
"Most nem lenne érdemes kimenni és lesben állni... kalandoztak el Gheldene gondolatai. Összerázkódott, mert most nem akart erre gondolni." most, most -- ezzel nem tudom mi a problémád :/
"Már régóta nem gyötörte lelkiismeret" lelkiismeretfurdalás -- igaz megint csak
"Egyszerűen nem léphetett ki, mert azzal, még amit addig elért, azt is romba döntötte volna." ez egy szörnyen zavaros mondat -- nagyjából ugyanaz érvényes ide, mint az elsőhöz
"Hardent – a férjét –" fölösleges "a férjét" hisz az előző mondattal felvezetted, h róla lesz szó. -- igaz
"meg a férje halálát." nem kell az "a" -- szerintem jó az úgy, ha más is szerint is hiba, akkor elhiszem
"majdnem az állát verték," álláig értek --nem értek el az álláig! csak majdnem!
"Kigombolta a ruháját, majd végighúzta az egyik" se az a, se az az nem kell -- már volt ilyenről szó, de lehet hogy igazad van
"alig egy ujjnyit tett ki, " alig egy ujjnyi -- igaz
"Még mindig vonzódott a halott férje után. Pedig tudta," nem kell a pont, ez egy mondat --igaz
"kopogtak a háztetőkön, hanem az ő könnyei a fapadlón." ez hatásvadász. a könnyek nem kopognak, csak az ócska regényekben. -- ez csak egy kifejezés...
"záporoztak a könnyei." nem kell az a --....
"Összeroskadt a belső fájdalomtól," lelki, de a legjobb ha csak fájdalmat írsz -- igen, de erre meg kérdezte valaki, hogy milyen fájdalomtól.., emiatt lett belső, bár a lelki tényleg jobb
"és letörölte a szeméből" kitörölte szeméből -- ez a környezetemben elfogadott szóhasználat, de meg lehet ezt is változtatni
ez a háromszoros körbenézés fölösleges -- szerinted... de szerinte nem volt az...
"ház emeletei kifelé dőltek," emelete, dőlt -- ? itt mit nem lehet érteni?
satöbbi, satöbbi, satöbbi. rengeteg a hibád. nincs feszültség. a második sor után megunja az olvasó.
-- erre azt tudom mondani, hogy nem muszály elolvasni, de egyáltalán nem a feszültség a lényeg a novellában.. a többi hibára pedig kiváncsi lennék, háths tudnék tanulni brlőle, illetve így kijavíthatnám, ja és köszi a kritikát
Give me a minute and I'll change your mind,
Give me a bullet and I'll change your life!

