Fák közül a hold

 A vihar kiadta dühét és odébb állt, csupán a friss zivatar-illat és a fák, bokrok leveleiről csöpögő víz őrizte az elemek tombolásának emlékét. A napot felhők takarták, vöröses derengése mégis beragyogta a mérföldek hosszúságában elterülő zöld rengeteget, a futónövényekkel benőtt kis kúria romjait, és a közöttük térdeplő férfit.

A magas, ösztövér alak csak egy térdig érő vászonnadrágot viselt, de nem zavarta a hűvös levegő. Víztől csepegő vörös haja az arcába lógott, ahogy a földbe süppedő, csonka sírköveket nézte. Csontos arcán keserűséggel vegyes harag ült.

Nem messze a romoktól szélesre taposott ösvény vezetett az erdő mélyére, három ember is elfért volna rajta. A falusiak használták, amikor fát gyűjtöttek, vadászni, vagy szedret szedni indultak. Most azonban nem egy egyszerű paraszt közeledett a kopott fűcsomókon: tollas kalpagja, a derekán fityegő tőrkard – amit meglehetős sutasággal viselt – egyértelművé tette, hogy nem a pórok közé tartozik.

A vörös hajú férfi már messziről megérezte a másik illatát. Rózsavíz keveredett kendras-mártással és a félelem átható aromájával. Épp hogy csak kinőtt a sihederkorból, a szaga legalábbis erről árulkodott. Akkor se kelthetett volna nagyobb feltűnést az erdőben, ha teli torokból kiabál. Ezzel ő is tisztában lehetett: nem törődött léptei zajával, céltudatosan közelített a romokhoz. Amint meglátta a térdnadrágost,  gyorsított tempóján.

Megtorpant, várt néhány pillanatig. Talán arra számított, nemeseknek kijáró tisztelettel köszöntik majd. Csalódnia kellett: a másik feléje sem fordult. A fiatalember tejfölszőke bajuszkája idegesen megrándult. Megköszörülte torkát, aztán megszólalt.

– A faluban mondták, hogy itt leszel – Nem kapott választ, ezért folytatta. – Amint elült a vihar, a keresésedre indultam. Kiket gyászolsz?

– A családom... volt, valamikor – válaszolt a férfi. Továbbra is mereven bámulta a sírköveket.

– Értem. Én... sajnálom. Akkor érthető, hogy gyakran itt időzöl. Reméltem, tényleg megtalállak.

– Órák óta itt vagyok – felelte mogorván a vörös hajú. Felemelkedett: a ficsúr most látta csak, milyen hórihorgas. Jó másfél fejjel magasodott a kalpagos fölé. – Mi végre kutatsz utánam? Te  valamelyik Severyl lehetsz, akik a keleti falvakat uralják, én meg csak egy erdőkerülő vagyok.

A másik elmosolyodott.

– Lehetnék arh Keiragh is, a nyugati határvidékről.

– Őt már láttam.

A fiatalember megvonta vállát. Bólintott.

– Igazad van. Andorph arh Severyl vagyok, lovag tizennegyedik Rahn kegyelméből. Te pedig Rioshi Ya, aki az erdőket járja. Ne becsüld le, amit csinálsz, erdőkerülő! Sok szolgálatot tettél már a parasztoknak, ezáltal pedig nekem.

Vízcseppek repkedtek a levegőben, ahogy a vörös hajú megrázta fejét.

– Semmit nem tettem azért, csak hogy neked jobb legyen, lovag! Visszatereltem néhány elbitangolt jószágot a gazdájához, ez minden. Nincs veled dolgom.

– Ezen akarok változtatni! – Severyl közelebb lépett. Sápadt arca világított a növekvő félhomályban. – Te jó vagy abban, hogy.... megtaláld, aminek nyoma veszett az erdőben. És ez az, amire szükségem van. Ezért kérlek téged. Nem parancsolok, kérek; az előbbivel tudom, semmire nem mennék. Elmondták, nem ismersz el senkit magad felett, ha pedig beveszed magad a rengetegbe, senki sem akad rád.

Rioshi Ya az egyik omladékos falhoz sétált. Hátára vetette zsákját, csak azután szólalt meg.

– Mit akarsz tőlem? – vetette oda durván.

– Nem mondhatni, hogy a jólneveltség az erősséged... A bátyám, Pol vadászatra indult a csatlósaival. Ilyenkor gyakran több napig is elmaradt, ezért nem aggódtam érte. Harmadnap vérbe fagyva hozták haza a várba... nem látták, mi történt, milyen állat okozta sebeit, pedig csak egy pillanatra hagyták magára.

– Hatalmas erdőség az elfeké. Talán a határsávban vadászott; arrafelé még én is ritkán merészkedek. Sok arra a veszélyes  fenevad.

– Meglehet – sóhajtott Andorph. – Pol szerencsére túlélte a seblázat. A gondok ezután kezdődtek. Míg lábadozott, a bátyám egyre többet bámulta az erdőt, különösen éjszaka. Holdfényes éjjeleken hajnalig az ablakban állt, ahogy a szolgák elmondták nekem. Soha nem látott mohósággal falta a húst. A zöldségre, tejre rá sem nézett többé! A sérülését követő második teliholdkor pedig eltűnt a szobájából. Csak a nyomait hagyta maga után; amíg követni tudtuk azokat, az erdőbe vezettek.

Elhallgatott. Az ég alján sziporkázva megjelentek az első csillagok. Lehto, a hold kövér alakja már felbukkant a horizont alján, majdnem tökéletesen kerek arca érzelemmentesen meredt az alatta álló két alakra.

– Mennem kell – mondta Severyl. – A csatlósaim már várnak. Mit mondasz hát, erdőkerülő? Szükségem van a szakértelmedre: arra, amelyről mindenki tud, és arra is, amelyikről senki.

Rioshi Ya gyanakodva nézett a fiúra.

– Mire célzol?

– A holdra. Az erdőre, és az el nem múló éhségre. Emberből lett farkasokra, akik a Lehto arcába vonyítanak; Polra és rád, Rioshi Ya.

Kérdezősködtem felőled, mielőtt idejöttem volna. Nem emlékszik senki, mikor érkeztél erre a vidékre, milyen régiek a romok, amelyek között állunk. Meztelenül szaladgálsz az erdőben, csak húst fogadsz el a szolgálataidért, mindezek mellett pedig eleven lélek még nem látott telihold idején! Érted már, miért épp a te segítségedet kértem? Tucatnyi remek vadász lesi a parancsomat, mind páratlan nyomolvasó. De egy sem vérfarkas, ahogy te, vagy a bátyám!

Severyl lihegve elhallgatott. Láthatóan jót tett neki, hogy kiadta magából a súlyos terhet, ami a lelkét nyomta. Merőn bámulta a vörös hajút, akin semmi jele nem látszott annak, hogy megérintené a történet.

Percek teltek így el. Végül a lovag egy keszkenővel megtörölte homlokát, majd sarkon fordult, és az ösvény felé sétált.

– A tudatlan parasztok nem fogták fel, ki vagy – kiáltotta hátra –, én azonban felismertelek! Menj a pokolba, ha nem...

– Várj! – szólt közbe éles hangon Rioshi. – Holnap alkonyatkor legyél ugyanitt. Segítek neked megtalálni a bátyádat. Hozz magaddal valamit, ami az övé volt. Egyedül gyere!

 

 

 

Másnap este Andorph arh Severyl nem minden szorongás nélkül bámult az erdőkerülőre. Rioshi Ya reszketett, de nem a hidegtől: egész testét elborította a csípős szagú veríték. Arcizmai meg-megrándultak, de még képes volt az emberi beszédre.

– Ne aggódj – szólt oda rekedten a lovagnak. – Sok éve már, hogy uralom a lázat. A hold egész nap énekelt nekem, vérről, vadászatról, a préda utolsó lélegzetéről... de én elzárom a lelkemet előle, és majd csak éjszaka nyitom meg.

– Ezt jó tudni – felelte kétkedve a fiatalember. Hátrált pár lépést, míg egy derékig érő téglarakás mögé nem került. Kezét önkéntelen mozdulattal tőrkardja markolatára tette. Rioshi Ya lesajnáló pillantást vetett rá. Aztán összerezzent, mert távolról lódobogás zaját fújta feléjük a szél.

– Egyedül jöttél?

