Kék pokol

A fájdalomra ébredt.
Időbe telt, míg felfogta, hol van. Karja teljesen elzsibbadt a kötél szorításában, de a tény, hogy nem tud mozdulni, jobban kínozta. Kellemetlen szag ülte meg a levegőt, amely leginkább valami nyirkos, penészes szövetre emlékeztetett. A férfi belehunyorított az üreget borító homályba, miközben megpróbálta kiszabadítani magát, de nem sokat látott.
Támadói alaposan megkötözték. Láthatóan tartottak tőle: erre utalt kapkodásuk és állandó, felesleges locsogásuk. Pedig a jellegtelen külsejű, alacsony férfi nem látszott veszélyesnek. Seszínű haja, vékony szája, nagy, szürke szeme semmiféle fenyegetést nem sugárzott, mégis úgy kezelték, mint valami veszélyes ragadozót.
Vártak rá, tudták, mikor érkezik, így azonnal lerohanhatták. A mocskos, ösztövér alakkal, aki érkezésekor fogadta, rövid úton végeztek. A nyomorultnak nem volt esélye két felfegyverzett, maszkos harcossal szemben. Három lövést kapott a mellkasába, egyet a fejébe.
Őt nem ölték meg. Ehelyett leteperték, megrugdosták, aztán gyors tanácskozást követően egy barlangba hajították. Napkeltét emlegettek és erősítést. Egy harmadik személyről is szó esett, aki nagyobb tudású náluk, és tud majd segíteni. Nem foglalkoztak azzal, foglyuk mennyit hall. Vagy nem feltételezték róla, hogy érti a nyelvüket, vagy tudták, már nem adhatja át senkinek megszerzett tudását.
Hátára gördült, és felnézett a sötét mályvaszínű égre. Nem fog megkötözve, tétlenül várni reggelig!. Hemperegni kezdett a földön, hátha kezébe akad egy élesebb kődarab, esetleg fémtárgy, amivel elvághatja a kötelet.
Végül egy üvegcserép mentette meg attól, hogy hajnalig a földön forogjon. Hálásan megmarkolta a recés szilánkot, majd egy percig csak feküdt a testét körbefolyó félhomályban. Amíg várt, hogy csillapodjon a zihálása, álmára gondolt.
Míg a zuhanástól eszméletlenül hevert, lelke egy másik földön járt, a tűz birodalmában. Fű helyett lángnyelvek hajladoztak az izzó talajon, a fák koronái hatalmas máglyákként ontották magukból a fényt és a hőt. A férfi érezte hevüket a bőrén, mégsem zavarta. Ellenkezőleg: béke töltötte el, mintha egy hosszú utazás után tért volna haza. Lényének egy része tudta, álmodik csupán, de felébreszteni már képtelen volt.
Belegázolt egy olvadt fémmel teli tóba, és alámerült. A fénylő, folyékony anyag elborította, óvón körbeölelte, mint egy páncél. Olyan nyugalom és biztonságérzett töltötte el, hogy soha többé nem akart kilépni a partra, vagy a valóságba, ami az ébredés után várta.

Teljesen besötétedett, mire sikerült elnyiszálnia a kötelet. Úgy gondolta, a végére vaksötétben fog kínlódni, de ahogy szeme alkalmazkodott a barlang fényviszonyaihoz, meglepő felfedezést tett.
Halvány, kékes fény szivárgott a barlang déli falából.
A látvány hatására még jobban igyekezett. Sietségében több vágást is ejtett a kezén, de felfokozott lelkiállapotában nem érezte a fájdalmat. Lerázta magáról a vékony, erős kötélszálakat, majd megpróbált lábra állni. Nem sikerült: tagjai annyira elgémberedtek, hogy csak ostoba, térden-kézen való mászásra tellett az erejéből. Combtövébe minden mozdulatnál belenyilallt a kín. Valami elmozdulhatott a testében, talán a medence vagy a combcsont. Nem állt le, tudta, mozognia kell, hogy visszanyerje uralmát a saját teste felett.
A barlang nem lehetett természetes képződmény. Erre akkor jött rá, mikor közelebb ért a falakhoz. A kék derengésben jól látszottak a sarkok, szögletes kiugrók, néhol egy-egy vezeték drótja is kilógott a piszoktól fekete, érdes felületből. Elkeveredve a törmelékkel műanyagdarabkák és rozsdás fémdarabok hevertek a földön.
A déli falról kiderült, valójában egy ajtó, masszív, valaha gépezet nyitotta-zárta, kétszárnyú monstrum. Egymásra csúszó, vastag acéllapok alkották, amiket jókora szegecsekkel fogattak össze. Bármilyen erősnek készítették azonban, valami szörnyű erő mégis szétválasztotta a két ajtószárnyat: lábnyi széles, ferde rés tátongott közöttük.
A férfi ebbe a résbe kapaszkodva húzta fel magát álló helyzetbe. Az ajtó mögött folyosó húzódott, mennyezetén egyenlő távolságban kék fényű lámpák égtek, éteri hangulatot kölcsönözve a csupasz fémfalaknak. Mintha egy vízzel teli medence aljára lesett volna be.
A férfinak egyáltalán nem tetszett a látvány. Önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét, annyira erős volt az illúzió. Választása azonban nem maradt, hacsak az nem, hogy tovább ül a sötétben, és megvárja támadóit. Átnyomakodott a két ajtószárny között. Vékony alkat lévén nem okozott neki nehézséget a mutatvány, azt pedig nem bánta, hogy kockás ingén rozsdacsíkokat hagy a lassan pusztuló fémfelület.
Mintha egy másik világba lépett volna át. Nem tudta, melyik a jobb: a sötétség, amit maga mögött hagyott – azt legalább ismerte –, vagy ez a "kék birodalom".
A fény csak arra volt elég, hogy kivehesse a körvonalakat, esetleg észrevegyen egy tárgyat, mielőtt beleütközik. Ráadásul a lámpák némelyike már pislákolt – ki tudja, a létesítmény automatikája milyen régen állt át a vészvilágításra. A férfit szorongása ellenére is szomorúsággal töltötte el a hely elhagyatottsága.
Beljebb óvakodott. Vászoncipőjének talpa alatt csikorgott a törmelék, és a falnak támaszkodó jobb keze alatt is vastag porréteget érzett. Fejének magasságában félrecsúszott panelek lógtak hatalmas bogarakként, feltárva a régen mögöttük rejtőző cső -és vezetékrendszert. Az idegen megborzongott, de nem csupán az este nyomában lopódzó hűvös szellőtől, ami utat talált a föld alá.
Mielőtt útnak indult volna, igyekezett minden információt összegyűjteni a Peremvidékről. Ahogy egyre több és több tudás birtokába jutott, úgy érzett egyre erősebb késztetést, hogy felfedezze magának a puszták, dombságok, romok kaotikus egyvelegét. Voltak, akik saját példájukat ecsetelve buzdították; akadtak, akik éppen ellenkezőleg, megpróbálták eltéríteni szándékától. És voltak olyanok is, akikről soha többé nem hallott, miután a Peremvidékre utaztak.
Egyikük sem befolyásolta igazán. Mindig ő maga döntött a tettei felől.
Előzetes kutatásának köszönhetően ismerte a területet uraló, kisebb-nagyobb frakciókat, egymáshoz való viszonyukat, sőt azt is gyanította, őt melyik csoport tagjai támadták meg. A bunkert nem hozta összefüggésbe velük: tudta, a Peremvidéken számtalan titkos vagy feledésre ítélt földalatti létesítmény található. Annyira nem tartotta ostobának a két fegyverest, hogy feltételezze, pont egy helyőrségük közelében hagyták magára. Egyszerűen szerencséje volt, máskülönben próbálkozhatott volna a gödör omladékos falával.
Persze azt sem tudhatta, odalent mi vár rá.
Az elbeszélések alapján felvázolta magában a bunker térképét. Több kisebb szobára számított, más-más rendeltetéssel: pihenő, étkező, készenléti helyiség, fegyvertár. Gépterem, ahonnan a vészvilágítást is életben tartó energia érkezett. Mindez valószínűleg egyetlen széles folyosóval összekötve. Semmi felesleges kitérő – katonai célokat szolgáló, abszolút gyakorlatias építésű földalatti állás. Természetesen több kijárattal, mert nem tudott elképzelni egy menekülő útvonal nélküli harcbázist.
Vajon miért hagyták el mégis? Valami, valakik megrongálták a bejárati ajtót, pedig ahhoz ránézésre is tekintélyes erőkifejtésre volt szükség. Ennek nyomát látta a folyosón. Ahogy azonban tovább haladt, elmaradtak a sérülések, csak néhány vibráló lámpa keltett olyan érzést, mintha a falak rá akarnának omlani.
A bunker rejtélyén töprengett még akkor is, amikor meglátta a padlón vonagló árnyat. Meglepetésében felkiáltott, majd hátraugrott. Kis híján elesett, mert le sem vette a szemét arról a sötét, hosszú árnyékról, ami az előbb a lába felé kapott.
Hosszú másodpercekig csak állt, hátával a falhoz lapulva, és bámulta azt a valamit. Végül úgy tűnt neki, bármi is legyen az, már nem mozog. Akkor közelebb araszolt, óvatosan lehajolt és megérintette.
Egy egyszerű, közönséges vascső volt az.
A férfi megrázta a fejét. Az utazás, megérkezése a Peremre és utána a támadás a kelleténél jobban kimerítette. Hallucinált. Ráadásul az a fény... megőrjítette. Maga elé emelte kezét: a világítás miatt úgy nézett ki, mint egy vízihulla. Felkapta a csövet – csuklónyi vastag, primitív, de jól markolható fegyverre tett szert –, és kicsit bátrabban folytatta a felderítést. A fáradtság hullámokban tört rá, és most már igazán fázott. Találnia kellett egy üres szobát, ahol megpihenhet.

