Vánszorgó idő

Úgy éreztem, már évek óta várok. Időm lett volna gyökeret ereszteni a földbe. Vagy rákövülni a padra. Megtehettem volna, hogy elalszom. Álmomban legalább normális tempóban múlik az idő. De mit szólt volna Anna? Nem várhatok rá egy régi, málló festékű padon horkolva.
A bal csuklómon ketyegő órámra néztem. Még fél perc van hátra hatig. Ez valamelyest megnyugtatott. Anna sosem késik öt percnél többet. Szórakozottan kitapogattam a nyakamban függő láncot, és egy másik órát húztam elő az ingem alól. A számlapjára pillantva hangosan felsóhajtottam. Ami másnak csupán öt röpke perc, az nekem egy ilyen helyzetben maga az örökkévalóság.
Visszaejtettem az órát, hidegsége szinte égette a mellkasomat. Gyűlöltem.
Reménykedve az öreg gesztenyefákkal szegélyezett ösvény felé fordítottam a fejem. A távolban megláttam egy ismerős alakot. Hullámzó, vörös haj, könnyű, nyári szoknya, sugárzó mosoly… Anna!
A bőrömhöz simuló óra forrón felizzott, és az idő meglódult velem. Felpattantam a padról, és az imádott lány elé siettem. Anna vidáman üdvözölt és azonnal hozzám bújt, én pedig megcsókoltam. Iszonyú gyorsan. A gyomrom görcsbe rándult, kis híján elsírtam magam. Nem lehet, hogy megint kiszáguldjon a kezeim közül!
– Thomas, mi a baj? – nézett fel rám Anna aggódva, zöld szemei ide-oda ugráltak, miközben az arcomat figyelte. Nem hadart, én mégis úgy hallottam.
– Semmi – ráztam meg a fejem, és elmosolyodtam – Minden rendben.
Lehajoltam és megint megcsókoltam. Minden vágyam az volt, hogy ezt egyszer lassan, minden másodpercet külön megélve tehessem. De a nyakamban függő ördögi szerkentyű mutatói villámgyorsan forogtak körbe-körbe, és nem hagyták, hogy boldog legyek. Úgy éreztem, másodpercek teltek csak el, mikor Anna ujjait az enyémekbe fűzve játékos könnyedséggel sétára invitált. Ő sétált, ráérősen, andalogva, és mesélt, lassan, elgondolkodva. Én rohanást érzékeltem, eszeveszett tempóban pergő szavakat. Számára a Hold lassan kúszott fel az égre, és épphogy vánszorogtak a csillagok, míg körülöttem őrült gyorsasággal forgott a világ. Pár percnek tűnt az este, és már siettünk is a lakásuk felé, ahol elbúcsúztam tőle – fájdalmasan gyorsan. Anna búcsúcsókja és ölelése alig volt egy szempillantásnyi, és már el is nyelte őt a lépcsőház rideg sötétsége.
Magamra maradtam.
Az óra a nyakamban kihűlt, a mutatók megálltak, vánszorogni kezdtek. Órákba telt hazajutnom, pedig kétsaroknyira lakom Annától.