cs, 2008-10-16 21:13 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Magyarázzuk Miyokut. Amúgy amivel egyetértesz, azt nem kell jelezni, hanem vagy javítsd, vagy hagyd szó nélkül. Ebből is látjuk, hogy megértetted. Ugyanis, ha mindent megismételsz, nehezen olvashatóvá válik a válsz. (Ez csak egy jótanács.)
"Most nem lenne érdemes kimenni és lesben állni... kalandoztak el Gheldene gondolatai. Összerázkódott, mert most nem akart erre gondolni." most, most -- ezzel nem tudom mi a problémád :/
Azt jelezte, hogy szóismétlés ("most" kétszer).
"majdnem az állát verték," álláig értek --nem értek el az álláig! csak majdnem!
Na de a kifejezés attól még az, amit Miyoku mondott: "majdnem az álláig értek". Nem kell "szó szerint" venni mindent, csak nyugodtan. Nem fogja senki újra kiírni az egész mondatot egy vessző jelölése miatt, így ha egyszer jelzi is, melyik szószerkezetről lenne szó, nem írja megint ki minden tagját, csak a javítani valót.
"kopogtak a háztetőkön, hanem az ő könnyei a fapadlón." ez hatásvadász. a könnyek nem kopognak, csak az ócska regényekben. -- ez csak egy kifejezés...
Te meg csak egy szerző... Ő meg csak megjegyezte... (Tényleg hatásvadász. Komolyan.)
"Összeroskadt a belső fájdalomtól," lelki, de a legjobb ha csak fájdalmat írsz -- igen, de erre meg kérdezte valaki, hogy milyen fájdalomtól.., emiatt lett belső, bár a lelki tényleg jobb
Most őszintén, van külső fájdalom?
"és letörölte a szeméből" kitörölte szeméből -- ez a környezetemben elfogadott szóhasználat, de meg lehet ezt is változtatni
A szeméBŐl csak kitörölni lehet a könnyet, a könnyet magát az arcról vagy a pillákról (esetleg a szemről) lehet letörölni. Mivel a szem beljebb van, mint az arc.
"ház emeletei kifelé dőltek," emelete, dőlt -- ? itt mit nem lehet érteni?
Igaz, mit nem lehet ezen érteni? Azt mondta, egyesszám. Eemeleti helyett emelete, dőltek helyett dőlt.
erre azt tudom mondani, hogy nem muszály elolvasni, de egyáltalán nem a feszültség a lényeg a novellában
Ööö... de. A novella lényege a feszültség. Dráma. Tudod. Vagy nem? Akkor gúglizz egy irodalmi enciklopédia után. Ja, muszáj. Részemről ez volt muszáj. Abban igazad van, hogy nem kötelező olvasni. A többi hibának utánanézek. Egy részének.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2008-10-17 14:25 Gheldene

Amatőr vagyok... nem kicsit, nagyon. Ezért is tettem fel, hogy tudjam mik benne a hibáim. Így legalább megtanulok egy-két dolgot. Amúgy igazad van a leírt dolgaidban, csak úgy tűnik nem éppen a legjobb pillanatomban ültem le válaszolni vagyis inkább az egyik legrosszabban, hála a marha jó kis kollégiumnak... Na szóval örülök, hogy kritikákat kapok.
"Ööö... de. A novella lényege a feszültség. Dráma. Tudod. Vagy nem? Akkor gúglizz egy irodalmi enciklopédia után." -- nem általánosságban értettem, hanem erre az egyetlen egyre. De, persze megint csak igazatok van. Túlságosan is szeretem a leírásokat és úgy tűnik elvesztem benne illetve elveszett benne a novella. Legközelebb majd jobban figyelek a cselekményre. Azt hiszem ennyit akartam csak.
------------

Give me a minute and I'll change your mind,
Give me a bullet and I'll change your life!

p, 2008-10-17 08:26 miyoku

miyoku képe

"erre azt tudom mondani, hogy nem muszály elolvasni,"
muszáj.
bocs, azt hittem, h azért dobsz föl egy publikus oldalra novellát, h minél többen olvassák, és véleményezzék. ha nem így van, én kérek elnézést. ha nem akarsz őszinte hozzászólást olvasni, akkor esetleg írd a megjegyzéshez, h "nem kérek véleményt", nyilván így időt, és energiát spórolsz mindenkinek, aki rászánna hosszú perceket az írás elolvasására.
- . - . - . - . - . - . - . -
S im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan
– dobban ajtóm csöndesen

p, 2008-10-17 14:29 Gheldene

Mint ahogy az előzőnél is írtam, kicsit elkapott a hév, bár ettől függetlenül van benne szerintem igazság. Szóval inkább én kérek elnézést. Persze, hogy azért tettem föl, hogy olvassa a nép és minél több kritikát kapjak. Bocs mégegyszer!
------------

Give me a minute and I'll change your mind,
Give me a bullet and I'll change your life!

szo, 2008-10-18 10:04 UrLa (nem ellenőrzött)