– A csatlósaim elkísértek, ne nézz ostobának! – felelte idegesen a fiatalember. Ujjai táncot jártak a rapír markolatán: rá is átragadt valamennyi az erdőkerülő túlfűtött állapotából. – Meghagytam nekik, ne jöjjenek közelebb. Nem értem...

– Van ellenséged?

– Jó pár. Miért?

– Mert lehet, most találkozol velük.

A dobogásokból ítélve egy lovascsapat közeledett az ösvényen. Kisvártatva fényfoltok törték át az erdő sötétjét. Fáklyák. Mintha pontosan tudnák, hova kell menniük, a lovasok berúgtattak a romok közé. Csupa ápolatlan, sodronyinget, sisakot viselő férfi; páncél nélkül szedett-vedett erdei rablóbandának is tűnhettek volna. A csapat vezetője, egy nagy bajszú tiszt parancsot vakkantott az embereinek, és előrébb léptetett. Egyedül ő viselt címeres tabardot láncinge felett: a piszkosfehér anyagon pallos szelte ketté egy lombos fa törzsét.

A lovak teste gőzölgött, ahogy gazdáik laza félkörbe irányították őket. Andorph kardot rántott. A bajszos magasabbra emelte fáklyáját, és végigmérte előbb őt, aztán Rioshi Yat. Megvetően elfintorodott.

– Hozzátok a kölyköt! – kurjantott. Két lovas kivált a csoportból, és a földesúr felé ügetett. A többi a vörös hajút vette célba, és fáklyáikat lengetve nekikészültek, hogy legázolják. Nem láttak fenyegetést az egy szál nadrágot viselő, fegyvertelen férfiban.

Lovaik azonban igen, mert a közelébe érve rémülten felnyihogtak. Tagjaikat földhöz szögezte valami ősi rettegés, és sem a szép szó, sem a kardlap nem bírta rá őket a mozdulásra. Némelyik le is vetette gazdáját, akik átkozódva tápászkodtak fel, és gyalogszerrel támadtak a vadászra. Néhány pillanat múlva a többiek is követték példájukat.

Rioshi Ya elkapta a felé lendülő, kardot markoló kezet. Megcsavarta, majd gyilkos ütést mért a másik könyökére. A pribék felordított, ahogy karja éles reccsenéssel szétnyílt – a láncingben tisztán látszott a kitüremkedő csontvég. A vadász félredobta a fickót, mint egy rongybabát, és vicsorogva várta  a következő támadót. A közelben felsikoltott egy prédául eső éjszakai állat, hangját nyomban vad morgás nyomta el.

Vadászkopók gyanánt vették körbe Rioshi Yat, és megpróbálták a képébe nyomni fáklyáikat. Ez a dühöngésig felingerelte – megsemmisült minden béklyó, ami úgy-ahogy kordában tartotta lelke vadállati felét. De nemcsak a bensőjében változott át: ujjain megnőttek, megvastagodtak a körmök, testét szőr lepte el. Miközben koponyacsontja recsegve megnyúlt, állkapcsából agyarak törtek elő. Az iszonyat nyűgözte katonák fölé nőtt másfél, két lábnyival túlmagasodva emberi termetén.

Új ragadozó jelent meg a rengetegben.

A szörnyeteggé átvedlett férfi artikulátlan üvöltéssel ugrott neki az első eléje kerülő pribéknek. Mindkét karmos mancsát beledöfte a szerencsétlen testébe, át a láncingen és a ruhán. Körbefordult haldokló pajzsával, aztán a többiek közé taszította azt. Fémszemek, vér, belső szervek leírhatatlan egyvelege záporozott a fűre.

– Vágjátok már le! – ordította a tabardos tiszt. Nyál fröcsögött vonagló ajkai közül. – Égessétek meg, vagy nyársaljátok fel, mit bánom én, csak végezzetek vele!

Talán a hisztérikus hangon elüvöltött parancs, vagy saját halálfélelmük tette, de a katonák tartották magukat. Ketten kihátráltak a küzdelemből, az Andorphot leteperő láncingesek mellé szegődtek – az ifjú már egy köpennyel a fején vergődött a nedves füvön –, és segítettek megkötözni a földesurat. Lázas sietséggel, de gyakorlottan dolgoztak, közben állandóan szemmel tartották Rioshi Yat. A többiek nekilódultak, és megpróbálták leölni a vadat.

Széles kardpenge vágott a vérfarkas mellébe, hegyes fülébe pedig otrombán egy fáklyát nyomtak. A bestia az éles fájdalomtól megvadulva hátracsapott: az égő szövétneket markoló pribék fején behorpadt a sisak, arca felismerhetetlen csont-és vérmasszává olvadt össze. Még el sem dőlt, mikor Rioshi Ya már az őt megsebző kardforgatóra vetette magát. A szerencsétlen felsikoltott, ahogy a rőt bundával borított, farkaspofájú rém eltakarta szeme elől az eget.

Rioshi Ya összezárta állkapcsát a pribék vállán. Fogai szétroncsolták a kulcscsontot, a lapocka felső ívét és beleszaggattak a hátizmokba. A vérfarkas hörögve megrázta a testet, mint a kutyák a jutalmul kapott, zsíros koncdarabot: a gerinc éles hanggal roppant el, és megfagyasztotta a vért a támadók ereiben. A szörny kihívóan feléjük köpött egy húscafatot.

Időközben a négy pribéknek és a tisztnek sikerült kantárszáron fognia egy-egy rémülten nyihogó lovat. Egyikre feldobták kapálózó terhüket, majd nyeregbe pattanva, eszeveszett tempóban maguk mögött hagyták a mészárszékké alakuló tisztást.

Holdfény sziporkázott a vér borította fűszálakon. Rioshi Ya leszegett fejjel lakmározott legutolsó áldozatából. Feltépte a sodronyinget, a hasfalat, és a kibuggyanó belekbe fúrta pofáját. Megmaradt támadói kővé dermedten bámulták: undoruk még félelmüket is legyőzte. Végül a legnagyobb termetű közülük, egy himlőhelyes behemót felordított, majd pallosával a vérfarkas felé vágott.

Mozdulatát soha nem fejezte be. Rioshi Ya mint a villám ugrott fel, és döfte bele mancsát a másik ordító szájába. Felemelte a férfit, a talajhoz vágta, aztán görnyedten a többiek felé kezdett rohanni, miközben maga után húzta áldozatát. Néhány lépés után kiszakadt a felső állkapocs, az arc nagy részével együtt. Magasra spriccelt a holdfényben feketének tűnő vér, a fogak apró sárga kavicsokként tűntek el a fűben.

Ez már sok volt a katonáknak. Sikoltozva, fegyvereiket hátrahagyva rohantak társaik után, akik cserben hagyták őket. Nem érdekelte őket, hogy felbuknak, hogy nekimennek a fáknak – a rémület volt az egyedüli, amely betöltötte a lényüket. Rioshi Ya négykézlábra ereszkedett, és utánuk vetette magát.

Elméje egy háttérbe szorult, apró részében remélte, sokáig bírják a futást. Szeretett vadászni.

 

 

 

Hidegen sziporkáztak a csillagok Orcan földje felett, a hold pedig szabálytalan körként fénylett a tiszta égen. Ezüst derengéssel töltötte meg a ködöt, ami a hatalmas erdőség lombjai fölött terjengett.

Rioshi Ya jól ismerte ezt a ködöt, minden titkát, minden sugallatát, a holdnak pedig teljes hódolattal adózott. Istenként tisztelte, mágikus formaként, mely atyja, Nur két fejéből az egyiket jelképezte. A másikat még senki nem látta, legyen akár élő, akár holt, halandó vagy isten. Maga Rioshi sem érezte soha a jelenlétét. Nur csupán hírnöke, a Hiéna pofáján keresztül nyilvánította ki akaratát, aki a világok közt utazva vitte a Parancsolatokat a kétfejű isten híveinek.

Ami az erdőt illeti... az erdő volt az otthona, az asztala, az élete. Hosszú évek óta rótta ösvényeit, azokat, amelyeken az állatok jártak, és azokat is, amelyeket ember, vagy elf taposott ki. A falusiak gyakran látták, amint szellemként suhant a fák közt; félelfnek hitték, és fogalmuk sem volt, valójában kire bízzák elbitangolt jószáguk visszaszerzését. Nem gyanakodhattak, mert kínosan ügyelt arra, hogy vérfarkasként ne érintse őket. Nem is tudták, miféle szörnyeteg prédál a vidékükön. Rioshi Ya talán ezért volt olyan magányos... emberként sem közelített hozzájuk. Igazából nem érezte volna köztük jól magát, mégis kötődött hozzájuk.