Másnap majdnem lekéstem a buszt, mert eltévedtem az időben. Futottam, és nem jutottam előrébb. Az utolsó pillanatban érkeztem a megállóba. A sofőr, egy testes, harcsabajszú férfi nagyon csúnyán nézett rám, és kioktatott a helyes időbeosztásról, az óra leolvasásáról meg arról, hogy fél percet csúszik a járat miattam. Kis híján az arcába röhögtem. Az átlagnál is lassabb volt.
Nem akartam balhét, így szemlesütve a busz hátuljába somfordáltam, leültem egy üres helyre és a kezembe vettem életem megkeserítőjét. Nagyon szép óra volt, elegáns római számokkal, kecses mutatókkal, makulátlan üveglappal. Sem gomb, sem csavar nem volt rajta, amivel beállíthattam volna. Rengetegszer próbáltam, de nem tudtam szétszedni. Egyszer megkíséreltem kidobni. Annyira lelassultam tőle, hogy nem bírtam szétfeszíteni az ujjaimat, és beleejteni a szemetesbe. Otthon hagyni sem lehetett. Szerintem azt sem hagyná, hogy eltörjem. Ő döntötte el, milyen gyorsan mozognak a mutatók, és hogy milyen tempóban éljem az életem. Képtelen voltam szabadulni.
A nagyapám hagyta rám, mielőtt meghalt, és az égvilágon semmire nem jó. Valószínűleg én is csak a halálos ágyamon szabadulhatok tőle, ha odaadom az unokámnak. És ha nem akarom átadni neki, hogy megóvjam őt, gondolom egy örökkévalóságig szenvedni fogok. A nagyapán is látszott, mennyire rosszul van szellemileg. Furcsálltuk is, mert a fizikai fájdalmai állítása szerint nem voltak vészesek. Nem hittük el. Most már sejtem, mit érezhetett szegény valójában.
Undorodva néztem a tenyeremben pihenő órára.
– Elromlott az órája, fiatalember?
A reszketeg hang hallatán ijedten oldalra kaptam a fejem. Észre sem vettem, hogy egy idős férfi leült mellém. Az még inkább meglepett, hogy nem volt lassú, mint a többiek.
– Hadd nézzem csak – mosolygott rám fogatlanul és a kezét nyújtotta – Órásmester volnék, és… Óh.
Ráncos arcára ráfagyott a mosoly, amikor jobban megnézte, mit tartok a kezemben. Ujjai megremegtek és tétován irányt változtattak a nyaka felé. Pillantásommal követtem a mozdulatot. Az enyémhez hasonló láncon megcsillant a reggeli nap fénye. Döbbenten meredtem a férfira.
– Maga is… – kiszáradt a torkom – Maga is így él?
– Már nem.
A férfi hangja akadozott, szeme elfátyolosodott az emlékektől.
– Már… – elkerekedett a szemem a döbbenettől, és kapkodva nyújtottam felé az órát – Javítsa meg ezt is! Kérem!
Az öreg szomorúan megrázta a fejét.
– Nincs mit javítani rajta – mondta – Tökéletesen működik.
Az órát szorongató kezem erőtlenül hullt az ölembe. Az órásmester szavai hideg zuhanyként értek. Ha csak egy pillanatra is, de felsejlett bennem a remény, hogy megszabadulhatok az átkomtól. Ez a remény most szertefoszlott, és haraggá tömörült.
– Akkor mégis hogyan érti, hogy már nem így él? – szegeztem neki a kérdést durván.
– Legyőztem – azzal kihúzta sárgásbarna kötött pulóvere alól a maga óráját, és felém mutatta a számlapot. Normális tempóban haladtak a mutatók.
Eltátottam a számat.
– Hogyan?
Mielőtt válaszolhatott volna, a busz zökkenve megállt, és nekem le kellett szállnom. Francba! Idegesen pillantottam az ablakon túl magasló szürke iskolára, majd az öregre. Már a lógást fontolgattam, amikor gyorsan megszólalt.
– Saját utad van fiam. És itt most le kell szállnod.
– Hogy az a… – félhangosan zsörtölődve az ingem alá löktem az órát, és az utolsó pillanatban leugrottam a buszról.

