Azúr orgyilkos - Kardbáró IV.

IV

Dagger és Jared a fegyverekkel teli asztal előtt álltak.
– Itt az ideje egy kis fejlesztésnek – mondta a volt fejvadász, majd kezébe vette a pengét rejtő kesztyűt.
– Konyítok a mechanikához, talán tudok kezdeni vele valamit – szólalt meg Jared.
– Rendben, akkor ezt rád bízom – jött a válasz, és Dagger odaadta társának a kesztyűt. – A tőrök rendben vannak, de azúrmágiával talán továbbfejleszthetem.
– Mire gondolsz?
– Majd meglátod. Terveim vannak az íjjal és a tegezekkel is.
Miután döntöttek a fegyverek sorsáról, munkához láttak. Jared használatba vette a régi kovácsműhelyt, és az ott található eszközöket, hogy átalakítsa a kesztyűt. Dagger pedig egykori fejvadász otthonába ment, ami még mindig jó állapotnak örvendett. Kívülről ugyanolyan volt, mint a többi romos épület, azonban belül megőrizte otthonosságát. A törött medált és az Azúr Könyvet a ládájában helyezte el. A fegyverek azúrmágiával való egyesítéséhez bonyolult mágiát kellett végrehajtania.
– Nos, lássuk mit ír a könyv – mondta magában Dagger, majd leült az asztalához, a vaskos könyvet maga elé húzta, és keresni kezdte a megfelelő varázsigét.

 

Jared eközben már szétszerelte a kesztyűt, és új helyet keresett a pengének. A régi megoldás túl nagy terhet jelentett a kisujj számára, és nagyon érzékeny is volt a rugós szerkezet. Először megpróbálta a kesztyű tenyérrészére helyezni a pengét, de felpróbálva kényelmetlennek érezte. Több próbálkozás után végül sikerült döntést hoznia. A mechanizmust a kézfej oldalához szerelte föl, majd felvarrta a szövetet rá, megerősítésképp pedig keményebb bőrrel fedte le. Miután végzett az összeszereléssel, elindult a kesztyűvel Dagger háza felé.

 

Mikor belépett az ajtón, furcsa látvány fogadta. Azúrkék fények cikáztak mindenfelé a szobában, Dagger pedig a kezében lévő tőrrel próbálta eltalálni azokat. Az asztalon a fegyver párja hevert, a markolatára kék színű fénycsóva volt tekeredve, és a pengéje hasonló mintát vett fel, mint a telgoné.
– Hát ez meg mi? – kérdezte Jared elképedve.
– Maradj az ajtónál! – jött az utasítás.
Sikerült eltalálnia egy fénygömböt, ami azonnal kirántotta a kezéből a tőrt, és a magasba emelte azt. Dagger kitárta karjait, mire a többi fénycsóva megindult a kézfeje felé, majd cikázni kezdtek körülötte. Határozott mozdulattal meglendítette mindkét karját, és egyenesen a fénygömbben lévő fegyverre irányította az azúrfényeket. Jared csak egy vakító villanást látott, és a tőr máris bűvölője kezében volt, ugyanolyan állapotban, mint párja.
– Azúrmágia?
– Pontosan – válaszolta Dagger, és kezébe vette mindkét fegyvert.
Érintésére az azúrkék fénycsóvák letekeredtek a markolatokról, és a volt fejvadász alkarján lévő ovális alakú sebbe fúródtak. Elengedte a fegyvereket, amik néhány centire a földtől megálltak. A fénynyaláb egyik vége az alkarba, a másik pedig a tőr markolatába volt beleillesztve.
– Elképesztő! – mondta Jared áhítattal. – Hogyan működik?
Dagger előrelendítette mindkét karját, mire a fénycsóvák hosszabbak lettek, és a tőrök meg se álltak a falig, amibe nagy csattanással belecsapódtak. Visszahúzta a fegyvereket, megfeszítette alkarjait, és a fények visszatekeredtek a markolatokra.
– Azt hiszem ezzel meg is volnánk – jelentette ki büszkén, majd társához fordult. – Te mire jutottál?
Jared megmutatta a továbbfejlesztett kesztyűt. Használója azonnal felhúzta, és társa utasításait követve kiengedte a fegyvert, ami tökéletesen működött. A kisujj mellett biztonságosan elfért a penge, nem volt zavaró.
– Szép munka, Jared! – mondta dicsérően Dagger. – Időközben eldöntöttem már, hogy mihez is fogunk kezdeni a mostani helyzetben.
– Na, ki vele!
– Amíg a Dercaton klán tagja voltam, nem igen foglalkoztam a Daryn-ban történő dolgokkal. Ám a Kardbáró viselkedése felettébb aggasztó. Nem értem a telgon utáni vágyódását.
– Talán tudom a választ – kezdte Jared, és leült egy közeli székre, majd folytatta –, legalább is úgy gondolom.