Hol két lábon, hol négyen rohant az éjszakában, érzékszervei tévedhetetlenül mutatták neki a lovasok nyomát. Ha napokkal később eredt volna a nyomukba, ugyanúgy rájuk talál. Tisztán érzékelte azt is, hogy az erdő vadjai – nyulak, borzok, madarak, de még a ragadozók is – félrehúzódnak az útjából. Mélységesen tisztelte őket ezért.

Bölcsebbnek bizonyultak az embereknél.

Miután beérte a menekülő katonákat – a leglassabbnak egy tönkön loccsantotta szét a fejét, a többinek a torkát harapta el –, megpróbált gondolkodni. Szörnyformájában inkább az érzései és az ösztönei vezették, ezért összpontosítania kellett, hogy átgondolja a helyzetet.

Lendületet vett, és átugrott egy vízmosást. Talajt érve élesen balra fordult. Tudta jól, mi az úti célja, ismerte a tabardon látott címert. Fölhágott egy dombra, amely fűvel borított púpként magasodott ki a földből. A tetején két lábra emelkedet, letörölte pofájáról a habos nyálcsatakot, és körülnézett.

Most is, mint oly sokszor, különös módon érzékelte a világot. Minden, ami körülvette, pergamenvékony díszletnek tűnt, egy majdnem átlátszó, elhasznált függönynek, amit egy mozdulattal elszakíthatna. Álmaiban már látta, mi bújik mögötte: átláthatatlan, fekete kavargás, amely talán új világokba vezet... vagy az örök feledésbe. Megrázta busa fejét, és visszakényszerítette tudatát a valóság mezsgyéjére.

A fák koronáján túl, büszkén, kevélyen egy lovagvár emelkedett az ég felé. Lábánál vályogból és farönkökből épített parasztházak bújtak meg, mint engedelmes ölebek a gazdájuk árnyékában. Némelyik ablakszemében még pislákolt a fény, de a falu már elcsendesedett, szűk utcáin Rioshi Ya egy lelket sem látott.

Beletartotta orrát a szélbe, és várta, miféle tudást oszt meg vele. Ahogy számított rá, a menekülők szagnyomai – Andorphéval egyetemben – a vár felé mutattak. A szögletes, komor építmény egyik bástyáján zászlót lengetett a szél. Rioshi még ebben az állapotában sem látott el odáig, de anélkül is tudta, milyen ábra van a kelméjén.

Egy lombos fát kettészelő pallos. A Keiragh-címer.

A vérfarkas hangtalanul vicsorgott. A földbe vájta karmait, majd hatalmas szökkenésekkel a lovagvár felé iramodott.

 

 

 

Az őr fásultan támaszkodott lándzsájára. Hatodik órája állt a mellvédnél, de mint rendesen, ezúttal sem történt különös esemény a szolgálata alatt. A fák nem indultak meg a vár felé, az égből pedig nem hullott alá véreső... viszont hideg volt, és már elzsibbadt az egy helyben álldogálástól. A kövek repedéseibe kapaszkodó szürke mohát bámulta, és arra gondolt, milyen jól esne egy kupa forralt bor, vagy akár csak egy nyelet pálinka.

Éles csikorgás törte meg a magasban kószáló szél süvítését. A férfi felrezzent kábulatából, és megpördült. A látvány hatására majdnem elejtette fegyverét, de aztán görcsösen rámarkolt a fanyélre, és maga elé szegezte az alabárdot.

A bástya és a várfal találkozásánál valami kuporgott az árnyékban. Alakját nem lehetett kivenni, csupán egy vörösen izzó szempár perzselte végig az őr lelkét a sötétből. Két lépésnyire, a holdfényben fürdő mellvéden négy párhuzamos vonal világított ki a kő szürkéjéből. Karmok nyoma.

Ez a kép volt az utolsó, ami eljutott az őr agyáig. A következő pillanatban a rém kirobbant a sötétségből, és tévedhetetlen biztonsággal feltépte a torkát.

 

 

 

Vércseppek fröccsentek a döngölt földpadlóra. A vékony arcú, horgas orrú férfi tekintetével követte az útjukat, aztán a kezében tartott pálcával szórakozottan elmázolta a vörös cseppeket. Intett az arcát vörös álarccal fedő kínzómesternek: tovább.

A helyiséget újra megtöltötték az ütések, tompa nyögések hangja, a kötelek nyikorgása, ahogy feszítettek a kínzópadra kötözött Andorph Arh Severylen. A  fali tartókba szúrt fáklyák lángja megvonaglott, és új koromcsíkokat húzott a falakra.

A teremnek két ajtaja volt, egy udvarra nyíló, erős vasalású tölgyfaajtó, és egy másik, kevésbé feltűnő, amelyen át a vár ura szokta meglátogatni alkalmi vendégeit.  A pálcás az előbbi felé bámult. Halk zajt vélt kihallani mögüle.

– Mi ez a bűz? – fintorgott.

– Bevizelt, uram – felelte a nagydarab kínzómester, és lazított a fogoly kötelékén. – Gyakran megesik azoknál, akik nem szokták a vallatást.

– És ki az, aki hozzászokott, de túlélte? – kérdezte szórakozottan a másik. Közelebb hajolt foglyához. Severyl arcát vastagon befedte a sár, a vér és izzadtság keveréke. – Nos, kedves Andorphom... tudom, tudom, a lovagok nem így szokták egymást vendégül látni. Mentségemre szolgáljon, hogy kettőnk közül én harcban érdemeltem ki ezt a címet, te pedig csupán a neveddel kaptad azt, ráadásnak!

– Ez... feljogosít, hogy... hogy ellenem törj, Keiragh? – zihálta Severyl.

– Arh  Keiragh, ha kérhetem! Egyébként itt a határvidéken mit számít, ha eltűnik a Severyl család? Az elfek ott csalnak a határvonallal, ahol tudnak, a parasztok lusták, az erdő meg sűrű. Ha ezekkel nem törődik az Ötvenek tanácsa, ugyan kinek tűnik majd fel, ha a két birtok összeolvad?

– Uram, nem bírja már soká...

– Én sem bírom, hogy minden jöttment félbeszakít! Ha nem tartod eszméleténél, te kerülsz a helyébe! Azt akarom, hogy felfogja, mi történik. Ezért hozattam ide.

Arh Keiragh összekulcsolta kezét a háta mögött, és sétálni kezdett a teremben. Folytatta volna mondandóját – látszott, egyre nagyobb dühbe lovallja magát –, de az odakintről beszűrődő hangok megzavarták monológjában. Homlokráncolva meredt a vastag tölgyfaajtóra: nem szokott hozzá, hogy várában éjszaka sikoltozzanak.

– Mi a démon átka ez már megint? – fortyant fel. – És ki engedte szabadon a kutyáimat?

Az ajtógomb felé nyúlt, de nem fejezte be a mozdulatot. Rosszat sejtve Andorph felé fordult. Az ifjú nemes olyan magasra tartotta a fejét, amennyire bírta, úgy fülelt. Arcán a vérmaszat alatt a várakozás öröme vonaglott.

Arh Keiragh a homlokát ráncolta.

– Te! Hóhér! – csattant fel. – Gyere az ajtóhoz! Nézz ki, de óvatosan, te ostoba tulok!

Az álarcos, bőrkötényes fickó alázatosan bólintott, majd elindult, hogy teljesítse a parancsot. Amint elhaladt Keiragh mellett, a lovag sebesen hátrálni kezdett az ellenkező irányba. Hátrafelé tapogatózva megragadta a másik ajtó gombját – közben le sem vette a szemét az udvarra nyíló kijáratról –, majd kiviharzott a kínzóteremből.

Így, hogy a vasalt tölgyfalap nem állta többé útjukat, a hangok kiélesedtek, összetettebbé, kaotikusabbá váltak. A sikolyokat állandó acsargás kísérte morbid zenei aláfestés gyanánt, amihez vérbe fúló halálordítások szolgáltatták az ütemet. Kutyák nyüszítettek, fegyverek csörögtek – a hóhér ennyit érzékelt abban a két-három másodpercben, amíg az ajtónyílásban állt. Többre nem volt ideje.

