A verseny

 „Tegnap késő éjszakáig pókereztem egy pakli tarot-kártyával. Fullom lett, és négy ember meghalt.”

 

 

 

A verseny

 

Pocsék úton, pocsék időben és pocsék hangulatban érkeztem meg a találkozóra. Még az sem hangolt jókedvre, hogy a villámok baljós jeleket rajzoltak az égre, és a mennydörgések túlvilági lények üvöltéseként hirdették a vihar hatalmát. Az eső zuhogott; amint kiléptem hintómból, azonmód bőrig áztam.

Az esővíz a nyakamba csorgott, én pedig tudatában voltam annak, hogy rövidesen találkozom régi tanonctársaimmal. Nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb élmény.

Egy komornyik várt rám, kék libériában, feje fölött egy viaszosvászon köpenyt tartva. Háta mögött ott tornyosult vendéglátómnak, a király mágusának kastélya. Minden évben ezen a mindentől távol lévő helyen gyűltünk össze a versenyre.

Az inas fensőbbségesen pislogott rám horgas orra fölött. Lesajnáló pillantást vetett ócska hintómra, meg a bakon gubbasztó óriási, idomtalan kocsisra. Rámordultam a démonok hangján, mire odalett a gőgje. Rémülten csak annyit hebegett, hogy köszönt, meg hogy már csak én hiányoztam. Biztosított, hogy az időjárás-mágusok mindent megtettek a vihar lecsendesítése érdekében.

Na persze. Ha csak rám vártak, az azt jelenti, hogy fikarcnyit sem törődtek tovább az idővel. Főleg ha egy mindenki által lenézett, Sötét Utat járó varázsló igyekszik a térdig érő sárban eljutni hozzájuk.

Aki mellesleg kártyásnak sem utolsó, és elnyerheti minden fityingjüket

Intettem az ellenszenves szolgának, mutassa az utat. Menet közben leráztam magamról a vizet, és némi elégtétellel nyugtáztam a komornyik szörnyülködő pillantását, amelyet tettemért kaptam. Újra rámordultam, mire előresietett, majd a díszes kétszárnyú ajtót szélesre tárva meghajolt.

Megszabadultam kabátomtól, és hanyagul a komornyikra dobtam. Beletúrtam sörteként meredező, fekete hajamba, majd beléptem a terembe.

Nagyjából az a kép fogadott, amire számítottam. Csúcsos föveget viselő varázslók, ezüst csillagokkal telehímzett köpönyegben, mellig érő, őszes, vagy tiszta fehér szakállal. Meglepetten bámultak rám, ahogy csupa feketében, szememet sötét lencséjű okuláré mögé rejtve közéjük léptem. Ó, hogy megvetettem őket! Egy hosszú asztalnál álltak, amit elleptek a mágikus csecsebecsék. Távolról is éreztem a vibrálásukat.

– Üdv! – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban. – Remélem nem kezdtétek el nélkülem a mulatságot!

Egyetlen alak vált ki a társaságból és lépett felém: a házigazda, Navizh. Valamivel méltóságteljesebben festett, mint a többiek, de nekem még mindig túl tarkán öltözött egy férfihoz képest. Elfojtottam mosolyomat.

– Üdvözöllek, testvérem a Titkos Úton! – köszöntött az előírásos módon, amelyet én szándékosan nem használtam. – Remélem, jól utaztál.

– Hagyjuk – feleltem. – Amúgy se érdekel, nem igaz? Az a birka odakint azt mondta, kész vagytok. Mire várunk még?

 – Rád, testvér, és a tétedre.

– Igaz is… – hátam mögé nyúltam, és egy ezüsttőrt nyújtottam át neki. Heggyel előre persze.

Navizh töprengve méricskélte kezében a fegyvert.

– Vámpírtőr?

– Az. – Vagy sokat fejlődött az udvarnál, vagy ismert. Fiatalabb éveinkben amolyan barátfélék voltunk, míg rá nem találtam az Utamra. – Elég lesz?

– Megteszi – Az udvari mágus a többi holmim közé dobta a tőrömet. – Megint csak a nyerésre hajtasz. Ezt a holmit csak te használnád.

– Ugyan már, Navizh – mosolyogtam. – Mesélhetnék a gyógyítókról, akik voltaképp csak egyszerű energiavámpírok…

Vendéglátóm rám se nézve legyintett, és újra elvegyült hasonszőrű társai közt.

