Boszorkányos ámokfutás 2/1 (+18)

Blade, Replika játékához
Para Celsus "Boszorkányvágta" című novellája alapján írta: Gitáros

http://karcolat.hu/irasok/fantasy/para_celsus/boszorkanyvagta

Az indulás...
Amióta az eszemet tudom, mindig is felnéztem Parára, már akkor is, amikor még nem ismertem személyesen.
Ahogyan most is.
Ott áll előttem, valósággal fölém magasodik, nem fenyegetően, de mindenképpen tiszteletet parancsolóan. Szőke, rövid hajú, vékony testalkatú, intelligens arckifejezésű srác, - nem olyan kigyúrt, nagydarab macsó, amilyennek másokkal együtt, én magam is nagyon sokáig elképzeltem őt.
Ujjai hegyét finoman, elegánsan, mintegy jelzésszerűen a zsebébe dugja, arcán kifürkészhetetlen félmosoly, amelyről soha nem lehet tudni, hogy a végtelen gúny szarkazmusa, vagy az elismerés diszkrét árnyalata bujkál-e benne.
Hegyesorrú, fekete cipő, márkás farmernadrág, tökéletes fazonú kék ing - naná, hogy minden a legjobb minőség, nem is lehetne más...
Törökülésben ülök előtte a földön, az ölemben gitár, körülöttem lakásom látszólagos összevisszaságában mindenfelé kígyózó kábelek, elektromos pedálok, mellettem gitárerősítő, az ablakon vékony tüllfüggöny által megszűrt, bágyadt, késő délutáni napfény.
- Ez nem is volt rossz! - szólal meg Para, miután befejezem a lélegzetelállítóan gyors futamokat a gitáromon, amiket (ezt neki nem kell tudnia, bár szerintem sejti), egész délután, vért izzadva gyakoroltam. Mintha már akkor tudtam volna, hogy fel fog bukkanni nálam. Valamivel csak el kell kápráztatnom, ha már az írásaimmal nem sikerül...
- A netről szedted le?
- Naná! Honnan máshonnan?
- Én is szeretem a gitárt, bár nekem Sonny Rollins a kedvencem.
- Tudom. Rollins nagyon nagy, de nekem szaxofonban Parker és Coltrane a csúcs.
- Oké! Szórakozol még egy darabig, vagy elindulunk végre?
- Jövök, csak dobok egy sárgát.
- Szerintem ezt az erőltetett, álvagány dumát nyugodtan elhagyhatod. Neked nem áll jól - szól utánam, amikor végre felkászálódom a földről, és elindulok a fürdőszoba felé.
Mondanom sem kell, tökéletesen igaza van...