Húscafatokkal és vérrel borított fenevad vágódott neki a mellkasának, olyan erővel, hogy a férfi több métert repült hátra. A hatalmas termetű bestián két vadászkutya csüngött. Pofájukat makacsul összezárták a vörös bundás testen, ez azonban nem zavarta a vérfarkast abban, hogy belevájja karmait áldozatába. Csak amikor már letépte üvöltő áldozata maszkjával az arcát is, és felhasította a hasát, akkor foglalkozott velük.

Rubinpiros nyálcseppek repültek a levegőbe, ahogy a vállát marcangoló kutya felé kapott. Szerencsétlen állat feje szinte eltűnt a hosszúkás állkapcsok között: szemébe, orrába agyarak mélyedtek. A vérfarkas letépte magáról a kutyát, falhoz vágta, majd utolsó megmaradt ellenfelére fordította figyelmét. Szétfeszítette a derekát harapó jószág görcsbe merevedett pofáját, és földre taszította a nagy testet. Míg az eb kábultan remegett és rugdalózott, megragadta hátsó lábánál, megforgatta a levegőben, majd brutális erővel az ajtófélfához csapta. A kutya ocsmány zajjal szakadt ketté: belső szerveinek darabkái beterítették a fél termet.

Rioshi Ya engedte, hogy a tetem hátsó része kicsússzon mancsából, és a kínzóasztalhoz lépett. Arh Severyl fölé hajolt: látta a fiú szemében az irtózatot, és lényének egy része durván felröhögött. Felmérte a másik sérüléseit – a fiút keményen megdolgozták –, aztán karmaival elszaggatta a kötélbéklyókat. Andorph tagjai remegtek, láthatóan nem nyerte még vissza az uralmat felettük. De még így is igyekezett minél távolabb kerülni a fenevadtól.

A vérfarkas megkapaszkodott az asztal vastag lapjában, és lehajtotta busa fejét. Koncentrált.

"Ne félj", üzente szellemhangon,"öntudatomnál vagyok. Ebben az állapotban nem tudok beszélni, de a gondolataimat hallhatod."

Andorph felhagyott a meneküléssel. Fáradtan visszahanyatlott a kínzóasztalra, és felszisszent, ahogy sebei újra a durván gyalult deszkákhoz értek. Mondani akart valamit, de Rioshi Ya megelőzte.

"Hallgass! A te szellemhangod nem érhet el hozzám, túl gyenge vagy – a beszéd pedig még jobban elcsigázna. Nincs itt szükség több szóra. Maradj itt, míg vissza nem térek! "

  – Jó – lehelte Severyl. Elcsigázottan lehunyta szemét: látszott, abban a pillanatban elvesztette kapcsolatát a külvilággal. A vérfarkas megemelte egyik mancsát. Habozott, lecsapjon-e, de aztán mégis inkább a várba vezető ajtóhoz lépett, és kitárta. Keskeny lépcsősor simult a falhoz, fokai még őrizték a várúr illatát. Gyűlöletről, és félelemről mesélt ez az illat a bestiának.

Rioshi Ya morogva indult el a nyomon.

 

 

 

Nem cserélték ki éjszakára a fáklyákat, így azok régen leégtek. A folyosón uralkodó sötétséget csak a falba vágott, szűk ablakokon beáramló holdfény enyhítette. Rioshi Ya gyors ragadozóléptekkel haladt , lába meg-megcsúszott az összegyűrődő szőnyegeken.

Zavarták a falak, melyeknek ridegségét a rájuk aggatott kárpitok sem tudták enyhíteni, a fordulókban megbúvó, kifényesített páncélok és a penész szaga. Újból olyan érzése támadt, mintha félig éteri, félig anyagi díszletek közt járkálna. Minden a vár urának személyiségét őrizte: egy erőszakos, de önzőségében is egyenes emberét. Rioshi Ya szőre felborzolódott, önkéntelenül is négy lábra ereszkedett, és gyorsabb tempóra váltott.

A következő fordulóban a folyosó kiöblösödött, helyet adva néhány széknek, egy parázstartónak – fémkelyhében rég kihűlt már a zsarátnok–, és egy viseltes fegyverállványnak. Vaskos gerenda futott át keresztben a mennyezetet alkotó kövek között, a fájába vert szögekről hosszú gereznák lógtak. A vérfarkas hangtalanul elvicsorodott, felágaskodott, és szaggatni kezdte a prémeket. Gyűlölt ilyesmivel találkozni. Orrát eltömítette a rég halott állatok poros, kellemetlen szaga.

Őrjöngésének a derekába hasító fájdalom vetett véget. A kín tűzként égette, ráadásul terjedni kezdett a testében. Megpördült, és  a sebhez kapott. Hűvös fémet érzett, ujjai mégis átforrósodtak, és már érezte is az égő hús szagát.

Ezüst! Lehto fémje, ami másnak védelmet, enyhülést, neki gyötrő kínokat okoz. Ki tudja, talán el is pusztítaná... kirántotta a nyílvesszőt, de máris újabb lövedék vágódott a testébe. Felvonított embertelen fájdalmában. Megtántorodott, karmos lábai belegabalyodtak a padlót takaró szőnyegekbe, és ő nagy csattanással hanyatt vágódott.

– Úgy, úgy, dalolj csak, toportyán! – A várúr a folyosó végén állt. Két apró kézi nyílpuskát markolt, ezekkel lőtt Rioshi Yara. Remegve, de diadalittasan bámult a megtántorodó vérfarkasra. Mikor a sebzett bestia feléje kezdett mászni, félrelökte a kiürült fegyvereket. Nem bajlódott a felajzásukkal: háta mögül újabb, ezüst nyílvesszővel töltött nyílpuskákat húzott elő.

Még a fém harapásánál is kínzóbban égette a tudat a vérfarkast: rászedték. Alaposan felkészültek az érkezésére. Tekintve, milyen rövid idő állt Keiragh rendelkezésére, ez a tény elismerésre késztette volna a vérfarkast, ha tudatát nem ködösíti el a fájdalom és a düh. Elterült a padlón, karmai belehasítottak a kőbe. Már az is kínnal töltötte el elméjét, ha arra gondolt, hozzáér a nyílvesszőkhöz. Minden erejével küzdött azért, hogy legyőzze az ezüst hatását, és végül sikerült fél térdre emelkednie. Ziháló mellkasában szörcsögött a vér.

A lovag mindezt a lény haláltusájának vélte. Győztes mosollyal emelte célra nyílpuskáit.

– Senki nem törhet rám büntetlenül, még a hozzád hasonló szörnyszülöttek sem! – kiáltotta, és figyelmen kívül hagyta, hogy ellenfele hatalmas lélegzetet vesz.

Rioshi Ya ordításában keveredett az eszelős fájdalom a tömény gyűlölettel. Erő sütött belőle: akkora hatalom, hogy lavinaként söpört végig  a folyosón. Felcsapta a fali kárpitokat, végighorzsolt a köveken, majd nekirontott a nyílpuskákat markoló férfinak. A várúr nekivágódott a falnak.

A seb körül elfeketedett a hús és a szőr, mire Rioshi Ya kirántotta a vesszőt. Messzire hajította magától. A fájdalom enyhült egy parányit; ennyi is elég volt, hogy két lábra álljon. Megmozgatta megperzselt ujjait, aztán a várúrra emelte tekintetét.

A férfi esetlenül tántorgott, a mágikus robbanás megfosztotta egyensúlyától és öntudatának egy részétől is. Annyi akarat még maradt benne, hogy leoldja övéről a kardját: ennek pengéje is ezüstösen világított a homályban.

A vérfarkas rávetette magát. Odapréselte a falhoz, és hagyta, hogy a fájdalom elűzze a férfi elméjéről a ködöt. Belebámult a másik tágra nyílt szemébe. Azt akarta, tudatában legyen a végnek.

– Ne! Urughra, ne! ne tedd! – nyöszörögte a férfi.