A számomra fenntartott székhez sétáltam, és közben elismerően pillantottam végig az őrgólemeken, amelyek a festményekkel telezsúfolt fal mellett sorakoztak. Akadt köztük, ami régi bronzgólemnek tűnt – főleg amelyek a vendégek testőreiként érkeztek –, de a házigazda példányai szinte kivétel nélkül méregdrága kristályból készültek. Ez a Navizh aztán tud élni, gondoltam. Nagyot sóhajtottam, és leültem a helyemre. Egy rémült tekintetű szolga azonnal bort töltött nekem.

 

 

A Halandók és Istenek birodalomszerte ismert és népszerű kártyajáték, de csak kevesen tudják igazán jól játszani. A szabályok egyszerűek, de adjunk hozzá nagy adag feszültséget, sok taktikát, és kellő mennyiségű agyafúrtságot! Hintsük meg az egészet önuralommal, mert ez is elengedhetetlen a győzelemhez, no meg rengeteg pénzzel… hirtelen az egész egy izgalmas, küzdelmes versengéssé alakul. Ezért van az, hogy a mágusok a legjobb játékosok. Pontosabban a sötét mágusok.

Hét asztal körül helyezkedtünk el. Idővel nem lesz szükség ennyire: ahogy múlik majd az idő, egyre több ostobának fogy el az aranya. Jókora vagyonok, kincset érő varázsholmik cserélnek gazdát minden évben, a fődíj pedig az a halom, amit az asztalon láttam. Minden nevező köteles egy általa készített tárgyat felajánlani a közösbe.

Eleddig soha nem lehetett az enyém. Valami mindig közbejött: egy rossz lapjárás, vagy valamelyik hitvány csúcsos sipkás szerencsesorozata. Néha pedig, nagyon ritkán, okosabbak voltak nálam.

Eldöntöttem, hogy most másképp lesz. Egészen másképp.

Sokan nem így gondolják, de szinte mindegy, milyen lapokat kapunk a kezünkbe. Én az eszemben bízom, nem a szerencsében. Ez a hozzáállás segített hozzá, hogy kiejtsem először a kristálygolyóját forgató természetmágust – azt hitte, holmi segítő erők jobb kártyássá teszik –, egy paplovag-medált viselő, kopasz mentalistát, és magát Navizht is. Egykori barátom savanyú ábrázattal gratulált, majd felállt székéből, és jobb híján a vendéglátói teendők után nézett.

Helyére szintén egy régi ismerős ült, habár ő sohasem volt a barátom. Monokliját igazgatva Man’feld helyezkedett el velem szemben. Igen kevésre tartottam ezt az embert: nem törődött a legalapvetőbb szabályokkal sem, bántóan tudatlan volt, és még csak nem is mondhattam tehetségesnek.

Szóval vele kellett játszanom. Ő látta, hogy zavar a dolog, és gúnyos, fensőbbséges mosolyra húzta a száját.

– Kérem szépen… Netalán gondja akadt a lapjaival sötét uraságodnak? – kérdezte.

– Játsszunk – morogtam vissza, és az elém csúsztatott két figurára meredtem. Halandó Császár és Démonok Császárnője. Sötét Kísértés. A kedvenc párosításom.

Ügyelve, hogy arcomon ne látszódjon a várakozás öröme, egy marék aranyat toltam be az asztal közepére. A másik két játékos óvatosan bedobta lapjait, Man’feld azonban nyugodtan megadta a tétemet. Be akar ugratni, vagy tényleg volt neki valamije. Három lap következett, amiket színükkel felfelé dobtak az asztalra.

Egy szürke mentés Halandó Csatlós, egy Szibilla a tekergő, vörös hajával, és az Angyalok Fejedelme bámult rám a zöld selyemmel lefedett tölgyfalapról. Kitűnő, a Császárral és a fénylő kardot forgató Fejedelemmel van egy párom. Csalódottan szusszantam egyet, és nem emeltem. Reméltem, ellenfelem ráharap a csalira, és nincs nála erősebb kombináció, mondjuk egy pár kézben vagy valami hasonló. Ezt mondjuk nem hittem. Az én dúskeblű, szarvakkal ékes Császárnőm majd segít nekem.

Man’feld egy kisebb összeggel emelt – igen, akkor is ilyen óvatos volt, amikor válogatott fanatikusaival megpróbált eltenni láb alól, mint máglyára való, undok démonidézőt. Vállat vontam, és megadtam a tétjét. Elvégre még jön két lap, a reménytelen kombinációm miért ne változhatna nyerővé? – sugallta mozdulatom.

