Ezüst farkas

Futottam. A hófelhő az arcomba vágódott, nem láttam tőle semmit. Számított? Dehogy. Az orromra, nem pedig a látásomra hagyatkoztam. A ruhám már átázott, ahogy a cipőm is. Mögöttem puskalövések hallatszottak, és az ijesztő dörrenések felzavarták a fagyott erdő időtálló nyugalmát. A hajamat táncra keltette a szél, és a hó, ami belefagyott a tincsek közé, apró jégkristályokat alkotott. A tél éles karmai az arcom bőrét karistolták, úgy éreztem, menten felhasítják. Ziháltam és kétségbeesésemben egyre mélyebben vetettem magam az erdőbe. Nem törődtem az utamba kerülő kisebb bokrokkal, sem a szembe jövő ágakkal, mik belekaptak amúgy is hiányos öltözékembe. Az ágyamból rángattak ki. Még emlékszem a nagyapám ijedt pillantására, mikor felrázott álmomból. Szavai most is visszhangoznak a fülemben.
- Siess, Nora! Már jönnek!

A legborzasztóbb az egészben, hogy nem búcsúzhattam el tőle. A szüleim és a testvérem halála után ő vigyázott rám. Az ittasságra emlékeztető bódult állapotból felriadva csak arra tudtam gondolni, hogy mielőbb el kell tűnnöm. Mindent magam mögött hagytam. Bele sem gondoltam, mi lesz mindazzal, ami utánam marad. Csak arra volt időm, hogy egy tunikát magamra kapjak, és beleugorjak a selejtes cipőmbe a bejáratnál. Vissza sem néztem, pedig tudtam, hogy a féltő szempár elkísér azon a kis úton, míg a rozoga háztól az erdő széléig érek. Egészen addig futottam, míg meg nem hallottam a lövést. Túl távol volt tőlem. Mintha a lelkemre kötött madzagot rántották volna meg, térdre estem. Megölték.

Az erdő szele az arcomba okádta porhó felhőjét, amitől felébredtem. Nem éreztem a térdemet és fogalmam sem volt, mennyi idő esett ki. Akkor már hallottam őket, és loholó kutyáikat. Törték maguk előtt az utat, hajtották a vadakat, mintha csak szórakoznának. Pedig az igazi céljuk én voltam, és az, hogy a véremet ontsák, miként én tettem. Nem vagyok büszke rá, de ez volt az egyetlen út. Felkeltem, és tovább futottam, mert muszáj volt. Az ösztönök erősebbek, mint az elvek. Mindig is rohantam, mindig is féltem. Sosem akartam senkinek rosszat, de hogy bocsássak meg, ha más se tud?

A kis falunk, mit Urach-nak hívnak, a Fekete- erdő lábánál fekszik, Németország határán. Elszigetelt hely, ha a lakosság emberségét, félelmeit, becsvágyát, hiúságát, és dühét nézzük. Mindenki tud minden titkot, hiába akarnád megtartani magadnak, és ha vétesz, megfizetsz érte, ahogy én is. A szüleimet kis koromban ölték meg a farkasok. Lejöttek a hegyről, mert az erdőben talált vadak már nem elégítették ki a szükségleteiket. Az emberek azt hitték, vigyázni tudnak egymásra, ezért nem kezelték komolyan a veszélyt. A hegy démonai először csak a háziállatokat vitték el. Aztán a kisebb gyermekeket, kint altatott csecsemőket. A pánik akkor tört ki, mikor anyámmal és apámmal is végeztek. Hét éves koromban történt, Adam két évvel volt fiatalabb nálam. Bent játszottunk, míg anya az udvaron teregetett, apa pedig fát aprított a ház melletti fészerben. A napot nem takarták fellegek, és az idő szokatlanul melegnek ígérkezett az évszakhoz képest. Általában hideg telünk volt, kellett a fa, hogy ne fázzunk. Nagyapa a kandalló előtt olvasgatott, pipájából könnyed táncot lejtett a felfelé szálldosó füst. Olvasószemüvegén keresztül is hunyorgott, ahogy belefeledkezett a könyvbe. Adam duzzogott. Nem adtam oda neki azt a nyavalyás, fél fülű, vászonból varrt, gombszemű nyulat, mit úgy szeretett.
- Nem veszem le neked a szekrényről, mert nem etted meg a borsófőzeléket! Apa mondta, hogy nem kaphatod meg.
- Ez igazságtalanság! Nagyapa sem ette meg, mégis olvashat! – kiáltotta, és könnyeivel küszködve a sarokba vonult. Mindig ezt csinálta, ha nem kaphatott meg valamit. Korához képest jobban ki tudta magát fejezni, és értelmesebb is volt, mint a többi gyerek a faluban.