Az első két tanóra csigalassúsággal telt. Hiába foglalták el a gondolataimat az idős órásmester szavai, semmi sem pörgött gyorsabban, mint általában. Tehát le lehet győzni az órát. Ez igazán jó hír. Na de hogyan? A saját utammal?! Ugyan már. Mi ez a maszlag?
Gyötrődtem. És unatkoztam.
Közben odakint eleredt az eső. Zöldes szürkeség kúszott be az egyik nyitott ablakon át a terembe, és elnyálkásította a levegőt. Egészen megszoktam már, hogy az esőcseppek olyan lassan hullnak alá, mintha a gravitációnak még a hírét se hallották volna. Megragadtak az üvegen, és csak lassan, iszonyatosan lassan folytak lefelé, hogy szinte alig látszott a helyváltoztatásuk.
Tompán érzékeltem, hogy a fejem az iskolapadnak koppan. Álmomban parányi lény voltam a kertünkben. A fűszálak körülöttem az égig értek, egy százszorszép szirmai közt elfeküdhettem volna, ha föl tudtam volna kapaszkodni rá. Az egyik gomba tövében az öregember ült, egy kakukkos órával a kezében. Odasiettem hozzá, és hevesen választ követeltem a kérdéseimre. De a férfi nem felelt, csak némán a hátam mögé mutatott. Görbe ujjai iránytűként meredtek egy hatalmas éti csigára, melynek háza helyén egy pontosan olyan óra volt, mint ami a nyakamban függött. Ordítva, vak dühvel a csiga után vetettem magam. Puszta kézzel akartam szétzúzni az órát. Aztán, ha már ott van, a csigát is. De képtelen voltam utolérni.
– Thomas! – üvöltött rám a biológia tanárnő – Mégis mit képzelsz, hogy alszol az órámon?!
Lassan kiabált. A szavak betűnként potyogtak ki a szájából. Jelentésük még el sem ért hozzám igazán, még bele sem lendült a szidalmazásomba teljesen, máris untam a helyzetet. Nem először fordult elő, hogy elaludtam valamelyik órán. Nem bírtam türtőztetni magam, ásítottam egy hatalmasat.
A tanárnő szemei végtelen ráérősséggel elkerekedtek, majd még dühösebben ordítozott velem. Közben nyál fröcskölt a szájából. Lassan. Az apró cseppek szinte megálltak a levegőben, mielőtt az első padban ülő lány arcára és füzetébe hulltak volna. A lány óvatosan felnyúlt, hogy megtörölje magát. A keze még félútig sem ért, én már nevettem. Hisztérikusan, tébolyodottan vihogtam, még a könnyeim is kicsordultak. Fájt a hasam, és legszívesebben a poros padlón fetrengve és bőgve folytattam volna a mutatványt, de csak nevetni tudtam.
A tanárnő és az osztálytársaim is riadtan bámultak rám. Az előbbi habogott valamit az iskolapszichológusról, meg az osztályfőnökömről.
Abbahagytam a nevetést, és felálltam. Síri csend telepedett a teremre, így tisztán kivehetők voltak a szavaim:
– Ne haragudjon tanárnő. Nekem most haza kell mennem.
Azzal felkaptam a táskámat és kisétáltam az iskolából. Senki sem próbált megállítani.
Most, hogy kint álltam az utcán, szakadó esőben, fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Az idő szétcsúszott. Továbbra is lassú volt körülöttem minden, de én magam furcsán működtem. Nem fagytam bele a lomhaságba. Mintha kiszakadtam volna a világból.
Ködös fejjel vetettem bele magam a nedvesen hömpölygő tömegbe. Hiába zuhogott az eső, esernyős emberek siettek az utcákon mindenütt. Illetve… Ők azt hitték, hogy sietnek, de én láttam, milyen szánalmas tempóban totyorásznak előre. És valami csoda folytán én magam nem kényszerültem lépést tartani velük. Talán a pár perccel ezelőtti összeomlásom volt az oka. Amikor nevetni kezdtem, éreztem, hogy valami elszakad bennem, és a mellkasomon pihenő óra ugrott egyet.
Futásnak eredtem Anna iskolája felé. Megrészegültem a változás örömétől. Csodálatos volt úgy rohanni, hogy nem húzott vissza semmi. Sokkal hamarabb érkeztem meg az iskolához, mint a normális időben lehetséges lett volna. A kapuban azonban hirtelen megtorpantam. Hányingerem támadt, ahogy végiggondoltam a dolgokat.
Ez nem ér! Nem igazság! Most gyors vagyok, de az idő ugyanúgy be van sűrűsödve körülöttem. Ugyanúgy rengeteget kell várnom, míg Anna kijöhet. És ha kint lesz, felgyorsul majd megint minden, én pedig megtarthatom a kényelmes tempómat, de nem fog számítani, Anna ugyanúgy elrohan majd mellettem. A rohadt életbe!
Belerúgtam a kerítésbe, és dühösen továbbálltam. Már nem futottam sehová. Ráérősen sétálgattam, de még így is sokkal gyorsabb voltam, mint az emberek körülöttem. Az egyszerű sétatempómmal megelőztem egy buszt.