Az előzmény…
Én - Te taknyos!
Para - Ezt kikérem magamnak! Engem senki sem nevezhet taknyosnak!
Én - Te nyeretlen kétéves!
Para - Annak meg pláne nem!
Én - Link vagy apukám, csavargó, városi parkok és éjszakai fogdák jó ismerőse!
Para – Ezt mégis, hogy gondoltad? Csak így, bele az arcomba?
Én - Sajnálom. Valakinek egyszer már ki kellett mondania az igazságot.
Para - Igen? Akkor te meg szégyelld magad!
Én - Miért?
Para - Mert afféle beatnik bolondként össze szoktad firkálni a cellafalakat.
Én - Te beszélsz, aki gyárszürke falakra szoktad öklendezni a zen-forradalmi kiáltványaidat?
Para – Az a korszak már elmúlt... De én legalább, veled ellentétben, eleget láttam az életben!
Én - Például?
Para - Láttam a vasbeton munkahelyi terror súlya alatt összeomló embereket, kikből a gerinc utolsó reccsenésével együtt tört fel a telekinézis tébolyító ereje.
Én – És mindez üvegszilánk-infernót kavart dicstelen végük színhelyén?
Para - Természetesen.
Én - És mennyit ittál előtte? Mert, hogy ilyesmit józanul nem lát az ember, az tuti...
Para – Ezt a kérdést meg se hallottam!
Én – Tudtam, hogy ezt fogod válaszolni! Nekem szerencsére nincsenek ilyen hagymázas látomásaim.
Para – Pedig sajnálhatod! Lehet, hogy ugrásszerűen megjavulna az írásaid minősége.
Én – Kösz szépen! Hogy te milyen kedves vagy!
Para – Mindegy, felejtsd el, ennél jobbat mondok. Tudod, kivel találkoztam a múltkor?
Én – Na, kivel?
Para - Egy haiti-vudu-varázsló orvosságos emberrel, aki saját bevallása szerint túl járt századik esztendején.
Én – Hogy oda ne rohanjak! És hol találkoztatok? A Fény utcai piacon?
Para - Nem, a Blaha Lujza téri buszmegállóban, baszod! Most mit röhögsz?
Én - Azt már meg se merem kérdezni, hogy milyen nyelven beszélgettetek...
Para - Kézzel-lábbal mutogatva is egész jól megértettük egymást. Te most kötözködsz?
Én – Hogy én, a „nagy” Parával?... Eszembe nem jutna! És az öreg petyhüdt érzékeit meg tudta még csiklandozni valami?
Para - Persze.
Én - Micsoda?
Para - Ha tehetetlen-dühösen párosodhatott sírból visszaráncigált szolgáló-asszonyokkal és mállásban megállott, mulatt matrónákkal.
Én - Jézusom! Mindjárt kidobom a taccsot! Elképzelem, ahogy ezek ott kefélnek…
Para – Milyen érzékeny valaki… Ahhoz képest, hogy te meg képes voltál egy egész utcát hidegvérrel lemészárolni.
Én – Meg is kaptam érte a magamét. Többek között neked köszönhetően, ha már elfelejtetted volna...
Para – Azt már megbeszéltük, nem kell állandóan felhoznod.
Én – Na jó. Van még valami?
Para – Ha tudni akarod, én túl zenén, túl sípdobon, riadókürtön át, ott voltam ’Orleansben, és átéltem a ha-nem-látom-el-sem-hiszem, szédült boszorkányvágtát. Meg is írtam.
Én - Igen, olvastam. Az kivételesen még tetszett is.
Para - Kivételesen??? Na, elmész te abba a jó, édes...
Én - Nyugi, csak hülyéskedek.
Para - Hülyéskedem. Ikes ige.
Én - Jól van Gabikám, feladom. Tudjuk, te vagy a király, zseni vagy, elképesztő a szókincsed, páratlanul gazdag a képi világod, utolérhetetlen a fantáziád. Kicsit ugyan nagyképű vagy, de neked még ezt is elnézzük.
Para - Nagyképűségben sehol nem vagyok hozzád képest, Mikikém. Egy dolgot viszont el kell mondanom. Ha már így szóba került...
Én - Mit?
Para - A Boszorkányvágta nem teljesen a fantáziám szüleménye.
Én - Hogyhogy?
Para - Úgy, hogy bőven vannak benne valóságelemek.
Én - Hát ez borzasztó!
Para - Micsoda?
Én - Hogy ennyire hülyének nézel. Ezt pont tőled nem vártam volna.
Para - Eszem ágában sincs hülyének nézni téged. Sőt, ha akarod, és elég tökös vagy hozzá, olyan dolgokat mutatok neked, hogy a füled ketté áll. Ma úgyis szombat este van, a legjobb alkalom arra, hogy részt vegyél életed legőrültebb kalandjában. Kipróbálhatod Django Reinhardt gitárját, verekedhetsz, berúghatsz, és a végén megdughatod a világ legfantasztikusabb nőjét. Benne vagy?
Én - Mi van azzal a gitárral?
Para - Az aluljáróba, a kis hangszerüzletbe egy részeg manus nemrég bevitt egy régi, lenyüstölt gitárt, a Sanyi megvette öt rongyért, és utána vette észre, hogy Django neve rá van írva a hátlapra. Kicsit elmosódott, de biztos, hogy az ő kézírása.
Én - Ez hülyeség. Bárki ráírhatta.
Para - Lehet, de szerintem azért megnézhetjük. Hátha...
Én - A többiről meg annyit, hogy életemben nem verekedtem, a zenész kezemmel, meg a rossz lábammal. Ja, és még soha nem rúgtam be.
Para - Tudom, antialkoholista vagy...
Én - Ezt olyan lenézően mondtad, hogy felért egy becsületsértéssel...
Para - De remélem, dugni azért dugtál már.
Én - Nagyon vicces...
Para - Na, mit mondasz?
Én - Egy ilyen ajánlatra mit lehet mondani? Naná, hogy benne vagyok!
Para - Egy feltételem viszont van. Életveszélyes vállalkozás lesz, tehát mindenben rám kell bíznod magad.
Én - Ettől féltem! De oké, rendben van. Ma este te vagy a főnök.
Para - Akkor gyerünk!