Elfordultam tőle, és már azon gondolkodtam, hogy mégiscsak leveszem neki azt a nyulat. Sosem szerettem sírni látni senkit, az öcsémet meg végképp. Odaléptem hát a nagy faszekrényhez, amit még apa készített a nagyapával, fiatal korában. Kinyújtott kézzel én is csak a polc szélét értem el, de ha lábujjhegyre álltam, le tudtam piszkálni a fent lévő dolgokat. Éreztem, ahogy az ujjam hegye eléri a durva vászonanyagot. Visszatartottam a lélegzetem, és a ház békés csöndjébe belehasított a sikoly, amit míg élek, nem felejtek el. Aztán apám kiáltása. A sarkamra huppantam ijedtemben. Nagyapa felpattant, zavartan nézett körbe, mint aki egy másik létsíkról tért volna vissza, majd ránk parancsolt, hogy maradjunk a házban. Ő fogta a puskáját, amit elővigyázatosságból a küszöb mellé állított, és kiviharzott az udvarra. Mi is féltünk a támadásoktól, ahogy mindenki. Dörrenések rázták meg a levegőt, Adam pedig ijedten bújt hozzám. Nem tudtuk mi történt, azt sem, mi fog, csak remegtünk egymást ölelve, és vártuk, hogy az életünk gyökerestől megváltozzon.

Később mindent megtudtam. Öten voltak. Lesből anyámra rontottak, átharapták a torkát, és kettő már vonszolta az erdő felé, mikor apám odaért. Ő a fejszével akart védekezni, de az egyik a hátára ugrott, a másik pedig a lábát célozta meg. Esélye sem volt, még ha meg is ölt egyet közülük. A nagyapám megtartotta a farkas testét. Ki akarta tömetni, hogy minden nap emlékezhessen a szemében hősként halt fiára. Nem értettük az egészet, hisz kisgyermekként, az apróbb dolgok fontosabbak. Ám az űr, mit a szüleink elvesztése hozott magával, égetőbb volt minden kínnál, amit egész életemben megtapasztaltam. Az elkövetkező napokban a falut elkerítették, vagy négy méter magas, kihegyezett végű facölöpökkel. Elvágtuk magunkat az erdőtől, ami mindenki számára tiltott területté vált, és csapdákat helyeztünk el, hogy távol tartsuk a farkasokat.

Gyermekként kíváncsiságom hol áldás volt, hol átok. Én attól a naptól kezdve az utóbbinak tartottam, ahogy magamat is. Nagyapa behozta a vadállat tetemét a házba, és levitte a pincébe, hogy amíg a töméssel foglalkozó ember meg nem érkezik a közeli városból, ne legyen az enyészeté. Éjszaka azonban nem tudtam aludni. Adam mellettem elviselhetetlen orrhanggal hortyogott, így meg sem kíséreltem magamhoz édesgetni az álommanót. A hold ezüstös ragyogásával besütött az ablakon, és rémisztő árnyékokat teremtett a szobában. Néztem a plafont, és mélyen vettem a levegőt. Vonyítást hozott a szél. Kétségbeesett hang volt, a siratás dallama, és panaszos nyüszítésbe torkollott. Kikászálódtam az ágyból, és az ablakhoz léptem, ami bár viszonylag magasan volt, a cölöpkerítésen épphogy átláttam. Az erdő koromfeketén kúszott fel a hegyre, sejtelmes köd gomolygott fenyőrengetege között. Egy másik farkas is csatlakozott a dalhoz, majd egy harmadik és egy negyedik is. Mindegyiknek könyörgés vegyült a hangjába, fájó volt hallgatni. Arra gondoltam, hogy imádkoznak, hisz nekünk, embereknek is oly áhítatos a hangunk a templomban, akárcsak az övék az erdőben. Aztán elhallgattak, szinte egyszerre. Másodpercek teltek el némán. Hallgattam a saját levegővételemet, a csöndet a házban. Aztán valami olyan történt, amire nem voltam felkészülve. A házból éles vonyítás hasította át a teret. Hosszabb volt, mint a farkasoké. Magasan kezdődött, szívet tépő hangon, aztán átcsapott egy másikba, fájdalom ittas emberi kiáltásba. Nem akartam hinni a saját fülemnek. Kimentem a folyosóra, elrobogtam nagyapa szobája mellett, le a lépcsőn és megtorpantam a pincénk bejáratánál.