Elkeseredetten fordultam be egy mocskos mellékutcába. Egy marék aprót szórtam az egyik kapualj sötétjében kuporgó hajléktalannak. Legalább neki legyen jó napja, ha én sosem részesülhetek ebben a kiváltságban. Az utca közepe táján lelassítottam a lépteimet. Leakasztottam az órát a nyakamból, és öntudatlanul az ujjaim közé fűztem a vékony ezüstláncot. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, csak a végtelen düh és elkeseredettség forrt bennem megállíthatatlanul. Lesz ami lesz, befejezem ezt a játékot. Nem leszek a megtébolyodott idő tehetetlen bábja egy perccel sem tovább. Kinéztem magamnak egy szimpatikus falfelületet. A ház téglafogsora szabálytalanul villant elő az évekkel ezelőtt lepotyogott vakolat helyén. Tökéletes lesz.
A tenyeremre fektettem az órát. Lendítettem a karomat, hogy nekiüssem a számlapot a tégláknak, amikor az egész kezem és a fél felsőtestem megfagyott. A hideg az órából indult ki, és nem engedte, hogy megmozduljak. Pár percig vicsorogva erőlködtem, próbáltam az órát fokozatosan a falhoz közelíteni – hiába. Sebzett vadként üvöltöttem fel, és a mocskos utcakőre roskadtam. Könnyeim elvegyültek az esőcseppekkel.
Úgy éreztem, hogy már napok óta a sárban kuporgok zokogva, amikor az órám felizzott. Zavartan néztem a számlapra. Csak akkor szokott meleg lenni, amikor jól érzem magam. Ilyenkor a mutatók eszeveszetten pörögtek. Most azonban ugyanolyan mozdulatlanok voltak, mint általában. Mégis, alig bírtam tartani a kis szerkezetet, annyira forró volt. Teljesen áthevült, vörösesen derengett.
Rémülten felkaptam a fejemet, segítségért akartam kiáltani, ám az utca kihalt volt. Csupán egy nő igyekezett csigalassúsággal a zebra felé. Piros esernyője volt, ami rózsaszínűre festette a kabátja előtt tekergő fehér fülhallgatózsinórt. Valamivel távolabb egy teherautót láttam közeledni. Gyors volt. És nem állt meg a pirosnál.
Még mielőtt a kereszteződéshez ért volna, már tudtam, hogy el fogja ütni a nőt. Kiáltottam, de nem hallott meg a fülébe dübörgő zenétől.
– Francba!
Felugrottam a földről. Vajon így, hogy kizuhantam az időből, gyorsabb vagyok, mint a teherautó? Messze voltam a nőtől, de futásnak eredtem. Olyan gyorsan rohantam, mint még soha. Fogalmam sincs, mi volt a sofőrrel, de nem lassított. A valóságban még nagyjából hét másodperc, és az a nő meghal. De ami másnak hét röpke másodperc, az nekem…
A sofőr most tenyerelt csak rá a dudára. Hiába, mert a nő nem hallhatta. Vagy talán mégis, mert oldalra fordította a fejét. Aztán rémülten megállt.
Még két lépés. Elrugaszkodtam a talajtól, és nekicsapódtam a nő testének. Mindketten belezuhantunk egy hatalmas pocsolyába, a teherautó pedig hangosan tülkölve elrobogott mellettünk. Kiköptem egy adag sáros trutyit és a karjánál fogva kihúztam a nőt a bokáig érő vízből. Az prüszkölve köhögött, könnyeket és esővizet törölgetett az arcából. Az úton heverő ronccsá gázolt piros esernyőjére pislogott, majd rám nézett. Csukladozva felzokogott, és szorosan átölelt.
– Hé – krákogtam esetlenül végigsimítva kócos haján – Nyugodjon meg. Semmi baj.
Lassan összeszedte magát, elhátrált tőlem és hálálkodni kezdett.
– Köszönöm, istenem, ha bármiben segítségre lesz szüksége a jövőben, azonnal…
– Kérem, én… – kétségbeesetten igyekeztem hárítani.
Végül csak a kezembe tuszkolta a névjegykártyáját, nyomott egy puszit az arcomra és eltipegett az esőben.
Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam az óráért. Ám a kezem hideg lánc helyett a semmit markolta. Tekintetem riadtan a pocsolyára vándorolt, onnan a piros esernyőroncsra. Mellette a zebrán valami ezüstösen csillogott. Odaléptem. Az órám ripityára tört üveggel, horpadtan hevert a sárban. Szánalmasan festett. De járt. A mutató ütemesen, másodpercenként ugrott egyet. Tik-tak. Tik-tak… Még soha nem csinált ilyet. Felszedtem a földről, megütközve pislogtam rá egy darabig. Hitetlenkedve követtem tekintetemmel a mutatók békés mozgását. Végül zsebre vágtam, és félve körbepislogtam.
Alig mertem hinni a szememnek. Semmi sem volt túl lassú, vagy túl gyors. Minden olyan tempóban haladt, ahogy kell, ahogyan nagyapa halála előtt láttam.
Elvigyorodtam, és eszembe jutott az öreg órásmester. Szóval csak le kellett győznöm az időt. Érdekes. És csodálatos.
Nagyon rég óta először boldogan indultam haza, hogy átöltözzek. Annára gondoltam. A drága Annára, és arra, hogy végre igazán lesz rá időm. Mert mostantól az egy másodperc, az egy másodperc. Az egy óra, az egy óra. Az örökkévalóságot meg tartsa meg magának aki akarja.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2020-08-03 20:51 Bloody Dora

Bloody Dora képe

"A szavak betűnként potyogtak ki a szájából." - Eddig jó, de ezt nem bírtam megállni. Hangonként. A betűt írják.

Nem, utána is egy kósza vessző van csak, de nem megyek vissza érte, hogy kiemeljem. Nekem ez egyszerűen csak teszett. :) Az utolsó mondata aranyos.

_____________________
Dr. Bloody Dora