Az utcán...
Iszonyatos meleg van. Hiába ment le a nap, egyelőre még ugyanúgy tombol a hőség, mint a dél körüli órákban.
Szótlanul ballagunk a buszmegálló felé, Para már lelépett a járdáról, én egy kissé lemaradok, hogy megkössem a cipőfűzőmet.
Hirtelen egy ziháló fémszörnyeteg, egy teljes sebességgel robogó, hatalmas kamion bukkan elő a semmiből, kétségbeesetten felüvöltök, de már késő, vége, ennyi volt, te jó ég! …
Talán egy másodperccel azelőtt, hogy elcsapná a húsztonnás acélmonstrum, Para helyből felugrik a levegőbe, az álláig felrántott lábait átkulcsolja, összegömbölyödik, majd az alatta elszáguldó kamion tetején pattogó labdaként végiggurulva, a végén egyszerűen lepottyan a járműről, de valahogy úgy, mintha az úr angyal ereszkedne alá, széttárt karokkal, méltóságteljes testtartással, és a több mint három méteres zuhanás után, ruganyosan földet érve úgy egyenesedik fel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Basszus, ezt nem hiszem el! Nem sérültél meg? - Odaugrok hozzá, hitetlenkedve vizsgálgatom. Láthatóan sértetlenül úszta meg ezt az elképesztő kalandot. - Milyen istenverte reflexeid vannak neked? És mi volt ez az egész?
Elengedi a füle mellett a kérdésemet, inkább ide-oda fordul, az ingét vizsgálgatva, aztán néhányat a nadrágjára csap, hogy leporolja magát.
- Ezt rühellem, - mondja végül -, az ember eljön otthonról normálisan felöltözve, aztán egy hülye miatt ez lesz belőle.
Néhányszor finoman hátbaverem, nem lett nagyon koszos az inge, de ezúttal nem engedek, mindenképpen választ várok a kérdésemre.
- Hogy tudtál ilyen magasra felugrani, pláne helyből? - Lassan, tagoltan beszélek, mintha egy hároméves, retardált gyerekhez szólnék. - Az érvényes világrekord nudli ehhez képest.
Nem válaszol, hanem előveszi a farzsebéből kedvenc, fémből készült laposüvegét, de kivételesen nem húzza meg, hanem fejjel lefelé fordítja, és felpattintja az alját.
- Ez a titok.
Belenézek a tartóba, ahol, mint valami apró töltényhevederben, hosszúkás, bordó kapszulák sorakoznak egymás mellett.
- Mi ez? Valami doppingszer?
- Fogjuk rá. Trolla Killa kapszula.
- Baromi szellemes név... És ettől ilyen szupermen lesz az ember?
- Láthattad! Szépen vegyél ki egyet, harapd szét, és nyeld le. Nem kell a feloldódással szarakodni. Pillanatok alatt jelentkezik a hatása.
- Köszi, de nem élek ilyen dolgokkal. Még inni sem iszom, tudhatnád.
- Tudom, de ez nem olyan. Egyébként, ha végig akarod csinálni velem a ma éjszakát, mindenképpen szükséged lesz rá.
- Adj egyet, de majd akkor veszem be, ha nagyon kell.
- Te tudod... Tessék. Csak nehogy késő legyen.

