Aréna: Kőpokol

 – Ezt azért mégse így kellett volna megoldanod – mondta Mirkel, miközben egy tisztának nem nevezhető ronggyal törölgettem le a vért az arcomról.

Nem sokra emlékszem abból, ami ellenfelem kivégzése után történt, ugyanis annyira legyengültem, hogy sikerült elájulnom és csak a pihenőben tértem magamhoz.
– A lényeg az, hogy nyertünk – feleltem, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat.
Mirkel volt az, aki megszervezte nekem az összes harcot. Már régóta együtt dolgozunk, és mindig sokat szakítunk a küzdelmeken. Ő beszervez a harcba, én győzök, majd a jutalmat elfelezzük, így megy ez már egy ideje.
– Na, tápászkodj föl! Indulunk tovább.

A szekér lassan döcögött a földúton, de hamarosan rátértünk egy macskakövekkel kirakott ösvényre, ami már egyenesen az úti célunkhoz vezetett. Kívülről nem tűnt nagy durranásnak a hely, a szokásos aréna-érzést nyújtotta. Lángoló fáklyák a kőfalakon, otromba őr a kapunál és egy lerobbant hely, ami pihenőként szolgált.
– Tedd le magad és várj a sorodra! – mondta egy koszos arcú férfi, ami szintén nem volt szokatlan egy ilyen helyen.

A sötét előcsarnokban álltam, amit egy kapu választott el a küzdőtértől. Kardom a hüvelyében, habár érintésre teljesen más volt. A markolata új és tiszta, ez nem az én fegyverem. Úgy tűnik Mirkel nem tudta visszaszerezni az orkoktól. Máris csökkentek az esélyeim a győzelemre.

Kilépve megtapasztaltam, hogy a győzelmi esélyeim lassan egyenlők lesznek a nullával, ugyanis talaj sehol, csak hatalmas sziklák mindenfelé. Ellenfelem, egy rusnyaképű, barbár fickó fejszéket lengetve futott felém. Nem volt túl sok időm gondolkodni, gyorsan felugrottam egy magasabban lévő kőre és fegyvert ragadtam. Vagyis csak szerettem volna, mivel ez a kard is kiszúrt velem. Egyszerűen nem eresztette a hüvely. Mogorva ellenségem eközben már utánam mászott és lesújtani készült fejszéivel. Kissé ügyetlenül leugrottam, így pedig két szikla közt landoltam. Letéptem a kardhüvelyt az övemről és vártam, hogy feltűnjön a barbár alak.

Két kézzel szorongattam a tokot, miközben ott feküdtem a kövek között. Ellenlábasom azonban sehol. Megtámaszkodtam a könyökömön és szemügyre vettem a közelemben lévő hegyes sziklákat, hátha meglelem az ellenséget. Barbár úr sehol, talán elnyelte a föld, akarom mondani a szikla. A közönség kiáltásait csak most kezdtem el hallani, eddig valahogy figyelmen kívül hagytam. Ismét megpróbálkoztam kardom kiszabadításával, de a helyzet mit sem változott. Körbenéztem az embereken és megakadt a szemem egyikükön, aki széles mosoly kíséretében figyelt engem, majd eltűnt a lelátók mögött.

A fejszék éle végigsúrolta a sziklákat, ahogy közeledett felém ellenfelem. Bal lábával kitámasztott, majd hajított. A balta felhasította a kardhüvelyt, miközben védekeztem vele, így kardom szabaddá vált. Ledobtam róla a tokot és rohamoztam. Egyetlen szekercéje alkalmatlan volt védekezésre, így hát nagy lendülettel kiütöttem azt a kezéből és a markolattal erősen orrba vágtam, amitől a kövekre zuhant és valószínűleg nem eshetett túl jól neki, mivel ordításába még a falak is beleremegtek.

Már elhittem, hogy győztem és nem kellett végeznem ellenfelemmel sem, de tévedtem. Sötét árnyék magasodott mögöttem, hátrafordulva megláthattam, hogy barbár úr szabadidejében sziklatömböket emelget, ugyanis most egy hatalmas követ tartott a feje fölött.
– Tedd le szépen – ennyit tudtam mondani mielőtt felém hajította új fegyverét.
Kardomat magam előtt tartva vetődtem előre. A szikla kettétört, amikor találkozott társaival, fegyverem pedig mély lyukat ütött ellenségem hasában.
Szőrös, barbár kinézetű ellenlábasomnak úgy tűnt nem tetszett az új fajta szellőzés, amit biztosítottam neki, így hát összeroskadt, majd teste legurult egy szikla tövébe.

Halkan zötykölődtünk a szekéren, ahogy az haladt tovább a következő helyszín felé.
– Nem véletlenül ragadt be a kardom, én mondom neked – szóltam Mirkel-hez, aki épp az aranyérméket dobálta vissza az erszénybe, miután megszámolta őket.
– Ráérünk vele foglalkozni, ugyanis a következő fegyveredet én magam szereztem be, nem lesz vele gond – felelt két pénzcsörgés között.
– Ha te mondod…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2012-07-10 18:00 Kelvin

Kelvin képe

Ha elhagynád a vicceskedő részeket, még jó is lehetne. Nekem tetszett ez a sziklás aréna, de amikor előkerül a barbár, mintha kimaradt volna egy pillanat. Eltűnik, aztán jön. Mikor vetted észre? Hol volt eddig? Felszólító mondatok után jó érzés felkiáltójelet látni.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

k, 2012-07-10 20:25 Gucs

 Próbáltam egy kis humort is belevinni, de azért a komoly részekre is odafigyeltem. :)

Egyébként azt képzeld el úgy, mintha mondjuk egy filmben látnád ugyanezt a jelenetet. A főhős bújik valahol, óvatosan körbenéz és egyszer csak a semmiből megtámadja az ellenfele. Nos, ez is egy ilyesmi akar lenni.

Üdv!

k, 2012-07-10 20:33 Kelvin

Kelvin képe

Akkor talán halld meg, vagy valami. Az a mondat olyan, mintha E/3-ban írtad volna.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

k, 2012-07-10 20:35 Gucs

 Kiugrott a kövek közül és amikor ott állt, akkor már hallotta, ahogy a barbár fejszéje végigsúrolja a köveket, tehát megjelent. :)

sze, 2012-07-11 18:55 Gucs

 Kicsit megszerkesztettem a szöveget. Konkrétan két mondatot, amiknél a mondatvégi írásjel rossz volt. :)

 

Egyébként akkor szerinted a következőből ki kellene hagynom a "vicces" részeket és teljesen komoly harcot összehozni?

Üdv!