Rioshi Ya válaszul felmordult. Rámarkolt az ezüstkardot szorító kézre, szinte belepréselte az ujjakat a markolatba. Vér csorgott karmai közül. Nagyot rántott a várúr karján: tompa roppanás hallatszott, ahogy eltört a váll. A lovag felsikoltott. Rioshi Ya megfordította a pengét tartó kart – a testrész most már úgy mozgott, mintha semmi sem tartaná –, és a rángó nyakba szúrta a kardot. Megforgatta kétszer-háromszor a sebben, majd lerántotta a fegyvert.

A penge csak a medence tájékán tört el.

 

 

 

 

Andorph eltűnt a kínzóteremből.

Mire képes volt ott hagyni Keiragh tetemét – a lovagból nem maradt sok –, és visszasántikált a fiúért, üresen találta a kínpadot. Nem feltételezte, hogy az ifjú Severyl a saját lábán tudott volna távozni, ezért átgázolt a padlót borító emberi és állati maradványokon, és kilépett az udvarra.

Egy lelket sem érzékelt, de Andorph szagmintája még nem illant el, erősen, követhetően lebegett a levegőben. Hogy mellette a fém keserű aromája, mások izzadságának és félelmének szaga is ott terjengett, egy csöppet sem érdekelte. Valószínűleg néhány gyáván megfutó, később visszamerészkedő pribék volt az, akik "kimenekítették" Keiragh számára Severylt. A vérfarkas felhorkant: néhai gazdájuk helyett majd ő osztja ki a jutalmukat. Sebei, miután megszabadult az ezüst nyílvesszőktől, és felfalta a várúr tetemének javát, gyors ütemben gyógyultak.

A pribékek lovon menekültek, egyenest az erdőbe. Ennek örült, mert jelenlegi alakjában nem akart végigszáguldani a falun. Régóta itt élt már, és ha egy korán kelő paraszt kinéz az ablakon, vége a nyugalmának. Persze egy maroknyi tudatlan, határszéli földművelő nem bírt volna el vele, de Rioshi Yanak nem állt szándékában ártani nekik. Ha nem adnak rá okot, semmiképp.

A hajnali szürkület lassan átvette az éjszaka helyét. Átázott, súlyos levélkupacok fedték az erdei ösvényeket, amiken a farkas végigszáguldott. Orra biztosan vezette, tempója pedig jóval gyorsabb volt a menekülőknél. Beérte prédáit, még mielőtt felkelt volna a nap. A lovak megérezték a jelenlétét, de hiába rángatták a fejüket, gazdáik nem döbbentek rá, mi közelít feléjük.

Rioshi Ya belemart a leghátul ügető ló tomporába, és amikor a nyihogó állat ledobta a katonát, mészárlásba kezdett. Nem törődött a rettegő kiáltásokkal, ide-oda szökellve elszaggatta a hátasok inait és gonosz, vad örömmel tépett bele emberi és állati húsba. Minden fegyver, fohász hasztalannak bizonyult ellene.

Megragadta az egyik útjában heverő páncélos testet, és messzire hajította. Lábát egy fatörzsnek vetette, elrugaszkodott, majd faltörő kosként vágódott az egyetlen olyan lónak, amin még ott ült a lovasa. Okkal hagyta utoljára – az eszméletlen Andorph ennek az állatnak a  hátán feküdt keresztbe fektetve.

Szerencsétlen állat artikulátlanul felnyihogott, belei kitüremkedtek az oldalába hasított sebeken keresztül. Ahogy összerogyott, fenevad és ember együtt zuhantak a földre, de Rioshi Ya hamar felülkerekedett. Felszakította a másik fémsisakját, majd egyetlen harapással véget vetett a pribék életének.

 

 

 

 

A fiú nehezen tért magához. Sokáig kábán révedt a fölébe magasodó fákra, majd nagy kínnal oldalra fordult, és öklendezni kezdett. Rioshi Ya a közelben ült, immár emberi alakjában, hátát egy fának vetette. Mozdulatlanul figyelte Severylt. Az ösvénytől egy iramodásnyira összekapart egy halom leveles ágat, mohát, és ezekre fektette a fiút. Nem látta értelmét, hogy nagyobb kényelembe helyezze.

– Felkelt a nap... Sokáig voltam eszméletlen? – kérdezte Andorph nehezen forgó nyelvvel.

– Épp elég ideig. Most biztonságban vagy.

A földesúr halványan elmosolyodott.

– Biztonságban... majd ha visszatérek az otthonomba.

Rioshi lassan dörzsölte a nyakát. Keze nyomán piszokkal kevert, alvadt vér hullott a fűre. Az egész testét vérbe ragadt levelek, ágak borították. Nagyon viszketett, mindamellett a rovarok is kezdték megtalálni.

– Nem térsz haza – mondta közönyösen. – A sebeid halálosak. Nincs már sok időd hátra.

Andorp arh Severyl kétségbeesett arckifejezéssel hanyatlott vissza a levélhalomra.

– Meg akartam... meg akartam találni Polt, mielőtt... – nyögte. – Hiába volt minden!

– Tévedsz – Rioshi Ya időközben ledörgölte magáról a mocsok nagyját. – Keiragh többé nem fenekedik házad népe ellen. Kiettem a szívét és a máját.

Talán a hideg, talán a félelem miatt, de Andorph ismét reszketni kezdett.

– Te tényleg szörnyeteg vagy... De betartod az ígéreted, ugye? Megkeresed a bátyámat? Meg... megígérted...!

A vörös hajú felkelt és Severyl mellé lépett. A fiú önkívületben fetrengett, meg-megfeszülő teste szinte belefúrta magát kezdetleges derékaljába.

– Előkerítem a testvéred – szólt, bár tudta, a másik már nem hallja. – Előkerítem és felkészítem. Mint teremtőjének, ez kötelességem.

Odébb sétált a kifordult szemű Andorphtól, és megvárta, míg elcsendesedik.

Sok mindent elhallgatott az ifjú földesúr elől.

Nem mondta el például, hogy ő fertőzte meg Pol arh Severylt, méghozzá arh Keiragh parancsára. A gőgös lovag valahogy tudomást szerzett titkáról, és egy nap felkereste családja sírjánál, éppen úgy, mint Andorph.

"Ha megteszed, amit kérek – mondta gúnyos mosollyal arcán –, a környék nem tudja meg, mi vagy. Máskülönben kidoboltatom a falukban, ki hozza vissza nekik állataikat. Tudod, ez mit jelent... hajtóvadászat indul majd utánad. Nincs minden éjszaka telihold, te szörnyeteg!"

Így hát megtette, csak hogy nyugta legyen. A fiatalabb Severylt azonban nem illette harapásával, Keiragh hiába erősködött. Ehelyett rábírta a lovagot, szórakozzon el vele ő. Alázza meg, tiporja a sárba. Hurcolja el a várába, és testileg-lelkileg gyötörje meg, mielőtt kisemmizi.

A gőgös várúrnak nem kellett sok, hogy ráálljon az ötletre. Rioshi elmondta, mikor és hol találkoznak Severyllel, ő pedig elküldte embereit, és a várába vitette a fiút.

Így mindenki, aki tudott arról, hogy vérfarkas jár a környéken, egy helyen tartózkodott. Rioshi Ya könnyedén elvarrhatta a szálakat. Csak be kellet jutnia a várba, és szabadjára engedni a lelkét uraló fenevadat.

A férfi megfordult, és végignézett a holttesten.

Andorph halálával így arh Keiraghot vádolják majd... a lovag pedig már nem tud védekezni. Amúgy sem lett volna joga hozzá. Ha maradt is túlélő a vár népéből, az legfeljebb csak igazolhatja, hogy elrabolták a fiút.

Rioshi Ya az erdő mélye felé vette az irányt. Keres egy patakot, lemossa magát, a kunyhójában pedig majd felöltözik.

Azt sem mondta el Andorphnak, hogy ő maga végzett a családjával, mikor egy éjszakán Lehto, a hold különösen vérszomjas szavakat suttogott neki. Idejekorán visszariasztotta volna.

Emberi hangokat hallott. Nesztelenül visszakúszott az ösvény mellé, és azt követve egy tisztásra jutott, amit parasztok és vadászok leptek el. Rioshi Ya úgy helyezkedett el, hogy a szél felőlük fújjon, mert sokuk magával hozta a kutyáját is. Meglapult a magas fűben.

Beleszagolt a levegőbe. Érezte a félelmüket, ami meglepő módon vérszomjjal párosult. Emberek... semmivel sem voltak jobbak nála.