Csend volt, én pedig közel hajoltam, mert nem hittem el, hogy a hang tényleg onnan jött. A faajtóra tapasztottam a fülemet, és hallgatóztam. Halk nyüszögés jött bentről.
- Nora! El onnan! – kiáltott a nagyapám a lépcső tetejéről, kezében a csőre töltött puskájával, de akkor már késő volt.
A szörnyeteg nekirontott az ajtónak, ami darabjaira tört, én pedig akár a szilánkok, elrepültem. Nekivágódtam a régi szekrénynek. Dörrenés. Újabb dörrenés. Morgás, kiáltozás, nyüszítés, karmok suhantak a levegőben, aztán már nem hallottam mást, csak a fülemben doboló vér zaját, ami elnyomott mindent, eltörölte a külvilágot, én pedig magatehetetlenül zuhantam az eszméletvesztés mélyébe.

A farkas elpusztult, végleg. A nagyapám halálpontosan célzott, pedig csak fél kezét tudta használni. A vadállat két szeme közé fúródott a golyó. Már senki sem akarta kitömetni, főleg nem a nagyapám. A bestia letépte az egyik karját, engem pedig megharapott. A mai napig viselem a fogak nyomát a húsomon, öt centire a gerincemtől, a bal lapockám alatt. Semmire nem emlékeztem abból az estéből, egészen addig, amíg a felgyógyulásunk után a nagyapám arra nem kért, üljek le vele szemben, hogy beszélgetni tudjunk, és becsukta az ajtót, Adam-ot kirekesztve. Először láttam feszengeni, és éreztem, hogy amit mondani fog, az túlmegy majd minden határon. Nem akartam hazugnak gondolni őt, de a történet, amit megosztott velem, annyira meseszerűnek tűnt, hogy képtelen voltam komolyan venni. Azt hitte, ismeri a szüleim gyilkosát, és azért zárta be a pincébe, hogy ha emberré változik, a bíróság elé vezesse.

Még fiatal korában történt, hogy egy messziről jött idegen vetődött a faluba. Különleges betegsége volt. Teliholdkor bezárkózott a házába, és mindenkinek megtiltotta, hogy oda bemenjen, vagy őt kiengedje. A falubeliek nem fogadták be, mert féltek tőle, és hamar pletykák kapta szárnyra róla. Csak egyvalaki tudott félelem nélkül a szemébe nézni, a bírónk lánya, Violetta Duckins. Egymásba szerettek, de a közösség kivetette magából a férfit, és az sose vehette el a lányt. Ezért egy holdfényes éjszakán elszökött vele, be az erdőbe. Sosem látták többé őket, de onnantól kezdték emlegetni a farkasokat, mik a rengeteget uralták. Évekkel utána az egyik falubeli asszony egy csecsemőt talált az erdőben, mikor gyökerekért, és gyógynövényekért ment.

Többen azt gondolták, Violetta gyermeke, mert vonásaiban nagyon hasonlított, ahogy fekete haja és búzavirágkék szeme is épp, mint az eltűnt lányé. Ulrich-nak nevezték el. Agresszív kisgyerek lett, ahogy nőtt, ezért senkivel se jött ki jól. Aztán egyik nap megtalálták az asszonyt, aki örökbe fogadta, szétmarcangolt torokkal. Ulrich akkor már suhanc volt, és mindenki tudta, hogy nem közülünk való, hogy más. Vad volt, mint az erdő, ahonnan jött. Láncra verték és börtönbe zárták, de megszökött. Utána eredtek, mert jobban tartottak tőle, mint a vadállatoktól, pedig ha tudták volna, hogy Ulrich mindig is egy volt közülük, valószínűleg meg sem közelítették volna a fenyvest. A vadászokat senki sem látta többé, utánuk pedig nem mertek menni. Beburkolóztak a feledés keserédes homályába, és mindent tagadtak, mintha sosem történt volna meg.
Mindenki tudta, hogy hazugságban élünk, de ez szemmel láthatóan senkinek nem okozott lelki gondokat. Féltek, a legöregebbtől a legkisebbig, kivétel nélkül. Én is rettegtem, de nem az erdőben ránk leső farkasoktól. Inkább attól az egytől, ami bennem ébredezett minden egyes teliholdkor. Fájdalmas volt, ahogy az ezüst fénysugár ráesett az arcomra éjjelente. Szólította bennem a vadállatot, aminek minden vágya volt, hogy kiszabaduljon a testemből, a börtönéből. Adam egy idő múlva nem bírt meglenni velem egy szobában éjjel, a rémálmaim miatt. Ekkor a nagyapám már tudta, mi lakozik a bensőmben. Tudta, és mégsem szólt semmit, amiért igazán hálás voltam. Nem gondoltam bele soha, hogy a hallgatásáért az életével fog fizetni.