 

A Báró fanatizmusa a kardok iránt nem volt mindig ilyen beteges. Amikor még tolvajként ténykedtem a városban, mindenki arról beszélt, hogy új hobbija van, és fizetség fejében megvásárol mindenféle pengét. Nem törődtem a dologgal, ugyanis szabadúszóként jól éltem akkoriban. Néhány hónap elteltével már mindenki csak Kardbárónak nevezte. Akkor kezdődött a telgon utáni kutatása. Egyre furcsább emberek tűntek fel a rezidencia környékén, de mind ugyanúgy járt: hamisítványt akartak eladni a Bárónak, így kiüldözték őket a városból. Azonban egyik éjszaka, amikor a Báró otthona körül járkáltam, észrevettem egy fedett szekeret, amint behajt a kapun. Tudtam, hogy valami értékeset hozott, ugyanis a bakon ülő alak nem hasonlított a korábbi csalókra.
Megmásztam a dombot, amin a kúria állt, és figyeltem a kereskedőt, amint egy bőrbe csomagolt tárggyal belép az ajtón. Korábbi felderítéseimnek hála tudtam, hogy a Báró szobájának ablaka a város felé nyílik, így a homlokzaton kellett felmásznom. Sötét volt, az őrök pedig lustán üldögéltek az ajtóhoz vezető lépcsőn, és főnökük fanatizmusáról motyogtak valamit egymásnak. Végigosontam a falból kiálló díszített részeken, és felkapaszkodtam az ablakhoz. A hátamat a falnak vetettem, lábammal megtámaszkodtam, majd kémlelni kezdtem.
A szoba fényben úszott, amikor a kereskedőt beengedték a báróhoz, aki az asztala mögött ült. Ugyan nem hallottam, hogy miről beszélgetnek, de láttam, hogy mit hozott a kereskedő. Egy kisméretű pengét csomagolt ki a bőrből, amit aztán az asztalra helyezett. A halványkék színű tárgy láttán a Báró arcára mohó vigyor ült ki. Egy nagy erszényt húzott elő zsebéből, amiben valószínűleg arany volt, de az alak nem fogadta el. Rövid beszélgetés után a kereskedő már nyúlt volna a pengéhez, hogy visszacsomagolja, de a Báró emberei berontottak, és lefogták. Ki akarták vezetni a szobából, de az alak nem hagyta magát. Kiszabadult az őrök szorításából, és futni kezdett az ablak felé. Gyorsan lejjebb másztam, mert tudtam, hogy mire készül. Az ablaküveg hangos csattanással tört apró darabokra, ahogy a menekülő kivetődött, és egyenesen a szekér fedett részébe zuhant. Ott valami puha felfoghatta a zuhanást, mert azonnal felpattant, és a lovakat megindítva elindult a kapu felé. A Báró azonban még mindig a szobájában tartózkodott, és csak a pengével foglalkozott. Megvártam, amíg az őrök a menekülő után rohannak, majd lemásztam a homlokzaton, és elindultam a kapu felé. A Báró emberei már csak egy rozoga szekeret, egy kitört kaput és két szétszéledt lovat találtak, de a kereskedő eltűnt.

 

– Meg kellene keresnünk őt, talán segíthet az ügyünkben – javasolta Dagger, miután társa befejezte a mesélést.
– A Régió határát figyeltetik, nem lesz egyszerű a kijutás.

– Kezdem úgy érezni, hogy ismét fejvadásznak kell állnom. 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2012-11-04 21:35 craz

craz képe

Látom, azért néhány tanácsot mégis megfogadtál, és egyre messzebb kerülsz a google fordító mondattani szintjétől. Bár még mindig akad benne egy-két furcsa megfogalmazás, és életidegen párbeszéd.

Ugye az ötödik rész nem lesz még rövidebb ennél? Miért vagdalod ennyire szét? Lassan már inkább regényrészlet, mint novella.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

v, 2012-11-04 21:40 Gucs

Igen, igyekszem megfogadni a tanácsokat. :)

Amikor a Word dokumentumot néztem, hosszabbnak tűnt, na sebaj... majd a következő hosszabb lesz.

h, 2012-11-05 20:55 Vist

Vist képe

Te Gucs, szerintem egyre jobb a stílusod. Beleolvastam gyorsan pár korábbi írásodba is, és tényleg :)
Bár szerintem sem kellene ennyire szétvágni. Főleg, ha kisregény méretű lesz.

h, 2012-11-05 21:27 Gucs

Köszönöm, próbálom az összes kis hibát kijavítani. A következő részt még nem kezdtem el, de akkor azt nem vagdosom szét. :)

Üdv!