Őt keresték. Ezek szerint valamelyik szerencsés túlélő a kelleténél többet látott. Rioshinak döntenie kellett, mit tesz, mégpedig gyorsan.

 

 

 

Attól nem félt, hogy levadásszák, hogy végeznek vele. Soha nem lettek volna képesek erre, telihold ide-vagy oda. Ez volt Rioshi Ya legnagyobb titka, amelyet hosszú, nagyon hosszú élete során csak kevesekkel osztott meg.

Nem embernek született; az volt a természetes alakja, amit az éjjel viselt. Nur teremtette. A kétfejű isten adott neki életet, mielőtt száműzték volna Orcanról. Más világokon Vérősnek nevezték a fajtáját: nem fertőződtek meg – ők maguk voltak a ragály forrásai. Nur sok birodalmat uralt, és mindenhová jutott gyermekeiből.

Éjszaka vagy nappal, holdtöltekor vagy újhold idején, Rioshi bármikor fel tudta venni eredeti alakját. Az ősi paktum, amit Nur kötött a többi istennel, lehetővé tette ezt számára. Azok számára viszont nem, akiket megfertőzött: ez túl nagy csapás lett volna a világ számára.

Olyan halhatatlan volt ő, aki érezte a hiábavalóság fájdalmát. Elzárkózott a többi élőlény elől, öntudatlanul is betartva Nur parancsolatát, amely a világgal való kapcsolatára vonatkozott. Keserű, tehetetlen magányban élt Orcan világán.

 

 

 

A Vérős gyorsan, szenvtelenül mérlegelt. Jólesett neki az a nyugalom, amit a vidéken átélhetett, de az az időszak véget ért. Visszavonhatatlanul: ha felfedezik, vadászni fognak rá, ő pedig kénytelen lesz végezni mindegyikükkel. Egyszerű, tudatlan emberek, de megérdemlik ugyanazt a nyugalmat, mint amelyet Rioshi Ya nyert a közelükben. És mivel nem ismerik, megelégszenek majd azzal, ha Pol arh Severylt vadásszák le, egy zavarodott, rémült, tapasztalatlan ember-szörnyeteget, aki egyetlen éjszaka kivételével könnyű zsákmányuk lesz majd.  A parasztok lelke megnyugszik, és gazdagabbak lesznek egy legendával, amit mesélhetnek az esti tábortűznél.

Tudta persze, hogy eljön a távozás ideje, de megpróbálta minél tovább megőrizni saját lelki békéjét. Nem rajta múlt, hogy csak eddig tartott.

Az emberi  alakot viselő teremtmény hangtalanul kihátrált a tisztásról. Néhány pillanaton belül nyomtalanul eltűnt a fák között.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (6 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2012-04-30 19:14 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Nahát, Hematith... Te se ma jártál erre utoljára.

Kezdésnek mindjárt a cím. Fák között a hold nem lenne jobb? (Tartsunk erről szavazást.)
Utána a történet. Most a kibelezős-vesszőtologatós kritikai részt hagyom, azt elvileg egyszer már átnéztem. Remélem, nem nagy gond, ha ez kimarad. Koncentrálok inkább a történeti részre, mert arról úgysem írok soha.
Rioshi Ya neked nagy mumusod... persze szegény nem tehet róla, hogy olyan karakter, aki valami rendes belépő sztorit érdemel. Azt meg direktben megírni gyakorlatilag lehetetlen, mert a jó történetek mindig akkor születnek, ha az ember nem azt akar írni, hanem hülyül két oldalban a haverokkal. Ez is amolyan Hematith-os lett. A védjegyeid megvannak: időjárással kezdés, amit minden kezdő írónak ellenjavallunk, sok és kötőszó (tényleg sokan vannak), amitől lineáris a történet és az elbeszélés, klasszikus vérfarkas a főszereplő történet, átváltozás, telihold, vér, mocsok, sok-sok öldöklés. Részletes leírások. A legfontosabb hollywoodi dogmák felborítása (kutyát/lovat/gyereket nem ölünk). Nem horror, sokkal inkább darf fanatsy, amivel engem bárki bármikor megvesz bagóért, és képes vagyok a klasszikus vérfarkasok iránti rossz érzésemet is legyőzni. De ennek ellenére... Jó, persze, nem mondhatom, hogy a történet elsikkad, az is van, és azon is van hangsúly, csavaros, történik is valami, mégis a hangsúly a leírásokon nyugszik. Ez nem gond, életszerűtlenebb lett volna, ha oldalakon keresztül szalonpárbeszédeket folytat Rioshi a Severyl fiúval. Ő egy kegyetlen, szótlan bestia, akiből épp kitört a vadállat, noha emberi alakjában is meglehetősen lakonikus fickó. Nem ez a gond. Emiatt látszólag nagyobb szerepet kap az akcióleírás, azon belül is a részletes csataleírás. Talán annyira nem hangsúlyos, csak a kevés párbeszéd, mellette a kevés egyéb cselekmény-elem miatt ugrik ki. Meg persze szépen, aprólékosan kidolgozott harcokat láthatunk, ami akaratlanul is vonzza a szemet.
A történet hát... bárhogy forgatom, azért elég csavaros. Csak mindenre az utolsó két oldalon derül fény, ott állnak össze a szálak, gyorsan lezavarod, Rioshit meg elzavarod. Mondjuk akcióra épülő történetnél nehéz máshogy. Ez akciófilm, dark fantasy akciófilm. (Főszereőben ööö... passz. Valami nagy név.) Ez nem gond, kicsit talán az én logikamán-mesterdetektív lelkemnek kevés, mintha a Sherlock Holmes filmeket látnám. Az is akciós, pedig a könyvek (és a BBC sorozatok) alapján nem ilyet vár az ember. Mégis a maga furcsaságában szerintem zseniális, nagyon érdekes rendezői olvasat. Itt azért nem ennyire erős a helyzet, senki nem várná egy vérfarkastól, hogy pipázva leplezze le a gyilkost, mindössze az elméjét használva derítsen fényt a részletekre. Nem illene még a vörös üstökű alakjához sem a pipa.
Alapvetően jól összerakott, jól megírt történet ez. Én nagobb durranást vártam, minimum nagyregényt... mindent azért nem lehet. :) Valahogy el kell kezdeni, és ideje, hogy Rioshi is elkezdődjön. Mert az egyértelmű, még ha nem is ismerném a szándékaidat, hogy ennek a karakternek folytatása lesz, lazán összefűzött novella-sorozat, önálló elbeszélések képében. És ha már a karakter, akkor szólok azokról is.
Ülnek. Jó, a járulékos veszteség az nincs kidolgozva, de a három fő karakter megfelelő, hiteles. A szerencsétlen, naiv kölyök, aki a bátyját akarja visszakapni. Azt hiszi, keménykedhet. Az erős, tényleg harcban edzett lovag nem egy szépfiú, nem is túl kedves, sőt, rendkívül mocsok módon próbálja megerősíteni az uralmát, és ez átjön. A vérfarkasod meg... vérfarkas, aki nem átváltozott ember a telihold után, hanem inkább vadállat (mikor a prémeknek nekiesik az ügyes), de még van benne emberi. Már ha valaha is volt benne... de az megmarad.

Összességében ez tisztes munka. Mindig van, aki többet, jobbat, regényebbet vár, most én. (Nem, nem folytatást, kit érdekel, hogy végigszaladt az erdőn?) Nem húzom a számat, mert jó lett ez, de a legközelebbi legyen még jobb. (Mondjuk egy kedves karakter cameoja feldobná.)

[Mindemellett imádom és simán megadnám rá az ötcsillagot. Megadjam?]

 

Ó, ki ne hagyjam: azért a hossza... Jelentkezzen a sörért, aki végigolvasva idáig eljutott. :)

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2012-04-30 19:26 Hematith

Hematith képe

 Köszönöm a kritikát:) Most így sikerült, és igen, Rio még vissza fog térni. Talán majd az jobban sikerül.A csillagok meg az olvasókra vannak bízva:)

cs, 2012-05-03 18:40 craz

craz képe

 Kérem a sört. ;)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

p, 2012-05-04 11:15 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A Magyar Posta felháborító hiányosságai közé tartozik, hogy a feladható küldemények között a sör mint külön kategória nem jelenik meg, ennélfogva nem tudom küldeni, de ha találkozunk, természetesen felírtam, fizetem. :)

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2012-05-01 21:10 Kentaur

Kentaur képe

 Nekem kifejezetten tetszik a cím,olyan jó irányú befejezetlenséget sugall,hogy mi is lesz akkor, amikor a fák közül...