Bocs, de ha egy szál gyertya ég a szobában, ami nyilvánvalóan mögötted van, és odakint szakad az eső, tehát külső fény sincs, max egy sziluett látható. Kár volt pánikolnia a hősödnek, nem volt nyilvános a vetkőzése. Még egy dolog, akkor tudsz kinézni egy ablakon, ha mindkét helyen világos van, vagy legalább odakint. Ha bent van világos, és kint sötét az ablak tükröződik. Oda kell az arcod szorítani, és ernyőzni a szemed fölött.
Amikor a látszólag univerzális tolvaj szót használtad, nem volt egyértelmű hősöd választott „hivatása” A „szakmák” ugyanis mereven elkülönülnek egymástól. A lesből támadó, áldozatát erőszakkal kifosztó rabló, és a zsebtolvaj finom mozdulatai más speciális képességet kívánnak, szerintem „közös képviselő” nem nagyon van. A lesben állás sztem nem a zsebtolvaj specialitása, bár a végkifejletből gondolva ez volt Gheldene szakmája.
Nem tudom elfogadni Gheldene kényszerhelyzetét, amiért tolvajjá vált. Nehéz kényszerítő erőként elfogadni a férj megölését és a bosszút, mást, pedig nem hallottam. „Nem akart tolvaj lenni, de miután elkezdte már nem volt megállás. Egyszerűen nem léphetett ki, mert azzal, még amit addig elért, azt is romba döntötte volna.” Bevallom kölyökkoromban tavasszal cseresznyét, nyáron kukoricát csórtunk, nem is beszélve az engedély nélküli pecázásról, de sikerült megállni a lejtőn, és azóta komolyabb lopásokban nem vettem részt.
Összességében nekem bejött a stílusod, szeretem az alapos leírásokat, és azt jól műveled. Szépek a képek, jók a hasonlatok. Sok a szóismétlésed, de tekintettel, arra hogy nekem is, erről nem nyilatkozom. A központozás nevű „mumus” is jó, persze amennyire én meg tudom ítélni. (nem vagyok egy szint). Szépen szerkesztett, gördülékeny mondatok, kellemes olvasni.
Sajnos nem tudok azonosulni hősöddel, rühelem a tolvajokat. Fura, hogy - valszeg a szerepjátékok hatására - népszerű figurává vált. Hozzám sokszor betörtek, egyszer fegyverrel a lakásomban éjjel kiraboltak, és egy alkalommal, szélhámossággal levettek (nagyon szellemes volt, gyönyörűen megettem). Tehát nálam nem tud pozitív hős lenni, bocs. Viszont ha elfogadom, hogy pozitív akkor szépen felépítetted az írást. Bár jómagam sem régen érkeztem ide, isten hozott, érezd magad otthon, és írj minél gyakrabban.

--------------------------------------------------------------
"Lássunk hát hozzá, mert ahhoz képest, milyen kevés még a megtett út, annyira sok már a hátranézés"

v, 2008-10-19 09:23 Gheldene

A gyertya szinte mellette volt, ezért lehetett őt látni, ha nem is teljesen tisztán, emellett csak egy nap hiányzott a teliholdhoz, ami némi fényt áraszt az utcákra, házakra, stb.
A univerzalitásról meg a tolvajjá válásról: Harden halála után rossz társaságba keveredett, ami folyton húzta őt is a rossz dolgok felé. A kifosztást leginkább akkoriban "művelte" akkor többedmagával, később egyre inkább felhagyott vele és áttért a zsebtolvajlásra, de sohasem teljesen, ezért ilyen "többrétegű". Sajnos ezeket kihagytam...
Emellett én sem igazán szeretem a tolvajokat, de elegem van abbóll, hogy mindig a jófiúk a nyerők, szerintem sok ember (beleértve engem is) játszik pl a szerepjátékokban ilyesmi karaktert.
Köszi szépen a kritikát!
------------

Give me a minute and I'll change your mind,
Give me a bullet and I'll change your life!

v, 2008-10-19 09:37 UrLa (nem ellenőrzött)

Elképzelhető, bár"A fémmunkával díszített ablakon túl egyre csak szakadt az eső, és a felhőktől minden árnyékba borult."