Következő lapnak a Halandók Hadnagya érkezett, piros paszomántokkal bőrvértjén. Nem emeltem. Picit megroskadó vállamból Man’feld azt olvashatta ki, hogy nem igazán erre a lapra vártam. Néhány pillanatig megpróbált átlátni okulárémon – vörösen csillogó, de egyébként kifejezéstelen szempárt talált volna mögötte, semmi mást –, majd egy kisebb vagyonnak megfelelő összeggel emelt. Úgy tettem mintha gondolkodnék, de szinte biztosra vettem, hogy nyerő lapok nálam vannak. Sötét Császárnő, segíts meg! Megadtam a tétet. Közben az egyik bronzgólem komótos, nyikorgó léptekkel a tőlünk balra lévő asztalhoz cammogott.

Sebtiben elmormolt imám meghallgatásra talált, ugyanis az asztalra kerülő utolsó kártyalapon maga a Démonok Császára vigyorgott rám korbácsa mögül. Hármas Szövetség! A negyedik Császárral Paktumom lenne, de ott egye meg a fene, nem számít! Uralkodtam magamon, és csalódott képpel átengedtem a hívás jogát ellenfelemnek. Ő széles vigyorral egész vagyonát betolta tétnek. Megdobbant a szívem. Megvagy, átkozott! Lehet, hogy van egy párod, vagy esetleg kettő, de ez nem elég! Megadtam az emelését, és színnel felfelé eléje dobtam lapjaimat. Élvezettel figyeltem, arckifejezése hogyan vált gúnyosból zavarttá, majd haragossá.

– Te hazug, szánalmas kis… – sziszegte.  

Nem fejezte be. A szomszéd asztalhoz érő gólem ugyanis felemelte irdatlan karját, és az egyik varázsló fejére sújtott vele. Szerencsétlen flótás ronda, piros kalpagja a fejével együtt lapult össze. Agyvelejének darabkái egészen az asztalunkig fröcsköltek, jutott belőlük még a ruhámra is.

 

 

Pillanatnyi dermedt csend támadt. A kártyázók felnéztek lapjaikból. Bármilyen nagy varázslónak is képzelték magukat, időbe telt, míg felmérték a helyzetet. Ezalatt a többi gólem is csatlakozott az elsőhöz, és módszeres alapossággal nekiálltak tizedelni a társaságot. Mivel rendkívül ellenállónak alkották meg őket a mágiával szemben – különösen a ritka kristálygólemeket –, a mágusok igen nehéz helyzetbe kerültek. Félő volt, hogy egykettőre lemészárolják őket.

Ezt őszinte derűvel és csillogó szemmel néztem volna végig, de hát én is benne voltam a káosz közepében. Sajnálkozva ott hagytam az asztalon nyereményemet, és kétrét görnyedve a legközelebbi kijárat felé futottam. Zölden izzó varázsnyíl repült el mellettem, kis híján súrolva a fejemet. Hátranéztem: Man’feld dühtől lángoló arccal hadonászott felém. Gondolom még egy lövedéket akart küldeni, egy gólem azonban őt is kinézte magának, így menekülőre fogta.

A könnyű menekülés gondolata hiú reménynek bizonyult: a kétszárnyú ajtónál két kékkristály gólem osztogatott irtóztató ütéseket. Egyikük épp volt ellenfelemmel, a természetmágussal döngölte a falat, de olyan erővel, hogy a harmadik mozdulatnál a fickó teste egyszerűen szétszakadt. Ennyit a segítő erőkről.

A levegőt időközben megtöltötték a védő-és támadóvarázslatok színes egyvelege. Némelyik bevált, és ártalmatlanná tett egy-két óriást, de a végkimenetel nem lehetett kétséges.

Néhányan a levegőbe emelkedtek, ezek többsége átvészelte az első rohamot. Alig párnak kapták el csak a lábát, és szakították ki tőből. Én a lépcsőt választottam, mert azon nem fértek el a gólemek. Árnypalástot szőttem magam köré, kikerültem egy két darabban haldokló fényvarázslót, majd felsurrantam az emeletre. Egy kisebb termetű bronzgólem – hogy ez a nyomorult Navizh mindenre gondolt – utánam eredt, de kis időre sárrá változtattam a lépcsőfokokat, így nem tudott követni. A testőr rozsdás, barna képébe nevettem és megfordultam.