Pár lépés után végre egy ajtó törte meg a fal monoton simaságát. Az idegen reménykedve nyitott be rajta: talán a helyiségeket nem azzal a förtelmes kék fénnyel világítják meg... Csalódnia kellett. Közvetlenül a mennyezet alatt, egyenlő távolságra egymástól, dróthálóval védett, tengerszín égők derengtek. Közöttük néhány légkeverőt helyeztek el: a hajlított propellerszárnyak lustán forogtak, éppen csak annyira, hogy biztosítsák a levegőáramlást. Fűtőtestek simultak a falhoz, szelvényezett testük azonban réges-rég kihűlt már.
Megtalálta az öltözőt. Keskeny szekrények sorakoztak egyenes vonalban, mint szögletes robotkatonák, tetejükön zúzmarásan csillogott a fémpor. Egy-két fából készült, fémlábakkal ellátott pad is helyet kapott közöttük. A sima deszkákon rongyok, bakancsok, apróbb használati tárgyak hevertek. Mintha a bunker állományának sietve kellett volna elpakolnia.
A férfi minden szekrényt átvizsgált. Talált egy szürkésfehér színű overallt és egy bakancsot. Mindkettőt azonnal felvette, mert vászoncipőjében, egy szál ingben már igencsak érezte az éjszaka hidegét. Más használhatóra nem akadt, de nem is várt többet. Így is hálás lehetett szerencséjének. Fájlalta, hogy tűzgyújtó alkalmatosságot nem hagytak hátra, de azzal bíztatta magát, hogy csak napkeltéig kell kibírnia fény és meleg nélkül.
Üvegezett, tetején és alján szellőzőlyukakkal ellátott ajtót vett észre, amint megkerülte a néma sorokat. Nem volt benne biztos, hová vezet, de úgy döntött, próbát tesz vele. Talán egy lépcsőházba érkezik, amin át kijuthat, vagy valami raktárba, és tovább bővítheti felszerelését... Hirtelen emberfejnyi fekete paca ugrott fel az egyik szekrény oldalára. A férfi pontosan nem tudta kivenni a körvonalait, csak gusztustalanul remegő fekete tömegét látta. Undorában és félelmében teljes erejéből lecsapott.
A vascső hatalmas csattanással vágódott a tárolónak, alaposan behorpasztotta az oldalát, másban azonban nem tett kárt. A pacának nyoma veszett, és a férfi rémülten ébredt rá, valószínűleg ugyanúgy képzelte az egészet, mint előtte a vascső mozgását.
Előrehajolt és megpróbált úrrá lenni remegésén. Hányinger tört rá, egy pillanatra elvesztette irányérzékét is. Ezeket a tüneteket már nem hagyhatta figyelmen kívül. Rosszullét, ismétlődő hallucinációk... A pánik alattomosan szivárgott be tudatába.
Beteg lenne? Lehet, elkapott valami Peremvidékre jellemző fertőzést; igazából nem gondolt rá induláskor, hogy szüksége lehet bármiféle védelemre. Sosem volt ilyen gondja, bárhol is járt. Mélyeket lélegezve leküzdötte a hányingert és a kezdődő pánikrohamot. Feje fölé emelte a vascsövet, aztán baljával lenyomta az üvegajtó kilincsét.
Sárga csempével borított terem tárult eléje. Nemcsak a padlót, a falakat is négyszögletes, mostanra sok helyen törött, repedezett kerámialapokkal fedték be. Fejmagasságban tükröket fúrtak fel, alattuk piszoktól fekete porcelánmosdók kuporogtak.
Megint elszámította magát. Nincs lépcsőház, nincs vészkijárat, csak egy rohadt fürdő. A férfi lassan elfordult: az ajtó mellett betonlapokkal elválasztott tusolókat látott. A levegőben még ennyi idő eltelte után is nedvesség érződött.
Kelletlenül beljebb lépett. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy átvizsgálja ezt a helyiséget, de reménykedett abban, hogy talál még olyasmit, amit felhasználhat. Végigsétált a mosdók előtt, de semmit nem látott, csak a rozsdás csaptelepek törték meg a porcelán simaságát. A tusolók sötéten és barátságtalanul ásítottak feléje, feltárva neki kopár gyomrukat. Nem akart tovább kutakodni. Két kézzel megtámaszkodott az egyik mosdókagyló szélében, és csalódottan belebámult az afölött terpeszkedő, vakfoltokkal tarkított, koszos tükörbe.
Az egyik zuhanyrózsa elmozdult a háta mögött. Tisztán látta a tükörben. Még a rozsdás fém nyikorgását is hallotta.
Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a rémülettől, aztán jó erősen megrázta a fejét. Nem, nem láthatja, amit látott! Ez csak egy újabb hallucináció. A következő pillanatban az előtte lévő csaptelep elkezdte okádni magából a rozsdás, undorító szagú vizet. Aztán a második, a harmadik... A férfi tudta, képtelenség, amit tapasztal, de az érzékei ellen nem tehetett semmit. Lekapta kezét a mosdóról, vascsövéért nyúlt, majd sebesen botladozva kihátrált a fürdőből. Nem mert hátat fordítani a tükröknek, hátha valamelyikből kilép a hasonmása és űzőbe veszi.
Addig hátrált, míg fel nem bukott az egyik ferdén álló padban. Csúnyán beverte a fejét, de legalább kizökkent állapotából. Felnézett: az üvegezett ajtó szélesre tárva gúnyolta őt. A fürdőhelyiségből víz nem, csak halotti csend és állott bűz áradt.
Természetesen.
Ez a pokol, gondolta a férfi, mielőtt lehunyta a szemét.