Az eleje még amolyan tucatvilágos, de aztán az istenek,a hangulat és a karakter már dob rajta. Nem a legütősebbje, de én örülök,hogy fönn van.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2012-05-03 15:52 Hematith

Hematith képe

 A cím akkor okés (én is így voltam vele). Természetesen nem a legjobb, Vadászót nehéz túlszárnyalnom, de valahol el kellett kezdenem.

cs, 2012-05-03 15:44 Zora

Zora képe
5

Nekem is tetszik a cím, azért is, amit Kenta írt, meg azért is, amiért előre vetíti, hogy mire számíthatunk... vagy inkább összefoglalja...

Hiába, nem rajongok a dark fantasyért, de ami jó, az jó. És ez az. Régi japán hentelős filmre emlékeztetett, mi több, még az elnevezések is szamurájnevekre hajaznak. Nincs időm többet írni, de mindenképpen jelezni akartam, hogy megint megvettél kilóra. :P És mostmár értem az emailcímedet is... :)

------------------------------------------

cs, 2012-05-03 15:55 Hematith

Hematith képe

 Köszönöm:) A hangsúly persze a gyakásra helyeződött (3D-ben ugye:D), a lelki folyamatok valószínűleg elsikkadtak, épp emiatt.

cs, 2012-05-03 18:42 craz

craz képe
5

( az eszméletlen Andorph ennek az állatnak a  hátán előtt feküdt keresztbe fektetve.)

 

Jó volt. :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

cs, 2012-05-03 18:53 Hematith

Hematith képe

 Köszi, és javítom:) A sört Dórinál...

sze, 2015-02-25 20:23 ORK (nem ellenőrzött)

Átolvastam. Majd nyelvi szempontból is átnézem, egyelőre az tűnt fel, jó volt a csavar, de utólag mégis kicsit furcsa számomra... Ha ilyen simán berontott a várba és végzett a várúrral, miért engedelmeskedett neki elsőre?

sze, 2015-02-25 21:00 Hematith

Hematith képe

"Ha megteszed, amit kérek – mondta gúnyos mosollyal arcán –, a környék nem tudja meg, mi vagy. Máskülönben kidoboltatom a falukban, ki hozza vissza nekik állataikat. Tudod, ez mit jelent... hajtóvadászat indul majd utánad. Nincs minden éjszaka telihold, te szörnyeteg!"
Persze a lovag nem tudta, igazából nem egy átlagos vérfarkas.
"A Vérős gyorsan, szenvtelenül mérlegelt. Jólesett neki az a nyugalom, amit a vidéken átélhetett, de az az időszak véget ért. Visszavonhatatlanul: ha felfedezik, vadászni fognak rá, ő pedig kénytelen lesz végezni mindegyikükkel. Egyszerű, tudatlan emberek, de megérdemlik ugyanazt a nyugalmat, mint amelyet Rioshi Ya nyert a közelükben."
Kb. ennyi, ahogy le is írtam a novellában:) A végére meg mindenki egy helyen volt, aki tudott a létezéséről. Nekiállt hát takarítani. Nem olyan ostoba, mint a szörnyek.

sze, 2015-02-25 21:35 ORK (nem ellenőrzött)

Elolvasom még 1X. Ezek a részek megvoltak, de nem teljesen válaszolják meg, miért nem végzett vele mindjárt első alkalommal, utána első este, mikor fenyegetni próbálta? Mindenki egy helyen volt, oké, de másik nemes bátyjának átváltozásával is jelentős kockázatot vállalt, ha másik nemes sejtett valamit, mindjárt hajtóvadászatot indíthatott volna, ahelyett, hogy hozzá fordul segítségért.
Másrészt ha tényleg betör egy várba, akkor az semmiképp nem marad titokban, és mindenképp vadászni fognak egy különösen veszélyes vérfarkasra, nem tudhatta, a zsaroló nem e írta le valahova a pontos információt, szóval nem teljesen értem, miért reménykedett abban, hogy ezzel megoldja a problémát?
Szerintem a biztonságát azzal garantálhatta volna, ha ráveszi a két urat, hogy állítsanak egymásnak csapdát, és úgy végezni mindkettővel az erdőben, akkor el lehetett volna talán tusolni, mi történt pontosan. (Ha marad túlélő, akkor is nagyobb esély arra, hogy nem hisznek neki, dezertáltál és kitaláltad ezt a vérfarkasos mesét, farkasbundás barbárok támadtak, vagy legalább azt, hogy oké erdőben holdfénynél támadtak, de miránk nem jelent fenyegetést, és megnyugodnak kedélyek egy idő után.)

sze, 2015-02-25 22:18 Hematith

Hematith képe

Hát, szerinted:)
Megtehette volna, hogy rögtön lenyom mindenkit, persze. Mégis húzta a dolgot; tudd be az ő hibájának, "hogy nyugta legyen".
Ha a végén nem látják meg, a kutya sem tudta volna, mi támadta meg a várbelieket.
És akkor mi van, ha hajtóvadászatot indít utána az öccs? Maradt volna reménye, hogy megmenti a bátyját? Már ha tudja, hogy Rio fertőzte meg. Amit meg nem tudott.
Kicsit csodálkozom, másnak ez sokkal egyszerűbb volt:)

cs, 2015-02-26 07:51 ORK (nem ellenőrzött)

Nem lehúzni akarom a műved, mert tetszett. :) Viszont azért kukacoskodok úgy, mert a vár megtámadása egy tüskét hagyott bennem. Magam is sokat meséltem vérfarkasos történeteket, World of Darknessben ott kezdődik, hogy átlag katona az eszét vesztve menekült volna előlük, falkában szoktak nyomulni, modern világban legtöbb ember őrültnek tartja, aki holmi természetfelettiekről karattyol, és mégis, vérfarkasok csak végszükségben folyamodnak bizonyos dolgokhoz, ha nincs más megoldás.

1. Ha végén nem látják meg, pont az a lényeg, hogy ha megtámad valaki egy várat, nem lehet arra építeni, hogy majd úgy sem lesz szemtanú.
2. Ha megtalálják holttesteket, akkor nem kell törvényszéki boncmesternek lenni ahhoz, hogy megállapítsák, ezekkel harapások végeztek, nem kardok.
3. Középkorban nem úgy ment a dolog, hogy addig ártatlan valaki, míg nem bizonyítják be egyértelműen a bűnösségét, boszorkányt sem kellett rajtakapni, hogy a seprűn repked. :P Vérfarkas megtámadta a bátyám, puszta véletlenségből itt van a közelben valaki, akiről azt sejtem, hogy vérfarkas. Lehet, hogy ha a fertőző meghal, a bátyám meggyógyul. Egy vérfarkas megtámadta a várat, kik a gyanús alakok a környéken, van itt egy furcsa ember, aki az erdőben szokott mászkálni.

Még egyszer, tetszett a történet, értem, hogy jó kis csavart akartál, amit értékeltem is. :) De ha még tovább folytatnád Rio történetét (el fogom olvasni a Parancsnokot is), szvsz nem árt ha eljut odáig, mikor bölcsebb, tapasztalt lesz, hogy bizonyos képességeit tényleg csak végszükségben használja, és emberként próbálja megoldani, amit csak lehet.

cs, 2015-02-26 15:04 Hematith

Hematith képe

Nézd, ő nem egy WOD vérfarkas. És legfőképpen nem ember. Sose volt az, ezt is olvashattad. És már elég öreg. Megvannak a saját módszerei, amitől nem biztos, hogy eltéríti bárki is.
A vártámadásról beszélsz, de előtte pont te kérdezted, miért nem támadta meg a lovagot mindjárt következő este, miután megzsarolta? Kerülte a feltűnést, próbálta - egy ember élete árán - fenntartani a nyugalmát.
Mindegy. Ahogy a valóságban, a fikcióban is vannak a szereplőknek hibás döntéseik. Így kerek az egész. Elhiszem, hogy te máshogy csinálnád, de a saját novellámban inkább én építem fel a szereplőim személyiségét és mozgatórugóit:)
Örülök, hogy egyébként tetszett, és tudom hogy nem lehúzni akartad, de én itt befejezném a magyarázkodást, így is sok már. Szvsz. Mindent, amit akartam, megtalálsz a novellában:)

cs, 2015-02-26 16:52 ORK (nem ellenőrzött)

Persze a te műved, te sztorid, te karaktereid, ő döntéseik, és elnézést kérek az akadékoskodásomért.