Az emeletre is telepítettek gólemeket.

Csoda, hogy a felém dübörgő monstrum alatt nem szakadt le az emelet. Háromszor akkora volt, mint én, az ökle pedig mint egy kovácsüllő. Gyorsan jeget idéztem rá, hogy lelassítsam kicsit, de úgy rázta le magáról a fagyot, hogy meg sem torpant. Kétségbeesetten próbáltam beugrani egy nyitott ajtón, ekkor azonban egy jókora savnyíl találta telibe a rohamozó gólemet. A behemót megfordult. Kinéztem a háta mögül, és Navizht pillantottam meg, ahogy éteri széltől lobogó hajjal újabb varázslatra készül.

– Idióta – csóváltam meg a fejem. Minek avatkozik bele? Én nem tenném.

Én is elmormoltam egy inkantációt, a Homálygyík Igéjét. Bőrömön pikkelyek halvány lenyomata jelent meg, ujjaimon karmok nőttek. Megeresztettem egy hosszú szisszenést, aztán felkapaszkodtam a falra, onnan pedig a mennyezetre. Sikerült elsurrannom Navizh és a gólem feje fölött, miközben vendéglátóm épp hálóval fonta be megvadult házőrzőjét. Egyre csak az járt a fejemben, vajon ki ragadhatta magához a gólemek irányítását a varázslóktól, no meg a király kedvenc mágusától?

Odalent villant valami, engem pedig olyan hőhullám csapott meg, hogy majdnem leszédültem a plafonról. Valamelyik tökkelütött magmagejzírt nyitott a földszinten. Remek, gondoltam, búcsút mondhatok az aranyaimnak. Dühösen sziszegve próbáltam megkeresni a tetőre vezető járatot.

 

 

Az eső már elállt. Hűvös szél fújt, amelyet a benti kavalkád után még hidegebbnek éreztem. A Homálygyík hatása már elmúlt, én pedig fázósan, és kissé tanácstalanul topogtam a kastély tornya melletti sík tetőrészen.

Körülnéztem. Úgy látszott, senki másnak nem sikerült felszöknie, vagy esetleg más kiutat talált ebből a halálos szorítású csapdából. Mindegy, nem is nagyon érdekelt. Olyan helyet kerestem, ahol könnyen le tudnék ereszkedni a földre, és itt hagyhatom ezt a pokolkatlant.

Dobbanások zavartak meg vizsgálódásomban. Egyenletes, döngő léptek, amelyek egyre közeledtek.

– Nem hiszem el… – suttogtam. – Nem lehet!

De. Nem is egy, hanem két gólem bukkant ki a torony mögül, és szegezte rám üveges tekintetét. Üreges acéltestük alatt nem szakadt be a tetőszerkezet. Valami nagyon csúnyát kívántam házigazdámnak, és mély lélegzetet vettem egy komolyabb varázslat kimondásához.

– Gondoltam, hogy ha valaki, te képes vagy megúszni.

Megfordultam a hangra, majd kesernyésen elmosolyodtam.

– Azt hiszem – mondtam –, most már én is hívhatlak testvérnek, Navizh.

Volt barátom felnevetett. Közelebb lépett, megigazgatta kissé tépett köpenyét.

– Ahogy csak akarsz, barátom, ahogy csak akarsz. Lényeg az, hogy befejezzem veled is, mint a többiekkel. Tudod…

– Ne! – emeltem fel a kezemet. Közben egyfolytában a Hívás litániáját ismételgettem szellemhangon. – Ne kezdj el dicsekedni! Nem érdekel, mit miért tettél. Komolyan. Inkább essünk túl rajta.

– Rendben – felelte Navizh kissé sértődötten. Megkerült, és a két gólem közé lépett. – Man’feldet persze érdekelte, hogyan vettem át az uralmat a gólemek fölött, és miért ölettem le velük mindenkit. Hátrálás közben egyfolytában kérdezgetett. Válaszoltam neki, legyen meg az öröme. Persze nem sokat tudott kezdeni ezzel a tudással, miután egy kristálygólem kettétörte a térdén… No csak azért mondtam el, mert tudom, egymás vérére szomjaztatok. Tekintsd utolsó szívességnek egy régi baráttól.

Nem válaszoltam.

Hívlak, kiáltottam magamban, hívlak, gyere már, te átkozott!