Denevérekkel hadakozott, amik ugyanolyan kék színben ragyogtak, mint a vészvilágítás. Alig látta őket, csak a bőrszárnyak suhogása alapján sejthette, merről támadnak. Ő egy fáklyával védekezett ellenük. Amelyik lényt eltalálta, az sárga lángokba öltözve zuhant a padlóra. Végül azonban sikerült átjutniuk a védelmén, és apró, hegyes fogaikat a nyakába, szemébe, nyelvébe mélyesztették.
A saját ordítására riadt fel.
Nem akart elaludni, de a képzelgések és a rémület úgy elcsigázták, hogy egyszerűen leragadt a szeme. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el.
Erősen csengett a füle, mintha valami nagy zajt hallott volna az előbb. Igaz, kiabált álmában, de nem hitte, hogy ez váltotta ki a tünetet. Egy percig hallgatózott, de a bunker csak némasággal válaszolt.
Egészen addig, míg meg nem mozdult.
Erősödő morajlás, görbülő fém nyögése, és valami kellemetlen, súrlódó zaj tört át a bunkerre rakódott csenden. A férfit padlóhoz szegezte a rémület. Földrengés? Ha igen, akkor nagy bajban van. Tehetetlenül várt, közben úgy érezte, meghajlanak körülötte a fémfalak.
Végtelennek tetsző, félelemmel teli várakozás után megszűntek a zajok. Az idegen erőt gyűjtött és kisántikált az öltözőből.
Meglepetésére semmi jelét nem látta az esetleges földrengésnek. A lámpák némán, hidegen égtek a mennyezeten, a falak ugyanolyan egyenesen álltak, mint a zajkavalkád előtt. Talán csak a levegőben kavargott több por. A férfi alig merte elhinni, hogy nem szakadt rá az egész komplexum. Gyomrában nem engedett ki a görcs: újból csak hallucinált? Végigsimított bőrén. Tüzelt a forróságtól, ő mégis reszketett. Most már biztos, hogy elkapott valami betegséget.
Folytatta felfedezőútját a kísérteties, kék szellembirodalomban. Többször látott alakokat elsuhanni maga előtt, de most már nem hitt a bizonytalan körvonalú látomásoknak. Tenni nem tudott állapota ellen, megpróbált hát alkalmazkodni hozzá. A vascsövet lassan inkább mankónak használta, mint fegyvernek.
Megtalálta az étkezőt, ennivalót azonban nem lelt benne. Az éhség tompa nyomássá szelídült a gyomrában, így már nem törődött azzal, hogy a rozsdamentes acél asztalt és a műanyag szekrényeket üresen találta. Egy késnek örült volna, de a néhai lakók nem hagytak hátra ilyesmit: egy-két félredobott tányér árválkodott csak az asztal alatt.
A fegyvertárba be sem jutott. A kettős vasalású ajtót vagy bezárták, vagy a zárszerkezet automatikája mondott csődöt. Mindenesetre meg sem moccant, bárhogy erőlködött. Nem volt benne biztos, hogy kezelni tudott volna egy fejlett peremvidéki lőfegyvert, de nyugodtabbnak érezte volna magát a birtokában. Végül meggyőzte magát, hogy a raktár minden bizonnyal üres – tényleg ostobaság lett volna, ha pont a fegyvereket hagyják hátra –, és bosszankodva tovább bicegett.
A bunker építői szerencsére nem egy labirintust hoztak létre, különben menthetetlenül eltévedt volna. Állapota és a bizonytalan, számára rendkívül ellenszenves fény miatt idő -és térérzéke egyre csak romlott. Lassan értelmét vesztette, miért menekül, mennyi ideje van még hajnalig. Érzékelése a lépésekre, a vascső kopogására szűkült. A kék derengés ködként borult rá, süketté, vakká tette.
Annyit azért még felfogott, hogy elérkezett a támaszpont alighanem egyetlen T elágazásához. Az új élmény tisztított valamelyest tudatán.
Felemás érzésekkel telve vizsgálgatta a bal oldali járatot elzáró, hatalmas földhalmot. Részben örült, hogy talán mégsem hallucinált az öltözőben – bár a nyomok arra utaltak, az omlás régebbi, most már lehetségesnek tartotta, hogy hasonló bármikor megtörténhet –, részben megrémült, pánikba esett. Könnyen lehet, hogy a görgeteg elzárta az utat, amin át kijuthatott volna a felszínre. Akkor pedig nem sok választása maradt: vagy megteszi az utat visszafelé, és próbát tesz a gödör falával, vagy ott helyben lefekszik meghalni.
Feljebb mászott az omláson. A barnás-feketés földtömegből tárgyak meredtek ki, azokba kapaszkodott. Egy ajtó sarka, egy szék gumival fedett végű fémlába, kiszakadt panelek, egy-egy vastagabb vezeték nyújtottak kapaszkodót neki, de így sem jutott magasra. Mindössze annyit sikerült megállapítania, hogy a folyosó járhatatlan. Visszabukdácsolt a fémpadlóra, és próbát tett a T betű másik szárával.
Amit ott talált, sokkal különösebbnek hatott, mint bármiféle omlás.
Kétembernyi átmérőjű, szabályos kör tátongott a folyosó mindkét falában. A férfi megtapogatta a bal oldali nyílás peremét: recés, de máskülönben egyenletes felületet érzett, mintha csak fűrésszel vágták volna ki. A föld és a fémdarabok kaotikus halmazként terültek el a padlón.
Valami úgy tört keresztül a több hüvelyk vastag fémen, mint egy kopott lepedőn. Keresztülzúdult a folyosón, aztán a másik oldalon távozott. Talán ez volt az ok, amiért kiürítették a bázist. Akik betörtek ide, bizonyosan rendelkeztek megfelelő arzenállal – ha olyan gépezetet építettek, ami át tudta törni a falat, pár lőfegyvert igazán nem eshetett a nehezükre előállítani.
Az idegen előrébb lépett. A falak sebei ősi barlangnyílásokként bámultak rá, félig eszméletlenül is érezte a fenyegető sötétséget, amit mélyükről árasztottak. Hirtelen nem akart tovább a két lyuk között álldogálni: egy pillanatra rátört az érzés, hogy a faltörő gépmonstrum még mindig erre jár, és ő pont az útjába tévedt. Erőt vett magán, hogy mozduljon, ekkor azonban a kezében tartott vascső, amivel a padlót tapogatta maga előtt, valami fémesnek ütközött. A férfi lehajolt, hogy lássa mi az. Ha egy nagyobb szilánk a falból, annak még hasznát is veheti kés helyett.
Hosszúkás, ellipszis alakú tárgyat emelt fel a padlóról. A gyenge, kék fényben nem tudta megállapítani, milyen színű, formájáról is inkább az ujjaival győződött meg. Azt is érzékelte, hogy a felületét hosszanti irányban egyenetlen vonalak borítják. Az anyagát tekintve elbizonytalanodott: a fém és az üveg furcsa ötvözetének mondta volna. A peremvidéki technológia tehát fejlettebb, mint mesélték... Ilyet rendkívül nehéz előállítani. A tárgy homorú oldalára erős szagú, faggyúszerű kence tapadt, ragasztónak, vagy gépzsírnak tűnt. A férfi nem tudta biztosan, de nem is igazán érdekelte. A különös tárgy – meglazult páncéldarab lehetett, amit a faltörő gép hullajtott el – túl súlyos, túl idomtalan volt ahhoz, hogy hasznát vegye. Visszaejtette a padlóra, és végre maga mögött hagyta a falakba vágott, nyomasztó lyukakat.