Az aluljáróban...
Ahogy ballagunk lefelé a lépcsőn, az az érzésem, hogy Orfeusz ereszkedhetett alá így annak idején az alvilágba...
A metró ilyen későn már nem közlekedik, aki tehát most jön le Budapest egyik legismertebb aluljárójába, az pontosan tudhatja, hogy mire számíthat.
Ilyenkor itt mindenféle kétes alak megtalálható.
Csoportba verődött, lézengő fiatalok, papírpohárból forralt bort kortyolgató hajléktalanok, éppen valami vidéki hakniból jött cigányzenészek, reggeli munkakezdésre váró utcaseprők, az egyik félreeső, évek óta csupaszra kifosztott telefonfülkében felcsapott szoknyával guggolva, részeg nő pisil, - senki nem néz oda, annyira mindennapos a látvány, - a fal mellett csonkolt végtagú koldus kéregetne még most is, mellette a pokrócon szomorú szemű kiskutya fekszik mozdulatlanul, és ahogy egyre beljebb, egyre mélyebbre haladunk ebbe az infernóba, lépten-nyomon kétes eredetű víztócsákat vagyunk kénytelenek kerülgetni, és a gyros ínycsiklandó illata, a forró kávé aromája, az állott vizelet, a kukába dobott, rothadó virágok és a mosdatlanság, a rongyok, a nyílt sebek és a földre okádott szemétkupacok mindent átható, áporodott szaga alkot valami egészen meghatározhatatlan elegyet a levegőben.
- Jó helyre hoztál, mit mondjak! - szólok bosszúsan Parához. Igyekszem minél ritkábban levegőt venni.
- Gyere tovább, mindjárt ott vagyunk.
Lassan magunk mögött hagyjuk a bűzt és a mocskot, az aluljárónak ez a része mintha egy fokkal tisztább lenne, mint ahol eddig átjöttünk.
Pecsenyesütő, ahol meleg kolbászt és fasírtot lehet kapni, éjszaka is nyitvatartó újságosbódé, ahol már kaphatóak a legfrissebb reggeli lapok, édességbolt, virágüzlet - ha valakinek ilyenkor jutna eszébe, hogy virágot vigyen szíve hölgyének, - lottózó, és mindenfelé kisebb-nagyobb embercsoportok.
Az egyik fal mellett - mintha egy föld alatti motorostalálkozóra gyűltek volna össze, - márkás, drága motorok sorakoznak.
- Szia, Gabi! - szól ránk egy szakállas, fejpántos figura, és régi ismerősként kezet fog Parával. - Rég jártál erre.
- Hiányoztam valakinek?
- Arra nem mernék megesküdni. - Összenevetnek. - Ez kicsoda? - néz rám a fickó egy pillanatra.
- Haver. Velem van.
- Akkor oké. És miért hoztad magaddal? Üzlet?
- Azt mondtam neki, hogy itt van lent Django Reinhardt gitárja.
- Ne bassz! - csóválja meg a fejét vigyorogva a szakállas. - És el is hitte?
A szőke nem válaszol, hanem előhúzza a laposüvegét, lecsavarja a kupakját, kortyol néhányat a finom italból, majd visszacsavarja a kupakot, elteszi az üveget, és ingujjával megtörli a száját. Szép nyugodtan, mindenféle sietség nélkül csinálja végig a szertartást. Aztán az arcomhoz nyúl, hirtelen leveszi rólam a szemüvegemet, és beteszi az övtáskájába. Önkéntelenül is hunyorogni kezdek, mert azonnal homályosabbá válik körülöttem minden.
- Ne hülyéskedj, add már vissza! - mondom bosszúsan, de Para nem felel, csak rám bök, és csendesen, mondhatni, közömbös hangon azt mondja a lassan körénk gyülekező, szótlanul figyelő társaságnak:
- A barátom ma éjszaka szeretne minél több tapasztalatot szerezni. Én erre azt mondom, hogy oké, de menjünk szép sorba! Úgyhogy, először is, verjétek meg!
Körbenézek, hárman, vagy négyen azonnal mozdulnak, életveszélyes kinézetű, borostás, kigyúrt, sötét tekintetű alakok.
- Tessék? - Mosolygok, aztán, amikor látom, hogy senki nem mosolyog vissza rám, elkomolyodom. Kezdek megijedni. - Para, te most hülyülsz? Ne csináljátok, fiúk! Én még soha életemben nem verekedtem. Gyerekkoromban elütött a villamos, és a kezemre is vigyáznom kell, mert a...
Hátulról, teljesen váratlanul, valaki kirúgja alólam a lábamat. Hangos puffanással, teljes hosszában végigvágódom a betonon, és úgy megütöm az oldalamat meg a vállamat, hogy csillagokat látok. Megpróbálok feltápászkodni, de egy megvasalt orrú katonai bakancs pont a gyomromban landol, és úgy felrúg, hogy ismét felhemperedem.
Iszonyatosan fáj a rúgás, összegörnyedek a földön, mint egy pondró, alig kapok levegőt, pánikba esem, és felsikoltok.
- Gabi, segíts!
Felnézek, Para hátralép néhány lépést, és megadóan felteszi a kezét, mintha azt mondaná: "Ne haragudj öreg, nekem ehhez semmi közöm! Itt sem vagyok, felejts el, soha nem találkoztunk."
És ekkor szembe jut valami. Csak nem adom meg magam ilyen könnyen!
"A kurva anyátokat!"
Kapkodó mozdulatokkal a felső zsebembe nyúlok, reszkető kézzel kikotrom belőle a kapszulát, elharapom, és lenyelem. Kellemes, citromos íze van.