Tizenhét éves voltam, mikor először uralkodott el rajtam a vadállat. Elsöpörte az önkontrollomat, és a tudatom csak halovány lámpásként égett a feneketlen sötétségben. Nem tudtam mit teszek, és mikor kijózanodtam, fogalmam sem volt, miket csináltam. A nagyapám mindig bezárta az ajtómat, de ez nem akadályozott meg abban, hogy kijussak az ablakon, még ha öt méterre is volt a földtől. Farkasként az erdőt jártam, követtem a szagokat, mik oly ismerősnek tetszettek. Barna és sárga árnyalatú levelek borította talajon futottam, téli halálra váró fél kopasz fák közt, megzabolázhatatlannak hitt szabadsággal a lelkemben. A nagyapám minden holdtöltekor figyelte, amint átszökök a cölöpkerítésen, és eltűnök a ködben, de nem említette soha, mert a titokban tartás vágya sokkal erősebb volt a kíváncsiságánál. Ennek ellenére a tekintetében ott villogtak a kimondatlan kérdések minden közös ebédnél, és csendes délutánon. Átszoktam a játék babámról az olvasásra, ahogy minden rendes korombeli tette, miközben arra gondoltam, mennyi az eltérés köztem és köztük.

Adam minden eltelt nappal csendesebb, magába fordulóbb lett. Egyszavas válaszokkal hárította a magyarázkodást, a vitákat, az érdeklődést. Nem értettem a viselkedését egészen addig, míg egyik éjjel össze nem találkoztam vele az erdőben. Kémkedett utánam, és ezt az engem uraló állat képtelen volt tolerálni. Vértócsában ébredtem, a könnyem és a nyálam egybefolyt, lehetetlennek tűnt, hogy visszamenjek a faluba, és bűntudat nélkül éljem tovább az életemet. Még akkor is ott feküdtem összetörve a földön, mikor a nagyapám rám talált. Visszavitt a házba, és eltemette az erdőben, ami az öcsémből megmaradt.

Onnantól kezdve már nem voltam önmagam. Fényes nappal is csak az erdő járt a fejemben. A talaj lüktetése, a körülölelő élet, az illatok. Oda tartoztam, mert mindig is oda akartam tartozni, csak akkor még nem tudtam. Ezt a tényt azonban a nagyapám sem fogadta el, mert túlságosan félt a következményektől, nekem pedig elegem lett az egészből. Élni akartam, nem pedig rettegni. Úgy döntöttem, a következő teliholdkor megkeresem a falkát, és csatlakozok hozzájuk, de ők előbb határoztak, eljöttek értem. Betörtek a faluba, és aki az útjukat állta, azzal végeztek. Hatalmas riadalom tört ki, mint egy méhkas, az egész közösség felzúgott. Képtelen voltam megtalálni a helyem. Egyik részem emberként a farkasok ellen fordult, a másik röpdösött örömében, hisz az igazi családjára várt mindig is. A férfiakból verbuválódott kis csapat eltökélte, hogy kiűzi a farkasokat a faluból, tűzzel, vassal, vagy egyéb fegyverrel, ami csak a kezük ügyébe került.
- Nem Nora! Ne menj ki házból! Nem engedem! – ordított velem a nagyapám, de nem állíthatott meg.

Az ösztöneimtől vezérelve követtem egy illatfoszlányt, ami ismerős volt. Egy rokoné, azé, aki vigyázott rám a fagyos éjszakákon, aki parancsolt a többieknek, hogy ne öljenek meg, aki a teste melegével segített, mikor a bundám még gyér volt. Az alfa farkas vonyítására erős görcs hasított belém. A csontjaim széttörtek, és új alakban összeforrtak egy szempillantás alatt, miközben lemállott rólam a bőröm, hogy helyet adjon a piszkosfehér, dús bundának. Az ének engem hívott, értem imádkozott az Istennőnkhöz.

„Ezüst fátylad terítsd miránk Holdanya
Ereinkben dobol már a Föld szava.
Változtass át minket Földapa
Ha torkunkból előtör a Hold dala.”

Átváltozva csatlakoztam hozzá, és a hangunk egyszerre csengett. Ő az éjjel színével, én a nappal ragyogásával, kiegészítettük egymást. Én az övé, és ő az enyém, mindörökké. A falka tagjai megtorpantak egy pillanatra, és kórussá nőttünk.
Csak mi értettük panaszos imánkat, de nem számított. A falubeliek is álltak, csodálattal a szemükben és valami szokatlan melegséggel a szívükben hallgatták a bűvös éneket, még akkor is, miután abbahagytuk. Döbbenet lett úrrá a közösségen, de éreztem, hogy párolog el egy szempillantás alatt. Az emberek nem tudnak megbocsátani. A szavak üresen kongnak, és a tettek beszélnek helyettük. Duckins bíró fia fölemelte a puskáját, és célzott. A farkasoknak el kellett menniük, nem volt más választás. Nekiugrottam az embernek, akinek minden pórusából a gyűlölet ocsmány bűze terjengett, hányingert keltve bennem, és a lövése nem talált célba. Amilyen gyorsan csak tudtunk, bemenekültünk az erdőbe, mert az emberek hamar felébredtek a kábulatból, és az ólomgolyók pár centire csak, hogy elvétettek minket.
Aznap reggel arra ébredtem, hogy valaki rángatja a vállamat. Az ágyamban feküdtem, és a nagyapám ijedt arcvonásai rajzolódtak lassan ki előttem.
- Siess, Nora! Már jönnek!