Utoljára a gépház maradt. A hatalmas fémajtó, amit a folyosót lezáró falba építettek, könnyen nyílt, mögötte ráakadt ha nem is az élet, de az aktivitás utolsó nyomaira a bázison. A létfenntartó gépek nem álltak le, mikor vészhelyzeti státuszba állították a rendszert. Halk, egyenletes zúgással dolgoztak, csak az egyik fal mellett terpeszkedő gépóriásban kattant időnként egy relé.
A férfi hatalmas megkönnyebbülésére a lámpák vörösen világítottak a teremben. Végre nem érezte úgy, mintha a tenger fenekén járt volna. Körbesántikálta a gépekkel telizsúfolt helyiséget. Felkapaszkodott a létrákon, amik a halott gépek vezérlőfalaihoz vezettek, belebámult a feneketlennek tűnő szerelőaknába, és átkutatta az üvegezett falú ügyelőfülkét is. Szorongása egyre nőtt, a végén már alig kapott levegőt a rémülettől. Leroskadt egy acélrácsokból hegesztett lépcsőre és görcsösen megkapaszkodott a keskeny korlátban. Felnézett a terem sötétségbe vesző, távoli mennyezetére.
Vége. Nincs kiút, nincs menekülő járat, a patkány nem juthat ki a csapdából. A szabadba vezető utat valószínűleg az omlás másik oldalán találta volna meg, már ha megtalálta volna egyáltalán. Mindegy. Testi, lelki, szellemi ereje egyaránt elfogyott. Semmi esélyt nem látott arra, hogy megérje a hajnalt. Ha kijutott volna a föld alól...
Összerándult, ahogy lázas elméjében felvillant egy lehetséges megoldás. Felhúzta magát és tekintetét a gépterem nyitott ajtajára szegezve kifelé indult. Sietségében majdnem legurult a lépcsőn, csak a vascsővel sikerült megtámasztania magát az utolsó pillanatban. Felsértette a kezét, de észre sem vette a sérülést. Egyre csak a falakban tátongó nyílások jártak az eszében.
Az a valami betört a bunkerbe. Honnan érkezett, és hova tűnt dolga végeztével? Visszatért egy másik bázisra, irányítóinak, a bunkerlakók ellenségeinek otthonába? Így kellett lennie! Akkor viszont azok a járatok talán kivezetnek a felszínre, egy dokkolóba vagy műhelybe. A férfi hajlandó volt akár kilométereket is botorkálni azért a "talán"-ért. Bármit megtett volna, csak elhagyhassa a helyet, ami lidércfényes folyosójával, helyiségeivel megalázta, hitegette, és kis híján az őrületbe taszította.
Bátorsága jócskán megfogyott, mire visszaért a falakba vágott két körhöz. Az idegen füstnek érezte a sötétséget, ami kiáramlott a lyukakból és magába akarta szippantani. Kétségbeesetten felnyögött. Ha most nem indul el, örökre a bunker foglya marad. Fellépett az egyik nyílás peremére, majd óvatosan, tapogatózva belemerült az ismeretlen járat sötétjébe.
A vészvilágítás kék derengése másodpercek alatt elmaradt mögötte, onnantól kezdve csak kezére és lábára hagyatkozhatott. Orrát eltömítette a nyers föld szaga, amibe égés és valami szerves anyag erős, fojtó bűze is keveredett. A férfinak fogalma sem volt arról, mi várhatja a sötétben, mivel találkozhat. Egyetlen gondolatba kapaszkodott görcsösen: a járatnak ki kell vezetnie a felszínre! Gyökerek súrolták, legalábbis azoknak gondolta őket.
A furcsa bűz erősödött, de nem csupán ez zavarta. Perceknek kellett eltelnie vak, néma vánszorgásban, mire agya gondolattá formálta érzékeinek jelzését.
Nem fázott többé, sőt, ami azt illeti, egyre inkább kimelegedett. A támaszponton kifejezetten hűvös volt – az elkapott betegség miatt amúgy is rázta a hideg –, a járatban azonban megváltozott a helyzet. Igaz, ha mélyebbre hatolt volna, fokozatosan nőtt volna a hőmérséklet, de nem ilyen arányban. Földalatti hőforrás? Természetes vagy mesterséges? Megpróbált gyorsítani a tempón, de ez nem ment könnyen. Érezte, ahogy a mocsok lepereg az ujjairól, és behullik az overallba. A veríték már átáztatta ingét, haja pedig mocskosan, csatakosan lógott az arcába, úgy kellett néha egy ingerült kézmozdulattal félresepernie.
Bűz és hőség. A teljes sötétségben képek ugrottak eléje, kibomlottak, mint a virágok, eléje tárták magukat. Gigantikus keltető, egy más helyen, más időben. Hártyás héjú tojások, amikben már mozgolódik az új élet. Vakon kalimpáló újszülöttek, szemük még zárva, de állkapcsukban már ott fénylenek a pici, tűhegyes fogak... Nem! Az nem a Peremvidéken történt! A férfi megrázta fejét. Bármire is próbálta figyelmeztetni a tudatalattija, rossz módszert választott. Egy régi emlék nem fogja megállítani. Inkább...
Ropogás szakította darabokra a képeket a hozzájuk csapódó gondolatokkal együtt. A férfi előtt tíz-húsz méterrel mintha egy óriási csörlőt hoztak volna működésbe. Fém csikorgott, pattant, ropogott fémen, mindehhez pedig ugyanaz a súrlódó hang társult, amit az ájulása után is hallott. Az idegen izgatottan bukdácsolt előre. Ha ott gépek működnek, az üzemeltetőiknek is a közelben kell lenniük.
Hirtelen csend támadt, súlyos, nyomasztó csend, illett a föld sötétjéhez. Aztán iszonyatos bődülés harsant fel, erejével fellökte a férfit, és bíbor fájdalom-pacákat villantott fel szeme előtt. Az addigi bűz semmiségnek tűnt ahhoz képest, ami ellepte: rothadó állati tetemekkel zsúfolt, forró levegőjű sírboltnak lehetett hasonló szaga.
A férfi felsikoltott, de hangja elveszett a véget nem érő hangorkánban. A vascső kihullott kezéből, és hiába kapkodott utána a sötétben, többé nem találta. Pár másodpercnél több ideje amúgy sem maradt, hogy meglelje. Gigászi tömeg mozdulását érezte maga előtt, valamit, ami lassan mozdul, de ha lendületet vesz, mindent elsöpör az útjából. Nem egyenesedett fel, négykézláb próbált minél gyorsabban visszamenekülni a bázisra. Közben egyetlen szó, egyetlen gondolat lüktetett gyulladt sebként az agyában.
Él! Él! Él!
Egy szempillantás alatt megdőlt minden elmélete a néptelen bunkerről, a támadókról, az állítólagos faltörő gépről... Nagyot tévedett, amikor megbízott a Peremvidékről szerzett információiban. Azokban egy szó sem esett föld alatt járó, hatalmas lényekről, amik acélfalakat törnek át. Vajon a bázis lakói közül hányan pusztultak el, mire a többieknek sikerült elmenekülniük? Soha nem fogja megtudni, de keserű, haragos kárörömmel remélte, sokan végezték a szörnyeteg gyomrában.
Keze alól elfogyott a talaj, ő pedig nagyot puffanva zuhant a kék fénnyel telehintett fémpadlóra. Legszívesebben napokig ott feküdt volna, de a nyers életösztön talpra rántotta. A lény közeledett felé, ezt tisztán érezte. Villanásnyi időre sem látta, de biztosan tudta, egy szempillantás alatt végezne vele. A sötétséggel együtt immár tompa, állati vérszomjat és agresszivitást is érzett áradni a lyukból.
Faltól falig csapódva botladozott vissza a gépterem felé. Ha eszénél marad, talán a kijárat felé veszi az irányt és nem zárja zsákutcába magát. A borzalom azonban, amellyel az imént szembesült, maradék önuralmát is szétforgácsolta. Csak a fémajtót látta, megnyugtatóan szögletes, élettelen formáit. Két kézzel rácsapott, szinte rácsimpaszkodott a kilincsre, és belökte a vastag acéllapot. Valahol mélyen, legbelül konstatálta, hogy a nyomában járó teremtményt semmi nem fogja megállítani, mégis beugrott a gépterembe, majd az ajtónak döntött egy derékmagas, ismeretlen rendeltetésű gépet. Ezek után felkapaszkodott az egyik rácsos lépcsőn, egy csonka gúla alakú hatalmas energiatároló tetejére, és ott várta a lény érkezését.
Nem kellett sokáig várnia.
Az ajtótól balra eső sarok egyszerűen behorpadt, majd szilánkokra hasadt. Helyén sötét tömeg hullámzott át; a férfi csak egy kígyószerű, gigantikusságában is hajlékony testet látott. A halódó lámpák fénye megcsillant a lényt borító pikkelyeken. A lyukak mellett talált különös tárgy tehát mégiscsak valamiféle páncélzat része, az idegen nem tévedett, csak éppen élő, szerves testet borított. Recsegés-ropogás töltötte be a géptermet, mindent elborított a por és a szilánkeső.
A szörnyeteg túl gyorsan mozgott, nem tudta részletesen megfigyelni, főleg mivel a lámpák kezdték felmondani a szolgálatot. A berendezések, amik a lény útjába kerültek, összezúzódtak, eltűntek a hengeres test alatt. Pár méterre a férfitól felrobbant egy vastag falú üzemanyagtartály, és a detonáció szele majdnem lesodorta őt az energiatárolóról. A tároló maradványai és tartalma tüzes meteoritokként záporoztak körülötte, átható szaguk eltömítette orrát. Sikerült megkapaszkodnia a keskeny korlátban – erőt adott neki az a tudat, mi történik vele, ha lezuhan. Görcsösen körbefonta kezével a fémet, és csak figyelte az óriási férget, amint irányt vált. Az áttörte a keleti falat, majd néhány másodpercen belül eltűnt a földben.
A férfi tudta, nemsokára visszatér. Most csupán lendületet vett, esetleg ösztönösen a megfelelő irányba kanyarodott, és ehhez kellett neki a nagyobb hely. Kétségbeesetten tekintett körbe, hol, hogyan tudna elmenekülni. Aztán meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét.
Lángok tapadtak a gépekre, tűz borította a padlót és a vaslépcsőket. A robbanás lobogó sárga virágokkal hintette tele a géptermet, melyek elűzték a vörös derengést, és világosságot hoztak a sötét falak közé. Fényüknél vette észre a férfi azt a létrát, amelyik az ügyelőfülkétől jobbra bújt meg. Beleépítették a falba, azért nem látta meg eddig. Egész a mennyezetig nyúlt, ahol mintha egy kör alakú zsilipajtóhoz vezetett volna. A kijárat! Menekülési útvonal! Némán hálát adott a tűznek, amiért az segített neki.
Döntenie kellett. Vagy marad és megvárja, míg a féreg mindent lerombol a teremben, vagy mozdul végre. Nem lehetett biztos benne, hogy ki tudja majd nyitni a létra végénél lévő ajtót, de legalább kapott egy lehetőséget a sorstól a biztos pusztulás helyett. Amilyen gyorsan csak tudott, lemászott, átvágott a romokkal, lángokkal teliszórt termen. Kristályként csillogó üvegszilánkok ropogtak a talpa alatt, ahogy közeledett a létrához: az ügyelőfülke különös alakúra görbült váza, mint fenyegető szörnyeteg tornyosult föléje. Ő azonban nem törődött sem ezzel, sem a lobogó árnyékokból előugró fantom-denevérekkel, amik a torka felé kaptak. Hallucináció, vagy élettelen fém többé nem félemlíthette meg, ő már csak a mélyesztett falrészben sorakozó létrafokokat látta. Távoli zajként hallotta a föld által tompított üvöltést, érezte a talaj remegését, és tudta, a lény visszafordult.
A fokokat érdes gumibevonattal látták el, hogy ne csússzanak. A férfi hálás volt ezért az apró könnyebbségért, ennek ellenére néhányszor így is majdnem visszazuhant. Hamarosan vége, így vagy úgy. A gondolatnak megkönnyebbüléssel kellett volna eltöltenie, ő mégsem érzett mást, csak rettegést.
Utoljára akkor csúszott meg, amikor a lény ismét berobbant a gépterembe. A férfi tudata kitisztult néhány pillanatra a sokkhatás miatt. Levegőben kalimpáló bal lábával visszalépett a létrára, átkarolta az egyik fokot, és megkockáztatott egy pillantást lefelé.
A féreg tombolt. Nem érzékelte többé prédáját, és ez az a végsőkig feldühítette. Roppant testével körbe-körbe hullámzott a falak mentén, a padlóba préselte a gépek maradványait. Nyomában csak pozdorjává zúzott fém maradt. Időnként felemelte kúpos fejét, és világgá üvöltötte csalódottságát. A férfi nem látott szemeket rajta, csak a szarukávás, pokoli bűzt árasztó szájat, ami úgy nyílt-csukódott, mint valami idióta bábué.
Az idegen emlékei innentől kezdve zavarossá, töredezetté váltak. Halványan rémlett neki, hogy tovább mászott, hátában a forró, bűzös léglöketekkel. Emlékezett saját verejtékének és félelmének savanyú, csípős ízére. Az azonban kiesett neki, hogyan ért el a zsilipajtóhoz, vagy hogyan nyitotta ki azt. Nem rémlett neki az első pillanat, mikor megpillantotta a hajnali derengésben fürdő eget, mint ahogy az sem, milyen volt elterülni a harmatos füvön.