Egy pillanatig nem történik semmi, aztán zúgni kezd a fülem, érzem, ahogy a szívem elkezdi pumpálni belém az adrenalint, lelki szemeimmel szinte látom, ahogy felmered a szőr a karomon.
A hátamra hengeredem, fellendítem a lábaimat, mintha gyertyát akarnék csinálni, aztán hirtelen magam alá kapom őket, és lendületből, ruganyosan, akár egy élő gumibot, úgy pattanok fel, és fordulok a többiek felé.
Egy farmerdzsekis, tetovált fickó - lehet vagy százhúsz kiló, a nyakamat rá, hogy ő a banda erős embere - tessék-lássék felém üt, látszik az arcán, hogy szinte sajnálja, hogy meg kell verniük engem, gyermekfej nagyságú ökle éppen csak elkerüli az arcomat, de két kézzel ráfogok a csuklójára, csavaró mozdulattal megrántom, a nagydarab állat fejjel előre egy betonoszlopnak vágódik, és felrepedt homlokkal, ájultan, tehetetlen rongycsomóként zuhan hátra.
Megpördülök, a baseballsapkás, baseballütővel támadó srácot - baseballsapkához baseballütő dukál, ez az igazi stílusérzék! - hasbarúgom, a vastag husángot kitépem a kezéből, és teljes erővel lesújtok a fejére. Roppanó hang, a szerencsétlen elnyúlik, mint egy elütött béka az országúton. A karvastagságú baseballütőt úgy töröm ketté, mint egy gyufaszálat, és a darabjait az ájult fickó hátára dobom.
A harmadik fickó táncos léptekkel közeledik, laza, bokánál megkötött nadrágot visel, fekete trikója alatt tekintélyes méretű izmok duzzadnak. Igazi profi verekedő, ez azonnal látszik rajta.
Nincs rajtam a szemüvegem, most mégis hihetetlen élességgel látok magam körül mindent. Trolla Killa, örök hálám!
A fekete trikós alak most közelebb lép, biztatóan rám vigyorog, elfordítja a csípőjét, és jobb lábbal, lendületből fejberúg. Olyan gyors, hogy hiába számítok rá, és hiába guggolok le a másodperc töredéke alatt, a lába mégis súrolja a fejtetőmet, ahogy a rúgás elzúg felettem. Én viszont, kihasználva a szétnyitott lábainak a pozícióját, a basszusgitár vastag húrjain edződött ujjaimmal megragadom a fickó golyóit, és a puha szövetnadrágon keresztül, amilyen erősen csak bírom, összeszorítom őket.
Az az artikulátlan férfisikoly, ami elhagyja a pasas száját, leírhatatlan. Összegörnyed, majd leveti magát a földre, és mindkét kezét a tökeire szorítva, csak üvölt, és üvölt.
Nem kegyelmezek neki. Most nem lehet. Erőt kell mutatnom, különben végem.
Odalépek hozzá, és demonstratív keménységgel, teljes erővel szájba rúgom. Félrebicsaklik a feje, és azonnal elhallgat. A szájából és a füléből elkezd ömleni a vér.
Egyetlen pillanatig halálos csend támad.
- Intézzétek már el! - üvölti a szakállas a többieknek. A háttérben mintha megelevenedne a fal, egy összefüggő, eddig szótlanul álló tömeg indul el felém, lehetnek legalább húszan, vagy még többen.
- Várjatok! - szólal meg most Para, és a szétnyíló sorfalon át belépve a körbe, odaáll mellém. - Ennyi elég!
- Arról nem volt szó, hogy ez a barom kicsinálja az embereimet! - A szakállas tajtékzik. - Az egyik az öcsém, még az sem biztos, hogy megússza! Húzz el innen, veled semmi bajunk! De a hájpacninak annyi! Kapjátok el, a kurva életbe!
- Figyelj, Miki! - hajol hozzám közel Para. - Ne haragudj, ezt elszúrtam. Nem tudtam, hogy ennyire el fog fajulni a dolog. Körben áll egy kislányka, oké?
- Oké, de ezért még számolunk, baszd meg!
Szembe állunk egymással, kereszt alakban, erősen megfogjuk egymás mindkét kezét, és mint a régi gyermekjátékban, lassan, de egyre növekvő sebességgel elkezdünk forogni egy láthatatlan tengely körül. "Körben áll egy kislányka, lássuk, ki lesz a párja!"
Közben felsejlik előttem a "Körhinta" legendás táncjelenete is, Törőcsik Marival és Soós Imrével, amint pörögnek és forognak, önfeledten, boldogan, elmosódottan rohanó háttérrel, kizárva a külvilágot, csak egymás arcát látva, egymásba belefeledkezve.
- Most! - kiáltom hirtelen, szétvetett lábakkal megállok, Parát pedig felrántom a levegőbe, és a forgás lendületét kihasználva, úgy kezdem el két kézzel pörgetni őt körbe-körbe a fejem felett, mint garabonciás diák a köpönyegét, aztán elindulok előre, és akit csak elérek, leverek a lábáról. Mint a fabábuk a tekepályán, úgy buknak fel egymás után a körülöttem állók, a szőke mereven kinyújtott lábai hangosan csattannak az arcokon, fejeken, vállakon, hol alulról felfelé találom el valakinek az állát, hol felülről lefelé csapok le másvalakinek a fejére, vállára, de olyan erővel, hogy az illető hangtalanul rogy össze a rázúduló ütés súlya alatt.