Futottam előlük, mert féltem. Akkor éjjel elmenekültünk a falkával, mert féltünk. Meghalt a nagyapám, mert félt elmondani az igazat rólam. Adam utánam jött, mert félt, hogy a sejtése beigazolódik.

Megtorpantam a hóban. Nem akartam tovább rettegni. Elég volt. A horizonton még ott halványlott az ezüst fényű hold. Szembefordultam az üldözőimmel. Ez az én erdőm, a falkám földje, és a királynőjükként megvédem őket, még ha az életembe kerül, akkor is. A téli szél felborzolta a hajamat, ahogy háttal nekifeszültem. Valahol felüvöltött egy farkas és a mézszínbe piszkosfehér szálak vegyültek. A kopókat már csak pár méter választotta el tőlem, a puskák pedig acélszürkén villantak meg a fák takarásában. A kiáltásokat elnyelte a Fekete-erdő, és a karmazsinvörös vért elfedte a sűrűn hulló hó, miközben a Hold mosolyogva zuhant reggeli álmába, ahogy magához ölelte hű szeretője, a Föld.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2018-01-06 02:04 Dana

Dana képe

Üdv! Azt ígértem ugyan a szerkesztői fórumban, hogy majd csak holnap, de az tegnap este volt, amikor is ittam egy tejeskávét, amitől viszont nem tudtam elaludni, ezért minden mindegy alapon ittam még egyet.

A hófelhő az arcomba vágódott, nem láttam tőle semmit. --> Az általam ismert hófelhők a magasabb légrétegeket kedvelik, tehát ebben a pillanatban a szereplődet mint óriást képzelem el. Én még csak repülőben ülve találkoztam felhővel, de mivel eléggé légiesek, egyébként azt sem tudom elképzelni, hogy szokásuk lenne bárki arcába vágódni.

...a fagyott erdő időtálló nyugalmát. --> Itt alkottál egy új kifejezést. Időtálló lehet mondjuk a festékréteg a ház falán, de hogy a nyugalom?!

A hajamat táncra keltette a szél, és a hó, ami belefagyott a tincsek közé, apró jégkristályokat alkotott. --> Én szoktam futni. Ha le vagyok izzadva, és a hajam még meg is fagy, bizony nem kel táncra semmiféle széltől. Ráadásul a két kép között nincs "és" kapcsolat. A hó pedig eleve jégkristály, legalábbis azt hiszem.

A tél éles karmai az arcom bőrét karistolták, --> Nos... arcom bőre --> arcbőröm vagy arcom, illetve engem zavar a "karmai" szó, mert bár nem páros szerv, mégis, szerintem egyszerűen esetlenül hangzik az, hogy a "tél éles karmai". Helyette: a tél éles karma?

Ziháltam és kétségbeesésemben --> Az "és" elé kell egy vessző.

egyre mélyebben vetettem magam az erdőbe. --> Beveszi magát az erdőbe. --> Egyre mélyebben veszi be magát az erdőbe, vagyis mind beljebb menekül. Beveti magát az erdőbe, vagyis beugrik. Egyre mélyebben? Kicsit olyan, mintha ki-be ugrálna, és a be mindig egy kicsit messzebb sikerülne.

szembe jövő ágakkal --> szembejövő ágakkal, de feleslges a szembejövő

Szavai most is visszhangoznak a fülemben. --> Igeidő tévesztés, a jelenbe ugrottál.

A szüleim és a testvérem halála után ő vigyázott rám. --> Jó az után, de nekem az "óta" jobban illene ide. És a szülei halála után már ő vigyázott rá, a testvére később halt meg, és nem a testvére vigyázott rá, tehát annak nincs jelentősége, kihagyható. Ha arra akarsz utalnli, hogy rá mint fenevadra vigyázott, akkor szintén helytelen: egyrészt nem nagyon vigyázott rá, másrészt azt már a szülők halála után kezdte (hogy nem igazán vigyázott rá).