Hűvös, friss szellő. Ébredő világosság az ég alján. Hajnal.
Betonból és műanyagból emelt kis épület védte annak idején a zsilipajtót. A betonfalakat elhordták, vagy talán az idő bontotta le – a vasrudakkal bélelt műanyag oszlopok azonban ugyanolyan egyenesen álltak a helyükön, mint amikor talapzatukba helyezték őket. Egykor sima felületükön nyomot hagytak az évek, tetőtől talpig benőtte őket a futógaz, de még mindig remek támaszt nyújtottak a kimerült idegennek.
A férfi kelet felé fordulva ült az egyik oszlop tövében. Koszcsíkokkal telirajzolt arcán egy izom se rándult, ahogy az ég alján növekvő világosságot bámulta. Akkor sóhajtott csak mélyet, diadalmasat, amikor a horizonton felbukkant a nap vérvörös íve.
Gyönyörű. Sokkal szebb, mint ahogy az elbeszélések alapján gondolta. És sokkal nagyobb, mint odahaza.
Nem sokáig bírta ülve, izgatottsága a nap emelkedésével egyre magasabbra hágott. Végül felszaladt egy közeli dombra – olyan frissnek érezte magát, mintha egész éjjel pihent volna –, és tágra nyílt szemmel bámulta a vörös égitestet. Pazar színekbe öltözött felhők úsztak az égen, a levegő friss, növényi illattal telt meg, de őt nem érdekelte más, csak a Nap.
Derékig kibújt a piszkos overallból, utána az inget is letépte magáról. Széttárt karral fürdött az égitest egyre erősebb sugaraiban. Mennyire hiányolta ezt éjszaka! A fényt, a tüzet, a meleget! Semmi baja nem eshetett volna, ha érkezésekor ezekkel fogadják, de az őt váró alak csak egy apró tüzet gyújtott.
A nyomorult hibázott, mikor este idézte meg.
Az idegen bőrét rózsaszín pír borította el, amely lassan sötétvörösbe csapott át. Körmei lilás színezetet kaptak, egyenes szálú, seszínű haja besötétült. Vad remegés rázta meg, ahogy magába itta a Nap energiáját. Végre ismét érezte azt az erőt, amellyel egész erdőket boríthatott lángba, amellyel átolvasztotta az acélt is. Az erőt, amely a tűz síkján úrrá tette.
Sokáig állt a dombon széttárt karral, hiszen egész éjjel éhezett. Egy nagyobb tűz is megtette volna, hogy töltekezzen – a legjobb egy máglya lett volna, tetején a még sikoltozó áldozattal –, de azt a körülmények nem tették lehetővé. No meg a Tükör Egyesülés katonái, akik valami ostoba elhatározás folytán háborút hirdettek a démoni teremtmények ellen...
Elmosolyodott. Igen, hallott róluk eleget. Ahhoz képest, hogy emberek, meglepően sok társával végeztek. Értük is törleszteni fog, de legelőbb az elmúlt éjszakát kéri rajtuk számon.
Hátrafordult. Távolabb, a romok és a növényzet takarásában mozgást érzékelt. Visszatértek hát foglyul ejtői, hívének gyilkosai. Helyes. Tűzdémon lévén nem tartozott erényei közé a türelem, szerette ha vadászata gyorsan eredményt hoz. Különösen most, hogy a bosszúvágy is hajtotta: nem felejtette el az odalent töltött éjszaka egyetlen percét sem.
Megkötötte derekán az overall ujjait – az anyag itt-ott már feketedni kezdett testének izzásától –, aztán visszaindult oda, ahol jó tíz órája először a Peremvidékre lépett.