Most kifejezetten jól jön, hogy Para nem egy kigyúrt, nagydarab állat, hanem egy filigrán, karcsú értelmiségi, aki vigyáz a vonalaira, és akit olyan könnyedén tudok jobbra-balra pörgetni, mint a mazsorettek a parádét vezénylő botjukat.
Az egyik fickó jó reflexszel hátrakapja a fejét, az ő arca előtt néhány milliméterre zúg el a két fekete cipőtalp, de a következő fordulónál hirtelen leguggolok, és oldalról, pontosan térdmagasságban találom el az illetőt.
A térde olyan szörnyű reccsenéssel törik el, hogy megrándul az arcom. Ezt a borzalmas hangot soha nem lennék képes megszokni!
A fickó hangosan felsikolt, a lábai oldalirányban megnyaklanak, ő pedig úgy csuklik össze, mint egy tartását veszített, dróton rángatott marionettfigura.
Leengedem Parát, aki villámgyorsan a hátam mögé kerül.
- Maradj lent! - kiáltja. Felszalad a hátamon, elrugaszkodik a vállamról, csinál egy előreszaltót, és lendületből, nyújtott lábbal egyenesen beleszáll a szakállas vezér gyomrába. A fickó nem kap levegőt, elkerekedett szemmel, hangtalanul tátogni kezd, mint a partra vetett hal, de ekkor már ott vagyok előtte, és minden erőmet összeszedve, teljes testsúlyomat belehúzva az ütésbe, úgy vágom orron-szájon, hogy métereket zuhan hátra.
Ezután elszabadul a pokol.
Úgy küzdünk Parával, mintha az életünkről lenne szó - aminthogy valószínűleg úgy is van. Ütnek és rúgnak bennünket, de mindent kivédünk, minden elől elhajlunk, állandóan változtatjuk a helyünket, pörgünk, forgunk, embereket dobálunk a levegőbe, érzem hogy csuromvíz vagyok, karok és lábak csattannak a karjaimon, de magam számára is meglepő módon, egyre jobban élvezem a bunyót, az eddig ismeretlen élményt, azt, hogy ágyékokba rúghatok bele boldog örömmel, hirtelen felbukkanó arcokba vágok bele teljes erőből, embereket rántok le a földre, és töröm el a karjukat egyetlen taposó rúgással.
Para, mint egy megelevenedett démon, úgy harcol, boszorkányos gyorsasággal szökell ide-oda, ugrik fel a levegőbe és rúg pofán egyszerre két embert egy akrobatikus, spárgázó mozdulattal, látszólag vékony testalkatának fürgeségét kihasználva, úgy pörögnek az öklei, mint a cséphadarók, orrokat morzsol véres masszává, nyelőcsöveket tör el egyetlen ütéssel, majd hirtelen lebukva, eltűnik a tömegben, hogy egy egészen más helyen bukkanjon ismét a felszínre.
Olyanok vagyunk, mint a sarokba szorított vadállatok, akiknek nincs veszíteni valójuk, nem lehet bennünket megállítani, a civilizáció vékony máza immár végleg lemállott rólunk, nem nézünk se istent, se embert.
Magunk számára is meglepő módon, enyhül rajtunk a nyomás, a támadók talán nem számítottak ilyen heves ellenállásra a részünkről. Mozdulatlanul fekvő, nyöszörgő, összegörnyedt fickók hevernek mindenfelé, de vannak néhányan, akik tanulva a többiek hibájából, nem támadnak ránk ész nélkül, csak hátrább húzódva néznek, figyelik, hogy hogyan tudnának elkapni bennünket.
Kigyúrtak, némelyikük kopasz, mindnyájan marcona arcberendezésűek. Szerintem oroszok, vagy ukránok lehetnek.
Hirtelen lövés dörren.
Egy pillanat alatt halálos csend támad. Mint egy kimerevített fotón, félbemaradnak a mozdulatok, ütésre emelt kezek állnak meg a levegőben, lendületben lévő testek torpannak meg.
- Élég! Álljatok lé, vágy mégháltók! - Egy sovány, közel kétméteres, borostás, szúrós szemű férfi pisztolyt emel ránk, és célbavesz bennünket. Még néhányan követik a példáját. Egy pillanat alatt fekete, sötét torkolatú fegyverek egész sorával nézünk szembe.
Lassan a falig hátrálunk, a fegyveresek, és páran azok közül, akik még talpon maradtak, félkört alkotnak körülöttünk, hogy elzárják a menekülés útvonalát.
- Most mi van? - kérdezem a szőkét, aki nem válaszol, hanem az inge felső zsebébe nyúl, és két sárgás viaszdarabot ad a kezembe.
- Nincs mese, meg kell csinálnunk a nagy trükköt, különben itt döglünk meg - mondja végül. - Ne csinálj semmit, de amikor intek, abban a pillanatban nagyon erősen dugd be ezekkel a füled, a többit bízd rám.
- Rendben fiúk, győztetek, nem akarunk meghalni - néz a fegyveresekre Para. - Adok pénzt, ha elengedtek bennünket.
- Ménnyit? - kérdezi a szúrós tekintetű. Úgy látszik, bekapta a horgot.
- Sokat. De telefonálnom kell, hogy idehozzák. Lehet?
- Csák gyórsán! - int a fickó. Egészen jól beszél magyarul, csak az akcentusa árulja el, hogy a volt Szovjetunió valamelyik tagállamából érkezhetett.