Az ittasságra emlékeztető bódult állapotból --> Egyrészt szerintem a bódult elé kell egy vessző. Másrészt itt az álomra gondolsz? Az alvásra? Vagy arra a pár percre, amikor a nagyapja megébresztette a szereplődet, és az még nem tért magához? Mert az alvás nem emlékeztet az ittasságra, de valójában az ébredés utáni percek sem.

Csak arra volt időm, hogy egy tunikát magamra kapjak, és beleugorjak a selejtes cipőmbe a bejáratnál. --> Tél van. Mibe aludt? Lehet, hogy jobban járt volna a pizsijével...

...selejtes cipőmbe --> rissz-rossz cipőmbe (és elmagyarázhatod, hogy miért rissz-rossz, és miért az van az ajtó mellett, de így... esetlen fogalmazás)

Mintha a lelkemre kötött madzagot rántották volna meg, térdre estem. --> Úgy írod, olyan tényként ezt a madzagot, mintha olyan egyértelmű lenne, hogy a szereplődnek van ilyen. Ezt egy kicsit finomabban, másképp kell. Például: Mintha lett volna egy láthatatlan kötelék, amely összekötött a nagyapámmal, és amit ott és akkor, a lövés pillanatában valaki megrántott, térdre estem.

Az erdő szele az arcomba okádta porhó felhőjét, amitől felébredtem. --> Az erdőnek nincs szele. Ez a kép megint sántít, és nem csak ettől. Felébredt? Nem értelek. Most rohant el otthonról, térdre esett, okés, de ébren volt. Vagy elájult? Mert arra nem utaltál. Látom már, később itt van, hogy kiesett némi idő. Ebben az esetben viszont illik utalni rá, hogy elsötétült minden, vagy valami hasonló.

hajtották a vadakat, mintha csak szórakoznának --> Milyen vadakat? Nem Norát kergetik? Feleslegesen írsz ilyesmit. Ha a lányra vadásznak, nem fognak közben őzet, szarvast lőni.

A kis falunk, mit Urach-nak hívnak --> "mit"... Nagyon fennkölt, de prózát írsz, hagyd el. Az Urach nevű kis falu, ahol éltünk...

Fekete- erdő lábánál fekszik, Németország határán. --> Lába a hegynek szokott lenni szerintem, továbbá: Fekete-erdő. Németország határán, ezen is gondolkodtam sokat. Amikor azt mondjuk: az osztrák határ mentén, az osztrák határnál, akkor még magyar földben gondolkodunk, nem az osztrákban, szóval nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez így jó.

Elszigetelt hely, ha a lakosság emberségét, félelmeit, becsvágyát, hiúságát, és dühét nézzük. --> Egy hely nem attól válik elszigeteltté, hogy a lakosai mennyire emberségesek, milyenek a félelmeik stb. Az elszigetelség alakíthatja ezeket.

A szüleimet kis koromban ölték meg a farkasok. --> kiskoromban

A hegy démonai --> A vadállatok? A mohó fenevadak?
...kint altatott csecsemőket. --> Nehéz elhinnem, hogy van olyan anya, főleg egy kis faluban, aki kint altatja a gyermekét, miután egyet is elragadott egy farkas. Én már az első tyúk után a padlásra vinném a gyereket.

...fél fülű, vászonból varrt, gombszemű nyulat, mit úgy szeretett. --> félfülű... amit...

...borsófőzeléket --> Nem esküdnék meg rá, hogy a német konyhákban ismerik a borsófőzeléket.

senkit, az öcsémet meg végképp. --> ...végképp nem

...és vártuk, hogy az életünk gyökerestől megváltozzon. --> Nem hinném, hogy ezt várták.

...levitte a pincébe, hogy amíg a töméssel foglalkozó ember meg nem érkezik a közeli városból, ne legyen az enyészeté. --> A ház alatti pincék általában melegek, sőt... A krumpliverem esetleg nem. Szóval szerintem a ház alatti pincében a farkas ugyanúgy rothadásnak indul. Egyébként amikor tömnek, tulajdonképpen a bőrt tömik, tehát a papa szépen megnyúzhatta volna a fenevadat és kész.

Kikászálódtam az ágyból, és az ablakhoz léptem, ami bár viszonylag magasan volt, a cölöpkerítésen épphogy átláttam. --> A négyméter magas cölöpkerítésen? Egy hegy tövében húzódó faluban, ami tehát nem domb tetején terül el?

Hát, egyelőre ennyire futotta a részletesből.