Már messziről hallotta a beszélgetésük, vagyis inkább vitájuk foszlányait. Visszafogta magát: lassan, csendben cserkészte be a Tükör katonáit. Egy széles levelű bokor mögé rejtőzött, közel hozzájuk, és kényelmesen kifigyelte prédáit.
Azok érkezése helyén, egy málló téglahalmokkal övezett, száraz kóróval borított kis tisztáson álltak. A testpáncélt, sisakot és zöld gyakorlóruhát viselő férfiakat felismerte. Ők fogták el, ők vetették a gödörbe, aminek a szélén most ott toporogtak. A harmadik alakot még nem látta. Baseballsapkát hordott, ami árnyékba borította körszakállas, szigorú vonású arcát. Villámzáras zekéjének mellrészéről két gránátfüzér lógott, ezeknek a szíját rángatta dühösen, ahogy a katonákkal kiabált.
Természetesen róla volt szó, illetve az eltűnéséről. A démon elmosolyodott, majd széthajtotta a bokrok ágait.
Magában el kellett ismernie, jó kiképzést kaphattak, bár megrémíthette őket a sötétbőrű, forróságot árasztó teremtmény. Azonnal reagáltak: a két katona tüzet nyitott gépfegyvereikből, a baseballsapkás pedig hátrébb lépett, hogy amazok fedezhessék. A démonba golyók csapódtak. Egy-két másodpercig tűrte – mindig különös, pikáns ízt érzett, mikor a fém elolvadt a testében –, aztán ő lépett támadásba.
Kezét előrelökve gyilkosan forró léghullámot küldött a trió irányába. Legelső célpontja rögtön a földre zuhant, amint a löket elérte – koponyájára feszült, kiszáradt bőrű arcából kidülledtek bevérzett szemei. Társa szerencsésebbnek mondhatta magát, a hullámnak csak a széle érte. Megrogyott, de nem hagyta abba a tüzelést, ordítva beleeresztette az egész tárat közeledő ellenfelébe. A démon megelégelte a golyókat, félrecsapta a katona géppuskájának csövét, majd a férfi álla alá nyúlt. A bőr és a hús sercegve nyílt meg a sötétvörös ujjak előtt. A Tükör most már nem ordított, sikoltozott, de hangja hamar szánalmas öklendezésbe fulladt, ahogy a tűzdémon kitépte a nyelvét.
Gránát robbant az idegen mellett. Nem olyan fajta, amilyet már jól ismert, azzal elbírt volna, sőt egyenesen örömét lelte volna benne. Vízpermettel és kristályrepeszekkel töltötte meg e levegőt, amik savként marták a bőrét. Dühösen felszisszent.
Fájdalmat okoztak neki! Földre ejtette a kezében tartott síkos, rugalmas húsdarabot, és a baseballsapkás felé rohant. A körszakállas előkapott valami furcsa kézifegyvert – leginkább egy festékszóró pisztolyra hasonlított –, azzal vette célba. Hideg vízsugár csapott a démon arcába, egy pillanatra megvakította és őrült kínnal árasztotta el, de így is megragadta a férfit. Kicsavarta kezéből a pisztolyt, letépte a gránátfüzéreket, aztán egyszerűen átölelte.
Addig szorította magához, míg a másik teste füstölni nem kezdett. Bal karja, oldala és arca még mindig lüktetett a fájdalomtól, ezért gondoskodott róla, hogy a körszakállas sokáig kínlódjon.
Az elején még rémülten ordító Tükör már csak nyöszörögni tudott. Égő hús és haj sercegése hallatszott, a villámzáras zeke lángra kapott. Valami puha a démon hátára pottyant; másodpercekbe telt, mire rájött, csak a baseballsapka ellenzője az. Fokozta a szorítást. Csontig égette a húst és összeroppantotta a bordákat. Közben mindvégig a másik szétolvadó arcába meredt.
Végül hagyta, hogy utolsó áldozata lassan lecsússzon a földre. Körbepillantott. A füst és a bűz alattomos ködként terült el a tisztáson. A kép otthoni emlékeket ébresztett benne, ez megnyugtatta. Bőre világosabbá vált, és már nem árasztott olyan irdatlan hőséget magából.
A ragadozók már biztosan felfigyeltek a szagokra. Nem baj, jöjjenek csak. Jobban örülne a kétlábúaknak, azoknak legalább hasznát venné. Híveket kell találnia, akik ellátják majd mindennel, amire csak szüksége lehet. Remélte, a Peremvidék bővelkedik fanatikusokban, áldozatokban egyaránt – bármit is hozzon a jövő számára, úgy sejtette, jól fogja itt érezni magát.
Mielőtt azonban bármit is tett volna, égnek emelte kezét, a fölötte járó nap felé, és belebámult a mindent elárasztó tüzes ragyogásba.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (5 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2015-06-15 17:29 Sren