Elhiheted, hogy magammal, (meg más regényekkel szemben) is hasonlóképp akadékoskodok (ha történet elég fontos a számomra), oké elsőre ez a sztoriszál jónak tűnik, biztos, hogy másodjára sem veszek észre semmi lyukat a cselekményben?

cs, 2015-02-26 16:53 Hematith

Hematith képe

Elhiszem:))
Hidd el, én is épp eleget agyalok rajtuk. Tanúim is vannak rá. A lyukak meg nem mindenkinek lyukak, de ez így szép.

cs, 2015-02-26 18:41 ORK (nem ellenőrzött)

Oké, remélem nem esett sértődés. ha mégis elnézést kérek.
Belevetem magam a Parancsnok olvasásába. :)

cs, 2015-02-26 18:52 Hematith

Hematith képe

Dehogyis, dehogyis. Csak ez még eltartott volna egy ideig, azt hiszem:)
Jó olvasást, minden jót!

szo, 2015-10-31 07:46 Roah

Roah képe
5

2012-ben….

https://www.youtube.com/watch?v=doW9tkYVfMo

*„A vihar kiadta dühét és odébb állt, csupán a friss zivatar-illat és a fák, bokrok leveleiről csöpögő víz őrizte az elemek tombolásának emlékét.”

A folytatásban…

https://www.youtube.com/watch?v=_8TOgOtu6lo

**„Rioshi Ya összezárta állkapcsát a pribék vállán. Fogai szétroncsolták a kulcscsontot, a lapocka felső ívét és beleszaggattak a hátizmokba. A vérfarkas hörögve megrázta a testet, mint a kutyák a jutalmul kapott, zsíros koncdarabot: a gerinc éles hanggal roppant el, és megfagyasztotta a vért a támadók ereiben. A szörny kihívóan feléjük köpött egy húscafatot.”

A történetben...

https://www.youtube.com/watch?v=v7H0Tx7nRPk

***„– Mi ez a bűz? – fintorgott.
– Bevizelt, uram – felelte a nagydarab kínzómester, és lazított a fogoly kötelékén. – Gyakran megesik azoknál, akik nem szokták a vallatást.”

*Szóval lehet ezt jól csinálni. Az időjárás jelentéses kezdést; számomra bebikázta az olvasás lendületét.

**Nem ragozom túl, Hematith. Ezt a jelenetedet láttam is.

***Azt hiszem, az egyik legjobb párbeszédeid vannak ebben a novellában.

Ha nem Karcolaton lennénk, itt abba is hagynám a kommentelést. De ez a Karc. Kötelességem valami segítőt is írni, az nem baró, hogy csak gondolok egyet, és éhgyomorra azonnal valami fantasyt kell olvasnom a reggeli tejeskávé mellé. Az elején sokat kettőspontozol. Közel vannak egymáshoz a kettőspontos mondatok. Lehet, hogy tovább is, de addigra annyira belemerültem az olvasásba, a világba, hogy vagy nem vettem észre, vagy nem érdekelt.
Ez a történet állatira tetszett, Hematith! Nem szokásom köszöngetni, meg ilyenek, tudod, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben, de ez most kivételt képez. Köszönöm.

A végére meg, ha már az élmény ily’ hatással volt rám, hadd csenjem el Dóra hozzászólásának két sorát:

„…a főszereplő történet, átváltozás, telihold, vér, mocsok, sok-sok öldöklés. Részletes leírások. A legfontosabb hollywoodi dogmák felborítása…”

Mást én sem tudnék írni róla; nagyon tetszett! :))))

A műfaj rajongóinak, kedvelőinek, szívből ajánlom ezt a novellát. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2015-10-31 13:13 Hematith

Hematith képe

Jé, mik nem kerülnek elő...
Köszönöm, hogy köszönöd, és hogy a bakik ellenére hatással volt rád. Némelyik novellámon még mindig érződik a Raoul Renier-hatás - Kornya Zsolt kettőspontokkal, pontosvesszőkkel kel és fekszik. Ha azt is hozzávesszük, hogy Rioshi Ya a legrégebbi karakterem - semmi közöm nem volt még az internethez, mikor megszületett, szép idők voltak -, talán érthetőbbek a hibák. Arról nem is beszélve, hogy negyedjére írtam újra ugyanazt a történetet.
A műfaj kedvelőit én is bátorítanám, tegyenek próbát, bár sokakat elriaszthat a főszereplő és a világ személye:megint egy vérfarkas a sok közül, megint egy fantasy a sok közül... Azért hátha. Tudom, hogy két irányba haladok novellák terén; ez a kevésbé kedvelt.
Nagyon jólesett, hogy előkerested, köszönöm:)

szo, 2015-10-31 18:05 Gitáros

Gitáros képe
5

Abszolút nem az én műfajom, de elolvastam, és tetszett.
Az elején megijedtem a hosszától, de aztán tovább és tovább olvastam, utána pedig már nem is foglalkoztam a terjedelemmel, mert belefeledkeztem a történetbe.
Egy észrevételem lenne, mégpedig az, hogy a legvégén egy picit leül a sztori, túl sok a magyarázkodás, az összefüggések, a háttér megvilágítása.
Tudom, hogy erre szükség van, de talán egy picit rövidebben is meg lehetne oldani.
El fogom olvasgatni a többi írásaidat is, mert tetszik a stílusod, és érezhető a műfajban való jártasságod.

Miki

szo, 2015-10-31 19:15 Hematith

Hematith képe

Köszönöm.
Lehet, a végén tényleg leül; látszik, mi az, amiben még nincs jártasságom. Épp ezért tanácsot is kérek: Te hogyan oldod meg a hasonló lezárásokat? Rövidebben, azt értem. Mindamellett zavarhat az is, hogy a gyakós fantasy nem fér össze a történet végi mesélős-kibontós írásokkal. Az ember mindig kísérletezik.
Egy picike dolgot hadd kérjek még. Ha el lehetne hagyni a hsz-eidnél ezt a mókás keretet( én-nem-szeretem-a-fantasyt-hosszú-volt-elolvasom-a-többi-írásodat-is), az rendkívül üdítő volna. Harmadjára-negyedjére is tudomásul vettem, hogy nem szereted a fantasyt, és hogy hosszú volt. Ezúttal is értékelem a szándékot, hogy elolvasod a többit is, de... megértettem, na:)

szo, 2015-10-31 22:37 Gitáros

Gitáros képe

"Ha el lehetne hagyni a hsz-eidnél ezt a mókás keretet( én-nem-szeretem-a-fantasyt-hosszú-volt-elolvasom-a-többi-írásodat-is), az rendkívül üdítő volna."

Értettem! Velem lehet beszélni.
Ennek jegyében tehát nekirugaszkodom még egyszer:

Tulajdonképpen rájöttem, hogy bizony, észrevétlenül megszerettem a fantasy-t. Mondhatni, "rákaptam az ízére". Ez az írásod egyáltalán nem volt hosszú, nagyon szívesen olvastam volna még tovább.
A többi írásodat eszem ágában sincs elolvasni, elvégre nem lopom én az időmet!
(Így nagyjából oké?...:)DDD

Miki

szo, 2015-10-31 22:53 Hematith

Hematith képe

Humoros, abbiza. Én viszont komolyan kértem:)

v, 2015-11-01 00:30 Gitáros

Gitáros képe

Oké, ezentúl elhagyom a hsz-eimnél a "mókás keretet".
Még mindig jobb, mintha a járókeretemet hagynám el...:)

Miki

szo, 2015-10-31 20:25 AvatáR

AvatáR képe

De jó ez a cím. Én miért nem tudok ilyet? :(

"A két legerősebb harcos a Türelem és az Idő"

szo, 2015-10-31 20:34 Hematith

Hematith képe

Szuper, hogy tetszik. Ne aggódj, neked is biztosan lesz majd több jó címed is.
Egyébként én kifejezetten béna vagyok címadásban, ez egy szerencsés találat volt.