További hibák a teljesség igénye nélkül:
-- Adam-ot --> Adamet (azt hiszem...)
-- nagypapa karját letépte a farkas, ami pár perc alatti elvérzést jelent, de szerencsére le tudta lőni a farkast (nem túl hihető)
-- Ha a faluban mindenki tud minden titokról, hogy-hogy a gyerek nem tud a vérfarkasokról?
-- Hogy jöttek át a vérfarkasok a cölöpkerítésen? Ha pedig a faluban laktak, miért építettek a falu KÖRÉ kerítést, bezárva ezzel a vérfarkasokat? (Várjál, előtte írtad, hogy a hegyről jöttek le, tehát ...hogy jöttek át a kerítésen?)
-- Violetta Duckins -- tipikus német név, bár ahogy később jellemzed (fekete haj, búzavirágkék szem...), a vonásai is tipikus német vonások.
-- vesszőhibák, például: mikor gyökerekért, és... (ide nem kell vessző, hiszen felsorolás)
-- Ulrich: ő azért furcsa nekem, mert ha vérfarkas, akkor ugyanúgy át kellene változnia teleholdkor, ami meg azért eléggé látványos.
-- Szólította bennem a vadállatot, aminek minden vágya volt, hogy kiszabaduljon a testemből, a börtönéből. --> Olvass utána, szerintem a vérfarkas nem tud NEM átváltozni.
-- fél kopasz --> félkopasz
-- átszökök --> átszököm
-- Baromi nagy ellentmondás: Akkor a nagyapám már tudta, mi lakozik a bensőmben. Tudta, és mégsem szólt semmit, amiért igazán hálás voltam. VS A nagyapám minden holdtöltekor figyelte, amint átszökök a cölöpkerítésen, és eltűnök a ködben, de nem említette soha, mert a titokban tartás vágya sokkal erősebb volt a kíváncsiságánál.
-- Ezt a tényt azonban a nagyapám sem fogadta el, mert túlságosan félt a következményektől, --> Milyen következményektől? Az előbb írtad, hogy a falusiak a boldog tudatlanságba süllyedve körülbelül semmit sem tettek, csak élték tovább az életüket. Senkinek nem tűnt fel amúgy, hogy Adam eltűnt? Vagy folytatódtak a farkastámadások? Mert arról megint csak nem írsz.
-- A vége teljes képzavar: a falka betör a faluba, legyilkolnak mindenkit, a lány is farkassá változik... aztán reggel az ágyában ébred? Miután eldönti, hogy az ő helye a falkában van?
-- Akkor éjjel elmenekültünk a falkával, mert féltünk. --> Reggel? Éjjel?
-- királynőjükként --> Lemaradtam valamiről, mikor lett Nora királynő?

Tudod, a vérfarkas ritkán romantikus. Persze, az Alkonyatban az volt, de azt nem lehet megismételni, felesleges is. A baj az, hogy Te megpróbáltad romantikus körítésben tálalni ezt az egészet, miközben a fél falut lemészárolták. A nagypapa viselkedését sem igazán értem. Ha meg akarom védeni az unokámat, a pincébe zárom, hatvan centi vastag tölgyajtó mögé, és főleg nem engedem a másik unokámat, hogy kószáljon utána. Esetleg el is küldöm a faluból jó messzire, menjen bentlakásos koleszba. Tudja, hogy Nora egy szörnyeteg, és az is marad, még ha homokba is dugja a fejét. Szóval a történet logikailag bukik meg a számomra, és nagyon sok ponton.
A jó az, hogy a helyesírásod csak néhol döcög, ez tanulható. A képek, amiket alkotsz, mutatják, hogy van fantáziád, csak éppen nem feltétlenül a megfelelő szavakat válogatod össze, tehát a képeket nem tudod jól leírni.
Olvasás, olvasás, olvasás. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Esetleg egy rövidebb történettel?

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2018-01-06 10:26 Harciporcica

Harciporcica képe

Szia!

Először is nagyon köszönöm amiket írtál. Szükségem volt rá, hogy lássam a hibákat és tanulni tudjak belőle. Mikor ez a novella született, a vérfarkas még romantikus alak volt. (Ezt de furcsa érzés volt leírni te jó ég!) Az olvasást és gyakorlást borítékolni tudom előre, hiszen többek között azért is regisztráltam hozzátok. Jó lesz újra írni, hat év kihagyás után. Azt már most imádom, hogy ennyire hasznos visszajelzések érkeznek a történeteimhez. Igyekszem tanulni belőlük és fejlődni.

szo, 2018-01-06 10:34 Dana

Dana képe

Ezzel csak az a baj, hogy ha ez is egy hat évvel ezelőtti írás, akkor miért ezt? Miért nem valami újat? Mit tudsz leszűrni egy hat évvel ezelőtti írásból mai fejjel, hat évvel a hátad mögött? Mert kétséges, hogy nekiállsz-e javítgatni ezt vagy éppen a Magányt, bár ha igen, akkor le a kalappal. Sok értelmét nem látom. Egy hat évvel ezelőtti írást teljesen másképp tálalnék -- vagy éppen meg sem írnám.