– Nos, szívesen tettem. De mit is várhattam volna tőled… Ég veled, testvérem a Sötét Úton!

Intett a gólemeknek.

Egy cserép súrlódó zajjal szánkázott le a tető meredek lejtésű részéről. Navizh és a gólemek megdöbbentően egyforma mozdulattal fordultak a zaj felé. Olyan teremtmény imbolygott előttük, amely láttán még a király mágusának is elkerekedett a szeme.

– Végre ideértél, nyomorult húshegy – Morogtam a meláknak, aki nem is olyan rég még hintóm bakján ült. Kristályhegyű harci kalapácsot lóbált könnyedén irdatlan kezében, mintha csak a szél mozgatná. Varratokkal, forradásokkal teli testén csak egy ágyékkötőt viselt, de én tudtam, nem zavarja a fagyos szél.

Minden hatalmamat beleadva előrelöktem a velem szemben álló hármast egy energiakúppal. Navizh elterült a cserepeken, házőrzői csak fél térdükre roskadtak. Teremtményemnek azonban ennyi is elég volt. Pörölyével bezúzta az egyik fejét, majd fordulásból a másik mellkasába vágott. 

– Tudod, Navizh, és hát biztosan tudod – sétáltam oda a megtépázott, kábult varázslóhoz, miközben testőreink egymást csépelték –? a homonkulusz is egyfajta gólem, csak húsból és vérből készült. Az én vérem is benne kering, és ezért téphetetlen – figyelsz rám, Navizh? – téphetetlen kötelék feszül köztünk. Még te sem tudtad irányításod alá vonni.

Arcon rúgtam, és figyeltem, ahogy lebukfencezik a saját kastélya tetejéről.

– És még valami! – ordítottam utána dühösen. – Idén én nyertem volna azt az átkozott versenyt! Erre akár mérget is vehettél volna! Idióta!

Kibontottam ingujjamat, és miközben homonkuluszom az odalenti gyepre szórta a gólemek maradványait, kipergettem a benne rögzített kártyalapokat. Vörös szememmel csak én láthattam a hátoldalukon virító jelzéseket, más nem. Figyeltem, ahogy a szél beléjük kap, és mindet kelet felé sodorja.

Nyertem volna. Mint mondtam, az eszemben bízom, nem a szerencsében.

 

(A novella első helyezést ért el az V. Lidércfény pályázaton, komoly próza kategóriában. Nem hencegés, komolyan veszem a kérésüket:))

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (7 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2010-06-22 19:14 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Komoly próza... aaaaanyira komoly, de tényleg... :D

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2010-06-22 19:55 Ndy

Ndy képe
5

Lehet, elfogult vagyok, de nekem ez a stílus mindig bejön. Néha picit túlcsuszamlottál: "de nekem még mindig túl tarkán öltözött egy férfihoz képest" - nah, az ego: nem neked öltözött fel így :DDD -, viszont az ilyen miatt senki sem kiált bakóért.

--------------------------------------------------------------------

http://www.myspace.com/nexushungary

k, 2010-06-22 20:05 Hematith

Hematith képe

 Ilyen a karakter, persze csakis ő:D Ha nem így állna hozzá, nem lenne az aki, ugye?:) Örülök, kösz:)

k, 2010-06-22 20:07 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Honnét tudod, hogy nem neki? Azt mondja, barát... túl a barátságon? :P

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2010-06-22 20:25 Hematith

Hematith képe

 Öööö... na de én nem magyarázhatok:)

k, 2010-06-22 20:26 Ndy

Ndy képe

Persze, Freuddal szar is szembeszállni :P

--------------------------------------------------------------------

http://www.myspace.com/nexushungary

k, 2010-06-22 20:39 Hematith

Hematith képe

 Okokok:D

k, 2010-06-22 20:18 Mickey Long

Mickey Long képe
5

Ez kegyetlen jó! Mindig is szerettem az ilyen figurákat.

----------------------------------------------------------------------------

Ifjú Titán

"A valóság az, amit a tudatod azzá tesz." (Morpheus)

k, 2010-06-22 20:26 Hematith

Hematith képe

 Köszönöm:) Én nem mindig, de most adta magát.

k, 2010-06-22 20:42 Urbatorium

Urbatorium képe

Gyá, mintha antológiát olvastam volna. Ez most nagyon jól esett, ittam minden sorát. Külön tetszettek a varázslatok, az Utak, a lények, nagyon bejövősek voltak. Köszönöm!