Para előveszi a mobilját és pötyögni kezd rajta, aztán úgy emeli a füléhez, mintha felvette volna valaki, de az én zenész fülemet nem tudja becsapni. Senki sincs a vonal végén, egyértelmű, hogy hozzám kezd beszélni, fojtott hangon, úgy, hogy a többiek ne hallják, hogy mit mond.
- Vigyázz, nagyon kemény lesz! Dugd be a füled, és maradj mellettem, vagy inkább mögöttem!
Felemeli a telefonját, és mosolyogva a többiek felé int.
- Minden oké, megvan a pénz! Juhééé!
Parának láthatóan jó hangulata támad, vidáman, mint aki jól végezte dolgát, táncos léptekkel elkezd forogni maga körül, ( hoppá, most látom, milyen jó segge van a szemétládának! Ilyenkor sajnálom igazán, hogy hetero vagyok, de hát mit csináljak, ezt dobta a gép...) - tapsol, ujjaival ritmikusan csettintget, mintha valami jó szvinges zenét hallana. Sőt, minderre rátesz még egy lapáttal, amikor egyszer csak dünnyögve énekelni kezd.
- Bíp, - bíp, - bibáppolj!... Bíp, - bíp, - bibáppolj!...
A verekedésre készülő figurák – velem együtt - felhúzott szemöldökkel, értetlenül állnak. Látszik a döbbenet az arcukon. Fogalmuk sincs, hogy mi történik, talán azt gondolják, hogy a srác bekattant az átélt élmények hatására.
De a fegyvereiket továbbra is ránk szegezik.
- Most! - néz rám a szőke, és miközben ő maga is bedugja mindkét fülét, alig észrevehetően biccent.
Hirtelen, mintha a legvadabb rémálmaim elevenednének meg, még a füldugókon keresztül is meghallom azt az elviselhetetlenül sivító, eget-földet megrázkódtató üvöltést, ami Para szájából most előtör.
Hüledezve látom, hogy egy pillanat alatt flamingórózsaszínből ijesztően mélyvörössé válik az arca, teljesen kitátott szájában előre állnak a fogak, nagy, vastag, piros nyelve hullámzik, a nyakán kidagadnak az erek, szinte eltűnik a feje ebben a démoni hangorkánban, a szemei rémületesen kidüllednek, majdnem kiugranak a helyükről, a nyakán immár nincs más, csak egy óriási, fogakkal teli, kerekre nyitott száj, amely egyre csak nő, növekszik, mintha el akarná nyelni az egész világot.
A kirakatok hatalmas üvegtáblái óriási dörrenéssel szilánkokra robbannak, a fejünk felett lévő neoncsövek hosszúkás burái egymás után pukkannak szét, fehér konfettiként hullanak ránk a műanyag darabkák, a szürke falakon hosszú, fekete repedések futnak végig, a vastag oszlopokról elkezdenek leperegni a mozaiklapocskák, az egész aluljáró úgy rázkódik, mintha földrengés támadt volna.
A velünk szemben felsorakozott fickók összegörnyednek, mintha egy hatalmas kéz gyomron vágta volna őket, többen a fejükhöz kapnak, és üvöltve a fülükre szorítják a kezüket az elviselhetetlen fájdalom miatt, valaki félrefordul, és vastag sugárban hányni kezd, mások térdre esnek, a fegyvereket egymás után elejtik, a pisztolyok hangosan koppannak a betonon.
Egy láthatatlan erő hátralöki az egész bandát, a fickók, mintha orkánszerű szél ellen próbálnának hadakozni, nekifeszülnek a nyomásnak, de végül hanyattesnek, és egymás hegyén-hátán, mint nagy bogarak, a hátukon pörögve, vagy hasrafordulva csúsznak egyre távolabb tőlünk, közben a mennyezetről nagy, szürke vakolatdarabok válnak le, és törnek ezer darabra, hatalmas porfelhőket keltve.
A szemközti újságos bódé gyakorlatilag felrobban, a napi és hetilapok százai úgy repülnek kavarogva szerteszét, mint színes papírmadarak valami apokaliptikus forgószélben, az újságárus férfi a levegőbe emelkedve, széttárt karokkal és lábakkal repül neki a háta mögött lévő falnak, és úgy marad ott felszegeződve, mintha atomrobbanás égette volna bele a kontúrjait a vakolatba.
Az egész aluljáró gyakorlatilag romokban hever, úgy néz ki, mintha bombatámadás érte volna.
- Oké, húzzunk! - Kapkodva kiszedem a fülemből a viaszdarabokat, szinte fáj, hogy mennyire élesen kezdek hallani ismét a süketség után.
- A motorhoz!
A falnál sorban álló motorokhoz rohanunk, Para felpattan az egyik gyönyörű Yamahára, dörrenés, brummogás, a motor pöccre indul, a szőke csikorogva kifordul középre, hanyattdől, a motort fél kézzel, látványosan a hátsó kerekére emeli, az első kerék csillogva pörög a magasban, ő pedig, mint egy ördöglovas, felágaskodik a nyeregben, a hosszú haja pedig csak azért nem lobog a szélben romantikusan, mert rövidre van nyírva.
- Pattanj föl!
Felugrom mögé, szorosan átölelem...
- Ne tapizz!
- Hülye!
... a motor felbőg, mi pedig teljes sebességgel felrobogunk a lépcsőn, és néhány pillanat múlva beleveszünk az éjszakai nagyváros forgatagába.
(folytatjuk)