Sren képe
5

Na?!

„Vigyél el! Az lesz jó, ha meg se kérdezel…” – Ilyen hatással vannak rám az írásaid. Az sem hat meg, hogy olvastam már: akkor is az újdonság erejével hatott. Mint valami drog, egy totál más tudatállapotba kerülök és OTT vagyok a Peremvidéken… Elmondhatatlan.

Megkaptad már a „magadét” ezért az írásért, hónapokkal ezelőtt. Akkoriban kifogásoltam a „hogyan is kell megírni egy démont” kérdéskört.
Mára rájöttem a nyitjára. Azóta jobban értékelem (megértem, amennyire ezt egy nő meg tudja) a kifejezetten férfias írás- és kifejezésmódot. Hja, kérem, mindig tanul az ember! (Ettől független privben maradok örökké kötekedő kritikus. :D)

És különben is. Kifogásolni bárki tud. Veled utazni a Peremen, azt kevesen tudnak.

(Lassan össze kéne fésülni és összerakni a Peremvidék-világba íródott cuccaidat… Mert nekem meggyőződésem, hogy ez igenis egy komplett világ, egy saját, különálló tematika, kimeríthetetlen lehetőségekkel.)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2015-06-15 17:51 Hematith

Hematith képe

Maradj is meg kötekedőnek:) Mindkettőnknek jót tesz. De ha már rájöttél a "démonábrázolás" és a többi nyitjára, áruld el nekem is:D
Fésülöm, egyfolytában fésülöm és bővítem a Peremet. És tényleg végtelenek a lehetőségek. Ezért állok minden alkalommal dilemma előtt, mikor be akarom sorolni a Peremes novellákat - végül persze mindig meghajlok Dóri véleménye előtt, aki nemrég belőtte ezt az alfaját a fantasynak. De megállás az nincs.
Ha dumálhatok még kicsit, ez az egész a kék fénytől indult. Öt-hat éve, még éjszakásként dolgoztam. A téli hajnalban hazafelé bandukolva elhaladtam valami építkezés mellett - mostanra befejezték, szálloda van ott -, és éjszakára kék lámpákkal világították meg a területet. Olyan idegen és bizarr hangulatot adtak, hogy elhatároztam, egyszer írok egy ilyen megvilágítású helyről. Ennyi időbe telt:)
Köszönöm, hogy kikerült és hogy újra elolvastad!:)

k, 2015-06-16 05:53 Gitáros

Gitáros képe
5

A fantasy abszolút nem az én műfajom, de ezt elolvastam, és tetszett.

Amikor olvasás előtt végiggörgettem, és láttam, hogy milyen irdatlanul hosszú a sztori, neki se akartam fogni, de aztán erőt vettem magamon, és elkezdtem. Nem bántam meg, nagyon plasztikusan írtad le a helyszínt, a fényeket, a környezetet, az egész történést, és a végén a fordulat is jó volt, meglepetéssel szolgált.
Ha minden fantasy ilyen színvonalú lenne, a végén még megszeretném a műfajt.:D (Mondjuk, ez a veszély egyelőre nem fenyeget, de a te novellád után már nem utasítom el zsigerből a fantasy-t, ami kiindulási alapnak talán nem rossz...:)

Szép sorban el fogom olvasgatni a többi írásaidat is.

Miki

k, 2015-06-16 14:08 Hematith

Hematith képe

Ezért már megérte, köszönöm:) Hozzá kell tenni, ezek a novellák hibridek, legalábbis az én szememben. Talán ezért is fogadod be könnyebben. Szóval vigyázz a többivel:D

k, 2015-06-16 16:00 Sren

Sren képe

Elkezdtem írni némi ismertetőt a fantasy ágazatairól, de félbe is hagytam, mert nagyon messzire vezető téma, és aki alapból nem kedveli a műfajt, azt úgysem fogja meghatni. (Bár, ki tudja, ha nekem egy SF-műről azt mondaná valaki, hogy "érdemes elolvasni, mert a Solarisra hajaz, ugranék és falnám, pedig amúgy széles ívben kerülöm a sci-fit.)

Mindenesetre annyit mondhatok, hogy amit Hematith, Kelvin, Kenta, szerénységem és még jó pár tehetséges arc művel, nem igazán szorítható műfajok keretei közé. Sajnos muszáj itt az oldalon besorolni a kategóriába, mert "Egyébnek" snassz lenne, de széltében-hosszában kilóg belőle.

Sajnos a legtöbben azonnal kommersz dolgokra asszociálnak egy-egy műfaj láttán, okkal, ugyanis anno (és azóta is) a középszerű betűleves-borogatók "tematikát írok" felkiáltással eléggé letoprongyosították a műfajokat. No de ezért vagyunk mi, hogy megmutassuk: van több, van jobb. Soha, de soha nem lenne szabad kalitkába zárni a műfajokat. (Hülye hasonlattal élve: van kínai cipőbolt, de van Adidas is; van Trabant, meg van Audi...)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2015-06-16 16:20 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A gond az alzsánerekkel, hogy túl sok van belőlük, így az amúgy is kicsi hazai piac ez alapján simán felforgácsolható lenne. Jobb közölni, hogy "fantasy", vagy "misztikus", esetleg "horror", és annyi. Így olyat is bevonz a téma, akinek semmit nem mond egy speciális alzsáner neve. De valóban, néha diverz az ilyen, egy szerző nem is mindig egy tematikán belül alkot...
A Peremvidék maga arcanepunk fantasy, ha nagyon szőrözünk. (Eskü, utánanéztem. Majd belehülyültem. Bár a legutolsó írásában Hematith annyira tágítja a keretet, hogy félek, science fantasy lesz belőle.) De ez kit érdekel, őszintén? Igazad van, sosem szabad kalitkába zárni a műfajokat. Mert akkor jönnek a kalicka-törők, és születnek az olyan kifejezések, mint slipstream vagy transzrealizmus.