A vérfarkas egyébként sosem volt romantikus -- valószínűleg --, még hat évvel ezelőtt sem. Az Alkonyat farkasai nem vérfarkasok, éjjel hülyeséget írtam.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2018-01-06 10:38 Dana

Dana képe

Szóval adjál valamit, ami új, amit most írtál. Ha tudom, hogy ez régi írás -- csak nekem nem olyan jó a memóriám, mint a doktornőnek, sőt hozzáképest tulajdonképpen nincs is memóriám --, talán nem ölök bele ennyi energiát.

(Mert tudod, lehet, már el sem követed azokat a hibákat, amiket x éve, hiszien változtál, fejlődtél, tehát valószínűleg nem is ezekből kell tanulnod, hanem azokból, amiket aktuálisan elkövetsz.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2018-01-06 10:49 Harciporcica

Harciporcica képe

Mindenképpen javítani szeretném a régieket is, mert ha valami beragadt ott azt csak így tudom kiszedni, és akkor valószínűleg az új írásokban se követem el újra. Ez persze csak saját meglátás.

szo, 2018-01-06 10:49 Dana

Dana képe

Ámen! :-D

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2018-01-07 11:47 Roah

Roah képe

Figyelj csak, tömörítünk? ;)

"A tél éles karmai az arcom bőrét karistolták, úgy éreztem, menten felhasítják."

Nyilván nem a füle bőre, vagy a hasfaláé - elég, ha azt írod: arcomat. És ádiosz.
Tél karma? Vélhetően a hidegre gondoltál, ami menetet vágott a karakter arcába, mondjuk a jeges szél karmára? Mert ez még talán ehetőbbé tenné. ;) Tudom-tudom, a filing, a hangulat miatt kell az örök meteorológiai jelzés, hogy's mint van a levegő a helyszínen - szerintem egyébként ilyenkor ejtheti a szerzőt a leghatékonyabban csapdába a képzavar, hát...őőőő...meséljek? :D -, de sokszor, az e per egyes narráció miatt nem kell használni az 'éreztem' -eket, ilyeneket. Az 'úgy' is húzható, szerintem. ;)

"Én attól a naptól kezdve az utóbbinak tartottam, ahogy magamat is.'

Én-magamat.

Ilyesmi:

'Attól naptól kezdve az utóbbinak tartottam.'

Minden adva van a ragozásban, nem szükséges külön kiírni. Ha a második tagmondathoz ragaszkodsz - ragaszkodsz? :))) ragaszkodj ám bátran, ha nem ütközik nyelvtani szabályba ;) -, ahhoz írástechnikát ajánlanék.

Mondjuk így:

'Attól (lehet, hogy naptól is mehetne a szövegből) a naptól kezdve az utóbbinak tartottam - ahogyan magamat is.'

Vagy:

'Attól kezdve az utóbbinak tartottam - akárcsak magamat.'

És egy utolsó ötlet:

'Attól kezdve az utóbbinak tartottam; akárcsak magamat.'

Ilyesmikkel lehet szórakázni, frankó buli! :D

Egyébként a farkasok...hát felénk hatalmas becsben állnak. :)))
Hm.
A farkas szerintem szívós. A farkas kitartó. A farkasok támogatják, segítik egymást, összefognak. A farkas családcentrikus; lojális, hűséges. A farkasokat utánozták az indiánok is, az életüket, az életmódjukat, nem véletlen az ősi totem, hagyomány és tisztelet sem. A farkasok összehangoltan támadnak, egyként - a farkasok gondoskodóak. A farkasok prédája általában gyenge, optimálisan használják ki az erejüket, soha sem pazarolnak. Farkasok nevelték fel Mauglit, farkas volt a dzsungel fiának legjobb barátja, Akela, Aki is. Romolust és Remust, az ikreket is egy nőstényfarkas gondozta. A skandináv mitológiában a valkűrök óriási farkasokon repesztettek.
Rendkívül bírom a farkasokat. :)))

'Sunkmanitu tanka Ob Wachi"

https://www.youtube.com/watch?v=icqFN6EhwHs

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2018-01-13 11:56 Tumakino

3

Lehet hogy bővelkedik irodalmi hibákban, mint előttem szólók írták, és a vérfarkas story nagyon elcsépelt történettéma, de... Nem unatkoztam egy pillanatot sem a műveden. Izgi volt és érdekfeszítő. Gratulálok megragadtad a hangulatát egy szörny horrornak.