---------------------------------

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2015-09-04 21:03 Kelvin

Kelvin képe

Őszintén remélem, hogy a következő részben összejöttök.
Azt elmondod, hogyan hallottad a szétrobbanó üvegek és a leeső pisztolyok hangját, ha egyszer ordít az az állat, és még be is van dugva a füled?

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

p, 2015-09-04 23:25 Gitáros

Gitáros képe

Jó kérdés...
Fantasy-ban minden lehetséges, az én zenész fülem meg amúgy is páratlan a maga nemében.:DDD
A következő részben - reményeim szerint - minden a helyére fog kerülni.
Valószínűleg elsősorban én, akit majd biztosan mindenki helyrerak, aki csak erre jár...:))

Miki

szo, 2015-09-05 16:43 Para Celsus

Para Celsus képe

Csak azt nem értem, miért képzel mindenki valami kétméteres, szőrös, tetkós, kigyúrt baromállatnak? :D (A válaszokat várom villanypostán, táviratban, poste restante-levelekben :D )
(Rejtő Jenő óta tudjuk, hogy a világ milliomosai között elenyésző számban vannak azok, akik óangol balladák fordításával keresték meg kenyerüket. Most leszögezném, hogy a bibáppoló karcosok közt még kevesebben vannak, akik idejüket az edzőteremben ill. tetoválószalonokban töltik :D )

Törőcsik Marihoz sem hasonlítottak még :D


"The Rainmakeeeer!"

szo, 2015-09-05 17:36 Gitáros

Gitáros képe

"Csak azt nem értem, miért képzel mindenki valami kétméteres, szőrös, tetkós, kigyúrt baromállatnak? :D" - kérdezed.
Azt hiszem, ennek valamiféle pszichológiai háttere lehet.
Ahogy hajlamosak vagyunk a színészt a szerepeivel azonosítani, - aki állandóan negatív figurákat játszik, azt elkönyveljük gonosz, intrikus embernek a magánéletében is -, egy zseniálisan gazdag szókinccsel, karakteresen, keményen, megkérdőjelezhetetlenül, ellentmondást nem tűrő precizitással fogalmazó és kinyilatkoztató írót, - mint te -, magunkban olyan külső tulajdonságokkal is felruházhatunk, amelyekkel esetleg nem is rendelkezik az illető.
Mindegy, ezután a novella után most már mindenki pontosan tudni fogja, hogy hogy nézel ki.
Ha csak ennyi haszna volt annak, hogy "tollhegyre tűztelek", már megérte...:)DDD

Miki

v, 2015-09-06 06:19 Roah

Roah képe

Rettentő, történet szempontjából irtó fontos információ következik! :D
Nem szőke, hanem barna. Mármint az egyik főhős :))) Vöröses-barna. (Pasik és színek?! :D)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2015-09-06 06:55 Gitáros

Gitáros képe

Vöröses barna???
Akkor mit láttam én a tikkasztó melegben, nyáron, a Könyvhét alkalmából?
Ha még szőkésbarna lenne, akkor csak-csak...
Pedig még be sem rúgtam...:D
Az én hajam tényleg barna, az övé pedig sokkal világosabb.
Nem lehet, hogy egy nagyon kedves átverés áldozata vagyok?...:)

Miki

v, 2015-09-06 07:19 Roah

Roah képe

Igen, a szemedé. :D Az vitt el az erdőbe.
Ugyanis majd' gesztenyebarna a haja. Télen még vagy két árnyalatnyival sötétebb is a jelenleginél. Zselével, vagy vizesen mégmég..full sötétbarna. (A szeme is. Az fényre változik; vagyis másként látni; mesterségesben gesztenyés az is, napfényben néha méz, néha borostyán színű.) Szakáll, ha van neki, rézvörös-szálakat vegyít, ha kiszívja a napfény a színét. De az is csak olyasmi, mint egy elfuserált melír, annyira elvétve van benne. A bőre hófehér, és szeplős, ott, ahova "a nap csókot nyom rá", lepirul, akár az arca, lényegesen érzékenyebb a bőrfelülete a napfényre az átlagnál. :))))

A szőkétől...mozdonyszőke? :D

A szőkétől olyan távol áll a haja, mint ide Japán. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2015-09-06 07:43 Gitáros

Gitáros képe

Na jó, most már direkt várni fogom a legközelebbi alkalmat, ahol találkozhatunk.
De készülj rá, hogy a fülecskéd esetleg a kezemben marad.:DDD

Miki

v, 2015-09-06 07:48 Roah

Roah képe

Júj.

:DD

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2015-09-06 06:56 Gitáros

Gitáros képe

Megint kétszer ment el az üzim...
Kezdek besokallni...

Miki