*****

Az egyetlen igaz tanulás: a lényünkben szunnyadó tudás tevékennyé ébresztése.

Weöres Sándor

sze, 2010-06-23 14:09 Hematith

Hematith képe

Én köszönöm:)

k, 2010-06-22 22:09 Liliana

Liliana képe
5

:)

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"

sze, 2010-06-23 14:09 Hematith

Hematith képe

k, 2010-06-22 22:11 craz

craz képe
5

Tetszett! :)

Utánanéztem: 53 db komoly írásból lett a tiéd az első. Még egyszer gratulálok.

Hibát csak egyet találtam: "Meglepetten bámultak rám, ahogy csupa feketében, szemét sötét lencséjű okuláré mögé rejtve közéjük léptem."

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

sze, 2010-06-23 14:08 Hematith

Hematith képe

 Kíváncsi is voltam, köszi a plusz infót. meg a véleményt is persze:)

A "szemét" javítottam... pedig emlékeztem is rá, hogy benne maradt.

p, 2010-07-02 09:09 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

"Utánanéztem: 53 db komoly írásból lett a tiéd az első." - könnyű dolga volt. Nem indultam a pályázaton. xDDD

_____________________

Cornelius

szo, 2010-07-03 11:57 Hematith

Hematith képe

Akárhogy is, késő bánat:P

k, 2010-06-22 22:25 Kentaur

Kentaur képe
5

 Csak azt tudnám, ez a hiba hogy maradhatott benne annyi átnézés után!

"Meglepetten bámultak rám, ahogy csupa feketében, szemét sötét lencséjű okuláré mögé rejtve közéjük léptem."

Jó volt egyben olvasni, nem részletekben, így mindjárt ütősebbenek láttam én is. Ez az átka, ha jelen vagy az alkotásnál, nem látod olvasóként. 

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

k, 2010-06-22 22:25 Kentaur

Kentaur képe

 Craz, te ne meg olvasgass az agyamban ilyenkor, menjé mán aludni! :-D

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

sze, 2010-06-23 18:28 Tim (nem ellenőrzött)

Hihi, ez k*rva jó!

Ezen a részen percekig röhögtem:

"Helyére szintén egy régi ismerős ült, habár ő sohasem volt a barátom. Monokliját igazgatva Man’feld helyezkedett el velem szemben. Igen kevésre tartottam ezt az embert: nem törődött a legalapvetőbb szabályokkal sem, bántóan tudatlan volt, és még csak nem is mondhattam tehetségesnek. "

 

Freud, mi?

Hihihi!

cs, 2010-06-24 14:11 Hematith

Hematith képe

 Örülök hogy tetszett, Tim:)

p, 2010-06-25 16:12 Tim (nem ellenőrzött)

Hát ha még egy falánkság varázst is elsütött volna, rögtön lefordulok a székről. :D

sze, 2010-06-30 12:03 Hematith

Hematith képe

 Nem tudom, mire gondolsz:)

cs, 2013-07-18 21:50 Tom Attorney

5

Ezt csak most olvastam el, pedig nem ma íródott. Nagyon tetszett, a főszereplő stílusa zseniális, ebből következően hangulatos a narráció, meg az egész műnek van egy különlegessége, ahogy a sötét, igen komoly helyzet keveredik a gúnyos humorral, csöpp szarkazmussal, közben pedig dinamikus, pörög a cselekmény. Megfogott.

-----------------------

"Neked csak arról kell döntened, mihez kezdj az idővel, amely megadatik." - Gandalf
"A képzelet fontosabb, mint a tudás." - Albert Einstein

p, 2013-07-19 14:16 Hematith

Hematith képe

Nagyon köszönöm:) Nagyon jó dolog, mikor előveszik az ember régebbi munkáját. Örülök hogy tetszett és hogy megfogott.

szo, 2014-09-27 14:35 hajnalköd

Régen felrakott novella...
De már az első bekezdésben megragadta a figyelmemet.

"Megszabadultam kabátomtól, és hanyagul a komornyikra dobtam.":gondolom,mennyire örült neki.:D

"A novella első helyezést ért el az V. Lidércfény pályázaton, komoly próza kategóriában. Nem hencegés, komolyan veszem a kérésüket:)":
gratulálok hozzá.:)

Valóban jó lett, érdemes volt elolvasni.:)

szo, 2014-09-27 16:54 Hematith

Hematith képe

Köszönöm.