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2015-06-16 16:27 Hematith

Hematith képe

Ami itt a Karcon megmaradt tőlem, és nem Peremes, az bizony fantasy - sword&sorcery, low, gritty, vagy amit szeretnétek -, nem más:) Kaptam is értük az ívet.

v, 2015-06-21 20:33 Pyrrhusz

Pyrrhusz képe

Szánom-bánom, de nem kötött le a történet. Valószínűleg bennem lehet a hiba, mert valahol a negyedik sor környékén egy szörnyű dolgot idézett fel bennem, amelytől még mindig tikkel a bal szemöldököm. (nem fogom megosztani, legyen elég annyi, hogy a feleségem, az anyósom és vagy negyvenkétmillió szúnyog pusztító kombinációja szerepel benne).

Nagyon hosszú, de ennek a különös világnak kell is ennyi.
Műfaját én nem tudtam belőni(mást sikerült):-)
Egyedi.
Folytasd!

- "Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé." -Woody Allen

h, 2015-06-22 15:01 Hematith

Hematith képe

Az olvasó sosem hibás. De legalább kiváltott valami reakciót belőled, habár sajnálom, hogy épp ilyet:)
Sajnos tényleg hosszú, rövidebben nem ment. Köszönöm a biztatást, folytatom:)

v, 2015-10-11 09:58 Obb

5

Nos, a peremvidék egy olyan, ami sokkal többet érdemelne. Már régen nyomtatásban kellene olvassam. Álmokban Vadászó egyszerűen zseniális. Miért nem tört még át semmi falat? Jó kérdés.
Talán, mert még mindig nincs meg az az egységes stílus, ami meghozná azt. Táncol az ember keze az egéren, hogy ki kellene emelni ezt meg ezt és ezt is. De mivel nem ő írja, csak követi az eseményeket száját csettingetve, hogy igen, miközben érzi, hogy a fésűnek erőteljesebben kellene söpörnie, és akkor talán végre a megérdemelt helyére kerülhetne.
Csakhát az ember ilyenkor már óvatos, hiszen csak pár apróságról van szó, amit lehet, nem is jól ítél meg, meghát magát a stílust sem igazán szeretné megbolygatni.
"Valahol mélyen, legbelül konstatálta, hogy a nyomában járó teremtményt semmi nem fogja megállítani, mégis beugrott a gépterembe, majd az ajtónak döntött egy derékmagas, ismeretlen rendeltetésű gépet." - egy jellemző részlet arra, amikor nem sikerül megfogni az olvasót, a szöveg átcsap felesleges affektálásba, szövegkörnyezet idegen dolgok kerülnek abba, és annak a söprűnek könyörtelenül takarítania kellene.
Szerintem már csak az ilyen nüanszok kiküszöbölése kellene ahhoz, hogy még azt a kis lépcsőt is meglépd.

v, 2015-10-11 11:19 Hematith

Hematith képe

Köszönöm, hogy nem feledkeztél meg a Peremről:) Jobban figyelek majd, ígérem.
A kérdés valóban jó, annyira, hogy lassan már a romlásba dönt. Csomó válaszom van, de mint általában, most sem keresek hibást magamon kívül. Talán jövőre.

szo, 2015-10-17 08:49 Roah

Roah képe
5

Ó, tényleg! A Kék pokol!

A címe baromira tetszik - és akár hiszed, akár nem, vagy ötször kezdtem el olvasni. Az eleje, nem tudom, de egyszerűen az eleje nem jött be; nem hiba, vagy ilyesmi okán, a fene tudja - ilyenkor mondom azt, hogy ahány olvasó, annyiféle ízlés-világ.
Aztán beindul valahogy. Sosem értettem némelyik olvasó részéről azt, amikor hozzászólásba azt írja, hogy "a végére egész belejöttél". Az meg hogy lehet? Hogy lehet a végére belejönni egy sztorinak? Evés közben jött meg az étvágy? Vagy csak arról lehet szó, hogy fel kell venni a szerző stílusát, a mondatok ritmusát? Meg kell szokni?
Na, hát talán így. :)))
Képzeld, magam is így jártam: a végére kezdtem belejönni a történetbe.
Ja meg figyelj csak!

" A barnás-feketés földtömegből tárgyak kandikáltak ki, azokba kapaszkodott. Egy ajtó sarka, egy szék gumival fedett végű fémlába, kiszakadt panelek, egy-egy vastagabb vezeték nyújtottak kapaszkodót neki, de így sem jutott magasra."

Ilyen kis apróságok, mint a "kandikáltak ki" számomra hangulatromboló hatással volt. Vicces a szó. A kandikált.
Kapásból a kukucskált szót hallom; az is olyan...mosolygós, kuncogós hanglejtésű szó.
Ilyes' észrevételem van.

De ez a szó összes értelmében tényleg csupán csak apróság, a fantáziád mértéke és világa simán viszi hátán a novellát.

Sanyi! Ötös. :)))

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2015-10-17 21:23 Hematith

Hematith képe

Köszönöm szépen. A kezdés alighanem sikerülhetett volna jobban is - így is nagyon ropogós, szaggatott, csikorgó volt, szerencsére tudtam rajta javítani. Tudom, hogy fontos a jó kezdés, de hátha más is leküzdi majd ezt a mostanit, és tovább olvassa az írást.
A cím... én nem szerettem először. Túl vásárinak tartottam, mint egy nagy neonfényes reklámot. Aztán, mivel azért illett a novellához, és elfért volna egy újabb baki a címadó-karrieremben, maradt. Ezek szerint jó döntés volt.
Párszor már belefutottam vicces szavakba, most is megesett, igazad van. Ki fogom váltani, amint rájövök mi kerüljön a helyére.
Még egyszer köszönöm, hogy végül mégiscsak eljutottál ide. Tartottam az olvasók fogadtatásától, mert jó, Perem, Perem, de a történet nagy részében a főszereplő egyedül kószál odalent. Szerencsére alaptalanul izgultam.

v, 2015-10-18 19:05 Urbatorium

Urbatorium képe

"A barnás-feketés földtömegből tárgyak lógtak ki, azokba kapaszkodott." Nyilván az ilyen egyszerű (és talán nem is pontos, hiszen nincs előttem az a rész) megoldással nem fogsz kibékülni, különben már régen cserélted volna :) Abszolút osztom Roah véleményét: egyszer már nekifutottam, és bár minden a helyén van, akkor nem vitt el magával, meg nem tudnám mondani, hogy miért nem. Viszont azóta is külön lapon figyel, mert látszik rajta, hogy megérdemli :)
Sok értelme nem volt kommentelnem, de gondoltam, ha másra nem, majd összehasonlításnak jó lesz, amikor már itt van az "elolvastam-és-jól-megmondtam-a-magamét" véleményem is :)

*****

Az egyetlen igaz tanulás: a lényünkben szunnyadó tudás tevékennyé ébresztése.

Weöres Sándor

v, 2015-10-18 20:01 Hematith

Hematith képe

Lehet, hogy mégis ez lesz a nyerő; a kandikált-nál biztos jobb.
Köszönöm a bizalmat, remélem, azért egyszer nekifutsz még (sajnos nem tudnám érdemben javítani az elejét, noha most már világos, hogy kellene, legalább egy kicsit). A kommented pedig egyáltalán nem értelmetlen, vagy felesleges.